Kategóriák
Hegymászás

Két kilométer szikla

A Keleti-Alpok legnagyobb fala (képeslap)
A Keleti-Alpok legnagyobb fala (képeslap)

Öt óra a Watzmann keleti falában

Bármilyen apróság különleges értelmet nyerhet, amint valamihez kötődni kezd. Az ablakon beszűrődő tücsökciripelést például évekig észre sem vettem, de mostanában amint meghallom, gondolataim határt nem ismerve szárnyalnak a végtelenbe – hogy egy végtelen, kétezer méteres sziklafalnál megtorpanjanak…

A hold sárgás fénye csupán a magasan felettünk lévő falszakaszokat világítja meg. Itt lent, az Eisbach mélyen bevágódott völgyének alján sötét van. De ettől még ijesztőbbek a falak, a távolság pedig, ami a tetejüktől elválaszt, valószínűtlenül soknak tűnik. A görgetegen balra tartunk, a nyomok egyre meredekebben vezetnek felfelé. A törmelékről hirtelen füves terepre érünk, ami azt jelenti, hogy már a falban vagyunk. A féllábszárig érő fűben harsány tücsökciripelés adja az aláfestést a kapaszkodáshoz. Ez valamelyest oldja a szorongást, egy-egy pillanatra a friss szénaillatú kaszálók hangulatát villantja fel. Ám a füves bordán lépkedve akaratlanul is le-lenéz az ember valamelyik oldalra. S mivel ezeket a pillantásokat a mélyben beláthatatlan távolságban nyeli el a sötétség, a szelíd alpesi rétekről hamar visszazökkenek a meredek valóságba.

A fal tövében lapuló hómező felől hallatszó patakcsörgedezés egyre erőtlenebb, majd teljesen elnyomja a rovarok éles dallama. Hátra tekintve a szurokfekete falaktól keretezett völgykatlanra, a szemközti hegyek felett mintha szürkülne az ég. Lámpa már nem kell, csupán a kényesebb szakaszokon kapcsolom be néhány méter erejéig. A kitaposott, jól követhető nyomot egy-egy nedves, mohos sziklatábla szakítja meg. Errefelé már világosban szokás közlekedni, mi viszont egy kicsit korán indultunk. Nem árt tehát a fejlámpát kéznél, azaz a fejünkön hagyni. A nagy omladékkatlanba érve tesszük csak el, helyette magunkra húzzuk a beülőt. Nem mintha a közeljövőben szükséges lenne, de mit lehet előre tudni. A falat mászók legtöbbször itt szoktak beöltözni (ha ugyan a vizes kőlapok keresztezése korábban nem teszi szükségessé), annál is inkább, mert a további úton nem célszerű indokolatlanul megállni, legfeljebb egy-egy rövid szusszanás erejéig. A mászókalauzok szintén a szükségtelen várakozás mellőzésére szólítanak fel, ami nem véletlen – a Watzmann keleti falának egyik legnagyobb veszélye a kőhullás, melynek az útvonal nagy részén fokozottan ki van téve az ember. A leírásokból kiderül, hogy a hegy bizony túl gyakran és eléggé bőkezűen szórja darabjait az őt meghódítani szándékozókra!

Az árnyék lassan visszavonulót fúj...
Az árnyék lassan visszavonulót fúj…

Most szerencsére minden csendes. Előttünk, mellettünk, felettünk pedig egyre jobban kibontakozik az óriási sziklaoldal. Lassan narancssárga fény önti el a hegyet. Eddig nem túl sokat láttunk belőle, most lesz csak igazán érezhető, hogy mekkora valójában! Kicsit nyomasztó, amikor az ember kinéz egy viszonylag közeli pontot, mászik negyedórát, és az illető hely még szinte ugyanolyan távol látszik. De a lényeg, hogy magunkban tudjuk: haladunk (és ebben a magasságmérő is megerősít). Méghozzá meglepően gyorsan, az első négyszáz méter szinthez mindössze egy óra kellett. A következő sem tart tovább, nemsokára az első nehezebb feladat, a „Platte” alatt állunk. „Fal a falban” ez a nyolcvan méteres tábla, melyen kivételesen biztosítással mászunk át. Bár valószínűleg kötél nélkül is menne, de egy mellettünk lepattogó – szerencsére jelentéktelen méretű – kő és az alul ásítozó mélység egyaránt óvatosságra int.

A „Platte”, ahol 80 méter erejéig előkerül a kötél
A „Platte”, ahol 80 méter erejéig előkerül a kötél

A „Rámpa” szikláin tovább folytatódik a könnyű élménymászás. A kőzet meglepően szilárd, szinte várom már, hogy mikor jön a feketeleves. De ilyesmiről szó sincs! A megtévesztő nevű „Csúcsszakadék” simára mosott, fehér mészkőlépcsőin ugyanolyan nagyszerű a terep, s az útkeresés sem okoz különösebb fejtörést. Az előttünk haladó párosnak viszont nincs ilyen szerencséje. Balra tőlünk, valami eléggé kellemetlennek látszó helyen pillantjuk meg őket, láthatóan eltévedtek. Némi útbaigazítás után visszamásznak, majd elindulnak a helyes irányba (kellett nekik ennyire sietni!).

Több mint ezer m szint megmászása után végre reggelizünk
Több mint ezer m szint megmászása után végre reggelizünk

A „Dabelstein-Platte” környéke kiváló pihenőhely. Reggelizés közben végigtekintek a napfényben fürdő tájon. A „Watzmann-gyerekek” nemrég még fölénk magasodó toronycsúcsain már majdnem keresztüllátunk. A Königssee álmoskék vizén az első hajók hangtalanul szállítják a turisták előőrseit, St. Bartholomä újból megtelik nyüzsgő élettel. A kikötői pénzbedobós távcső bizonyára ismét a falra szegeződik – de mindebből itt semmit nem lehet érezni. Túl messze, túl magasan vagyunk ahhoz. Csend van, melyet csupán néha szakít meg egy helikopter duruzsolása és valami furcsa berregés. Sejtem, hogy a falban lévő parányi menedékkunyhó felújításának van köze hozzá, de ettől még nem nyugszom meg. Egy ilyen fémszitakötő által kavart légörvény sok mindenre képes, könnyedén el tudja indítani azt, amitől egész úton a legjobban tartunk! Noha továbbra is minden mozdulatlan, de nem tudom a fejemből teljesen kiverni a sötét gondolatokat…

50 év után felújítva mehet vissza a helyére
50 év után felújítva mehet vissza a helyére

Még egy rövid gerinchát, és hamarosan tanúi lehetünk annak, amint néhány szorgoskodó alpinista-munkás éppen a helyére illeszti a frissen festett, kutyaház méretű építményt. Kilenc óra sincs, és már „csak” bő háromszáz méter szint van hátra a csúcsig. Nos, ez annyi, amennyi a Tátrában vagy a Raxon igencsak jókora letörésnek számítana, de itt csupán töredéke (mintegy hatodrésze) a teljes falnak! Némi törmelék után a kiszálló kémény ismét szép mászással örvendeztet meg minket. Jobbról már hallani a gerinc drótkötelein csörgő turistákat. De még előttünk az út kulcshelye: egy szellős és meredek felszökés. Erre a néhány méterre újból előszedjük a kötelet – ez a művelet tovább tart, mint maga a felmászás. Aztán a Végtelen utolsó, kissé törékeny lépcsői következnek. Koncentrálni viszont itt is muszáj, bármennyire hajlana az ember a lazításra.

Már majdnem fenn vagyunk
Már majdnem fenn vagyunk

A csúcson elég sokan vannak, így hát kissé lejjebb telepszünk pihenni. Az idei nyár talán legszebb napját sikerült kifogni, ezért nem akaródzik abbahagyni a nézelődést. Alig tudok betelni a kilátással, amit a gerincen felénk hömpölygő tömeg sem tud zavarni. Tizenharmadika van, úgy tűnik, ez a Watzmann-szerencseszámom. Tizenhárom éve voltam először a Hegyen, és három éve ugyancsak ilyenkor, augusztus tizenharmadikán sikerült a főcsúcs – a Mittelspitze – keleti falán feljutnom. Furcsa, hogy elméletileg a mai a legnehezebb a három túrám útvonala közül, mégis ezt sikerült a legzökkenőmentesebben leküzdeni.

Noha még nem vagyunk lent, és a szokással ellentétben nem is a legegyszerűbb visszautat választjuk. Ilyen fantasztikus időben bűn lenne kihagyni a túra megkoronázását, a Watzmann három csúcsát összekötő nagyszerű gerincet. Jóformán mindenki szemben jön, de ez most nem túlzottan érdekel. A Mittelspitzén éppen túljutva összeakadunk egy megszállott fotóssal. Mindenáron azt szeretné, hogy menjünk vissza a kereszthez egy közös fénykép erejéig. Hát köszönjük, de nekünk mára öt kilométernyi mászás bőven elég! Bár nem egészen érti, de nem világosítom fel, hogy mi az oka húzódozásomnak. Majd, miután tudomásul vette, gyorsan ráveti magát a következő gyanútlan áldozatokra… Nekem általában – főleg egy fárasztó túrával a hátam mögött – felérve a hegy tetejére, nem egy vigyorgó ábrázatú fotó elkészítése a legfontosabb. Jobban esik elmerengeni a táj harmóniáján, minél többet befogadni az élményből, elvégre olyan rövidek ezek a pillanatok. Hiszen néhány óra elteltével csak az emlékek maradnak belőle…

A magasságmérő nemsokára ismét szerephez jut, csakhogy ezúttal a csökkenést figyeljük árgus szemekkel. Igaz, nem sietünk túlzottan, többször is megállunk „ebédelni”. Fürdés a Königssee – alkalomhoz illően – kivételesen meleg (23 fokos) vizében, egy rövid levezető túra az egyetlen működő pizzéria felkutatására, majd irány a táborhely, ahol a többiek már aggódva várnak minket. Holnap aztán azzal a nagyon jó érzéssel folytatódhat a hegyi program, hogy egy régi álom ismét beteljesült…

(A túra időpontja 2003. augusztus 13.)

Több kép:

Szerző: NJ

Hegymászás, kerékpározás, hegyi futás, teljesítménytúra, trekking, barlangászat, sífutás, fotózás, írás, és sok más...

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s