Mátrabérc Trail 2013

Egy kis beszámolószerűség – számokkal, adatokkal, mivel a tájból most sajnos keveset láttam és még kevesebbet fogtam fel. De ilyen is kell. Az előzményeket megírtam már jóval korábban, de aztán arra gondoltam, hogy inkább együtt teszem fel azzal az irománnyal, amit a rendezvény után kanyarítok. S erre most került sor, íme.

Előzmények

Már csak másfél nap, és nekivágok egyik kedvenc hazai útvonalamnak – valószínűleg utoljára. Ha nem jön közbe semmi rendkívüli, nem fejelek le egy fát a Kékesről lefelé, nem nyalom fel az ágasvári sziklákat és hőgutát se kapok a Muzsla előtt, akkor ez lesz a 15. alkalom. Már így is túl sok…
Mindig szerettem a kemény túrákat, sőt csak azokat szerettem, amiken van némi húzósabb emelkedő is, nem csak úgy ténfereg az ember az apró hepéken és hupákon, és a végére megfájdul a talpa a sok egyhangú vízszintestől. 56 km-en több mint 2700 szint, ez hosszú éveken át pont kellemes volt ahhoz, hogy ez a túra legyen az év egyik bemelegítő programja a komolyabb kalandok előtt. Persze általában úgy alakult, hogy valamitől mindegyik más volt a többinél. Vagy hóvihar volt a Muzslán, vagy derékig érő sártenger, eső, vagy éppen egy 30 kilós hátizsák nehezítette a dolgot, illetve nehezítettem magamnak. Volt tisztán gyaloglásos is, ahol teszteltem, hogy belekocogás nélkül mit lehet belőle kihozni, bottal vagy bot nélkül, bakancsban, újabban futócipőben, hátizsákkal vagy övtáskával, hol így, hol úgy. Volt ami 12 óráig tartott, és utána órákig nem bírtam lábra állni, de volt 6:30-on belüli is, ami után másnap már simán futni mentem egy jó szinteset…
Tavaszi hangulat, sarjadó levelek, párába nyúló hullámos hegygerinc, végtelenül hosszú, színes emberkígyó Oroszlánvárra és a Cserepes-tetőre, letaglózó hőség Galya előtt, dermesztő szellő a siroki vasútállomás feletti első hegyhátra kiérve – ez mind a Mátrabérc. Jobbra vagy balra kiugrálás a száraz avarba, botladozás a kövek közt a sok száz előzés alatt, a meg-megindulásoktól és fékezésektől, a kiálló sziklákra és a visszacsapódó ágakra való állandó figyeléstől duplán fogyó energia, ez is. Hiába no, ez az útvonal (és a közlekedés a rajthoz) nem futásra lett kitalálva.
Noha pár éve megszületett a Trail változat, nincs többé 8-900 előzés, de szerintem ez sem igazán futásra való. Túl meredek hozzá, s mivel ugyebár ez verseny akar lenni, ha az ember fut, erős hátrányba kerül a gyaloglásra váltókkal szemben. Ha viszont gyalogol, akkor azokkal kerül hátrányba, akiknek ez a megszokott. Ha az ember évente csak két-három alkalommal gyalogol ilyen útvonalakon, nyilván nem fog olyan sebesen haladni. Lefelé pedig a térd a szűk keresztmetszet… A szintidő persze bőven elég kombinált haladáshoz is, felfelé séta, lefelé kocogás, de nekem így hiányzik belőle az igazi futás élménye… Sokat képes adni a Mátra, de ez a része pont nem az, amiért ennyi alkalommal nekivágtam és amit leginkább szeretek benne. Szóval szombaton még egyszer, utoljára. Aztán várnak más tervek, van belőlük bőven…

S most konkrétabban a terv: szigorú pulzuskontrollal végigmenni Mátrakeresztesig, onnan pedig – ha marad erőm –, rendesen megfutni a végét a célig. Ha nem bírom, akkor ahogy sikerül. A hosszú edzéseken szokásos értékhatárokkal, keménykedés nélkül, minél tovább élvezni a kényelmes tempót, hogy a következő hetek edzéseit ne csapjam agyon.

Két fő probléma látszik körvonalazódni:
1. A hirtelen jött hőség. Korábbi években párszor már pórul jártam miatta, most fokozottan figyelek a folyadékra, a tempóra és a pulzusra.
2. A térdeim. Vagy fájni fog, vagy nem. Vagy kibírja, vagy nem. Ezeket a meredek, köves lejtőket egyre kevésbé bírják, ami külön dilemmát okoz. Vagy célirányosan készülök a Bércre, de akkor esetleg még előtte szétcsapom a térdeimet, vagy térdkímélő üzemmódban, akkor viszont maga a rendezvény lesz dupla szenvedés. Most az utóbbi módszert választottam, kerültem a komolyabb meredeket, mivel fő terveim más jellegű felkészülést kívánnak (egész pontosan, a Mátrára külön nem készültem).

Időterv: nincs, elég, ha 7-essel kezdődik.

Felszerelés: a meleg miatt 2×7 dl-es palack, övtáskában. A kompressziós zokni használatát ezúttal mellőzöm, a térdeimre áttevődő plusz terhelést elkerülendő.

Az esemény

Szándékosan nem versenyt írok, mivel ezúttal eszem ágában sincs versenyezni. Biztonságos teljesítés, legyen meg egy számomra még elfogadható időn belül, ennyi. Így most elmarad az ilyenkor szokásos izgalom, bár az éjszakai alvások is eléggé elmaradoztak mostanában, így ha komolyabb tétje lenne, akkor is inkább lennék álmos, mint izgatott. A rajt előtt minimális bemelegítést ejtek meg, viszont már indulás előtt bedugom a fejem a csap alá, legalább az első negyedórában ne kapjak hőgutát.

I. Felvonás (Sirok-Nyikom-nyereg előtti szakasz, kb. 46 km, 2350 m szint)

Középre vagy kicsit hátrébb állok, nyugodtan kezdek, fokozatosan érem el az üzemi fordulatszámot. 10 perc után, kb. a vasútállomásnál jutok el a tervezett átlagpulzus értékéig (145), ami persze hamarosan feljebb megy majd egy hajszálnyit, hiszen Kékesig többnyire emelkedők jönnek. Nagyjából az első hosszabb emelkedő után eltűnnek az előttem haladók, hátra pedig amúgy sem szoktam nézegetni, inkább a lábam elé. Kényelmes tempó, madárcsicsergés, szinte totál egyedül, gyakorlatilag semmi verseny érzésem nincs. De ez most még jól is jön, mivel így zavartalanul tudok a légzésre, a lépéseimre és a pulzusmérőre figyelni. A terv az emelkedőkön maximum 150-ig engedni, Kékes környékétől 155-ig mehet, tehát az emelkedőkön pihentető tempóban séta, rohanásnak még a látszatát is kerülve. A lejtőkön viszont a két selejt térdem miatt még pihentetőbb tempójú séta, tehát normális futás csak vízszintes vagy ahhoz közeli szakaszokon…
Sas-kő előtt a hosszú emelkedőt máskor meg szoktam futni, most itt is bele-belesétálok, élvezem a bükköst, ez az egyik kedvenc részem. A Kékes előtti utolsó kaptatón sem erőlködök, inkább tartom a tervet. A ponton mire feleszmélek, már rég kikapták a kezemből a kulacsokat és minden teli, így kénytelen vagyok indulni tovább. Sombokornál viszont már annyira érzem a térdemet, hogy többször azon morfondírozok, kibírják-e a célig, vagy mehetek négykézláb. Az átkozott cipő… Az emelkedőkön kiválóan kapaszkodik, lefelé se csúszik meg sehol a lábam, viszont a csillapítása nulla. Vagy a térdeim miatt darabos a mozgásom, attól érzem ilyen keménynek a cipőt, vagy fordítva, a cipő keménysége miatt fájnak a térdeim. De ez tulajdonképp most mindegy, a lényeg, hogy ahol kicsit is meredekebben lejt, ott séta van. Sombokornál régebben fele vagy harmadrész idő alatt szoktam lerongyolni, most azt csodálom, hogy senki nem ér utol. A kirándulós gombaszedő bácsikák is csak azért nem előznek meg, mert pont nem erre jönnek…
Ahogy ismét laposodik, többször is majdnem bealszom (kávéééééééét!). Az utolsó lejtőn arra riadok fel, hogy valaki elrobog mellettem. Bár kizökkenek a szunyókálásból, de mintegy fél percig tart, mire a nagy álmodozás közepette tudatosul, hol is vagyok tulajdonképpen. És hogy azért alvás helyett egy kicsit kocogni is sem ártana…
Csór-hegyre kényelmes séta van, Galyára, majd onnan Ágasvárra szintén nagyrészt egyedül döcögök át, élvezem a feltámadó hűsítő szellőt és a kizöldellt erdőt, el-elmerengek a gondolataim tengerében. Időnként számolgatom az elfogyasztott folyadékot (szerencsére nem a bárányokat) és a szénhidrátot, pulzust, távot, szintet és részidőket, így szinte észrevétlenül találom magam Ágasvár tetején. Egy pillantás kelet felé a hasznosi tározóra, majd lefelé csorogva Boszit (Dévényi Ildit) érem utol, aztán begurulok Keresztesre. A pont előtt kb. 300 méterrel beszippantok egy gélt, gondolván ott majd jól leöblítem. Így is történik, sör, kóla, stb (talán a sört ittam a végén), aztán szépen elindulok, hogy most már végre fussak is. Boszi kb. egy perccel előttem tűnt el, míg én söröztem. Úgy gondolom, hamar utolérem, hiszen terv szerint innen már nyomhatom, ahogy bírom. Persze, a legközelebbi hosszabb egyenesen már nem is látom (majd csak a célban). Az első meredeken azért viszonylag elegánsan felkocogok, aztán ahol laposodni kezd, eleinte ott is, aztán…

II. felvonás. (Nyikom-nyereg előtti szakasz-Szurdokpüspöki, kb. 12 km, 400 m szint)

Roló le. Lila karikák táncolnak előttem, tompa fejfájás-tüneteket érzek…
Pulzus 145 fölé már sehogy se akar mászni, én viszont inkább mászok, mint futok, még a vízszintesen is. Mire felérek a gerincre, már a vesém környéke is fáj, és szinte a szememen át is csak a levegőt kapkodom. Közben 140-ért is szinte vért izzadok, a 150 körüli terv végképp esélytelen. „Belsőleg” elfáradtam, miközben a lábaimban semmit sem érzek, izomláznak, görcsnek, fáradtságnak még a szikrája se mutatkozik. Mintha a testem külön életet élne, és az irányító egység leblokkolt volna…
Fejben kibírni, végigmenni? Hülyeség… Ez most nem azon múlik. Ha fáradt lennék, talán nehéz lenne fenntartanom a futást, de erősen akarva, koncentrálva lehetne segíteni. Így viszont esélytelen, hiszen azt sem tudom, mi a probléma… Talán a hőség, talán a folyadékkal elszámoltam magam? Volt már ilyen történet, pl. tavaly nagyjából ilyenkor, a 2012-es évem első igazi szintes 50 km-es futásán 35 km körül hirtelen, pár km-en belül megborultam. Akkor a Hármas-határ-hegy tetején, az emlékkő árnyékában agonizáltam úgy 10 percig, majd valahogy végigvánszorogtam a maradék 15 km-en, de futás abban is alig volt. Néhány éve szintén egy ilyen hirtelen jött hőségben pedig pont itt a Mátrában, Szurdokpüspöki felett egy 30 km-es futásnak viszonylag az elején húzták le ugyanígy a rolót, hiába ittam, hűtöttem a fejemet, egy merő kínlódás volt az egész. Ergo, nem ismeretlen ez az érzés, tudom, hogy ebből nincs felállás 5 perc múlva. Innen már kínlódás lesz minden méter.
Becsúszik egy újabb gél, kortyolgatok is folyamatosan, próbálok mélyeket lélegezni és kicsit benn tartani a levegőt, de hiába. Két hete itt a teljesítménytúrán majdnem szóról szóra ugyanez játszódott le, most viszont arra számítottam, hogy szépen megfutom ezt az utolsó párszáz méter szintet. Hát nem futom, de még gyaloglásnak se nevezném. Vánszorgás, tántorgás, illetve ezek szinonimái…
Keresztestől majdnem egy óra kell a Muzsla tetejéig, aztán a célig még egy. De úgy látszik, teljesen más kívülről, mert Zoncsi a csúcson megjegyzi, hogy nem látszik rajtam. Utólag nézve az itt készült fotókat, tényleg nem látszott (azért ha választhatnék, inkább látszódjon, de kevésbé érezzem, mint fordítva). 🙂 Itt már a meleg is keményen üt, a vízszinteseken is egyre többet sétálok. A térdem minden lépésnél érzem, de mivel annyira lassan megyek (amúgy se bírok gyorsabban), ez elviselhető mértékű. Egy váltós srác ér utol, előzés közben megjegyzi, hogy váltóban fut, mire én, félig magamban: ha egyéni induló lennél, akkor se tudnék mit csinálni…
A Koncsúrokat gondolatban nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetem, amiket néha félhangosan ki is mondok… Kis megkönnyebbülés a fenyőfákhoz érni, lassan jön a forduló, majd végre a már nagyon várt letérés a patakhoz. Belegázolok a vízbe dagonyázni… Szinte szívom magamba a hideget, hogy kibírjam a faluszéli első kútig. Ott aztán ismét egy (majdnem) teljes jéghideg fürdő, ez segít annyit, hogy a célig már el bírok futni. A célkapu után első dolgom a fejem belelógatni a medencébe…

Összegzés

A klasszikus túratáv ideje 7:31, a Trail 7:50. Ez a sorban a 4. leggyorsabb Mátrabércem, több mint egy órával tartott tovább, mint a legjobb időm (helyezést tekintve a 2. legjobb, de ez most abszolút lényegtelen). Viszont másnap már úgy futottam a hegyre, mintha semmi se történt volna. Könnyedén, kecsesen, szinte szárnyalva. Ez is bizonyítja, hogy jó döntés volt kényelmesre venni a tempót, így már a következő napokban is teljes értékű edzést végezhetek, nincs napokig tartó kínlódás, szenvedés…

És most a számok:

HR tervezett: Avg 140-145 közt, emelkedőn Kékesig 150, Keresztesig 155, utána ahogy sikerül, de maximum 157-158, lejtőn pedig lehetőleg ne nagyon menjen 130 alá. Az órát a Polar mérési pontatlanságainak kiszűrésére 125-155 közé állítottam (így amennyi időt alatta vagy felette töltök, az nagyrészt mérési hibának tudható be).

HR tényleges: Avg 145 (HRR 73-74%), max 157 (85%) körül, 6800 kcal, célzóna (125-155) felett 18 perc, alatt 7 perc (valószínűleg a frissítőknél).

Fogyasztás: kb. 5,6 liter (7 dl/óra), ólommentes izo és kisebb részben citromos víz, 3 dl sör, 3 energiaszelet, 2 jó híg gél + a pontokon pár falat ez meg az, evési sűrűség bő óránként, ivás kb. 15-20 percenként 2-3 dl.

Cipő: Adidas Response Trail 18 (eddig kb. 300 km volt benne): tapadás 10/8 (jó), stabilitás 10/8 (jó), kényelem 10/6 (közepes), csillapítás 10/3 (gyenge)

Az idő miatt talán lehetnék elégedetlen, de nem vagyok. (Különben is a 15. hely a 15. teljesítéskor, van ebben valami sorsszerű. :-)) Azért jöttem, hogy biztonságosan teljesítsem a februárban kezdett alapozás utolsó hosszú edzését, és ez nagyjából sikerült is. Ráadásul némi extrával megfejelve, mert 6 óra után hirtelen olyan feneketlen mélységben találtam magam, amiről akár csak percekkel korábban is még álmodni se mertem volna, és amiből egy tét-versenyen valószínűleg igen nehezen (leginkább sehogy se) tudnék kijönni…
De ha ez kell ahhoz, hogy a célversenyeket összerakjam, ám legyen! Azért is szeretek 5-6 órát futni, mert 3, vagy inkább 4 óra után az egész egy kicsit más színezetet kezd ölteni. Olyasmiket tapasztalok, amiket rövidebb edzésekkel soha nem éreznék, ameddig soha nem jutnék el. De hiába van mögöttem egy sor 100 km-es futás, úgy tűnik, ezen belül – az 5-6 órán viszont túl – is vannak még számomra új határok, ismeretlen állapotok, amiket talán ijesztő átélni, de ha feltérképezem, megismerem őket, akkor talán megtanulom kezelni is, és ami még ennél is fontosabb: megelőzni, elkerülni! Nemsokára kiderül az is, hogy mit hasznosíthatok ebből 100 km-en.

Nos, ennyi. Ezen az útvonalon nem volt ez annyira rossz leköszönés, és a Mátrában van még annyi más feladat, ösvény…

Hírdetés