Kategóriák
Hegymászás Túra

15 éve történt – Ankohuma ’98

Felmenet a 3. táborba
Felmenet a 3. táborba

Avagy hogy kerül(t) a magyar zászló egy bolíviai hatezres tetejére

Pár évtizeddel korábban még az amerikai kontinens legmagasabb csúcsaként tartották számon, az akkori világatlaszokban is így szerepel: Jankho Uma ill. Ankohuma, 7010 m. Aztán kiderítették, hogy az Argentínában magasodó Aconcagua (és még több tucat másik hegy is) magasabbra nyúlik – pontosabban az Ankohuma „zsugorodott össze”. Jelenleg még a 6500 métert sem éri el.

No de milyen lehet az a hegy, amelyik ennyire sokáig őrizte titkait? Ez már egy jó indok arra, hogy érdeklődni kezdjünk iránta. Aztán persze a környezet is erre ösztönöz. Maga Bolívia, mely akár a szomszédos Peruhoz, akár más dél-amerikai államokhoz hasonlítva, náluk jóval ismeretlenebb, nem túl szerencsés kifejezéssel illetve, egzotikusabb ország. A Cordillera Real gleccserekkel borított, csipkés vonulata, az Altiplano, a Titicaca-tó, vulkánok, őserdők, megannyi vonzó csoda…

A Hegy, innen még 3 napi járásra
A Hegy, innen még 3 napi járásra

A helyszínen már korábban is jártak magyarok, de a hegyről és környékéről gyakorlatilag semmiféle használható információval nem tudtak szolgálni. Jóformán csak egy 1:50 000 méretarányú térképre, és a Lonely Planet pár mondatos ismertetőjére hagyatkozva indultunk útnak. Utóbbi igen szűkszavúan nagyjából annyit említ, hogy „crevasse field”, „steep pitch”, majd végül „easy ridge walk”. Remélem a szerző azóta is csuklik. Alapos utánajárással hegyi szakirodalmat is sikerült beszereznem, de a helyszínen kiderült, hogy majdnem beborult, azaz a német Rother cég kiadványában ajánlott útvonal a valósággal köszönőviszonyban sem állt. Szóval vállalkozásunkat ezúttal bátran nevezhetjük akár expedíciónak is. Legalábbis ennyi ismeretlennel egy sima magashegyi túra kiszámíthatósági faktorát és kereteit biztos bőven túlszárnyalta. De egyelőre hagyjuk a háttér-információkat, jöjjön maga a csúcsmászás. Íme a vonatkozó rész a Hegymászó c. évkönyv 1998-as számában megjelent írásomból:

Éjfél után felélénkül a tábor. Szerencsére az itteni viszonyokhoz képest kellemes a klíma (kb. mínusz 10 °C), a szél is alig fújdogál, amikor két óra után megkezdődik a botorkálás a jéglabirintusban. A fejlámpa imbolygó fényénél fel-le mászkálva egyre csak telnek az órák. lassan lehet csak haladni, de feltekintve a Dél keresztje és a többi milliónyi csillag sziporkázó fénye kárpótol mindenért. Előttünk olynkor sejtelmesen kirajzolódnak a csúcspiramis körvonalai, felette az Orion fordított képe szokatlan látványt nyújt. Lassan pirkadni kezd, a hajnal fantasztikus színjátékában a jégóriások szinte lángolnak, miközben – közel öt órán keresztül tartó menetelés után – elérjük a csúcstömb alatti széles platót. Itt hamarosan reggeli torna következik: néhány – hozzánk hasonlóan – éhesen ásítozó, feneketlen hasadékot kell átugorni. Utána felfedezzük, hogy az osztrákok egyik csapata apró hangyaként már a piramis oldalában araszol fölfelé. Úgy tűnik, nemsokára véget ér a gyalogtúra.

Vége a sétának (a peremhasadék kb. 100 m mély)
Vége a sétának (a peremhasadék kb. 100 m mély)

Az első komolyabb akadályt, a tátongó peremhasadéknál az átmászást lelógó fix kötél segíti. A gerincre érve, mielőtt elbízhatnánk magunkat, újabb hasadék, majd a bal oldali lyukacsos szerkezetű, kegyetlenül meredek jégfalon végtelennek érzett kapaszkodás közben alkalmunk nyílik letekinteni a hegy túloldalán terpeszkedő széles gleccserekre. Egy lankásabb, de keskeny gerincélre érve előtűnik a folytatás. Közelről is megpillantjuk azt a helyet, amitől a legjobban tartottam. Aggodalmam nem volt alaptalan, az utolsó meredek gerincszakaszt keresztben hatalmas repedések teszik járhatatlanná. Az osztrákok a gerinctől jobbra lévő jégfalon már felfelé (azaz látszólag inkább helyben) másznak, már amelyikük rövid tanakodás után nem a visszafordulást választotta. A következő kötélhosszak elég kimerítőek. Standtól standig haladunk, szerencsére a hó, azaz inkább jégviszonyok itt nem hagynak semmi kívánnivalót, „csak” mászni kell.

Fent a gerinc széles, alig emelkedő csúcsfennsíkba megy át. Most már csak idő kérdése és a Kádas Ildi, dr. Hugo Berrios, valamint jómagam alkotta trió a tízórás felmenet után végre felülről fotózhatja a szomszédos Illampu jégsüvegét. Egyik irányban a végtelen Altiplano, szélén távolba vesző havas vulkáni kúpokkal – és a Titicaca-tó, ahonnan két hete még kétségek között őrlődve tekintgettünk errefelé. A másik oldalon a Cordillera Real ezernyi havas csúcsa húz választóvonalat a fennsík és az őserdő feletti felhőtenger fölé.

A csúcson bőven van hely, elférne 3 falu lakossága
A csúcson bőven van hely, elférne 3 falu lakossága

Azért ezek még nem teljesen az öröm pillanatai. Óvatosan mászunk lefelé, nem mindenhol követve feljöveti utunkat. A legvégén egy 40 méteres ereszkedés után, az alsó peremhasadék jégcsapjai fölött Hugo vezényel, Ildi pedig bemutat egy három méteres, tízpontos „jumping”-ot. Én inkább maradok a lemászásnál. Ezután érkezik csak el az a pillanat, amikor megkönnyebbülhetünk. Még van ugyan hátra egy rövid (pár órás) túra a gleccseren a táborig, és a következő nap is vár ránk közel 3000 méter szint lemenetben, de a feszültség, ami a peremhasadék elérésétől szinte folyamatosan hatalmában tartott, innen már nem jut meghatározó szerephez. Most már nem az a kérdés, leérünk-e, csak az, hogy mikor. Ennek viszont ebben a pillanatban semmi jelentősége. Minden további fáradtság csak annak az örömét erősíti, hogy fenn voltunk…

Egyszer talán megírom az egészet. Most azonban leginkább az évforduló miatt túrtam fel a szekrény mélyét, hogy némi portalanítás után újra végignézzem a képeket. S ha már előástam, ez egy ragyogó alkalom volt arra, hogy legalább ebben a formában megosszam az érdeklődőkkel, ne csak a dobozban koszolódjanak tovább az idők végezetéig. Mert bizony, idén július 22.-én volt 15 éve, hogy a piros-fehér-zöld lobogó ennek a szép és nem könnyű hegynek a tetejére is felkerült (tudomásom szerint azóta sem álltak a csúcsán magyarok). Azaz dehogy került – felvittük, Kádas Ildi és jómagam. Persze a többieket is illik felsorolni, hiszen Kádas Sándor, Gajdics Katalin, Háncs Péter, Nagyváthy Ilona, Szabó Pál, aztán néhány helyi lakos és teherhordó, valamint a szintén a hegyen tartózkodó osztrák csapat és bolíviai orvosuk/vezetőjük, Dr. Hugo Berrios is némi szerepet játszott a történetben. De most ezt sem részletezem, az időrabló írás helyett a hatékonyság és az emlékezés jelszavával inkább beszkenneltem (és nem kevésbé fáradtságos munkával élvezhetővé varázsoltam) a képek egy részét.

A hegy megmászása a hozzá legközelebbi faluból, az Altiplanó szélén fekvő Soratából 6 napot vett igénybe, a teljes utazás azonban  ennél sokkal tovább tartott. Az akklimatizáció jegyében több kisebb hegyen is jártunk, és a La Pazból Santiagóba vezető mintegy 2000 km-es út során sem unatkoztunk. Ezek az élmények is megérdemlik, hogy ne csak ilyen érintőlegesen kerüljenek említésre, az út során készült képekkel egyetemben. Ide vonatkozó mesélnivaló is akad tehát még bőségesen, de következő lépésként először az Ankohuma előtt és után született képekből igyekszem majd valami hasonlóan részletes összeállítást elkövetni. Türelem, ehhez már jó eséllyel nem kell újabb 15 évnek eltelnie. Galéria: