Érchegy-futás (Erzberglauf) 2016

A Stájerország szívében csúfoskodó Erzberg elég meghatározó tájképi elem ahhoz, hogy mindenki, még az átutazóban lévők is felfigyeljenek rá. Aki pedig szűkebb környékének amúgy igen változatos turista objektumait keresi fel, annak lehetetlen nem észrevennie, hiszen a túraútvonalakról nyíló kilátás fix részét képezi. A csaknem egy kilométernyi szintkülönbségen át húzódó hatalmas lépcsőkön éjjel-nappal folyik a munka, mindennaposak a robbantások, az anyagot szállító autómonstrumok az országútról nézve matchboxként araszolnak a sárgás-barnásvörös salakon áttekinthetetlenül kígyózó feltáró utakon. Akciómozik utolsó jelenetét vagy egy szerény költségvetésű sivatagi dokumentumfilm forgatási helyszínét egyaránt el lehetne képzelni ebben a környezetben, de kinek jutna eszébe itt futni? (A bánya ill. külszíni fejtés területére a látogatók számára nyitott vezetéseken kívül egyébként is szigorúan tilos belépni!) Nekem biztos nem.

Szerencsére vannak nálam szélesebb fantáziával megáldott emberek is, és az illetékes hatóságokat sem mindenütt jellemzi a teljes rugalmatlanság, a többi pedig csak szervezés kérdése. Így aztán nem lepődtem meg, mikor az egyik versenyen kapott szórólapok közt felfedeztem egy itt rendezendő esemény felhívását. Az Erzberglauf (Érchegy-futás) a száraz adatok szerint ugyan nem különösebben extrém, mindössze egy bő Kékes-csúcsfutásnyi táv, ami a Kékesnél csak egy jó százassal nagyobb szintet tartalmaz. No de a környezet! Eisenerz történelmi óvárosából két mesterséges tavat megkerülve a csúcsra! Relatíve nem túl meredeken, hiszen a mesterséges tereplépcsőkön át vezető széles, murvás, salakos utakon, mint említettem, teherautók is közlekednek, tehát messze nem egy sziklás, köves hegygerincről vagy fekete sípályáról van szó. Igaz, az emelkedő a második tó megkerülését követően, szelídsége ellenére folyamatos marad. A célból és futás közben pedig kétezer méter körüli sziklás hegyek látványa, a Reichenstein például szinte karnyújtásnyira tőlünk… Elég volt rápillantanom az útvonal térképére, az időpont is tökéletes volt, augusztus második felében, hazafelé a nyári hegymászásból még útba is esett. Költségek is tűréshatáron belül (és lehetőség nyílt a helyszínen nevezni, ami szintén hatalmas piros pont), uszodajegy, tészta, és még pár apróság az árban, de ezek már amúgy se lényeges szempontok a döntésben…

Előző nap jókora túrát kerítettünk a Hochschwabon, ahol mászási terveink ugyan nem sikerültek, mert az eső másképp gondolta, de jól beöltözve, kabátban, sapkában, kesztyűben (és az elmúlt napok havazásának friss emlékével) a szokásosnál is jobban vártam egy kis napsütéses, átmelegítő nyár végi futást. A rajt reggelén hűvös, de végre derült időre ébredtünk. A szokásos autóban alvást követően még éhgyomorra, félmagasságból végigmértem az Érchegyet. Nem tűnt különösebben nagynak. Persze több száz méter szintet kellett még lefelé autózni a rajthoz, de még onnan sem keltett különösebben ijesztő benyomást. Szerencsére nem szoktam bedőlni az efféle érzékcsalódásoknak. Tudom, hogy háromezres csúcsok megmászását követően ilyen méretű hegyecskék még kisebbnek tűnnek, de attól még a tényleges magasságuk változatlan maradt. 800 m szint az akkor is 800 m lesz, ha előtte az Everesten jártunk (bár pont ezt konkrétan nem tudhatom, de ha szigorúan materialista világnézettel közelítek a kérdéshez, bátran ki merem jelenteni, hogy így van). 🙂

Eisenerz-be időben érkezünk, így nem kell két kilométerrel arrébb parkolni. A nevezés villámgyorsan lezajlik, az öltözést sem bonyolítom túl. A taktika szintén pofonegyszerű, a félmaratoni tempónál egy hajszálnyival magasabb fordulatszámon végig. Két frissítő is lesz, tehát nem viszek kulacsot. Na, ez viszont hiba, óriási hiba. A továbbiakat nem részletezem, a városban óriási a hangulat, bömböl a zene, minden a versenyről szól, mint ilyenkor az megszokott. Csak egy tényezőt említek külön, a meleget. Na persze, a sivatagi látványhoz, sárgás, vöröses törmelékhez hőség is jár – nyilván erre gondoltak a szervezők, amikor a klímát beállították. Én meg, a marha nagy szamár, aki nem visz magával folyadékot…

Nem emlékszem, voltam-e valaha így kiszáradva, jobban várom a beígért frissítőket, mint hosszú pályafutásom során bármikor, és küzdök. Szó szerint. Nem a célpulzus tartásával, hanem azzal, hogy ne menjen túl sokkal feljebb, de azért haladjak is. Ez a két feladat külön-külön nem tűnik nehéznek, de a helyzet tükrében mégis szinte egymást kizáró tényezőket jelentenek. Vagy ragaszkodom a kitűzött pulzusértékekhez és éjfélre se érek a célba, vagy engedek a körülmények nyomásának és kockáztatom a túlterhelést. Az elején az edző győz, később a hőség és a szabadulni akarás, de azért érzem, hogy nem feltétlenül kellene megdöntenem a biológiai határaimat, új maximális pulzusra aligha van szükségem… De a pulzusmérő nézegetése mellett folyamatosan számolom a métereket, a megtett és a hátralévő szintet, saccolgatom az előttem belátható úton lévő fák árnyékának benyúlását – ami csak messziről tűnik elegendőnek, valójában mindig csak pont az út pereméig tart, vagy ha mégis egy kicsit beljebb ér, akkor maximum deréktól lefelé kerülök árnyékba… És reménykedem, hogy a következő kanyart követő szakasz már tényleg árnyékban vezet. Fák tényleg vannak, a második tótól már nagyrészt a hegy növényzettel borított felén halad az útvonal – csak a Nap, na az pont úgy süt, hogy a hűsölésre hiába várok. És még egy felhő se tud pont arra sodródni, pedig itt-ott azért akad néhány. Közben egy vödör hideg vízről fantáziálok, hátha segít valamit. Hát, kb. annyit, mint amikor egy tál babgulyásról ábrándozunk az eléhezés határán… A második frissítőnél már nem is iszom, inkább a fejemre öntöm a felmarkolt pohár tartalmát, s megállástalanul húzok tovább, hogy mielőbb vége legyen a szenvedésnek. Aztán – de iszonyatosankegyetlenülnagyon sokára – feltűnik a meglepően meredek célegyenes, itt már nem bírok folyamatosan futni. Eufória helyett máshogy nevezném a cél átlépését, aki kíváncsi a pontos állapotomra, nyugodtan keressen rá a neten a „túlhevülés” és a „hőguta” címszavakra, pontos leírást talál.

A népeket a versenyközpontba visszaszállító autóbuszokhoz saját lábamon megyek le, bár ha lenne itt egy szamaras kordé vagy riksa ilyen célból, nem tiltakoznék. A fürdőben délután úszom egy kicsit, ez számottevően javít az állapotomon, amit a célban kapott radlerrel és gyümölccsel, majd a városban elfogyasztott tésztával már elkezdtem helyreállítani. Összességében panaszra nincs okom. A fényképezgetésre időt pazarolni  szerintem érdemes volt, a vázolt probléma pedig egyértelművé teszi, miért nem tudtam az (elméleti adatokra alapozott) időtervemet maradéktalanul teljesíteni. A tanulságot pedig le kell vonni, amihez ezen a napon – ezen a Napon – hozzájutottam: ha az ember ilyen hőségben az Érchegy-futásra megy, vigyen magával folyadékot, igyon sűrűn, hűtse a fejét-nyakát, és ne hagyja túlpörögni a motort! Persze lehet, hogy a következő alkalommal meg havazni fog…

Lábjegyzet, veterán futóknak: hőérzet tekintetében talán a 2007-es tatabányai Panoráma-futást érdemes elképzelni, a Turulhoz vezető emelkedőn. Kiegészítés, nem futóknak és nem veteránoknak: az említett verseny anno az év legmelegebb napján, a déli órákban zajlott, olvadozó aszfalton. 🙂

Képek:

Reklámok
Kategória: Futás | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Hófehér mesevilág

Alapvetően gyűlölöm a telet. A decembert különösen. Sötét van, hideg van. Minden lefagy, csúszik, nyirkos, szürke vagy – jobbik esetben – fehér. Millió pulóver, kabát és negyven kesztyű is kevés az emberen, átfúj a szél, hiába minden próbálkozás, az öltözék legkisebb résén is behatol a hideg. A napkorongot hetekig nem látjuk, borult, ködös, álmos, fáradt idő van még délben is, amit csak a jó meleg szobában lehet elviselni. Még ott sem könnyű.

Álmodozásra persze kiváló ez az évszak, nyári terveket szőni, útikönyvet lapozgatni, világhálót böngészni. Közben azonban nátha, torokfájás, köhögés, influenza, mind csak arra vár, hogy egy óvatlan pillanatban leterítsen, harcképtelenné tegyen minimum néhány napra, néha hetekre is, netán még tovább mellénk szegődő, makacs mellékhatásokkal. Lehet persze csodálkozni, hogy egy edzett, sportos szervezet esetében miért merül fel egyáltalán bármiféle betegségnek még a látszata is (van rá magyarázat, de most hadd ne kezdjem levezetni), a tényeken azonban ez sem változtat. A tél nemkívánatos időszak és pont.

Van azonban ennek az elmúlni soha nem akaró évszaknak is szebbik oldala. Ha már annyi kellemetlenséget okoz, legalább egy picit ad is nekünk, viszonzásul, ha hajlandóak vagyunk elfogadni. Igen, rajtunk is múlik – hiszen ezért az ajándékért ki kell lépnünk a komfortzónánkból, el kell hagynunk a fűtött lakást, és vállalnunk kell pár kellemetlenséget. A minap a nagyvárosból hazafelé futva ezen a témán kezdtem morfondírozni, de még mielőtt elért volna a gondolatok túlburjánzásának veszélye (valahol a házak elhagyása után, az erdőben megtett első kilométer környékén), egyfajta kiüresedés lett úrrá rajtam, s csak egyetlen szó jutott eszembe. Hófehér mesevilág. Közben besötétedett, fejlámpát kapcsoltam, ettől még sejtelmesebbé, különösebbé vált a környezet, amiben haladtam. A lámpa fényében csillogó jégkristályokkal bevont ágak, a percenként változó mértékű ködben egészen meglepő formákat rajzoló fénysugár, és a körben mindent beborító decemberi este nem félelmetesnek vagy riasztónak, sokkal inkább meseszerűnek tűnt. Noha egy esetleg utamat keresztező bundás, röfögő mozdonyszerű jószág biztos egyetlen másodperc leforgása alatt megtörte volna ezt a varázst, de a disznók most elkerültek, ebben a burokszerű állapotban futhattam csaknem hazáig. Közben eldöntöttem, hogy szakítva az edzésre vonatkozó szigorú elveimmel, amint módom nyílik, fényképezőgép társaságában térek vissza.

Nem kellett sokáig várnom rá, az alábbiakban közlöm az eredményt:

Megjegyzés: az utolsó képen szereplő madarat nem tudtam egyértelműen azonosítani, de határozottan nagyobb és valamivel karcsúbb volt az egerészölyvnél, a pulykánál viszont kisebb. Ha valaki felismeri, írja meg és javítom, köszönöm!

Kategória: Futás, Túra | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Kora nyári virágpompa

Eisenerzer Reichenstein először

Az ember az Alpokba ritkán megy holtszezonban. Minek menne, hiszen a sziklák még (vagy már) havasak, az időjárás szeszélyes, az ösvények többé-kevésbé járhatatlanok vagy túl veszélyesek. Így viszont többnyire lemarad erről-arról – például a természet ébredésének talán legszebb szakaszáról. Az éppen elolvadt hó nyomában a fű még csak próbál erőre kapni, a virágok azonban már birtokba vesznek minden szóba jöhető területet – sőt, még a látszólag szóba nem jöhetőket is. A napos oldalak, fokozatosan hómentessé váló gerincek olyan színekben, illatokban pompáznak, amilyeneket nyár derekán már hiába keresnénk. Közben a hegyeket keresztül-kasul behálózó turistautakon még elenyésző a forgalom, csak a madarak visítozása és a mormoták füttyögetése töri meg ezt a nyugalmat árasztó, különös csendet.

Nagyobb technikai kihívást jelentő túrákra ilyenkor még nem lenne bölcs dolog vállalkozni, körültekintő tervezéssel azonban így is szép emlékekkel bővíthetjük képzeletbeli vagy valós túranaplónkat. Noha számos kompromisszumot kell kötnünk, de mint a mellékelt ábra, azaz képsorozat is mutatja, a végeredmény igenis lehet mutatós és pozitív értelemben véve maradandó.

A június végén vagy július elején zajló Zirbitzkogel futás előtt mindig beiktatunk egy-két túrát, melyek céljaként, a fentiek tükrében, nem jöhet bármi számításba. Ilyen program volt anno a Sonnblick és a Rax északnyugati oldala is, 2016-ban pedig az Eisenerztől délre emelkedő Reichenstein környékére esett a választás. Itt a Vordernberger Mauer sziklás gerincén vezető klettersteig volt tervben, amiből a bizonytalan, csapadékosnak ígérkező idő miatt szimpla gyalogos körtúra lett.

Az út harmadánál-felénél többször is rázendítő esőt annyiból nem is bántam, hogy megerősítette, jó döntés volt módosítani a célt. A komor falak, vad sziklaképződmények között gomolygó sötét felhők a látványt is sejtelmesebbé, fenségesebbé varázsolták (amúgy sem lett volna unalmas vagy csúnya). A visszafordulás gondolatához közel járva pedig a Hegy úgy döntött, megkegyelmez nekünk és megmutatja igazi szépségeit is. Ehhez aztán hozzájött odafenn egy mennyei „gulyás” és persze maga a csúcsélmény is, amit a túlsó oldalon történő lemenet már alig tudott fokozni (de azért egy kicsit még tovább növelte).

Fokozni magam sem tudom jobban, így inkább képekben mutatom meg:

Kategória: Hegymászás, Túra | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Miért futok, mit jelent a futás számomra?

 

miertfutok 1

Nincs két egyforma kör, sem a háztömb, sem a Balaton körül…

Eddig nem igazán foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de mivel úgy tűnik, nagy divat lett mindent megmagyarázni, így – bár általában nagy ívben teszek a divatra, kivételesen – megpróbálom összeszedni az indokaimat.

  • Mert az egyik legkézenfekvőbb (legolcsóbb, legpraktikusabb, legegyszerűbb, legkevésbé időigényes és legrugalmasabban, helytől, időjárástól függetlenül űzhető) edzésmódszer az állóképességem, kondícióm javítására.
  • Mert szükségesnek érzek valamilyen rendszeresen végezhető edzést a hegymászásban szűkölködő időszakokban is (tehát az év nagyobbik részében), illetve kiegészítésként a hegymászó túrák mellé, azok hatékonyabbá tételéhez.
  • Mert az egészségem megőrzéséhez sem árt valamilyen rendszeres aerob jellegű mozgásforma (még akkor is, ha egy bizonyos szinten túl ez már nem feltétlenül egészséges).
  • Mert futva még akkor is kijutok a természetbe, ha másként nem lenne rá időm vagy energiám (pl. hét közben, munka előtt vagy után), márpedig a természet közelségére fokozott igényem van.
  • Mert itt bármikor pontosan lemérhetem, hol tartok, mire vagyok képes (egy-egy ismert táv vagy adott edzőkör megtételéhez mennyi idő szükséges, stb.).
  • Mert utálok golfozni vagy siklóernyőzni (habár még egyiket sem próbáltam), vitorlázni nincs időm és pénzem, a búvárkodástól félek, focizni pedig nem tudok.
  • Mert szerelmes vagyok Erzsikébe. 🙂

Na jó, az utolsó két pontot esetleg kihagyhatjuk. A célba érkezések eufóriáját pedig oda se írtam, mert az nem igazán a miértre adható válaszok egyike, tehát egy újabb ok, sokkal inkább egy okozat a számos másik következmény közül. De ha már ez is felmerült, nézzük ebből a szempontból is, mit okoz a futás számomra?

Pozitív:

  • Öröm a versenyeken a célban
  • Jóleső fáradtság, amiért megdolgoztam
  • Jobb kondíció és közérzet
  • Új helyszínek felfedezése, megismerése
  • Új ismeretségek, társaságok
  • Sérülések, betegségek megelőzése
miertfutok 2

Öröm és fáradtság

Negatív:

  • Sokkal több büdös ruha heti rendszerességgel
  • Sokkal több sár, kosz a lakásban és a lépcsőházban
  • Magasabb fogyasztás (étel-ital), illetve napi kiadás
  • Kevesebb szabadidő
  • Kevesebb energia más tevékenységekre
  • Kevesebb „nemfutó” ismeretség, társaság
  • Sérülések, betegségek 🙂
miertfutok 3

Egy erdei kör alatt megtisztulunk lelkileg 🙂

Kategória: Futás | Címke: , , | 2 hozzászólás

Keresztül az Alpok legnagyobb jégmezőin

A Berni-Alpok 1997-es traverzálása

Már régóta foglalkoztatott a Berni-Alpok – az a hegység, amit az útikönyv találóan csak „Kis-Himalájának” nevez, ahol az Alpok legnagyobb gleccserei között számtalan szép csúcs tör az égbe, köztük kilenc négyezer méter fölé magasodik. Sőt, a „Rother” kalauzt idézve: „ezek között nincs könnyű négyezres, mint például a Wallisi-Alpokban. Még a legegyszerűbb is gyakorlatot követel, repedezett gleccserekkel, meredek firn- és jégoldalakkal”. A más hegységekben megszokott jelzett utakkal, fix kötelekkel is csak a legritkább esetben találkozik az erre járó. Már a menedékházak megközelítéséhez is a nagy szintkülönbséget út nélkül, fárasztó, tájékozódó képességet igénylő terepen kell leküzdeni. Ez megmutatkozik a hegységbe látogató hegymászók számában is, itt könnyen előfordulhat, hogy az ember a jó idő ellenére egész nap senkivel sem találkozik (kivéve persze a Jungfrau-vasút környékét). Tehát aki nem csak a kitaposott ösvényeket szereti, és nem lételeme a sorbaállás a csúcsokon, annak ideális célpont lehet.

Kiterjedt gleccserek, kilométeres jégfalak, sarkvidéki táj: ez a Berni-Alpok

Az első nekibuzdulás és a Wiesbachhorn
Először ’96 nyarán indultunk ebbe a hegységbe, azonban Ica becsomagolta az útra Leslie L. Lawrence Monszun című könyvét. Ezzel tulajdonképpen el is mondtam a lényeget az útról (s természetesen a könyvet is volt időnk kiolvasni). Azért a Bernináig eljutottunk, a villámok is betartották a diszkrét három méteres távolságot, sőt előfordult olyan csoda is, hogy egy teljes napig nem esett se eső, se hó. Később feladtuk és hazajöttünk.
’97-ben, miután felkészülő túráink javát ismét elmosta az eső, levonva a tapasztalatokat, az uszodai edzésekre helyeztük a hangsúlyt. Aztán, hallgatva az Alpokból hazatérőket, meg a híreket az özönvízszerű felhőszakadásokról, egyre optimistábbak lettünk. Hiszen ennél több eső már nem jöhet, képtelenség lenne. Végül egy szép augusztusi szombat reggelen, miután Ladánkat rogyásig pakoltuk fontos hegymászó felszerelésekkel (pl. kempingszék, kártya, olvasnivaló) és háromheti görögdinnye adagunkkal (kb. 30 kg), elindultunk. Két eső közt jólesett egy kiadós bemelegítő túra a Gesäuse-ben, majd Kaprunba autóztunk.
A Kesselfall Alpenhaus melletti ingyenes parkolót valószínűleg nekünk találták ki, mindenesetre jót aludtunk benne. Másnap korán nekivágtunk a Heinrich-Schwaiger-menedékházhoz vezető közel kétezer méter szintkülönbségű útnak. Az ebédet már a ház teraszán főztük, kíváncsiskodó pillantások kereszttüzében (hogy fér ezekbe ennyi kaja?), a házigazda nagy bánatára. Reggel a vak is látja, hogy az idő pocsék, de mivel mindenki készül a csúcsra, húzódozva bár, de mi is öltözködünk. Szerencsére minket még az ajtóból kerget be az eső. Délelőtt egyszer kisüt a nap, második nekifutás. Gyanúsnak találjuk, de mivel mindenki indul, mi is megyünk, csak lassabban. Kettő null az idő javára. Szerencsére mire kitör a zivatar, már a házban vagyunk. Utána már egész nap ömlik az eső, lemenni sem lenne egy kéjutazás, úgyhogy maradunk. Este pedig jól kitolunk a házigazdával, nevezetesen, rendelünk egy-egy tál levest. Sőt, jóval később cselesen egy adag kolbászt is, erre aztán fennakadnak a szemei a meglepődéstől. Erre a lépésre abszolút nem számított.
Másnap délelőtt egy német fiúval (akinek a társa feladta az előző napi kísérletezgetés után), gyönyörű időben fenn állunk a Grosses Wiesbachhorn csúcskeresztjénél. Utána irány a völgy, közben a Mooserbodennél csodálkozó tekintettel méregetnek, vajon hova megyünk gyalog, mikor itt a busz? A parkolóba érve két doboz halászlé és jó adag mákos tészta után kisorsoljuk az 1. számú görögdinnyét. Elvégre ilyen súlyos poggyásszal nem lehet a svájci hágóknak nekivágni! Reggel pedig irány Svájc, szakadó esőben autózunk a Furka-hágóig, ahol a jó bivakolási lehetőséget kihasználjuk.
Wiesbachhorn képek:

1. nap (Oberaarsee – Oberaar-gleccser – Oberaarjochhütte)
Ébredés után elég tanácstalanul készülődünk, de aztán a hágó túloldalán a szakadozó felhők között megpillantjuk az Oberland fantasztikus csúcsait, és már nem kérdéses a folytatás. Felkanyargunk a Grimsel-hágóba, majd vízesések látványától kísérve, a fjordokra emlékeztető Grimselsee fölött vezető, rendkívül keskeny, meredek, de nagyon festői hegyi úton az Oberaarsee-hez. Jobbra mélyen alattunk az Unteraar-gleccser morénacsíkos jégfolyója, fölöttünk a Lauteraarhorn négyezres csúcsa – autóból ilyen látvány nem sok helyen várja az embert!
Jócskán elmúlt dél, mire összepakolunk és nekivágunk fő célunknak, az Oberland kelet-nyugati irányú keresztezésének. Hatórás túrával, az Oberaar-gleccser süppedős haván végre elérjük a létrát, ami az Oberaarjochhüttéhez vezet. Itt, 3258 méteren a gazda közli, hogy telt ház (?) van. No problem, jó nekünk a terasz is. Készülődésünket látva rögtön akad szabad ágy. Icát elhelyezem bent, én viszont megelégelve a svájci vendégszeretetet, csak azért is kint alszom. Hálózsákból nézem végig a Matterhornon és tekintélyes szomszédain a naplemente összes színjátékát, a látvány már szinte giccses – és mindez ingyen! A házból 20 frankért semmi nem látszik belőle. A vendégek amúgy is mással vannak elfoglalva, egy kissé kapatos társaság petárdázik a közelemben. Egészen addig, míg össze nem szedem német nyelvismeretemet, kár, hogy a legcifrábbakat magyarul mondom, így csak a hangsúlyt értik. De ez is használ, a jégcsákányt már nem kell elővennem.

2. nap (Oberaarjochhütte – Oberaarhorn – Oberaarjoch – Studer-gleccser – Gemslücke – Fiescher-gleccser – Finsteraarhornhütte)
E napi célunk a Finsteraarhornhütte, túl rövid program. Ezért éhgyomorra, egy törmelékbánya utáni szép firngerincen felmegyünk az Oberaarhorn csúcsára, ahol a gyönyörű panoráma miatt jó sokat nézelődünk. A legmegkapóbb innen a Berni-Alpok királya, a Finsteraarhorn 4273 méteres sziklapiramisa. Pont szemben velünk ezer méteres északkeleti letörése, „a Berni-Alpok Walker-pillére”. Estig elidőznénk a csúcson, csak az egyre intenzívebb napsütés (és gyomorkorgás) int minket indulásra. A házhoz visszatérve, bőséges reggeli után nekivágunk a Studer-gleccsernek, hogy átkeljünk a Finsteraarhorn túloldalára.
A napsütötte katlanban térdig süppedve százszor is megbánjuk a késői indulást, de ez még csak a kezdet, a java a Gemslücke nevű átkelési pont másik oldalán jön. Vajon hogy lehet a hágó túloldalán lemenni? A kalauz szerint a déli határoló bordán. Hát, ha majd kinőnek a szárnyaink! Az biztos, hogy a kalauz írója sűrűn csuklik a következő egy-két órában. Rövid tanakodás után a kuloár első látásra nagyon meredek, de meglepően könnyen járható közepében indulunk le. Egy darabig nincs is probléma. Majd miután letörik, még mindig elég jól elboldogulunk, hiszen a mállós kőzetbe ott rugdosunk lépést, ahol csak akarunk. Aztán viszont, a meredek jeget borító vastag törmeléken már szinte lehetetlen megállni. Előbb Ica indul meg, szerencsére még időben le tud fékezni, majd alattam és felettem is megindul a lejtő. Hogy egyensúlyomat visszanyerjem, egyetlen lehetőségem megszabadulni a hátizsáktól. Meglepődve látom, ahogy gurul lefelé, de nem volt sok választásom. Találunk egy meredek hónyelvet, jobb híján a kezemben lévő síbotot szedem szét, és egy kővel felváltva ütögetem bele a csontkemény hóba. Kegyetlenül fárasztó, de legalább hatásos. Hágóvasban nyilván sokkal könnyebb dolgunk lenne, csak az elővétele lenne kissé problematikus. Ugyanis a legurult hátizsákban van mindkettőnké, a kötéllel együtt (mert kímélni kell az asszonyt a cipekedéstől!). Jó, hogy Icánál van jégcsákány, amit nagy nehézségek árán elő tud szedni, és átharántol az általam rugdosott mikroszkopikus méretű lépésekhez. Azért végül lejutunk a hátizsákomhoz, ami jóval lejjebb az itt már irdatlanul vizes hóban megfeneklett. Elérve aztán a Fiescher-gleccsert, annak szélében ismét felfelé vesszük az irányt. Egyre fenyegetőbb hóhidakon átjutva, igencsak megörülünk a kitaposott nyomnak, ami nem tudni, honnan jön, de a menedékházhoz visz. Itt a teraszon ismét óriási sikert aratunk az ebédfőzéssel (ezentúl pénzt fogunk szedni a bámészkodóktól).

3. nap (Finsteraarhornhütte – Finsteraarhorn – Finsteraarhornhütte)
Hajnalban lámpafénynél indulunk – felfelé a Finsteraarhorn oldalában. Utánunk a völgyből bekúsznak a felhők, csak a magasabb csúcsok meredeznek ki a habtengerből – lenyűgöző látvány a napkelte. A Hugisattel után (az első megmászáskor itt várta be társait F. J. Hugi geológus) kezdődik a java. Eleinte főként a meredek gerinctől jobbra, a jeges oldalban haladunk, később magán az élen néhány szép, stabil kőzetű torony átmászása következik. Közben szembejövő forgalom – és ekkor megtörténik a csoda! Tíz éve járom az Alpokat, de ilyet még nem láttam! A szemből jövők megvárják, amíg olyan helyre érünk, ahol szűken bár, de ki tudjuk kerülni egymást. Sőt, nem rántanak le a kötelükkel, nem lépnek hágóvassal a kezemre vagy a fejemre… Amíg kikerülnek, van időm lepillantani a bal oldali ezer méteres mélységbe, ahol a sziklafalon elszórtan hatalmas magányos jégcsapok lógnak, ki tudja mióta. Indulunk tovább. Végre egy keskeny hógerinc tetején előtűnik a néhány éve felszerelt csúcskereszt. Ötcsillagos a kilátás, de az ebédet inkább a háznál fogyasztjuk el. Itt szokásomhoz hűen a fellelhető összes újságot és könyvet átböngészem, de napozni is bőven marad időnk.

4. nap (Finsteraarhornhütte – Fiescher-gleccser – Grünhornlücke – Grüneggfirn – Koncordiaplatz – Gr. Aletschfirn – Holladiahütte)
Reggel a nap már több órányira a háztól, a Konkordiaplatzon talál minket. Itt a jégvilág közepén előkerül a reggeli, majd a kötél is, mert nyom sehol, hasadék viszont annál több. Hátunk mögött a hágó, amin még sötétben, kényelmesen átkeltünk, előttünk a folytatás viszont már most latyakos, helyenként féllábszárig ér a hólé. A terep alig emelkedik, a taposás elég fárasztó, meg figyelni is kell közben a rengeteg alattomos hasadékra, ezért inkább csak a pihenőknél nézelődünk (ahogy haladunk, egyre több a „néznivaló”). Szerencsére a sarkvidéki táj kárpótol mindenért, főleg a balra emelkedő Aletschhorn jégpiramisa nyújt impozáns látványt. Az ebédet már a Hollandiahütte mögött főzzük, és ezúttal közönség nélkül. Ugyanis a bejárattól ide feljönni kissé körülményes, némi hómászást igényel. Mélyen lenn hívogat a Lötschental zöldje, de aztán úgy döntünk, hogy hangulatosabb itt fenn, 3238 méteren aludni. (Mára elég volt a hódagasztásból.) Csodaszép naplemente után bivak holdfényben a teraszon, kell ennél több?

5. nap (Hollandiahütte – Lang-gleccser – Lötschental, majd Oberwald – Grimselpass – Oberaarsee)
Hajnalban kissé csalódottan indulunk lefelé, a hó ugyanis nem fagyott meg. Helyenként nem csak a taposás fárasztó, hanem a nyomkeresés is a hasadékok között. Jobbról gyönyörű jégtornyok kísérik utunkat. Egy kiadós törmeléklabirintusután végre leérünk a zöldbe és a napfénybe, jólesik a reggeli, de még jobban a műanyag bakancstól végre megszabadulni – igaz, a hátizsák így nehezebb lett.
Az első faluban buszra szállunk, majd a híres Furka-Oberalp vonatra. Ezzel azonban még nem ért véget a túra. Mivel öt napja nem a hegy lábától indultunk, most gyalog megyünk vissza Oberwaldból az autónkhoz, hogy a Berni-Alpok magasabbik részének keresztezése teljes legyen. Már elég magasan ahhoz, hogy ne tudjuk meggondolni magunkat, beborul az ég, elkezd esni. Mire felérünk a Grimsel-hágóba, több ruha van rajtunk, mint két napja négyezer méteren. A hágóban rövid kultúrprogram következik, a helyi mormotapark egyetlen lakójának megtekintése, majd még másfél óra caplatás az Oberaarsee-hez vezető úton. Utóbbi során teljesül öt nappal ezelőtti kívánságom („bárcsak fotózhatnék”), most gyalogosan annyit fényképezhetek, amennyit akarok, de csak a ködöt. Rövid kitérőt teszünk egy kis tóhoz, majd a felszakadozó felhők között soha nem látott színekben előtűnik az Oberaarhorn csúcsa, mögötte kikandikál a Finsteraarhorn piramisa. Alattunk már ott a parkoló, még százötven méter szintkülönbség lefelé, a naplemente kellős közepén. Most már érezhetjük úgy, hogy sikerült. Megcsináltuk, amit terveztünk, és még maradt több mint egy hetünk!
Megszavazunk egy pihenőnapot itt helyben, ami a 2. számú görögdinnye számára végzetes kimenetelűvé válik. Aztán pedig nekivágunk a Berni-Alpok második legmagasabb csúcsának…

Utunk vázlata:

Megtett utunk vázlata

A leírt túra képekben:

(Ez a bejegyzés a Hegymászó c. kiadvány 1997-es számában Három hét az Alpokban címmel megjelent írásom csaknem változatlanul hagyott első fele. A folytatás, többek közt az Aletschhorn megmászása, egyelőre ott és az 50 hegymászótúrában olvasható, hacsak idővel nem kerül fel szintén ide is. Az általunk öt nap alatt bejárt útvonal rövidebb idő alatt is megtehető, azonban a már délelőtt veszélyesen megolvadó gleccserek miatt lényegesen kockázatosabb.)

Kategória: Hegymászás | Címke: , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Tények és tippek hegyi (fel)futáshoz

Többször írtam már ilyen jellegű futásokról a saját élményeim szemszögéből (legutóbb pl. itt és itt), most összefoglalom a fontosabb gyakorlati tudnivalókat is, ami némi segítség lehet azok számára, akik először szándékoznak hasonló rendezvényen elindulni.
Először egy apró, ám igen fontos eltérésről kell szólnom a külföldi, magashegyeket megcélzó (német nyelvterületen „Berglauf” kategóriába sorolt, egyértelműen a hegyre felfutást jelentő) versenyek és a hazai, szintén csúcsfutásként vagy hegyi futásként meghirdetett rendezvények között. Utóbbiak esetén sokszor nem csak a feljutás a feladat, hanem a lemenet is a verseny része, míg az alpesi versenyeken a cél többnyire a hegy tetején van, ahonnan a helyszíni adottságoktól függően felvonóval, járművel visznek le, vagy ahol ez nem megoldható, ott részben vagy teljesen vissza kell gyalogolnunk a rajthoz, természetesen már versenyen kívül.

2300 méteren

2300 méteren

Most pedig következzen 13+1 hasznos tanács ezekhez a hegyi futásokhoz:

  • Felfelé haladva a hőmérséklet 100 méterenként kb. 0,5-0,7 fokkal csökken. Derült időben ezt az intenzívebb napsugárzás ellensúlyozza, ilyenkor nem is mindig érezzük. Borult ég, köd esetén viszont könnyen (rá)fázhatunk. Ilyenkor, ha pólóban vagy atlétában indulunk is el, vigyünk egy széldzsekit, amit a felső régióban felvehetünk.
  • A szél az erdőhatár feletti, nyílt terepen sokkal erősebben, akadálytalanabbul fúj, szeles időben ezért is érdemes plusz egy vékony réteget magunkkal vinni.
  • Még vékony felhőzetnél is jóval nagyobb az UV sugárzás a hazai terepen megszokottnál, egyetlen óra alatt is kellemetlenül leéghetünk. Használjunk szabadon lévő bőrfelületünkre nagyobb faktorszámú fényvédő krémet, viseljünk napszemüveget, de a gyárilag UV védelemmel ellátott pólók is hasznosak, bár ezeknek inkább a hosszabb alpesi futásokon, maratoni vagy ultra távokon van nagyobb szerepe.
  • Az oxigén parciális nyomása 2000 m körül a tengerszinten mért értéknek már csupán a 80%-a. Ha módunkban áll, verseny előtt egy-két napot túrázzunk legalább kétezres vagy nagyobb hegyekben (ez futást is jelenthet, a hangsúly az aktivitáson van, nem a mozgásformán!). A magasságra különbözően reagálunk, nem mindenkinek alkalmazkodik rögtön a szervezete, noha a 2000 méter még távolról sem kritikus, de versenytempónál sokkal feltűnőbb az eltérés az itthoni viszonyoktól, mintha szimplán csak kirándulnánk.
  • Ha a terep meredekebbé válik, lépjünk kisebbeket és inkább a lépéseink sűrűségét növeljük. Kevésbé fárasztó és folyamatosabb haladást tesz lehetővé, mintha végig tartani próbálnánk a kezdeti ritmust és lépéshosszt (amit nyilván úgysem fogunk bírni).
  • Keressük mindig a stabilabb felületet, ne az út laza kövekkel, görgeteggel borított oldalán akarjunk haladni, ha módunkban áll mellette is. Sokszor az ösvények szélén kedvezőbb a terep, a szélesebb, terepjárók által használt utaknak pedig gyakran a közepén (a keréknyomok közt) is találunk hosszabb füves, szilárd felületet.
  • Ne röstelljünk gyaloglásra váltani, ha erősebb az emelkedő, így jóval gazdaságosabban tudunk egy hasonló tempót tartani, mintha végig a futást erőltetnénk. Mivel többnyire nem vagyunk egyedül, így könnyen tudjuk a sebességünket viszonyítani az előttünk-mögöttünk haladókhoz.
  • Az esetleges vízszintes, netán lejtős részeken se fokozzuk maximálisra a tempót, hiszen utána ismét (hosszú) emelkedő jön. Amennyit nyernénk a rövid sík betéten, annak többszörösét veszíthetjük el, ha a következő emelkedőnek már kifulladva kezdünk neki.
  • Koncentráljunk az útra, a kiálló köves, sziklás, göröngyös, bokafordító szakaszokat, vízátfolyásoknál csúszós köveket tartogató ösvény nem a legalkalmasabb a befelé fordulásra, meditálásra, de könnyebb, sima talajra érve se engedjünk ki teljesen, gyakran ott történik baleset. Az ilyen rövid versenyek túl erős tempót követelnek ahhoz, hogy elmerengve, a terepet csak szemünk sarkából figyelve fussunk.
  • Figyeljünk az erőbeosztásra is, a felfutások többségénél a vége a legdurvább, legyen tartalékunk az utolsó kilométerekre. Egy alpesi területen átlagosnak számító, 10 km körüli szintes „Berglauf” idő- és energiaigénye jócskán meghaladja egy 10 km-es sík versenyét, ha hasonlítani próbáljuk, akkor inkább közelebb áll egy sík félmaratonéhoz. Ehhez mérten válasszuk meg a kezdő intenzitást/tempót (a végén úgyis úgy megyünk, ahogy bírunk), ha pedig pulzuskontrollal futunk, akkor a határokat.
  • Ha aránylag gyorsak vagyunk, enni szükségtelen menet közben, inni viszont ne felejtsünk el. Persze egy félút környékén elfogyasztott, gyors felszívódású szénhidrát-készítmény (gél) nem válik kárunkra a hajrában, de lényegesen gyorsabbak valószínűleg nem leszünk általa.
  • A célba küldött váltóruha összeállításánál ne csak arra gondoljunk, hogy fenn hidegebb van, hanem arra is, hogy kimerülten eleve jobban fázunk, és a lefelé gyalogláshoz (de ha kocogva tesszük meg a visszautat, ahhoz is) amúgy is jóval több ruha, melegebb öltözet szükséges. Ergo, ne csak egy pulóvert vagy kabátot juttassunk fel, hanem a komplett átizzadt futóruhát cseréljük szárazra.
  • Óvjuk a környező természetet, maradjunk a kijelölt útvonalon, és a legelésző állatokat se zavarjuk, ha utunkat keresztezik, kerüljük ki őket.
  • Lehetőségeinkhez mérten nyújtsunk – és ha szükséges, hívjunk – segítséget a rászoruló, bajba került, kimerült vagy megsérült résztvevőknek.
Kategória: Futás | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Kutyagolás a Kutya-hegyre

A “Hundberg Expedíció 2015” hivatalos közleménye

December 29.-én, hazai idő szerint délután 16:35-kor, három kontinens húsz országának sok száz hegycsúcsa után végre fenn állhattam a Budai-hegység második legmagasabb csúcsán is, a Hundberg 558 m magas tetején! A teljesítmény mértékét emeli, hogy mindez ráadásul a hivatalos téli mászószezonban történt, tehát téli megmászásnak minősül!
Kétszemélyes mini-expedíciónk a Nagykovácsiban lévő ABC-ből végig alpesi stílusban, a keleti, ún. Szénás-gerincen át érte el a csúcsot, Ica utánam mintegy 2 perccel lépett a legmagasabb pontra. A feljutáshoz se mesterséges oxigént, se fix köteleket, sem teherhordókat nem vettünk igénybe.
Lefelé az ujjaimat kicsit megcsípte ugyan a hideg, de ettől eltekintve épen és egészségesen sikerült visszajutnunk az ABC-hez, ahonnan a Suzuki Trans támogatásával még aznap hazaérkeztünk. A körülmények ideálisak voltak, ezért útközben oda és visszafelé is megmászásra került a Nagy-Szénás 550 m magas hegyorma is, melyen mászásunk megkoronázásaként 1, azaz egy darab eredeti naplemente is átélésre került. A csúcson egyébként korábbi emberi jelenlétre utaló jeleket találtunk. Egy betonból készült magassági pont, mellé tűzve egy bizonyára ember által készített fakereszt, de keréknyomok és emberi lábnyomok is látszottak, Az utolsó szakaszon egy – viselkedéséből és külleméből ítélve – valószínűleg kóbor ebet is sikerült megpillantani, de lencsevégre kapni sajnos már nem tudtam, mert elszaladt. A mászás során igyekeztem minél több képet készíteni, melyek nagy részét a sajtótájékoztató helyett itt tekinthetik meg a T. érdeklődők:

Kategória: Hegymászás, Túra | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése