Kategóriák
Futás

Fussunk, de (m)ennyit?

bebu1

Hosszú és viszontagságos életem során kipróbáltam néhány sportágat. Annyi sérült embert azonban az égvilágon sehol nem láttam, mint a futók közt. De mielőtt bárki felhördülne, hogy persze, mert sokan futnak, közlöm: az arányukat tekintve is! Szinte minden második (talán még több) futónak valamije valahol valamennyire fáj. Boka, térd, IT-szalag, Achilles-ín, talpi bőnye (ez milyen elcseszett szó), ínhüvely, csonthártya, sípcsont, fáradásos repedés…

Hosszú évek tapasztalásait összevetve kijelenthetem tehát: a futás márpedig extrém sport, ráadásul az egyik legveszélyesebb. De ha tud valaki legalább egy másikat, ahol szintén 50% a sérültek aránya, nyugodtan szóljon. Halkan jegyzem meg: nem 50, hanem még 5 is több mint sok lenne…

Vajon miért? Erre a kérdésre nem fogok kielégítő választ adni, hiszen ha tudnám, én lennék a világ leggazdagabb és legkeresettebb edzője, másrészt magam sem kínlódnék időnként egy-egy makacs futómű-problémával. Valamire azonban már rájöttem – a rendszeres futással töltött évek sajnos vagy hál’ istennek (megfelelő rész behelyettesítendő) nem teltek el nyomtalanul –, és erről a titokról most fellebbentem a fátylat. Lehet jegyzetelni, mert a következő bekezdésekben az iskolában csak nagyon hiányosan vagy rosszul tanított anyag következik!

pancel

Mindenek előtt, magam is kíváncsi lennék, ki, mikor, miért kezdte el terjeszteni azt az oltári nagy hülyeséget (hoztam páncélt, lehet hajigálni a köveket!), hogy egy amatőr ill. hobbi futónak heti 100 km-eket kell futkároznia. Ember, noooormális? Persze ide vezet az a tendencia, ha elkezdünk arra (csak szólok, hogy rossz irányba!) haladni, hogy leutánozzuk X. Y. világbajnok, csúcstartó, vagy akár válogatott szintű kiváló sportember edzéstervét. Mert az olyan jól hangzik.

Tényleg jól hangzik. „X. Y. módszerei szerint készülök” – ezzel a félig odavetett mondattal egy társaságban lehet villogni, elismerő csettintéseket kapni. De mást is lehet kapni. Nem azonnal, csak hetek, hónapok, esetleg csak évek múlva: fáslit, krémet, injekciót, MR időpontot, gyógyszert, gipszet, gyógytornát – és gutaütést, sikítófrászt, vagy (ki-ki vérmérsékletétől és kudarckezelő mechanizmusától függően) szomorúsággal, önsajnálattal („hogy lehettem ekkora marha”) átitatott heteket, hónapokat, esetleg éveket.

Miért is? Olimpiára készülve, vagy a maratoni világcsúcs megdöntéséhez nyilván szükség van némi átlag feletti edzésmunkára. Egy 2 órás maratonhoz kell „némi” plusz, nem elég hetente 2-3 alkalommal kocogni egy szigetkört. Ez világos, mint a vakablak, vagy mint jegesmedve hasa a jégtáblán. De könyörgöm, nézzük már meg bármelyik városi maraton eredménylistáját, hányan futnak ott akár csak 2:30 alatt? A 7 kenyai és 2 etióp sportolón kívül a maradék 3718 fő hány százaléka suhan át a célvonalon ilyen gyorsan? 1, 2, esetleg 3%? Nekik ez a heti 100 km valószínűleg a pihenő periódust jelenti, normál heteken ennek a duplája sem sok. Nem is véletlen, hogy az élsport káros az egészségre…

Ezt – a témában nálam sokkal járatosabb szakemberek által is váltig állított – tényt azonban most hagyjuk, nem az élsport komoly egészségromboló hatásait áll szándékomban vizsgálni. Sokkal inkább az érdekel, miért is követ ilyen profi szintű edzésterveket egy szabadidejében sportol(gat)ó, egyébként visszafogott állampolgár, különös figyelemmel azokra, akik felnőtt fejjel (akár 30, sőt 40 év felett) kezdenek el edzeni. Sokan ráadásul úgy, hogy nulla sportmúlttal, mellé pedig több-kevesebb (inkább több) túlsúllyal, és akár már meglévő ízületi problémákkal rendelkeznek. Persze a fentebb szóba került 100 km esetükben messze nem játszik (és amúgy is egy erősen sarkított példa), ám a kezdő amatőrt idővel elkapja a gépszíj, vérszemet kap, versenyről versenyre száguld, s mire fel talál eszmélni, már meg is sérült.

Mert senki nem mondta neki, hogy ilyen is megtörténhet. Mert senki nem mondta neki, hogy nem kell hetente duplázni az adagot. Mert senki nem mondta neki, hogy a fejlődés egyik kulcsa a pihenés. Mert senki nem mondta neki, hogy a pihenés nem a napi edzés utáni pár óra pihenés. A pihenés az pihenőNAP, sőt pihenőnapok, esetleg regenerációs edzés(nap) és társai.

Emberünk azonban keresgél a neten, mert fejlődni akar. S aki keres, az talál. Edzéstervet is. Esetenként Mikuno Basedoid Repesztova hatszoros VB csúcstartó programját is, amely sokat sejtető címével ellenállhatatlanul fog követésre ösztönözni: „Hogyan fejlődjünk 3 hónap alatt maratoni távig” ill. „Hogyan javítsuk meg összes egyéni csúcsunkat 6 hét alatt”. És emberünk elkezdi csinálni. Szigorúan, következetesen.

Aztán a sportsebészet várójában persze már van ideje gondolkozni is…

Itt azonban félbeszakítom szerteágazásnak és erős dagadásnak indult (pedig esküszöm, nem használtam élesztőt!) eszmefutattásomat, mert úgyis csak a lényegre kíváncsi mindenki. Figyelem, jön tehát A LÉNYEG:

1) Mindig a leggyengébb láncszemhez igazodjunk. Ami a leggyengébb, legtöbb regenerációt igénylő, az a legsérülékenyebb. Ergo, az határozza meg elsődlegesen, mennyi pihenőre van szükségünk egy erősebb edzést vagy versenyt követően, mikor emelhetünk a napi adagon, mikor kell visszavennünk a terhelésből,  vagy mikor szükséges hosszabb-rövidebb soron kívüli pihenőt beiktatnunk. Hogy mi a leggyengébb, az viszont egyénfüggő, saját magunknak kell kitapasztalni, figyelni az apró jelekre.

2) Egy amatőr szintű maratonhoz (legyen mondjuk 4 óra, nemtől, kortól, testsúlytól függően +/-1 óra) nem szükséges, viszont felesleges kockázattal jár heti 100 vagy még több km rendszeres lefutása. Ennek kb. a fele bőven elég. Persze csak ha nincs 5-10 kg-nál nagyobb túlsúlyunk, különösebb ízületi, érrendszeri vagy egyéb, a futásra lényegesebb hatással lévő problémánk. S persze ha betartjuk az alapvető edzéselveket: a fokozatosságot és a rendszerességet.

3) Türelem! Sok türelem. Ne akarjunk 2 hónap után máris maratont futni. Mindennek eljön az ideje. Ehhez viszont kerüljük a csábító, gyors eredményt ígérő „profi” – és biztosan NEM RÁNK szabott – edzésterveket! Ha pedig edzővel akarunk dolgozni, keressünk egy tényleg hozzáértő személyt, aki figyelembe veszi aktuális állapotunkat, és nem akar egyből bedobni a mélyvízbe.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A szabályt erősítő kivételekről most nem szólok, a 100 vagy még több km-es távokra felkészülés eseteitől szintén tekintsünk el, mert a többségre mégiscsak nem az a jellemző. Majd máskor arról is írok, most viszont itt a pont. Nem kötelező semmit megfogadni, ez csak egy lehetőség.

Ui: Sérüléssel bajlódó futók jelentkezését várom, esettanulmányok készítése és statisztikai adatgyűjtés céljából. Jelenkezni „Nyugalom, előbb-utóbb mindenki sorra kerül!” jeligére nálam lehet. 🙂

Kategóriák
Hegymászás

Téli álmodozás

fermeda 3

Minden átmenet és teketória nélkül magasba szökő, lenyűgöző kőcsipkék a tarka virágszőnyeggel borított rétek felett: a Geisler-csoport, a Fermeda-tornyok, Messner házi hegyei…

Jó lenne újra itt mászni…

fermeda 1

fermeda 2

Kategóriák
Futás Túra

Töredékek két napszakból

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Ez máskor és nem pont ott készült – na és?

A frissen hullott hóban előttem különféle négylábúak lábnyomai. A Mária-szurdokban a havazás óta ember még nem járt előttem, a hó súlya alatt meghajoló, ösvényre szokatlanul mélyen belógó ágak pedig ismeretlenné változtatják a már számtalanszor megjárt utat. Ismeretlenné, de nem idegenné.

Róka, őz mehetett előttem? Hoppá, az őz ott van! Kissé riadtan kaptat fel az oldalba, ott azonban megáll. Két társával együtt bámulnak le rám, miközben én is hasonlóképpen teszek. Aztán megunják, elindulnak előre… Folytatom az utat a mesebeli díszletek közt. Gyönyörű ilyenkor az erdő, és teljesen más. Minden egyes alkalommal más, de ilyenkor válik igazán ismeretlenné.

e 1
Ez viszont itt és most

Idegennek viszont csak akkor tűnik, ha éjjel indulok neki. Mikor a fejlámpa fénye csak pár méternyi belátást enged, és a terep emelkedésére is csak a levegővételek szaporodásából tudok következtetni. De még erre sem az idegen a legjobb jelző. Inkább szokatlan.

Taposom a nyomot, időnként egyensúlyozom az éj sötétjébe tolakodó fénycsóvámra apró csillogással válaszoló hóban. Közben meglepődötten tekintek a vöröses aranysárgán világító Erzsébet-kilátóra. Érdekes, hogy innen is látszik – ebből az irányból nem emlékszem, hogy valaha is megpillantottam volna. A legfurább azonban, hogy az ember halad egy kezdetben csak gyertyalángszerű (és méretű) valami felé, ami percről percre, méterről méterre növekszik. Negyedóra múlva már egészen nagynak tűnik, pedig még ekkor is majd’ egy kilométerre van. Aztán kiderül, hogy egy hajszálnyival sem lett kisebb, mint amekkora néhány órával korábban volt. Lásd a képeket…

e 3
Mint egy gyertyaláng…

Az érzékcsalódásból azonban nem elég ennyi. Ahogy kocogok lefelé egy újabb kismilliószor megjárt úton, fokozatosan erősödik bennem a gyanú, hogy máshol vagyok, mint ahol lenni szeretnék. Illetve mint amiről azt gondolom, hogy lennem kellene. Mások az arányok, szélesebb és kisebb lejtésű az út, másféle fák szegélyezik… Az első turistajelzés megpillantása most rendes megkönnyebbülést hoz, holott nem volt valódi okom aggodalomra, itt lehetetlen eltévedni. Lehetetlen? Ugyan dehogy. Csak megfelelő napszak – ami inkább éjszak(a) – és egy kis képzelőerő kell hozzá.

Persze kocogtam már fel a Libegő alatt hajnali kettőkor, no de ott tényleg lehetetlen eltévedni. Akkor ráadásul ezerrel világított a telihold, tehát a feltételek sokkal lazábbak voltak…

e 2
Másodpercekkel az éjféli lámpaoltás előtt
Kategóriák
Hegymászás

Két kilométer szikla

A Keleti-Alpok legnagyobb fala (képeslap)
A Keleti-Alpok legnagyobb fala (képeslap)

Öt óra a Watzmann keleti falában

Bármilyen apróság különleges értelmet nyerhet, amint valamihez kötődni kezd. Az ablakon beszűrődő tücsökciripelést például évekig észre sem vettem, de mostanában amint meghallom, gondolataim határt nem ismerve szárnyalnak a végtelenbe – hogy egy végtelen, kétezer méteres sziklafalnál megtorpanjanak…

A hold sárgás fénye csupán a magasan felettünk lévő falszakaszokat világítja meg. Itt lent, az Eisbach mélyen bevágódott völgyének alján sötét van. De ettől még ijesztőbbek a falak, a távolság pedig, ami a tetejüktől elválaszt, valószínűtlenül soknak tűnik. A görgetegen balra tartunk, a nyomok egyre meredekebben vezetnek felfelé. A törmelékről hirtelen füves terepre érünk, ami azt jelenti, hogy már a falban vagyunk. A féllábszárig érő fűben harsány tücsökciripelés adja az aláfestést a kapaszkodáshoz. Ez valamelyest oldja a szorongást, egy-egy pillanatra a friss szénaillatú kaszálók hangulatát villantja fel. Ám a füves bordán lépkedve akaratlanul is le-lenéz az ember valamelyik oldalra. S mivel ezeket a pillantásokat a mélyben beláthatatlan távolságban nyeli el a sötétség, a szelíd alpesi rétekről hamar visszazökkenek a meredek valóságba.

A fal tövében lapuló hómező felől hallatszó patakcsörgedezés egyre erőtlenebb, majd teljesen elnyomja a rovarok éles dallama. Hátra tekintve a szurokfekete falaktól keretezett völgykatlanra, a szemközti hegyek felett mintha szürkülne az ég. Lámpa már nem kell, csupán a kényesebb szakaszokon kapcsolom be néhány méter erejéig. A kitaposott, jól követhető nyomot egy-egy nedves, mohos sziklatábla szakítja meg. Errefelé már világosban szokás közlekedni, mi viszont egy kicsit korán indultunk. Nem árt tehát a fejlámpát kéznél, azaz a fejünkön hagyni. A nagy omladékkatlanba érve tesszük csak el, helyette magunkra húzzuk a beülőt. Nem mintha a közeljövőben szükséges lenne, de mit lehet előre tudni. A falat mászók legtöbbször itt szoktak beöltözni (ha ugyan a vizes kőlapok keresztezése korábban nem teszi szükségessé), annál is inkább, mert a további úton nem célszerű indokolatlanul megállni, legfeljebb egy-egy rövid szusszanás erejéig. A mászókalauzok szintén a szükségtelen várakozás mellőzésére szólítanak fel, ami nem véletlen – a Watzmann keleti falának egyik legnagyobb veszélye a kőhullás, melynek az útvonal nagy részén fokozottan ki van téve az ember. A leírásokból kiderül, hogy a hegy bizony túl gyakran és eléggé bőkezűen szórja darabjait az őt meghódítani szándékozókra!

Az árnyék lassan visszavonulót fúj...
Az árnyék lassan visszavonulót fúj…

Most szerencsére minden csendes. Előttünk, mellettünk, felettünk pedig egyre jobban kibontakozik az óriási sziklaoldal. Lassan narancssárga fény önti el a hegyet. Eddig nem túl sokat láttunk belőle, most lesz csak igazán érezhető, hogy mekkora valójában! Kicsit nyomasztó, amikor az ember kinéz egy viszonylag közeli pontot, mászik negyedórát, és az illető hely még szinte ugyanolyan távol látszik. De a lényeg, hogy magunkban tudjuk: haladunk (és ebben a magasságmérő is megerősít). Méghozzá meglepően gyorsan, az első négyszáz méter szinthez mindössze egy óra kellett. A következő sem tart tovább, nemsokára az első nehezebb feladat, a „Platte” alatt állunk. „Fal a falban” ez a nyolcvan méteres tábla, melyen kivételesen biztosítással mászunk át. Bár valószínűleg kötél nélkül is menne, de egy mellettünk lepattogó – szerencsére jelentéktelen méretű – kő és az alul ásítozó mélység egyaránt óvatosságra int.

A „Platte”, ahol 80 méter erejéig előkerül a kötél
A „Platte”, ahol 80 méter erejéig előkerül a kötél

A „Rámpa” szikláin tovább folytatódik a könnyű élménymászás. A kőzet meglepően szilárd, szinte várom már, hogy mikor jön a feketeleves. De ilyesmiről szó sincs! A megtévesztő nevű „Csúcsszakadék” simára mosott, fehér mészkőlépcsőin ugyanolyan nagyszerű a terep, s az útkeresés sem okoz különösebb fejtörést. Az előttünk haladó párosnak viszont nincs ilyen szerencséje. Balra tőlünk, valami eléggé kellemetlennek látszó helyen pillantjuk meg őket, láthatóan eltévedtek. Némi útbaigazítás után visszamásznak, majd elindulnak a helyes irányba (kellett nekik ennyire sietni!).

Több mint ezer m szint megmászása után végre reggelizünk
Több mint ezer m szint megmászása után végre reggelizünk

A „Dabelstein-Platte” környéke kiváló pihenőhely. Reggelizés közben végigtekintek a napfényben fürdő tájon. A „Watzmann-gyerekek” nemrég még fölénk magasodó toronycsúcsain már majdnem keresztüllátunk. A Königssee álmoskék vizén az első hajók hangtalanul szállítják a turisták előőrseit, St. Bartholomä újból megtelik nyüzsgő élettel. A kikötői pénzbedobós távcső bizonyára ismét a falra szegeződik – de mindebből itt semmit nem lehet érezni. Túl messze, túl magasan vagyunk ahhoz. Csend van, melyet csupán néha szakít meg egy helikopter duruzsolása és valami furcsa berregés. Sejtem, hogy a falban lévő parányi menedékkunyhó felújításának van köze hozzá, de ettől még nem nyugszom meg. Egy ilyen fémszitakötő által kavart légörvény sok mindenre képes, könnyedén el tudja indítani azt, amitől egész úton a legjobban tartunk! Noha továbbra is minden mozdulatlan, de nem tudom a fejemből teljesen kiverni a sötét gondolatokat…

50 év után felújítva mehet vissza a helyére
50 év után felújítva mehet vissza a helyére

Még egy rövid gerinchát, és hamarosan tanúi lehetünk annak, amint néhány szorgoskodó alpinista-munkás éppen a helyére illeszti a frissen festett, kutyaház méretű építményt. Kilenc óra sincs, és már „csak” bő háromszáz méter szint van hátra a csúcsig. Nos, ez annyi, amennyi a Tátrában vagy a Raxon igencsak jókora letörésnek számítana, de itt csupán töredéke (mintegy hatodrésze) a teljes falnak! Némi törmelék után a kiszálló kémény ismét szép mászással örvendeztet meg minket. Jobbról már hallani a gerinc drótkötelein csörgő turistákat. De még előttünk az út kulcshelye: egy szellős és meredek felszökés. Erre a néhány méterre újból előszedjük a kötelet – ez a művelet tovább tart, mint maga a felmászás. Aztán a Végtelen utolsó, kissé törékeny lépcsői következnek. Koncentrálni viszont itt is muszáj, bármennyire hajlana az ember a lazításra.

Már majdnem fenn vagyunk
Már majdnem fenn vagyunk

A csúcson elég sokan vannak, így hát kissé lejjebb telepszünk pihenni. Az idei nyár talán legszebb napját sikerült kifogni, ezért nem akaródzik abbahagyni a nézelődést. Alig tudok betelni a kilátással, amit a gerincen felénk hömpölygő tömeg sem tud zavarni. Tizenharmadika van, úgy tűnik, ez a Watzmann-szerencseszámom. Tizenhárom éve voltam először a Hegyen, és három éve ugyancsak ilyenkor, augusztus tizenharmadikán sikerült a főcsúcs – a Mittelspitze – keleti falán feljutnom. Furcsa, hogy elméletileg a mai a legnehezebb a három túrám útvonala közül, mégis ezt sikerült a legzökkenőmentesebben leküzdeni.

Noha még nem vagyunk lent, és a szokással ellentétben nem is a legegyszerűbb visszautat választjuk. Ilyen fantasztikus időben bűn lenne kihagyni a túra megkoronázását, a Watzmann három csúcsát összekötő nagyszerű gerincet. Jóformán mindenki szemben jön, de ez most nem túlzottan érdekel. A Mittelspitzén éppen túljutva összeakadunk egy megszállott fotóssal. Mindenáron azt szeretné, hogy menjünk vissza a kereszthez egy közös fénykép erejéig. Hát köszönjük, de nekünk mára öt kilométernyi mászás bőven elég! Bár nem egészen érti, de nem világosítom fel, hogy mi az oka húzódozásomnak. Majd, miután tudomásul vette, gyorsan ráveti magát a következő gyanútlan áldozatokra… Nekem általában – főleg egy fárasztó túrával a hátam mögött – felérve a hegy tetejére, nem egy vigyorgó ábrázatú fotó elkészítése a legfontosabb. Jobban esik elmerengeni a táj harmóniáján, minél többet befogadni az élményből, elvégre olyan rövidek ezek a pillanatok. Hiszen néhány óra elteltével csak az emlékek maradnak belőle…

A magasságmérő nemsokára ismét szerephez jut, csakhogy ezúttal a csökkenést figyeljük árgus szemekkel. Igaz, nem sietünk túlzottan, többször is megállunk „ebédelni”. Fürdés a Königssee – alkalomhoz illően – kivételesen meleg (23 fokos) vizében, egy rövid levezető túra az egyetlen működő pizzéria felkutatására, majd irány a táborhely, ahol a többiek már aggódva várnak minket. Holnap aztán azzal a nagyon jó érzéssel folytatódhat a hegyi program, hogy egy régi álom ismét beteljesült…

(A túra időpontja 2003. augusztus 13.)

Több kép:

Kategóriák
Futás Túra

Körözés a Nagy-Kevélyen

Egy kis téli videó 2010-ből