Általában nem könnyű egy célversenyként kijelölt rendezvényt elengedni. Természetes, hogy nehéz szívvel mondunk le róla, ha hónapok óta minden tőlünk telhetőt beleadtunk a felkészülésbe, rengeteg időt, energiát (és egyebet) belefektettünk. De hiába a profi edzésterv, a sok megtett kilométer és rengeteg leküzdött emelkedő, ha az élet felülírja a legeltökéltebb szándékot is, vagy egy apró, de makacs porszem kerül a gépezetbe, ami onnantól már újból szinkronizálásra szorul…
Szerencsére az esetek egy részében ilyenkor is marad választásunk, és kijöhetünk a történetből akár pozitívan is, magunk javára fordítva a látszólag ellenünk dolgozó körülményeket. Konkrétabban, a „célversenyt” tekinthetjük például egy hasonló kaliberű vagy nagyobb célhoz vezető úton fontos lépcsőfokot jelentő hosszú edzésnek is. Ez a megközelítési mód pedig rögtön új, vidámabb színben láttatja velünk ráfordításaink eredménytelenségét (ill. ebből a szempontból inkább eredményét). Persze ez a hozzáállás csak akkor működik, ha képesek vagyunk legyőzni hiúságunkat, tudjuk kezelni a magunkkal szemben támasztott elvárásainkat, és túl tudjuk tenni magunkat azon az aprócska tényen, hogy így az adott verseny eredménylistáján nyilván jóval hátrébb fogunk szerepelni, mintha apait-anyait beleadva álltunk volna rajthoz.
Így viszont biztosan célba érünk, és legalább a teljesítéseink száma gyarapszik – ez sovány vigasznak tűnik, de nem nehéz belátni, hogy az évek múlásával nagyobb jelentősége lesz majd, mint az egy-egy alkalommal futott időknek. Az újabb élményekről és tapasztalatokról nem is beszélve… S nem mellékesen, van ennek az „elengedésnek” még egy jó oldala: megszabadulunk attól a néha már tehernek tűnő nyomástól, amit egy jónak számító idő, reménybeli egyéni csúcs megfutása előtt éreznénk.
Holnap ismét Mátrabérc Trail, amikor a Mátra szokásos tavaszi köntösében, szokásos nehézségeivel várja, hogy tiszteletünket tegyük a megtett távval arányosan egyre meredekebb(nek tűnő) csúcsain. Lehet, hogy nem is annyira bánom, hogy ezúttal sem az idő lesz az ellenfél, a tapasztalatok viszont – mint mindig – ezúttal is jól jönnek majd. Mert terveim azért még vannak…
Nagyváthy János blogja 