Mindig más, de talán októberben a legszebb, és ahogy a klasszikus ősrégi reklámban is elhangzik (a nálam is öregebbeknek biztos rémlik), „nem lehet megunni, ez az, amit nem lehet megunni…”
Most csak képekben, szövegelés nélkül:
Hidegfront közeleg, estig egész Ausztriára kiterjedő esőzést, heves zivatarokat prognosztizáltak, de a délelőtt még esélyesnek látszik arra, hogy szárazon megússzuk. Így csupán a viharos erejű széllel kell megküzdenünk, ami a vastag felhőbe burkolódzó hegyen már-már kötelező tartozéknak számít. Most készülök kilencedik alkalommal felfutni, de ebből talán csak kétszer fordult elő olyan eset, amikor nem fagytam kockára odafenn a szokásosnál „kicsit” erősebb légmozgástól (igaz, akkor viszont a hőguta kerülgetett). A Stájerország délnyugati csücskében emelkedő Zirbitzkogel – mert róla van szó – tőlem már rég kiérdemelte a Viharok hegye címet, már csak az a kérdés, mikor ítélik oda neki hivatalosan is…
A helyszínre szokás szerint előző este, egy kiadós túrát követően érkeztünk meg. A verseny napját ezért hosszú és fárasztó hajnali autózás helyett kora reggeli sátorbontással indítjuk. A csuromvizes ponyva szárítása erre alkalmas terület híján elmarad, csak az éj leple alatt illegálisan bevándorló hangyákat borítom ki belőle összehajtogatás előtt. Nagyon aktívak, ez a közismert népi megfigyelés szerint is esőt jelez. Enyhe a reggel, legalábbis itt, 700 méteren még kellemes a hőfok, de az egyelőre nagyrészt derült égbolton száguldó felhőpamacsok egyértelműen tudatják, hogy lesz ma még rosszabb is a helyzet. Ahogy közeledünk St. Anna/Lavantegg felé, minden kiderül – csak maga a Hegy nem, azt ugyanis kiterjedt, sötét és ragaszkodó felhő borítja. Márpedig amelyik hegyen felhő van és fúj a szél, ott általában hideg van. Biztató előjelek…
A rajtcsomag felvétele után bőven marad idő egy jó kávét elkortyolgatni, majd a megfelelő helyen leadjuk meleg váltóruháinkat. A csomagokat egy masszív, traktorszerű terepjáró viszi fel a közel 2400 méteren lévő célba. Ezután kezdhetünk ráhangolódni a feladatra. Egyetlen, kb. egy kilométer hosszú olyan mellékút van csupán a pár házból álló településen, ami nem tartalmaz meredek szakaszokat, így mindenki ezen a keskeny aszfaltcsíkon szaladgál. A bevállalósabbak sprintelgetnek, én inkább a lassú, fokozatos bemelegítésre helyezem a hangsúlyt, teljes erőbedobással futhatok ma még eleget.
Az utolsó pár kortyot követően összetekerem a vékony széldzsekit, amit a kezemben fogva magammal szándékozok vinni. Hosszas fontolgatás után ez a megoldás látszik a legcélszerűbbnek, mert az elején kibírom azt a pár dekát a kezemben, aztán meg úgyis felveszem. A kulacsot és az övtáskát – szakítva eddigi szokásommal – most mellőzöm, folyadékpótlás terén az útvonalon (5 és 8 km környékén) lévő frissítőállomások kínálatára hagyatkozom, enni pedig ilyen rövid és intenzív erőkifejtést kívánó távon úgysem szoktam, nem is lenne célszerű.
Hubert, a verseny egyik szervezője, lelke, irányítója, mindenese (aki szintén indul) visszaszámol, start, megindulunk az aszfalton. Kétszáz méter után kezdődik az erdő, keskeny ösvényen futunk több mint öt kilométert az összefüggő erdő határán álló Waldheimer Hüttéig. Az első három kilométeren kisebb-nagyobb kaptatók váltakoznak enyhén emelkedő szakaszokkal, azután a turistaházig a vízszintes kerül túlsúlyba. A talaj száraz, ideálisnak mondható, a futás a minimálisan elvárható figyelemmel haladva a sűrűn előforduló gyökerek ellenére sem haladja meg a kövesebb budai ösvények támasztotta technikai igényeket – azaz könnyű. A turistaháznál vár az első frissítő, majd egy kapun átbújva keskeny, de hosszan elnyúló és fokozatosan erősebben emelkedő rétre jutunk, ami télen az ilyen füves oldalakhoz hasonlóan bizonyára sípályaként funkcionál, de most szimpla tehénlegelő. A jószágok egykedvűen figyelik a színes mezőnyt, néha rácsodálkozva a futókra bőgnek ugyan egy-egy harsányat, de aztán kérődznek és legelnek tovább. A szintén nagy számban felfelé ballagó turisták nem legelnek, viszont igen lelkesen kurjongatnak és tapsolnak – egy kicsit tehát eltér a viselkedésük a hazai versenyek környékére tévedt kirándulókétól, akik többnyire inkább a legelésző osztrák négylábúakhoz hasonlóan, közömbösen szokták szemlélni az ilyen őrületeket. A szurkolás nálunk még nem vonult be a divatos tevékenységek közé, egyelőre főleg a nagyobb városi rendezvényekre korlátozódik…
A „Zirbenland” nevet viselő környékre jellemző, csodaszép cirbolyafenyők közt immár elég széles az út, előzni vagy ahhoz helyet biztosítani sem okoz gondot. Hullámzó emelkedéssel, de biztosan tartunk felfelé, a látóhatáron húzódó sűrű felhő irányába. A csúcs innen egyébként sem lenne látható, de aki nem tudja, mire számíthat, könnyen csapdába eshet. Úgy tűnik, mintha a sötét ködburok rejtené a hegy tetejét, ami alapjában véve igaz, de a cél nem ott van, ahol sejteti magát: fenn, ahol a hópettyes oldal zöldje egybeolvad a felhővel és az út fakó szalagja belevész a semmibe, csupán egy széles, füves gerinchát húzódik, ami rövid pihenőt nyújtva, az utolsó – egyben legkeményebb – feladatot jelentő tényleges csúcstömb alá vezet. Most nagy előny a helyismeret, ennek köszönhetően nem táplálok hamis reményeket és elkerülök egy csalódást okozó majdani felismerést. A csúcsra vivő goromba kapaszkodót persze így sem úszom meg, de rengeteget számít erőbeosztás szempontjából, ha tudjuk, hol tartunk és mi fog következni, a számításainkhoz képest távolabb és magasabban kibukkanó hegytető motivációnkat visszavető hatásáról nem is beszélve. Amikor a szervezetünkből kihozható maximumon akarunk teljesíteni, nagyon nem mindegy ám, hogy váratlanul lehangoló külső hatásokkal is szembe kell-e néznünk, vagy minden maradék energiánkat a pontosan ismert mértékű feladat leküzdésére fordíthatjuk.
Az utolsó fákat is magunk mögött hagyjuk, már semmi sem állja útját a mérgesen tomboló, dühöngő szélnek. A 8 km-es útjelző tábla előtt van a második frissítőpont. Villámgyorsan felhajtok két pohárka vizet, aztán az idáig kézben szorongatott vékony dzsekit menet közben magamra húzom. A körülöttem haladókon sivítva zenélnek a rajtszámok, ahogy a szél rezegteti a kemény, fényes papírt. A magamét a combomra rögzítettem 6 db biztostűvel, hogy a hurrikán ne tudjon alákapni. Ez a szellő azonban nem csak a rajtszámokra van fizikai hatással, az embert is képes több méternyivel odébb tolni. Ennek a fele sem tréfa! Szerencsére nincsenek kitett útszakaszok, sehol nem haladunk szakadék közelében, ilyen szempontból teljesen veszélytelen a terep, csak a mozgásunk nyomvonala válik érdekessé. Ugyanis jobbra-balra óriási kilengésekkel, mintegy szabálytalan hullámvonalat leírva jutunk előre. És ez még nem a célhoz vezető utolsó meredek púp! Ott vajon mi lesz?
Mi lenne, meg-megtaszít a szél, talpam próbál megkapaszkodni az instabil útfelszínen, karjaimmal egyensúlyozok, hogy ne bukjak fel, s ez az egész azt eredményezi, hogy tántorgok, akár egy oldalba lőtt madár. Előttem közvetlenül néhány hasonló görbe vonalban haladó versenyző. Érzek még egy kis tartalékot magamban, ezért feltámad bennem a versenyszellem, apró lépésekkel lassan, de biztosan közelítem meg az előzési feladatként kijelölt személyeket. Elhaladok előbb az egyikük, majd a másik mellett. Ezután, bár a szabályt – „soha ne nézz hátra” – nem szegem meg, de hála a kanyaroknak, rálátok az alattam lévő szakaszra és nyugalommal konstatálom, hogy hasztalan próbálnak gyorsítani, szándékuk nem jár eredménnyel. Ennyi küzdelem belefér ebbe a történetbe akkor is, ha alapvetően a saját korábbi időimmel harcolok. No meg az orkánnal…
A ködöt szeletelni lehetne, olyan sűrű, a csak az út legvégén előtűnő célkaput is majd’ feldönti a huzat. Levegőt alig kapok, mozdonyként zihálok, fuldoklok, miközben a stílusosan fából készült befutóérem a nyakamba kerül. Forró tea, száraz ruha, indulás vissza, oda, ahol ismét emberi időjárás uralkodik. Szerencsére a fényképezőt is előreküldtem, így lefelé módomban áll megörökíteni a mezőny lassabb részét. Noha a hidegben lemerülő akkumulátorok okoznak egy kis bosszúságot, állandóan cserélgetni kell őket és emiatt a szemben futók mintegy feléről nem tudok képet készíteni, de a másik feléről igen. Ha a szél épp olyankor alábbhagy egy kicsit. Mert amikor fúj, képtelenség helyben állva megmaradni, tologat előre-hátra. Most meg már a zsák is a hátamon van, így ugye még nagyobb felületen tud belém kapni… A felfelé tartó versenyzők is kitartóan küzdenek, talán durvult is a helyzet, amióta elindultam odafentről. Két kilométerrel lejjebb azonban fokozatosan visszaáll minden a normális kerékvágásba. A tehenek ugyanazzal a békés nyugalommal legelnek, mint egy órával ezelőtt. Lassan elteszem a kabátot és a sapkát – elvégre június van.
A Waldheimer Hütte előtt ismét Hubert intézkedik (vajon hogy ért ide ilyen gyorsan?). Néhányunkat az itt várakozó buszba terel, s tüstént száguldunk lefelé, innen már nem a futás útvonalán, hanem egy kis kerülővel aszfalton. Sietni kell, mert a rajthelyen mindjárt kezdődik a gyerekfutam, amit szintén ő fog levezényelni. Forró zuhany, a szokásos bőséges ebéd (ami benne van a 20 eurós nevezési díjban), majd miután társaim is megérkeztek, egy-egy tekintélyes méretű ajándékkosár és újabb kellemes élmények társaságában indulunk hazafelé.
Auf Wiedersehen Zirbenland!
És a lefelé készült képekből egy csokorra való:
Október vége, november eleje – voltak évek, amikor ilyenkorra már rég elvesztették lombjukat a fák, de most a hónapváltó hétvégére estek az ősz utolsó színpompás napjai. Mit tehet az ember, ha minél többet (és többfélét) szeretne látni és egyetlen vasárnapból kihozni? Nem kérdés, felpattan a biciklire. Bemelegítésként Budajenő és Tinnye szelíd huplikban gazdag vidéke pont ideális, nem hosszú emelkedők váltakoznak kellemes lejtőkkel. Egyre gyérülő forgalom mellett lehet eljutni Sárisápon keresztül ahhoz az elágazásig, melynél balra fordulva az őszi táj kezdi megmutatni valódi énjét. Pilisszentkereszt előtt az Öreg-kő 60 métert is elérő szirtfalai fehérlenek csábítóan, de ez a nap nem a sziklamászásé. Két jó dolog közül most a tekerésé marad a főszerep…
Bajóton a Macska presszó után kezdődik az az eleinte jó minőségű kerékpárút, ami Nyergesújfalun keresztül csaknem Esztergomig vezet. Persze azért nem is magyar termék lenne, ha kiérve a Duna mellé, nem lennének benne idegesítő szakaszok. Eurovelo 6, az egyik szemem sír, a másik meg szétrázódik… Néhány helyen csak azért nem állok meg fotózni, mert eldöntöttem, hogy ma az élményekre koncentrálok. No de haladjunk tovább, mégpedig Esztergomba. A Bazilika látványa adja a város alaphangulatát, de amint az ember elkezd tekeregni a csatorna mentén vagy beljebb, rögtön belátja, hogy van még bőven más felfedezni való is. Hiába jártam már itt többször, egyelőre még csak ott tartok a megismerésében, hogy nem tévedek el (annyira :-)).
A Pilisbe fokozatosan hatol be az országút, elmerülök a sárgás-vörösen izzó hegyek közt, ez az egyik leghangulatosabb irány, ha az ember át szeretne kelni a hegységen. Autók nélkül lenne igazán pazar, de ne legyünk maximalisták, legalábbis ne ebben a kérdésben… Dobogókő és a Pilis-tető mindig dilemmát okoz, abban a tekintetben, hogy melyiket válasszam. Most az előbbi a nyerő, mivel még hosszú út áll előttem és már korán sötétedik. Persze a tömeg szokás szerint hatalmas, az autó- és motorzúgás fülsértő és idegesítő, de kibírom. Nemsokára úgyis letérek a motorizált útvonalról, a kakashegyi erdészeti úton a csend jut főszerephez. A fák szinte lángolnak a délutáni napfényben, kétségtelenül jó döntés volt ezt a napot rászánni erre a tekergésre. Sikáros után viszont letérek az általam megszokott irányról, Pilisszentlászló felé fordítom a kormányt. A kék sáv mentén emelkedő keskeny aszfalt új még számomra, de tetszik. A híres Kis Rigó viszont csalódást okoz, a pincérek többször keresztülbukdácsolnak rajtam, de esélyem sincs egy szabad helyet találni, a kiszolgálást meg inkább hagyjuk. Mintegy 10 percnyi téblábolás után feladom. Inkább otthon eszem majd…
A főúton nem sokat tekerek, Pap-rét felé elhagyom. Ez az út most is gyönyörű, nem győzök fényképezni, pedig árnyékban már csak 5 fok körül jár a hőmérséklet. Szemben egy rövidnadrág-póló kombinációban tekerő sporttárs, a látványtól is kiráz a hideg. Felveszem a vastagabbik kesztyűmet és kabátomat, és legurulok Szentendrére, majd egy kávé után egyre éhesebben vágok neki az utolsó 30 km-nek. Az ürömi emelkedőn sötétedik rám teljesen, de innen már megállás nélkül nyomom hazáig. Ez egy nagyszerű nap volt.
2005. október 12.
Ezen a napon tettem meg az első köröket azon az úton, amit kereken tíz év rendszeres futás, sok-sok ezer kilométer és ipari mennyiségű szintkülönbség megtétele követett. Noha korábban is futkorásztam időnként, de ezek az alkalmak még nagyon rugalmas hozzáállással sem tekinthetőek rendszeresnek, és a legközelebb akkor járok a valósághoz, ha a hegymászó túráim kiegészítő edzéseinek nevezem őket. Kivéve egyetlen hosszabb, néhány hónapos időszakot, amikor a maraton teljesítése motivált, de ez már igen régen volt, bőven az ezredforduló előtt. Ma már csak egy szekrény mélyén porosodó befutóérem és egy postai levelezőlap méretű eredményértesítő emlékeztet rá, hogy ilyen is volt. Ezt követően pedig teljesen leálltam a futással, mivel nem láttam magam előtt többé konkrét célt, a csak úgy, bele a vakvilágba futkosás pedig nem az én műfajom…
2005 őszén indultam el ismét (a közvetlen okait most nem ismertetem, csak magát a tényt). Három km volt a napi penzum, ami hamarosan 4, majd 5 km-re nőtt, aztán egy szép napon felmerészkedtem a Hegyre is. Ezt is a fokozatosság jegyében, két részletben tettem, előbb hazulról a Szépjuhásznéig, következő alkalommal pedig onnan indulva tovább a csúcsig, és csak később kapcsoltam össze ezt a két szakaszt. Ez a fokozatosság később is jelen volt, semmit nem akartam elkapkodni, mindent így, apró mozaikokból raktam össze. Hegyi maratonokat, százasokat, két- és háromezres hegycsúcsokra felfutásokat is.
Az alábbi gondolatokat viszont nem a most esedékessé vált visszatekintés jegyében, hanem félidőben, 2010-ben, rendszeres futásaim ötödik évfordulója alkalmával pötyögtem be a számítógépbe. Akkor félbehagytam, évekig rá se néztem, most azonban kapóra jött a létezése, mivel ezúttal semmi hasonlót nem tudnék felmutatni. Hosszú elmélkedésekre jelenleg nem vagyok ráhangolódva, és az ominózus 10. évfordulóm napján még egy rövid tiszteletkört sem kocogtam (pfuj, lusta disznó!), ezért most ezt a leporolt néhány gondolatot és az akkori „ünnepi” futásom néhány pillanatát teszem közzé. A lényege az, hogy kitaláltam magamnak egy alkalomhoz illő futást, amit megvalósítottam, szép volt, jó (hosszú) volt, hasznos volt, rengeteg tapasztalatot adott, és amikor eszembe jut, ma is elérzékenyülök egy kicsit. Ugyanígy viszont bárki kitalálhatja a maga Budapest-Kékes futását (vagy akár a saját Mount Everestjét), s ha elég kitartó, eltökélt, képes egy hajszálnyival többet tenni érte, mint amit a túlcivilizált környezetünkből fakadóan egyre szűkebb keretek közé szorított komfortzónánk enged, rájön, hogy korlátait sokkal messzebbre tudja kitolni, mint azt a kanapén ülve hinné. Talán csak egy félmaraton, talán egy meredek sziklaorom megmászása, egy érdekes túraútvonal megsíelése, netán egy tó átúszása, de lehet, hogy egy vándortúra teljesítése jelenti ezt a „túlteljesítést” valakinek, ez gyakorlatilag mindegy. Magunkhoz mérten bárminek lehet különleges értéke (számunkra), és csakis ez a fontos…
Íme tehát, egy (a címben szereplő) futás és a hozzá kapcsolódó gondolatok 2010-ből:
Rengeteg ismeretlen, de megismerésre érdemes helyszínnel vagyunk körülvéve, amiket lelassulva tudunk leginkább felfedezni. Két lábon járva (vagy futva) sokkal többet veszünk észre szűkebb és tágabb lakóhelyünkből is, mintha „közlekednénk”. Autóban, buszon, vonaton csak az utunk szempontjából meghatározó momentumokra figyelünk, nem a mellettünk elsuhanó részletekre, vagy akár magára az egészre, ami valójában ott van.
Kemény, nagyobb erőfeszítést követelő célokat közvetlen környezetünkben is találunk. Nem feltétlen kell távoli utazás, egzotikus helyszín, drága rendezvény, verseny ahhoz, hogy érdekes látnivalókhoz, különleges élményekhez jussunk. Ha pedig a lehetőségeink is szűkre szabottak, még nagyobb jelentőségűvé válnak az előbbi tényezők. Mert akkor sem kell lemondanunk arról, hogy a hétköznapok egyhangúságából kitörjünk, határainkat kiszélesítsük – illetve azok létezését egyáltalán kipuhatoljuk.
S ha mindezt magunk találjuk ki, tervezzük és szervezzük, még nagyobb, még teljesebb sikerélményt kapunk, mintha mások által készen kínált célokból választanánk. Hiszen ez a kaland százszázalékosan a miénk lesz, nem csak a „résztvevői” leszünk valaminek!
De mit találjunk ki, hol és hogyan kezdjünk hozzá? Bármilyen műfajról legyen szó, sok lehetetlennek tűnő feladat létezik, amire képesek vagyunk – amennyiben elhisszük, ha akarjuk, és teszünk is érte. Futásban például egy maraton lefutása is lehet nagy álom, és lehet számunkra nehéz, akár maga a táv, de a valóra váltásáig vezető út is. Ám ezzel korántsem kell véget érnie az adott sportággal kapcsolatos álmainknak. Egy kicsit persze hátradőlhetünk az elégedettség érzésével telítődve, sőt kifejezetten jót tesz a lelkünknek, ha tudunk örülni megvalósult vágyainknak. De nem szükséges évekig ugyanazokból az élményekből merítkeznünk, és közben lassan, észrevétlenül belefásulnunk fokozatosan halványuló emlékeinkbe. Egy-egy ilyen meghatározó esemény lehet ugyanúgy a kezdete is valaminek, valami még nagyobbnak – ami persze nézőpont, hozzáállás kérdése is –, mert van élet a maraton után is. A mércét lehet tovább emelni, a határ sokkal messzebb van, mint azt legmerészebb álmainkban hinnénk! Léteznek még komolyabb megpróbáltatások, hosszabb, extrémebb lehetőségek (nem csak versenyek), melyekhez képest eltörpül egy maraton teljesítése.
Persze itt felmerül, hogy helyes-e, egészséges-e (nem csak fizikai szempontból) arra törekedni, hogy mindenkinél, mindennél hosszabbat, nehezebbet, megerőltetőbbet hajtsunk végre? Mindig van, vagy előbb-utóbb lesz valaki, aki kitartóbb, erősebb, gyorsabb, vagy vakmerőbb, többet mer kockáztatni. Ezért ha céljainkat folyton a „leg” előtag alapján tűznénk ki, és minden tervünk teljesülne, akkor sem örülhetnénk sokáig, a trónfosztás árnyéka mindig a sarkunkban loholna, és beállítottságunktól függően frusztrálna vagy ösztönözne (melyik a jobb?). Kivéve akkor, ha mindig magunkhoz mérve tűzzük ki a feladatot, hiszen a nehézségek úgyis bennünk vannak, saját – gyakran komoly – korlátainkat ledönteni az igazi teljesítmény…
Leghosszabb utam a Kékesre
Rendszeres futásom ötödik évfordulójára igyekeztem valami rendhagyót kitalálni. Valami olyan futást, ami egyrészt határaim alaposabb megismeréséről szól, másrészt olyan kérdésekre is megadja a választ, amiket egy normál táv lefutása során nem biztos, hogy ki tudok deríteni. Így körvonalazódott bennem szép lassan a főváros közepéről, a 0 km-kőtől (ebben ihletadóként szerepe volt a V3-nak, ami szintén innen indul) az ország legmagasabb pontjára (f)elfutás ötlete. Ha ezt a tervet egy országokat, hegyeket, sivatagot átszelő útvonalhoz, vagy a világ leghosszabb és szigorú időlimitekhez kötött versenyeihez hasonlítjuk, nyilván igen szerénynek tűnik. Ha viszont egy hosszú évek edzésmunkájával kiizzadt maratonhoz viszonyítjuk, már a táv is annak háromszorosa. Akkor hát hova soroljam, milyen jelzőkkel illessem? Nem egyszerű meghatározni, de nincs is értelme, és nem is szeretném. Ez egy számomra nehéz és hosszú futás volt, és ez az egyetlen mondatba sűrített jellemzés minden lényeges információt tartalmaz. De ugyanilyen szubjektív az a rengeteg tapasztalat, amivel gazdagabb lettem, és amihez egy ilyen út kell. S ami jól fog jönni akkor, ha újból valami hasonló ötletem támad…
A kérdések pedig, amikre a választ keresem ezzel az akcióval, a következők:
– Milyen nehéz 100-nál több km-t futni, nagyrészt aszfalton? (Terepen már tudom, ennyivel könnyebb dolgom van, mintha maga a táv is ismeretlen lenne.)
– Milyen érzés a Kékesre vezető hosszú emelkedőn úgy felfutni, hogy a lábaimban már egy monoton, majdnem teljesen síkon vezető százas benne van?
– Mikor, hogyan és mennyire fáradok el?
– Mit és mennyit bírok közben enni, inni?
– Mikor jönnek a holtpontok, hogy boldogulok velük, és mi következik utánuk?
Ezek persze nagyrészt technikai, gyakorlati kérdések, és ahogy növekszik a mögöttem lévő táv, úgy foglalkoztatnak egyre jobban és lesz egyre nagyobb szerepük. De ez nem ér váratlanul, hiszen az ilyen problémák hozzátartoznak a futáshoz. A gondolat közben szárnyalhat ugyan bármerre, de az már csak egy extra lehetőség, amivel vagy élek, vagy nem. (S az is egy érdekes talány, hogy mi jár a fejemben útközben.)
Nos, a kérdéseimre választ kaptam, de a végére minden leegyszerűsödött és átlényegült. Maga az út és az állapotom is. Elindultam, futottam, teltek-múltak a kilométerek és az órák, izzadva, fokozatosan fáradva haladtam előre, de ezt egyszerűen és mindezt fennkölt gondolatok nélkül tudom leírni, ahogy ténylegesen történt.
Kora reggel, kihalt város, a Lánchíd és környékének díszkivilágítása elég szerény.
A hajnal is alig észrevehető, semmi különös nem mondható el róla.
Csak futok, telnek a kilométerek. Az első, maratoni résztávon teljesen magam leszek, vagyok.
Szinte észrevétlenül világosodik ki, aztán az ég megmarad kicsit borongós, szürkés árnyalatú.
Isaszeg és Valkó közt turistaút nincs, szarvasok viszont vannak.
És egy eltévedés is. A falu úgy elbújt a kiterjedt kukoricások mögött, hogy alig találom meg.
Itt viszont már nem csak a kora reggeli szellő segít felfrissülni, kb. 42 km után normális frissítést is kapok.
Hatvannál erőlködik a nap, s kezdem érezni a lábaimat. Nincs velük semmi gond, csupán érzem, hogy „vannak”.
Csány felé viszont már minden egyes kilométer másfélnek tűnik. Emelkedő? Ez a fogalom 70 km után mást jelent, máshol kezdődik.
Az Atkár előtti hullámvasutat pedig csak a Mátra látványa kompenzálja. Annak a Mátrának a látványa, ami piszkosul távoli még mindig.
Gyöngyös előtt azonban már rendesen zsibbad mindkét lábam, a város alsó szélén a sétálás – és egy-egy pillanatig a befejezés – gondolatával kacérkodok.
A kerékpárút lassú emelkedőjén erőre kapok, Füreden újabb frissítés, és irány a Kékes.
A Benevár-bérc sziklás talaja sokkal meredekebb az aszfaltnál, de nem kicsit rövidebb nála. És amikor fáj (és most fáj), akkor a meredekségnél fontosabb, hogy előbb érjen véget.
Kékes után közeleg az alkonyat, és rám tör a felismerés, hogy nincs nálam lámpa. Máshogy terveztem, kicsit elszámoltam magam, de innen akkor is le kell jutnom valahogy.
A Markazi-kapuig a gerinc és a bükkös most is élmény, utána viszont inkább a völgybe vezető ösvényt választom a várromig hullámzó oldalgerinc helyett. A völgyi utat ugyanis rövidebbnek saccolom, ami a távolságra vonatkozóan igaz is. A gerincen viszont jobban – és tovább – lehetne látni, mint lenn a sűrűben. Így ez a szakasz koromsötétben ér véget, ami (lámpátlanul) szintén élmény, de másfajta.
Markaz és Abasár egyaránt nem a szintmentes útjairól ismert, az aszfalton az emelkedők most mégis könnyedén mennek. Szinte sajnálom, hogy itt és most vége, de ennyi fért bele, indulni kell haza. Most úgy érzem, képes lennék elfutni akár a világ végére is, de azért a másnapi robotszerű mozgásom emlékeztet rá, hogy ez a 120 km sem volt kevés…
Néhány kép is készült:
Nagyváthy János blogja 