Mi kell az ideális mászóúthoz?
Először is szilárd, jól biztosítható, az adott terület klímájának tükrében napos vagy árnyékos fekvésű szikla.
Aztán egy nem túl bonyolult útvonal, könnyen követhető irány, változatos, érdekes, élvezetes mozgást kínáló, de nem túl extrém, számunkra még stabilan leküzdhető mászási feladatokkal.
Jó biztosítási lehetőségek, viszont semmiképpen ne legyen „túlbiztosítva”, mert a méterenként elhelyezett bombabiztos nittek a többi kritériumok teljesülése esetén már sokkal inkább csökkentik, mint növelik az élmény mértékét.
Hasonló megfontolásból legyen a mászás szellős, egészségesen kitett, egy átlagos turistaösvénynél jobban növelje az adrenalinszintünket, ám azért ne kelljen görccsel a gyomrunkban egyensúlyozni a lábunk alatt közvetlenül tátongó pokoli mélység felett.
A mászás végén lehetőleg érkezzünk fel egy csúcsra, ahol várjon ránk némi kilátás is (ehhez persze nyilván kevés egy optimális helyszín, megfelelő időjárás is szükséges).
Minimális objektív veszélyek mellett mászhassunk, a falon vagy előtte azonban ne kelljen sorban állnunk.
Határhelyzeteket jelentő technikai nehézségek nélkül, tájképi élményekben viszont bővelkedve haladhassunk, és elégedettséget – jóleső fáradtságot – okozó, tehát nem túl rövid, de nem is egy abnormálisan hosszú és kimerítő úton közelíthessük meg magát a megmászandó falat vagy gerincet.
A visszatérés útvonala legyen könnyű és szép, szintén minimális objektív veszéllyel, és legalább részben térjen el az iránya a felfelé használt úttól.
(Ez a rengeteg kritérium normál esetben már nyilván kimeríti a túlzás fogalmát, de most ugyebár az ideális mászótúráról beszélünk.)
Vajon létezik ilyen? A válasz: igen!
A Croda del Becco déli sziklatábláin vezető útvonal pont ilyen.
Noha 2014 nyara nem a mászásaim hatalmas száma miatt vált emlékezetessé, a megvalósult néhány egyikére – a Croda del Becco déli falának klasszikus útjára – viszont csaknem maradéktalanul illik az összes imént felsorolt kritérium. Még az időjárás is ideális paraméterekkel kényeztetett minket ezen a napon, pont annyi szelíd bárányfelhő úszott az égbolton, egy arasznyival se több vagy kevesebb, amennyi – ill. amennyinek az árnyéka – a tökéletes hőmérséklet fenntartását lehetővé tette. Még a levegő páratartalma is pont akkora volt, amekkora mellett a legkisebb az izzadás mértéke. Talán egyetlen negatívumot tudnék említeni, ha nagyon mélyen kezdenék kotorászni a túra emlékei közt: a turistaösvény mentén (és a falon) kandikáló havasi gyopárok száma túl hamar meghaladta a „na most már haladjunk tovább, csak egy újabb gyopár”-ként definiálható, ingerküszöb-határértéket. 🙂 Nem is nagyon szeretnék többet írni erről a túráról, mert akkor áradoznom kellene tovább, nem sajnálva sem a klaviatúrát, sem a felsőfokú jelzőket (sem az Olvasó türelmét).
A rengeteg pozitív egybeesés közepette persze a lényeg az a 400 méternyi tömény élménymászás volt, amely során toronyiránt felkapaszkodtunk a hegyünk déli oldalát képező, felső részén kb. 50 fok dőlésű óriási karszttáblán, de a körítés is nagyon ott volt, minden tekintetben. Szövegelés helyett a képek hivatottak megmutatni ezt a csodát, vagyis amit ebből ezen a módon lehetséges. Előre szólok azonban, hogy a valóság sokkal szebb volt…
Lefelé pedig egy kis ráadás: mormoták és egy megvadult bika (sikerült félreugrani, a videó a támadás után készült) 🙂
Nagyváthy János blogja 