Kategóriák
Bringa

Balaton-kör XXL – első 300-asom két keréken

Egyáltalán miért is?

Kétféle megközelítéssel is kezdhetném, álljon itt először a kézenfekvőbb változat (ami bevezetésnek egyáltalán nem rövid, viszont irgalmatlanul hosszú, alkalmazkodva a megtett táv nagyságrendjéhez).
Körbefutás, átúszás megvolt, túrák, futások, úszás, gyaloglás különböző kombinációkban, de valami hiányzott: a körbetekerés. Ez egy olyan, előbb-utóbb kipipálást kívánó mérföldkő szerintem minden kerékpárosnak, mint hegymászóknak a Grossglockner, futóknak a maraton, úszónak a tó átúszása, gyalogtúrázónak a Kinizsi Százas. Tehát egy olyan megmérettetés, ami kezdetben tiszteletet ébresztő, komoly kihívásnak tűnik, aztán ha elkap bennünket az adott műfaj sodrása, szinte kötelező jelleggel meg kell csinálni. A „kell” természetesen leginkább belső kényszer, ugyanakkor törvényszerű, szerves része annak a folyamatnak, amit félig viccesen hívhatunk akár szamárlépcsőnek is (ez nem elírás, mivel a szamárlétra inkább a hivatali hierarchiákra alkalmazott kifejezés, ezért kicsit megváltoztatva használom, az ilyen kötelező „lépcsőfokok” szemléletesebbé tételéhez). Ez a többségnél normálisan lezajló folyamat, amely során egyre jobban belemélyedünk a témába, zöldfülű tacskóból tapasztalt (vagy gyakorlott, edzett, több megfelelő jelző is létezik) vén rókává fejlődünk. Biciklire alkalmazva, egy hétvégi műélvező túrakerékpáros számára először pár kör a lakóhelye körül, aztán Velencei-tó, a nagyobb tavak, végül a Balaton. Először sokaknál még több napra felosztva, majd egyben. Sorolhatjuk a Balaton-kört divatos kifejezéssel élve a bakancslistánkon szereplő tételek közé is, de engem ez a szó borzasztóan idegesít, ezért most használom először és utoljára…
Ez lenne tehát az egyik felvezetése a következő történetnek, de a következő nézőpontból bizonyára közelebb járok a kevésbé misztifikált valósághoz. Fél éve szereztem be ugyanis egy kerékpárt, s azóta időnként tekerek. Nem rendszeresen (erre már a pókok is rájöttek, a minap akkora hálót szőttek a kormány alá, amit egy ódon templomtorony vagy évtizedek óta porosodó falusi padlás nyolclábú mesterei is megirigyelhetnének), de amikor nyeregbe pattanok, igyekszem minél jobban kihasználni az eszköz nyújtotta szabadságot. A távolság kinyílt, méghozzá oly módon, hogy mellette elkerülhető az a szenvedésben bővelkedő, fizikai és pszichés állapotot rendesen lenullázó egész napos erőlködés, ami például az átlagos hétköznapi futóedzések közé időnként beiktatott (nem csak relatíve) hosszabb futások kényszerű velejárója. Ha a Pilis vagy Dobogókő tetejére pályázom, napokig tartó tervezgetés, komoly előkészületek nélkül csak előkapom a biciklit, és huss, már tekerek is. De vajon mekkora távot bírnék megtenni egyetlen nap alatt – ez a kérdés egy ideje elkezdett foglalkoztatni (s bizonyára nem csak engem). Soha nem fogom egy tükörsimára aszfaltozott, forgalomtól elzárt körpályán tesztelni a határaimat, ám valahol furdal a kíváncsiság megtudni, hogy mire vagyok képes. 150, 200, 300, 500 km? Nem a cél érdekében bármilyen kényelmetlenséget vállaló teljesítménycentrikusság ösztöne, inkább az ember eredendő kíváncsisága hajt. Persze a teljesítményre való törekvés sem zárható ki teljesen, ez a dolog természetéből adódóan magától értetődő, de egy halászlének vagy sült halnak, mézes-tejhabos kávénak vagy fagylaltnak bele kell férnie, és az út során érintett környezetet sem óhajtom teljesen kizárni.
Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Például ha egy ígéretes kilátóhelyet érintek, nem sajnálok rá pár percet. Nem hosszú, tájba feledkezős „relaxálásra” gondolok, azt nyilván nem célszerű beiktatni egy 100-as nagyságrendű, sportosabb tekerésbe, de pár pillantás körbe sokat számít, hogy a teljesítmény még emlékezetesebb legyen, feltöltődéssel és némi vizuális élmény-faktorral is párosuljon. A vázra ragasztott energiaszeletek menetből fogyasztását viszont meghagyom a Tour de France mezőnyének. Én a legsietősebb esetben is 80-100 km-enként beülök valahova…

Na de merre?

A motivációt tehát ismertettem, rátérek az útvonalra. Mivel a túrát egyedül terveztem, minimális szerelési ismerettel és még kevesebb tapasztalattal, olyan útirányt kellett kitalálnom, ahonnan egy, a rendelkezésemre álló eszközökkel és tudással helyben nem orvosolható probléma felmerülése esetén is aránylag egyszerűen haza tudok jutni. Így kézenfekvővé vált a Balaton, hiszen mindkét oldalán ott a vasútvonal. Mivel azonban a tókerülés csak kb. 200 km-t jelent, aminél jóval többre pályáztam, nem nehéz kitalálni, hogy ehhez igyekeztem igazítani a történetet. Először a hazatekerés ötlete merült fel bennem, de aztán alaposabban végiggondolva, sokkal logikusabbnak tűnt a fordítottja. Így ugyanis, ha hajnalban a lehető legkorábban elindulok, bármi történjék, előttem az egész nap, hogy megoldást találjak vagy hazajussak (igen, egy kicsit tényleg tartottam a műszaki problémáktól). Később pedig, miután odaértem a tóhoz, már ott a biztonságot adó vasút, nem beszélve a jobb – legalábbis jobbnak gondolt – infrastruktúráról. Sokkal korábban így sem kell felkelnem, hiszen a vonathoz is 5 óra körül indulnom kellene, ergo 4 körül kelnem, ha legkésőbb 9-kor el akarom kezdeni magát a kört. Aztán az is fontos szempont, hogy az elején kipipálhatom az éjszakai részt (és milyen jó döntés volt!). Végül egy nem túl fontos, de nem is teljesen lényegtelen momentum: így nyitva marad a lehetősége annak, hogy hazafelé is két keréken induljak, ha esetleg a 300-ast is kevésnek találnám. Utóbbira persze nem láttam komoly esélyt (nem is igazán akartam egy még hosszabb távon, ill. határon egyből átlépni), de nem is zártam ki teljesen.

balatonkor+
Nagyjából az útvonal

Összeállt tehát a terv, csak az időpontra kellett kitűzni. Mivel már alaposan benne jártunk az őszben, nem sok időm maradt vacillálni, az első olyan lehetőséget meg akartam ragadni, amikor túlnyomóan napos, nyugodt időre számíthatok a túra során. A konkrét ötlet szeptember utolsó vasárnapjának szüleménye volt, a következő kedd-szerda viszont máris megfelelőnek ígérkezett. (Vagy fordítsuk meg a mondatot, ami a 2014-es évhez jobban illik: ebben az állandóan esős, szeszélyes időben ez a két nap ígérkezett csak megfelelőnek.) Mivel a tervezés gyakorlati részére hétfőn került sor, és akkor is csak az este folyamán tudtam beszerezni a még hiányzó pár kelléket, így a két alkalmas nap közül a távolabbira, azaz szerdára tettem az indulást. Aztán megnéztem a friss időjárás-jelentéseket…
Keddre továbbra sem jeleztek számottevő csapadékot, szerdára viszont már sajnos igen. Márpedig gyűlölök esőben tekerni. Bőrig ázni se jó, de nem csak ezért, hanem mert a vizes úton nem látom a kátyúkat, amikre viszont nem a „ritka” és a „sekély” a legjobb jelző, az esőben sokkal jobban csúszó gumikról és más technikai problémákról nem is beszélve. Egy váratlan nyári felhőszakadás után például azonnal cserélhettem ki a teljesen szétolvadt fékpofákat, pedig csak a János-hegyről kellett legurulnom. A nedvességtől tönkrement hátsó lámpa szintén nem a „nincs rossz idő, csak puhány kerékpáros” mondást hivatott igazolni. Mindezek ismeretében villámgyors és egyértelmű a döntés: egy nappal korábban, azaz kedden kora hajnalban indulás! És most már tényleg elérkeztünk magához a történethez.

2014. szeptember 30.

2:30-kor már/még álmatlanul forgolódok. Nem lenne értelme megvárnom, hogy rendesen elaludjak, mivel egy óra múlva ébresztene a telefonom. Inkább felkelek és összekapom magam.
3:30, kicsit didergős az éjszaka, nem volt rossz ötlet ennyire felöltözni. Felül hosszú aláöltözet, rajta egy polár és egy softshell kabát, majd a kis hátizsákomra ráveszem a láthatósági mellényt, ami most leginkább egy plusz szélfogó rétegként funkcionál, s csak másodsorban hivatott a láthatóságomat elősegíteni. Hiszen egyelőre nem kell nagy forgalomtól tartanom. Alul hosszú futónadrág, futózokni és futócipő, a sisak alatt kendő egyrétegűen, és persze kesztyű. A tapasztalat ennél a 10 fok alatti hőmérsékletnél: az emelkedőkön kicsit izzadok, a lejtőkön viszont leginkább a lábaim fáznak. Lábfej, boka környéke főleg, így gurulás közben is mozgatom az ujjaimat, kicsit táncolok a pedálon. Valamit segít, de ha még hidegebb lesz, bizony nem lesz elég ennyi ruha.
Az első kilométeren se vagyok túl, amikor leszűrhetem a túra első tapasztalatát. Amíg közvilágításnál haladok, látok ugyan, de a lámpák közti árnyékos sávokban így is nagyon kell figyelnem. Amikor aztán kiérek a nagy magyar éjszakába, csak a saját lámpáim által kibocsátott fénycsóvára hagyatkozhatok. Ez egyrészt relatíve gyengécske, ráadásul messze nem homogén, így az út felületminőségének pontos érzékelését rendkívül nehézzé teszi. Ami gödörnek látszik, arról kiderül, hogy csak egy környezeténél kisebb mértékben megvilágított része a sima aszfaltnak, ami meg csak szimplán árnyékos területnek mutatkozik, azon időnként elég nagyot zökkenek (vagy az utolsó pillanatban sikerül kikerülnöm). A keskeny megvilágított sávban (mintha csőben haladnék) alattam rohanó aszfalt és az ezt körülvevő majdnem teljes sötétség pedig együttesen a tér- és sebesség-érzékelésemet is totálisan felborítja. Feltűnő eltérést alig-alig érzek például a 10 és a 30 km/óra sebesség között. Felfelé nem gond, de a lejtőkön nagyon nem mindegy, hogy 15-tel csorgok vagy 40-nel repesztek. Főleg így, hogy – mint azt fentebb már írtam – nem látom a kátyúkat. Az aszfalt hullámait, üstszerű mélyedéseit még kevésbé. Szóval félig vakon megyek a híresen jó minőségű magyar utakon…
A józan eszemet persze nem hagytam azért otthon, legyen bármilyen hajnali az időpont. Tehát az eredetileg hátulra, kiegészítő piros villogónak szánt fejlámpámat gyorsan előre fordítom és átállítom fehér fényűre. Így látom a kilométerórát is, és az utat is segít egy picit egyenletesebben bevilágítani. S persze a legfontosabb magam által felállított szabályhoz is igyekszem ragaszkodni: olyan sebességgel próbálok haladni (többnyire sikerül) haladni, ami mellett még belátom az előttem lévő útszakaszt és időben tudok reagálni a problémákra. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy a tóig számottevően több időre lesz szükségem a tervezettnél, de a gyorsaságot beáldozom a biztonság érdekében. S most bizony jól jön az a majdnem egy óra, amivel hamarabb indultam, mert fejszámolásom szerint pont fedezni fogja a tekeréshez szükséges plusz időt.
Biatorbágy, Etyek… Alcsútdoboz sehogy se akar előbukkanni ebben a borzasztó sötétben (lehet, hogy már elhagytam, csak nem vettem észre?), emelkedő, lejtő, emelkedő, lejtő… egyik a másik után… és nem csak a sebességem az, amit nem érzékelek. Azt se nagyon látom, hogy emelkedik vagy lejt az út (nem nagyon = egyáltalán nem!). A vízszintestől való eltérés irányára kizárólag abból következtetek, hogy a tekerés nehezebbé vagy könnyebbé kezd válni. Milyen egyszerű és logikus most minden…
Jobbra, nagyon messze egy-egy település apró lámpái tűnnek fel, balra, előttem és mögöttem az erdő (vagy csak útszéli fák?), vajon világosban milyen lehet a táj? Kicsit megizzadok az emelkedőkön, de vetkőzni nem állok meg. Nem a teljesen kihalt út félelmetessége miatt, noha ez tényleg okoz egy kis szorongást, főleg ha a fantáziánk elkezd dolgozni, de ebbe otthonról rosszabb belegondolni. Amikor tényleg ott vagyunk, egy ilyen – végül is önként vállalt – helyzetben, általában van elég feladat, ami leköti az ember figyelmét, mint például az úttestre összpontosítás, az idő és a sebesség számolgatása, aztán néha egy kis táplálék vagy a kulacs elővarázsolása… Utóbbiak természetesen menet közben, mert megállni azért már tényleg nyomasztó lenne a nagy sűrű sötét erdőben kanyargó, elhagyatott úton.
Az utat hatalmas dió- vagy gesztenyefák szegélyezik, egy kis közvilágítás és újra a sötét. Lovasberény környékén veszem észre, hogy a hátam mögött rózsaszínű az ég alja, de a pirkadattal párhuzamosan egyre többfelé borítja ködpaplan a tájat – és egyre hidegebb van. A mélyebben fekvő, medenceszerű területeken megül a nyirkos hideg levegő, bal kéz felé párában úszó dombok – a Velencei-hegység. Fehérvár határához közeledve az autók is megjelennek, ami egyelőre még nem zavaró, de lassan a megváltó napsütés is jöhetne. A városon átjutás útvonalát előre megterveztem, így magabiztosan haladok, a piros lámpákat jól kihasználva evésre, ivásra. Aztán mégis elő kell húznom a térképet, szerencsére csak megnyugtatásként. Kifelé menet viszont már hatalmas a dugó, nem cserélnék most az autókban araszolókkal. Nyilván a meleg kocsiban rádiót hallgatva ásítozó népek sem cserélnének velem, a dermedt végtagokkal erőlködő, sportos látszatot keltő szerencsétlennel, aki ezerrel tapossa a pedált, hogy még átférjen a zöld lámpánál, de alig gyorsul fel, máris fékezhet.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Már közel a tó, avagy: minden relatív

Polgárdiig a régi balatoni úton haladok, majd a kertek alatt megcélozom Akarattyát. Még néhány falu, és szinte percre pontosan 9-kor a kör kezdeténél állok, illetve tekerek, mert megállásra csak jóval később kerítek sort. Noha a híres tóból egyelőre nem sokat látok, jobbra viszont a kenesei löszfal, halvány emlékeim szerint (Balaton Szupermaraton utolsó napja) mintha ide vezetne fel a kerékpárút. Most valamiért alatta mutatják a táblák az utat, pedig több ismerősöm is a lelkemre kötötte, hogy a hegyre mindenképp menjek fel, nem szabad kihagyni a panoráma miatt. Felkapaszkodnék, ha arra tartana az út, no de ha másfele visz? Nagy nehezen belenyugszom, hogy bő 100 km-rel a lábamban ezt az emelkedőt ki kell hagynom, egyúttal bízom abban, hogy a nagy megrázkódtatást sikerül az út végére valahogy feldolgoznom. Bezzeg, ha tudnám, hogy… (de haladjunk csak szépen sorban!)

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Indulhat a kör

Avarral vastagon borított bringaút váltakozik forgalmatlan, néptelen mellékutakkal, a zöld „Balatoni körút” táblák minden elágazásnál mutatják az irányt. Kicsit idegesítő a sok ide-oda kanyargás, de túl sokat nem foglalkozok vele, hiszen tudtam, mire számíthatok, inkább a haladásra koncentrálok. Aztán a vízpartra vezet az út, végre-valahára a tóból is látok valamit. Füreden megállok pár fotó erejéig, ismerkedek a hattyúkkal, majd keresek egy reggelizésre (tízóraizásra) alkalmas halsütőt. Nem találok, így be kell érnem pár darab pogácsával és egy hosszú kávéval. Közel 30 percet sikerül itt eltöltenem, de annyira jólesik az őszi napfényben bámulni a párába vesző Balatont, hogy nem sajnálom ezt a kis sziesztát. Ennyi időt lelkiismeret-furdalás nélkül is rászánhatok az esztétikai élmények befogadására, ha már ilyen messzire eljöttem – és 140 km után amúgy se tekinthető luxusnak egy kis szusszanás.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Kétésféltyúk

Kicsit nehezen szakadok el a napfényben fürdő parttól, de sürget az idő, hajtok tovább. Tihany most kimarad, csábít ugyan, de minimum egy óra biztos kellene hozzá, a megállásokkal együtt, alaphangon is, és aggódok, mi van, ha pont ez fog hiányozni az esti vonat eléréséhez. Tehát majd máskor, most átsuhanok az ismerős szakaszokon. Azokon a részeken járok éppen, ahol öt évvel ezelőtt majdnem csúfos vereséget szenvedtem a Szupermaratonon. (Nem sokon múlott, hogy kiszálljak a harmadik napi penzum vége felé, mivel mindkét bokám duplájára dagadt, itt már szinte csak sántikálni bírtam. Aztán a fél éjszakát a zuhanyzóban ülve töltöttem, alvás helyett a lábaim folyamatos hűtésével, de az ínhüvelygyulladás ellenére végül a másnapi 51 km-en egy fantasztikus örömfutást produkálva sikerült mégis befejeznem a versenyt.) A négynapos futás vegyes hangulatú emlékét azonban rögtön felváltja egy másik történet: itt, a Tihanyba vezető, nyárfákkal szegélyezett kerékpárúton indult ugyanis 2012 meglehetősen zimankós decemberében egy másik futás. A következő bő 100 km-en nagyrészt ennek az útvonalán haladok majd (Fonyódig), így továbbra is jelen lesznek az út egyes szakaszaihoz köthető emlékek. Persze most egészen más a táj és merőben más érzés tekerni itt, mint futni anno sötétben és mínusz nyolc fokban. Most minden sokkal barátságosabb.
Találok egy nyitva tartó halsütőt is, Murphy tehát ma sem pihen, de késő, nem állok meg újra. Majd csak valahol Keszthely környékén. Zánkán felfelé veszem az irányt, innen viszont mégiscsak gyakran meg kell állnom. Egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal, először a Hegyestű, aztán a Gulács és szomszédai késztetnek pillanatnyi félrehúzódásokra. Néha kattintok is egyet-egyet, de nagy hangsúlyt nem fektetek a fényképezésre. Végül is elsősorban tekerni jöttem, és a táj élvezetéről attól még nem kell teljesen lemondanom, ha „csak” a memóriámban raktározom a gyönyörű képeket. A fotók úgyis ritkán adják vissza a valóságot. Ha időnként mellőzzük őket, legalább nem torzítja semmi – legfeljebb az idő – a bennünk megmaradó képeket.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Néha azért muszáj fotózni
OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Tóti-hegy és Gulács (a pincelátogatás kimaradt)
OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Itt semmi sem szabványos
OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Lehetetlen eltévedni

A tanúhegyek amúgy ismerősként köszöntenek, néhányszor volt már szerencsénk egymáshoz. Ehhez képest pont itt, Káptalantótiban, a macskás tábla után (lásd a vonatkozó képet) sikerül eltévednem… A figyelmetlenséget korrigálom ugyan, de ez tíz percembe kerül (az ezt megelőző rengeteg rövid megállást meg össze se tudnám számolni, nem véletlen, hogy egy hangyányit kezdek kicsúszni az időtervből).
Szigliget, Vonyarcvashegy… egy szakaszon akadályoztatás miatt a főúton pedálozok tovább, de aztán gyanútlanul visszatérve a számomra kijelölt aszfaltcsíkra, arra eszmélek, hogy a kerékpárutat ellepő Balatonban gurulok. Hurrá, éljen a vízibicikli! Egy kis lendülettel és páros lábemeléssel szerencsére megúszom anélkül, hogy a lábaim is megmerülnének. Keszthelyre szárazon érek, jöhet a sült hal (ami sajnos, nem egészen stílusosan, hekk) kovászos uborkával.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
A halazós intézmény

A halra várni kell ugyan (plusz negyedóra), de egy ekkora – 200 km környékén beiktatott második – pihenőre talán az elsőhöz hasonlóan, szintén nem kell(ene) luxusként tekinteni. Ennyi nekem is jár. A napi második kávé viszont elmarad, mert táplálkozás közben azért számolgatom, hogy állok az idővel és a távval. 15 óra elmúlt, ha nem lesz semmi váratlan probléma (ne legyen!), akkor cipőkanállal betuszkolva még pont elérem Akarattyán a 19:45-ös vonatot. Már „csak” a tó ellentétes sarkáig kell eljutnom, ami alig 100 km. 🙂

Az átlagsebességem 21,8 km/óra környékén mozog, ami tekintve az éjjeli dimbes-dombos és a sötét miatt lefelé is lassan teljesített szakaszokat, eddig a terv szerint alakult. Viszont nem igazán értem, hogy ha már jó ideje hosszú szakaszokon 27-30 km/h sebességet tartva haladok, és közben az itt-ott lassításra kényszerítő körülmények (vasúti átjáró, irányváltások, stb.) se megyek 20-22 km/h alá, akkor miért nem akar az a bizonyos átlag legalább egy egész számjeggyel feljebb kúszni… Autóban sokkal közelebb szokott lenni az átlag a tényleges sebességhez. Ha mondjuk 300 km-t megyek pályán, átlagosan 120-130 közti sebességgel, akkor kb. 3 óráig tart az út, most viszont olyan nagy arányaiban az eltérés a teljes eddigi útra számolt átlagom és a folyamatosan tartott átlag közt, hogy kezdek a matematika mindenhatóságában és a fejszámoló tudományomban kételkedni.

Fonyód. Eddig tartott a pár bekezdéssel fentebb említett téli futás. Akkor a város határát jelző tábla sehogy se akart felbukkanni, és ez alaposan megnehezítette az utolsó pár kilométert, mert minden kanyar után arra számítottam, hogy ott vége. Most egyből megpillantom a táblát, pedig nem is keresi a tekintetem. Nemsokára elhaladok a vasútállomás mellett is, ahol jégcsappá dermedt ujjakkal kellett magamról lecibálni az éjszaka közepén a belül is részben zúzmarával borított ruhadarabokat. Most mindössze egyetlen réteg van rajtam, abban is izzadok, mint a ló. A szemközti parton terpeszkedő Badacsonyt szinte elnyeli a pára, így még távolabbinak tűnik, noha egyébként sincs közel. Azért nem rossz így visszanézni, hogy honnan jövök…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Igen, az ott a túloldalon a Badacsony

A déli part végtelenül hosszú, hasonló utcái viszont nem a változatosságuk miatt maradnak meg az emlékezetemben. Alig követhető, mikor melyik településen járok, összefolyik mindegyik. Unalmas ez a szakasz, talán a legunalmasabb az egész túrából. Így a vége felé főleg, igaz, ennek a szempontnak most nincs túl nagy szerepe. Akkor is ugyanilyen unalmas volna, ha itt kezdeném. (Visszaidézve a 2009-es futás első, erre vezető etapját, ebben még biztosabb vagyok!) Az átlagom viszont lassan mászik felfelé, elhagyta a 22-t (emelkedhetne nagyobb lépésekkel is!). Szántód, Siófok… A 22,4 km/h stabilan beállni látszik, persze ehhez nyomni kell kb. 30-cal, ahol csak lehet.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Ideje újból lámpát kapcsolni

18:50, Aranypart. Rövid pihenő és taktikai tanácskozás magammal, a szállodasor előtt. Szűk egy óra van a vonatig, a tábla szerint innen Kenese 15 km, Akarattya pedig ugyebár előtte van. Jó, úgy érzem, ennek bőven össze kell jönni. Tekintettel a (sajnos konkrétan nem látott) naplementére, illetve a mostantól csökkenésnek induló hőmérsékletre, felveszem a kabátot, előkészítem a fejlámpát, közben harapok is gyorsan valamit, majd nyomás tovább. Fogynak a kilométerek, ám ekkor hirtelen jobbra mutat a tábla. 10%-os emelkedő visz a vasút (feltételezett) irányába. Az út meredekségét legalább 15%-nak érzem, és nem vagyok benne biztos, hogy elsősorban a lábaimban lévő táv miatt. De ez zavar legkevésbé, és még pár perc időveszteség is belefér – csakhogy az emelkedő nem akar elfogyni! Már valami dombtetőn járok, alattam mélyen lenn terül el a tó. Mellékesen csodaszép látvány, ahogy az esti sűrű párába beleveszik, de a közelebbi partszakaszokon világítanak a települések. Mellékesen. Mert most a vonat egy kicsit jobban foglalkoztat. Közben bevillan, hogy a kör kezdésekor majdnem csalódottság lett úrrá rajtam a kihagyott panorámás dombmászás miatt, s tessék, most megkaptam! Kellett nekem reklamálni… Olyannyira meg, hogy a hegytető nem akar elfogyni. Már szinte folyamatosan mantrázom magamban, hogy jöjjön már egy k… k… lejtő és érjek le a legközelebbi k… k… faluba, ami elvileg már Akarattya lenne. De nem jön! Sőt, egyszer csak ott állok a lakott település szélén, és az út egyre útszerűtlenebbé válva, egyenesen a nagy semmibe vezet. Próbálom az égtájak és a feltételezett helyzetem alapján meghatározni, hogy merre lehet a helyes irány (és Akarattya). A csillagképek viszont nem látszanak, a tavat se látom és fogalmam sincs, hol vagyok, miközben oda-vissza tekerek a mellékutcák labirintusában. Nem, ilyen nincs, pont most, a vége előtt egy hajszállal nem cseszhetem el így!!!
A sötét, kihalt nyaralók közt a térképet elővenni nincs sok értelme, így az ősrégi, de már többször bevált turistamódszerhez folyamodok: visszagurulok oda, ahol még biztos jó úton jártam. Megvan. Innen szisztematikusan megyek tovább, minden kereszteződést alaposan megvizsgálok. És igen: sűrű lomb által takart kis tábla mutatja, hogy hol kell irányt váltani! Beletaposok, de az órára – már jó ideje – nem merek rápillantani… (titokban bízom a nemistudommiben)
Feltűnik egy elsőrendűnek látszó, bár a többihez hasonlóan szintén néptelen út, majd röviddel ezután egy ismerős kereszteződéshez érek. Itt mintha már egyszer ma jártam volna! Balatonakarattya! Most már csak az állomást kellene megtalálni… Előttem egy régi nyilvános térkép, félig lekopott, de arra pont elég, hogy betájoljam magam a segítségével. Jobbra egy sötét mellékutca, mellette békebeli vasúti épületnek látszó ház – mellé érve kiderül, hogy nem az, azonban legalább egy utcatábla van rajta: Állomás utca! Befelé, gyerünk tovább a sötétbe… jobbra valami szurdokszerű völgy vagy árok húzódik, száz méterrel előrébb meredek lépcső vezet le egy kivilágított építményhez: a vasútállomás!
Felkapom a biciklit és lerohanok. Alig érek a peronra, jobbról behúz egy mozdonyból és két kocsiból álló, igen rövid szerelvény. Az én vonatomnak majd balról kellene érkezni (ha ugyan még nem ment el) – gondolom, a magam elé képzelt térkép alapján, de azért rákérdezek a kalauznál (mert mi van, ha mégis tévedek?), hogy merre tart a vonat. Székesfehérvár, hangzik a válasz. Nagyszerű, villámgyorsan felcsapom a biciklit, és beveszem magam a melegbe. Egy átszállás vár rám, de így is aránylag hamar a Déliben vagyok. Kicsit sajog a hátsóm, de a terv teljesítve! S itt tulajdonképpen be is fejezhetném, de még van egy epizód, amit nem hagyhatok ki…

Kezdjük ott, hogy a vonaton elpusztítok minden maradékot. Tartalék csomag szőlőcukor, müzliszelet, alma, üdítő… farkaséhes vagyok, na! Pusztán egy energiaszelet hagyok meg (ami később még jól fog jönni!). Így, a sok finomságot elfogyasztva ülök vissza a nyeregbe, mert ugyebár a vasúttól is haza kell valahogy jutnom. Tekerek tehát, de a Budakeszi úton egyre kevésbé esik jól nyomni a pedált. Ezt a majdnem 4 kilométer hosszú folyamatos emelkedőt normál esetben se szeretem, de most, az eddigi történetnek betudva a szokottnál is nagyobb ellenszenvemet, nem is erőltetem, visszaváltok és a legkönnyebb áttétellel, kényelmesen haladok. A jelszó: egyszer csak felérek. Persze tolhatnám is egy darabon, nem is értem, miért nem teszem… Egyszer tényleg előtűnik a Szépjuhászné, az emelkedő vége, ám ekkor már egyértelműen érzem, hogy valami nincs rendben. Szédülök, és kicsit bizonytalan vagyok. (Egy túrót kicsit, nagyon!) A kútnál iszom pár kortyot, de nem segít, le kell ülnöm. Gyengeség lesz úrrá rajtam, végigfekszem az egyik padon és azt hiszem, aludnom is sikerül úgy kb. 5 percet. És itt jön be a képbe az a bizonyos energiaszelet, amit most letuszkolok. Először az egyik felét, aztán lecsúszik az egész. S ahogy eszem, szinte rögtön érzem, hogy kezd az erő is visszatérni belém. Még pár percig pihenek, aztán elindulok. Még pár kilométer, nagyrészt lejtőn. Most nem bánom, hogy nincs több emelkedő…
A történtek oka kézenfekvő, de okulásképpen leírom, hátha valaki tanul belőle és elkerül egy hasonló hirtelen megborulást. A vonaton befalt viszonylag tetemes mennyiségű, részben magas glikémiás indexű táplálék hirtelen megemelte a vércukorszintemet, ami az inzulinválasz és a hosszú emelkedő kívánta erőkifejtés összeadódó hatása miatt utána a szokásosnál jobban leesett. (A 310 km nyilván szintén nem pozitív irányba befolyásolta a pillanatnyi állapotomat, de ez csak elenyésző mértékben járult hozzá.) Az elfogyasztott biciklis energiaszelet szerencsére ezt helyrebillentette annyira, hogy hazáig már nem volt gond. Legközelebb igyekszem elkerülni az ilyen malőröket.

Ez volt tehát az első Balaton-kerülésem két keréken. Az XXL-esre bővített túrából a konkrét tókörhöz kb. 9 órányi pedálozásra volt szükségem, ami miatt abszolút nem vagyok elégedetlen. A „bemelegítő” 100 km, az éjjeli alvás hiánya, és a bicaj típusa (trekking), tehát sebességi korlátai, egyaránt olyan befolyásoló tényezők, amik nem egy világrekord felállítását segítik. Egyébként sem a minél gyorsabb körbeérésre törekedtem, hiszen ha ilyen céllal vágnék neki, lehetőségeim szerint minél pihentebben kezdenék neki. Ez esetben például alapból vonatot vagy autót vennék igénybe a tó megközelítéséhez. Most az egyetlen sürgető szempontom az volt, hogy érjem el valamelyik esti vonatot, mivel szállásom vagy egy aránylag komfortos éjszakázásra alkalmas felszerelésem nem volt, a hazatekerésre pedig nem éreztem túl erős hajlamot. A 24/400-at (24 órán belül 400 km) egy későbbi alkalomra hagytam, a fokozatosság elvét szem előtt tartva… 🙂
A cél teljesítése tehát minden szempontból sikerült, jóllehet, a vége felé kicsit szaporábban kellett hajtanom a gépet, de ez a legkevesebb, ennél rosszabb soha ne történjen! Teljesítmény, tapasztalat és tanulság egyaránt bőven jutott erre a hosszú napra, pusztán turisztikai szempontból maradt az út kiaknázatlan. Emiatt azonban nincs hiányérzetem, mivel tudtam, hogy városnézések, kitérők ebbe a túrába úgysem férnének bele – ahhoz jóval rövidebb távokat kell egy napra tervezni. Megjegyzem, ha valamikor ilyen turistáskodós, élmény-tekerésre adnám a fejemet, a tó megkerülése helyett sokkal inkább az északi part (Káli-medence, tanúhegyek, Tihany) felkeresését szorgalmaznám, mert errefelé még az én fanyalgó, válogatós ízlésemmel is igen sok érdekességet, látnivalót találni. Szeretném ezeket a területeket alaposabban bejárni, bebiciklizni, amint alkalmam nyílik. Magát a tókört viszont egyelőre kipipáltnak tekintem, egyhamar nem tervezem újból.

Szerző: NJ

Hegymászás, kerékpározás, hegyi futás, teljesítménytúra, trekking, barlangászat, sífutás, fotózás, írás, és sok más...

Egy hozzászólás a(z) “Balaton-kör XXL – első 300-asom két keréken” című bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s