Hónap: 2014 július

Futás

Egy nyáresti tókör

Szerző Szerző: NJ
Bejegyzés dátuma július 18, 2014
Nincs hozzászólás a(z) Egy nyáresti tókör bejegyzéshez

Egy átlagos hétköznap este.
Egy lámpás futás a Velencei-tó körül, ami a szokásos agárdi parkolóból este 8-kor közösségi futásnak indul. Aztán úgy nagyjából fél kilométer után elkezdenek repíteni a lábaim. Nem pont arra és úgy, ahogy a többiek haladnak, de ilyen is előfordul – ezúttal nem próbálok ellenállni a láthatatlan húzóerőnek, hagyom, hogy a hatása alá kerítsen az esti fényekben különös hangulatot árasztó tópart újbóli felfedezése. Mert minden alkalom egy újabb felfedezés, akkor is, ha már volt részünk benne. Mindig mások a fények, a színek, a felhők, másként fúj a szél, másként vibrál a levegő, más illatok terjengenek…
Most a nemrég lecsengő zivataroknak köszönhetően beálló trópusi dunsztban a meleg felületű utakról felszálló pára az egyik meghatározó élmény. Az este bíborba hajló utolsó fényei alatt úszó áttetsző ködcsíkok, a túlsó part lágy vonalú dombjai, a végtelen nádasból felharsanó békakórus…

Gyorsan fogynak a kilométerek, alig veszem észre és már befordulok az északi parton húzódó kerékpárút most szokatlanul rövidnek tűnő aszfaltszalagjára. Már itt tartok, mögöttem az út harmada, s még világos van! No, nem teljesen, mert a balról-hátulról lassan terjeszkedő éjszaka nem ismer kompromisszumot. Ami az övé, azt elveszi. Vagy ma mégis kivételt tesz? 9 óra körül járhat, de még mindig szükségtelen a lámpa. Az egyre magasabbra nyújtózó fák felett jobbra még világos az ég alja, előttem az út viszont szokatlanul meredek emelkedőbe megy át. Tudom, hogy a hosszú egyenes végén ott az emelkedő, de ekkora? Vagy csak a pára játszik velem? Ahogy közeledek, meglátom. A fák közt vattaként megrekedt erős felszíni kigőzölgés űzi velem csupán ezt a furcsa becsapósdit, emelkedőről szó sincs…

A tényleges emelkedő is eljön persze, majd az út délceg fenyők közé szoruló szakasznál már inkább csak az emlékeim és az ösztöneim visznek, itt már csak a kontúrokat látom. És Pákozd fényeit, egyre közelebb. Kék kút, kulacstöltés, tovább. A falu túlsó végén ráfordulok az újabb hosszú egyenesre, ami mind közül talán a leghosszabb, legvégtelenebbnek érezhető – máskor, de most inkább a haladást érzem. Annál is inkább, mivel gyorsítok. Eddig kellemes tempóban haladtam, most a fullasztó, páradús levegő miatt nem esik jól egy fokozattal feljebb váltani, viszont így kétségtelenül hamarabb érek a végére.
Most már leginkább az út egyenetlenségei miatt lámpát kapcsolok. A fénycsóva pár méterre szűkiti le a látóteret, de az éjszaka hangjai messzebbről is ideérnek. Mint a szemben feltűnő fénypontok. Biciklisek. Aztán újabb csapat, majd még egy. Este 10 körül indul az élet? Az én futásom viszont lassan végéhez közeleg. Már egy ideje inkább befelé figyelek, a tempóra és a mozgásomra, arra, nehogy a fáradás miatt elkezdjem odacsapni a sarkamat. Az út itt tükörsima, csukott szemmel is lehetne rajta haladni, el-elkalandoznak a gondolataim…
A déli part első utcai lámpáit elérve, zene szűrődik ki a házak közül, ettől eltekintve a környék teljesen kihalt. A parkolóba olyan csuromvizesen érkezem, mintha eddig a szaunában ültem volna. Csend és nyugalom járja át az estét, bennem is nyugalom van. Nem ilyen magányos történetnek indult, de mégis, ez a mai futás számomra így volt tökéletes.

Címkék Agárd, futás, tókör, Velencei-tó

Hegymászás Túra

Menjünk a hegyekbe – de mikor?

Szerző Szerző: NJ
Bejegyzés dátuma július 9, 2014
Nincs hozzászólás a(z) Menjünk a hegyekbe – de mikor? bejegyzéshez

Olyan szerencsés kimenetelű és nem annyira szerencsés balesetek, mentések egyaránt nem ritkák az utóbbi években, melyek egyértelműen az adott túra nem megfelelő időzítésből eredtek. Noha vissza nem tekerhetjük az idő kerekét, de a hegyekbe ezután indulók számára még nem késő tisztázni, mit is jelent a gyakorlatban ez a bizonyos időzítés ill. túraszezon.

A Hochkönig, egyre több baleset helyszíne

Kis hazánk még kisebb hegyei közt is kerülhetünk bajba. Egy figyelmetlen lépés a vízmosásban és kiderül, hogy távolságok bizony nálunk is vannak. Ha pedig véletlen vagy szándékosan otthon hagyott esőkabátunk örömére kifogunk egy felhőszakadást a gerincen, máshogy vélekedünk majd arról a mondásról, miszerint „nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista”. A havazás, köd és korai sötétedés hármas kombinációja szintén nem a komfortérzetünket hivatott növelni, s ha még csúszósak is az utak, minden körülmény biztosított ahhoz, hogy akár a Börzsöny vagy a Mátra veszélyes vadonná változzon számunkra.
Felelőtlenül éppen ezért itthon se nagyon érdemes túrázni indulni, a magashegyek veszélyei mégis összehasonlíthatatlanul komolyabbak. Az erdőhatár felett más világ, szigorúbb törvények uralkodnak. Az év nagyobbik részében a hó az úr, mely több méter vastag takarójával hónapokra elrejti előlünk az ösvényeket, síléc nélkül járhatatlanná teszi a felsőbb régiókat, és lavinákkal fenyegeti még az alsókat is. A Kárpátok és az Alpok hegyláncainak csábító, titokzatos vidéke alig néhány hónapon át mutatja felénk barátságos arcát. Terveink legyenek bármilyen nagyratörőek, megvalósításukhoz ezt a rövid időszakot kell megcéloznunk. Legyen szó menedékháztól menedékházig tartó vándorlásról, csúcsmászásokról, via ferratákról vagy klasszikus sziklatúrákról, érdemes alkalmazkodnunk a természet éves ciklusához, körforgásához, különben vállalkozásunk sikerének az esélyeit is alaposan lerontjuk és ezen felül még bajba is nagyságrendekkel könnyebben kerülhetünk. Márpedig az kinek hiányzik…

Vannak azonban a szokásosnál kiemeltebben veszélyes időszakok. Ilyen a nyári szezon kezdetének környéke és az ősz egy bizonyos része is. Ősszel az első komolyabb havazás ideje és az azt követő napok tartoznak ide, amikor gyakran már nem bír teljesen elolvadni a hó. Az árnyékos oldalakon laza állapotban marad meg, melyben nem tud megkapaszkodni a bakancsunk. A naposabb részeken viszont pont annyit olvad, hogy utána lefagyva, jeges felszínen kelljen közlekednünk. A meredek hegyoldalak, kitett párkányok, sziklás útszakaszok viszont többnyire „normál” körülményekre lettek optimalizálva (esetenként biztosításokkal ellátva), ilyenkor fokozott kockázatot jelenthetnek. S ezzel gyakran csak menet közben szembesülünk, mikor már késő veszélytelenebb útirányt vagy akár teljesen más túracélt választani.

A nyári szezon elején sem húzható egyetlen világos határvonal, helyszíne és útvonala válogatja. A téli hómezők maradványai azonban a tájékozódásra és a közlekedésre szintén nehezítő hatással vannak, érdemes csak akkor nekivágni egy túrának, ha már biztosan elolvadtak. S noha ez egy via ferratán vagy más, mászást jelentő útvonalon hamar be szokott következni, ne felejtsünk el gondolni a lemeneti útra is! A július és az augusztus, valamint gyakran még a szeptember az a néhány hónap, amikor a legesélyesebb a kedvező viszonyok megléte. Persze ez nem jelent kizárólagosságot, de ha biztosra akarunk menni, ekkor tehetjük leginkább meg. Az aktuális időjárás ilyenkor is beleszólhat, ez azonban már egy másik, objektív tényező, ami minden túrán jelen van. Összefoglalva, kétfelől is megközelíthetjük a kérdést.

Az egyik módszer az, ha nyári körülményeknek egyszerűen a július 1. és szeptember 30. közti időszakot tekintjük. Ez több okból is finomítást igényel, hiszen a hó nem egyik napról a másikra tűnik el, vannak árnyékos folyosók és hűvösebb katlanok, ahol még augusztusban is virít kisebb-nagyobb – akár veszélyes – mennyiségben. Aztán ahogy megyünk bele a szeptemberbe, megint csak egyre gyanúsabbá válik a helyzet, lásd fentebb. Természetesen nyáron se ritka madár a magaslatokon a gyakran tetemes mennyiségű hóval beköszöntő átmeneti lehűlés, az időjárás ritkán igazodik pontosan az elméleti szezonális határokhoz. A hegyekben nekünk kell alkalmazkodni a mindenkori körülményekhez, mert panaszkönyvnek és reklamációnak itt bizony helye nincsen!

A másik megközelítés valamivel biztosabb. Ennek lényege az, hogy rugalmasabban tervezünk és csak az előzetes tájékozódást követően határozzuk el egy túra végleges időpontját. Jóllehet ez nagyobb társaságok és fixen, jó előre összeállított túranaptárak esetében alkalmazhatatlan, viszont – ha mégis szóba jöhet – kétségtelenül nagyobb biztonságot és a sikeres túrára is több esélyt jelent, mintha szigorúan a naptárhoz ragaszkodva döntenénk egy esemény dátumát illetően.

Két tervezési-szervezési irány körvonalazódik tehát. Az egyesületi, nagyobb közösségi túrákat az első módszer szerint helyezzük el az éves tervben, de ezek legfeljebb a gerincét adják az aktivitásunknak. A kisebb kört érintő, mozgékonyságra több perspektívát adó hétvégi vagy hasonló jellegű, rövidebb eseményeket ugyanakkor improvizatív módon szervezzük meg. A fentiek figyelembevételével előálló hosszabb magashegyi uborkaszezonban pedig keljünk útra nyugodtan hazai tájakon is, mert érdemes! Látnivaló bőven akad, s a megszerzett vagy tovább növelt kondíciónkat magashegyen is kamatoztatni tudjuk majd…

(Az írás a TM 2012. 07. számában jelent meg, de – sajnos – továbbra is aktuális)

Címkék Alpok, ösvény, baleset, eltévedés, hómező, hegyek, Hochkönig, jegesedés, kicsúszás, magashegy, mentés, szezon, Tátra, turistaút

Hegymászás Túra

Szezonnyitó Sonnblick

Szerző Szerző: NJ
Bejegyzés dátuma július 1, 2014
1 hozzászólás a(z) Szezonnyitó Sonnblick bejegyzéshez

Vadul tajtékzó, akadályt nem ismerő patak, a környékét párafüggönnyel beterítő, fehéren sistergő vagy magasról alázúduló vízesés – az Alpok kristályos vonulatai közt mindennapos látványnak számítanak, mégis mindig megállásra késztetnek. A víz ereje ugyanúgy lenyűgöző, mint az alpesi virágok makacs kitartása, ahogy látszólagos törékenységük ellenére dacolnak az erdőhatár felett uralkodó zord körülményekkel. A havasi réteken pirosló rododendronok, tárnicsok, margaréták, boglárkák és a növényvilág többi színes képviselői máshol, más körülmények közt nem érdekelnek különösebben, a hegyeket járva viszont nem tudok átlépni felettük anélkül, hogy legalább néhány pillantásra méltatnám szépségüket. Elképzelhető, hogy a fölöttük terpeszkedő kopár, havas magashegyi táj kontrasztja teszi ezeket az apró színfoltokat ennyire vonzóvá, de az is lehet, hogy (milyen meglepő) egyszerűen csak szépek. A színes és a szép a mi túlcivilizált világunkban nem feltétlenül szinonimái egymásnak, de a természet tudja, mit miért tesz. A színeknek célja is van, s hogy ez még a mi érzékeinkre is hatással van, már csak a hab a tortán. Ami nekik a túlélésről és a faj fennmaradásáról szól, az nekünk csupán a hegymászás, túrázás élményének a fokozása – lefényképezésre csábító apróság, ami érdekesebbé teszi a mi önként vállalt küzdelmünket a meredek ösvényekkel. S még egy ok, amiért szívesen újra és újra visszatérünk…

Az az érzésem, hogy már jártam itt. Vagy egy pont ugyanilyen hegyen, ami persze lehetetlen, mert két egyforma hegy nincs (ebben ugyanis nem osztom az egykori híres cortinai vezető, Michel Innerkofler álláspontját, aki szerint „minden hegy egyforma”). Egyvalami azonban bizonyos: az út minden egyes szakasza erősen emlékeztet egy-egy korábbi túrám valamelyik részletére. A patakon átkelve olyan érzésem van, mintha a Zillertal olvadó gleccserei alatt járnék, a havas teknőben oldalazva a Monte Rosa lejtőin érzem magam. A gerinc meleg szikláin a Weissmies vöröses gránittömbjeit markolom, a csúcs alatt a Breithorn messzire kinyúló párkányait kerülöm. A csokrokban pirosló alpesi rózsák közt a Wetterstein zord mészkőfalai alatt sétálok, a vízesés a Val di Genova gránitfalairól zuhog alá…

Ez egy ilyen nap, az eddigi túrák képei visszaköszönnek…