„Tudnunk kell bármikor, akár az utolsó pillanatban is alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez – így sok szenvedéstől óvhatjuk meg magunkat. A rugalmas hozzáállás képessége egyben a kudarc elkerülésének a képessége, és ha a bukás váratlan irányból fújó szeléhez igazítjuk a vitorlát, hajónkat akár az egyébként könnyen maga alá gyűrő hullám tetejére is vezethetjük.” (S.M.)
Meghűlés, torokfájás, influenza, a hideg évad életünket sokszor megnehezítő, hívatlan vendégei. Szedhetünk kilószámra vitamint, húzhatunk sapkát, sálat, teljesen kiküszöbölni nem tudjuk. Ráadásul Murphy törvényeit szigorúan követve, az ilyesmi mindig a legrosszabbkor jön. (Előfordult már olyan, amikor nem?) Mit tehet az ember, ha a mínuszokban szerette volna megkerülni a Balatont? 212 km-nek a töredéke is túl sok ahhoz, hogy a decemberi ködös-csípős, szmogos, tüdőszaggató levegőben nem 100%-os egészségi állapotban vállalni okos dolog legyen. De a többieket kísérve autózgatni, közben félóránként kiszállni, ácsorogni a fagyos éjszakában, szintén nem az a fajta szórakozás, ami ilyenkor a kiemelten ajánlott listán szerepel.
Számít, hogy mennyit készül az ember, mit kell elengednie, mit veszíthet? Lehet rajta elmélkedni, rágódni ugyan, de az égvilágon semmi értelme. Ilyenkor egyetlen értelmes döntés van, ha hadat akarunk üzenni az intenzív támadásba lendült bakteriológiai hadosztályoknak: a meleg lakásban maradni. A Balaton megvár, ott lesz még évek múlva is. Körbefutás szempontjából különösen stabilan állíthatjuk ez, hiszen kiszáradás, vízminőség-romlás vagy más hasonlóan kedvezőtlen események bekövetkezése sem bír számottevő hatással a tervezett cselekmény megvalósíthatóságára. Futni akkor is lehet, ha az űrlények golfpályát csinálnak a tavunkból…
Sok száz megmászott hegy és sziklafal, sok tízezer legyalogolt és lefutott kilométer alatt ezt-azt megtanultam. Például azt az apróságot, hogy a legtöbb vállalkozás elhalasztható. A csúcsok és az utak megvárnak, a szűk keresztmetszet csupán (az anyagi részét most ne firtassuk, mert az egyértelmű) az időtényező, azaz az ember életének végessége. Ha például évente 18 napot tudunk bizonyos célra fordítani, akkor ebből kell gazdálkodnunk, tehát ha egy influenzajárvány miatt kiesik a fele, akkor értelemszerűen 9 napunk marad. Ergo, ha 18 napnyi célt tűztünk ki magunk elé, ebből csupán 9 nap alatt végrehajtható célt tudunk elérni. Most abba se mélyednék bele, hogy miképpen tudnánk a 9 napba belesűríteni legalább 12 napot, maradjunk az alapoknál…
Szóval a Balaton körbekerülése, futva. Tavaly 100 km-t terveztem, a Tihany-Keszthely-Fonyód szakasz volt kitűzve, és pontosan ennyit futottam. Idén nem készítettem ennyire konkrét tervet, a jelszó „majd menet közben kitalálom” volt, ami sokkal nagyobb szabadságot ill. rugalmasságot tesz lehetővé. Ennek az egyébként kiváló módszernek a hátrányait – mert azok is vannak – majd legközelebb, nézzük most már inkább a konkrét sztorit.
Eljött tehát 2013. december 13., egy ködös, csendes pénteki nap, amikor nem kellett idegeskednem azon, hogy mit felejtettem otthon. Nem rohantam a buszhoz, ami bevitt volna a találkozási pontra, és nem bóbiskoltam utána az autóban a kialvatlanságtól, valamint azon sem töprengtem izgatottan (sőt, sehogy), hogy vajon milyen lesz a következő 24 óra. Nem kellett mérlegelnem, hogy ha nekiindulunk Tihanyból, mennyire kezdjek erősen, a kocsiból kiszállást követő percekben nem nehezítette viharos szél az átöltözést, a cipőfűző megfelelő feszességének eltalálása szintén nem okozott gondot, és az elindulás előtti csoportképek elkészítésével sem kellett foglalkoznom. Összegezve, sokkal-sokkal kényelmesebben telt a déli harangszót követő bő egy óra, mint tavaly. A szélben kavargó hópelyhek látványát is nélkülöznöm kellett, az első akcióképek elkészítéséhez pedig szükségtelen lett volna megfelelő távolságba előrerohannom a kerékpárutat övező nyárfasor mellett. Eddig tehát szinte minden tökéletes volt.
Aztán nem csupán a köd miatt nem kellett energiát fordítanom az egyre változatosabbá alakuló táj megfigyelésére, de a nyirkos, csípős levegő sem késztetett folyton orrfújásra. Arra szintén nem kellett vigyáznom, hogy az első emelkedőkön nehogy megizzadjak, és nem dideregtem utána a lejtőn a csuromvizes ruhám miatt. Ráadásul a fényképezőgépemben nem merült le az akkumulátor, így nem kellett fagyos kézzel kicserélnem! Nem maradtam le egyetlen rövid egészségügyi szünet erejéig sem, ennek következtében nem kellett utána rákapcsolnom, hogy mihamarabb utolérjem a bandát. Még csak az elején járunk, és máris mennyi pozitívum a tavalyihoz képest!
De ugorjunk pár órát. Az éjszaka beköszöntésekor nem kellett kicserélnem átizzadt felsőruházatomat, nem volt szükség lámpára, nem botladoztam a bringaút itt-ott gyökerek által felpúposított felületén, és egyáltalán nem éreztem végtelennek a déli part borzalmasan hosszú, kihalt utcáit sem…
Folytathatnám még, de azt hiszem, máris annyi előnyét említettem ennek az egyébként kiváló péntek-szombati eseménynek, hogy szükségtelen tovább fokozni. Most már csak az a kérdés, hogy a következő alkalommal sikerülhet-e felülmúlni az idei tókör élményeit. Nem lesz könnyű, a lecke jól fel van adva…
Nagyváthy János blogja 