2021 március – Nagyváthy János blogja

A Tofana di Rozes déli falában

Csaknem egy kilométer magas függőleges meredély: ez a Cortina d’Ampezzo felett magasodó Tofana di Rozes déli fala. Ma már legalább harminc útirány vezet fel a pompás szürke pilléreken és az áthajlások rendszerében, ám ez korántsem volt mindig így. Valaha, úgy egy évszázaddal ezelőtt még a legmerészebb alpinisták is csak álmodoztak arról, hogy meghódítsák. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a behorpadt kupola ijesztő magasságú szikláiban a kor egyik legnagyobb kihívása öltött testet. De nem csupán az olasz hegymászók pillantottak sóvárogva a falra, két fiatal magyar hölgy, Eötvös Ilona és Rolanda bárónők tekintetét hasonlóképpen megigézte. Mígnem 1901-ben a vágyukat tett követte: Antonio Dimai és két másik híres cortinai vezető társaságában elindultak, hogy bevegyék a bevehetetlen fellegvárat.

Kalandos mászásukat az azóta eltelt több mint száz év sem homályosította el. Noha ma már nem jelent korszakalkotó teljesítményt, de még mindig a Dolomitok egyik legfantasztikusabb mászótúrája! Nem csoda, hogy vonzerejének mi sem tudtunk ellenállni. Csupán a jó idő hiányzott, ami az ilyen falakhoz nem árt. Először 2004-ben szándékoztunk meglátogatni, de a körülmények közbeszóltak. Másodízben idén június végén utaztunk a helyszínre, de a falban már messziről látható óriási – legalább 150 m magas – zuhatag elvette próbálkozási kedvünket. Aztán eljött a harmadik alkalom, az esős nyár után a reménykeltő szeptember…

Belluno felől kora délután, mégis alkonyati sötétben autózunk fel a hegyekbe. Mintha az összes csapadék egyszerre akarna lezúdulni, a szélvédőn keresztül alig látni az utat. Lépésben haladunk, míg nem csendesedik az eső. Cortinához közeledvén kicsit tisztul, noha fogalmunk sincs a várható időről. Már előző este óta próbáltunk valami normális előrejelzést keresni, de sem ahhoz, sem internetezési lehetőséghez nem jutottunk. Az utánajárás közben sikerült viszont pár órát elvesztegetni, mígnem belenyugodtunk, hogy Olaszországban még nem divat a túrákra ekképp felkészülni. No de most már közeledünk, a zápor is szűnőben, hamarosan megpillanthatjuk a Hegyet. Először persze még más csúcsok tűnnek fel, mint például az Antelao talpig porcukros piramis-tömege. Ajaj! A Sorapis és a Pelmo is havas, sok jóra már nem számítunk. És lőn csoda: a Tofana gigantikus sziklái pőrén, sárgásbarnán bukkannak elő! Ilyen nincs! Létezik, hogy az összes háromezrest beterítette a fehérség, csupán a Tofana maradt ki a szórásból? Bizony – bár alig akarunk hinni a saját szemünknek! A szürkületben felzötykölődünk a Dibona-házhoz, lámpafénynél pakolás, majd álomra hajtjuk fejünket.

Reggel deres a fű a parkolóban, nem izzadunk meg túlságosan, mire összekészülünk. A fal felső részét viszont már aranysárgára hevítette a nap. Indulunk. Bő egy óra cipőkoptatás, mire a sokadik pillérnél lévő törmelékvályú alá érünk. Itt kanyarodunk le a Lipella-ferrata beszállásához vezető jelzésről. Az első tíz méter simára mosott fehér kőzete már sokatmondó. Megvan a barlang, mely az út kezdetét mutatja. Belsejében egy omladékos párkányon érjük el az első standot jelző szöget. Indul a mászás!

Mire azonban a nap sugarai átmelegítenének, szürke párába öltözünk. Felhő kúszik a sziklákra, gyakorlatilag a semmiből. Az ösvényen baktató turistákat már nem látjuk, csak a törmeléken ütemesen csattogó, szapora lépteik hallatszanak. Ők annál inkább hallhatják kiáltásainkat, melyek furán visszhangoznak a ködlepte katlan falai közt. Bizonyára fel is pillantanak, de nem látván a hang forrását, megállás nélkül ballagnak tovább a Castelletto irányába. Igen, a helyükben én is sietősebb lennék. A falakra gomolygó felhőben nem látni pontosan az időjárás fejleményeit, márpedig egy esetleg ránk törni készülő zivatart jobb megelőzni..

Mi ellenben araszolásra ítéltettünk, hiszen egyszerre csak egyikünk kapaszkodik tovább, miközben a másik egy helyben dideregve biztosít. S akadnak olyan pillanatok is, amidőn mindketten tanakodva kémleljük a ködbe vesző hasadékokat, bordákat. Szerencsére a továbbjutás nem különösebben bonyolult. A legkönnyebb lehetőséget kell csupán felfedezni, ami a lépcsőzetes pillér teteje felé vezet. Itt egy kis kőkupac, amott egy szög jelzi a helyes irányt – és minduntalan megerősít abban, hogy jó úton vagyunk. A fényképezőgép tokjába tett vázlatot persze nem árt néha előhúzni, annál is inkább, mert úgy a hatodik kötélhossz tájékán kétségeink akadnak. Szerencsére nem mászom bele a gyanúsnak látszó, vöröses beszögellésbe, inkább eltipegek balra egy meredek repedést felderíteni. Szimatom jónak bizonyul: pár nehéz mozdulat megtétele után ott virít előttem egy kötélgyűrű. Legalább ezek a „tárgyak” utalnak az emberre, ha már (szerencsére) a sziklán nyoma sincs. Utóbbi bizony itt nem zsíros, sokkal inkább érdes. Nem is kicsit. Sőt, meglehetősen. Olyannyira, hogy az ujjaim hegyét az első órában szétnyírja. Magnéziás zacskóra tehát egyáltalán nincs szükség. Szusszanásnyi szünetre viszont igen. Mire az ún. nagy amfiteátrum közelébe érünk, mögöttünk egy átlagos mászóútnyi leküzdött szikla – előttünk viszont még csaknem a háromszorosa!

A párából magasan elővillanó sárga falak félkörben határolják a monumentális sziklacirkuszt, melyet mindjárt kereszteznünk kell. Alul, az első járható párkányra áthajló falak borulnak mindenütt – ez bizonyára zsákutca! Nem látni túl messzire, de ennyit sikerül megállapítani. Másszunk egy párkánnyal feljebb! Itt már felfedezzük elődeink nyomát, el is indulunk balra. Később még egy szinttel feljebb kényszerülünk, s csak ezután tudunk átjutni az omladékkal borított szakadék túlsó felére. A törmelék közepén félve sandítok jobbra. Szerencsére aggodalmamat nem erősíti meg semmi. Síri csönd honol itt, a csúcsig egyetlen összefüggő merész felszökést alkotó sárgás falgyűrű ölében. Néha egy tűzvörös szárnytollait meg-megvillantó hajnalmadár surran végig a levegőben, megközelíthetetlen üregek mélyén lapuló fészkéhez. Más nesz nem hallatszik, eltekintve a saját magunk keltette megszokott zajoktól. No és persze a közeli országúton vadul hasító motorosok fülsértő éles brummogásától, mely gyenge pillanataimban valami jó nagy sziklatömb lehajítására inspirál. Egy óriási fal félelmet keltő magányában vagyunk, de közben a civilizáció átkai karnyújtásnyira borzolják idegeinket. Furcsa kontraszt…

Egy parányi terasznál újfent stabil, kellemesen mászható sziklaterepre jutunk. A folytatást beazonosítván tartunk egy kurta pihenőt, pár falat és néhány korty víz addig sem árt, mielőtt még az ember érezni kezdi szükségét. A nap is kisüt egy pillanatra, a fal így végre megmutatja igazi méreteit. Azonban rögvest ismét szemérmesen ködbe rejtőzik – talán így akarván megkímélni minket a következő szakaszok borzongató mélység-élményétől? Az első igazi torokszorító pillanat egy hosszú harántolás után jön el. A törmelékpárkányt lezáró bordára kimászva gyorsan visszaszólok a kötelet adagoló társamnak, hogy balra lehetőleg majd ne nézelődjön.

A „kis amfiteátrum”-ba érünk. Ingatag tömbök mentén óvatosan kapaszkodunk felfelé, amerre sejtjük a folytatást. Nyomok itt már nincsenek. A szűk katlan viszont mintha magához vonzaná a ködöt, hogy itt – a mászásnak mintegy felénél – gördítsen újabb akadályt elénk. Meresztgetjük a szemünket, de a fal (pontosabban ami látszik belőle) mindenütt egyformán szürke és ugyanúgy simának tűnik. Szemben valami lelógó köteleket vélek felfedezni, de kiderül, hogy csak délibábot láttam. Talán a kőzet érdekes mintázata csapta be a szememet, talán a felhő fura fátyolszerű formái. Nincs jelentősége, a falon mindenképp saját erőből kell feljutnunk. De hol – ez most a kérdés! Kihajló és megbízhatatlan sziklában folytatódik mindenütt a törmelék. Felettünk van ugyan valami párkányféle, ami innen nézve járhatónak tűnik, ám aztán? No mindegy, ne siessünk annyira előre! Először cserkésszük be a nevezett párkányt, s ráérünk ott aggódni a többi miatt. A fal meredekebbnek bizonyul, mint amilyennek az imént látszott, de leküzdve megtaláljuk a standként jelzett szerény odút, benne egy kötélgyűrűhellyel. Hosszú oldalazás következik, mígnem egy szöghöz érünk. Úgy tűnik, itt befejeződik a sétatúra.

Egy kihajló tömb mentén csak a harmadik nekifutásra sikerül felhúzódzkodnom. A folytatás ferdén jobbra már könnyebb, noha az ingatag, kongó pikkelyeket követve fokozott óvatossággal lehet csak kapaszkodni. S ezzel fordított arányú biztosítással, hiszen a laza kőtömbök mögé hiába raknék be éket, más lehetőség pedig nincs. Egy kényelmes szegélyre érve ellenkező irányba, visszafelé folytatom a harántolást. Itt már akad egy régi szög, és egy beszorult Friend is. Olyannyira meglep a hirtelen bőség, hogy vakon elszáguldok a két standszög mellett, túlhaladva még a párkány végén is. Az említett kampókat Ica fedezi fel, miközben lassan közeledik. A tartózkodási helyemről lehetséges egyetlen folytatás a felettem induló függőleges bevágásban nem tűnik könnyűnek, így még örülök is, hogy vissza kell másznom egy keveset a standhoz. Az onnan áthajlással kezdődő repedésben több szög is látszik, ez reménykeltően hat. De már az első két méter után kétségeim támadnak: talán a korábban említett bevágásban kéne próbálkoznom! No de a szögek itt vannak, és a stand is. Ám legyen, ha erre visz az út, hát itt mászom fel. Fogjuk rá, hogy a hátizsák súlya miatt, de kénytelen vagyok belefogni az egyik köztesbe, hogy felhúzzam magamat. Azt azonban, hogy a másik variációt választva sikerülne-e tisztán saját erőből megoldanom a továbbjutást, mégsincs kedvem kipróbálni. A ködben ugyan kivételesen nem gondolok arra, vajon milyen változások zajlanak a légkörben, amit nem látunk, de túl sok felesleges időt nem szeretnék elfecsérelni. Megyek inkább tovább fölfelé, miután beértem egy nem túl nehéz, de végeláthatatlan kéménybe. Még egy kötélhossz szép mászás vár ennek tetejéig, ahonnan ugyan egy megszakítás után folytatódik tovább a kémény, de a további szakasza már nem tartozik a járható terepek közé. Függőleges, riasztó hasadékká alakulva szökik fel, melynek kőzetét ránézésre csak a szentlélek tartja össze. Ez az egyik olyan hely, ahol az első megmászók dolga nem lehetett egyszerű! Merre tovább?

„Át kell lépni a szirt merőleges élén az ismeretlenbe Falzarego felé és végig kell járni a 60–70 m hosszú vízszintes kitérőt a fal alatt, keskeny köveken, vagy 1000 m függélyes magasban a Tre Sassi felé vezető út felett. Mint a hogy a vak a színekről képzetet nem alkothat magának, oly kevéssé fogja megérteni a szédülő ember, hogy itt teljes biztonsággal és egyensúllyal lehet mozogni. Ez a „Traversirung” egyike a legérdekesebbeknek az összes Alpesekben; roppant exponált és nehezíti az a körülmény, hogy a kapaszkodók nem maradhatnak ugyanazon a színvonalon, hanem majd 1–2 métert lefelé, majd ugyanannyit felfelé kell előre nyomulni…” (Jankovics Marcell: Az Alpesek c. művéből)

Tényleg ilyen meredek – a lelógó köztesek mutatják a függőlegest

Balra egy keskeny törmelékpárkány kezdődik, ami hamarosan véget ér. Áthajló, sárgás leszakadás van előttünk, mely csaknem az országútig zuhan. Persze a szemünk már látott egyet s mást, így ezen a borzasztóan kitett falon is észreveszi a lehetőséget. Pár méter lemászás egy repedés mentén a semmi felett, aztán oldalra táncolás néhány kis perembe kapaszkodva, míg egy tágas fülkében megpillantjuk az útkönyvet. Az első megmászás százéves jubileumának alkalmával helyezték el itt, az útvonal leghíresebb szakaszán. Igaz, hogy ez még korántsem a vége, még hátravan pár kemény kötélhossz, de innen már elég bajos lenne visszafordulni. Mi sem gondolunk ilyesmire, inkább folytatjuk az „űrsétát”. Igen, ez néhol teljesen olyan, mintha a levegőben lépkednénk, vagy valami felhőkarcoló eresze alatt próbálnánk körbemenni. Szögek és kötélgyűrűhelyek szerencsére akadnak – nem több, de nem is kevesebb annál, ami szükséges. Ezúttal a köd is mellettünk van, jóbarátként rejti el előlünk az ijesztő szakadékot. Néhány pillantást azért engedélyez, hogy legyen mire visszaemlékezni: a Falzarego-hágóba kanyargó aszfaltút a parányi játékautókkal elő-előbukkan a lábaink alatt. Úgy tűnik, a nap reggel óta elszántan küzd a sűrű párával, s néha megtalálja annak gyenge pontjait. Igaz, a köd azon nyomban visszahódítja a területet. Ma ő itt az önkényúr, aki birodalmának minden szegletéhez görcsösen ragaszkodik. Még egy fényképnyi időt se hagy, a felcsillanó fény helyére bárhol tüstént rátelepszik…

Vége a híres traverznek, még száz méter mászás (vagy „már csak” száz méter?) van hátra a gerincig. Némi meredek, de stabil szikla, majd sokfiókos szekrény-mászás után az utolsó kémény tövénél állunk. Erről először a sokat használt szófordulat jut eszembe: „végül, de nem utolsósorban”. Mert nem tűnik lényegtelennek – ami a nehézségét illeti. Hajrá, előre! Egy sima oldalú bevágás állít meg, melyet terpeszmászással próbálok leküzdeni. Jobb lábam azonban folyton lesiklik a csúszós kőről. Mást kell kitalálnom, így nem jutok fel. Karomat mélyen belefeszítve a repedésbe, oldalra fordulva kísérlem meg, de így a hátizsák van útban. A sportszerűség és az időtényező ismét komoly konfliktusba keveredik bennem. Az idő győz: mint ahogy korábban már egy helyütt megalkudtam, most is feladom. Jóllehet, ezúttal nem köztesbe fogok, csupán a zsákot veszem le. Majd felhúzom, ha könnyebb szakaszra értem. Ez megtörténik, kikötöm magam két homokórához, leengedem a kötelet. Ica ráköti a zsákot, húzás indul. Vajon miből gondoltam, hogy nem fog elakadni? Mi legyen? Gyors döntés: zsák mehet vissza, stand marad a kémény közepén, társam hátizsákostól indul fel. Megszenved ugyan vele, de így legalább nincs akkora rizikó. A standtól ismét zsákkal másznék tovább, de végül abban maradunk, hogy jó lesz nélküle is. Ezt a maximum harminc métert már ne kockáztassam, s Ica is majd csak felszenvedi magát valahogy. Méghozzá lazábban, mint hittem volna.

A kémény tetején óriási megkönnyebbülés lesz úrrá rajtunk. Edzőcipőt húzunk, elpakoljuk a felesleges cuccot, s összetekerjük a kötelet. Innen a viszonylag meredek, de nem nehéz gerinc élének lépcsőin kapaszkodunk tovább. Jobbra több ízben is alkalom nyílik lepillantani, alattunk pokoli mélyen a nagy amfiteátrum. S a lényeget majdnem elfelejtettem: közben kiértünk a ködből! Mögöttünk a Civetta, a Pelmo, az Antelao, a Sorapis (utóbbi még mindig fehérbe öltözve) napsütötte szigetként merednek ki a derekukat körbeölelő felhőpaplanból. Eszméletlenül szép látvány! Cortina apró ház-legókockái a lyukacsos páraszőttes alatt úgy hevernek, mintha egy rosszcsont kölyök hagyta volna szét játék után őket. A nap már erősen nyugatról tekint ránk, a Sella környékét beborító hullámzó gomolytengerből. Késő délutáni színek öntik el a tájat. Nekünk még jó sokáig eltart felkapaszkodni a gerinc púpjára, s a csúcs kúpja még mindig előttünk van. Itt a kőzet egyre omlósabb, egyre több a törmelék. A gurulós óriási sóderhalmon egy keskeny szegényt kezdünk követni balra. Jeges peremek következnek, melyeken kicsit felgyorsul a pulzusunk. Itt sem lenne jó megcsúszni – a túrának bizony még nincs vége! Az utolsó golyóscsapágy-lejtőkön magasabb fokozatba kapcsolunk, hogy túlszárnyaljuk a visszacsúszásunk sebességét. Végre rendes ösvényen állunk, már csak néhány kanyar a tető. A keresztnél csak mi vagyunk, a turisták ilyenkor már rég a házban töltik a bendőjüket. Ez azonban most egyáltalán nem zavar. A nap e percben bukik alá a csokoládébarna gomolytengerbe. A szigetként álló tömbök lilás pírban égnek, nem kell hozzá képzelőerő, hogy azt higgyük: vulkánokkal teli óceán közepén állunk. A fények és a felhők téli alkonyokat idézők, csupán a hófedte gerincek hiányoznak. Badarság, dehogy hiányoznak – már csak az kéne, így is elég lesz lemenni!

A gerincháton és az északi oldal felső részén még világosban talpalunk lefelé. A vízfolyásoktól csúszós letöréseket kerülgetve azonban lelassít az ösvény keresése, így végül elővesszük a lámpát. No de mit számít már, hiszen a Tofana ezúttal talán legszebb oldalát mutatta meg! Azt, melynek szikláit az ember – méghozzá híres honfitársaink – keze először alig több mint száz éve érintette. Ahol a hegymászás csaknem minden szépségét megtaláljuk, de mindezt továbbra is csak a vállalkozó szelleműeknek tartogatja…

(Megjelent a Hegymászó c. kiadvány 2005. évi számában)