A Bajóti Öreg-kő alatti dózerúton idős bácsika ballag szemben, komótosan felfelé:
Ő (érdeklődő tekintettel): Hány kilométer van még hátra?
Én (hörögve-fújtatva): Ötven körül.
Ő (az őszinte megkönnyebbülés az arcára van írva): Már csak?
A meleggel kapcsolatos gondolatokat, és az egészet részletesebben lásd a tavalyinál, itt.
Azok után, hogy idén is iszonyatosannagyonrettentően sokat futkároztam hőségben (legalább két ilyen futásom volt fél év alatt, és két nappal a Kinizsi előtt még sapka-kesztyűben vacogtunk a Rax lábánál a parkolóban), sejtettem, hogy megint meggyűlik a bajom a meleggel. Azaz, ebből megint BAJ lesz, csak most sanszos, hogy legalább annyira nehezen jutok el odáig… Úgyhogy most csak a lényegesebb eltéréseket említem.
Az egyik legfontosabb – és komoly dilemmát okozó – új-régi problémám a pár héttel a nagy alkalom előtt ismét megjelenő sípcsont környéki fájdalom (csonthártyagyulladás) volt. Futni, vagy nem futni – ez volt tehát az egyik kardinális kérdés. Mármint nem magán a Kinizsin, mert azt eddigi tapasztalataim alapján bevállalhatónak gondoltam, hanem a rendezvényig hátralévő pár hét alatt. Nehéz ilyenkor okosnak lenni, melyik módszert válasszuk:
1) Nem törődve a problémával, rendesen edzeni tovább.
Nyilvánvalóan ez lenne a legnagyobb marhaság, és amúgy is ezt volt a legkönnyebb elvetni, mivel egy-egy erősebb edzést követően napokig annyira fájt a lábam, hogy még sima járás közben is sántikáltam.
2) Teljes pihenő.
Ha ezt választom, a nehezen megszerzett forma visszaesik (nem sokat, csak pont annyit, amennyi a tervezett jobb eredményhez kellene), és még ebben az esetben sincs garancia arra, hogy magán a rendezvényen nem jelentkezik újra a fájdalom.
3) Időnként futni egyet-egyet, aztán jó sokat pihenni.
Ergo csak a lényegesebb (hosszabb) edzéseket elvégezni, az aprólék helyett pedig mehet a bicikli, mivel tekerés közben nem fáj. Így az edzésmunka lényegi részét nem kell kihagyni, de valamelyest sikerülhet kordában tartani a problémát.
Mondanom sem kell, logikusan – ehhez fűzve a legtöbb reményt – az utolsó opciót választottam. Néhány 30 km körüli futásra még sor került, és egy 50 km-est is be tudtam iktatni, mintegy két héttel az esemény előtt. A ráhangolódás viszont igen messze volt a tökéletestől. Közbejött ugyanis egy Rax-Schneeberg mászótúra, amit hónapok óta tervezgettünk, és most tudtunk rá szabadidőt szakítani. A „most” az a Kinizsi hetét jelentette, az időjárás viszont gondoskodott róla, hogy az egyébként a hét első felére tervezett programra csak a csütörtök és a péntek legyen alkalmas, amikor ugyebár, egy százas előtt, leginkább már pihenni illene. Ez sem volt könnyű döntés, beáldozzam-e azt a minimális hegymászást, amire már jobban vágytam, mint egy falat kenyérre. Sportszakmai szempontból a mászás elnapolása lett volna a helyes választás, de az embernek csak egy élete van, amit nem élhet folyamatosan sportszakmai szempontok szerint. S ha kihagyom a hegyet, leshetek, mikor jutok megint valami épkézláb szikla közelébe. Persze ha a Kinizsivel is befürdök, két szék közül a földre esek, de ez kevésbé aggasztott, legalábbis nem attól tartottam, hogy nem csinálom végig, inkább a tervezett teljesítési idő tekintetében voltak kétségeim.
Csütörtökön egy tokkal-vonóval együtt 12 órás mászótúra sikeredett, némi UV sugárzással, amit ilyenkor elég rosszul viselek. Az év első mászásain mindig ez van, alaposan kiütöm magam (szintúgy, mint az év első, hőségben végzett hosszabb futásain). Aztán persze már belerázódok, de pont a Kinizsi előtt nyilván nem túl szerencsés ötlet egész nap hegyészkedni. A szokatlan terheléstől, és a lábamnak szokatlan bakancstól jelentkező sarok, térd és vádli fájdalmak ugyanúgy nem az ideális formámat voltak hivatottak elősegíteni, s a mindezekhez társuló hegyi táplálkozás („itt túl kényelmetlen megállni, majd később, ott feljebb bekapunk valamit”) sem éppen a glikogénraktáraim optimális mértékű feltöltését idézték elő. Az autóban (nem)alvás sportteljesítményt fokozó szerepéről nem is beszélve. Szóval ezek voltak az előzmények, és mire feleszméltem, már a Kinizsi rajtja felé zötyögtem, a HÉV ülésén is kókadozva a melegtől (pedig még csak kora reggel volt).
De azt ígértem, hogy csak a különbségeket részletezem, tehát a 9:30-as indulást követően, már a Kőbánya utcától agresszíven támadó napsütést nem fogom. A Katlan környékén viszont olyan pompás pipacstenger piroslott közel és távol, hogy ha éppen nem elájulni készültem volna, biztos lefotózom. Aztán egy eltévedt felhő pont eltakarta a napot és ott marad, pont addig, míg átértem a legforróbb szakaszon. Képeket készíteni viszont így sem volt kedvem (és megfelelő eszközöm). A folyadékbevitelre ellenben végig kínosan ügyeltem, a pulzust is sikerült pontosan a tervezett értékek közt tartani, így a Tokodi pincék helyett idén egy picit később, csak Péliföldszentkeresztet elhagyva ért utol a végzet kezdete. Innen viszont megkezdődött a séta is – először az emelkedőkön, aztán a vízszinteseken is. A lejtőkön meg már addig is csak kimért, óvatos kocogást produkáltam, mert noha egyelőre nem éreztem elviselhetetlen fájdalmat a bal lábszáramban, de azért messze nem volt tökéletes. Fogalmazzunk úgy, hogy próbáltam késleltetni a helyzet rosszabbra fordulását – amit legalább tényleg sikerült, bár ezt feltetetően a gyaloglással töltött idő túlsúlyba kerülésének is köszönhettem.
Pusztamarót felé a nyiladékban vadrózsák és más ruhaszaggató növények burjánzanak, lassan teljesen behálózva a keskeny ösvényt. A csalánerdő is itt-ott nyakig ér, vagy ahol nem, ott is minimum a rövidnadrág száráig. Odébb iskolások népes csapata vonul előttem. Ahogy elhaladok mellettük:
– Kemény lehet ennyit menni…
– Maradtam volna otthon, de aki hülye, az nem normális…
Még a Pusztamarótot követő széles, kényelmes úton sem bírtam futni, szó szerint egyetlen métert sem. Itt engedtem el végleg a 12 órán belüli időtervet is, sőt, itt már erősen a kiszállás körül forogtak a gondolataim. Vegyesen hajlottam erre, vagy az innen gyalogosan folytatott teljesítésre (na persze, mintha kicsit is az én döntésemen múlott volna, hogy fussak vagy gyalogoljak :D), osztottam, szoroztam, időnként egy kis kocogást is belevettem a kalkulációba, aminek a vége az lett, hogy egyszer csak megérkeztem Bányahegyre. Innen jó ideig nincs számottevő emelkedő, és a sok séta következtében a futóműveim sem fáradtak el túlzottan, így mégiscsak elkezdtem ismét kocogni. Csodálkoztam, de ment. Mintha semmi sem történt volna. Fokoztam a tempót, szinte száguldottam a műútig, majd tovább, de néhány botlás kijózanított, hogy azért nincs minden rendben. A lábaimat feljebb kellett volna emelgetnem, mert éreztem, hogy különben ebből nagy esés lesz. Lett is egy.
Az utolsó hosszú kaptatón megint sétáltam, itt már tisztán látszott, hogy képtelenség lenne 12 órán belül célba érnem. Ugyanakkor egy kis erőt adott annak a tudata, hogy a 13 órába viszont így is beleférek. A nap lenyugodott, a hold fénye viszont segített, hogy a lámpát ne kelljen még használnom. Aztán mégiscsak elő kellett vennem, mert a jelzés sárga helyett piros lett. Én és a színek megkülönböztetése ugyebár… Nem kis nehézségek árán, rohamosan gyengülő lámpafénynél vissza a sárgára (de jó, hogy az egyébként csak tartalékba hozott lámpához is hoztam tartalékba egy másikat!). Az utolsó ponttól megint séta, a vízmosás mellett a köves talajon nem mertem egy esést kockáztatni. A célban persze most is eltévedtem, de ahogy a réten (focipályán) káromkodtam, kijött elém pár rendező.
12:59:23, a leggyorsabb teljesítési idő (Avg HR 131), ennek ellenére nem örülök túlságosan. Sőt, ennek egyáltalán nem, annak viszont igen, hogy nem engedtem a kiszállásra buzdító negatív gondolatokat eluralkodni rajtam. Küzdős, kemény menet volt, aminek csak az első felét élveztem, viszont ismét egy sor tapasztalattal gazdagodtam.
Jövőre? Talán, de ha ilyen hőség lesz, most már csakis hajnali indulással. Így sajnos csak nevezés nélkül válik lehetővé a történet, de most már sokkal fontosabbnak érzem a magammal szemben felállított mércét teljesíteni, mint egy jelvény, oklevél miatt direkt vállalni egy sor plusz kellemetlenséget. Az idei cél-leves ízlett ugyan, de talán elviselem majd a hiányát, ha már késő délután otthon (l)ehetek…
Nagyváthy János blogja 