Kategóriák
Futás

Budapest-Kékes futás

2005. október 12.
Ezen a napon tettem meg az első köröket azon az úton, amit kereken tíz év rendszeres futás, sok-sok ezer kilométer és ipari mennyiségű szintkülönbség megtétele követett. Noha korábban is futkorásztam időnként, de ezek az alkalmak még nagyon rugalmas hozzáállással sem tekinthetőek rendszeresnek, és a legközelebb akkor járok a valósághoz, ha a hegymászó túráim kiegészítő edzéseinek nevezem őket. Kivéve egyetlen hosszabb, néhány hónapos időszakot, amikor a maraton teljesítése motivált, de ez már igen régen volt, bőven az ezredforduló előtt. Ma már csak egy szekrény mélyén porosodó befutóérem és egy postai levelezőlap méretű eredményértesítő emlékeztet rá, hogy ilyen is volt. Ezt követően pedig teljesen leálltam a futással, mivel nem láttam magam előtt többé konkrét célt, a csak úgy, bele a vakvilágba futkosás pedig nem az én műfajom…
2005 őszén indultam el ismét (a közvetlen okait most nem ismertetem, csak magát a tényt). Három km volt a napi penzum, ami hamarosan 4, majd 5 km-re nőtt, aztán egy szép napon felmerészkedtem a Hegyre is. Ezt is a fokozatosság jegyében, két részletben tettem, előbb hazulról a Szépjuhásznéig, következő alkalommal pedig onnan indulva tovább a csúcsig, és csak később kapcsoltam össze ezt a két szakaszt. Ez a fokozatosság később is jelen volt, semmit nem akartam elkapkodni, mindent így, apró mozaikokból raktam össze. Hegyi maratonokat, százasokat, két- és háromezres hegycsúcsokra felfutásokat is.
Az alábbi gondolatokat viszont nem a most esedékessé vált visszatekintés jegyében, hanem félidőben, 2010-ben, rendszeres futásaim ötödik évfordulója alkalmával pötyögtem be a számítógépbe. Akkor félbehagytam, évekig rá se néztem, most azonban kapóra jött a létezése, mivel ezúttal semmi hasonlót nem tudnék felmutatni. Hosszú elmélkedésekre jelenleg nem vagyok ráhangolódva, és az ominózus 10. évfordulóm napján még egy rövid tiszteletkört sem kocogtam (pfuj, lusta disznó!), ezért most ezt a leporolt néhány gondolatot és az akkori „ünnepi” futásom néhány pillanatát teszem közzé. A lényege az, hogy kitaláltam magamnak egy alkalomhoz illő futást, amit megvalósítottam, szép volt, jó (hosszú) volt, hasznos volt, rengeteg tapasztalatot adott, és amikor eszembe jut, ma is elérzékenyülök egy kicsit. Ugyanígy viszont bárki kitalálhatja a maga Budapest-Kékes futását (vagy akár a saját Mount Everestjét), s ha elég kitartó, eltökélt, képes egy hajszálnyival többet tenni érte, mint amit a túlcivilizált környezetünkből fakadóan egyre szűkebb keretek közé szorított komfortzónánk enged, rájön, hogy korlátait sokkal messzebbre tudja kitolni, mint azt a kanapén ülve hinné. Talán csak egy félmaraton, talán egy meredek sziklaorom megmászása, egy érdekes túraútvonal megsíelése, netán egy tó átúszása, de lehet, hogy egy vándortúra teljesítése jelenti ezt a „túlteljesítést” valakinek, ez gyakorlatilag mindegy. Magunkhoz mérten bárminek lehet különleges értéke (számunkra), és csakis ez a fontos…
Íme tehát, egy (a címben szereplő) futás és a hozzá kapcsolódó gondolatok 2010-ből:

Rengeteg ismeretlen, de megismerésre érdemes helyszínnel vagyunk körülvéve, amiket lelassulva tudunk leginkább felfedezni. Két lábon járva (vagy futva) sokkal többet veszünk észre szűkebb és tágabb lakóhelyünkből is, mintha „közlekednénk”. Autóban, buszon, vonaton csak az utunk szempontjából meghatározó momentumokra figyelünk, nem a mellettünk elsuhanó részletekre, vagy akár magára az egészre, ami valójában ott van.
Kemény, nagyobb erőfeszítést követelő célokat közvetlen környezetünkben is találunk. Nem feltétlen kell távoli utazás, egzotikus helyszín, drága rendezvény, verseny ahhoz, hogy érdekes látnivalókhoz, különleges élményekhez jussunk. Ha pedig a lehetőségeink is szűkre szabottak, még nagyobb jelentőségűvé válnak az előbbi tényezők. Mert akkor sem kell lemondanunk arról, hogy a hétköznapok egyhangúságából kitörjünk, határainkat kiszélesítsük – illetve azok létezését egyáltalán kipuhatoljuk.
S ha mindezt magunk találjuk ki, tervezzük és szervezzük, még nagyobb, még teljesebb sikerélményt kapunk, mintha mások által készen kínált célokból választanánk. Hiszen ez a kaland százszázalékosan a miénk lesz, nem csak a „résztvevői” leszünk valaminek!

De mit találjunk ki, hol és hogyan kezdjünk hozzá? Bármilyen műfajról legyen szó, sok lehetetlennek tűnő feladat létezik, amire képesek vagyunk – amennyiben elhisszük, ha akarjuk, és teszünk is érte. Futásban például egy maraton lefutása is lehet nagy álom, és lehet számunkra nehéz, akár maga a táv, de a valóra váltásáig vezető út is. Ám ezzel korántsem kell véget érnie az adott sportággal kapcsolatos álmainknak. Egy kicsit persze hátradőlhetünk az elégedettség érzésével telítődve, sőt kifejezetten jót tesz a lelkünknek, ha tudunk örülni megvalósult vágyainknak. De nem szükséges évekig ugyanazokból az élményekből merítkeznünk, és közben lassan, észrevétlenül belefásulnunk fokozatosan halványuló emlékeinkbe. Egy-egy ilyen meghatározó esemény lehet ugyanúgy a kezdete is valaminek, valami még nagyobbnak – ami persze nézőpont, hozzáállás kérdése is –, mert van élet a maraton után is. A mércét lehet tovább emelni, a határ sokkal messzebb van, mint azt legmerészebb álmainkban hinnénk! Léteznek még komolyabb megpróbáltatások, hosszabb, extrémebb lehetőségek (nem csak versenyek), melyekhez képest eltörpül egy maraton teljesítése.
Persze itt felmerül, hogy helyes-e, egészséges-e (nem csak fizikai szempontból) arra törekedni, hogy mindenkinél, mindennél hosszabbat, nehezebbet, megerőltetőbbet hajtsunk végre? Mindig van, vagy előbb-utóbb lesz valaki, aki kitartóbb, erősebb, gyorsabb, vagy vakmerőbb, többet mer kockáztatni. Ezért ha céljainkat folyton a „leg” előtag alapján tűznénk ki, és minden tervünk teljesülne, akkor sem örülhetnénk sokáig, a trónfosztás árnyéka mindig a sarkunkban loholna, és beállítottságunktól függően frusztrálna vagy ösztönözne (melyik a jobb?). Kivéve akkor, ha mindig magunkhoz mérve tűzzük ki a feladatot, hiszen a nehézségek úgyis bennünk vannak, saját – gyakran komoly – korlátainkat ledönteni az igazi teljesítmény…

Leghosszabb utam a Kékesre
Rendszeres futásom ötödik évfordulójára igyekeztem valami rendhagyót kitalálni. Valami olyan futást, ami egyrészt határaim alaposabb megismeréséről szól, másrészt olyan kérdésekre is megadja a választ, amiket egy normál táv lefutása során nem biztos, hogy ki tudok deríteni. Így körvonalazódott bennem szép lassan a főváros közepéről, a 0 km-kőtől (ebben ihletadóként szerepe volt a V3-nak, ami szintén innen indul) az ország legmagasabb pontjára (f)elfutás ötlete. Ha ezt a tervet egy országokat, hegyeket, sivatagot átszelő útvonalhoz, vagy a világ leghosszabb és szigorú időlimitekhez kötött versenyeihez hasonlítjuk, nyilván igen szerénynek tűnik. Ha viszont egy hosszú évek edzésmunkájával kiizzadt maratonhoz viszonyítjuk, már a táv is annak háromszorosa. Akkor hát hova soroljam, milyen jelzőkkel illessem? Nem egyszerű meghatározni, de nincs is értelme, és nem is szeretném. Ez egy számomra nehéz és hosszú futás volt, és ez az egyetlen mondatba sűrített jellemzés minden lényeges információt tartalmaz. De ugyanilyen szubjektív az a rengeteg tapasztalat, amivel gazdagabb lettem, és amihez egy ilyen út kell. S ami jól fog jönni akkor, ha újból valami hasonló ötletem támad…
A kérdések pedig, amikre a választ keresem ezzel az akcióval, a következők:
– Milyen nehéz 100-nál több km-t futni, nagyrészt aszfalton? (Terepen már tudom, ennyivel könnyebb dolgom van, mintha maga a táv is ismeretlen lenne.)
– Milyen érzés a Kékesre vezető hosszú emelkedőn úgy felfutni, hogy a lábaimban már egy monoton, majdnem teljesen síkon vezető százas benne van?
– Mikor, hogyan és mennyire fáradok el?
– Mit és mennyit bírok közben enni, inni?
– Mikor jönnek a holtpontok, hogy boldogulok velük, és mi következik utánuk?
Ezek persze nagyrészt technikai, gyakorlati kérdések, és ahogy növekszik a mögöttem lévő táv, úgy foglalkoztatnak egyre jobban és lesz egyre nagyobb szerepük. De ez nem ér váratlanul, hiszen az ilyen problémák hozzátartoznak a futáshoz. A gondolat közben szárnyalhat ugyan bármerre, de az már csak egy extra lehetőség, amivel vagy élek, vagy nem. (S az is egy érdekes talány, hogy mi jár a fejemben útközben.)
Nos, a kérdéseimre választ kaptam, de a végére minden leegyszerűsödött és átlényegült. Maga az út és az állapotom is. Elindultam, futottam, teltek-múltak a kilométerek és az órák, izzadva, fokozatosan fáradva haladtam előre, de ezt egyszerűen és mindezt fennkölt gondolatok nélkül tudom leírni, ahogy ténylegesen történt.

bp-kekes futas
Erről van szó

Kora reggel, kihalt város, a Lánchíd és környékének díszkivilágítása elég szerény.
A hajnal is alig észrevehető, semmi különös nem mondható el róla.
Csak futok, telnek a kilométerek. Az első, maratoni résztávon teljesen magam leszek, vagyok.
Szinte észrevétlenül világosodik ki, aztán az ég megmarad kicsit borongós, szürkés árnyalatú.
Isaszeg és Valkó közt turistaút nincs, szarvasok viszont vannak.
És egy eltévedés is. A falu úgy elbújt a kiterjedt kukoricások mögött, hogy alig találom meg.
Itt viszont már nem csak a kora reggeli szellő segít felfrissülni, kb. 42 km után normális frissítést is kapok.
Hatvannál erőlködik a nap, s kezdem érezni a lábaimat. Nincs velük semmi gond, csupán érzem, hogy „vannak”.
Csány felé viszont már minden egyes kilométer másfélnek tűnik. Emelkedő? Ez a fogalom 70 km után mást jelent, máshol kezdődik.
Az Atkár előtti hullámvasutat pedig csak a Mátra látványa kompenzálja. Annak a Mátrának a látványa, ami piszkosul távoli még mindig.
Gyöngyös előtt azonban már rendesen zsibbad mindkét lábam, a város alsó szélén a sétálás – és egy-egy pillanatig a befejezés – gondolatával kacérkodok.
A kerékpárút lassú emelkedőjén erőre kapok, Füreden újabb frissítés, és irány a Kékes.
A Benevár-bérc sziklás talaja sokkal meredekebb az aszfaltnál, de nem kicsit rövidebb nála. És amikor fáj (és most fáj), akkor a meredekségnél fontosabb, hogy előbb érjen véget.
Kékes után közeleg az alkonyat, és rám tör a felismerés, hogy nincs nálam lámpa. Máshogy terveztem, kicsit elszámoltam magam, de innen akkor is le kell jutnom valahogy.
A Markazi-kapuig a gerinc és a bükkös most is élmény, utána viszont inkább a völgybe vezető ösvényt választom a várromig hullámzó oldalgerinc helyett. A völgyi utat ugyanis rövidebbnek saccolom, ami a távolságra vonatkozóan igaz is. A gerincen viszont jobban – és tovább – lehetne látni, mint lenn a sűrűben. Így ez a szakasz koromsötétben ér véget, ami (lámpátlanul) szintén élmény, de másfajta.
Markaz és Abasár egyaránt nem a szintmentes útjairól ismert, az aszfalton az emelkedők most mégis könnyedén mennek. Szinte sajnálom, hogy itt és most vége, de ennyi fért bele, indulni kell haza. Most úgy érzem, képes lennék elfutni akár a világ végére is, de azért a másnapi robotszerű mozgásom emlékeztet rá, hogy ez a 120 km sem volt kevés…

Néhány kép is készült:

Szerző: NJ

Hegymászás, kerékpározás, hegyi futás, teljesítménytúra, trekking, barlangászat, sífutás, fotózás, írás, és sok más...

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s