Kategóriák
Hegymászás

Csokoládéhegy

Matterhorn magyar módra

Idén szokatlanul meleg nyár volt, még a csokoládék is megolvadtak, ám egy bizonyos 25 évvel ezelőtti augusztusi délelőtt sem panaszkodhattunk az időjárásra. Kegyetlenül tűzött a nap, a valószínűtlenül kék égbolton alig pár felhőpamacs úszott. De mi köze a csokoládénak a meteorológiához? Nem kell megijedni, nem tértem át a kvízkérdések készítésére, inkább elárulom: ezen az ominózus nyári napon bizonyosodtam meg arról, hogy a drága svájci csokoládékon látható merész alakú hegycsúcs nem a túláradó marketinges fantázia szüleménye, hanem tényleg létezik, a maga megközelíthetetlenséget sugárzó valójában is ott áll a Zermattot övező négyezresek gyűrűjében. De hogy kerültem oda? Mi vonzott benne, mi riasztott, milyen belső és külső küzdelem előzte meg azokat az egyedülálló – és nyilván sokak által áhított – pillanatokat, amikor az olasz-svájci határon húzódó keskeny sziklaélről az Alpok egyik legszebb körpanorámáját élvezhettem?

Mikor gyerekkoromban megpillantottam a Hegy fényképét az egyik természettudományos könyvben, borzongás fogott el már a puszta elképzeléstől is, hogy léteznek emberi lények, akik fel mernek rá kapaszkodni. Nem hittem volna, hogy az emberi faj biológiai adottságainál fogva egyáltalán képes ilyesmire, de mivel egy táblázatban fehéren-feketén ott állt pár név és egy évszám (1865), ebből azt szűrtem le, hogy a Homo sapiens bizonyos – valószínűleg pókkal kereszteződött vagy mutáns – példányai mégiscsak rendelkeztek ilyen fizikai adottságokkal. Hiszen elérték a csúcsát. Azt azonban továbbra se értettem, honnan volt ekkora bátorságuk… Mélyebben viszont soha nem merültem bele a témába, mert az a fotó túlontúl meredek volt még ahhoz is, hogy az egyébként meglehetősen szerteágazó és gazdag gyerekfantáziámba tartósan beférkőzzön. Ekkoriban amúgy is jobban érdekelt például a csoki (amelynek papírján, ha elvétve is, de újra és újra felbukkant a Hegy), vagy a békák a közeli patakparton…
Aztán, hosszú és svédcsavarokban gazdag ifjúkorom derekán, eljött a ’90-es év nyara, amikor sorra tárultak ki a határok, és mi frissen bepecsételt vízummal az útlevelünkben, beléptünk a nagy(on drága) svájci valóságba. Oda, ahol ezt a vízumot már a kutya sem nézte, ahol az autóutak nyár derekán is az egészen az örök hó világáig kanyarognak, és ahol a méregdrága hotelek muskátlival gazdagon borított erkélyein túl, a havas-szürke hegyvonulatok felett, az út végén (sic!) ott áll, kevélyen és elérhetetlenül a Hegy: a Matterhorn!

matterhorn 03
Fantázia(hegy) vagy valóság?

Mint fentebb már írtam, 150 éve mászták meg először. Az akkor, leereszkedés közben bekövetkező tragédia valószínűleg mindenki előtt ismert, aki olvasott már a hegymászás és az Alpok feltárásának történetéről (ha mégsem hallottál még róla, akkor a Google a legjobb barátod 🙂 ). Az viszont teljesen véletlen, hogy pont az első megmászás 125. évfordulójának idején érkeztünk a helyszínre, hogy a lehetőségeinkhez mérten minél alaposabban szemügyre vegyük ezt a gigantikus kőpiramist. Ekkor még híre-hamva sem volt internetnek, egyéb irodalmi források is igen szűkösen álltak rendelkezésre, így jóformán csak szájhagyomány útján terjedő információkra tudtunk alapozni. Egy Ozsváth Attila nevű fiatalember adott hasznos tanácsokat (róla ekkor kb. annyit tudtam, hogy előző évben mászták a Matterhorn északi falát, de azt még nem, hogy minden idők egyik legkiválóbb magyar hegymászóját tisztelhetem személyében, és 2002-ben eltűnt a Karakorum jégóriásai közt), de mai szemmel bizony így is nevetségesen kevésnek tűnő ismeretünk gyűlt össze arról, mi vár ránk.
De amit nem tudunk, attól legalább nem félünk, hiszen azt sem tudjuk, hogy félnünk kellene tőle – ilyen bölcsességekkel nyugtatva magamat, akadtak azért olyan pillanataim, amikor elhittem, hogy sikerülhet. Gábor (Vajda), a mászótársam valószínűleg ugyanígy állt ezzel a kérdéssel. Viszonyulásunk a Hegyhez később is érdekesen alakult. Nekem még a túra napján sem volt határozott álláspontom, hol a félelem, hol a magabiztosság került túlsúlyba. Csak a szándékom volt biztos, hogy meg akarom mászni – és szerencsére az idő is, ami a pozitív hozzáállást erősítette, s részben ennek köszönhetően végül mégiscsak nekivágtunk.

matterhorn 01
Zermatt főutcáján
matterhorn 02
Békás ivókút hátizsákkal

Täsch faluból 8 km Zermatt. Ezt a távot, 30 kiló körüli hátizsákkal, a legnagyobb optimizmussal sem érdemes gyalog 2 óránál rövidebbre kalkulálni, és akkor még ott sem tartunk, ahonnan a „normális” hegymászók szoktak indulni. Ahhoz még egy jó hosszú hegymenet szükséges, és csak a Schwarzsee közelében lévő felvonóállomásnál mondhatjuk, hogy megérkeztünk a „hivatalos” rajthelyre. 🙂 Ott, ahol a tűző napon végletekig elcsigázottan, sajgó vállakkal és lábakkal egy szusszanásra lerogyni is alig maradt erőnk, ott szállnak ki a kabinból a frissen illatozó, mini-hátizsákkal útnak induló kemény helyi arcok. Nem mintha ez bennem a legcsekélyebb fokú lelki törést vagy irigységet okozta volna, mert azóta is rendületlenül tartom magam a saját – kicsit talán túl szigorú – elveimhez, miszerint az ilyen fél-hegymászás vagy félhegy-mászás nem kell. Vagy lentről megyek fel, vagy sehogy – elvégre egy maratont sem úgy fut az ember, hogy az első 15 vagy 20 kilométert villamosra ülve teszi meg… Ebben a stílusban jutottam vagy jutottunk fel az Elbrusztól a Mont Blanc és Monte Rosa csúcsain át gyakorlatilag mindenhova, egyik hegy esetében sincs ilyen tekintetben lelkiismeret-furdalásom vagy hiányérzetem…
Itt jegyzem meg, hogy ma a helyzet bizonyos szempontból nem változott, tehát aki akar, mehet végig gyalog, aki nem, az felvonóval, másrészt viszont hatalmasat fordult a világ, és nem a tiszta módszerek irányába. A hátunkon ugyanis már nem vihetjük fel a házunkat, aki fel akar jutni, annak könyékig a zsebébe kell nyúlnia, és mindenben elfogadni a pénzsóvár hatalom által támasztott követelményeket. Minden szabályozva van, az indulás időpontja, az éjszakázás helyszíne és költsége, az adott napon a hegyen tartózkodók maximális létszáma, még talán az is, hogy mikor-hol lehet elköhögni magunkat vagy fényképet készíteni útközben. Még a hajnali indulás sorrendje is előírás alapján követezik. Ez a 2015-ös állapot már egyáltalán nem az a világ, ahol az alpinista jól megpakolva nekivág a hosszú útnak, hogy a saját tudására, erejére, felkészültségére támaszkodva szembenézzen a kihívásokkal, majd ha a külső körülmények is szerencsésen összejönnek, megmássza a hegyet. Ma akkor van esélye erre, ha sikeresen lottózik vagy főállásban bankigazgató (de utóbbi esetben sem 100%, tekintettel a pénz-szabadidő-körülmények ördögi háromszög hegymászásra erősen hatással lévő összefüggéseire). Nem irigylem azokat, akiknek a Hegy ma még csak a kívánságlistáján szerepel…

matterhorn 04
Szöveg nélkül
matterhorn 05
Pihennek a hordárok

A Schwarzsee-től, egyre tikkadtabb állapotban, újabb két órába telik, míg súlyos málháink alatt rogyadozva megérkezünk a Hegy aljához. Igen, az aljához! Mert a Matterhorn egy olyan, ezen a téren is szinte egyedülálló képződmény, ami pontosan behatárolható helyen „kezdődik”. Sok más csúcstól eltérően nem lassan, fokozatosan meredekebbé váló, sziklásodó emelkedő végén, egy nyeregből jutunk fel egy esetleges utolsó kitett gerincen a tetejére, hanem odagyalogolunk ehhez a bizonyos ponthoz, és ott kezdjük el „megmászni”. A Hegy innen, közvetlenül a „lábától” nyújtja a legdurvább látványt. Hajszálpontosan az orrunk előtt nő ki gigászi kőpiramisa a kopár 3000 méter körüli tájból, és emberi léptékkel befoghatatlan magasságig hasít az égbe. A nyakam is belefájdul, ha sokáig nézegetem. Ráadásul késő délután már árnyékba kerül a felénk mutatott oldala, saját felhői pedig úgy burkolják körbe a felső részét, hogy még sokkal sejtelmesebb, és egyben sokkal ijesztőbb látszatot keltsen. S amikor ott áll az ember fia alatta, és hallja a kőomlások jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető ropogását, rájön, hogy amit eddig fotókon, naptárakon, könyvekben látott, az a félelmetesség köszönőviszonyban sincs a valódival. A Hegy még sokkal-sokkal olyanabb! És hiába érezzük magunkat magabiztosnak, vagy gyűjtjük szorgalmasan évekig a bátorságot, csak itt, az utolsó pillanatban dől el, hogy mindez elégnek bizonyul-e. Ezen a helyen felül kell bírálnunk az összes elképzelésünket, tervünket, és feltenni újból a kérdést, hogy tényleg akarjuk-e. S ha már eddig is lapult bennünk pár csepp bizonytalanság, az itt ránk váró hatások biztosan nem a mászni akarásunkat fogják erősíteni. Ha idáig sem voltunk elég elszántak, esélyeink csak romlani fognak – pedig egyelőre csak az elindulás (illetve elindulni merés) kérdéséről van szó, magáról a mászásról még nem…

matterhorn 07
Itt kezdődik a Hegy
matterhorn 06
Grand Hotel Gneiss und Pala *****

A Matterhorn nem könnyű. Tény persze, hogy vannak példák „felfutásokra” (fix kötelek nélkül azért egy kicsit biztos átrendeződne a rekordok palettája), gyerektől az aggastyánig rengetegen elérték már a tetejét, teljesen amatőrök is, akiket a svájci guide-ok vagy bergführerek zsák krumpliként húznak-vonnak, és vérbeli mászók, akik az északi és déli falon egyaránt merészebbnél merészebb útvonalakat nyitottak. Az alpinizmus történetében egyedülállóan még olimpiai aranyérmet is adtak egyszer érte (a Schmid fivéreknek az északi fal 1931-es első megmászásáért). Mászták már mindegyik élét „egy szuszra”, síeltek le róla, de akkor se mondanám könnyűnek. Akár kondícióigény, akár mászótechnikai nehézség, vagy bármelyik másik tényező szempontjából vizsgáljuk, mindenhogy van benne némi kihívás, a korunkra jellemző elbagatellizálás, a klasszikus túrák „lekönnyűzésének” divatja pedig csak veszélyesebbé teszi.
Igaz, hogy 150 éves története számos olyan viszonyítási alapot adott, amik többféle szempontból is egyszerűbbnek mutatják, de érdemes fenntartásokkal hasonlítani a ránk váró feladat mértékét az évszázados vagy több évtizedes régi teljesítményekhez. Csak két, nagyon különböző jellegű példát ragadok ki a régebbi történetekből: Zsigmondy Emil és fivére 1884-ben a Matterhorn keresztezése után a Theodulpasson át, a Breithorn érintésével tértek vissza Breuilból Zermattba (nem számolom ki az általuk megtett szintet, de nem kevés), Walter Bonatti pedig 1965-ben télen, egyedül mászott új útvonalat az északi falon. Mindkettő óriási tett volt a maga műfajában és idejében, de a mai sokkal jobb felszerelésekkel, pontosabb információkkal, százszor megbízhatóbb meteorológiai prognózisok és összehasonlíthatatlanul biztosabb mentési feltételek mellett sem nőtt számottevően a hasonló kaliberű teljesítmények száma. Sokan másznak fel, de ennek inkább az a következménye, hogy a Hegy tragédiáknak is egyre gyakoribb tanúja. Napjainkig 170 feletti halálos áldozatot szedett, többségük egyszerűen lezuhant, vagy kőhullás, eltévedés, vihar miatt vesztette életét, de a csúcs elérése nélküli visszafordulások, próbálkozások száma sem alacsony. Ha ennek tükrében nézzük, már nem is a könnyűségének, hanem a nehézségének a mértéke lesz a kérdés…
Persze ezt érthető okból egész másként látja az UIAA hetes-nyolcas fokozatban könnyedén szaladgáló alpesi mászó és a Dobogókőről lenézve is szédülő turista, de ez nem csak a Matterhorn esetében van így. Talán célszerűbb személyre szabottan vizsgálni, általános sablonokat mellőzve mérlegelni, hogy számunkra nehéz-e vagy könnyű-e. Persze ehhez nem árt különféle objektív mércéket segítségül hívni (UIAA skála, szintkülönbség, tengerszint feletti magasság, útvonalhossz, biztosítási lehetőségek, stb.), ami látszólag paradoxon ugyan, de valójában a kétféle megközelítés kiegészíti egymást. Ennél mélyebben azonban nem szeretnék belebonyolódni ebbe a témába.

matterhorn 10
Gábor, valamivel a Solvay-ház felett

Igaz, hogy bőven vannak sokkal nehezebb, meredekebb falak, kockázatosabb útirányok a Matterhorn szokásos megmászási útvonalának számító Hörnli-gerincnél (magam sem a legnehezebb túráim közt tartom számon), Földünk távolabbi hegységei pedig szinte csak nehezebb, veszélyesebb kihívásokat rejtenek, mégsem nevezném egyszerű vagy könnyű hegynek. 25 év megszépítő távlatából sem, pedig magunk is könnyen feljutottunk rá, és hasonlóan könnyen vissza is tértünk. Még annak tükrében sem, hogy szinte az összes, papírforma alapján hasonló nehézségűnek vélt tátrai mászásunk nehezebbnek bizonyult a valóságban, és sokkal több akadályt jelentett. (Sőt, valószínűleg még akkor sem merném könnyűnek értékelni, ha minden addigi hegymászó túrám közül a legegyszerűbb lett volna). Már csak azért sem, mert a megmászását végigkíséri a gondolata, tudata annak a rengeteg tényezőnek, melyek kudarchoz, tragédiához vezethetnek, és ez lemoshatatlanul rányomja bélyegét a túrára. Nyilván nem úgy mászunk, hogy közben lezuhanásról vagy kőomlásokról elmélkedünk (vagy ami még rosszabb, rettegünk). Útközben fel- vagy lefelé teljesen más jellegű gondolatok töltik el az embert, kiszorítva fejének legrejtettebb zugaiból is a valós vagy megalapozatlan félelmeket. Mászás közben leginkább magára a mászásra figyel, keresi a lehetőségeket a továbbjutásra vagy a biztosításra, kutatja a fogásokat és lépéseket, időnként körbepillant a tájon, és többé-kevésbé élvezi a felette tornyosuló sziklapiramison elfoglalt egyre szellősebb pozícióját. S ilyenkor a félelemnek nem sok hely marad a fejében…

matterhorn 08
Mögöttem a Hegy „lába” és a keleti fal alatti kis gleccser
matterhorn 09
Napfürdő négyezer méteren

Hajnali négykor csendben megindulnak a csúcsra pályázók, mi is beállunk a párosok, hármasok közé. A sötétben kapóra jön, hogy előttünk is haladnak, nem kell a fejlámpa szűkös fényében túl sokszor a helyes irányt kutatni. Csak mászunk, gépiesen, egyre feljebb. Az alattunk növekvő mélységet most még nem igazán látjuk (csak tudjuk, hogy ott van), időnként egy-egy hűvösebb fuvallat segít éberen maradni. Kb. a szint negyedének megtétele után lassan aranyba öltözik az egész hegyoldal, a csúcsok szokásos reggeli lángolását most nem távolról figyeljük, hanem magunk is benne vagyunk. Jólesik ez a kis melegség, és az első igazán meredek szakasz leküzdése után, a Solvay-ház parányi előterén, eljön az ideje a reggelinek. Csodálatosan tiszta idő van, ilyen ideális körülmények között igazán nem panaszkodhatunk. A szikla is száraz, hónak, jégnek nyoma sincs. Ingujjra vetkőzve mászok, a meleg ruha a hágóvas és a csákány mellett a hátizsák súlyát hivatott ma növelni, talán végig. Ennek persze csak örülök, inkább cipelem a hátamon, mintsem szükség legyen rájuk. 🙂
A gerinc hátszerűen kiszélesedik és laposabbá válik. Itt gyakran hó szokott lenni, de most teljesen hómentes, könnyen járható. Felette viszont az útvonal legmeredekebb szakasza követezik. A vastag fix kötelekkel felszerelt falon kisebb sor alakult ki, de nincs túl nagy tömeg, számottevő várakozásra nem kényszerülünk.

matterhorn 12
Kötélmászás, egy km-rel lejjebb (jobbra fenn) a Hörnli-ház

Egyetlen helyen kell csak feladni az elveimet, mivel az enyhén áthajló falon dupla bakancsban nem találok megfelelő lépést, a mászócipőt átvenni viszont nincs lehetőségem. A terep sem alkalmas itt a cipőváltásra és mögöttünk is jönnek, így a kötél segítségével húzódzkodok fel.

matterhorn 13
Az a bizonyos kulcshely

Nem is akkora baj, hogy maradt a bakancs, mert az utolsó emelkedő kicsit jeges. Itt maga a mászás már egészen könnyű, de nagyon óvatosan kell mozogni. Feltűnik egy sziklához erősített Madonna, és a következő pillanatban a keskeny, hóval borított tetőélen állunk. Noha ez a pont hegyünk két csúcsa közül a magasabb, de hogy teljes legyen a történet, átmegyünk az olasz oldalon lévő kereszthez is. Aztán visszatérve, a svájci csúcson tartunk nagyobb pihenőt.

matterhorn 14
Madonna, felette ember a csúcson
matterhorn 15
Mögöttem a Monte Rosa csúcsai

Itt megvárjuk, míg a tömeg elindul, ebédelünk és közben legalább egy órán át élvezzük az egyedülálló körpanorámát. Szó szerint „egyedülálló”, mert a környező hegyek mind jóval arrébb emelkednek, a Matterhorn alakjából következően nincs közvetlen szomszédja. Nem sorolom a 360 fokos kilátáshoz tartozó csúcsokat (mert jó sokáig tartana), csak egyet emelek ki, a Mont Blanc hókupoláját. Egy évvel korábban, onnan láttam életemben először a Hegyet, de van egy konkrétabb emlékem is, ami most bevillan. A Mont Blanc mászása után, az alaposan megolvadt Dome-gleccser hasadékai közt egy olasz párossal együtt ereszkedtem lefelé. Egymást biztosítva, lépésről lépésre haladva jutottunk túl a veszélyesebb szakaszokon, erősen a lényegre szorítkozó kommunikáció mellett. Már a Miage-gleccser törmelékén bandukoltunk, amikor egyikük váratlanul megkérdezte tőlem: „Jövőre Cervino?” (Monte Cervino: a Matterhorn olasz neve.) Akkor azonnal tiltakozni kezdtem, dehogy lesz Cervino, isten őrizz, eszembe nem jutott ilyesmi. És tessék, egy évvel később itt vagyok, a Cervino tetején. Ráadásul úgy került sor rá, mintha a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne. Idejöttünk, felmásztunk, csinálunk pár csúcsfotót, eszünk-iszunk, napozunk, aztán lemegyünk…

matterhorn 17
Átellenben az olasz csúcs, balra a távolban egy fehér vitorla helyett a Fehér Hegy
matterhorn 18
A Weisshorn, jobbra hátul a Berni-Alpok, a két sötét piramis az Aletschhorn és a Finsteraarhorn
matterhorn 19
Az olasz oldalon jóval szerényebbek a hegyek
matterhorn 20
Alattam az északi fal
matterhorn 21
És itt is…

Apropó, tényleg ideje indulni lefelé. A jeges oldalon fokozottan figyelve, elérjük a fix kötelek tetejét, innen a meredek szakaszon ereszkedünk. Lábunk alatt, az északi fal tövében, a gleccser több mint egy kilométerrel lejjebb világít. A gerinc irányában viszont, szintén több mint egy kilométerre alattunk a Hörnli-menedékház apró gyufásdoboza, így a következő útszakaszok egyikére sem mondanám, hogy abszolút nem kitett. 🙂 Valójában viszont a mélységnek kevés jelentősége van, száz méter felett már nem érezni pontosan a különbséget. Néhány ereszkedés után következik az ún. Váll, az átmenetileg könnyebb terepen és az utána keskenyebbé váló, tornyos-lépcsős gerincen egyaránt óvatosan mászunk lefelé. Napsütés és vizünk egyaránt bőven van, forgalom viszont nincs, ezért egyre jobban kell figyelni a helyes irányra. Ahol szükséges, kötélbiztosítással haladunk, mígnem egy újabb ereszkedéssel a Solvay-ház zsebkendőnyi teraszán találjuk magunkat.
Ismét ereszkedni kell, két osztrák fiú udvariasan előreenged, használjuk nyugodtan az ő előkészített kötelüket. Élek a felkínált lehetőséggel, aztán kicsit emelkedett adrenalinszint mellett konstatálom, hogy szabadon lógva kell összekötnöm az osztrákok kötelét a sajátunkkal, ha biztonságosan szeretnék leérni a „talajra”, azaz a meredek sziklafal aljára. Innen viszont nem történik semmi említésre méltó a továbbiakban, némi eltévedésen kívül, ami hozzátartozik a Hegyen szokásos forgatókönyvhöz. Felfelé jóval egyszerűbb ebből a szempontból a helyzet, csak a piramis csúcsát kell célozni, lefelé azonban az út alsó harmadán nagyon könnyű az itt több bordára szakadó hegyoldalon a gerinc irányától eltérve, a keleti falba keveredni. Ott aztán a kőzet hirtelen sokkal porhanyósabbá, megbízhatatlanabbá válik, a kezdetben járhatónak tűnő terep meredek letörésekben folytatódik, és a felülről hulló kövek is mind arra mennek… S ebben a csak távolból olyan sima és egyértelmű kőlabirintusban nem mindenki szokta időben észrevenni, hogy zsákutcába jutott. Most szerencsére nincs köd, vihar vagy sötétség, és még az érzékeink sem tompultak el a fáradtságtól, így hamar feltűnik, hogy valami nem oké. Gyorsan visszaoldalazunk a helyes útra, ahol a nyomainkban járó, így szintén nem tervezett kitérőt tett két szomjas osztráknak vizet adunk, aztán hamarosan (azaz még egy órányi lefelé mászást követően) ott állunk a sátrunknál.
Szakadt farmerban, porosan, izzadtan, fáradtan, de büszkén, pár horzsolással és egy fantasztikus túra élményével gazdagabban látunk neki a jól megérdemelt, pazar ízű zacskós tésztaleves elkészítésének. A másnapi lemenet szintén egész napos túrát jelent majd, de kit érdekel ez ilyenkor! Reggel pedig még búcsúajándékot is kapunk a Hegytől: az aranyló piramis látványát ezúttal a lábától csodálhatjuk.

matterhorn 22
A farmerom kiszakadt, ma úgyis ez a divat…
matterhorn 23
Aranyhegy

A képek közt van egy olyan, önkioldóval készült fotó, amit 25 éve majdnem kidobtam (az ilyen kiégett diák többsége előhívás után a kukában végezte), máig sem tudom, miért tartottam meg. Sajnos a kb. másfél kilós Zenit önkioldóval történő használatakor az objektíven mindig át kellett állítani valamit ahhoz, hogy ne a teljes blendenyílással exponáljon, és ezt a beállítást gyakran elfelejtettem. Olyankor – főleg ilyen erős fény esetén – az eredmény borítékolható volt, egy majdnem teljesen átlátszó, kiégett filmkocka lett az egyébként meglepően magas arányban sikerülő felvételek közt a tekercsen. Akkor nagyon sajnáltam, hogy pont a keresztnél készült egyetlen közös csúcsfotó ment tönkre ilyen módon, de hála a technika fejlődésének és a Photoshopnak, pár órás munkával sikerült elővarázsolni a „tartalmát”.

matterhorn 16
Lehet tippelni, a mászás vagy a retusálás tartott tovább?

Szerző: NJ

Hegymászás, kerékpározás, hegyi futás, teljesítménytúra, trekking, barlangászat, sífutás, fotózás, írás, és sok más...

Egy hozzászólás a(z) “Csokoládéhegy” című bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s