2021 február – Nagyváthy János blogja

Ez az út egy igazi kuriózum. Egyike azon kevés lehetőségeknek, mely során az oda-vissza utazással együtt is akár egyetlen napon belül két keréken juthatunk fel egy (majdnem) 2000 m körüli hegyre. Talán még a Királyhegy ilyen az Alacsony-Tátrában, de aztán erősen gondolkodnom kell, mi jöhet még számításba… Persze tucatszám vannak magasabb hegyek, hágóutak, még látványosabb, sokkal magashegyibb környezetben, no de azokhoz alaphangon is egy hosszú hétvége, vagy inkább egy hét szabadság szükséges. Ide viszont mondjuk Budapestről számolva bő 3 óra alatt odaérhetünk. Ettől függetlenül természetesen ide is jöhetünk több napra, sőt érdemes. Ha csak bringázni szeretnénk, akkor is van bőven választék. Ha pedig nem szűkítjük le a tevékenységünket ennyire, túrázni, hegyet mászni is hajlandóak vagyunk, a határ a csillagos ég…

Kiindulópont

Kapellen vagy Altenberg am Rax egyaránt kiváló, parkolási lehetőség több is akad. Maga a hegyi út Altenberg központjától indul (Hanslgrabnerweg, kb. 730 m), az első pár km aszfaltozott.

A hegy lábától fel a Michlbauerhüttéig (1731 m)

Táv: 11 km
Szintkülönbség: +1050 m/-50 m
Átlagmeredekség: 10-14%, szinte folyamatos emelkedéssel, mindössze középtájon van egy hosszabb emelkedés nélküli szakasz
Max. meredekség: kb. 20%, pár rövid szakaszon a felső részen
Eleje aszfalt, utána murvás, aránylag jó minőségű hegyi út, de természetesen a legmeredekebb részen a legtörmelékesebb, legkövesebb

Michlbauerhüttétől a fennsíkon át a Lurgbauerhüttéig (1764 m)

Táv: 4,7 km
Szintkülönbség: +100 m/-70 m
Átlagmeredekség: csaknem sík, a végén egy enyhébb emelkedővel
Végig jó minőségű murvás gazdasági út

Lemenet

Ugyanazon az úton, de főleg a fennsík szélétől a felső parkolóig, a felső 300 m szint megtétele közben legyünk óvatosak! A meredek, törmelékes terep és a sok kiránduló, turista miatt is, akik nagyrészt szintén ezen az úton gyalogolnak…

Felszerelés

Ajánlott a MTB, de egy jobb trekkinggel is vállalható. Az ún. belépő szintű túragépek felszereltsége ill. a rajtuk lévő áttételi lehetőség nem igazán felel meg az út követelményeinek (persze akit nem riaszt el, ha hosszabb szakaszon tolásra kényszerül, hajrá!).
Megjegyzem, errefelé leginkább az e-bike a divat, hagyományos kerékpárt alig látni. Elektromost viszont bérelni is lehet pár helyen, fenn a Michlbauerhütténél pedig van hozzá töltési lehetőség. Tehát ez is egy opció lehet annak, aki szereti.
Kulacs mindenképp kell, a nap korán odasüt az útra (délkeleti fekvésű), érdemes a szokásosnál kicsit több folyadékkal készülni. Fenn a hüttéknél szerencsére a sör elég hideg.

Egyebek

Kerékpárral csak az arra kijelölt útvonalon közlekedjünk! Aki fel szeretne menni a Schneealpe legmagasabb pontjára, a Windberg tetejére, lakatolja le a Schneealmnál a gépet és sétáljon fel (kb. 20 perc)!

Egy újabb valóra vált álom

A Schermberg északi fala nem tartozik a hivalkodó természeti látnivalók közé. Sőt, igen szemérmes fajta, szinte az utolsó pillanatig elbújik a kíváncsi tekintet elől. S amikor végre megpillantjuk, taktikát változtat: próbálja magát jóval szerényebbnek mutatni, mint amilyen, a gyanútlan hegymászó pedig bedől a trükknek – mindaddig, míg a falhoz tartó erdei úton sétálva megérkezik ahhoz a ponthoz, ahol a törmelékes folyómeder hirtelen kiszélesedve egy nagyobb nyílt térséget alkot. Itt viszont egy szempillantás alatt hatalmába keríti a döbbenet. A völgyet lezáró, eddig átlagosnak tűnő, árnyékba burkolózó sziklaoldal szinte rázuhan a szemlélőre, aki egyszerre töményen érzi át saját parányiságát és jelentéktelenségét az Alpok legnagyobb mészkőfalaihoz képest. Ez a látvány olyan monumentális, amihez foghatóban kevés helyen lehet részünk. Fentiek tükrében pedig a falon vezető legkönnyebb útvonal is olyan élményt ad, amit aligha felejtünk el egyhamar. Persze nyilván nem a technikai nehézség az, ami miatt ez a túra olyan nagyszerű. Ezen a közel másfél kilométer magas sziklalépcsőn fokozatosan felfelé kapaszkodni, közben a jobbra-balra leszakadó karsztos táblákban, pillérekben gyönyörködni, néha visszapillantani az árnyékba merülő, hosszú és hallgatag völgybe – ez adja az amúgy egyszerű mászás különleges ízét-zamatát, amit azért a középtájon lévő ún. Templomtetőn és a kiszálló bordán némileg kitettnek minősíthető szakaszok is színesítenek. A csúcsra vezető gerinc pedig, noha itt már stresszmentesítő drótkötél van szinte végig (Tassilo Klettersteig), remek zárása a fárasztó felmenetnek. Csak ne felejtsünk el erőt tartalékolni a visszatérésre használt turistaösvényre, mely bár könnyű, de eleinte erősen karsztos, figyelmet igénylő terepen vezet.

A falat eddig csak fotókról ismertem, amikről ugyebár tudjuk, hogy ritkán mutatják hűen a valóságot. Többnyire szelídebbnek tűnik rajtuk a meredekség, és még a nagylátószöggel készült képekről is hiányzik az a kiterjedt tér és ásító mélység, ami ekkora természeti képződményen mászva körülveszi az embert. A mostanság divatos, fejkamerával készült videók ugyanakkor pont fordított hatásúak, a ténylegesnél ijesztőbbnek mutatják a mászó környezetét, s ez a torz kép sem segít elképzelni, milyen lehet élőben. Egy biztos: ha erre alapozva nekivágunk, többnyire mást kapunk, mint amire számítunk. Mint ahogy más téren, pl. egy híres műemlék megpillantásakor se ritka, hogy azt érezzük: nem olyan, mint vártuk. Kora reggel gyalogolva a fal felé, főleg ez motoszkált a fejemben, s hogy milyen lesz rajta mászni, de ez a lassan körvonalazódó kép folyamatosan változott. Amikor aztán a bevezetőben taglalt lapos térséghez értem, fantáziám minden addigi szüleménye varázsütésre szertefoszlott. Ahogy az addig csupán előttem álló fal egyszeriben fölém magasodott, azt nehéz, szinte lehetetlen szavakba foglalnom. S innentől már nem volt bennem kérdés arra vonatkozólag, milyen lesz. Milyen lenne, nagyon magas és meredek! Aki eddig még nem érezte magát pici hangyának egy égig nyúló mesebeli lovagvár tövében, feltétlenül jöjjön el egyszer ide – garantáltan könyörögni fog, hogy valaki varázsolja vissza a valóságba!

A turistaút a sziklák lábánál hirtelen balra fordul, innen csak pár lépés a beszállás. Nincs falhoz vezető hosszú törmeléklejtőn vissza-visszacsúszkálás vagy törpefenyővel folytatott bozótharc, se porhanyós kőzetű „vorbau”. Hiányzik minden olyan jellegzetes terepszakasz, ami átlagos falakhoz közelítve normálisnak számít. Mindössze tíz méterre a jelzett ösvénytől ott virít a képzeletbeli tábla: „Mélyvíz, csak úszóknak!” A folyamatos vízcsorgástól csúszós, sötétre színeződött táblákon óvatoskodok felfelé nagyjából egy kötélhossznyit, míg járóterepre érek. Innen jó ideig nincs más dolgom, mint minimális kézhasználattal gyalogolni egyre feljebb az alig kijárt, de azért a hegyekben edződött szem számára kivehető nyomokon. Az alsó sziklasáv felett füves, könnyű oldalon visz az út folyamatosan jobbra tartva, kicsit mászni csupán néhány vályú keresztezésekor kell. Az út kényelmes, talán túlságosan is. Olyan érzésem kezd lenni, mintha egy normál füves-köves alpesi hegyoldalon szerpentineznék felfelé, tulajdonképpen csak a piros-fehér turistajelzések hiányoznak (és persze a turisták). Aztán, úgy 500 m szint megtétele után kiérek a középső nagy pillér túlsó szélére és hirtelen eszembe jut, hol is vagyok valójában. Itt olyasforma terepen kell felmászni, mint mondjuk az Oszolyon az Óvoda sziklái, jobbra és alattam viszont csak sejtem, mi lehet… mivel nincs nagy hajlandóságom arrafelé nézelődni, inkább nagy levegővételek közepette teljesen az előttem emelkedő falra összpontosítok. Minden fogást és lépést alaposan ellenőrzök ráterhelés előtt (nem mintha a kőzetminőség indokolná, de helyzetemben a 99 százalék sem elfogadható kockázati mérték). Aztán az egyik legkitettebb szakaszon sikerül irányt tévesztenem. A nálam lévő leírás és a józan ész is balra vinne, de jobbra tűnik járhatóbbnak és talán kijártabbnak. Kétszer is elindulok tehát jobbra, de szerencsére mindkétszer hamar elbizonytalanodok és, az ősrégi szabályt követve, visszamászok oda, ahol még biztosan az útvonalon voltam. Végül egy repedést követve, majd rézsút balra tartva találok egy nittet és megpillantom a következő jellegzetes tájékozódási pontként szolgáló kis sziklafogat. Nagyszerű!

A tornyocska mögött átkelve, újra „sétatúra” következik. Habár itt szinte folyamatos a mászás, de a terep korántsem olyan meedek, mint az előző szakaszon, és jóval kevésbé kitett. Mindjárt elérem az út kulcsrészének számító „Templomtető” felső peremét, amihez egy kb. 50 méteres gyönyörű rámpa vezet. Itt nittek, standgyűrűk könnyítik ugyan a biztosítást, de nem érzem szükségét. A sima tábla külső peremén haladok, ahol jóval tagoltabb a szikla, mint a középvonalában vagy a belső felén. Hatalmas fogások adnak megnyugvást és biztonságot, közben ide-oda forgatom a fejem, nem tudok betelni a látvánnyal. Pár fotó is készül sebtében, de persze azért tízórai piknikre nem állok meg pont itt. Mindjárt kiérek a pillér tetejére, ahol sokkal kényelmesebben ehetek és az árnyékban haladás ellenére kezdődő folyadékhiányomat csírájában elfojthatom, s persze az útkönyvbe is befirkálhatom, hogy itt jártam.

Képek első fele:

Almtalerhaus, a kiindulópont, mögötte az innen még szerénynek tűnő Hegy

A rövid pihenő hasznos, mert a következő 200 m szintet gurulós törmelékkel borított emelkedőn kell megtennem (ha már a beszállás előtt ugye kimaradt). Szerencsére a bal oldalán rengeteg nagyobb kő, beágyazódott tömb van, melyek megkönnyítik a haladást. Persze kicsit fárasztó, de messze nem ez életem legizzasztóbb görgetegen történő felkapaszkodása, sőt… Elérem a legfelső omladékrámpát, ami balra egy bordához vezet. Aztán ezt az egyre meredekebb bordát kell követnem csaknem a végéig. Szerintem ez az útvonal legnehezebb része, noha kitettségben a Templomtető alsó szikláitól elmarad, de egy-egy kis felszökésen átmászni nem is annyira egyszerű. Olyannyira, hogy a vége felé elő kell vennem a kötelet (legalább nem cipeltem hiába). Előttem a borda függőleges falacskával folytatódik, melyre felhúzódzkodni túl szellős, a szikla pedig itt kivételesen nem tűnik megbízhatónak. E három tényező együtt már túl sok ahhoz, hogy biztosítás nélkül vállaljam a következő szakaszt. Igaz, így némileg több időt igényel túljutnom rajta, de ez mellékes. A pár méteres falra felkapaszkodva, keskeny párkányon jobbra traverzálok, majd egy meredek repedés mentén ismét felfelé mászok. Pár méter után nem érzem szükségét a kötélnek, de itt nincs mód elpakolni. Tovább kell másznom, míg találok megfelelő standot, majd vissza a kötél alsó végéhez, és újra fel. Az önbiztosítás nagy hátránya, hogy minden ilyen szakaszt kétszer kell megmászni, közben pedig vissza kell ereszkedni vagy mászni a kötél alsó rögzítéséhez. Logikus, hogy így jóval lassabb a haladás, mint egy társsal. Azonban ha olyan helyre érünk, ahol a legapróbb kétség felmerül, nem érdemes elvetni a biztosítás ötletét, nem szabad a sebesség oltárán feláldozni a biztonságot. Legyen csak pár méter, de sokszor egyetlen heveder vagy kötélgyűrű használatán is az életünk múlhat, pszichés határainkat nem ilyenkor kell tesztelgetni…

Nemsokára letérek a bordáról, mindössze egy horizontálisan rétegződött falsáv választ el a gerinctől. Itt ismét balra tartva látszik logikusnak a kimászás, ám jobbra most is sokkal könnyebb terepen vezet egy ösvényféle. Megint engedek a csábításnak, és ismét zsákutcába jutok. Felettem karnyújtásnyira a gerincen futó drótkötél, de az alatta lévő réteglapok pár méter magas kihajló sávot alkotva zárják el a kijutás lehetőségét. A sziklasáv tövében kicsit még megyek tovább egy esetleges mászható pont találásának reményében, majd belátom, hogy valószínűleg a másik a jó irány. Visszatérek tehát oda, ahonnan a gyanú ellenére az előbb mégse balra indultam. Néhány méter mászás után találok is egy vadiúj nittet, ami megerősít abban, hogy tényleg erre kell menni. Meredek sziklán érem el a gerincet, de közben (a kitettségtől eltekintve) komolyabb nehézséggel nem találkozom. További nittekkel viszont igen, ha itt valaki igényelné a biztosítást, lehetőség bőven van rá. Ez egyébként az egész útvonalra érvényes: ahol felmerülhet a kötélhasználat igénye, ott ez könnyen kivitelezhető. Igaz, ebben az esetben az átlagban 4-5 órára taksált mászóidő a 8 órát is simán meghaladhatja.

Kinn vagyok tehát a csúcsgerincen. A méreteket jól érzékelteti, hogy innen még több mint negyedóra kell, hogy elérjem magát a csúcsot. Ajándék ez a napsütötte, biztosított útszakasz a hosszú mászás végén, főleg tájilag – különös tekintettel a jobbra leszakadó északi falra –, de a gerinc kőzete is szép. Nem nehéz, de néhol azért használom a drótkötelet, ha már itt van. Persze a legtisztább megoldás az lenne, ha a kiépített ösvényt teljesen mellőzve haladnék végig, de ennyire szigorú még én se vagyok magamhoz. A kilátást nem írom le (lásd vonatkozó képek), a tízórait még a csúcson fogyasztom el, a déli kávé és a sör ízét viszont már a Welser Hütte árnyékában lévő padon élvezem ki egy tábla csoki kíséretében. A falban a napra vágytam, itt viszont inkább hűvösre szomjazom ezen a szép augusztusi délelőttön. Akár a lefelé kanyargó ösvény mentén pihenő zergék…

(A túra időpontja 2020. augusztus 20.)

Képek másik fele: