A Boé piramis alakú csúcsa egyike a Dolomitok legkönnyebben elérhető háromezreseinek. Nagyrészt gyaloglással juthatunk fel rá, csupán néhány szakaszon kerül utunkba pár könnyű sziklalépcső. Egy magashegyi turista számára tehát egyszerű a terep. No de felfutni, kinek jut eszébe ilyen őrültség? Először is az alig pár kilométeres távon közel ezer méter a leküzdendő szint. Az említett könnyű sziklák miatt a folyamatos futás lehetetlen, és a Forcella Pordoiba vezető meredek törmelékfolyosóra sem igazán illik a „futható terep” jellemző. S még nem vettük figyelembe a tengerszinthez képest 70%-nyi oxigént, valamint a magashegyi időjárást. Kihívás van tehát benne bőven – de ha szembenézünk a nehézségekkel, a ránk váró élmény sem lesz mindennapi!
Korán van még, de a hegyekre ólomszínű felhők telepedtek. Az előrejelzések délelőttől esőt, havazást jósolnak. Másfél-két órám lehet addig, másfajta hegyi program nem is igazán jöhetne most szóba. Így is sietnem kell, ha szárazon meg akarom úszni. A hágó környékén még nem indult be az élet, egyelőre csak pár kóbor motoros fülsiketítő hangja hasít bele a reggel szürke csendjébe. A turistabuszok és autók karavánjai talán mostanság kelnek útra valamelyik szálloda kávéillatú melegéből… Könnyű reggeli után bemelegítésként elkocogok a német katonai temetőhöz. Közben azon elmélkedek, lesz-e elég erőm a terv kivitelezéséhez. Egyelőre azonban csak az első felére összpontosítok. A Forcella Pordoi eléréséig szűk 600 méter szint vár. A keskeny bemélyedéshez felvezető, omladékkal vastagon borított, meredek teknő felső részére ráült a köd, a kétoldalt határoló vöröses, függőleges sziklafalaknak csak az alja látszik. Vajon milyen lehet az idő odafenn? 3000 méteren 40-50 km-es szelet prognosztizáltak… Egyetlen hosszú ujjú technikai póló és hosszú futónadrág van rajtam. Sapkát, vékony kesztyűt húzok, és egy valamelyest víz- és szélálló kabátot viszek magammal, ami egyelőre a derekamra kerül. Fél liter folyadék és a mobil az övtáskában, ennyi az összes felszerelésem.
Indulás. Az alsó száz méter szint a „legkönnyebb”, a réten lankásan emelkedő ösvény alig meredekebb, mint a Nagy-Gete vagy a Kevély emelkedői. Néhány plusz kanyart illesztek be – takarékoskodni kell az erővel, és itt még van rá lehetőség. Próbálok vádlikímélő üzemmódban, teli talpra lépni, amennyire lehetséges. Rövid vízszintes szakasz jön, sártengerrel nehezítve. Pár nagy ugrással sikerül száraz lábbal átevickélnem. A terep törmelékesebbé válik, lábam elé egyre jobban kell figyelnem, de azért vetek néhány pillantást a kitáruló tájra. A lomhán gomolygó szürke felhőkbe vesző hegyek sziklás csúcsrégióiból ugyan semmit se látni, de ahogy a vattaszerűen foszladozó fehérebb pamacsok lebegnek a mélyen bevágódó völgy füves alsóbb lejtői felett, az a látvány sem elhanyagolható. El kell ismernem, hogy így borúsan is elragadó a táj…
Előttem jó magasan két csoport kaptat felfelé. Az ösvényen többször is csaknem bokáig süllyedek a törmelékbe, lábam többet csúszik vissza, mint amit előre lépek, de amíg határozottan fogy a köztünk lévő távolság, nincs értelme gyaloglásra váltani. Igaz, hogy a letisztultság és a harmónia sem tartozik jelenlegi futómozgásom jellemzői közé, de a 30-35 fokos törmelékoldalban talán ez nem csoda… A terep tulajdonképpen „futásszakmai értelemben véve” jó ideje futhatatlan, de a definíciókkal most nem foglalkozok. Inkább futok, dacolva a gravitációval és a törmeléken fellépő golyóscsapágy-effektusokkal. Igaz, egyre lassabban közeledek a gyalogosok felé, de végül mégis beérem őket.
A havasi csókák éhesen köröznek a függőleges falak merész és elérhetetlen magasában. A mai ködös, esőre álló időben nem valószínű, hogy túl sok jut nekik a turisták maradékából. Hiába repkednek zavarodottan ide-oda, csemegét remélve, ha a tömeg inkább otthon marad. A Pordoi-csúcsra vivő felvonó beindult ugyan, surrog a drótkötél, ahogy a kabin belefúródik a ködbe, de a fémdobozban alig pár alak gubbaszt. Persze a gyér forgalom az én szempontomból szerencsének mondható, hisz legalább az útvonalon sem vonulnak hosszú, tömött sorokban…
A Forcella alatti utolsó kanyarokban egy-egy rövid szakasz erejéig gyalogolnom kell. Kipurcantam, lihegek, mint egy ventilátor, vádlim majd’ szétszakad… De már előttem a szűk hágó, feltűnik a menedékház is. Megkönnyebbülök az emelkedő megszűnése miatt, ám az idő nyugtalanít. Olyan érzésem van, mintha csepegne az eső (vagy csak a köd szitál?), s alig párszáz méterre látni. Persze ismerős az út, jártam már erre néhányszor – így azt is tudom, hogy ködben milyen egyszerű eltévedni.
Nagy levegőt véve gyorsítok. Kényelmes szakasz jön, emlékeim szerint. Gyorsan rádöbbenek: ami gyalogosként vízszintes(nek tűnik), ott futva bőven lehet emelkedő. Pár kőlapon óvatosan fellépcsőzve egy szélesebb, palaszerű törmelékkel vastagon borított, sík területre jutok. Majd a sárgás ködben feltűnik az első sziklasáv. A csúcstömb aljához értem? Csalás… Csak egy tereplépcső volt, ismét fennsíkon haladok. De a következő sziklák már tényleg a piramis aljához tartoznak. Néhány méternyit mászni kell, majd ismét futva folytatom. Újabb sziklasáv, drótkötelek, pár méterrel odébb mászok fel (ott kevésbé csúszósra koptatott a kőzet, mint a drótnál). Mintha lankásodna a hegy háta, már egészen közel lehet a teteje. Kezdek fellélegezni és ahol lehet, nyomom neki, már nincs miért tartalékolni.
Hohó! Újabb sziklasáv magasodik előttem komoran, felette a törmelékes hát belevész a ködbe. Nem bírom… Elegem van, fel akarok végre érni! Nyűgösség uralkodik el rajtam. Közben lehagyok pár állig beöltözött, goretex-kabátos, nehéz bakancsos turistát, akik valószínűleg azóta is megkövülten állnak ugyanott, tátva maradt szájjal… persze a helyükben én is kiakadnék: „milyen elvetemült az, aki ilyen helyen fut…”
Laposodik a terep, bár a csúcson álló menedékházat még mindig nem látom, biztos vagyok benne, hogy másodpercek kérdése és felbukkan. Mintha előttem lenne is valami szabályos alakú építmény… Na neeeeeeeee!!! Tényleg felbukkan – a következő sziklalépcső. Ilyen nincs! Úgy emlékszem, a fennsík szélétől bő 200 méter szintet kell emelkedni a csúcsig. Én meg már jöttem legalább a másfélszeresét, legalábbis úgy érzem. Hát mekkora ez a piszok hegy? Közben párszor áttérve a gerinc bal oldalába, a szél is oldalba kap. Itt bizony „időjárás” van. Bár a vihar fokozatától még messze járunk, de ez határozottan nem lenge tavaszi virágszirom-lebegtető szellőcske. A mára jósolt 40-50 km/órát talán el is éri, mellé alig pár fok van nulla felett. Számítottam rá, így nem ér váratlanul, de mégis más az embernek simán csak „tudni”, hogy ott fenn ennyi a hőmérséklet és ekkora a szél, mint a saját bőrén „tapasztalni”. De panaszra semmi okom, hiszen még mindig egy szál felsőben vagyok, a kabát a derekamon maradt (jól jön az majd visszafelé!). Végre tényleg feltűnik a piramis tetejére épített kis ház. Kabátba bújok, zihálva megiszom a folyadékomat, majd tüstént fordulok vissza. Az idő errefelé nem szokott viccelni, és a ködben nem látom, mi készülődik…
A sziklás, drótkábellel felszerelt részeknél és a jól futható (értsd: egyáltalán futható), de gurulós törmelékkel borított szakaszokon egyaránt óvatosan ereszkedek le. A terep nem különösebben nehéz, de a szelíd lejtők alul gyakran többszáz méteres függőleges falakban folytatódnak. Itt nem igazán kellene a hengerbucskázást gyakorolni… Bár a felhők jótékonyan takarják a hegyoldal meredekebb részeit, de a sötét leszakadások többször is felsejlenek. A fennsíkon pedig a bokatörő omladék miatt kell észnél lenni. A felsejlő kontúrokat itt-ott megvilágítja a napsugár. Eső helyett kék foltok villannnak elő a háttérben, a sárgás plató kicsit lidérces hangulatot áraszt. Népesebb turistacsoportok jönnek szemben, láthatóan beindult az élet. Lehet, hogy az előrejelzés nem válik be? Ha később indulok, talán még panoráma is lenne? Nem számít, nincs hiányérzetem. Kereknek tűnik az egész út így, a köddel, széllel, sárga csőrű havasi csókákkal…
Bár még nem vagyok lenn. A törmelékfolyosóban pár kanyar után elvétem az utat (mert csak közvetlenül a lábam elé nézek), így rátévedek egy direktben lefelé vezető nyomra. Tíz méter szintveszteség után viszont már semmi kedvem visszamászni, inkább lerongyolok toronyiránt. A süppedős finom törmelékben ez nem is olyan kényelmetlen, sőt… S alighogy leérek, szétlebben a felhőpaplan. Mire az útszéli padnál nyújtom a lábaimat, már kibukkan a Sella tömbjének teteje is. Noha a Boé csúcsa innen nem látszik, de így legalább még erősebben megmarad bennem a futás és a Hegy ködös reggeli hangulata. Nincs érem, oklevél, befutócsomag – ennél sokkal-sokkal többet kaptam, élményben és tapasztalatban. S ahányszor majd erre járok (remélem még sokszor!), jó lesz feltekinteni a Sella-masszívum valószínűtlenül széles és lapos, óriás hegytömbjére, aminek a legmagasabb pontjára ezúttal futva sikerült feljutnom.
(2008. augusztus 13.)
Nagyváthy János blogja 