A Sass Pordoi nyugat felé néző oldala ijesztő meredekségű falban szakad le a törpefenyvesig. Ez a letörés eléri a nyolcszáz métert. Körülbelül a kétharmadánál egy nagy törmelékpárkány fut végig. Az innen folytatódó, felső falrész talán még meredekebb és a méretei is csupán az egész oldalhoz viszonyítva szerények. Valójában külön is megállnák a helyüket, sőt az Alpok más területein elég jelentősnek számítanának. Egy fal a falban – mely a csúcs esésvonalában majdnem eléri a háromszáz métert, hogy azután csak lassan csökkenve a Pordoi-csorba irányába folytatódjon. Az utóbbi részén, mely a csúcsra vezető turistaösvény felett magasodik, több ismert és kedvelt klasszikus mászóútvonal vezet. Magam is bejártam itt már három különböző irányt, így első kézből mondhatom: nem ok nélkül kedvelik őket annyira, hiszen a legszebb mászások közé tartoznak!
A hegy nyugati oldalán is sikerült már egy ízben feljutnom, sőt az Angelo Dibona és társai által megnyitott nagyszerű útvonal volt az első, amelyen keresztül elértem a hegy tetejét. Akkoriban, azon a néhány évvel ezelőtti nyáron ez volt az egyik nagy terv – és az egyik legnagyobb élmény, miután megvalósítottuk. Mivel azonban gyakran a vágyak valóra válása szokta kitermelni a következő tervet, így nem került lezárásra magamban a helyszín, mint leendő mászásaim egyik lehetséges színtere. Ahhoz a Pordoi-csúcs túl monumentális, túl lenyűgöző példány – olyannyira, hogy ahányszor csak erre vetődtem, mindig átéltem valamit abból a torokszorító és csendet teremtő hatalomból, amit ez a sötét sziklaóriás magából sugároz. Igaz, hogy tetejére kabinos felvonó viszi a turistákat, és körben a jelzésen szinte bárki könnyedén fel tud rá sétálni – de ez inkább a kontrasztot növeli, még jobban segít a hegy félelmet és tiszteletet keltő oldalát kihangsúlyozni. Ahogy újabb utakon másztam fel a tetejére, mindig maradt bennem valami elmulaszthatatlan titkos vágyakozás. Ezeket a túrákat messze nem az „ez is megvolt” érzése jellemezte. Inkább csak nyertem egy kis időt, hogy letisztuljon, mi lesz a Pordoi következő kihívása…
Az útvonal
A délnyugat felé tekintő falrészről nem tudni, miért, de nagyon keveset hallani. A Maria- és a Piaz-él tarka ruhás emberkaravánjain túl másféle, ismeretlen világ kezdődik. Itt indul az a nagy omladéklejtő-sáv, amit bevezetőben már említettem, s amely a nyugati-északnyugati oldal útjaiból kiszállási vagy menekülési lehetőséget nyújt. Az itt közlekedők azonban legtöbbször csak simán kijönnek a falból, de közben a fáradtságuk és a mögöttük álló nehéz mászás elvonja a figyelmüket arról, ami felettük tornyosul. Az én figyelmemet is sokáig elkerülte. Pedig a felső falrész itt a legmagasabb, s meredekség, vadság tekintetében sincs oka a szégyenkezésre!
A Via della Galleria pedig az az útvonal, ami talán a legegyedibb, legérdekesebb a Pordoi-csúcsra vezető összes létező irány közül. A túrakalauzszerű ismertetésétől ezúttal eltekintek, inkább a saját benyomásaimat próbálom elmesélni. Egy hatalmas pikkelyszerű képződmény van a fal felső részén, mely hosszú függőleges bevágást képez a fő fallal. Ez a sárgás kőzetű beszögellés lentről igen meredeknek tűnik, nem véletlenül alkotja az útvonal kulcshelyét. Az értékelések szerint eléri az ötös fokozatot. S ezen a falon nincsenek nittek, csupán néhány régi benthagyott szögről van tudomásom. A névadó „galéria” távolról nem látszik, de az irány különlegessége a következő: az említett pikkely és a fal közötti alagútszerű nyílásban visz keresztül az út, majd egy újabb kürtőben, a hegy belsejében vezet a tetőre. Ezek viszont már csak a meglehetősen szűkszavú leírásokból derülnek ki, a helyszínen – a fal lábánál vagy mászás közben – mindebből semmit sem lehet látni. Majd csak akkor, ha az ember odaérkezik. S amikor már nyilván nem sok választása marad. Az elméleti elgondolás szerint akkor már nem nagyon van visszaút. Nem nagyon, de valamelyest mégis – ezt viszont a tapasztalat mutatja. Majd. Majd akkor, ha már két kezemmel az útvonal szikláit fogom, s az elméletek véget érnek…
A megközelítés
Aggasztó körülmények
De addig még van némi idő. Az augusztus idáig egyetlen csapadékmentes napot sem produkált. Miközben a Fassa-völgy felől újból a Dolomitok központjába tartunk, sötét fellegek ontják a csapadékot. Magunk mögött hagytuk a didergős arcói mászóhelyeket, meguntuk a polárkabátos „mediterrán” főzőcskézéseket, s visszajöttünk a hegyekbe. Bízunk a holnapi prognózisban: talán végre lesz egy esőmentes napunk! Egyelőre dörög, villámlik, a ködben nehezen követhetőek az aszfalt merész kanyarjai. Megszokott búvóhelyünkön sincs túl nagy tömeg, mintha nem is nyár volna.
Reggel, ahogy kipattan a szemem, máris hunyorogva csukom vissza. Fehérlő ormok tükrözik a fényt álmos és nyúzott arcunkba. Porcukros sziklák kísérik az utat, míg autózunk a Pordoi-hágóba.
A csorbához vezető folyosóban összefüggő vastag hólepel (lásd a képet), a síszezon lassacskán elkezdődhet. Nem hiszem el, nem akarom elhinni! Végre ragyogó napsütés, sehol egy felhőfoszlány – és úgy behavazott, hogy már a falak lába is majdhogynem sítúrára alkalmas…
Az árnyék lassan vonszolódik odébb, a napra hatalmas munka vár. Lesz mit eltüntetnie. A folyosóban megjelennek az első apró pontok, félóra elteltével már valami nyomkígyó-féleség is felismerhető. A déli pillérről fogy a cukor, ahogy a verőfény telibe kapja. Ott már – talán – mászni is lehet! De a mi oldalunk még árnyékban. Nem érdemes kapkodni, kell még néhány óra, míg száradásnak indul.
A Maria-út beszállásánál már felszívta a napsütés a havat. Csaknem teljesen száraz a szikla is, már amennyire az ösvényről belátható. A sarokra kiérve viszont hűvös fuvallat legyinti meg az arcomat. A túlsó oldalon még nem tűnt el az átmeneti tél, friss hóban kell átharántolni a falhoz. Ezt a részt is süti már a nap; miközben a kőtömbökkel borított lejtő felső peremén óvatosan szedegetjük a lábainkat, csöpög az olvadt lé a nyakunkba. Feketére ázott sziklasávok mutatkoznak ezen az oldalon, csillog a permetező víz a rávetődő fényben. Kövek surrognak előttünk, nyilván az olvadás lazította ki őket a fal párkányairól. A hosszú sarokbevágás (az útvonal kulcshelye) viszont száraznak tűnik. Nagyjából a környéke is.
Nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok, de mindenesetre bizakodó. Azt már sikerült tudomásul vennem az elmúlt két hétben, hogy a nyár legnagyobb terveiről le kell mondani. Ez a mászás viszont csak a „közepes” tervek részét képezte, így valamivel több sanszot láttam rá, hogy megvalósuljon. Most pedig, hogy így behavazott, ez a mérték volt a maximum, ami a kis és nagy célok közül úgy-ahogy az utóbbi kategóriában is megállja a helyét. Mint egy vigaszdíj, aminek nyilván nem örül annyira az ember, de ha talál benne valami többletet, valami egyedit, akkor nem pótcselekvésként, hanem egy kerek élményt adó önálló kihívásként kerül be a képzeletbeli túranaplóba. Abba a naplóba, ahol nem az adatok, nevek, idők és nehézségek szerepelnek, hanem (emlék)képek, hatások, érzések, tapasztalások. Abba a naplóba, amit hiába is olvasna el bárki, képtelen lenne megérteni. Abba a naplóba, ami megismételhetetlen, lemásolhatatlan, egyetlen és örök. Abba, ami kizárólag bennünk, velünk él és amilyen erősen maródik a lelkünkbe, olyan erőtlenül libben tova bármiféle reprodukálási kísérletnél…
Dilemmák és döntések
A beszállásnál vagyunk. Kipakolom a zsák tartalmát, magamra húzom a beülőt. Egymás után akasztom rá a karabinereket, kötélgyűrűket, hevedereket. Mindennek megvan a maga helye, használat közben nem mindig van mód túl sokat keresgélni. Közben újfent elsüvít egy kő felettünk. Nyakunkat behúzva gubbasztunk a rövid meredek beszögellés tövében. A falra figyelek elsősorban, így csak percek múltán észlelem: társam nem öltözik. Elég rápillantanom, s sejtem az okát. Van az úgy, hogy az ember félelemtől szorongatva kezd egy útba, rám se mindig jellemző a holtbiztos nyugalom, sőt… De most bele sem fogunk kezdeni? Egyáltalán meddig szabad elmenni a bevállalásban? Hol van az a határ, amikor le kell győznünk a saját becsvágyunkat, kaland-igényünket, elszántságunkat, céltudatosságunkat vagy szimpla vakmerőségünket? Keskeny a mezsgye a biztonságosság és a fölösleges kockázat vállalása között. Ez az útvonal papírformai nehézségében nem lépi túl az elmúlt hetek során mászott utakat (hogy az előző évek útjait már ne is említsük). Kondíciónk bőven felette áll az igényeltnek, felszerelésünk is csaknem kifogástalan. A nap egyelőre zavartalanul süt, a fal látszólag már csaknem teljesen száraz, s mire feljebb érünk, jó eséllyel teljesen az lesz. Bár egy-egy kő gyakran surran a közelben, de a standok viszonylag védett helyen építhetők, s ahogy haladnánk felfelé, úgy maradna mögöttünk a veszélyzóna. Egyetlen sarkalatos pont van: nem látjuk az utolsó három kötélhosszt. És nem tudjuk, milyenek a viszonyok a tetőn, mekkora a hó, mennyire olvad. Ugyanakkor van elég felszerelésünk, még akár egy visszavonuláshoz is elegendő – ha nagyon muszáj. De egy nagyrészt hármas nehézségű kéménysor nem valószínű, hogy elháríthatatlan akadályt tudna képezni. Nem a könnyelműség mondatja ezt velem, hanem a tapasztalat. Összegezve: ha ide mászási szándékkal felgyalogoltunk, nem látok olyan komoly okot, ami a terv megváltoztatását indokolná. Persze a fal állati meredeknek látszik és már a beszállásnál, a havas omladéklejtő alján újabb ötszáz méteres letörésben folytatódik. Ezek is tények.
Mi lesz most? Innen a nyomainkon elég egyszerűen vissza lehet jutni a déli oldalra. Onnan aztán már közel a turistaút. Társam tehát könnyen visszamehet. Nekem sokkal nehezebb feladatom lesz – mert pillanatok alatt eldöntöm, mit teszek…
A mászás
Nekivágok egyedül
Cserébe itt hagyom a biztonság egy (jó nagy) részét. Nem viszek hátizsákot. A két vékony 50 méteres kötelet egyelőre magamra tekerem. A bakancsomat a beülőmre erősítem, ráakasztok néhány szöget és a kalapácsot is. Egyetlen nedvszívó felső van rajtam, de a nap még pár óráig sütni fogja a falat, így nem veszek fel több ruhát. Fényképezőgép és másféle „nem mászó” kellékek ezúttal maradnak a társamnál. Jól meggondoltam? Fogalmam sincs, hogy pontosan mi vár rám. Csak azt tudom, hogy nagyon régen másztam így egyedül, viszont ezt az utat itt és most nem szívesen mulasztanám el. Még akkor sem, ha egyedül kell megtennem. Van ugyan bennem jócskán aggodalom, de most nem szabad a félelemre koncentrálnom. Ami nyugtalanít, azt félre kell tennem, és kizárólag a mászásra összpontosítanom.
Az első tíz méter után máris elbizonytalanodok. Nem a szólózást illetően, hanem az irány miatt. Balra, egy alig emelkedő törmelékrámpán óvatoskodom feljebb, de még időben meggondolom magam és visszaaraszolok. Nem nehéz a terep, csak egy kicsit szellős, hiszen itt már legalább húsz méteres függőleges letörés van alattam. Ugrándozni így nem célszerű. Egy valamivel meredekebben induló másik rámpára térek, majd még meredekebben jutok be a mögötte lévő vályúba. Szerencsére nagy fogásokat mindenütt találok, és a kőzet is viszonylag stabil. Sokat vacakolni nem tanácsos, hiszen itt még fentről bármikor jöhetnek kövek – és jönnek is! Jó két kötélhossznyi mászás után vízszintes törmelékpárkányra érkezem. Előttem a falon három standszög, az összekötő gyűrűben új karabiner csillog (a képen ezt a helyet A betű mutatja). Nocsak! Innen valaki nyilván lefelé ereszkedett…
Most egy hossznyit jobbra kell mennem, amíg a párkánynak vége nem lesz. Járóterep, de az omladéktömböket hó fedi, nem látom be rendesen a stabilitásukat. A mélységet viszont annál inkább… Miképp megpillantom társamat is, amint a fal déli sarkától kinyúló teraszon üldögél. Bizonyára engem figyel
.Vége a sétaútnak
A párkány végétől (a fotón B-vel jelöltem, innen kötélbiztosítással másztam a D pontig) egyetlen irányban lehet továbbjutni: fel kell mászni a nem csekély mértékben kitett falon. Egy homokórába gyűrűt fűzök, s ahhoz rögzítem a kötél egyik végét. A többi része magamra van szedve, s csak annyit adagolok le belőle, amennyi szükséges, hogy tovább tudjak haladni. A lépés csúszik, a fogás is elég féloldalas. Többször nekidurálom magam, mire sikerül biztosan magasabbra állnom. Persze először a jó öreg módszerhez folyamodom: a mozdulatot oda-vissza próbálom végrehajtani, ha netán feljebb nem találnék fogást vagy lépést, akkor emlékezetből vissza tudjak lépni az előző jó állásra. Sikerül. Egy kiváló kötélgyűrűhelyet is találok, majd egy szöget, amiket nem hagyok használatlanul. Innen a fal egyszerűbb lesz. Mintegy hat-nyolc méteren át, egészen egy újabb kissé kihajló szakaszig. Itt hál’ istennek nagy fogások vannak, bár a lépések kicsik, de jól észrevehetőek. Pár méter után fenn állok egy keskeny párkányon, melyet jobbra kell követnem. Egy helyütt megszakad, de problémát nem okoz a továbbjutás. Végül odaérek annak a rámpának a kezdete alá, mely a kulcshelyhez, a sárga bevágáshoz vezet majd.
De hol van az még! Először standot építek (C pont a képen), rögzítem a kötelet, hiszen vissza kell mennem, hogy kioldozzam a kötél másik végét. Jó ferdén kell leereszkednem, hiszen több mint tíz métert oldalaztam itt a végén. Nos, azt hiszem, nem is ereszkedni fogok. Jobb lesz, ha inkább lemászok. A dupla kötélre hurkolok egy önbiztosító zsinórt (pruszik csomó), majd elindulok lefelé. Mindenre emlékszem, simán és olajozottan megy a visszamászás. Csak a legalsó métereknél támad némi nehézség – no, de itt fölfelé sem volt egyszerű! A közteseket pedig csak újból felfelé mászva szedem ki. Természetesen onnantól, hogy ezt megtettem, nem lenne tanácsos a kötélbe beleesnem, hiszen jó nagyot ingáznék. De ennek a veszélye nem fenyeget, a szikla jó fogású, és amúgy is már „begyakorolt” mozdulatokkal tornázom előre.
Előttem a rámpa, amire egy alacsony, de kellemetlen lépcsőn kell felkapaszkodnom. Fejmagasság körül egy kötélgyűrűhely, így a biztosítás megoldható. Innen visszamegyek a standban hagyott anyagért, majd immár felső biztosítással újból felkapaszkodom ezen a néhány méteren (a D pontig). Közben néhány apróbb kő hullik alá a magasból. A következő szakaszon eléggé védtelen leszek. Magamra tekercselem a kötelet, s nekiiramodok, most már biztosítás nélkül. Körülbelül száz méter mászás, kezdetben egész könnyű. A vége felé a rámpa átalakul kéménnyé, ebben már gondolkodnom kell valamennyit. Főleg azért, mert hibázni nem lehet. Ha ismét elővenném a kötelet, akkor viszont háromszor kellene végighaladnom minden szakaszon – háromszoros veszély a kövektől, így egyelőre marad rajtam minden. Az áldás szerencsére nem alakul sortűzzé, sőt most egy kicsit szünetel. Nem várom meg, hogy mi lesz, folyamatosan mászok. Közben persze a füleimet nyitva tartom (nem mintha túl sok ugrálási lehetőségem lenne veszély esetén).
Az útvonal kulcsa (?)
Felettem a hatalmas bevágás függőlegesen visz a magasba. Itt vagyok hát, az útvonal kulcsa alatt. Két régi szög összekötve a falban, felette találok egy éket is – újabb ereszkedési pont. Valakik itt a falban lefelé mentek. Érdekes. Ahelyett, hogy a csúcsról körben lesétáltak volna… Nyilván elakadtak ebben a meredek sarokban. Hmm, nem is csodálom. Elég csúnyán néz ki. Itt nem lehet csak úgy ripsz-ropsz felszaladni. No lássuk! Megerősítem a standot, leszedem magamról a bakancsokat, a kalapácsot és a szögeket. Ráérek felvinni, ha már odafenn rögzítettem a kötelet. Most minél kevesebb akadályozó feltételre kell törekednem.
Elindulok, de csak úgy a harmadik nekifutásra sikerül feljebb kerülnöm. A jobbra lévő fal sima, itt-ott a víz is szivárog rajta. Balra a sarok mögöttem lévő oldala még át is hajlik. Méterről méterre helyezem feljebb a lábaimat, s keresek újabb fogásokat. Már ahol vannak. Ahol hasztalan kutatok, ott befeszített karommal tartom magam, vagy éppen a lábamat helyezem a repedésbe. Régi gyűrűs szög, rohadó kötélgyűrű vagy csak a helye – a lényeg, hogy aránylag sűrűn találok valamilyen köztes biztosítási lehetőséget. Feljebb fogynak csak el, ott viszont már valamivel egyszerűbb haladni. Ha nem egyedül lennék, s nem koncentrálnék ennyire, még talán élvezném is a mászást! Izzadok egy kicsit, ahogy a napfény megszorul a sarokban. Rusnya kötélgyűrű és korhadt szögek várnak ugyan a standon, de van nálam anyag bőven, így biztonságosan ki tudom építeni. Közben visszapillantok a hegy nyúlványára. Társam még mindig ott üldögél, s két másik mászó is megjelent. Velük azonban nem törődök most, sokkal fontosabb dolgom van. Sebesen ereszkedek vissza a bevágás aljára, magamra akasztom a cókmókot, szétszedem a standot, majd elkezdek újból felfelé mászni.
Most valamivel gyorsabban jutok fel, hála a felülről jövő kötélnek és az önbiztosításnak. Nem pihenek sokat, nyomban folytatom az utat. Itt már részben vizes a szikla, a melegtől kitikkadva nyalogatok magamnak némi innivalót. Most még kívánom a vizet. Az újabb standtól újabb ereszkedés, majd irány ismét fel. De hosszú ez a bevágás…
A következő hossz viszont némileg más jellegű. A repedés kéményszerűvé mélyül, és a terep kicsit mobilabbá változik. A fogások már nem olyan bombabiztosak, a lépéseknél is vigyáznom kell, hogy ne nehezedjek rájuk maximálisan. Egy kihajló hasadék-lépcsőn érdekes technikával terpesztgetek föl, majd a kissé porhanyós vályúban egy kőtömbnél standot építek. Visszamegyek még egy körre, szokás szerint, majd elkezdem méregetni a helyzetet. Túl vagyok a legnehezebb szakaszon, most már nagy gond nem lehet. Hármas-négyes fokozatú kémények várnak rám, tehát séta az egész. Ahogy azt Móricka elképzeli…
Igaz, se alulról, se az útvonal eddig megtett részéről nem látni a kiszálló szakaszt. Szóval csak tippelni tudok, milyen lehet. Alagútszerűen vezet az út a tetőre, így valószínűleg a kitettség sem lesz számottevő. Maximum negyedik fokozatú és nem kitett kémény – talán kötél nélkül is simán menni fog. Khm… De még mindig nem látom. A falban a standokon hagyott anyag viszont elfogyott. Ez némileg töprengésre késztet. Akik itt leereszkedtek, vajon miért tették. Hiszen milliószor egyszerűbb körben lesétálni. Sőt, bármilyen szempontból belegondolok, teljesen értelmetlen az ereszkedést választani. Hacsak… Hacsak az illetők nem érték el a csúcsot. No de innen? Túl a nehézségeken, meredeken, kitettségen, kőhullásveszélyen? Nem, vagy mégis? Nyilván volt valami elháríthatatlan oka…
Ehh, hamarosan megtudom. Egyelőre viszont bújócskáznom kell.
Bújócska
A hasadék teljesen összeszűkül, viszont mélyen a hegy gyomrában folytatódik. Egyetlen út vezet előre: bele kell préselnem magamat, hogy a túlsó oldalon kibújva átjussak a kiszálló kéménybe. A hasadék azonban olyan keskeny, hogy nem férek be! Leakasztgatom magamról a sok vasat, rákötöm a kupacra a bakancsaimat. A köteleket is leszedem magamról, hosszúkás formát alakítok ki belőlük. Egyik kezemben a kötél lóg, másikban egy hevederen a többi cucc, s ismét bepréselem magam a szűkületbe. Felfelé kell tornáznom, a két fal sima, két kezem tele a felszereléssel… Félig kinyújtott karokkal, esetlenül hernyózom be- illetve felfelé. A fejem nem bírom elfordítani, a sisak minduntalan elakad. Kegyetlen szűk ez a hely. Felülről beszűrődik a fény, a hasadék tíz-húsz méterrel feljebb ér véget. Szerencsére nem abba az irányba kell tartanom. Pár méter után vízszintesen folytatom a vakondszerepet. A sziklaüreg is tágasabb már, az előzményekhez képest kényelmes sétatérnek tűnik. Rövidesen kipillanthatok a túlsó oldalon.
A nap betűz a sarokba, amint kidugom a fejem, szinte elvakít. Előttem keskeny vízszintes párkány vezet át a kiszálló kéményhez – végre látok belőle valamit! A párkány néhány méter után eltűnik, marad a sima függőleges fal, azon keresztül lehet csak átkerülni a kémény vályúszerű alsó részébe. Bal kéz felé jókora mélység, ami felett át kell traverzálnom, nincs más választásom. Egy beszorult kőre hevedert rakok, a kötél végét rögzítem, s a többit ismét magamra tekercselem. A párkányból nagy sziklatömb áll ki, jó lesz köztes biztosítás gyanánt. Leeresztem magam annyira, hogy fejmagasságba kerüljön a párkány, jobb kezemmel fogom, ballal előrébb a sima falon keresgélek… Hát, nem sok minden van itt. Lépésileg se vagyok elkényeztetve. Exponáltság szempontjából annál inkább…
A víz, az éltető elem…
Valahogy sikerül áttámaszkodnom, majd átlépnem a szemközti falra. Innentől viszonylag simán haladok tovább. Egészen a következő tíz méteren keresztül. A lecsorgó vízből itt kapok először. Felettem feketére színeződött tömbök lógnak ki a falból, melyekről egyfolytában permetez az olvadó hólé. Szitáló esőben terpesztgetek felfelé, miközben lepereg előttem pár korábbi mászás hasonló jelenete. Hasonló? Lassan (vagy hirtelen!?) olyan érzés tölt el, hogy ez itt egy kicsit más most. A hátamat nekitámasztom a jobb oldali falnak, s ahogy erőlködöm, egyre jobban érzem a ruhámat átnedvesítő hideg vizet. A sisakomon is csurog már a víz, a nadrágom pedig – vízszintesen kinyújtott lábaimnak köszönhetően – még jobban átázott. Beakasztok egy köztest, s szemem a folytatást fürkészi. A kihajló falon ember fel nem mászik, akármennyire is szeretnék kívül maradni, mindenképp a kémény belseje felé kell tehát tartanom. A sustorgó, sőt zuhogó vízfolyások irányába.
Már értem, hogy miért fordultak az útból vissza. Hiszen e pillanatokban én is ezen töröm a fejemet! Csak hát az a fránya szűk hasadék… És igaz, hogy csuromvizes vagyok, de pont azért – előttem az út vége csupán két rövid kötélhossznyira! Ötven méter, vagy talán csak harminc. És elvileg hármas fokozat, tehát gyerekjáték. Ezen ne tudnék kimászni? Még ha vizes is… Ha jeges, ha csúszós… Van kötelem, elég hevederem, kötélgyűrűm, szögem, ékem, kalapácsom…
No, egyelőre muszáj felfelé tartanom, hiszen a visszaereszkedéshez is kell valami fix pont. Még tíz méter a sötét, víztől csillogó sziklán, dermedő kezeimmel tolva-húzva magamat. Ott a standhely! A vízesés alatt… Mindegy, itt nincs választásom. Igyekszem gyorsan dolgozni. Pillanatokon belül ereszkedem, a nyakamba és az ölembe szitáló, csurgó, ömlő víztől elgémberedve nem sokat törődök az iránnyal. Úgysem tudom magamat távol tartani a vízeséstől. Inkább a gyorsaságra összpontosítok, hogy minél kevesebb ideig zuhanyozzak. Lent a párkányon így is kénytelen vagyok megállni napozni. Rongyosra ázott kezeimet próbálom a napsütötte sziklán felmelegíteni, sötét színű ruhámba szinte beleszuggerálom, hogy szívja magába a sugarak adta meleget. Nem! Nem jöhet pont most az a felhő! Eltakarja a napot, sőt mi több, nem úgy néz ki, mintha a közeljövőben ismét kibukkanna. Romlik az idő. Nem gondolkodom, csak rohanok vissza a traverzen, majd fölfelé. Nem foglalkozom a vízzel, inkább összpontosítok a feladatra. Felfelé – most mégiscsak ez tűnik a jobb döntésnek. Hiszen már csak egyetlen kötélhossz van előttem. Amiről viszont fogalmam sincs, hogy milyen. Arról se, hogy merre induljak. Nevetségesen hangzik, de tényleg. Felettem áthajló sziklák, előttem egy sötétbe tűnő hasadék. Odabenn világít egy kicsit a hó… Igen, most látom csak, hogy mennyire havas a kémény mélye! Valami kevéske fény szűrődik ugyan be, fenn – pillanatnyilag elérhetetlen messzinek tűnve – egy mohos, sötétzöld peremű apró nyílást látok, melyet a fénysugarak áttörnek, de vajon én beférek-e? Nem valószínű. Mindegy, be kell másznom a hasadékba, belülről indul a fal kijárata. Alul csaknem vízszintesen be tudnék férkőzni, de azt zsákutcának gondolom. Ráadásul teli van hóval. Inkább elindulok felfelé. Szűk a kürtő, de annyira azért nem, hogy le kelljen ismét vetnem a felszerelést. Könyökkel, térddel befeszülve küzdök előre, miközben a végtagjaim meg-megcsúsznak. Jég! Jég borítja a lépésnek alkalmas felületeket, de a fogások is tele vannak hóval. Üvegszerű csilingelés közepette tekintgetek, fejemmel sorra verem le a jégcsapokat, ahogy próbálok körülnézni. Éjszakai sötét van itt benn – és piszok hideg! Igyekszem feljebb nyúlni, de ekkor döbbenek rá: ujjaim teljesen hasznavehetetlenek, mindkét kezem érzéketlen.
A kocka el van vetve
Fel, ki innen minél előbb! Nincs másik választás! Mindenem remeg a hidegtől, tudom, hogy ha nem jutok ki, akkor hamarosan mindennek vége. Itt nem segít se helikopter, se hegyimentő, se senki! A forró termosz tea is csupán illúzió, a gőzölgő bögre képe hiába lebeg előttem… Nem, ki kell verni a fejemből az ilyen ábrándokat, ettől csak rosszabb lesz! Kizárólag néhány száraz ruhára van esélyem, de arra is csak akkor, ha kijutottam, s ha társam – sejtésem szerint – feljön a turistaúton elém. Karjaim fájnak a hidegtől, könyökkel, olykor az alkarom, öklöm betámasztásával tolom magam centiről centire fel. Az a pici lyuk, amit a standtól láttam, nem kecsegtet sok jóval. Mohos, porhanyósnak látszó, és felfelé szűkülő szellőzőnyílás csak, ami arra volt elég, hogy táplálja a reményt. De a kijárat máshol rejtőzik!
Keresztbe fordulok, úgy kisebb az esélyem a visszacsúszásra. A csípőszélességű kürtő felettem bezáródik, mögöttem a kis lyuk, előttem viszont egy másik halvány reménysugár. Prüszkölve, dideregve küszködök arrafelé, hátha… Ekkor hallom meg társam hangját, valahonnan a közelből. Ezek szerint itt van! Visszakiáltok. Merre? Erre! A csatorna szűk, de nem annyira, hogy ne férnék ki rajta. Végre! Egyre jobban remegek, de kinn ülök az alagút peremén!
A „jóból” soha nem elég
A kötél vége egy masszív standgyűrűre kerül. Most már van választásom: legyalogolunk, és holnap visszajövök kiszerelni a kötelet, vagy még most visszaereszkedek érte. Egyelőre azonban a kezem használhatatlan. Nem akarok átöltözni, addig nem, amíg nem végeztem. Szerencsére kapunk még egy kis szórt napsütést mutatóba, ami egy picit csökkenti a fagyosság érzését. Folyadékot is veszek magamhoz – nem mintha vízhiányom lett volna az elmúlt órában. Kezem a polár pulóver alatt melegítem, s ahogy kezd kiengedni, a fájdalom egyre jobban mardossa. Sokáig tart a folyamat, aminek végén ismét teljes értékűen tudom használni az ujjaimat. A borongós tájon végigpillantván azonban úgy érzem, nem kellene megvárni a holnapot a kötél kiszedésével. Vacogva győzködöm magamat, hogy most is meg tudom csinálni. Egyetlen rövid hossznyi ereszkedés mindössze, s kifelé segítségül ott fog lógni a kötél. Ezt a problémát így nem lehet tán olyan szörnyű megoldani…
Begyömöszölöm magam a nyílásba, de amint a hátam a vizes-havas sziklához ér, nyomban végigfut rajtam a borzongás. Olyasmit érzek, mint amikor télen a nyitott uszoda vizéből törölközés nélkül igyekszem a fagyos levegőn befelé. Olyankor, ha futni próbál az ember, a menetszéltől még jobban fázik. Ha viszont csak sétál, akkor kétszer annyi időt kell a szabadban töltenie, míg bejut a fűtött épületbe. Ezen alkalmakkor szokott néha az elviselhetetlenség határához közeledni a hideg-érzetem. Most is úgy didergek, közben tudom, hogy a helyzet nem is annyira vicces. Az imént már megtapasztaltam, milyen könnyen és észrevétlenül tudok eljutni a teljesítőképességem határának közelébe…
Nem is ereszkedem, szinte zuhanok befelé a kürtőbe. A csuromvizes kötélen alig bírom fékezni magam, s valójában nem is akarom nagyon húzni az időt. Hátammal végigsúrolom a jeges falat, de ha óvatosabb lennék, akkor se kerülhetném el a nyakamba ömlő hólevet. Ide vagy búvárruha kell, vagy teljesen mindegy, milyen technikával haladunk, úgyis pillanatok alatt ronggyá ázunk.
Lenn vagyok a standnál. Villámgyorsan kikötöm, amit ki kell, magamra akasztom, amit magamra kell, elrendezem a kötelet és felkiabálok: behúzhatod! Majd meg se várva, hogy feszes legyen a kötél, elkezdem a mászást. Minden másodperc drága, az imént még bírtam fogni a kezeimmel, most azonban ismét érzéketlenné dermedtek. Görcsösen erőlködve iparkodom fel, közben csoda, hogy egyszer se csúszik le a lábam a lépésekről. Nem is tudom, hogy sikerül esés nélkül megközelítenem a nyílást. Igaz, hogy érzem: valami egyre jobban visszahúz! Elakadt a kötél jóval alattam, s most legalább tíz méterrel a kritikus hely felett vagyok. Ha most leesek, akkor innen ki nem húz senki! Vissza kell mennem legalább addig a pontig, ahonnan ki tudom szabadítani a kötelet.
Sikerült! Most már óvatosabb vagyok. Nem hagyom a magamat a külvilággal összekötő köldökzsinórt meglazulni, nehogy ismét elakadjon. Könyökömmel tolom magam, akárcsak első ízben, kézfejem, sőt csuklóm is teljesen használhatatlanul lóg a karom folytatásaként. Most már nem is érzek fájdalmat. Talán régi, sok évvel ezelőtti fagyások emléke kísért, talán csak elszoktam a hidegtől – az eredmény szempontjából mindegy. Minél gyorsabban kijutok, annál előbb lesz esélyem felmelegíteni magam. Mert erre itt a fagyos szikla ölelésében semmi esélyem. Itt minden eltöltött perc után egyre kevesebb energiám marad. Hangosan reszketek, alig koordinált mozdulatokkal csúsztatom magam a hasadékba szivárgó világosság felé. Egyre sűrűbb hullámokban tör rám a pánikszerű kimerültség, hegyoldalakban, havas sziklafalakon megfagyott alpinisták rémképe jelenik meg előttem. Mindössze méterekre vagyok a biztonságos felszíntől és a száraz ruhától, de azt is tudom, hogy itt benn bármilyen erős életösztön csődöt mondana. Percek, negyedórák – na jó, esetleg néhány óra az, amit így még talán kibírnék. De az éjszakát már biztosan nem. Így bőrig ázva, egy szál vékony felsőben s egy vizes nadrágban, egy fagyos lyukban, ahol legfeljebb a víztől csöpögő kötelet tudnám magamra tekerni – edzettség, belső tartalékok, akaraterő egyaránt kevés lenne a túléléshez. Egy külső segítség pedig szintén ugyanolyan esélytelen. Vagy minél gyorsabban kimászok, vagy elbúcsúzhatok…
Újból napvilágon
Kinn állok a nyílás mellett, ahol a hó bokáig ér. A körülöttem lévő fehérségtől egy kicsit hunyorgok, ám nem ez a legnagyobb problémám. Társam előszedi a száraz pólót és a polárt, de a rajtam lévő, rám tapadt vizes göncöt nem bírom segítség nélkül lehúzni. A mászócipőmet se tudom kikötni. Mind a ketten elkínlódunk egy darabig, mire sikerül átvedlenem félig száraz szerelésbe. Azért csak félig, mert a nadrág marad. Abból nincs másik.
Társam összeszedi a kötelet, s hátára kötözi. A többi felszerelést begyömöszöli a zsákba, ami az én hátamra kerül. Legalább az is melegít némileg. Persze mindez elég sokáig tart, hiszen jómagam alig tudok segíteni. Csak állok citerázó lábakkal és próbálom a fejemben kavargó összevisszaságot rendszerezni. És persze hangolódok a lemenetre. Normál esetben egy órás kényelmes séta lenne, de most a hóban és a közben alaposan lesüllyedt hőmérsékleten még ez is extra feladatnak számít. Noha jól tudom, hogy előbb-utóbb bemelegszem – de úgy tűnik, ezúttal inkább utóbb, mint előbb. A Pordoi-csorbánál mondjuk már nem fázom (annyira), de a kezeim még mindig érzéketlenek. Két csuklóm is jéghideg, hiába a lázas igyekezet. Lefelé, irány az autó! Lenn valamivel biztos melegebb van. A törmelékfolyosóban az utat részben még mindig hó fedi, nagyobb mennyiség eshetett, hogy nem bírt elolvadni.
A hágó közelében, a rétre érve kezdem érezni, hogy kezeim is vannak. Ujjaimat egyre inkább képes vagyok mozgatni, s mire leérkezünk, már szinte semmi rendellenességet nem tapasztalok ezen a téren. Sőt, ezúttal még csak nem is fáj, miközben lassan kienged. Nem mintha hiányozna a fájdalom…
Forró leves készül, végre száraz nadrág és zokni kerül rám. Nemsokára egész komfortosnak érzem magam – csak a gondolataim száguldanak odafenn, a jeges veremben. Lélekben nem tudok elszakadni az elmúlt órák eseményeitől. Egyre csak a mászás és az utolsó kötélhosszak kutyaszorítója jár a fejemben. Egy nehéz sziklafal, amit egyedül sikerült megmásznom. Egy könnyűnek számító (vagy csak könnyelműen vett?) befejezéssel, ami majdnem örökre ott marasztalt. Mennyire volt komoly a helyzet? Ennek értékeléséhez még biztosan el kell telnie valamennyi időnek, hosszú heteknek, talán hónapoknak – most még mindenképp úgy érzem: az esély bőven megvolt arra, hogy a rosszabbik módon fejeződjön be…
Erre a mászásra 2006 nyarán került sor, az azóta eltelt kilenc év távlatából már sok mindent másként látok. A történetnek, mint minden túrának, hegymászásnak, millió tanulsága van, több szempontból is lehetne elemezni, aztán legközelebb okosnak, okosabbnak lenni. Ehhez a sztorihoz azonban mégsem szeretnék semmit hozzáfűzni vagy bármit leszűrni belőle. Változatlan állapotban adom közre, ahogy akkor, hazaérkezést követően lejegyeztem. Aki elég kitartó és képes elolvasni, úgyis levonja magában a konzekvenciákat, akarva-akaratlanul véleményt formál (melynek elmeállapotomra vonatkozó részével, ha tudomásomra hozná, valószínűleg nem okozna meglepetést). Csupán a következő hozzáfűznivalóm van:
Miképp az ismert mondás szerint a tettes igen gyakran visszatér a tett színhelyére, én is visszatértem, és az útvonalat pár évvel később újra megmásztam. S bár erre immár nem egyedül került sor, a Hegy ekkor is megmutatta, hogy bizony tartogat még meglepetéseket, és a sikeres feljutáshoz – de magához a túléléshez is – számos tényező kedvező alakulása szükséges. Ez azonban már egy másik, nem kevésbé kalandos történet, amit már csak azért is igyekszem megosztani, mert azon a túrán készültek képek is, amik talán egy kicsit szemléletesebbé teszik a történetet. Azt is, amelyen készültek és ezt a másikat is. S ha nem is mindent, de legalább egy részét megmutatják annak az élménynek, amit a mászás jelent ezen a fantasztikus(an meredek és szép) sziklafalon. A képek majd itt lesznek (a link nyilván csak a feltöltés után működik majd).
Nagyváthy János blogja 