A Gesäuse legalpesibb csúcsán
Noha a johnsbach-i völgy bejáratát őrző Ödstein kúpja meredek falakkal szakad le minden oldalon az alá mélyen bevágódó völgyekbe, sem távolról, sem közelről nézve nem tartozik az Alpok igazán markáns, lélegzetelállító látványai közé. Megmászása azonban több szempontból is komoly feladat. Északon az Enns erős sodrású vizétől mintegy 1800 méterrel, de a valamivel szelídebb déli oldalon is 1600 méterrel emelkedik a völgy alja fölé, tehát komoly szintet kell legyőzni a feljutás során. S ez még a kisebb akadály, a komolyabb problémát a terep jellege adja. Ahogy azt egy osztrák túraoldalon igen találóan megfogalmazták, itt bizony ki kell venni a kezünket a nadrágzsebből, ha fel akarunk jutni a csúcsra. Csaknem egy kilométer szintet kell mászva megtennünk, s ugyanennyi vár lefelé is, ami nem kevés, viszont szinte végeláthatatlanul sok. Bár technikailag többnyire egyszerű feladat, de akadnak kitett szakaszok és persze a tempósabb haladásra csábító részeken is érdemes folyamatosan koncentrálni, így a túra végére minden szempontból jól el lehet fáradni…
A hegyet még 1877-ben az a Johann Grill Kederbacher mászta meg, aki később a Watzmann keleti falán is elsőként jutott fel (1881-ben). Azonban ha a történelmi adatokat említjük, Dr. Zsigmondy Emilt sem szabad kihagyni. Az ő nevéhez fűződik ugyanis a csúcs első téli elérése 1882-ben. Korának hegymászó aktivitását jól mutatja, hogy ez még összességében is csak a negyedik sikeres megmászás volt a közben eltelt csaknem öt év alatt. Ma már talán egy naposabb augusztusi vasárnap során is többen jutnak fel – persze sorbaállás most sincs, ahhoz az Ödstein túl kemény dió. Itt jegyzem meg, hogy Zsigmondy nevéhez egy másik itteni mászás is köthető, az Ödsteintől a Hochtorig vezető gerinc első bejárása (1884), ami szintén nem sétatúra.
Régóta piszkálta már a fantáziámat ez a „Gesäuse legalpesibb csúcsa” jelzővel illetett sziklakolosszus, melyre leginkább észak felől szerettem volna feljutni. Angelo Dibona egyik – nem csupán helyi léptékben – mérföldkőnek számító vállalkozása volt az 1900-as évek elején a híres Nordkante megmászása, ami iránt leginkább fűtött a kíváncsiság. De ugyebár hiába szövögetünk rengeteg tervet, azok túlnyomó része sosem valósul meg, millió ok közrejátszik abban, hogy álmaink egy része szép lassan feledésbe merül, míg másik része idővel átalakul. Néha feljebb tesszük a képzeletbeli lécet (igen, ilyen is előfordul), néha pedig lejjebb. Ha például nem találunk a kiszemelt túrához megfelelő partnert, akkor inkább az utóbbi… Igaz, ez nem mindig jelenti egyértelműen a könnyebb út választását, hiszen pl. az Ödstein esetében így kétszer kell a normál útvonal végtelen sziklalabirintusán keresztülhatolni, odafelé és vissza is, ugyanakkor a visszafordulás lehetősége nyilván ad egy plusz biztonságot. Pro és kontra sorolhatnék még pár érvet, de igazából mindegy. Ha ezt választottam, ezt kell teljesíteni…
Az Ödsteinre használatos kis parkoló fullon van, így pár km séta vár bemelegítésnek az aszfalton. Nem bánom, mert a hegyek látványa a reggeli szürkületben elragadó. A fenyvesbe érve az ösvény rendesen emelkedik a sziklákig, itt kezdem először érezni a hegy és a feladat nagyságát. Ugyanis amelyik szakasz úgy nézett ki, hogy negyedórás séta, az majd’ egy órányi erős kaptató. Szerencsére most is sokkal gyorsabban haladok a megadott időknél, ami azért megnyugtató. A beszállást el se lehet téveszteni, kevéssel utána pedig túlesek a tűzkeresztségen, az egész túra legkellemetlenebb, legutálatosabb részén. Egy törékeny, omladékos, meredek vályúszakaszon fix kötelek segítik a biztonságos átjutást, és annak elkerülését, hogy az esetleg alattunk haladókat komolyabb mennyiségű mobil kőzetanyaggal szórjuk meg. Érdemes itt minél gyorsabban, ugyanakkor maximális figyelemmel átmászni. A folytatás merőben más. Gyönyörű kőzetű, lépcsős vályú visz a sűrű törpefenyők közt, melyben néhol szinte szaladni lehet, másutt egy-egy rövid II-es nehézségű szakasz szakítja meg (vagy inkább színesíti). Az örökzöld növényzetből kiérve, füves-törmelékes oldalon vezet az ösvény a Johnsbacher-csorbába. Innen jobbra fordulok, de az út nem a gerincen vezet végig, hanem a bal oldalában. Itt eleinte egyszerű törmelékes terepen, majd egy fokozatosan meredekebbé váló füves vályú mentén szinte folyamatos mászással kapaszkodok egy jellegzetes szűk hasadék alá, ami az út állítólagos kulcshelye. Egy 4 m-es repedésről van szó, ahol nem könnyű a beszorult nagy kőnél kimászni (III. fokozatra értékelik), de az is tény, hogy balról a jó fogású, stabil falon jóval könnyebben megkerülhető és a piros felfestések egyértelműen mutatják ezt az irányt is. Mindazonáltal én is a hasadékban másztam fel, a történelmi hűség és a kíváncsiság miatt is (tényleg nem könnyű!), lefelé viszont a kerülőút volt kézenfekvő.
Innen a Kleiner Ödstein jobb oldalában vezet az út, melynek csúcsát könnyű lenne elérni, de most nem ezért vagyok itt. Elhaladok hát alatta, előttem a főcsúcs kiterjedt sziklatömbje, amihez némi szintveszteséggel lehet átjutni. Jobbra mélyen alattam egyértelműen látszik az a pont, ahol meg kell kezdeni a felmászást. A „hivatalos” parkolót elfoglaló, így jóval előttem útnak induló osztrákok ugyanis épp itt járnak, az út második kulcshelyén próbálnak felmászni. Ez, az ún. 8 m-es fal, számomra szintén kicsit túlmisztifikált helynek tűnik. Nem vitás, hogy meredek, elég kicsik a lépések és némileg kitett is, viszont a fogások végig kifogástalanok. Az út során amúgy is végig elvárt körültekintéssel pedig jól mászható akár felfelé, akár le. S ha valaki biztosítani, vagy lefelé ereszkedni szeretne, arra is van lehetőség. Pár mozdulat és már túl is vagyok rajta, a tetején lévő standnál kikerülöm a kötéllel bajlódó osztrákokat, majd átszáguldok a következő traverzálós részeken. Ezután végre ismét felfelé vezetnek a jelzések (itt ösvény értelemszerűen nincs, hiszen mászós a terep). Kiválóan karsztosodott sziklán kapaszkodok felfelé, mígnem egy kéményszerű vályúban túlontúl meredekké válnak a felettem húzódó falak.
Itt érem el az út számomra legnehezebb szakaszát, úgymond a saját kulcshelyemet. Miután a kéményvályúból balra kikapaszkodok egy szűk párkányra, a sarkon egyenesen fel kell másznom egy kellemetlen, kifelé nyomó repedés mentén. Nos, ez a pár méter – szerintem – sokkal rizikósabb, mint a két előző „kulcshely”. Először is meglehetősen kitett, a fogások sem állnak túlzottan kézre, s az egész hely olyan kellemetlen, ahonnan az ember mielőbb szabadulna, de kapkodni pont itt a legkevésbé tanácsos. Maga a csúcsgerinc szerencsére már nem nehéz, noha szélesnek semmiképpen nem nevezném és az alatta tátongó mélység is tekintélyes. A köd jótékony hatása segít a félelmet kordában tartani, noha a tudat ellene dolgozik. Hiába nem látom, ha tudom, mi van alattam, vagyis mi nincs. 🙂 A csúcson aztán jöhet egy bőséges reggeli, meg is kávézom, mire az osztrák különítmény utolér. Ők viszont nem állnak meg, mennek egyből tovább a Hochtor felé. Most először irigylem őket, egy pillanatra meg is fordul a fejemben a Gesäuse-traverz gondolata, de persze a bizonytalannak nem merek nekivágni. Van ugyan a zsákomban egy 30-as kötél, de egyedül túl nagy falatnak érzem. Kondícióm és időm is maradna rá bőven, a Hochtortól pedig már ismert vizeken evezhetnék, no de addig? Menekülőút nem igazán van, köd viszont annál inkább, és túl melegem sincs…
Maradok tehát az eredeti tervnél, kesztyűt húzok dermedt ujjaimra és elindulok visszafelé. A kitett gerincen rögtön belátom döntésem helyességét, miután a ködös, szeles hidegben kissé bizonytalanná vált mozdulatokkal azokon a helyeken is szenvedősen jutok le, ahol felfelé szinte rohantam és semmiféle problémát nem érzékeltem. Az általam kulcshelynek ítélt résztől tartok leginkább, sikerül is megállapítanom, hogy lefelé végképp nem tartozik a hőn áhított élménymászós szakaszok közé. De legalább addigra újra bemelegszem annyira, hogy a kesztyűt levehetem, s innen már könnyebben és magabiztosabban haladok tovább. A 8 méteres falacskán gond nélkül lemászom, utána a hasadék melletti kerülő sem okoz problémát (a tetején egyébként ereszkedéshez is használható masszív standgyűrű található), de persze még korai lenne kiengedni. A gerinctől jobbra lévő füves vályúban is koncentrálni kell, hiába „csak” II-es terep, szintúgy, mint a Johnsbacher Scharte alatti törmelékoldalon, vagy a fix köteles részen. Lazítani csak a beszálláshoz visszaérkezve lehet, onnan viszont már eluralkodik rajtam az elégedettség. Végül is egy különösen szép, ugyanakkor nagyon fárasztó túrán vagyok túl. Persze a Gesäuse csúcsaira szinte csak fárasztó és szép túrákat lehet csinálni, de ez mindegyiken túltesz. Itt a „normál út” kifejezés valójában egy konkrét alpesi mászótúrát takar, melyet csak maximálisan felkészülten érdemes vállalni – de akkor egy életre szóló élménnyel ajándékoz meg.
(A túra időpontja 2021. augusztus 19.)
Nagyváthy János blogja 