Sokak egyhangú véleménye szerint a Triglav a Júliai-Alpok királya – nem ok nélkül. Királynője viszont kétségen kívül a hegység olasz oldalán magasba szökő Jof di Montasio, melyet uralkodótársával ellentétben jóval kevesebben látogatnak, árnyékos falait, tornyait sokkal több titokzatosság lengi körül. A Király gerincén, ösvényein vonuló túrázók tömegéhez szokott látogató bizony alaposan meglepődik, ha itt is hasonló népsűrűségre számít. A Montasio szellős, keskeny ösvényein sokszor csak a kőszáli kecskék patáinak izgatott dobbanása töri meg a hegyet körülölelő csendet, a napi átlagot kiadó pár tucat, főleg környékbeli túrázóval pedig leginkább a déli oldalon vezető létrás úton találkozhatunk. Magányra, vad, érintetlen környezetre vágyó hegymászónak pont ideális hely ez, kihívást bőven jelentő, érdekes célokkal…
De miért 3in1?
Nos, bár tervem első pillantásra talán kicsit nagyratörőnek tűnhet, de a cél közelebbi ismeretében a cím magyarázata már egyértelmű: előbb a hegy legnagyobb falán át vezető klasszikus mászóút, aztán az ún. történelmi normál út, végül a legnehezebb jelzett/turista útvonal összefűzése egyetlen túra keretében.
A Montasio másfél km magas nyugati sziklaoldala nem csupán a Júliai-Alpok, hanem egész Európa legnagyobb falai közé tartozik. Noha a rajta vezető Via di Dogna egy már nagyon régen felfedezett, természetes adottságokat követő feljutási lehetőség, mely még megnyitása idejének (1882) technikai szintjéhez mérten sem mondható különösen nehéznek, de a kalandfaktor itt ma is maximálisan jelen van. A fölénk tornyosuló, alattunk leszakadó falak lenyűgöző mérete és a terep vadregényessége gondoskodik arról, hogy a felmászás ezen az ösvényen még jó sokáig ne váljon rutinfeladattá. Ehhez az úthoz bizony fel kell nőni…
Maga a Dogna-út 2400 m-es magasságban végződik, innen több választásunk van. Ha nem óhajtjuk a csúcsot kihagyni – márpedig miért mondanánk le róla, hacsak egy közelgő vihar vagy más váratlan körülmény nem indokolja –, felmehetünk jobbra jó nagyot kerülve, a kiépített ösvényen is. Ám ennél a lehetőségnél az első megmászók iránya, a szintén jelzett, de mászást segítő eszközöket egyáltalán nem tartalmazó Findenegg-folyosó sokkal szebb záróakkordot kínál! A könnyebb, de szintén érdekes másik út pedig kiváló a lemenetre, így tovább növeljük a túra élményszintjét.
S ha az említett irányokat követve elértük a hegy déli szikláinak lábát, jön némi csavar a történetben. Mert ugyebár a kiindulóponthoz is vissza kell jutnunk valahogy. Márpedig erre is kínálkozik – a Sella Nevea felé történő hagyományos lemeneten, majd a hegytömb bonyolult, gyalog vagy valamilyen közlekedési eszközzel történő megkerülésén kívül – egy igen pompás lehetőség: az Amalia-ferrata! Igaz, ehhez előbb újra fel kell mászni némi szintet a déli oldal szikláinak aljától, majd át kell harántolni előbb a nyugati, végül az északi oldalra. Ezzel azonban már el is mondtam a lényeget, a továbbiakban is kalandos, változatos formációk közt vezető útszakaszokra számíthatunk. A Montasio-torta habja, a 3in1 utolsó összetevője pedig maga a via ferrata lesz, melynek kitettsége sem elhanyagolható, ráadásul lefelé nehezedik. (A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy számomra az Amalia-út választása lemenetre csak útközben kristályosodott ki, erről viszont majd később.)
Nulladik összetevő: az eltévedés
Internet hiányában térkép nélkül indulok útnak, előzetes felderítés híján a sötétben eltévedést sem merem kockáztatni, megvárom, míg kicsit világosodni kezd. Emlékezetből keresem az utat, megyek vagy fél kilométert rossz irányba, amire persze helyismeret nélkül is hamar rájövök (hiszen a nyugati falhoz nyilván nem északkelet felé kell tartanom). Visszafordulok, hamarosan elérem azt a helyet, ahol le kell térni a széles, murvás útról. Keskeny, de azért kivehető csapás visz be az erdőbe, néhol még kopott piros felfestések is akadnak. Eleinte alig emelkedik az ösvény, de aztán fokozatosan egyre erősebbé válik a kaptató, ezzel párhuzamosan pedig egyre nehezebben kivehetővé a nyom. A „nyom” itt már szó szerint értendő, mert egyre többször van olyan érzésem, hogy nem is ember által taposott csapáson haladok. Az erdő egyre meredekebb és sziklásabb, néhol már a kezeimet is használni kell a továbbjutáshoz. Kidőlt fák, gyökerek, csúszós avar, mohos kövek – kezd a terep nem tetszeni. Amikor azonban már éppen megállnék, felismerek egy újabb ösvényféleséget, tehát megyek, pontosabban küzdök tovább. Kiérek az erdőből, törpefenyős gerinc oldalában vezet a nyom, egyértelműen emberi tevékenységre utaló jelekkel (fenyők ösvényre lógó ágai lefűrészelve). Így még most sem fordulok vissza, pedig rég rájöhettem volna, hogy zsákutcába kerültem. Magam sem értem, miből gondolom, hogy ez az az ösvény, ami nekem kell. A felismeréshez előbb el kell jutnom oda, ahol a nyom kivezet a törmeléklejtőre, majd egy nyeregbe. Itt jobbra nagy mélység tárul fel, felettem szintén sziklák, talán a Sárkány-gerinc tornyai. Odalenn pedig valahol a Val Rotta szűk katlana lehet, aminek a bejáratánál kellett volna áthaladnom, legalább 500 m szinttel lejjebb… de ezek persze csak tippek, térkép vagy legalább egy használható vázlat híján. Most mondom ki azt, amit már rég, legalább egy órája kellett volna: irány vissza! Egész pontosan 600 m szint felkapaszkodás, majd ugyanennyi itt-ott nadrágféken ereszkedés, s nem ám egy erdei sétányon, hanem a helyenként 50 foknál is meredekebb, sziklás-gyökeres őserdőben – hogy ez az időben is két óra körüli „pici” kitérő mit jelent egy ekkora túra esetén, valószínűleg nem kell ecsetelnem. És amikor már teljesen lemondtam róla, valahol egészen lenn, a még alig emelkedő terepen megpillantom a helyes utat!
A döntés
Normális hegymászó itt kétféle döntést hozhat. 1. A helyes ösvényt immár megtalálva, esetleg azt még kicsit tovább, a beszállásig vagy a nehezebb terep kezdetéig felderítve, visszafordul és másnap pihenten (és lehetőleg kicsit korábban) ismét nekivág. 2. Ha van nála elég víz és élelem, valamint bivakfelszerelés, folytatja az utat a tényleges beszállásnál lévő Edvige Muschi-barlangig, mely az egyetlen viszonylag normális éjszakázási lehetőség ebből az irányból, és ami innen még minimum 800 m szintemelkedést jelent, ismeretlen terepen. Persze tény, hogy ott a Suringar-bivak is a hegy felső nagy párkányán, 2430 m-en, de annak eléréséhez gyakorlatilag teljesen meg kéne mászni a falat, ami az eltévedéssel együtt számomra már két km szint leküzdését jelentené, végig ismeretlen, úttalan terepen. Ez pedig nem kevés, viszont jó sok. Itt azonban mégsem egy szimpla választásról van szó. Ugyanis akár visszafordulok, akár felmegyek a barlangig, másnap következne a feladat oroszlánrésze – és akkor még hátra van a lemenet is. S itt jönnek be további, döntésemre hatással bíró tényezők. Először is az időjárás, mint egyik legbefolyásosabb elem. Márpedig a prognózis szerint másnapra jelentősen megnő a zivatarképződés esélye, így az 1. verzió alapból felejtős, a teljes túrát elölről kezdeni esélytelennek tűnik úgy, hogy legalább a mászósabb – tehát a nagyobbik – részét szárazon megússzam. A 2. lehetőség választásához ugyanakkor minden adott, a zsákomat bő másfél napra számolt ennivalón, bivakzsákon és némi tartalék ruhán kívül 4 liter folyadék is húzza. A kocka tehát el van vetve: előre!
Közben saját fizikai és lelkiállapotomat is alaposan kielemzem. A hosszas vívódás eredménye pedig abszolút nem szerénység vagy szerénytelenség kérdése (nem is lehet az, hiszen ebben a helyzetben félretéve mindazt, amit esetleg szeretnénk gondolni magunkról, szigorúan objektíven és mélyen kell az embernek önmagába nézni!). Tény, hogy nagyon jó formában vagyok minden tekintetben. Persze ez nem újdonság önmagamnak, hiszen pont emiatt vagyok itt. Ha nem tettem volna meg minden tőlem telhetőt a felkészülésem során, s ha nem érezném azt az ilyenkor szinte kötelező minimális magabiztosságot, hogy minden klappol és „innentől rajtam nem múlik, nem múlhat”, most nyilván nem a Rio Montasio mély szurdoka felé szaporáznám még mindig friss lépteimet, hanem valamelyik egyszerűbb hegyen igyekezném kiélvezni az augusztusi nap utolsó sugarait. De miért is részletezem ezt ennyire? Mert pont annak látszatát szeretném elkerülni, hogy tovább indultam és – mintegy véletlenül vagy lazán, a kisujjamból kirázva – egyszer csak hopp, mégis felértem a csúcsra. Ez egyáltalán nem véletlen vagy valami égből jött szerencse volt, hanem az évek során folyamatosan végzett állóképességi edzéseken kívül a tervszerűen felépített mászások, túrák tucatjainak eredménye. Tudom, hogy képes vagyok a teljes útvonal megtételére még így, a rengeteg szint- és idővesztés ellenére is, sőt mi több, elég gyors vagyok ahhoz, hogy akár valamit behozzak a veszteségből (noha pontos részidőkre lebontott tervem nincs, nem is szeretem a túrákat annyira a számoknak alárendelni). Ugyanakkor azt is tudom, hogy a Muschi-barlangban éjszakázást el akarom kerülni. Nem túl bizalomgerjesztő ez a nyirkos és büdös sziklaodú (noha ezt a véleményemet itt lenn még csak pár fotóra alapozhatom, de megérzésem nemsokára beigazolódik), persze más kérdés, ha valaki rákényszerül. A felső párkányon lévő Suringar-bivakban pedig maximum akkor aludnék, ha mégis elromlik az idő vagy kicsúszok a sötétedés előtti csúcsmászás esélyéből. Esetleg ha a nagy mellénnyel bevállalt mászás során mégis nagyon elfáradok. 🙂
Első összetevő: nyugati fal, Dogna-út
Az ösvény eleinte kényelmesen vezet az erdőben, aztán hirtelen egy monumentális szurdokvölgy, a fentebb egyszer már említett Val Rotta kezdeténél találom magam. Ezer méteresnél is magasabb, vad tornyok, függőleges, emberi kéz által talán soha nem érintett falak döbbenetes látványa ad ízelítőt a Montasio hegytömbjének komor világából. Patakátkelés, egy darab régi drótkötél a meder túloldalán, az utolsó vízlelőhely kihasználása. Rátapadok a vízre, és mint a teve, ami belém fér… Majd nemsokára azon kapom magam, hogy magasan a Clapadorie-szurdokban rohanó Montasio-folyó felett haladok, törpefenyőkkel szegélyezett keskeny csapáson. Hamarosan elérem az első nagyobb összpontosítást igénylő helyet, ahol balra sima sziklalépcsőkön kell felmászni, miközben jobbra talán száz méternél is nagyobb mélység tátong közvetlenül alattam (Pas Cjatif). Itt régi drótkötelek lógnak ugyan a sziklán, ám a rögzítési pontok félig a levegőben, a kábelek felső végét pedig megette a rozsda. Kapaszkodásra teljesen alkalmatlan mind, a hely kitettsége viszont nem lebecsülendő, itt hibázni semmiképp nem szabad.
Feljebb az ösvény ismét törpefenyők sűrűjében halad, noha egy meredek bevágás újból teljes koncentrációra késztet. Közben folyamatosan emelkedek, bár itt-ott némi szintveszteség is előfordul. A nagy rámpa alatt aztán megváltozik a terep, elfogy a törpefenyő, az eddigi többnyire gyaloglást nagyrészt könnyű, kissé törmelékes sziklán mászás váltja fel. Délelőtt 11 környékén érem el a kis barlangot (Ric. Edvige Muschi-Zuani), ami a valóságban ugyan bő 100 méterrel alacsonyabban van, mint azt az általam felkutatott források feltüntetik, de így is megerősít abban, hogy haladjak tovább. Az ég kék, a fű zöld, fáradtságot egyelőre nem érzek, tehát vége a sétának, következik a tényleges mászás azon a hatalmas, lépcsős rámpán, amelyik a jobbra-balra függőlegesen leszakadó, pokolian sima falak közt aránylag egyszerű természetes feljutási lehetőséget kínál. Igen, egyszerű, viszont az út két kulcshelye is itt van. Az első rögtön a barlang felett, egy sötét kéményhasadék, amelyben csak úgy férek el, ha a zsákomat magam előtt rakosgatom. Nem a megszokott vertikális irányú kémény ez, inkább vízszinteshez közeli, ahol félig négykézláb, kúszva lehet átjutni. A végén egy átlépés is színesíti, egy pici adrenalin…
A rámpán aztán már könnyebb haladni, jó fogású, oldott, tapadós felületű szikla, nem túlságosan kitett, noha azért a mélység folyamatosan nő a talpam alatt. Majd előttem a második kulcshely, azaz a terep átmegy közel függőlegesbe. Kicsit keresgélek jobbra-balra, mígnem feljebb egy füves párkányon megpillantok egy piros régi szöget. Felette egy törősnek kinéző repedés mentén elindulva, pár méter után ismét könnyebbnek tűnik a fal, de az a pár méter pont elég, hogy elbizonytalanítson. Nem szeretnék kockáztatni, s mivel zsák nélkül lényegesen könnyebb mászni, így inkább azt is leteszem és rögzítem a szöghöz. Előveszem a kötelet, egyik végét magamhoz, a másikat a párkányon hevenyészett standhoz kötöm. A szokásos önbiztosításos módszerrel, a szokásosnál is nagyobb óvatossággal kezdek felmászni, minden fogást és lépést alaposan ellenőrizve. Pár méter után tényleg könnyebb terepre jutok, és egy jobbra emelkedő keskeny vályút követve nemsokára találok egy masszív kőtömböt is, amihez kikötöm a kötelet. Ereszkedés vissza a piros szöghöz, majd immár a rögzített kötéllel biztosítva magam, felmászok újból, a zsákkal a hátamon. Rövid szusszanás, kb. két kötélhossznyi valamivel könnyebb szikla, persze ez már újra kötél nélkül, majd trekkingcipőre váltok. Innen már szinte gyerekjáték a maradék néhány száz méter szint a bivakházig. Közben balra a Szfinx nevű hatalmas sziklaforma látványa kísér, és a már nagyon messze alattam húzódó, itt-ott napos, de leginkább árnyékos völgybe is vetek pár pillantást. Fantasztikus itt fenn, mintha repülőből nézném a tájat, pedig még hol vagyok a csúcstól!
Második összetevő: Findenegg-út és a csúcs
Még mindig fiatal az idő, közben kiértem a napra is, pár falatnyi pihenő a Suringar-házikónál, majd irány a Findenegg-út. Gyönyörű, fehéren vakító mészkőfalak közt széles, lépcsős folyosóban haladok, itt már végig piros felfestések vannak, és feltűnik pár turista is. Egy páros lefelé jön, rájuk nagyon figyelek a kőhullásveszély miatt, de szerencsére óvatosan mozognak. Előttem is haladnak ketten, akik viszont folyamatosan szórják a köveket. Velük kapcsolatban egy dolgot tehetek: rohanok, ahogy csak bírok, hogy mielőbb megelőzzem őket. Miután ez megtörténik, már semmi nem állíthat meg, a kissé kitett gerinc lépcsőin ugyanúgy rohanok tovább, mintha sietnem kellene valahova.
A csúcson sem pihenek sokat. Persze azért harapok valamit és a kőszáli kecskéket is méltatom pár pillantásra, de tudom, hogy még csak a túra felénél tartok, még ha a nehezebbik felén túl is vagyok. Irány a túlsó gerinc, majd a híres drótkötéllétra, nem sokat vacakolok, csak egy-egy fotót kattintok (pedig többet is megérne és ez a teljes útvonalra igaz!). A sziklák lábától pedig már nem kérdés, hogy ismét felfelé mászok. Buszjárat nincs vissza a kiindulóponthoz, egy bizonytalan ideig tartó stoppoláshoz nem fűlik a fogam, gyalogosan valamelyik hágón át minimum még egy teljes napot igényelne, annyi vizem már nincs, az Amalia-ferratán viszont még ma visszaérhetek. Rutinból ismét az égre pillantok, de a gerincek körül úszó néhány lapos felhőpászma ártalmatlannak tűnik, a délutáni nap szinte akadálytalanul tűz. Ez a döntés hamar megszületik…
Harmadik összetevő: Amalia-ferrata
Először vissza a Suringar-bivakhoz, ami már nyilván nem esik annyira jól, mint a pár órával korábbi felfelé kapaszkodások, de ez törvényszerű. Alapvetően még kondival is tűrhetően bírom, és a mászást igénylő szakaszokon a koncentrálás sem okoz gondot. Utóbbi főleg fontos ezen a sziklás, kitett terepen, ezért folyamatosan figyelem mozdulataim rendezettségét. A bivaknál viszont, „ne feszítsük túl a húrt” jelszóval, csak megszavazok egy kiadósabb pihenőt. Előkerül a kolbász és más finomságok, végül is még mindig nincs négy óra, az idő is stabil és úgy tűnik, az erő is velem van. Erre szükségem is lesz, hiszen az Amalia-ferrata a meredek északi falon át újabb 600 méter mászást tartogat lefelé, és csak egy részén van drótkötél…
Tovább. Az ösvény átfordul a zord északi falba, majd végre lefelé tart. Részben séta, részben könnyű mászás füves terepen, ez nem hangzik fenyegetően, ám alattam jelentős a mélység. Itt azért elférne pár drótkötél… Persze a kiépítők nyilván nem lemenetre szabták az utat, de ez az egyébként logikus magyarázat most nem boldogít. Koncentrálni kell végig. Lejjebb, egy törmelékes katlanban haladva már kezdenék fellélegezni, amikor újabb letörés peremére érek. Tudomásul kell vennem, hogy a fal alsó, legmeredekebb része még alattam van. Innen viszont végig drótkötél mentén mászhatok, ami egy kis fellélegzést jelent a szinte szünet nélküli koncentrálás után. Nagyrészt használom is az erre a célra rögtönzött kantáromat, miközben egy függőleges kéményhasadékban tornázok lefelé. Aztán ennek is vége, törmeléklejtőn át, majd egy vízmosáson keresztül jutok a festői környezetű Stuparich-kunyhó közelébe. Kiváló alvóhely lehetne, ha itt esteledne rám, de hol van az még!
Úgyhogy egy törpefenyők közt vezető turistaúton nekivágok kétszáz méter újabb szint leküzdésének, majd egy kis hágó túloldalán hosszú, kanyargós, törmelékes lejtő következik. Pár legelésző vadállat keresztezi az utamat, no de nekik ilyenkor van vacsoraidő. Nekem viszont még egy jó óra kell, hogy letehessem a lantot. A patakon átkelve, az utolsó száz méter szintet már aszfalton gyűrhetem le. Közben a hegy naplemente fényében először narancssárga, aztán vörös, végül halvány ibolyaszínben izzó északnyugati gerincének vad tornyai olyan keretet adnak túrám végéhez, aminél szebbet nem is kívánhatnék. Annyira gyönyörű, hogy tátott szájjal bámulok, még a lábaimban lévő 3000 méternyi ma megmászott szintről is teljesen megfeledkezem…
(A túra időpontja 2017. augusztus 29.)
Galéria:
Nagyváthy János blogja 