Kategóriák
Hegymászás Túra

Grosser Möseler – egy jégmentes három- és félezres

Most írhatnék annyit is, hogy újabb pipa került a Zsigmondy Emil és társai által anno megmászott csúcsok általam tervezett újbóli végigjárásának listájára. De ennyivel elintézni az ügyet önzőség lenne részemről, hiszen akkor nem sokat tennék annak érdekében, hogy más is ugyanúgy átélhesse egy ilyen túra szépségeit és fáradalmait. Persze a fotók is rengeteget megmutatnak a helyszínből és az útvonalból, de néha hasznos az kapcsolódó gondolatokat, benyomásokat is elmesélni. Hátha valakit pont ezek, vagy a hátterükben húzódó – mindjárt ismertetett – szempontok inspirálnak majd a következő céljának kiválasztásakor.

A Zillertali-Alpok
Erről a vidékről sokaknak Hintertux, Mayrhofen, és az itt még nyár közepén is űzhető gleccsersízés jut eszébe. Hegymászóknak ezeken túl a Möseler, Olperer, Fussstein sziklacsúcsa, a Hochfeiler és a Hochferner fogyatkozó jégfalai, esetleg a Zsigmondy-csúcs. Háromezres gránithegyek, repedezett, kiterjedt – szintén folyamatosan csökkenő – jégtakarók, zivataros, esős nyarak, hóban gazdag telek. S természetesen Ausztria. Az olasz oldal viszont mintha nem is létezne. Pedig a legnagyobb csúcsok többsége a természet által ügyesen megrajzolt határgerincen helyezkedik el, tehát lejtőiknek, oldalsó gerincnyúlványaiknak mintegy fele értelemszerűen Olaszország (Dél-Tirol) területén fekszik!

Miért pont ide?
Nos, ezt a kérdést érdemes két részre bontani. Egyrészt, mivel a hegység déli oldala messze nincs úgy eljegesedve, mint az északi, a csúcsok többsége délről hasadékos gleccserek keresztezése – és így az ehhez tanácsos kötélhasználat – nélkül elérhető. Ennek köszönhetően, az egyedül járás általános veszélyeit szem előtt tartva, akár túratárs nélkül is relatíve biztonságosan vállalható számos útvonal, ami kapóra jön, ha magányos kalandra vágyunk. De akkor is előnyös, ha partner nélkül kényszerülünk nekivágni.
S máris eljutottunk a következő szemponthoz: a magányhoz. Itt ugyanis nincs tülekedés, naphosszat gyalogolhatunk, hogy másokkal találkozzunk. Nem mintha a túloldal ösvényeinek többségén akkora tolongás lenne (ott sem gyakran találunk a Glockner és Venediger forgalmához hasonló helyet), de a déli oldal ismeretlensége olyan mértékű, hogy még a „törzsvendégek” közül sincs mindenki képben. Persze a háborítatlanság alól kivételt képez a turistaházak, vízesések, tavak környéke, de a hütték, tanyák teraszán söröző kirándulók a csúcsrégiókig ritkán merészkednek.
Szóval tömegiszonyos egyedüljárók számára (de nem csak nekik) itt ideális célpontok vannak, mint pl. a Möseler, mely 3479 m magasságával a hegység második legnagyobb kiemelkedése. A teljességhez tartozik persze, hogy pont a vidék legmagasabb csúcsa, a Hochfeiler/Gran Pilastro sajátos helyzetben van, ugyanis szintén gleccser nélkül elérhető, és ez a könnyű – és az egyetlen extrém mászást nem követelő – útvonal is az olasz oldalon vezet. A Hochfeiler azonban a másik kritériumnak, a csekély látogatottságnak abszolút nem felel meg. Persze mindenütt ez a helyi legnagyobbak átka, a látogatók elsősorban rájuk pályáznak. Ergo, számunkra a Möseler sokkal kedvezőbb ebből a szempontból (is). A két hegyről nyíló panorámát pedig ne is próbáljuk összehasonlítani, mert ha ezt tesszük, a Möseler előnye behozhatatlanná válik (csúcsvideó itt)!

Egy víztározó margójára
A mesebeli fekvésű Neves Stausee parkolójától lehet indulni, amiről azonban ejtenem kell pár negatív szót is. A tóhoz vezető keskeny út utolsó 2 kilométere lámpával szabályozott, váltakozó forgalmú, ezért gyakran zsúfolt. Fizetni is kell érte, napi 7 Eurót. A jegyet belépéskor kapjuk a sorompónál, de a díjat visszainduláskor fenn egy automatánál kell rendezni. A gép elméletileg 20 Eurónál nagyobb címletből nem tud visszaadni, gyakorlatilag bankjegyet egyáltalán nem fogad el, tehát a pontos összeg érmében legyen nálunk! A hosszú kocsisort pedig sokan képtelenek kivárni, inkább autójukból kipattanva előreszemtelenkednek az automatához, majd fizetés után visszaülve a járműbe, kivágnak a sorból, hogy kikerüljék. Könnyű elképzelni, ez mekkora káoszhoz vezet…

Hegyre fel!
A hold lefelé halad, a völgyben az árnyékok veszik át az uralmat, miközben az autó csomagtartójának gyenge világításánál készül az instant kávé(pótlék). 🙂 Mellé bekapok néhány linzert, ennyi a reggeli, komolyabb táplálékot csak fenn a hegyen szándékozok magamhoz venni. Teli gyomorral nehezebb haladni, márpedig szeretnék minél feljebb jutni a hőség beállta előtt. A Chemnitzer Hütte (Rifugio G. Porro) felé tervezek menni, a házig 1:30-1:45 óra menetidőt adnak, onnan pedig 4 órát a Möseler tetejéig. Magamnak tehát 1 órát tartok reálisnak a házig, s további 3 órát a csúcsig, ennél jobban nem akarok rohanni, semmi nem indokolja.
Fél 6 után sikerül indulnom, a hold már eltűnt egy magas gerinc mögött. Az eleinte széles gyalogúton látok lámpa nékül is, de az útjelző táblákat már meg kell világítanom. Ekkor pillantom meg annak az ösvénynek a tábláját, ami a térkép szerint majdnem egyenesen ott éri el a Zillertali-Alpok déli oldalán végigvezető körút, a Neveser Höhenweg vonalát, ahol majd le is kell térnem róla. Az általam tervezett út viszont a menedékháztól hosszan kacskaringózik a letérési pontig, tehát a másik irányban nyernék minimum félórát, talán többet is (na persze, akkor miért nem ezt ajánlják a leírások?).

A rövidebb néha hosszabb
Pillanatok alatt döntök: a rövidebb(nek gondolt) ösvényen megyek! Ám a sietős indulás miatt csak feljebb gondolom végig alaposabban választásom előnyeit és hátrányait. Egyrészt mivel sokáig a mély gleccservölgy nyugati oldalában haladok, a hajnal színeiben csak erősen korlátozva gyönyörködhetek. E szempontból bizony sokkal jobb választás lett volna a másik irány. Kevesebb ideig haladhatok árnyékban – újabb plusz pont a másik ösvény javára. A harmadik előnytelen tényezővel szerencsére később szembesülök, mikor már kimérgelődtem magam. Utam nyomvonala ugyanis megváltozott, a térképen feltüntetett iránytól délebbre éri el a Neveser Höhenweg jelzéseit. Így azon a vártnál többet kell mennem távban is, miközben rengeteg szintet veszítek. A rövidebb tehát csaknem hosszabb lett. A látvány viszont kárpótol: egy parányi gleccsertó, a dél felé kinyíló táj, amit a Dolomitok fantasztikus fűrészfogainak kéklő vonulata zár le, a mélyben meg-megcsillanó tározó, a fokozatosan kibontakozó, jégpalásttal övezett szürke gránitcsúcsok… De ezt nehéz valósághűen leírni. Látni kell.

Kő, kő, kő – és egy kis jég
A morénagerinc következik, néha ösvényszerűségen, többnyire kőről kőre lépve-ugrálva haladok. A terep a magasabb hegyeket, illetve azokban tett túráimat juttatja eszembe, de most elhessegetem a nosztalgikus gondolatokat. Figyelmemet inkább magam elé összpontosítom – pofára esni nem lenne célszerű –, s persze a táj által kínált élmények maximális befogadására. Emlékezni vagy ábrándozni ráérek otthon is…
A gleccser lassú mozgása által felhalmozott omladék szűk órányi gyaloglás után elfogy. Szinte teljesen sima, egybefüggő sziklafelületre érek, ami néhol 5-10, máshol 30 fokos emelkedésű. Felületét az egykor a területet borító vastag jég által szállított kövek karcolták össze, szürreális érzés a természet hatalmas erejének nyomait látni. Aztán már maga a gleccser következik, vagyis ami maradt belőle. A jégfelszínen lévő szűk csatornákban olvadékvíz áramlik, itt-ott akad néhány hasadék, de alapvetően könnyen járható ez a szakasz is. Csak vigyázni kell, nehogy a jégbe beékelődött köveket kimozdítsam – ezt nem mindig könnyű elkerülni. Az útirányt már távolabbról kinéztem: jobbra tartva a jég széléig, egy sziklasávnál balra, végül egyenesen fel a csúcs alatti nyeregbe. A balra oldalazásnál sok a mozgó tömb, a jégen is óvatosságot követel pár lépés, de aztán gond nélkül érem el a gerinc magasságát.

Innen részben az élen, részben balra tőle haladok a meredekebb utolsó szakaszig, ahol nem térek balra a többé-kevésbé kijártnak tűnő, lépcsős vályúba, inkább a kitettebb, nehezebb, de lényegesen szebb gerincet követem. Egy-egy felmászásnál végigfuttatom magamban és igyekszem memorizálni a mozdulatokat, a visszaútra gondolva ellenkező irányban is. Aztán elfogy a szikla és a csúcskeresztnél találom magam.

Meghökkentő dolgok 3479 méteren
Az osztrák oldalól több csoport kaptat felfelé a széles gleccserháton, egy versenyző pont megérkezik, rajta nehéz bakancs, hágóvas, jégcsákány, karabinerek, jégcsavarok – a hegy másik oldala nem a szólóban ténfergőknek való. De érdekes módon mégis az az irány számít normál útvonalnak, talán az „ismertebbség”, talán a kisebb szintkülönbség, esetleg a jobban követhető irány miatt, nem tudom. Hogy rájöjjek, onnan is meg kéne másznom a hegyet. Rég tervezem, a Berliner Hütte felől többször is nézegettem már erre, de mindig elmaradt… Erről jut eszembe, az oldal indító bejegyzésében lévő képen is a Möseler látszik, észak felől.
Közben megérkeznek a hágóvasas páciens társai. Az is kiderül, hogy emberünknek nincsenek magyar ismerősei, egyikük viszont tud pár magyar kifejezést. Amikor azonban a termoszára mutatva, annak tartalma felől érdeklődök („Aprikot Schnaps?”), határozottan tiltakozik. Aztán ők kezdik kérdezgetni, hol jöttem fel, és kicsit meglepődnek, hogy „szöges cipő” nélkül is lehetséges…

De a meglepetéseknek még nincs vége, mert feltűnik egy vidám olasz csapat, szintén dél felől. Ez önmagában még nem lenne furcsa (hiszen én is onnan jöttem), no de a felszerelésük: kb. száz évvel ezelőtt divatos hickory botokkal másznak (talán valami hagyományőrző klub tagjai?)! És még mindig nem ért véget a váratlan fordulatok sora: egy kutya is kapaszkodik velük a sziklákon! Láthatóan kicsit eltévedtek, az ösvénytől távolabb próbálkoznak. Miközben átkerülnek a helyes útra, én is elindulok az irányukba. Ezt közelebbről is látnom kell!
Így most nem a gerincen, hanem a mellette húzódó vályúban mászom le. Közben 10-15 méterről üdvözöljük egymást, majd látván érdeklődésemet, a kutyát odaküldik hozzám. Pár fotó elkattintása után visszahívják, majd megy mindenki a maga útján tovább. Ők fel, én lefelé.

Vissza a civilizációba
A lemenet problémamentes és gyors. Noha egy-egy pillanatra megállok fényképezni és gyönyörködni a hegyekben, de alapvetően szapora léptekkel haladok a Neveser Höhenweg eléréséig, aztán pedig a jelzések mentén a Chemnitzer Hütte irányába. Most látom igazán, hogy reggel mennyivel kedvezőbb lett volna erre jönnöm. A ház teraszán és körülötte talpalatnyi hely sincs, kész csoda, hogy találok egy szabad, ráadásul árnyékos padot! A kávéért már mezítláb tipegek be a hűvös kőépületbe, jólesik a túracipőtől megszabadulni kis időre.
Szieszta után irány a parkoló. A kényelmes és panorámás úton vakaródzó-kérődző tehenek, kiránduló nyugdíjasok és fiatalok, kutyák, felettük napfényben fürdő háromezresek, vakító gleccserek, alattuk virágok, lepkék, böglyök (grrr), pár karnyújtásnyira füttyögnek a mormoták, alpesi idill felsőfokon… A fizetős úttal kapcsolatos bosszúság pedig aligha tudja ezt a sok szépséget elrontani. Érzem, tudom, hogy visszajövök még!

Galéria: