Kategóriák
Hegymászás

A Hoher Göll keleti fala

Mászás a Berchtesgadeni-Alpok ismeretlen oldalán

A Göll nyugati, Königssee katlanára néző oldalán gyönyörű mászóutakat találunk. Pompás kőzeten, kiváló biztosítás mellett lehet itt élményekhez jutni, ami hívogató sokak számára, de a hegy túlsó fele is tartogat meglepetéseket. A fal legalsó sziklái és a hegy teteje közti szintkülönbség itt is ezer méter körüli, tehát nem csekély. A csúcs alatti meredek letörések és a balra húzódó bordák alsó, függőleges lépcsői közt pedig egy markáns, vályúszerű horpadás kínál aránylag egyszerű feljutási lehetőséget. Ezt a kb. 50 fok meredekségű természetes útirányt leginkább fordítva használják, megfelelő hóviszonyok esetén az extrém sízők egyik kedvelt célja. Nyár végén vagy kora ősszel azonban, amikor csaknem teljesen hómentes, egy csodaszép mászótúra tárgyát képezheti. Szinte érintetlen környezetben, gyönyörű sziklaformák várják itt a ritkaságok kedvelőit, ahol semmiféle mesterséges tereptárgy nem rontja el az eredeti élményt. Nittek vagy szögek – a túloldal útjaival ellentétben – nincsenek erre, de nyomot vagy kőembereket sem találunk, némi emberi jelenlétet maximum a távolban, a gerincen látható-hallható túrázók révén tapasztalunk.

A mászóút

A Rossfeldstrasse egy fizetős körút a Göll tekintélyes hegytömbjétől északkeletre. Mindkét irányból találunk fizetős kaput (2020 nyarán a Berchtesgadenhez közelebbi kapu és az onnan a legmagasabb ponthoz vezető útszakasz le volt zárva ugyan, de ez azóta változhatott). Erről az útról a legegyszerűbb megközelíteni a hegy keleti és északi oldalát. Még bőven napkelte előtt, az 1560 m-en lévő kilátópont közelében lévő parkolótól indulok először lefelé, majd egy nyeregnél elhagyom a turistautat. Hosszú oldalazás következik balra, egy meredek, combig érő vizes fűvel benőtt hegyhát közepén, a szinte kivehetetlen nyomot követve. Később ezt el is veszítem, leginkább csak „érzésre” megyek előre. Többször megcsúszom a harmatos füvön, lassan csuromvizes vagyok. Túrabotot szándékosan nem hoztam, mivel utam jelentős részén nem venném hasznát, de most még időben találok egy botpótló faágat, amivel ezen a csak relatíve rövid szakaszon javítok a közlekedési feltételeimen. A füves oldalt törpefenyők követik, majd köves terepen jutok egy kis magaslatra. Ennek tetejéről pillantom meg először életnagyságban a feladatot. A beszálláshoz azonban előbb picit le kell mennem az egyébként szép kilátópontról, majd a fal alatti törmelékkatlan közepén felkapaszkodni az alsó hómezőhöz.

A Göll falai először rózsaszínben, majd narancssárgában ragyognak, de mire elérem az első sziklákat, már nappali fényviszonyok vannak. Ahogy elnézem, meleg(em) lesz ma. „Wasserrille-mászás” következik, a vályú közepétől kissé balra maradva kapaszkodok felfelé. Eszméletlenül szép kőzeten haladok, nem különösebben meredek, viszont elég sima a felülete, ezért végig oda kell figyelni. A megszokott mászótechnika helyett itt a lépéseké a főszerep, mert kapaszkodó nem sok van. Egy-egy csatornaszerűen oldott repedést követek, míg lehetséges, majd át a következőbe, s ez így folytatódik jó ideig. Egy kicsit kihajló lépcsőnél viszont megtorpanok, mivel a tetején nem túl jó a fogás, a lépés pedig csúszós – nem csoda, hiszen folyik rá a víz. Két-három próba után visszamászom pár métert egy kényelmesebb helyre és mászócipőt húzok. Így már legalább lépni stabilabb, mint edzőcipőben, de közben hajlamot érzek arra is, hogy balról megkerüljem a kritikus részt. Arra indulok tehát, azon a sima rámpán, ahol az előbb eszembe se jutott volna, de így, immár mászócipőben egész más. Sokkal jobban tapad, akadály rövidesen leküzdve.

A következő kb. 100 méter végig igényel némi koncentrálást. Egy jobbra emelkedő sekély repedést követek sokáig, míg át nem tudok mászni a felette lévő mélyebb szomszéd repedéshez. Ez könnyebb, tagoltabb sziklára vezet. Hómező jön, amit részben kikerülök ugyan, de az egészet nem tudom. Elő a hómacskát, ráhúzom a mászócipőre, jégfejsze a kezembe, s rögvest a hó felső végénél vagyok. A csodaszép kőzet egyelőre folytatódik, majd kb. a fal felénél kicsit törmelékesebb terepre jutok. Itt is a bal oldalon haladok, továbbra is stabil sziklán, mígnem elérem a felső hómezőt (összesen három van). Hókarmok fel, jégfejsze megint kézbe, irány a hó bal felső sarka. Mikor azonban túl jegessé válik a felülete, kimegyek balra és inkább a sziklán mászom tovább, időnként kihasználva a hómező peremét támaszkodásra vagy lépésre. Kicsit sáros, koszos a terep, de ez most nem szempont, a biztonságos haladás sokkal inkább. Aztán végleg elhagyom a havat, kimegyek balra a széles, tagolt határoló bordára. Ennek könnyű lépcsőin, vályúin és párkányain folyamatos, gyors mászással érek ki a gerincre, ahol a pontos időt alig merem megnézni. Bőven két órán belül sikerült felérnem ezen a 800 méteres falon, messze felülmúlva legmerészebb álmaimat.

Persze éreztem, hogy gyorsan haladok, de végig tartottam magam a szabályhoz, hogy az órát ilyenkor tilos nézegetni. Az ilyen sziklás, kitett terepen vezető gyors mászásoknál ez az egyik megelőzési módszere annak, hogy a sebesség a biztonság rovására menjen. Ha az ember akár egyetlen egyszer is rápillant az órára, azonnal elkezd magának időterveket gyártani, időhatárokat állítani, amiken belül szeretne valameddig vagy teljesen felérni, és ez nem vezet jó döntésekhez. Meggondolatlansághoz, a szükségesnél nagyobb kockáztatásokhoz annál inkább. A leggyorsabb haladás mindig az, ami mellett még maximálisan uralni tudjuk a mozgásunkat, ehhez pedig nem szükséges ismerni a konkrét időt. A fal tetején ugyanis aligha fogjuk lekésni a vonatot, az időjárás romlását szintén látjuk az óramutató ismerete nélkül, rekordokat dönteni meg úgyis esélytelen a saját hátrányos körülményeink közt, az év nagy részében a rettenetesen magas és meredek Budai-havasokban készülve az ilyen akciókra. Egy kapkodósra sikerült mozdulat viszont könnyen az utolsó lehet…

A Hoher Göll csúcsán nem töltök sok időt, a környező hegyeket már úgyis mind ismerem, a lemeneti ösvény viszont még titkokkal teli. A gerincről letérve, a Purtschellerhaus felé vezető jelzett út kétfelé ágazik, természetesen a nehezebbiket választom. Itt egy kéményszerű vályúban kell kb. 100 métert lemászni, persze van drótkötél, ha szükséges lenne, de nélküle is boldogulok. Ezzel azonban még nem ért véget teljesen a mászás, a menedékház felé vezető gerinc elkeskenyedik, tornyai, hatalmas sziklái közt néhol egész kitetten vezet az út. Az általam mászott falba is egyre jobban belátni, gyakorlatilag a teljes útvonalamat lekövethetem. Innen nézve határozottan durvább, mint amikor benne voltam! Többször is megállok fényképezni, az út hosszabb, mint amilyennek gondoltam, de ez csak emeli számomra a túra értékét, élményét. A Purtschellerhaus teraszán pedig jöhet a szokásos bögre kávé és a sör, hogy felfrissülve tudjam megtenni az utolsó félórát az autóhoz.

(A mászás időpontja 2020. augusztus 10.)

Kategóriák
Hegymászás

Ködös klasszikus

A Tofana di Rozes déli falában

Csaknem egy kilométer magas függőleges meredély: ez a Cortina d’Ampezzo felett magasodó Tofana di Rozes déli fala. Ma már legalább harminc útirány vezet fel a pompás szürke pilléreken és az áthajlások rendszerében, ám ez korántsem volt mindig így. Valaha, úgy egy évszázaddal ezelőtt még a legmerészebb alpinisták is csak álmodoztak arról, hogy meghódítsák. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a behorpadt kupola ijesztő magasságú szikláiban a kor egyik legnagyobb kihívása öltött testet. De nem csupán az olasz hegymászók pillantottak sóvárogva a falra, két fiatal magyar hölgy, Eötvös Ilona és Rolanda bárónők tekintetét hasonlóképpen megigézte. Mígnem 1901-ben a vágyukat tett követte: Antonio Dimai és két másik híres cortinai vezető társaságában elindultak, hogy bevegyék a bevehetetlen fellegvárat.

Kalandos mászásukat az azóta eltelt több mint száz év sem homályosította el. Noha ma már nem jelent korszakalkotó teljesítményt, de még mindig a Dolomitok egyik legfantasztikusabb mászótúrája! Nem csoda, hogy vonzerejének mi sem tudtunk ellenállni. Csupán a jó idő hiányzott, ami az ilyen falakhoz nem árt. Először 2004-ben szándékoztunk meglátogatni, de a körülmények közbeszóltak. Másodízben idén június végén utaztunk a helyszínre, de a falban már messziről látható óriási – legalább 150 m magas – zuhatag elvette próbálkozási kedvünket. Aztán eljött a harmadik alkalom, az esős nyár után a reménykeltő szeptember…

Belluno felől kora délután, mégis alkonyati sötétben autózunk fel a hegyekbe. Mintha az összes csapadék egyszerre akarna lezúdulni, a szélvédőn keresztül alig látni az utat. Lépésben haladunk, míg nem csendesedik az eső. Cortinához közeledvén kicsit tisztul, noha fogalmunk sincs a várható időről. Már előző este óta próbáltunk valami normális előrejelzést keresni, de sem ahhoz, sem internetezési lehetőséghez nem jutottunk. Az utánajárás közben sikerült viszont pár órát elvesztegetni, mígnem belenyugodtunk, hogy Olaszországban még nem divat a túrákra ekképp felkészülni. No de most már közeledünk, a zápor is szűnőben, hamarosan megpillanthatjuk a Hegyet. Először persze még más csúcsok tűnnek fel, mint például az Antelao talpig porcukros piramis-tömege. Ajaj! A Sorapis és a Pelmo is havas, sok jóra már nem számítunk. És lőn csoda: a Tofana gigantikus sziklái pőrén, sárgásbarnán bukkannak elő! Ilyen nincs! Létezik, hogy az összes háromezrest beterítette a fehérség, csupán a Tofana maradt ki a szórásból? Bizony – bár alig akarunk hinni a saját szemünknek! A szürkületben felzötykölődünk a Dibona-házhoz, lámpafénynél pakolás, majd álomra hajtjuk fejünket.

Reggel deres a fű a parkolóban, nem izzadunk meg túlságosan, mire összekészülünk. A fal felső részét viszont már aranysárgára hevítette a nap. Indulunk. Bő egy óra cipőkoptatás, mire a sokadik pillérnél lévő törmelékvályú alá érünk. Itt kanyarodunk le a Lipella-ferrata beszállásához vezető jelzésről. Az első tíz méter simára mosott fehér kőzete már sokatmondó. Megvan a barlang, mely az út kezdetét mutatja. Belsejében egy omladékos párkányon érjük el az első standot jelző szöget. Indul a mászás!

Mire azonban a nap sugarai átmelegítenének, szürke párába öltözünk. Felhő kúszik a sziklákra, gyakorlatilag a semmiből. Az ösvényen baktató turistákat már nem látjuk, csak a törmeléken ütemesen csattogó, szapora lépteik hallatszanak. Ők annál inkább hallhatják kiáltásainkat, melyek furán visszhangoznak a ködlepte katlan falai közt. Bizonyára fel is pillantanak, de nem látván a hang forrását, megállás nélkül ballagnak tovább a Castelletto irányába. Igen, a helyükben én is sietősebb lennék. A falakra gomolygó felhőben nem látni pontosan az időjárás fejleményeit, márpedig egy esetleg ránk törni készülő zivatart jobb megelőzni..

Mi ellenben araszolásra ítéltettünk, hiszen egyszerre csak egyikünk kapaszkodik tovább, miközben a másik egy helyben dideregve biztosít. S akadnak olyan pillanatok is, amidőn mindketten tanakodva kémleljük a ködbe vesző hasadékokat, bordákat. Szerencsére a továbbjutás nem különösebben bonyolult. A legkönnyebb lehetőséget kell csupán felfedezni, ami a lépcsőzetes pillér teteje felé vezet. Itt egy kis kőkupac, amott egy szög jelzi a helyes irányt – és minduntalan megerősít abban, hogy jó úton vagyunk. A fényképezőgép tokjába tett vázlatot persze nem árt néha előhúzni, annál is inkább, mert úgy a hatodik kötélhossz tájékán kétségeink akadnak. Szerencsére nem mászom bele a gyanúsnak látszó, vöröses beszögellésbe, inkább eltipegek balra egy meredek repedést felderíteni. Szimatom jónak bizonyul: pár nehéz mozdulat megtétele után ott virít előttem egy kötélgyűrű. Legalább ezek a „tárgyak” utalnak az emberre, ha már (szerencsére) a sziklán nyoma sincs. Utóbbi bizony itt nem zsíros, sokkal inkább érdes. Nem is kicsit. Sőt, meglehetősen. Olyannyira, hogy az ujjaim hegyét az első órában szétnyírja. Magnéziás zacskóra tehát egyáltalán nincs szükség. Szusszanásnyi szünetre viszont igen. Mire az ún. nagy amfiteátrum közelébe érünk, mögöttünk egy átlagos mászóútnyi leküzdött szikla – előttünk viszont még csaknem a háromszorosa!

A párából magasan elővillanó sárga falak félkörben határolják a monumentális sziklacirkuszt, melyet mindjárt kereszteznünk kell. Alul, az első járható párkányra áthajló falak borulnak mindenütt – ez bizonyára zsákutca! Nem látni túl messzire, de ennyit sikerül megállapítani. Másszunk egy párkánnyal feljebb! Itt már felfedezzük elődeink nyomát, el is indulunk balra. Később még egy szinttel feljebb kényszerülünk, s csak ezután tudunk átjutni az omladékkal borított szakadék túlsó felére. A törmelék közepén félve sandítok jobbra. Szerencsére aggodalmamat nem erősíti meg semmi. Síri csönd honol itt, a csúcsig egyetlen összefüggő merész felszökést alkotó sárgás falgyűrű ölében. Néha egy tűzvörös szárnytollait meg-megvillantó hajnalmadár surran végig a levegőben, megközelíthetetlen üregek mélyén lapuló fészkéhez. Más nesz nem hallatszik, eltekintve a saját magunk keltette megszokott zajoktól. No és persze a közeli országúton vadul hasító motorosok fülsértő éles brummogásától, mely gyenge pillanataimban valami jó nagy sziklatömb lehajítására inspirál. Egy óriási fal félelmet keltő magányában vagyunk, de közben a civilizáció átkai karnyújtásnyira borzolják idegeinket. Furcsa kontraszt…

Egy parányi terasznál újfent stabil, kellemesen mászható sziklaterepre jutunk. A folytatást beazonosítván tartunk egy kurta pihenőt, pár falat és néhány korty víz addig sem árt, mielőtt még az ember érezni kezdi szükségét. A nap is kisüt egy pillanatra, a fal így végre megmutatja igazi méreteit. Azonban rögvest ismét szemérmesen ködbe rejtőzik – talán így akarván megkímélni minket a következő szakaszok borzongató mélység-élményétől? Az első igazi torokszorító pillanat egy hosszú harántolás után jön el. A törmelékpárkányt lezáró bordára kimászva gyorsan visszaszólok a kötelet adagoló társamnak, hogy balra lehetőleg majd ne nézelődjön.

A „kis amfiteátrum”-ba érünk. Ingatag tömbök mentén óvatosan kapaszkodunk felfelé, amerre sejtjük a folytatást. Nyomok itt már nincsenek. A szűk katlan viszont mintha magához vonzaná a ködöt, hogy itt – a mászásnak mintegy felénél – gördítsen újabb akadályt elénk. Meresztgetjük a szemünket, de a fal (pontosabban ami látszik belőle) mindenütt egyformán szürke és ugyanúgy simának tűnik. Szemben valami lelógó köteleket vélek felfedezni, de kiderül, hogy csak délibábot láttam. Talán a kőzet érdekes mintázata csapta be a szememet, talán a felhő fura fátyolszerű formái. Nincs jelentősége, a falon mindenképp saját erőből kell feljutnunk. De hol – ez most a kérdés! Kihajló és megbízhatatlan sziklában folytatódik mindenütt a törmelék. Felettünk van ugyan valami párkányféle, ami innen nézve járhatónak tűnik, ám aztán? No mindegy, ne siessünk annyira előre! Először cserkésszük be a nevezett párkányt, s ráérünk ott aggódni a többi miatt. A fal meredekebbnek bizonyul, mint amilyennek az imént látszott, de leküzdve megtaláljuk a standként jelzett szerény odút, benne egy kötélgyűrűhellyel. Hosszú oldalazás következik, mígnem egy szöghöz érünk. Úgy tűnik, itt befejeződik a sétatúra.

Egy kihajló tömb mentén csak a harmadik nekifutásra sikerül felhúzódzkodnom. A folytatás ferdén jobbra már könnyebb, noha az ingatag, kongó pikkelyeket követve fokozott óvatossággal lehet csak kapaszkodni. S ezzel fordított arányú biztosítással, hiszen a laza kőtömbök mögé hiába raknék be éket, más lehetőség pedig nincs. Egy kényelmes szegélyre érve ellenkező irányba, visszafelé folytatom a harántolást. Itt már akad egy régi szög, és egy beszorult Friend is. Olyannyira meglep a hirtelen bőség, hogy vakon elszáguldok a két standszög mellett, túlhaladva még a párkány végén is. Az említett kampókat Ica fedezi fel, miközben lassan közeledik. A tartózkodási helyemről lehetséges egyetlen folytatás a felettem induló függőleges bevágásban nem tűnik könnyűnek, így még örülök is, hogy vissza kell másznom egy keveset a standhoz. Az onnan áthajlással kezdődő repedésben több szög is látszik, ez reménykeltően hat. De már az első két méter után kétségeim támadnak: talán a korábban említett bevágásban kéne próbálkoznom! No de a szögek itt vannak, és a stand is. Ám legyen, ha erre visz az út, hát itt mászom fel. Fogjuk rá, hogy a hátizsák súlya miatt, de kénytelen vagyok belefogni az egyik köztesbe, hogy felhúzzam magamat. Azt azonban, hogy a másik variációt választva sikerülne-e tisztán saját erőből megoldanom a továbbjutást, mégsincs kedvem kipróbálni. A ködben ugyan kivételesen nem gondolok arra, vajon milyen változások zajlanak a légkörben, amit nem látunk, de túl sok felesleges időt nem szeretnék elfecsérelni. Megyek inkább tovább fölfelé, miután beértem egy nem túl nehéz, de végeláthatatlan kéménybe. Még egy kötélhossz szép mászás vár ennek tetejéig, ahonnan ugyan egy megszakítás után folytatódik tovább a kémény, de a további szakasza már nem tartozik a járható terepek közé. Függőleges, riasztó hasadékká alakulva szökik fel, melynek kőzetét ránézésre csak a szentlélek tartja össze. Ez az egyik olyan hely, ahol az első megmászók dolga nem lehetett egyszerű! Merre tovább?

„Át kell lépni a szirt merőleges élén az ismeretlenbe Falzarego felé és végig kell járni a 60–70 m hosszú vízszintes kitérőt a fal alatt, keskeny köveken, vagy 1000 m függélyes magasban a Tre Sassi felé vezető út felett. Mint a hogy a vak a színekről képzetet nem alkothat magának, oly kevéssé fogja megérteni a szédülő ember, hogy itt teljes biztonsággal és egyensúllyal lehet mozogni. Ez a „Traversirung” egyike a legérdekesebbeknek az összes Alpesekben; roppant exponált és nehezíti az a körülmény, hogy a kapaszkodók nem maradhatnak ugyanazon a színvonalon, hanem majd 1–2 métert lefelé, majd ugyanannyit felfelé kell előre nyomulni…” (Jankovics Marcell: Az Alpesek c. művéből)

Balra egy keskeny törmelékpárkány kezdődik, ami hamarosan véget ér. Áthajló, sárgás leszakadás van előttünk, mely csaknem az országútig zuhan. Persze a szemünk már látott egyet s mást, így ezen a borzasztóan kitett falon is észreveszi a lehetőséget. Pár méter lemászás egy repedés mentén a semmi felett, aztán oldalra táncolás néhány kis perembe kapaszkodva, míg egy tágas fülkében megpillantjuk az útkönyvet. Az első megmászás százéves jubileumának alkalmával helyezték el itt, az útvonal leghíresebb szakaszán. Igaz, hogy ez még korántsem a vége, még hátravan pár kemény kötélhossz, de innen már elég bajos lenne visszafordulni. Mi sem gondolunk ilyesmire, inkább folytatjuk az „űrsétát”. Igen, ez néhol teljesen olyan, mintha a levegőben lépkednénk, vagy valami felhőkarcoló eresze alatt próbálnánk körbemenni. Szögek és kötélgyűrűhelyek szerencsére akadnak – nem több, de nem is kevesebb annál, ami szükséges. Ezúttal a köd is mellettünk van, jóbarátként rejti el előlünk az ijesztő szakadékot. Néhány pillantást azért engedélyez, hogy legyen mire visszaemlékezni: a Falzarego-hágóba kanyargó aszfaltút a parányi játékautókkal elő-előbukkan a lábaink alatt. Úgy tűnik, a nap reggel óta elszántan küzd a sűrű párával, s néha megtalálja annak gyenge pontjait. Igaz, a köd azon nyomban visszahódítja a területet. Ma ő itt az önkényúr, aki birodalmának minden szegletéhez görcsösen ragaszkodik. Még egy fényképnyi időt se hagy, a felcsillanó fény helyére bárhol tüstént rátelepszik…

Vége a híres traverznek, még száz méter mászás (vagy „már csak” száz méter?) van hátra a gerincig. Némi meredek, de stabil szikla, majd sokfiókos szekrény-mászás után az utolsó kémény tövénél állunk. Erről először a sokat használt szófordulat jut eszembe: „végül, de nem utolsósorban”. Mert nem tűnik lényegtelennek – ami a nehézségét illeti. Hajrá, előre! Egy sima oldalú bevágás állít meg, melyet terpeszmászással próbálok leküzdeni. Jobb lábam azonban folyton lesiklik a csúszós kőről. Mást kell kitalálnom, így nem jutok fel. Karomat mélyen belefeszítve a repedésbe, oldalra fordulva kísérlem meg, de így a hátizsák van útban. A sportszerűség és az időtényező ismét komoly konfliktusba keveredik bennem. Az idő győz: mint ahogy korábban már egy helyütt megalkudtam, most is feladom. Jóllehet, ezúttal nem köztesbe fogok, csupán a zsákot veszem le. Majd felhúzom, ha könnyebb szakaszra értem. Ez megtörténik, kikötöm magam két homokórához, leengedem a kötelet. Ica ráköti a zsákot, húzás indul. Vajon miből gondoltam, hogy nem fog elakadni? Mi legyen? Gyors döntés: zsák mehet vissza, stand marad a kémény közepén, társam hátizsákostól indul fel. Megszenved ugyan vele, de így legalább nincs akkora rizikó. A standtól ismét zsákkal másznék tovább, de végül abban maradunk, hogy jó lesz nélküle is. Ezt a maximum harminc métert már ne kockáztassam, s Ica is majd csak felszenvedi magát valahogy. Méghozzá lazábban, mint hittem volna.

A kémény tetején óriási megkönnyebbülés lesz úrrá rajtunk. Edzőcipőt húzunk, elpakoljuk a felesleges cuccot, s összetekerjük a kötelet. Innen a viszonylag meredek, de nem nehéz gerinc élének lépcsőin kapaszkodunk tovább. Jobbra több ízben is alkalom nyílik lepillantani, alattunk pokoli mélyen a nagy amfiteátrum. S a lényeget majdnem elfelejtettem: közben kiértünk a ködből! Mögöttünk a Civetta, a Pelmo, az Antelao, a Sorapis (utóbbi még mindig fehérbe öltözve) napsütötte szigetként merednek ki a derekukat körbeölelő felhőpaplanból. Eszméletlenül szép látvány! Cortina apró ház-legókockái a lyukacsos páraszőttes alatt úgy hevernek, mintha egy rosszcsont kölyök hagyta volna szét játék után őket. A nap már erősen nyugatról tekint ránk, a Sella környékét beborító hullámzó gomolytengerből. Késő délutáni színek öntik el a tájat. Nekünk még jó sokáig eltart felkapaszkodni a gerinc púpjára, s a csúcs kúpja még mindig előttünk van. Itt a kőzet egyre omlósabb, egyre több a törmelék. A gurulós óriási sóderhalmon egy keskeny szegényt kezdünk követni balra. Jeges peremek következnek, melyeken kicsit felgyorsul a pulzusunk. Itt sem lenne jó megcsúszni – a túrának bizony még nincs vége! Az utolsó golyóscsapágy-lejtőkön magasabb fokozatba kapcsolunk, hogy túlszárnyaljuk a visszacsúszásunk sebességét. Végre rendes ösvényen állunk, már csak néhány kanyar a tető. A keresztnél csak mi vagyunk, a turisták ilyenkor már rég a házban töltik a bendőjüket. Ez azonban most egyáltalán nem zavar. A nap e percben bukik alá a csokoládébarna gomolytengerbe. A szigetként álló tömbök lilás pírban égnek, nem kell hozzá képzelőerő, hogy azt higgyük: vulkánokkal teli óceán közepén állunk. A fények és a felhők téli alkonyokat idézők, csupán a hófedte gerincek hiányoznak. Badarság, dehogy hiányoznak – már csak az kéne, így is elég lesz lemenni!

A gerincháton és az északi oldal felső részén még világosban talpalunk lefelé. A vízfolyásoktól csúszós letöréseket kerülgetve azonban lelassít az ösvény keresése, így végül elővesszük a lámpát. No de mit számít már, hiszen a Tofana ezúttal talán legszebb oldalát mutatta meg! Azt, melynek szikláit az ember – méghozzá híres honfitársaink – keze először alig több mint száz éve érintette. Ahol a hegymászás csaknem minden szépségét megtaláljuk, de mindezt továbbra is csak a vállalkozó szelleműeknek tartogatja…

(Megjelent a Hegymászó c. kiadvány 2005. évi számában)

Kategóriák
Bringa

Schneealpe kerékpárral

Ez az út egy igazi kuriózum. Egyike azon kevés lehetőségeknek, mely során az oda-vissza utazással együtt is akár egyetlen napon belül két keréken juthatunk fel egy (majdnem) 2000 m körüli hegyre. Talán még a Királyhegy ilyen az Alacsony-Tátrában, de aztán erősen gondolkodnom kell, mi jöhet még számításba… Persze tucatszám vannak magasabb hegyek, hágóutak, még látványosabb, sokkal magashegyibb környezetben, no de azokhoz alaphangon is egy hosszú hétvége, vagy inkább egy hét szabadság szükséges. Ide viszont mondjuk Budapestről számolva bő 3 óra alatt odaérhetünk. Ettől függetlenül természetesen ide is jöhetünk több napra, sőt érdemes. Ha csak bringázni szeretnénk, akkor is van bőven választék. Ha pedig nem szűkítjük le a tevékenységünket ennyire, túrázni, hegyet mászni is hajlandóak vagyunk, a határ a csillagos ég…

Kiindulópont

  • Kapellen vagy Altenberg am Rax egyaránt kiváló, parkolási lehetőség több is akad. Maga a hegyi út Altenberg központjától indul (Hanslgrabnerweg, kb. 730 m), az első pár km aszfaltozott.

A hegy lábától fel a Michlbauerhüttéig (1731 m)

  • Táv: 11 km
  • Szintkülönbség: +1050 m/-50 m
  • Átlagmeredekség: 10-14%, szinte folyamatos emelkedéssel, mindössze középtájon van egy hosszabb emelkedés nélküli szakasz
  • Max. meredekség: kb. 20%, pár rövid szakaszon a felső részen
  • Eleje aszfalt, utána murvás, aránylag jó minőségű hegyi út, de természetesen a legmeredekebb részen a legtörmelékesebb, legkövesebb

Michlbauerhüttétől a fennsíkon át a Lurgbauerhüttéig (1764 m)

  • Táv: 4,7 km
  • Szintkülönbség: +100 m/-70 m
  • Átlagmeredekség: csaknem sík, a végén egy enyhébb emelkedővel
  • Végig jó minőségű murvás gazdasági út

Lemenet

  • Ugyanazon az úton, de főleg a fennsík szélétől a felső parkolóig, a felső 300 m szint megtétele közben legyünk óvatosak! A meredek, törmelékes terep és a sok kiránduló, turista miatt is, akik nagyrészt szintén ezen az úton gyalogolnak…

Felszerelés

  • Ajánlott a MTB, de egy jobb trekkinggel is vállalható. Az ún. belépő szintű túragépek felszereltsége ill. a rajtuk lévő áttételi lehetőség nem igazán felel meg az út követelményeinek (persze akit nem riaszt el, ha hosszabb szakaszon tolásra kényszerül, hajrá!).
  • Megjegyzem, errefelé leginkább az e-bike a divat, hagyományos kerékpárt alig látni. Elektromost viszont bérelni is lehet pár helyen, fenn a Michlbauerhütténél pedig van hozzá töltési lehetőség.  Tehát ez is egy opció lehet annak, aki szereti.
  • Kulacs mindenképp kell, a nap korán odasüt az útra (délkeleti fekvésű), érdemes a szokásosnál kicsit több folyadékkal készülni. Fenn a hüttéknél szerencsére a sör elég hideg.

Egyebek

  • Kerékpárral csak az arra kijelölt útvonalon közlekedjünk! Aki fel szeretne menni a Schneealpe legmagasabb pontjára, a Windberg tetejére, lakatolja le a Schneealmnál a gépet és sétáljon fel (kb. 20 perc)!
Kategóriák
Hegymászás

Schermberg északi fal

Egy újabb valóra vált álom

A Schermberg északi fala nem tartozik a hivalkodó természeti látnivalók közé. Sőt, igen szemérmes fajta, szinte az utolsó pillanatig elbújik a kíváncsi tekintet elől. S amikor végre megpillantjuk, taktikát változtat: próbálja magát jóval szerényebbnek mutatni, mint amilyen, a gyanútlan hegymászó pedig bedől a trükknek – mindaddig, míg a falhoz tartó erdei úton sétálva megérkezik ahhoz a ponthoz, ahol a törmelékes folyómeder hirtelen kiszélesedve egy nagyobb nyílt térséget alkot. Itt viszont egy szempillantás alatt hatalmába keríti a döbbenet. A völgyet lezáró, eddig átlagosnak tűnő, árnyékba burkolózó sziklaoldal szinte rázuhan a szemlélőre, aki egyszerre töményen érzi át saját parányiságát és jelentéktelenségét az Alpok legnagyobb mészkőfalaihoz képest. Ez a látvány olyan monumentális, amihez foghatóban kevés helyen lehet részünk. Fentiek tükrében pedig a falon vezető legkönnyebb útvonal is olyan élményt ad, amit aligha felejtünk el egyhamar. Persze nyilván nem a technikai nehézség az, ami miatt ez a túra olyan nagyszerű. Ezen a közel másfél kilométer magas sziklalépcsőn fokozatosan felfelé kapaszkodni, közben a jobbra-balra leszakadó karsztos táblákban, pillérekben gyönyörködni, néha visszapillantani az árnyékba merülő, hosszú és hallgatag völgybe – ez adja az amúgy egyszerű mászás különleges ízét-zamatát, amit azért a középtájon lévő ún. Templomtetőn és a kiszálló bordán némileg kitettnek minősíthető szakaszok is színesítenek. A csúcsra vezető gerinc pedig, noha itt már stresszmentesítő drótkötél van szinte végig (Tassilo Klettersteig), remek zárása a fárasztó felmenetnek. Csak ne felejtsünk el erőt tartalékolni a visszatérésre használt turistaösvényre, mely bár könnyű, de eleinte erősen karsztos, figyelmet igénylő terepen vezet.

A falat eddig csak fotókról ismertem, amikről ugyebár tudjuk, hogy ritkán mutatják hűen a valóságot. Többnyire szelídebbnek tűnik rajtuk a meredekség, és még a nagylátószöggel készült képekről is hiányzik az a kiterjedt tér és ásító mélység, ami ekkora természeti képződményen mászva körülveszi az embert. A mostanság divatos, fejkamerával készült videók ugyanakkor pont fordított hatásúak, a ténylegesnél ijesztőbbnek mutatják a mászó környezetét, s ez a torz kép sem segít elképzelni, milyen lehet élőben. Egy biztos: ha erre alapozva nekivágunk, többnyire mást kapunk, mint amire számítunk. Mint ahogy más téren, pl. egy híres műemlék megpillantásakor se ritka, hogy azt érezzük: nem olyan, mint vártuk. Kora reggel gyalogolva a fal felé, főleg ez motoszkált a fejemben, s hogy milyen lesz rajta mászni, de ez a lassan körvonalazódó kép folyamatosan változott. Amikor aztán a bevezetőben taglalt lapos térséghez értem, fantáziám minden addigi szüleménye varázsütésre szertefoszlott. Ahogy az addig csupán előttem álló fal egyszeriben fölém magasodott, azt nehéz, szinte lehetetlen szavakba foglalnom. S innentől már nem volt bennem kérdés arra vonatkozólag, milyen lesz. Milyen lenne, nagyon magas és meredek! Aki eddig még nem érezte magát pici hangyának egy égig nyúló mesebeli lovagvár tövében, feltétlenül jöjjön el egyszer ide – garantáltan könyörögni fog, hogy valaki varázsolja vissza a valóságba!

A turistaút a sziklák lábánál hirtelen balra fordul, innen csak pár lépés a beszállás. Nincs falhoz vezető hosszú törmeléklejtőn vissza-visszacsúszkálás vagy törpefenyővel folytatott bozótharc, se porhanyós kőzetű „vorbau”. Hiányzik minden olyan jellegzetes terepszakasz, ami átlagos falakhoz közelítve normálisnak számít. Mindössze tíz méterre a jelzett ösvénytől ott virít a képzeletbeli tábla: „Mélyvíz, csak úszóknak!” A folyamatos vízcsorgástól csúszós, sötétre színeződött táblákon óvatoskodok felfelé nagyjából egy kötélhossznyit, míg járóterepre érek. Innen jó ideig nincs más dolgom, mint minimális kézhasználattal gyalogolni egyre feljebb az alig kijárt, de azért a hegyekben edződött szem számára kivehető nyomokon. Az alsó sziklasáv felett füves, könnyű oldalon visz az út folyamatosan jobbra tartva, kicsit mászni csupán néhány vályú keresztezésekor kell. Az út kényelmes, talán túlságosan is. Olyan érzésem kezd lenni, mintha egy normál füves-köves alpesi hegyoldalon szerpentineznék felfelé, tulajdonképpen csak a piros-fehér turistajelzések hiányoznak (és persze a turisták). Aztán, úgy 500 m szint megtétele után kiérek a középső nagy pillér túlsó szélére és hirtelen eszembe jut, hol is vagyok valójában. Itt olyasforma terepen kell felmászni, mint mondjuk az Oszolyon az Óvoda sziklái, jobbra és alattam viszont csak sejtem, mi lehet… mivel nincs nagy hajlandóságom arrafelé nézelődni, inkább nagy levegővételek közepette teljesen az előttem emelkedő falra összpontosítok. Minden fogást és lépést alaposan ellenőrzök ráterhelés előtt (nem mintha a kőzetminőség indokolná, de helyzetemben a 99 százalék sem elfogadható kockázati mérték). Aztán az egyik legkitettebb szakaszon sikerül irányt tévesztenem. A nálam lévő leírás és a józan ész is balra vinne, de jobbra tűnik járhatóbbnak és talán kijártabbnak. Kétszer is elindulok tehát jobbra, de szerencsére mindkétszer hamar elbizonytalanodok és, az ősrégi szabályt követve, visszamászok oda, ahol még biztosan az útvonalon voltam. Végül egy repedést követve, majd rézsút balra tartva találok egy nittet és megpillantom a következő jellegzetes tájékozódási pontként szolgáló kis sziklafogat. Nagyszerű!

A tornyocska mögött átkelve, újra „sétatúra” következik. Habár itt szinte folyamatos a mászás, de a terep korántsem olyan meedek, mint az előző szakaszon, és jóval kevésbé kitett. Mindjárt elérem az út kulcsrészének számító „Templomtető” felső peremét, amihez egy kb. 50 méteres gyönyörű rámpa vezet. Itt nittek, standgyűrűk könnyítik ugyan a biztosítást, de nem érzem szükségét. A sima tábla külső peremén haladok, ahol jóval tagoltabb a szikla, mint a középvonalában vagy a belső felén. Hatalmas fogások adnak megnyugvást és biztonságot, közben ide-oda forgatom a fejem, nem tudok betelni a látvánnyal. Pár fotó is készül sebtében, de persze azért tízórai piknikre nem állok meg pont itt. Mindjárt kiérek a pillér tetejére, ahol sokkal kényelmesebben ehetek és az árnyékban haladás ellenére kezdődő folyadékhiányomat csírájában elfojthatom, s persze az útkönyvbe is befirkálhatom, hogy itt jártam.

Képek első fele:

A rövid pihenő hasznos, mert a következő 200 m szintet gurulós törmelékkel borított emelkedőn kell megtennem (ha már a beszállás előtt ugye kimaradt). Szerencsére a bal oldalán rengeteg nagyobb kő, beágyazódott tömb van, melyek megkönnyítik a haladást. Persze kicsit fárasztó, de messze nem ez életem legizzasztóbb görgetegen történő felkapaszkodása, sőt… Elérem a legfelső omladékrámpát, ami balra egy bordához vezet. Aztán ezt az egyre meredekebb bordát kell követnem csaknem a végéig. Szerintem ez az útvonal legnehezebb része, noha kitettségben a Templomtető alsó szikláitól elmarad, de egy-egy kis felszökésen átmászni nem is annyira egyszerű. Olyannyira, hogy a vége felé elő kell vennem a kötelet (legalább nem cipeltem hiába). Előttem a borda függőleges falacskával folytatódik, melyre felhúzódzkodni túl szellős, a szikla pedig itt kivételesen nem tűnik megbízhatónak. E három tényező együtt már túl sok ahhoz, hogy biztosítás nélkül vállaljam a következő szakaszt. Igaz, így némileg több időt igényel túljutnom rajta, de ez mellékes. A pár méteres falra felkapaszkodva, keskeny párkányon jobbra traverzálok, majd egy meredek repedés mentén ismét felfelé mászok. Pár méter után nem érzem szükségét a kötélnek, de itt nincs mód elpakolni. Tovább kell másznom, míg találok megfelelő standot, majd vissza a kötél alsó végéhez, és újra fel. Az önbiztosítás nagy hátránya, hogy minden ilyen szakaszt kétszer kell megmászni, közben pedig vissza kell ereszkedni vagy mászni a kötél alsó rögzítéséhez. Logikus, hogy így jóval lassabb a haladás, mint egy társsal. Azonban ha olyan helyre érünk, ahol a legapróbb kétség felmerül, nem érdemes elvetni a biztosítás ötletét, nem szabad a sebesség oltárán feláldozni a biztonságot. Legyen csak pár méter, de sokszor egyetlen heveder vagy kötélgyűrű használatán is az életünk múlhat, pszichés határainkat nem ilyenkor kell tesztelgetni…

Nemsokára letérek a bordáról, mindössze egy horizontálisan rétegződött falsáv választ el a gerinctől. Itt ismét balra tartva látszik logikusnak a kimászás, ám jobbra most is sokkal könnyebb terepen vezet egy ösvényféle. Megint engedek a csábításnak, és ismét zsákutcába jutok. Felettem karnyújtásnyira a gerincen futó drótkötél, de az alatta lévő réteglapok pár méter magas kihajló sávot alkotva zárják el a kijutás lehetőségét. A sziklasáv tövében kicsit még megyek tovább egy esetleges mászható pont találásának reményében, majd belátom, hogy valószínűleg a másik a jó irány. Visszatérek tehát oda, ahonnan a gyanú ellenére az előbb mégse balra indultam. Néhány méter mászás után találok is egy vadiúj nittet, ami megerősít abban, hogy tényleg erre kell menni. Meredek sziklán érem el a gerincet, de közben (a kitettségtől eltekintve) komolyabb nehézséggel nem találkozom. További nittekkel viszont igen, ha itt valaki igényelné a biztosítást, lehetőség bőven van rá. Ez egyébként az egész útvonalra érvényes: ahol felmerülhet a kötélhasználat igénye, ott ez könnyen kivitelezhető. Igaz, ebben az esetben az átlagban 4-5 órára taksált mászóidő a 8 órát is simán meghaladhatja.

Kinn vagyok tehát a csúcsgerincen. A méreteket jól érzékelteti, hogy innen még több mint negyedóra kell, hogy elérjem magát a csúcsot. Ajándék ez a napsütötte, biztosított útszakasz a hosszú mászás végén, főleg tájilag – különös tekintettel a jobbra leszakadó északi falra –, de a gerinc kőzete is szép. Nem nehéz, de néhol azért használom a drótkötelet, ha már itt van. Persze a legtisztább megoldás az lenne, ha a kiépített ösvényt teljesen mellőzve haladnék végig, de ennyire szigorú még én se vagyok magamhoz. A kilátást nem írom le (lásd vonatkozó képek), a tízórait még a csúcson fogyasztom el, a déli kávé és a sör ízét viszont már a Welser Hütte árnyékában lévő padon élvezem ki egy tábla csoki kíséretében. A falban a napra vágytam, itt viszont inkább hűvösre szomjazom ezen a szép augusztusi délelőttön. Akár a lefelé kanyargó ösvény mentén pihenő zergék…

(A túra időpontja 2020. augusztus 20.)

Képek másik fele:

Kategóriák
Hegymászás

3in1, avagy egyedül a Jof di Montasio szikláin

Sokak egyhangú véleménye szerint a Triglav a Júliai-Alpok királya – nem ok nélkül. Királynője viszont kétségen kívül a hegység olasz oldalán magasba szökő Jof di Montasio, melyet uralkodótársával ellentétben jóval kevesebben látogatnak, árnyékos falait, tornyait sokkal több titokzatosság lengi körül. A Király gerincén, ösvényein vonuló túrázók tömegéhez szokott látogató bizony alaposan meglepődik, ha itt is hasonló népsűrűségre számít. A Montasio szellős, keskeny ösvényein sokszor csak a kőszáli kecskék patáinak izgatott dobbanása töri meg a hegyet körülölelő csendet, a napi átlagot kiadó pár tucat, főleg környékbeli túrázóval pedig leginkább a déli oldalon vezető létrás úton találkozhatunk. Magányra, vad, érintetlen környezetre vágyó hegymászónak pont ideális hely ez, kihívást bőven jelentő, érdekes célokkal…

A hegy nyugatról, a Dogna-völgyből

De miért 3in1?

Nos, bár tervem első pillantásra talán kicsit nagyratörőnek tűnhet, de a cél közelebbi ismeretében a cím magyarázata már egyértelmű: előbb a hegy legnagyobb falán át vezető klasszikus mászóút, aztán az ún. történelmi normál út, végül a legnehezebb jelzett/turista útvonal összefűzése egyetlen túra keretében.

A Montasio másfél km magas nyugati sziklaoldala nem csupán a Júliai-Alpok, hanem egész Európa legnagyobb falai közé tartozik. Noha a rajta vezető Via di Dogna egy már nagyon régen felfedezett, természetes adottságokat követő feljutási lehetőség, mely még megnyitása idejének (1882) technikai szintjéhez mérten sem mondható különösen nehéznek, de a kalandfaktor itt ma is maximálisan jelen van. A fölénk tornyosuló, alattunk leszakadó falak lenyűgöző mérete és a terep vadregényessége gondoskodik arról, hogy a felmászás ezen az ösvényen még jó sokáig ne váljon rutinfeladattá. Ehhez az úthoz bizony fel kell nőni…

Maga a Dogna-út 2400 m-es magasságban végződik, innen több választásunk van. Ha nem óhajtjuk a csúcsot kihagyni – márpedig miért mondanánk le róla, hacsak egy közelgő vihar vagy más váratlan körülmény nem indokolja –, felmehetünk jobbra jó nagyot kerülve, a kiépített ösvényen is. Ám ennél a lehetőségnél az első megmászók iránya, a szintén jelzett, de mászást segítő eszközöket egyáltalán nem tartalmazó Findenegg-folyosó sokkal szebb záróakkordot kínál! A könnyebb, de szintén érdekes másik út pedig kiváló a lemenetre, így tovább növeljük a túra élményszintjét.

S ha az említett irányokat követve elértük a hegy déli szikláinak lábát, jön némi csavar a történetben. Mert ugyebár a kiindulóponthoz is vissza kell jutnunk valahogy. Márpedig erre is kínálkozik – a Sella Nevea felé történő hagyományos lemeneten, majd a hegytömb bonyolult, gyalog vagy valamilyen közlekedési eszközzel történő megkerülésén kívül – egy igen pompás lehetőség: az Amalia-ferrata! Igaz, ehhez előbb újra fel kell mászni némi szintet a déli oldal szikláinak aljától, majd át kell harántolni előbb a nyugati, végül az északi oldalra. Ezzel azonban már el is mondtam a lényeget, a továbbiakban is kalandos, változatos formációk közt vezető útszakaszokra számíthatunk. A Montasio-torta habja, a 3in1 utolsó összetevője pedig maga a via ferrata lesz, melynek kitettsége sem elhanyagolható, ráadásul lefelé nehezedik. (A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy számomra az Amalia-út választása lemenetre csak útközben kristályosodott ki, erről viszont majd később.)

Az útvonal

Nulladik összetevő: az eltévedés

Internet hiányában térkép nélkül indulok útnak, előzetes felderítés híján a sötétben eltévedést sem merem kockáztatni, megvárom, míg kicsit világosodni kezd. Emlékezetből keresem az utat, megyek vagy fél kilométert rossz irányba, amire persze helyismeret nélkül is hamar rájövök (hiszen a nyugati falhoz nyilván nem északkelet felé kell tartanom). Visszafordulok, hamarosan elérem azt a helyet, ahol le kell térni a széles, murvás útról. Keskeny, de azért kivehető csapás visz be az erdőbe, néhol még kopott piros felfestések is akadnak. Eleinte alig emelkedik az ösvény, de aztán fokozatosan egyre erősebbé válik a kaptató, ezzel párhuzamosan pedig egyre nehezebben kivehetővé a nyom. A „nyom” itt már szó szerint értendő, mert egyre többször van olyan érzésem, hogy nem is ember által taposott csapáson haladok. Az erdő egyre meredekebb és sziklásabb, néhol már a kezeimet is használni kell a továbbjutáshoz. Kidőlt fák, gyökerek, csúszós avar, mohos kövek – kezd a terep nem tetszeni. Amikor azonban már éppen megállnék, felismerek egy újabb ösvényféleséget, tehát megyek, pontosabban küzdök tovább. Kiérek az erdőből, törpefenyős gerinc oldalában vezet a nyom, egyértelműen emberi tevékenységre utaló jelekkel (fenyők ösvényre lógó ágai lefűrészelve). Így még most sem fordulok vissza, pedig rég rájöhettem volna, hogy zsákutcába kerültem. Magam sem értem, miből gondolom, hogy ez az az ösvény, ami nekem kell. A felismeréshez előbb el kell jutnom oda, ahol a nyom kivezet a törmeléklejtőre, majd egy nyeregbe. Itt jobbra nagy mélység tárul fel, felettem szintén sziklák, talán a Sárkány-gerinc tornyai. Odalenn pedig valahol a Val Rotta szűk katlana lehet, aminek a bejáratánál kellett volna áthaladnom, legalább 500 m szinttel lejjebb… de ezek persze csak tippek, térkép vagy legalább egy használható vázlat híján. Most mondom ki azt, amit már rég, legalább egy órája kellett volna: irány vissza! Egész pontosan 600 m szint felkapaszkodás, majd ugyanennyi itt-ott nadrágféken ereszkedés, s nem ám egy erdei sétányon, hanem a helyenként 50 foknál is meredekebb, sziklás-gyökeres őserdőben – hogy ez az időben is két óra körüli „pici” kitérő mit jelent egy ekkora túra esetén, valószínűleg nem kell ecsetelnem. És amikor már teljesen lemondtam róla, valahol egészen lenn, a még alig emelkedő terepen megpillantom a helyes utat!

A döntés

Normális hegymászó itt kétféle döntést hozhat. 1. A helyes ösvényt immár megtalálva, esetleg azt még kicsit tovább, a beszállásig vagy a nehezebb terep kezdetéig felderítve, visszafordul és másnap pihenten (és lehetőleg kicsit korábban) ismét nekivág. 2. Ha van nála elég víz és élelem, valamint bivakfelszerelés, folytatja az utat a tényleges beszállásnál lévő Edvige Muschi-barlangig, mely az egyetlen viszonylag normális éjszakázási lehetőség ebből az irányból, és ami innen még minimum 800 m szintemelkedést jelent, ismeretlen terepen. Persze tény, hogy ott a Suringar-bivak is a hegy felső nagy párkányán, 2430 m-en, de annak eléréséhez gyakorlatilag teljesen meg kéne mászni a falat, ami az eltévedéssel együtt számomra már két km szint leküzdését jelentené, végig ismeretlen, úttalan terepen. Ez pedig nem kevés, viszont jó sok. Itt azonban mégsem egy szimpla választásról van szó. Ugyanis akár visszafordulok, akár felmegyek a barlangig, másnap következne a feladat oroszlánrésze – és akkor még hátra van a lemenet is. S itt jönnek be további, döntésemre hatással bíró tényezők. Először is az időjárás, mint egyik legbefolyásosabb elem. Márpedig a prognózis szerint másnapra jelentősen megnő a zivatarképződés esélye, így az 1. verzió alapból felejtős, a teljes túrát elölről kezdeni esélytelennek tűnik úgy, hogy legalább a mászósabb – tehát a nagyobbik – részét szárazon megússzam. A 2. lehetőség választásához ugyanakkor minden adott, a zsákomat bő másfél napra számolt ennivalón, bivakzsákon és némi tartalék ruhán kívül 4 liter folyadék is húzza. A kocka tehát el van vetve: előre!

Közben saját fizikai és lelkiállapotomat is alaposan kielemzem. A hosszas vívódás eredménye pedig abszolút nem szerénység vagy szerénytelenség kérdése (nem is lehet az, hiszen ebben a helyzetben félretéve mindazt, amit esetleg szeretnénk gondolni magunkról, szigorúan objektíven és mélyen kell az embernek önmagába nézni!). Tény, hogy nagyon jó formában vagyok minden tekintetben. Persze ez nem újdonság önmagamnak, hiszen pont emiatt vagyok itt. Ha nem tettem volna meg minden tőlem telhetőt a felkészülésem során, s ha nem érezném azt az ilyenkor szinte kötelező minimális magabiztosságot, hogy minden klappol és „innentől rajtam nem múlik, nem múlhat”, most nyilván nem a Rio Montasio mély szurdoka felé szaporáznám még mindig friss lépteimet, hanem valamelyik egyszerűbb hegyen igyekezném kiélvezni az augusztusi nap utolsó sugarait. De miért is részletezem ezt ennyire? Mert pont annak látszatát szeretném elkerülni, hogy tovább indultam és – mintegy véletlenül vagy lazán, a kisujjamból kirázva – egyszer csak hopp, mégis felértem a csúcsra. Ez egyáltalán nem véletlen vagy valami égből jött szerencse volt, hanem az évek során folyamatosan végzett állóképességi edzéseken kívül a tervszerűen felépített mászások, túrák tucatjainak eredménye. Tudom, hogy képes vagyok a teljes útvonal megtételére még így, a rengeteg szint- és idővesztés ellenére is, sőt mi több, elég gyors vagyok ahhoz, hogy akár valamit behozzak a veszteségből (noha pontos részidőkre lebontott tervem nincs, nem is szeretem a túrákat annyira a számoknak alárendelni). Ugyanakkor azt is tudom, hogy a Muschi-barlangban éjszakázást el akarom kerülni. Nem túl bizalomgerjesztő ez a nyirkos és büdös sziklaodú (noha ezt a véleményemet itt lenn még csak pár fotóra alapozhatom, de megérzésem nemsokára beigazolódik), persze más kérdés, ha valaki rákényszerül. A felső párkányon lévő Suringar-bivakban pedig maximum akkor aludnék, ha mégis elromlik az idő vagy kicsúszok a sötétedés előtti csúcsmászás esélyéből. Esetleg ha a nagy mellénnyel bevállalt mászás során mégis nagyon elfáradok. 🙂

Első összetevő: nyugati fal, Dogna-út

Az ösvény eleinte kényelmesen vezet az erdőben, aztán hirtelen egy monumentális szurdokvölgy, a fentebb egyszer már említett Val Rotta kezdeténél találom magam. Ezer méteresnél is magasabb, vad tornyok, függőleges, emberi kéz által talán soha nem érintett falak döbbenetes látványa ad ízelítőt a Montasio hegytömbjének komor világából. Patakátkelés, egy darab régi drótkötél a meder túloldalán, az utolsó vízlelőhely kihasználása. Rátapadok a vízre, és mint a teve, ami belém fér… Majd nemsokára azon kapom magam, hogy magasan a Clapadorie-szurdokban rohanó Montasio-folyó felett haladok, törpefenyőkkel szegélyezett keskeny csapáson. Hamarosan elérem az első nagyobb összpontosítást igénylő helyet, ahol balra sima sziklalépcsőkön kell felmászni, miközben jobbra talán száz méternél is nagyobb mélység tátong közvetlenül alattam (Pas Cjatif). Itt régi drótkötelek lógnak ugyan a sziklán, ám a rögzítési pontok félig a levegőben, a kábelek felső végét pedig megette a rozsda. Kapaszkodásra teljesen alkalmatlan mind, a hely kitettsége viszont nem lebecsülendő, itt hibázni semmiképp nem szabad.

Nem csupán a mélység ijesztő

Feljebb az ösvény ismét törpefenyők sűrűjében halad, noha egy meredek bevágás újból teljes koncentrációra késztet. Közben folyamatosan emelkedek, bár itt-ott némi szintveszteség is előfordul. A nagy rámpa alatt aztán megváltozik a terep, elfogy a törpefenyő, az eddigi többnyire gyaloglást nagyrészt könnyű, kissé törmelékes sziklán mászás váltja fel. Délelőtt 11 környékén érem el a kis barlangot (Ric. Edvige Muschi-Zuani), ami a valóságban ugyan bő 100 méterrel alacsonyabban van, mint azt az általam felkutatott források feltüntetik, de így is megerősít abban, hogy haladjak tovább. Az ég kék, a fű zöld, fáradtságot egyelőre nem érzek, tehát vége a sétának, következik a tényleges mászás azon a hatalmas, lépcsős rámpán, amelyik a jobbra-balra függőlegesen leszakadó, pokolian sima falak közt aránylag egyszerű természetes feljutási lehetőséget kínál. Igen, egyszerű, viszont az út két kulcshelye is itt van. Az első rögtön a barlang felett, egy sötét kéményhasadék, amelyben csak úgy férek el, ha a zsákomat magam előtt rakosgatom. Nem a megszokott vertikális irányú kémény ez, inkább vízszinteshez közeli, ahol félig négykézláb, kúszva lehet átjutni. A végén egy átlépés is színesíti, egy pici adrenalin…

A rámpán aztán már könnyebb haladni, jó fogású, oldott, tapadós felületű szikla, nem túlságosan kitett, noha azért a mélység folyamatosan nő a talpam alatt. Majd előttem a második kulcshely, azaz a terep átmegy közel függőlegesbe. Kicsit keresgélek jobbra-balra, mígnem feljebb egy füves párkányon megpillantok egy piros régi szöget. Felette egy törősnek kinéző repedés mentén elindulva, pár méter után ismét könnyebbnek tűnik a fal, de az a pár méter pont elég, hogy elbizonytalanítson. Nem szeretnék kockáztatni, s mivel zsák nélkül lényegesen könnyebb mászni, így inkább azt is leteszem és rögzítem a szöghöz. Előveszem a kötelet, egyik végét magamhoz, a másikat a párkányon hevenyészett standhoz kötöm. A szokásos önbiztosításos módszerrel, a szokásosnál is nagyobb óvatossággal kezdek felmászni, minden fogást és lépést alaposan ellenőrizve. Pár méter után tényleg könnyebb terepre jutok, és egy jobbra emelkedő keskeny vályút követve nemsokára találok egy masszív kőtömböt is, amihez kikötöm a kötelet. Ereszkedés vissza a piros szöghöz, majd immár a rögzített kötéllel biztosítva magam, felmászok újból, a zsákkal a hátamon. Rövid szusszanás, kb. két kötélhossznyi valamivel könnyebb szikla, persze ez már újra kötél nélkül, majd trekkingcipőre váltok. Innen már szinte gyerekjáték a maradék néhány száz méter szint a bivakházig. Közben balra a Szfinx nevű hatalmas sziklaforma látványa kísér, és a már nagyon messze alattam húzódó, itt-ott napos, de leginkább árnyékos völgybe is vetek pár pillantást. Fantasztikus itt fenn, mintha repülőből nézném a tájat, pedig még hol vagyok a csúcstól!

A rámpa tetejét őrző torony kicsit fentebbről. A mélység pedig, mintha repülőből néznénk…

Második összetevő: Findenegg-út és a csúcs

Még mindig fiatal az idő, közben kiértem a napra is, pár falatnyi pihenő a Suringar-házikónál, majd irány a Findenegg-út. Gyönyörű, fehéren vakító mészkőfalak közt széles, lépcsős folyosóban haladok, itt már végig piros felfestések vannak, és feltűnik pár turista is. Egy páros lefelé jön, rájuk nagyon figyelek a kőhullásveszély miatt, de szerencsére óvatosan mozognak. Előttem is haladnak ketten, akik viszont folyamatosan szórják a köveket. Velük kapcsolatban egy dolgot tehetek: rohanok, ahogy csak bírok, hogy mielőbb megelőzzem őket. Miután ez megtörténik, már semmi nem állíthat meg, a kissé kitett gerinc lépcsőin ugyanúgy rohanok tovább, mintha sietnem kellene valahova.

Itt már nem egyedül vagyok

A csúcson sem pihenek sokat. Persze azért harapok valamit és a kőszáli kecskéket is méltatom pár pillantásra, de tudom, hogy még csak a túra felénél tartok, még ha a nehezebbik felén túl is vagyok. Irány a túlsó gerinc, majd a híres drótkötéllétra, nem sokat vacakolok, csak egy-egy fotót kattintok (pedig többet is megérne és ez a teljes útvonalra igaz!). A sziklák lábától pedig már nem kérdés, hogy ismét felfelé mászok. Buszjárat nincs vissza a kiindulóponthoz, egy bizonytalan ideig tartó stoppoláshoz nem fűlik a fogam, gyalogosan valamelyik hágón át minimum még egy teljes napot igényelne, annyi vizem már nincs, az Amalia-ferratán viszont még ma visszaérhetek. Rutinból ismét az égre pillantok, de a gerincek körül úszó néhány lapos felhőpászma ártalmatlannak tűnik, a délutáni nap szinte akadálytalanul tűz. Ez a döntés hamar megszületik…

Harmadik összetevő: Amalia-ferrata

Először vissza a Suringar-bivakhoz, ami már nyilván nem esik annyira jól, mint a pár órával korábbi felfelé kapaszkodások, de ez törvényszerű. Alapvetően még kondival is tűrhetően bírom, és a mászást igénylő szakaszokon a koncentrálás sem okoz gondot. Utóbbi főleg fontos ezen a sziklás, kitett terepen, ezért folyamatosan figyelem mozdulataim rendezettségét. A bivaknál viszont, „ne feszítsük túl a húrt” jelszóval, csak megszavazok egy kiadósabb pihenőt. Előkerül a kolbász és más finomságok, végül is még mindig nincs négy óra, az idő is stabil és úgy tűnik, az erő is velem van. Erre szükségem is lesz, hiszen az Amalia-ferrata a meredek északi falon át újabb 600 méter mászást tartogat lefelé, és csak egy részén van drótkötél…

Tovább. Az ösvény átfordul a zord északi falba, majd végre lefelé tart. Részben séta, részben könnyű mászás füves terepen, ez nem hangzik fenyegetően, ám alattam jelentős a mélység. Itt azért elférne pár drótkötél… Persze a kiépítők nyilván nem lemenetre szabták az utat, de ez az egyébként logikus magyarázat most nem boldogít. Koncentrálni kell végig. Lejjebb, egy törmelékes katlanban haladva már kezdenék fellélegezni, amikor újabb letörés peremére érek. Tudomásul kell vennem, hogy a fal alsó, legmeredekebb része még alattam van. Innen viszont végig drótkötél mentén mászhatok, ami egy kis fellélegzést jelent a szinte szünet nélküli koncentrálás után. Nagyrészt használom is az erre a célra rögtönzött kantáromat, miközben egy függőleges kéményhasadékban tornázok lefelé. Aztán ennek is vége, törmeléklejtőn át, majd egy vízmosáson keresztül jutok a festői környezetű Stuparich-kunyhó közelébe. Kiváló alvóhely lehetne, ha itt esteledne rám, de hol van az még!

Balra a Nabois Grande, jobbra a Jof Fuart északnyugati fala

Úgyhogy egy törpefenyők közt vezető turistaúton nekivágok kétszáz méter újabb szint leküzdésének, majd egy kis hágó túloldalán hosszú, kanyargós, törmelékes lejtő következik. Pár legelésző vadállat keresztezi az utamat, no de nekik ilyenkor van vacsoraidő. Nekem viszont még egy jó óra kell, hogy letehessem a lantot. A patakon átkelve, az utolsó száz méter szintet már aszfalton gyűrhetem le. Közben a hegy naplemente fényében először narancssárga, aztán vörös, végül halvány ibolyaszínben izzó északnyugati gerincének vad tornyai olyan keretet adnak túrám végéhez, aminél szebbet nem is kívánhatnék. Annyira gyönyörű, hogy tátott szájjal bámulok, még a lábaimban lévő 3000 méternyi ma megmászott szintről is teljesen megfeledkezem…

(A túra időpontja 2017. augusztus 29.)

Galéria:

 

 

 

Kategóriák
Hegymászás

Variációk egy vasalóra

Mászás a Schneeberg oldalában

A Schneeberg Puchberg felé néző lejtőin több gerinc is kínál mászási lehetőséget, méghozzá eléggé alpesi jellegűt. A Höllental felőli oldalon azonban a Stadelwandgrat az egyetlen ilyen típusú útvonal, mely ismert a hegymászók között. Igaz, hogy van itt mászásra alkalmas szikla dögivel, de ezek többsége a fahatár alatti régióban található. Fentebb, a törpefenyvesek övezetében már inkább csak a bakancsos turisták fordulnak elő, pedig a nyitott szemmel járó mászók itt is találhatnak feladatokat. Ráadásul nem pusztán erőltetetten megnyitott utakat, hanem olyat is, ami egyébként teljesen kézenfekvő lenne – ha nem kellene hozzá három órát gyalogolni!

Holott úgy is nagyszerű, komplex élményhez jutunk, ha összekötünk egy érdekes, változatos gyalogtúrát egy viszonylag rövid, de szintén szép mászással. Ami a túrát illeti, módunk nyílik más útvonalon megközelíteni a beszállást, mint amelyiken visszatérünk majd. A hegység térképére pillantva láthatjuk, hogy több lehetőségünk is van. A legkézenfekvőbb a Weichtal-szurdokon át felmenni a Kienthalerhüttéhez, a Ferdinand Mayr-úton pedig le. Ez a túra már önmagában kellemes program, de a háztól mintegy negyedóra további gyaloglással elérhető pompás kőzetű, meredek bordán felmászni ugyancsak nagyszerű időtöltés. Mindezek ismeretében talán nem szükséges ragozni, hogy ha e két tevékenységet összekapcsoljuk, mit fog eredményezni.
Azon sem csodálkozhatunk, hogy fél évszázaddal ezelőtti megnyitásától kezdve miért volt sokáig olyan divatos ezen a szép sziklabordán felkapaszkodni. A Bügeleisenkante („Vasaló-él”) zsebes fogásait azonban mostanság már csak elvétve használják, valahogy ellustultak a mászók. Persze azért ma is akadnak vállalkozó kedvűek, egyesek újabb irányokat is keresnek, és a fúrógép sem kerülte el a falat. A felsorolt okoknak köszönhetően pedig most már nem csak az élen, hanem a balról határoló táblákon is mászhatunk. Az alábbiakban is erről a vadonatúj útról – az ún. Bügelbrettről („Vasalódeszka”) – lesz bővebben szó, ami bár egy hajszálnyival nehezebb az eredeti iránytól, de valamivel szebb is annál.

Felmenet a beszálláshoz
Legegyszerűbb a sárga jelzésű Ferdinand Mayr-úton felgyalogolni a Kienthalerhüttéhez, a Weichtalklamm vadregényes, magas falai között viszont sokkal érdekesebb (igaz, hogy valamivel tovább is tart). A másik utat meghagyhatjuk a lemenet céljára. Bármelyik mellett döntünk, az első cél az említett kis menedékház, odáig az útvonalat most nem részletezzük, eltévedni aligha lehet.
A háztól tovább a közvetlenül utána lévő elágazásig, ahonnan a továbbiakban a jobbra vezető Südliche Grafensteig (Schneeberg-körút) jelzéseit követjük. A keskeny turistaút közel szintben maradva, hosszan harántol a meredek, bár nagyrészt erdővel borított hegyoldalban. Közben két törmelékfolyosót keresztezünk. A második után hamarosan a Krottenseemauern markáns sziklatömbje alá érünk, ahol fákkal sűrűn benőtt a terep. (Ha véletlenül túlhaladunk, a nem messze lévő harmadik törmeléknyelvtől kiválóan láthatóvá válik a szikla és az útvonal is jól azonosítható innen. Ha másért nem, egy fotó kedvéért is érdemes idáig elsétálni.
A felettünk mintegy 50 m-rel kezdődő fal tövéhez balról és jobbról egyaránt felkapaszkodhatunk. Miután elértük a sziklák alját, menjünk a fal jobb sarkához. Itt jobbra felettünk, a fal és a hozzá alulról támaszkodó bástyaszerű pillér között egy bevágásszerű kéményt látunk. Ebben fogunk majd felmászni. Az első standot a kémény esésvonalától jobbra, egy régi szögnél építsük meg.

vasalo 1

Mászóút

1. kh: Füves lépcsőkön a kémény alatti kis teraszra. Ezután felmászunk a kéményben a bástyaszerű formáció tetejére. Itt egy sima falsáv állja utunkat, melyen a feljutás az út kulcshelye. A horpadáson át, nagyot nyújtózva érjük el a peremén lévő fogásokat, majd ismét könnyebb sziklán keveset tovább a standhoz (35 m, V).
2. kh: Kis fogásokon egyenesen felfelé egy repedéshez, melynek mentén fel. Tovább szép mászással a táblákon egy kis párkányra, ahol az útkönyvet találjuk (35 m, IV).
3. kh: Enyhén balra tartva, majd ismét egyenesen egy áthajló lépcsőhöz. Ezen keresztül az elkeskenyedő gerincre (30 m, IV–).
4. kh: Az élen különösebb nehézség nélkül a következő csorbához, majd néhány métert fel (II) egy szöghöz, a bal oldalba (20 m).
5. kh: A gerincen felfelé egy táblához, melyen piros felfestés is mutatja, hogy tovább két lehetőségünk lesz. Balra, egy bevágásban egyszerűbb feljutni (IV). A másik változat esetében rézsút jobbra folytatjuk a mászást, egy kissé kihajló falhoz. Itt nehéz felhúzódzkodni (V). Miután sikerült, egy repedés mentén tovább a gerinc sziklás részének tetejénél lévő standhoz (30 m).

Lemenet
Az innen már könnyen járható, füves gerincet követjük a legmagasabb pontig. Tovább lefelé a következő csorbába, ahonnan jobbra folytatjuk az utat. A viszonylag meredek, de könnyen járható folyosóban, majd a folytatását képező törmeléklejtőn gyorsan visszaérünk a fal lábához. Innen keveset tovább lefelé a jelzett turistaútra, melyen jobbra indulva vissza a Kienthalerhüttéhez (közben szép kilátás nyílik a ház irányába!), majd a völgybe. Leggyorsabb és legkényelmesebb a sárga jelzésű Ferdinand Mayr-úton lemenni, de természetesen választhatjuk a szurdokban vezető útvonalat is, sőt a Stadelwandgraben felé is mehetünk.

INFO

Krottenseemauer (kb. 1600 m)
Ausztria, Schneeberg

Jelleg: aránylag rövid, de gyönyörű táblamászás.
Első megmászás: a Bügeleisenkantén W. Kubik, F. Kysela és J. Schrepfer 1954-ben, a Bügelbrettről nincs pontos információ, feltételezhetően 2004 körül.
Fekvés: Krottenseemauern, a Schneeberg nyugati oldalában.
Kiindulópont: Weichtalhaus (563 m, TVN, egész évben nyitva), Kaiserbrunn után 2 km-re. Parkoló a ház közelében.
Táborozás: a kaiserbrunni táborhelyen.
Beszállás: 1050 m szint / 3–3,5 óra (a Kienthalerhüttétől 15–20 perc).
Mászóút: 100 m szint / 1,5–2 óra (150 m mászás).
Nehézség: két helyen V (a felső kikerülhető), több szakaszon IV és IV–.
Biztosítás: jó, stand- és köztes nittek vagy szögek.
Felszerelés: az alapfelszerelésen (beülő, biztosítóeszköz stb.) kívül 7 expressz, 2 kötélgyűrű.
Kőzet: nagyrészt szilárd, szép mészkő.
Tájékozódás: problémamentes.
Lemenet: a legrövidebb lehetőség választása esetén 2,5 óra.

(Megjelent az OVER magazin 2013 júniusi számában)

Kategóriák
Túra

Kő-kör a Mátrában

Íme egy ideális gyalogtúra a Mátrában. Nem túl hosszú, de mégis aránylag sportos, sőt ha szigorúan a számokban kifejezhető paramétereit nézzük, az egész országban nem nagyon találunk még egy olyan útvonalat, ahol folyamatosan emelkedve ekkora szint vár ránk a kiindulópontból a felkeresett csúcsig (kapásból nem is tudnék hasonlót említeni)!  Az út mindemellett látnivalókban sem szerénykedik, a turisták nyüzsgésétől viszont nem kell tartanunk, a Kékest és közvetlen környékét kivéve persze.

Az útvonal, ha valaki netán kedvet kapna hozzá: Markaz – Kis-kő – Kékes – Sas-kő – Disznó-kő – Markazi vár – Markaz (19 km, 910 m szint). Végig jelzett utakon haladó túra, de azért néhány szempontot érdemes figyelembe venni, ha ide készülünk.

  • Rögtön a falu felett az egyébként széles út hóolvadáskor vagy kiadós eső után egy irdatlan nagy sárfolyammá változik. Kikerülni viszont esélytelen, kétoldalt sűrű, tüskés bozóttal benőtt emelkedő van, úgyhogy gumicsizma, békauszony és tartalék zokni egyaránt jól jöhet.
  • A várrom jelzésről letérve, a patakon átkelés okozhat esetleg problémát, ha meg van duzzadva (ami szintén hóolvadáskor vagy nagyobb esőzés után valószínű).
  • Noha az erősen emelkedő gerincháton a kék alapon sárga pettyek jól követhetőek, ám kitaposott út itt nem jellemző. Az avarral, kövekkel, faágakkal borított terepen fokozottan ügyeljünk a bokánkra.
  • Lefelé főleg a Sas-kő környékén fagypont alatti hőmérséklet esetén óvatosan közlekedjünk, a síkos, fagyos andezit sziklák meglehetősen csúszósak!
  • Sötétben a várrom alatt, az erdőből kiérve könnyű elvéteni a jelzést, a falu fényei nem nyújtanak támpontot, a „toronyiránt-módszer” pedig ezen a hullámos, ruhaszaggató bokrokkal benőtt felszínen nem igazán működik. Érdemes inkább még felfelé menve alaposan megfigyelni és megjegyezni az ösvény irányváltásait, hogy ha ránk sötétedik, könnyebben megtaláljuk a helyes utat.

Kategóriák
Hegymászás

Fledermausgrat

A Vorderberger Griesmauer nyugati gerince

Präbichl környékén az országút választja el a Hochschwab kiterjedt tömbjét az Eisenerzi-Alpok szintén mészkőből felépülő vonulataitól. A hágót övező változatos csúcsokat azonban túratervezési szempontból nem szerencsés földrajzi hovatartozás alapján nézegetni, célszerűbb önálló területként tekinteni őket, hiszen szinte azonos – vagy egymáshoz nagyon közeli – a kiindulópont. A közelmúltban megnyílt vasalt utak megépítése előtt nem volt itt akkora forgalom, mint mostanság. Sízők és bakancsos turisták járták ugyan a vidéket, de pl. a hegymászók inkább a közeli Gesäuse és a Hochschwab-csoport délkeleti részének falait látogatták. Mászó szempontból csupán két olyan célpont van errefelé, ami az ismertségi és kedveltségi listán egyaránt régóta szerepel. Az egyik a Pfaffenstein meredek falakkal letörő gigászi kőtuskója, melyre csodaszép klasszikus utak (is) vezetnek. A másik hegy a jóval szerényebb és rejtőzködőbb életvitelt folytató Vorderberger Griesmauer, melyről most szó lesz.

Tulajdonképpen erre is csak egyetlen mászóút vezet, amit több-kevesebb rendszerességgel használnak, de az nem akármilyen! Nem tudni, hogy az ún. Fledermausgrat (Denevér-gerinc) a nevét erősen cakkozott, bőregér szárnyára emlékeztető alakjáról kapta-e, vagy netán a mélyedéseiben, hasadékaiban megbújó denevérekről. Bárhogy legyen azonban, a név egy könnyen megközelíthető, változatos, élménygazdag mászást kínáló, aránylag jól biztosítható gerincet takar, ami sziklamászóknak igazi csemege. Persze csak annak, aki az adott (UIAA IV) fokozatban abszolút biztosan mozog, s nem ijed meg akkor sem, ha esetleg relatíve hosszabb szakaszokat kell fixen behelyezett köztes biztosítás nélkül megtennie. Most eltekintek a vázlattól, csupán fotókon jelöltem az útvonalat, eltévedni a csak látszólag bonyolult, tornyokkal, lemászásokkal tarkított terepen úgyis nehéz lenne. Az irány részben magától értetődő, a természetes lehetőségeket követi, másrészt minden kötélhosszban akad egy-egy nitt, ami segíti a tájékozódást.

Technikai adatok

  • Kiindulópont: Präbichl (1226 m), parkoló a Polster-lift alsó állomása mellett.
  • Menedékház: Leobner Hütte (1582 m, ÖAV), a felmeneti úton 1 óra 15 perc.
  • Beszállás: jelzett úton a Polster és Griesmauer közti Hirschegg-nyeregbe, ahonnan először tovább a jelzésen, majd az első sziklák magasságában jobbra, 600 m szint / 1 óra 45 perc.
  • Nehézség: több szakaszon IV (repedés, kémény!), általában III körül.
  • Mászóút: 200 m szint, de az útvonal ennél sokkal hosszabb (12-13 kötélhossz és kb. 30 perc könnyű sziklás terep a csúcsra).
  • Mászóidő: 3-4 óra.
  • Felszerelés: 4 expressz, 2 hosszabb heveder és egy éksor ajánlott.
  • Lemenet: É felé a turistaútra, majd azon vissza a Hirscheggsattel érintésével, 2 óra.

Kategóriák
Futás

Érchegy-futás (Erzberglauf) 2016

A Stájerország szívében csúfoskodó Erzberg elég meghatározó tájképi elem ahhoz, hogy mindenki, még az átutazóban lévők is felfigyeljenek rá. Aki pedig szűkebb környékének amúgy igen változatos turista objektumait keresi fel, annak lehetetlen nem észrevennie, hiszen a túraútvonalakról nyíló kilátás fix részét képezi. A csaknem egy kilométernyi szintkülönbségen át húzódó hatalmas lépcsőkön éjjel-nappal folyik a munka, mindennaposak a robbantások, az anyagot szállító autómonstrumok az országútról nézve matchboxként araszolnak a sárgás-barnásvörös salakon áttekinthetetlenül kígyózó feltáró utakon. Akciómozik utolsó jelenetét vagy egy szerény költségvetésű sivatagi dokumentumfilm forgatási helyszínét egyaránt el lehetne képzelni ebben a környezetben, de kinek jutna eszébe itt futni? (A bánya ill. külszíni fejtés területére a látogatók számára nyitott vezetéseken kívül egyébként is szigorúan tilos belépni!) Nekem biztos nem.

Szerencsére vannak nálam szélesebb fantáziával megáldott emberek is, és az illetékes hatóságokat sem mindenütt jellemzi a teljes rugalmatlanság, a többi pedig csak szervezés kérdése. Így aztán nem lepődtem meg, mikor az egyik versenyen kapott szórólapok közt felfedeztem egy itt rendezendő esemény felhívását. Az Erzberglauf (Érchegy-futás) a száraz adatok szerint ugyan nem különösebben extrém, mindössze egy bő Kékes-csúcsfutásnyi táv, ami a Kékesnél csak egy jó százassal nagyobb szintet tartalmaz. No de a környezet! Eisenerz történelmi óvárosából két mesterséges tavat megkerülve a csúcsra! Relatíve nem túl meredeken, hiszen a mesterséges tereplépcsőkön át vezető széles, murvás, salakos utakon, mint említettem, teherautók is közlekednek, tehát messze nem egy sziklás, köves hegygerincről vagy fekete sípályáról van szó. Igaz, az emelkedő a második tó megkerülését követően, szelídsége ellenére folyamatos marad. A célból és futás közben pedig kétezer méter körüli sziklás hegyek látványa, a Reichenstein például szinte karnyújtásnyira tőlünk… Elég volt rápillantanom az útvonal térképére, az időpont is tökéletes volt, augusztus második felében, hazafelé a nyári hegymászásból még útba is esett. Költségek is tűréshatáron belül (és lehetőség nyílt a helyszínen nevezni, ami szintén hatalmas piros pont), uszodajegy, tészta, és még pár apróság az árban, de ezek már amúgy se lényeges szempontok a döntésben…

Előző nap jókora túrát kerítettünk a Hochschwabon, ahol mászási terveink ugyan nem sikerültek, mert az eső másképp gondolta, de jól beöltözve, kabátban, sapkában, kesztyűben (és az elmúlt napok havazásának friss emlékével) a szokásosnál is jobban vártam egy kis napsütéses, átmelegítő nyár végi futást. A rajt reggelén hűvös, de végre derült időre ébredtünk. A szokásos autóban alvást követően még éhgyomorra, félmagasságból végigmértem az Érchegyet. Nem tűnt különösebben nagynak. Persze több száz méter szintet kellett még lefelé autózni a rajthoz, de még onnan sem keltett különösebben ijesztő benyomást. Szerencsére nem szoktam bedőlni az efféle érzékcsalódásoknak. Tudom, hogy háromezres csúcsok megmászását követően ilyen méretű hegyecskék még kisebbnek tűnnek, de attól még a tényleges magasságuk változatlan maradt. 800 m szint az akkor is 800 m lesz, ha előtte az Everesten jártunk (bár pont ezt konkrétan nem tudhatom, de ha szigorúan materialista világnézettel közelítek a kérdéshez, bátran ki merem jelenteni, hogy így van). 🙂

Eisenerz-be időben érkezünk, így nem kell két kilométerrel arrébb parkolni. A nevezés villámgyorsan lezajlik, az öltözést sem bonyolítom túl. A taktika szintén pofonegyszerű, a félmaratoni tempónál egy hajszálnyival magasabb fordulatszámon végig. Két frissítő is lesz, tehát nem viszek kulacsot. Na, ez viszont hiba, óriási hiba. A továbbiakat nem részletezem, a városban óriási a hangulat, bömböl a zene, minden a versenyről szól, mint ilyenkor az megszokott. Csak egy tényezőt említek külön, a meleget. Na persze, a sivatagi látványhoz, sárgás, vöröses törmelékhez hőség is jár – nyilván erre gondoltak a szervezők, amikor a klímát beállították. Én meg, a marha nagy szamár, aki nem visz magával folyadékot…

Nem emlékszem, voltam-e valaha így kiszáradva, jobban várom a beígért frissítőket, mint hosszú pályafutásom során bármikor, és küzdök. Szó szerint. Nem a célpulzus tartásával, hanem azzal, hogy ne menjen túl sokkal feljebb, de azért haladjak is. Ez a két feladat külön-külön nem tűnik nehéznek, de a helyzet tükrében mégis szinte egymást kizáró tényezőket jelentenek. Vagy ragaszkodom a kitűzött pulzusértékekhez és éjfélre se érek a célba, vagy engedek a körülmények nyomásának és kockáztatom a túlterhelést. Az elején az edző győz, később a hőség és a szabadulni akarás, de azért érzem, hogy nem feltétlenül kellene megdöntenem a biológiai határaimat, új maximális pulzusra aligha van szükségem… De a pulzusmérő nézegetése mellett folyamatosan számolom a métereket, a megtett és a hátralévő szintet, saccolgatom az előttem belátható úton lévő fák árnyékának benyúlását – ami csak messziről tűnik elegendőnek, valójában mindig csak pont az út pereméig tart, vagy ha mégis egy kicsit beljebb ér, akkor maximum deréktól lefelé kerülök árnyékba… És reménykedem, hogy a következő kanyart követő szakasz már tényleg árnyékban vezet. Fák tényleg vannak, a második tótól már nagyrészt a hegy növényzettel borított felén halad az útvonal – csak a Nap, na az pont úgy süt, hogy a hűsölésre hiába várok. És még egy felhő se tud pont arra sodródni, pedig itt-ott azért akad néhány. Közben egy vödör hideg vízről fantáziálok, hátha segít valamit. Hát, kb. annyit, mint amikor egy tál babgulyásról ábrándozunk az eléhezés határán… A második frissítőnél már nem is iszom, inkább a fejemre öntöm a felmarkolt pohár tartalmát, s megállástalanul húzok tovább, hogy mielőbb vége legyen a szenvedésnek. Aztán – de iszonyatosankegyetlenülnagyon sokára – feltűnik a meglepően meredek célegyenes, itt már nem bírok folyamatosan futni. Eufória helyett máshogy nevezném a cél átlépését, aki kíváncsi a pontos állapotomra, nyugodtan keressen rá a neten a „túlhevülés” és a „hőguta” címszavakra, pontos leírást talál.

A népeket a versenyközpontba visszaszállító autóbuszokhoz saját lábamon megyek le, bár ha lenne itt egy szamaras kordé vagy riksa ilyen célból, nem tiltakoznék. A fürdőben délután úszom egy kicsit, ez számottevően javít az állapotomon, amit a célban kapott radlerrel és gyümölccsel, majd a városban elfogyasztott tésztával már elkezdtem helyreállítani. Összességében panaszra nincs okom. A fényképezgetésre időt pazarolni  szerintem érdemes volt, a vázolt probléma pedig egyértelművé teszi, miért nem tudtam az (elméleti adatokra alapozott) időtervemet maradéktalanul teljesíteni. A tanulságot pedig le kell vonni, amihez ezen a napon – ezen a Napon – hozzájutottam: ha az ember ilyen hőségben az Érchegy-futásra megy, vigyen magával folyadékot, igyon sűrűn, hűtse a fejét-nyakát, és ne hagyja túlpörögni a motort! Persze lehet, hogy a következő alkalommal meg havazni fog…

Lábjegyzet, veterán futóknak: hőérzet tekintetében talán a 2007-es tatabányai Panoráma-futást érdemes elképzelni, a Turulhoz vezető emelkedőn. Kiegészítés, nem futóknak és nem veteránoknak: az említett verseny anno az év legmelegebb napján, a déli órákban zajlott, olvadozó aszfalton.

Képek:

Kategóriák
Futás Túra

Hófehér mesevilág

Alapvetően gyűlölöm a telet. A decembert különösen. Sötét van, hideg van. Minden lefagy, csúszik, nyirkos, szürke vagy – jobbik esetben – fehér. Millió pulóver, kabát és negyven kesztyű is kevés az emberen, átfúj a szél, hiába minden próbálkozás, az öltözék legkisebb résén is behatol a hideg. A napkorongot hetekig nem látjuk, borult, ködös, álmos, fáradt idő van még délben is, amit csak a jó meleg szobában lehet elviselni. Még ott sem könnyű.

Álmodozásra persze kiváló ez az évszak, nyári terveket szőni, útikönyvet lapozgatni, világhálót böngészni. Közben azonban nátha, torokfájás, köhögés, influenza, mind csak arra vár, hogy egy óvatlan pillanatban leterítsen, harcképtelenné tegyen minimum néhány napra, néha hetekre is, netán még tovább mellénk szegődő, makacs mellékhatásokkal. Lehet persze csodálkozni, hogy egy edzett, sportos szervezet esetében miért merül fel egyáltalán bármiféle betegségnek még a látszata is (van rá magyarázat, de most hadd ne kezdjem levezetni), a tényeken azonban ez sem változtat. A tél nemkívánatos időszak és pont.

Van azonban ennek az elmúlni soha nem akaró évszaknak is szebbik oldala. Ha már annyi kellemetlenséget okoz, legalább egy picit ad is nekünk, viszonzásul, ha hajlandóak vagyunk elfogadni. Igen, rajtunk is múlik – hiszen ezért az ajándékért ki kell lépnünk a komfortzónánkból, el kell hagynunk a fűtött lakást, és vállalnunk kell pár kellemetlenséget. A minap a nagyvárosból hazafelé futva ezen a témán kezdtem morfondírozni, de még mielőtt elért volna a gondolatok túlburjánzásának veszélye (valahol a házak elhagyása után, az erdőben megtett első kilométer környékén), egyfajta kiüresedés lett úrrá rajtam, s csak egyetlen szó jutott eszembe. Hófehér mesevilág. Közben besötétedett, fejlámpát kapcsoltam, ettől még sejtelmesebbé, különösebbé vált a környezet, amiben haladtam. A lámpa fényében csillogó jégkristályokkal bevont ágak, a percenként változó mértékű ködben egészen meglepő formákat rajzoló fénysugár, és a körben mindent beborító decemberi este nem félelmetesnek vagy riasztónak, sokkal inkább meseszerűnek tűnt. Noha egy esetleg utamat keresztező bundás, röfögő mozdonyszerű jószág biztos egyetlen másodperc leforgása alatt megtörte volna ezt a varázst, de a disznók most elkerültek, ebben a burokszerű állapotban futhattam csaknem hazáig. Közben eldöntöttem, hogy szakítva az edzésre vonatkozó szigorú elveimmel, amint módom nyílik, fényképezőgép társaságában térek vissza.

Nem kellett sokáig várnom rá, az alábbiakban közlöm az eredményt:

Megjegyzés: az utolsó képen szereplő madarat nem tudtam egyértelműen azonosítani, de határozottan nagyobb és valamivel karcsúbb volt az egerészölyvnél, a pulykánál viszont kisebb. Ha valaki felismeri, írja meg és javítom, köszönöm!