Az Alpok központi kristályos vonulatának csúcsai – kelet felől haladva – Schladming környékén kezdenek igazán magasra törni. Jóllehet, a háromezer métert itt még nem érik el, de morfológiájuk már sokkal inkább hasonlít egy magashegységre, mint a füves, hullámzó hátakban bővelkedő szomszédos (keleti) vonulatokra. A mélyen bevágódó, helyenként szűk völgyeket keskeny és néhol határozottan sziklás gerincek választják el, a jelentősebb csúcsokra feljutás pedig már feltételez némi hegymászó jártasságot. Szédülésmentességre és a kezünk időnkénti használatára tehát biztosan szükség lesz, ha a Hochgolling, a Höchstein vagy a Hochwildstelle tetejéről szeretnénk körülnézni.
A Hochgolling esetében két ösvényt is választhatunk a feljutáshoz. Bár a leírások valamivel nehezebbnek tüntetik fel az északnyugati gerincen vezető irányt, kicsit félrevezető lehet, hogy az eltérés az UIAA skála szerint minimális (a normál út I, a gerinc II). Ebből arra lehetne következtetni, hogy szinte mindegy, melyiknek vágunk neki, pedig ha a különbséget zongorázni lehetne… A normál út lényegében egy kissé meredek oldalon vezető „majdnem” gyalogtúra, ahol időnként meg kell fogni a sziklát is. A gerincen viszont konkrétan mászni kell, miközben helyenként a lábunk alatt ezer méteres mélység tátong. Ide tehát nem árt a hegyi tapasztalat és az ilyen jellegű terepen szerzett gyakorlat, a kövekre festett piros jelzések ellenére ez semmiképp nem egy „turistaút”! Ha viszont mindez a birtokunkban van, felfelé vágjunk bele nyugodtan, nem fogunk csalódni. Visszatéréshez azonban akkor is használjuk a másik ösvényt, a gerincen lemászni némileg kényelmetlen és veszélyes.
A Hochgolling 1100 méteres északi oldala
FELMENET A GOLLINGHÜTTÉIG
Legcélszerűbb kiindulópont a Schladming feletti Untertalban, a behajtási lehetőség végén lévő Riesachfall Wilde Wasser parkoló (1080 m, nappal fizetős, éjszakázni pedig itt szigorúan tilos!). Innen kezdetben kényelmes, murvás úton, majd a teherlift alsó állomásától az utolsó párszáz méter szintet kellemes erdei ösvényen haladva kb. 2 óra alatt érünk fel a Gollinghüttéhez (1641 m). Sokan itt töltik az éjszakát, és csak másnap reggel indulnak tovább a csúcsra. Amennyiben nem rendelkezünk túl fényes kondícióval, érdemes ezt a módszert követni, mivel összesen 1800 m szintet kell leküzdenünk!
Ha egynaposra tervezzük a túrát, illik korán indulniNem reklám, de végre egy normális lámpaSzemben a csúcsEgyeseknek marha korán van még túrázgatniAz első napsugarak a csúcsokonGollinghütte
GOLLINGHÜTTE – GOLLINGSCHARTE
A háztól kezdetben alig emelkedik a patakot követő ösvény. Aztán hirtelen kitárul a völgy, egy óriási futballpályára emlékeztető, szinte teljesen sík rétre érünk (Gollingwinkel). Előttünk pedig teljes szélességében és nyaktörő magasságában a Hochgolling több mint egy kilométer magas északi fala! Ezt a helyet Ausztria egyik legszebb – ha nem a legszebb – völgyzárlataként emlegetik, nem alaptalanul. Megijedni azonban nem kell, utunk jobbról megkerüli a félelmetes sziklafalat. Persze azért az idáig könnyed túrának elérkezett a vége, innen folyamatos kapaszkodásba kezdünk. A jobbra nyíló meredek, görgeteges teknőn át fárasztóan, számtalan kanyarral érjük el a hegyünktől balra lévő Gollingscharte nyílását (2325 m, a hüttétől 1,5-2 óra).
Az északi fal felső részét reggel süti a napA „futballpálya”Az emelkedő közepénVisszapillantás a völgybeGollingscharteAz elágazás a gerinc felé
GOLLINGSCHARTE – HOCHGOLLING
A hágóból balra, a gerinc jobb oldalában vezet tovább az út. Először áthaladunk egy többnyire vizes párkányon, majd a gerinctől jobbra húzódó törmelékes oldalban kígyózó ösvényen hamarosan egy elágazáshoz érünk. Itt, ha nem vagyunk túl gyakorlottak, válasszuk a normál utat! Ha viszont több élményre vágyunk, és rendelkezünk hozzá az alapvető feltételekkel is, térjünk a felfelé induló, kevésbé kijárt nyomra („Nordwestgrat”). A jelzések erre kissé már kopottak, de jól követhetőek. Rövidesen elérjük magát a gerincet, itt kezdődik a túra igazán hegymászós része. A gerinc viszonylag keskeny és kitett, de többnyire nehézség nélkül haladhatunk rajta. Akad azonban néhány hely, melyeknél elő kell vennünk a tarsolyunkban lévő mászótudást, és a figyelmünket sem árt összpontosítani a feladatra – balra alattunk az északi falba látunk be, egészen az aljáig! Két kisebb felszökésre feljutni a legnehezebb (II), egy sziklafognál pedig részben balra, kicsit lefelé mászunk. A kulcshelyek leküzdése után azonban még nem lazíthatunk, meglepően hosszú az utolsó szakasz. Végül jobbról becsatlakozik a normál út, és feltűnik a csúcskereszt (a Gollingschartétól 1,5-2 óra), most már alattunk a Niedere Tauern összes kiemelkedése. Az igazán meglepő látványt viszont nem a barnás-szürkés árnyalatú hegyek tengere nyújtja, hanem a tőlünk délnyugatra mélyen bevágódó, meredek oldalú Göriachtal – noha ez elég szubjektív, míg az egyik embernek egy keskeny, szurdokszerű völgy, addig a másiknak a csúcsok tetszetősebbek.
Messze még a csúcsItt a repedés mentén, egyenesen felErre a tömbre is fel kell mászniAz Alacsony-Tauern tetejénA hosszú és mély GöriachtalAz északi fal alatt a „futballpálya”A jelzett helyen két túrázó, a képen látszik a hegyoldal meredeksége és jellegeFelfelé igyekvők a normál útonA völgy felett a Schladminger Tauern csúcsai Búcsúpillantás az árnyékos északi falraÚjra a GollinghütténélEhhez nem kell képfeliratIdilli környezetEgy kis kőomlásDéli napsütésben
Eisenerz felett, az ércbánya mesterséges lépcsőivel átellenben meredek falú sziklatömb emelkedik: a Pfaffenstein. Kelet-nyugati irányban elnyúlt tömege a két végén éri el a legnagyobb magasságot. Noha a kétezer métert egyik csúcsa sem közelíti meg, hegyünk mégis figyelemre méltó. A Hochschwab-csoport kiterjedt mészkő emelvényeinek egyik legnyugatibb tagjáról van szó, melyet a vidékre általánosan is jellemző szép kőzet alkot. Több tucat útvonal közül választhatunk, ha el szeretnénk érni a hegy tetejét. Közülük a nyugati csúcs esésvonalától jobbra, az itt 350 méteres magasságot elérő déli falon vezető „Südwandplatten” nem csupán a hegy, hanem az egész Hochschwab-csoport egyik legszebb élménymászása. Habár a tetőn még bőven találunk törpefenyőt, a magashegyi érzés csöppet sem fog hiányozni a falon kapaszkodás során. A kitettség és a meredekség ugyanúgy hozzátartozik az úthoz, mint az alpin jellegű biztosítás. Az áthajló, sima falzónák közötti szűk rámpákon kacskaringózva többször fogjuk az ékek elhelyezését gyakorolni, mint azt a nemrég történt kiépítés alapján vélnénk. Nittek és szögek ugyanis csupán a legkritikusabb helyeken vannak, a biztosítás azonban végig elkél…
A mászóút és megközelítése
BESZÁLLÁS
A parkolótól induló turistaúton annak elágazásáig. Innen a balra folytatódó 825. számú jelzést („Markussteig”) követjük, mely folyamatosan emelkedve a Pfaffenstein markáns tömbjének aljához vezet. Itt egy nagy sziklaüreg, emléktáblák (1515 m). Balra kerülünk kb. 20 métert egy lépcsős vályúhoz, melyben könnyű mászással felkapaszkodunk a tetejére. Egy alacsony fallépcsőn keresztül egy széles helikopter-leszállóhelyre jutunk (1565 m). Innen a fal lábánál dél felé haladó keskeny nyomot követjük, mely előbb leereszkedik egy keveset, majd ismét emelkedve eléri a délnyugati gerinc csorbáját. Itt átkerülünk a hegy déli oldalára, ahol füves lejtőn oldalazunk egy lenyúló sziklasarkantyú közeléig. Tovább is harántolhatunk a sziklákon, de jobb alulról megkerülni. Ekkor a túloldali szakadék mentén kezdünk fölfelé mászni (itt „Südwand” feliratú tábla). A szakadékot balról határoló széles, füves borda lépcsőin kb. egy kötélhossznyit (I-II) a feljebb látható feltűnő, sima tábla alján lévő első standgyűrűhöz.
A Pfaffenstein a viadukt előtti parkolótólIndulás a hegyreA fal lábánál vezető ösvény elejeA nyom alatt van némi mélységAz útvonal és a beszállásA mászóút vázlata
MÁSZÓÚT
1. kh: A sima táblától jobbra induló füves vályú lépcsőin fel a tetején jobbra lévő áthajláshoz. A standgyűrű alulról nem látható, mivel egy ferde sziklalap tetején van (40 m, III-).
2. kh: A standtól induló repedésben 3 métert föl, majd a balra lévő nitt feletti peremet fogva nagy terpesszel át a szomszédos, mélyebb hasadékhoz. Ez áthajlóan kezdődik, majd könnyebb kéménnyé alakulva vezet egy füves-törmelékes térségre (20 m, IV-).
3. kh: A stand feletti meredek, de nem különösebben nehéz, lépcsős falon kezdetben egyenesen, majd jobbra tartva egy nagy sima tábla széléhez. Itt a nitt megakasztása után vízszintesen jobbra a következő közteshez. Bal kéznek fejmagasságban egy pici perem, kifejezett lépések nincsenek, de a szikla jól tapad. A jó fogásúvá váló terepen rézsút jobbra fel, majd egy horpadáshoz, amibe a felmászás újból lépéshiányos (40 m, IV). Figyelem: a stand és környéke kőhullásveszélyes!
4. kh: A kis katlanszerű horpadás jobb oldalán fel, majd vissza balra egy rosszul rétegzett, függőleges falhoz. Balra sziklafog, előttünk egy falhoz támaszkodó kőtömb. A nittek vonalában apró fogásokon egyenesen fel, lépés kezdetben jobbra, később ott sem. A második nitt felett balra mindkét kéznek elegendő fogás, mely segítségével fel tudunk állni a falsáv tetejére (IV+). A folytatódó repedés mentén (szög, IV) egyenesen tovább még néhány métert. Ezután egy balra induló keskeny, meredek rámpán mászunk annak felső végéig, ahol egy párkányon stand (45 m, a rámpa III).
5. kh: A nehéznek látszó, de jó fogású falon ferdén jobbra felfelé (ne vízszintesen!) mászunk a mögötte lévő kéményhez (2 szög, ékhelyek). A kéményt összeszűkülése alatt érjük el, melyben föl. Feljebb, ahol lehetővé válik, jobbra elhagyjuk. Stand kb. 10 méterre jobbra, a füves törmelékterasz előtt, a következő falsáv tövében (45 m, IV-).
6. kh: Könnyű terepen kezdetben jobbra fel (a felettünk egymás mellett látható nittek nem az úthoz tartoznak), később nagyjából egyenesen egy falmélyedéshez. Onnan meredek, de nem különösebben nehéz, jó fogású sziklán rézsút balra egy kis párkányra a standhoz (35 m, III-).
7. kh: A balra induló kitett, keskeny és meredek rámpaszerűségen annak csaknem a felső végéig. Kb. 20 méter után, ahol az eddig követett irány nehezebben mászhatóvá válik, balra (itt szög) kitraverzálunk a sarokhoz. Átlépve (a túloldalon nitt) könnyebb terepre jutunk. Füves sziklán nagyjából vízszintesen balra, majd föl a standhoz, az útkönyv alá (35 m, IV-).
8. kh: Áthajlások alatt jobbra fel egy függőleges lépcsővel kezdődő keskeny rámpa alá (nitt, IV). Kis lépéseken és kényelmetlen fogásokon, kifelé toló sziklán fel a rámpára (IV+, kulcshely). Az átmenetileg könnyebb párkányon (nitt) jobbra a folytatását alkotó széles, de meglehetősen sima, jobbra is lejtő táblára. A függőleges fal tövében, annak alsó szélét fogásként felhasználva (1 szög, IV), a tábla középső szakaszánál lévő standgyűrűhöz (40 m).
9. kh: A fal tövében tovább a tábla felső végéhez. A „wasserrillék” miatt itt már valamivel könnyebb a mászás. A szemben lévő függőleges lépcsőn a nitt mellett jobbra föl egy balra induló rámpára, majd azon pár métert a standhoz (15 m, IV).
10. kh: Tovább a meredek rámpán a tetejéhez, majd könnyebb lépcsőkön balra a standhoz (25 m, III-).
11. kh: Lépcsős terepen fölfelé egy enyhe lejtésű, de viszonylag sima táblához. Ferdén balra tartva, majd jobbra a tábla tetején lévő törékeny párkányra, és ezen balra a nagy törpefenyőcsoport mellett lévő standhoz (45 m, III-). A felső táblán át rézsút balra is felmászhatunk ugyanide, ez nehezebb (nitt a tábla közepén, IV-).
12. kh: Földes terepen a balra látható sötét kéményhasadék aljához. Itt egy kiszáradt fa és egy kis üregszerű bemélyedés. A hasadék mentén egy kötélgyűrűhelyig, itt jobbra átmászunk egy sekély vályúba, majd ebben a tetején lévő csorbába. Végül jobbra, egy sekély vályúban a fal tetején lévő standnittekhez (50 m, III+). Innen jobbra felkapaszkodva jutunk a turistaútra.
A tábla a harmadik kötélhosszbanA 8. hossz sem kevésbé kitett……de a fal helyenként kitűnő kapaszkodót kínálA 9. hossz talán a legszebbVisszapillantás a falbaA déli fal a lemeneti ösvényrőlA távolban a GesäuseAz Erzberg felett a Reichenstein kúpja a hüttévelHegyes csúcsok nyugat felé
LEMENET
A törpefenyőkkel benőtt északi oldalon haladó Markussteig mintegy félóra alatt visszavezet a beszálláshoz. Csupán rövid szakaszon találkozunk rajta biztosított, könnyű mászással. Tájilag ugyanakkor gyönyörű, többek között a Leopoldsteiner-tóra és az Enns-völgyi csúcsokra is nagyszerű rálátás nyílik. Szezon elején a valamivel nehezebb, de déli oldalon vezető, így korábban hómentes 826-os számú ösvény („Schrabachersteig”) alkalmasabb a lemenetre.
TUDNIVALÓK
Jelleg: kitett, alpin jellegű, nagyon szép mászás.
Első megmászás: B. Höller és H. Sedlmayer 1957-ben.
Kiindulópont: Eisenerz (736 m). A városközpontból keletre, a rendőrség felé, majd onnan a hegy irányába kiágazó mellékúton a behajtási lehetőség végénél lévő parkolóig.
Beszállás: 800 m szint / 2 óra.
Mászás: 350 m szint / 4 óra.
Nehézség: két helyen IV+, általában IV és III között.
Kőzet: többnyire szilárd mészkő. Néhány szakaszon füves.
Biztosítás: végig standgyűrűk, és a kritikusabb helyeken nittek. Hosszú szakaszok fix köztes nélkül, de ékekkel és hevederekkel többnyire jól biztosítható.
Lemenet: a jelzett Markussteig-on (825. sz.) 2 óra.
Egyéb: napos tájolású, gyakran már májustól száraz útvonal. Kőhullásveszély az előttünk haladóktól, különösen az alsó szakaszon.
Az írás a HTM magazinban anno megjelent cikkem néhány újabb képpel kiegészített változata, az útvonal jelölését tartalmazó falfotók is később készültek. A hegyről és a lemeneti útról egy másik mászótúra (nyugati gerinc) ismertetése során lesznek további képek is!
Valahol az Alpokban, ahol még a madár is ritkán jár
Velem mostanában nem történik semmi különös, izgalmas, említést érdemlő, csak megy minden a tervek szerint. Mivel korunk technikai lehetőségeinek köszönhetően aránylag pontos meteorológiai előrejelzés alapján indulok útnak, és néha még emellett is rápillantok a felhőkre, nincs váratlan vihar, hirtelen kitörő zivatar, jégeső, elemi csapás. Az útvonalakat is a képességeimhez, aktuális kondíciómhoz és mentális állapotomhoz igazodva választom, felszerelésemet szintén ehhez igazítom, így többnyire kimerülés, eltévedés, leesés, vagy akár csak egy szimpla túlzott megerőltetés sem szokott előfordulni a túráimon. Egyszóval elkerülnek az olyan események, amik egy-egy beszámoló sava-borsát adják, valószínűleg senki nem rágja tövig a körmét az izgalomtól (inkább elalszik az unalomtól), olvasás közben. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – szeretném továbbra is ezt az unalmas irányt tartani, s nem tervezem mostanában azt, hogy kalandosabb stílusra váltok. Tudom, hogy ezzel az érdeklődők számát tovább fogom redukálni, és persze köszönöm mindazok figyelmét, akik így is kitartanak.
Amit ígérhetek: noha részben nem rajtam múlik, de megpróbálok a lehetőségeimhez mérten rendszeresen újabb mászó- és túraútvonalakat ismertetni. Valamint apránként feltöltök egy-egy korábban valahol már megjelent írást is, bízva abban, hogy egy újszülöttnek minden vicc új. Amit viszont továbbra sem ígérek: az időrendi sorrend követése, de ez nyilván csak annak okozhat gondot, aki inkább a kronológiai sorrendben megírt, napló jellegű oldalakat szereti olvasgatni. Mivel a bejegyzéseim többségénél lényegtelen az abban ismertetett túra megtörténtének dátuma (ráadásul némelyiknél több megmászás/túra képanyagából válogattam össze a fotókat), így ez talán bocsánatos bűnnek minősül. A tényleges időpontnak egyetlen lényeges szerepe lehet: a leírt útvonalakon azóta esetleg történhettek számottevő változások is (pl. egy mászóutat kiépíthetnek), de ezzel kapcsolatosan igyekszem minden esetben informálódni és naprakész adatokat közölni. A további szószaporítás helyett viszont inkább mindjárt bele is kezdek a következő túratipp írásába…
A Heukuppe szelíd púpja a derekán sziklás övet visel, északnyugat ill. nyugat felé szakad le a legnagyobb falakkal. A legmagasabb pontot felül körbeölelő füves, lankás terep szélének e falak feletti enyhe kiemelkedése a Gamseck („Zergesarok”), ami bár önálló csúcsnak nagy jóindulattal sem nevezhető, de azért áll rajta egy szerény csúcskereszt. A fennsíkszerű tetőről könnyen elérhető, szép kilátópont azonban mindjárt más formát ölt, amint nyugatról próbáljuk megközelíteni. Innen bizony mászni kell hozzá. Az északnyugati és a délnyugati letörések egy élszerű, meredek gerincben találkoznak, ezt követi a most bemutatásra kerülő sziklaösvény, a Wildes Gamseck.
Balra a Wildes Gamseck, jobbra a lemenet (Gamsecksteig)
Noha hívják Gamseckgratnak (= Zerge-gerinc), ez az útvonal valójában mégsem teljesen „grat” jellegű. Jórészt ugyanis attól jobbra, a falban vezet, csak a felső harmadától követi magát a gerincet. Története igen korai időkre nyúlik vissza, már 1883-ban megmászták, és ez a Dr. Eugen Guido Lammer és Fritz Leeder által nyitott útvonal meglehetősen gyorsan népszerűvé is vált. Nem csoda, hiszen aránylag kényelmes megközelítése, tájilag és mászás szempontjából sem elhanyagolható szépsége az egyik legideálisabb célponttá teszi a hegység könnyű sziklatúrái közül. Ezt az élményt napjainkban tovább növeli az útvonal kiváló biztosíthatósága is. Jóllehet, a gyakorlottabbak többnyire kötél nélkül járják, de emiatt kezdők számára is pont ideális terep lehet, ahol biztonságosan tehetik meg az első lépéseket egy mászóiskolai méreteknél jóval hosszabb útvonalon. Hogy mindezek ellenére mégis relatíve kevesen járják, annak valószínűleg az lehet az oka, hogy a pusztán gyalogolni óhajtók számára túl nehéz és (a fokozatához képest) túl kitett, a mászó ambíciókkal rendelkezők ingerküszöbét viszont ritkán éri el. No de ennek mostanság, amikor a szebb utakban gyakran sorbaállással kell a túraidő felét tölteni, inkább örüljünk!
BESZÁLLÁS
Kiindulópontként Hinternasswald is szóba jöhet, látnivalók tekintetében ez az irány mindenképpen felülmúlja a másik oldalról, Altenberg felől ajánlott rövidebb megközelítést. Ha azonban a legegyszerűbb lehetőséget szeretnénk választani, az utóbbi település feletti parkolót válasszuk. Innen is bőven lesz alkalmunk gyönyörködni a sziklás stájer hegyoldalak látványában, miután elértük utunk első köztes célját, a Schneealpe és Rax hegység közt húzódó Nasskamm erdős hátát (közben érintünk egy forrást is). A Nasskammnál ösvényünk egyesül a túloldalról érkező jelzéssel, innen már közös a további irány. Kezdetben az új, széles erdészeti utat követjük, majd egy nagy kanyar után közvetlenül betérünk az erdőbe (kőember, jelzés). Innen rövidesen az idilli rét sarkán álló takaros kis Gamseckhüttéhez érünk (privát, többnyire zárva), majd az eleinte vizenyős területen haladó ösvény hosszabb emelkedővel a Gupf-nyeregbe vezet (1478 m). A turistaút az innen balra emelkedő gerincháttól jobbra visz tovább, mi viszont az eleinte még erdővel benőtt hát felé induló jelzetlen ösvényen megyünk immár a Gamseck falainak irányába. Kb. 200 m szintet teszünk meg odáig, kezdetben többnyire a bal oldalban kerülve a sziklákat, feljebb viszont jobbra a gerinctől. Egy szép panorámás térségnél szusszanhatunk egyet, mielőtt megkezdjük a mászást. Átellenben a Schneealpe meredek sziklasávos oldala, felettünk a Gamseck gerince tör a magasba, de ha tekintetünkkel végigpásztázzuk a balra húzódó Kahlmäuer füves alsó szikláit, nagy eséllyel látunk rajtuk csapatostól legelő zergéket is.
Útváltozat bennfenteseknek: a Nasskamm elérése után csak rövid ideig követük az erdészeti utat, majd balra rátérünk a kezdetben még nem túl erősen emelkedő, feljebb azonban meglehetősen meredek gerincre. Ezt egészen addig követjük, míg a beszállás előtt közvetlenül egyesül a szokásos útvonallal. Többnyire toronyiránt, a gerinc élét követve haladunk, kivéve néhány sziklás, nehezen járható szakaszt, melyeket a jobb oldalban vezető, többé-kevésbé felismerhető nyomon kerülünk ki. Különösen a gerinc felső szakasza nyújt pazar rálátást a Kahlmäuer ötszáz métert is elérő letöréseire, de érdekesek a gerincet megszakító sötét vulkanikus képződmények is. Élményben tehát ez az irány felülmúlja a turistautat, ám csak gyakorlottaknak ajánlott!
Az útvonalak áttekintéseTáblák a múlt évezredbőlKibukkannak a Gupf szikláiSzéles út a Nasskamm elérése utánA GamseckhütteLiliom és vendégeiLepkék és virágokA nehezebb (és szebb) útváltozatSzemben a Kahlmäuer
MÁSZÓÚT
A beszállástól kezdetben törmeléken követjük az egyébként innen végig látható piros felfestéseket, majd magasan a Gamseckturm délnyugati oldalában átharántolunk annak túlsó felére. Itt rövid lemászást követően egy omladékos vályú jobb oldalán kapaszkodunk fel a tornyot a főfaltól elválasztó csorba közelébe. Innen több kanyarral emelkedünk egyre magasabbra a lépcsős falban, míg egy párkány egy kicsit kellemetlen, lefelé rétegzett sziklákhoz vezet minket. Ezen át (II) jobbra, majd nemsokára átlépés balra egy sekély vályúba. Ezt a párkányszerű vályút követjük kitett felső végéig, ahol ismét balra kikapaszkodunk, és könnyű, de továbbra is elég kitett terepen mászunk kb. 30 m-t egy kényelmes standig. Itt átmászunk egy kiugró falacskán, túloldalt keveset le, majd egy párkányon egy kinyúló tömbhöz jutunk, mely segítségével felhúzódzkodva/tolódzkodva (II), ismét könnyebbé válik az út. Egy bordát balról kerülve egy kéményhez, melyben jobbra szép terpeszmászással fel a tetején lévő (stand)párkányra. Innen könnyű terepen jobbra megkerüljük a fal meredek élét, majd a mögötte induló vályúban érjük el az útkönyv fémdobozát. A további út a gerincen vezet. Egy hosszában végighasadt óriás tömb tetejéről a túlsó oldalán, balra húzódó hasadékban rövid lemászás következik egyszerűbb terepre, majd egy karcsú tornyocskát jobbról mellőzve, ismét a gerinc tetejére, végül egy vályúban az utolsó standhoz. A meredek, de nagy fogásokat nyújtó tornyocskát át is mászhatjuk, a tetején nitt (II, kitett).
A mászás útvonalaOldalazás könnyű terepenA távolban Hinternasswald völgyeJelzések vannak a sziklán……de a biztosítást magunknak kell megoldaniVadregényes terepA jelzések a kéményhez vezetnekAz előző hely derült időbenKimászás a hasadékbólVisszapillantás a kémény tetejétől“Messze még a teteje?”Végre a gerincen, szemben a SchneealpeLemászás előtt, a hasadéknálAz utolsó szakaszGamseck, zergék nélkül
LEMENET
Lefelé legegyszerűbb a Gamsecksteig jelzésein visszatérni (A-B, gyakorlottaknak klettersteig szett nem szükséges, ellenben sisak erősen ajánlott!), ez a felmeneti utunktól lefelé nézve balra lévő sziklás oldalban kanyarog le. Először drótköteleket követve, könnyű, de kissé kitett mászással jutunk egy törpefenyős teraszra, ahol átmeneti járóterep után újabb drótkötél, majd egy hasadékban rövid létra segítségével érjük el az alsó sziklákat. Még egy drótköteles szakasz vezet a falak alatti törmeléklejtőre, melyet keresztezve hamarosan beérünk az erdőbe. Innen a közel szintben haladó ösvényen nemsokára visszajutunk a Gupfsattel széles, füves bemélyedésébe, a továbbiakban pedig csak követnünk kell a felfelé már megismert turistautat. Megjegyzés: a Gupf körkilátást nyújtó kúpja a nyeregből rövid kitérővel elérhető, érdemes ezt az oda-vissza plusz alig félórát rászánnunk!
A lemeneti ösvény a sziklák fölé érÁtmenetileg járóterepenÚjra sziklás terepenAz utolsó drótköteleknélA Gamseck falai alulrólEgy kis törmeléklejtő, az erdőbe érés előttKilátás a Rax délnyugati oldaláraA Gupf csúcsa, lenn AltenbergAz útvonalak és a Heukuppe
A fotókat több túra képeiből válogattam, különböző időpontban és napszakban készültek.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem néha jólesik „csak úgy” kerékpárra ülni és elindulni. Amikor sem egy hágóba, se valamelyik csúcsra nem tervezek feljutni, de még egy kört sem akarok leírni, pusztán csak menni előre „valameddig”, majd visszatérni akár ugyanazon az úton. Táv- és időterv mellőzésével, bárminemű teljesítmény kényszere nélkül, csak élvezni a mozgást, a menetszelet, a napsütést, gyönyörködni a tájban, pihenni ott, ahol kedvem szottyan, majd feltöltődve eltűnődni azon, hogy így is lehet – miért is ne?
A stájerországi Donnersbachtal pedig pont egy erre alkalmas helyszín. A völgy felső végén nincsenek normál túrakerékpárral elérhető hágók, nincs véget nem érő emelkedő, s bár párszáz méter szintet le kell gyűrnünk, ha az aszfaltozott út végéig el akarunk menni, de az emelkedő sehol sem halálos. Na jó, azért rövid 10% feletti szakasz itt is akad, mint bármelyik valamirevaló alpesi völgyben, de ez cseppet sem ront a túra élvezeti értékén, inkább picit még növeli. Kellemes legelők, lovak, tehenek, virágos tornácú házak, mögöttük pedig – a Kárpátok helyett az Alpok erre picit szelídebb – fenyvesekkel vadregényes tája. Itt még talán Petőfi is jól érezte volna magát…
A túrát lehet akár Trautenfels kastélyától indítani, így a legtávolabbi aszfalton elérhető pontig szűk 30 km vár ránk, mely során kb. 400 m a szintemelkedés. Kerékpárút csak kevés helyen van ugyan, de az autóút nem túl erős forgalmú és elég széles, nem okoz problémát rajta a tekerés. Közben pedig több hangulatos vendéglő is betérésre csábít, csak tudjunk ellenállni! A túra egzakt leírásától most eltekintek, kedvet csinálni viszont képek nélkül nehéz lenne, így jöjjön egy kis galéria!
ÚtonFrissítő forrásvízLovaknak is ideális helyA kanyarokban csak óvatosan!Csendes, nyugodt vidékSzolíd házak…Tavacska Donnersbachwald utánPatakparti hangulatFaházak közöttA házőrző brigád figyelKisforgalmú útonKastély a Grimming alattAz út
Egy terület, hegycsoport legmagasabb csúcsa mindig átlag feletti húzóerővel bír az odalátogatók számára. Nincs ez másképp a névadó Leogangtól északra emelkedő kis területű, de ehhez képest magasra nőtt „Kőhegyek” esetében sem. A különbség a népszerűbb célpontokhoz képest pusztán annyi, hogy itt az „átlag feletti” is meglehetősen gyér forgalmat jelent, mivel a terület átlagos kedveltsége jóval kisebb más, slágernek számító vidékeknél. A 2634 m-es Birnhorn csúcsán emiatt sem kell tumultustól tartanunk, de más oka is van annak, ha az ide látogató magányra lesz kárhozatva. A hegyre vezető ösvények ugyanis nem túl rövidek, és némi mászási hajlandóságot is feltételeznek.
A legegyszerűbb az északi gerincet követő, drótkötéllel biztosított útvonal, de erről közelebbi tapasztalat híján most nem is ejtek több szót. Nehezebb és szebb a déli fal felső részének párkányain kanyargó Hofersteig („Südwandsteig” néven is ismert), mely során rövid II– fokozatú szakaszok is akadnak, a helyenként nem csekély mértékű kitettség mellett viszont – a tájékozódást lényegesen megkönnyítő jelzéseken kívül – semmiféle kiépítést nem találunk. Aki erre az útra vállalkozik, igazi hegymászó élményt kap! De ha ez nem lenne elég, van egy harmadik lehetőség is: a délnyugati gerinc. Erre már jelzések sincsenek, csupán néhány kőember által kapunk időnként megerősítést arról, hogy helyes irányba tartunk – nem mintha sok lehetőség lenne eltévedni, az elkeskenyedő, sziklás gerinc könyörtelenül, kompromisszumokat nem kínálva vezet a csúcs felé, mindössze követni kell. A nehézség túlnyomórészt itt is megmarad a II. fokozatban, kivéve két függőleges felszökést, melyek közül főleg a második néhány méter minimum V. fokozatú mászást jelentene – ha nem lógna mindkét helyen egy-egy fixen rögzített kötél. Ezek használatával viszont a gerinc III+ A0 besorolású marad, lehetővé téve, hogy ne kelljen e pár méter miatt egy komplett hátizsáknyi kötelet és eszközt magunkkal cipelni (persze aki ragaszkodik az útvonal klasszikus megmászásához, viheti a kellékeket).
Útirányunk az óramutató járásával egyezikA Sportstracker által rögzített nyomvonalunk a csúcstömbön
Ám az iménti vázlatos útvonal-ismertetés csak magára a csúcstömbre vonatkozott, amit meg is kell közelíteni. Ehhez a Passauer Hütte (DAV, 2051 m) kínálkozik támaszpontként, melyet az Ullachtal parkolótól (883 m) hosszú, de tájilag igen szép turistaúton érhetünk el 3-4 óra alatt. Ha azonban a délnyugati gerincet tűztük ki célul, annak beszállásához adódik egy még szebb – és sokkal vadabb környezetben vezető, mászósabb – alternatíva, a meredek Rietzenkaron át. Noha ennek a törmelékes, sziklás, mélyen bevágódó teknőnek a nehézségét egyes leírások kicsit túlértékelik (a III. fokozatot szerintem meg se közelíti), egy kis kéményszerű hasadéktól és pár táblás lépcsőtől eltekintve túlnyomórészt kényelmesen kanyarog az ösvény felfelé. Ami viszont kétségtelenül felejthetetlenné teszi ezt az irányt, az a környezet, az utunkat kísérő falak és tornyok látványa. Ez az út a gerinccel, lefelé pedig a Hofersteig választása, egy igazán pompás körtúra lehetőségét teremti meg, nem kevés szinttel és még több élménnyel!
Amire nincsenek szavak…A Riedlalm mellettA Riedlspitz tetejénVatta a völgybenBiztosított szakasz a Riedlspitz utánA Rietzenkar alsó részénAlattunk, felettünk sziklákKönnyű sziklán haladunkAz irány jól jelzettA Rietzenkarscharte környékénLeogang a magasbólFelhők felett
A Leoganger Steinberge legszebb körtúrája
2022 július végét írunk. A prognózisok szerint csaknem ideális túraidő várható, jóllehet a zárt szürke felhőpaplanról nem ez jut először eszembe, de hát az alpesi hegymászáshoz kell némi optimizmus is, különben a nyári időszakban inkább el se induljunk… Hegyünkből gyakorlatilag semmi sem látszik, köd és felhő rejt mindent, ami a komor fenyőerdők felett húzódik, de sebaj, ráérünk még nézelődni. Egyelőre egy bő órás túrával és némi szintvesztéssel átmegyünk a Rietzenkar alatti rétekhez. Felgyaloglunk a Riedlalmhoz, majd a folyamatos rovarcsípésektől kissé fura idegállapotba került teheneket szemmel tartva rójuk tovább az emelkedőt a Riedlspitze felé. Közben a vattaszerűen szakadozott felhőkből kiemelkedő csipkés gerincek és a völgyre nyíló egyre tágasabb kilátás lenyűgöző. Mászásról még szó sincs, de már megérte nekivágni. A Riedlspitze után egy kitett törmelékpárkány vezet be a Rietzenscharte alatti kárteknőbe, ahol megkezdjük a nap leghosszabb egyben leküzdendő emelkedőjét. Még csaknem egy kilométer szintkülönbséget kell megtennünk a hágóig, változatos terepen. Eleinte törpefenyők közt vezet a keskeny, de jól járható ösvény, majd felváltva haladunk füvön, sziklán, törmeléken. Bár illik a lábunk elé figyelni, de azért néha felpillantunk többek közt a tőlünk jobbra lévő Jauzkopf falaira, méretük és meredekségük egyaránt jelentős. A néhány mászást igénylő szakaszon gyorsan és biztonságosan túljutunk, a kőzet stabil, s hála a piros felfestéseknek, az irányt sem vétjük el. Aztán egyszer csak ott állunk a hágóban 2400 méteren, ahonnan a csúcs már szinte karnyújtásnyira van.
A Jauzkopf innen nézve jelentéktelen púpja most kimarad, egyből a tárgyra térünk, irány a Birnhorn! A gerinc kezdetben csak séta, majd egyre keskenyebb és mászósabb lesz. Párkányokkal tagolt lépcsőit azonban gond nélkül küzdjük le, a titok csupán annyi, hogy mindig a legkisebb ellenállás irányát kell választani. Aztán hirtelen előttünk az első kulcshely: egy függőleges tömb, melyre egy hasadéktól balra kell felmászni. Itt rögzített mászókötél lóg, melyet némi hezitálás után nem restellünk használni. Így gyorsan feljutunk, átmenetileg könnyebb szikla jön, majd hamarosan az újabb akadály előtt állunk: a másik kötéllel ellátott lépcső jön, ami valamivel szigorúbb. A fal függőleges, lépés szinte semmi rajta, a sekély repedésben adódó fogás is kellemetlen, még a kötél segítségével sem egész könnyű elindulni. Ezen is feljutunk azonban, és ezzel elhárulnak az akadályok, könnyű mászással rövidesen elérjük a csúcskeresztet.
A gerinc elejénPillantás az 1400 méteres déli falbaAz első fix kötélDani kimászta szabadonElőttünk a gerinc egyre szebbA második fallépcsőA0Nehezebb, mint amilyennek látszikAz akadály leküzdve!Az utolsó méterek a becsatlakozó normál útonDani a ködben is elégedettnek tűnik 🙂Igen, tényleg arra vezet a lemeneti út!Úgy tűnik, ez sem csak séta leszMintha a Dolomitokban lennénk…Párkányok és lépcsők vég nélkül
Az idő szomorkás, borongós továbbra is, sőt a felhők átmeneti vékonyodás után ismét összeállnak. Az eső szerencsére megvárja, míg a déli oldal kitett párkányain keresztül biztonságosabb terepre jutunk. Ez azért nem megy túl gyorsan, hiszen a Melkerloch impozáns képződményéig csaknem 500 m szintet kell lemásznunk, többnyire tekintélyes mélységgel a lábaink alatt – amit szerencsére a ködnek köszönhetően nem látunk be teljes életnagyságban, csak annyira, hogy ne felejtsünk el végig a mászásra koncentrálni. A Melkerloch után még egy kis kitérőhöz is kedvünk szottyan, felkapaszkodunk a Hochzint 2246 m-es csúcsára megebédelni. Ezt a pimaszságot azonban megelégeli az idő, így a menedékházhoz már esőben kell lemennünk. A csapadék szerencsére egy nagy bögre „Häferlkoffee” után eláll, így a további utat stresszmentesen, a kilátást élvezve tehetjük meg a parkolóig. Közben újabb csúcsok és falak látványa kísér, először a Fahnenköpfl és a Mitterspitze többszáz méteres, áthajlásokkal szabdalt letörésein legeltethetjük szemünket, majd a Birnhorn is ki-kivillantja eddig felhőköntösbe bújt hatalmas déli falát.
Lemászás a semmibeJelzés legalább bőven vanLassan, de biztosan haladunkMelkerlochBüszke hegymászók a Hochzint csúcsánAz esőben feltűnik a hütteKóbor turisták tartanak a Passauer Hütte feléEkkora adag kávétól bárhova felmegyünk (vagy le)!Hú, de messze van még a parkoló…Dani mögött a Fahnenköpfl hegyes csúcsaAz út innen meredek, de jól kiépítettEz egy ilyen felhős nap…A természet ereje itt is látszikKibukkan a BirnhornLassan leérünk
(A túra időpontja 2022. július 27., a képek részben Szűcs Dani felvételei. )
Ha már unod a Schneeberget, vagy simán csak valami újra vágynál, irány az Ötscher! Jóllehet, még az 1900 métert sem éri el, de mészkőből felépülő tömbjébe mélyen bevágódó szurdokaival, barlangjaival, és persze legfőképpen a csúcsára vezető túralehetőségekkel méltó vetélytársa az alsó-ausztriai kétezreseknek. A Rauher Kamm pedig kétségen kívül az itteni útvonalak királya, ami akár az „osztrák Sas-út”jelzőt is megérdemelné, ha valaki ragaszkodik az efféle hasonlítgatáshoz.
Sokat gondolkodtam, hogy jellemezhetném legtalálóbban ezt a sziklás, cakkos gerincet, ill. a rajta haladó útvonalat. Mászótúrának nevezni túlzás, hiszen egy piros turistajelzéssel ellátott ösvény vezet végig, melyen kutyával, gyerekkel, nagymamával, miegyébbel sokan járnak – könnyedén – felfelé és visszafelé is. Sétaútnak viszont mégiscsak meredek és kitett, és itt-ott kapaszkodós. A legközelebb talán akkor járok a valósághoz, ha azt állítom, hogy valahol itt húzódik a határ a gyalogtúra és a hegymászás közt, de valószínűleg még ezzel sem adtam elég objektív támpontot. Persze a nehézsége nyilván függ a gyakorlottságunk mértékétől, az aktuális körülményektől, és a konkrét útvonalválasztástól is (végig a jelzést követjük, avagy direktben mászunk fel). Egy szédülésmentes, aránylag jó kondiban lévő turista az ösvényt követve, jó időben könnyedén végigmegy rajta. Aki például a Magas-Tátra jelzett csúcsait és hágóit gond nélkül végigjárta, itt biztosan nem fog komoly akadályba ütközni. Jóllehet, a Rauher Kamm nem is annyira tátrai jellegű, inkább a Kis-Fátra gerincére hasonlít, de magassága és kőzetanyaga, felépítése is ezt sugallja. Hegymászó jellegűvé egyrészt a téli körülmények tehetik, de nyáron is lehetőségünk van kicsit nehezíteni a feladaton. Ha a gerincen megpróbálunk minél kevesebb kerülővel végighaladni, mindjárt más lesz a leányzó fekvése, s a két kezünk használata többször is szükségessé válik. Noha csak rövid, pár méteres sziklalépcsőket kell leküzdenünk, de ez már némi jóindulattal akár igazi mászásnak is tekinthető. S talán a képek is segítenek a döntésben, ha valaki bizonytalan abban, merje-e vállalni a túrát.
Végül néhány hasznos tudnivaló. A szintkülönbség nem túl kevés, 1200 m körüli. Lackenhofból (810 m) indulva kb. 1,5 óra szükséges a Bärenlacke feletti elágazásig, ahonnan 1 óra egy elég meredek ösvényen a gerinc kezdete, további 2 óra pedig a csúcs. A lemenet 2,5 óra, ami összesen kb. 7 órás túrát eredményez pihenők nélkül is. Tehát – hasonlításként – egy Schneebergdörflből vagy Losenheimből induló Schneeberg körtúrával kb. megegyező fizikai igénybevételt jelent. Turistaházat csak lemenetben találunk (Ötscher Schutzhaus, 1418 m), elegendő vizet mindenképpen vigyünk magunkkal, forrás vagy más vízlelőhely nincs az út mentén.
A Lunzersee a helyszín közelébenTóparti idillMegfigyelők Lackenhof felettKényelmes út vezet át az Ötscher északi oldala alattA gerinchez közeledveA sziklalépcsős északi oldalPillantás az ösvényről jobbraItt egyenesen felSzembejövő forgalomVisszatekintés a gerincen megtett útraEgyszerűen szép…A tetőre érve szelídül a terepA lemeneti út őrzőjeDús növényzet a kényelmes ösvény menténPannon tárnics (Gentiana Pannonica)Lenn Lackenhof, a közelben pedig az Östcherschutzhaus teteje látszikHogy el ne tévedjünk 🙂
Noha a johnsbach-i völgy bejáratát őrző Ödstein kúpja meredek falakkal szakad le minden oldalon az alá mélyen bevágódó völgyekbe, sem távolról, sem közelről nézve nem tartozik az Alpok igazán markáns, lélegzetelállító látványai közé. Megmászása azonban több szempontból is komoly feladat. Északon az Enns erős sodrású vizétől mintegy 1800 méterrel, de a valamivel szelídebb déli oldalon is 1600 méterrel emelkedik a völgy alja fölé, tehát komoly szintet kell legyőzni a feljutás során. S ez még a kisebb akadály, a komolyabb problémát a terep jellege adja. Ahogy azt egy osztrák túraoldalon igen találóan megfogalmazták, itt bizony ki kell venni a kezünket a nadrágzsebből, ha fel akarunk jutni a csúcsra. Csaknem egy kilométer szintet kell mászva megtennünk, s ugyanennyi vár lefelé is, ami nem kevés, viszont szinte végeláthatatlanul sok. Bár technikailag többnyire egyszerű feladat, de akadnak kitett szakaszok és persze a tempósabb haladásra csábító részeken is érdemes folyamatosan koncentrálni, így a túra végére minden szempontból jól el lehet fáradni…
A hegyet még 1877-ben az a Johann Grill Kederbacher mászta meg, aki később a Watzmann keleti falán is elsőként jutott fel (1881-ben). Azonban ha a történelmi adatokat említjük, Dr. Zsigmondy Emilt sem szabad kihagyni. Az ő nevéhez fűződik ugyanis a csúcs első téli elérése 1882-ben. Korának hegymászó aktivitását jól mutatja, hogy ez még összességében is csak a negyedik sikeres megmászás volt a közben eltelt csaknem öt év alatt. Ma már talán egy naposabb augusztusi vasárnap során is többen jutnak fel – persze sorbaállás most sincs, ahhoz az Ödstein túl kemény dió. Itt jegyzem meg, hogy Zsigmondy nevéhez egy másik itteni mászás is köthető, az Ödsteintől a Hochtorig vezető gerinc első bejárása (1884), ami szintén nem sétatúra.
Régóta piszkálta már a fantáziámat ez a „Gesäuse legalpesibb csúcsa” jelzővel illetett sziklakolosszus, melyre leginkább észak felől szerettem volna feljutni. Angelo Dibona egyik – nem csupán helyi léptékben – mérföldkőnek számító vállalkozása volt az 1900-as évek elején a híres Nordkante megmászása, ami iránt leginkább fűtött a kíváncsiság. De ugyebár hiába szövögetünk rengeteg tervet, azok túlnyomó része sosem valósul meg, millió ok közrejátszik abban, hogy álmaink egy része szép lassan feledésbe merül, míg másik része idővel átalakul. Néha feljebb tesszük a képzeletbeli lécet (igen, ilyen is előfordul), néha pedig lejjebb. Ha például nem találunk a kiszemelt túrához megfelelő partnert, akkor inkább az utóbbi… Igaz, ez nem mindig jelenti egyértelműen a könnyebb út választását, hiszen pl. az Ödstein esetében így kétszer kell a normál útvonal végtelen sziklalabirintusán keresztülhatolni, odafelé és vissza is, ugyanakkor a visszafordulás lehetősége nyilván ad egy plusz biztonságot. Pro és kontra sorolhatnék még pár érvet, de igazából mindegy. Ha ezt választottam, ezt kell teljesíteni…
Az útvonal hozzávetőlegesen
Az Ödsteinre használatos kis parkoló fullon van, így pár km séta vár bemelegítésnek az aszfalton. Nem bánom, mert a hegyek látványa a reggeli szürkületben elragadó. A fenyvesbe érve az ösvény rendesen emelkedik a sziklákig, itt kezdem először érezni a hegy és a feladat nagyságát. Ugyanis amelyik szakasz úgy nézett ki, hogy negyedórás séta, az majd’ egy órányi erős kaptató. Szerencsére most is sokkal gyorsabban haladok a megadott időknél, ami azért megnyugtató. A beszállást el se lehet téveszteni, kevéssel utána pedig túlesek a tűzkeresztségen, az egész túra legkellemetlenebb, legutálatosabb részén. Egy törékeny, omladékos, meredek vályúszakaszon fix kötelek segítik a biztonságos átjutást, és annak elkerülését, hogy az esetleg alattunk haladókat komolyabb mennyiségű mobil kőzetanyaggal szórjuk meg. Érdemes itt minél gyorsabban, ugyanakkor maximális figyelemmel átmászni. A folytatás merőben más. Gyönyörű kőzetű, lépcsős vályú visz a sűrű törpefenyők közt, melyben néhol szinte szaladni lehet, másutt egy-egy rövid II-es nehézségű szakasz szakítja meg (vagy inkább színesíti). Az örökzöld növényzetből kiérve, füves-törmelékes oldalon vezet az ösvény a Johnsbacher-csorbába. Innen jobbra fordulok, de az út nem a gerincen vezet végig, hanem a bal oldalában. Itt eleinte egyszerű törmelékes terepen, majd egy fokozatosan meredekebbé váló füves vályú mentén szinte folyamatos mászással kapaszkodok egy jellegzetes szűk hasadék alá, ami az út állítólagos kulcshelye. Egy 4 m-es repedésről van szó, ahol nem könnyű a beszorult nagy kőnél kimászni (III. fokozatra értékelik), de az is tény, hogy balról a jó fogású, stabil falon jóval könnyebben megkerülhető és a piros felfestések egyértelműen mutatják ezt az irányt is. Mindazonáltal én is a hasadékban másztam fel, a történelmi hűség és a kíváncsiság miatt is (tényleg nem könnyű!), lefelé viszont a kerülőút volt kézenfekvő.
Az első és egyben utolsó útjelző táblaSzemben az Admonter ReichensteinBeszállás a nyíllal jelölt helyen (a valóságban piros felfestések)Rögzített kötelek az omladékos vályúbanFeljebb szép stabil a kőzetAz alsó kulcshely és a mászás ajánlott irányaJobbra a hasadék, balra a kerülőút jelzéseiA tisztáson a johnsbach-i templom, a gerinc névadója
Innen a Kleiner Ödstein jobb oldalában vezet az út, melynek csúcsát könnyű lenne elérni, de most nem ezért vagyok itt. Elhaladok hát alatta, előttem a főcsúcs kiterjedt sziklatömbje, amihez némi szintveszteséggel lehet átjutni. Jobbra mélyen alattam egyértelműen látszik az a pont, ahol meg kell kezdeni a felmászást. A „hivatalos” parkolót elfoglaló, így jóval előttem útnak induló osztrákok ugyanis épp itt járnak, az út második kulcshelyén próbálnak felmászni. Ez, az ún. 8 m-es fal, számomra szintén kicsit túlmisztifikált helynek tűnik. Nem vitás, hogy meredek, elég kicsik a lépések és némileg kitett is, viszont a fogások végig kifogástalanok. Az út során amúgy is végig elvárt körültekintéssel pedig jól mászható akár felfelé, akár le. S ha valaki biztosítani, vagy lefelé ereszkedni szeretne, arra is van lehetőség. Pár mozdulat és már túl is vagyok rajta, a tetején lévő standnál kikerülöm a kötéllel bajlódó osztrákokat, majd átszáguldok a következő traverzálós részeken. Ezután végre ismét felfelé vezetnek a jelzések (itt ösvény értelemszerűen nincs, hiszen mászós a terep). Kiválóan karsztosodott sziklán kapaszkodok felfelé, mígnem egy kéményszerű vályúban túlontúl meredekké válnak a felettem húzódó falak.
Az eltéveszthetetlen 8 m-es falA valódi kulcshely előttA gerincre kivezető vályúban
Itt érem el az út számomra legnehezebb szakaszát, úgymond a saját kulcshelyemet. Miután a kéményvályúból balra kikapaszkodok egy szűk párkányra, a sarkon egyenesen fel kell másznom egy kellemetlen, kifelé nyomó repedés mentén. Nos, ez a pár méter – szerintem – sokkal rizikósabb, mint a két előző „kulcshely”. Először is meglehetősen kitett, a fogások sem állnak túlzottan kézre, s az egész hely olyan kellemetlen, ahonnan az ember mielőbb szabadulna, de kapkodni pont itt a legkevésbé tanácsos. Maga a csúcsgerinc szerencsére már nem nehéz, noha szélesnek semmiképpen nem nevezném és az alatta tátongó mélység is tekintélyes. A köd jótékony hatása segít a félelmet kordában tartani, noha a tudat ellene dolgozik. Hiába nem látom, ha tudom, mi van alattam, vagyis mi nincs. 🙂 A csúcson aztán jöhet egy bőséges reggeli, meg is kávézom, mire az osztrák különítmény utolér. Ők viszont nem állnak meg, mennek egyből tovább a Hochtor felé. Most először irigylem őket, egy pillanatra meg is fordul a fejemben a Gesäuse-traverz gondolata, de persze a bizonytalannak nem merek nekivágni. Van ugyan a zsákomban egy 30-as kötél, de egyedül túl nagy falatnak érzem. Kondícióm és időm is maradna rá bőven, a Hochtortól pedig már ismert vizeken evezhetnék, no de addig? Menekülőút nem igazán van, köd viszont annál inkább, és túl melegem sincs…
A Reichenstein sziklás tömbjeA két Buchstein és a Tieflimauer a csúcsrólA Festkogel felé vezető gerinc tornyaiMegérkeznek az osztrákok isA Hochtor is megmutatja magát egy pillanatra
Maradok tehát az eredeti tervnél, kesztyűt húzok dermedt ujjaimra és elindulok visszafelé. A kitett gerincen rögtön belátom döntésem helyességét, miután a ködös, szeles hidegben kissé bizonytalanná vált mozdulatokkal azokon a helyeken is szenvedősen jutok le, ahol felfelé szinte rohantam és semmiféle problémát nem érzékeltem. Az általam kulcshelynek ítélt résztől tartok leginkább, sikerül is megállapítanom, hogy lefelé végképp nem tartozik a hőn áhított élménymászós szakaszok közé. De legalább addigra újra bemelegszem annyira, hogy a kesztyűt levehetem, s innen már könnyebben és magabiztosabban haladok tovább. A 8 méteres falacskán gond nélkül lemászom, utána a hasadék melletti kerülő sem okoz problémát (a tetején egyébként ereszkedéshez is használható masszív standgyűrű található), de persze még korai lenne kiengedni. A gerinctől jobbra lévő füves vályúban is koncentrálni kell, hiába „csak” II-es terep, szintúgy, mint a Johnsbacher Scharte alatti törmelékoldalon, vagy a fix köteles részen. Lazítani csak a beszálláshoz visszaérkezve lehet, onnan viszont már eluralkodik rajtam az elégedettség. Végül is egy különösen szép, ugyanakkor nagyon fárasztó túrán vagyok túl. Persze a Gesäuse csúcsaira szinte csak fárasztó és szép túrákat lehet csinálni, de ez mindegyiken túltesz. Itt a „normál út” kifejezés valójában egy konkrét alpesi mászótúrát takar, melyet csak maximálisan felkészülten érdemes vállalni – de akkor egy életre szóló élménnyel ajándékoz meg.
A Göll nyugati, Königssee katlanára néző oldalán gyönyörű mászóutakat találunk. Pompás kőzeten, kiváló biztosítás mellett lehet itt élményekhez jutni, ami hívogató sokak számára, de a hegy túlsó fele is tartogat meglepetéseket. A fal legalsó sziklái és a hegy teteje közti szintkülönbség itt is ezer méter körüli, tehát nem csekély. A csúcs alatti meredek letörések és a balra húzódó bordák alsó, függőleges lépcsői közt pedig egy markáns, vályúszerű horpadás kínál aránylag egyszerű feljutási lehetőséget. Ezt a kb. 50 fok meredekségű természetes útirányt leginkább fordítva használják, megfelelő hóviszonyok esetén az extrém sízők egyik kedvelt célja. Nyár végén vagy kora ősszel azonban, amikor csaknem teljesen hómentes, egy csodaszép mászótúra tárgyát képezheti. Szinte érintetlen környezetben, gyönyörű sziklaformák várják itt a ritkaságok kedvelőit, ahol semmiféle mesterséges tereptárgy nem rontja el az eredeti élményt. Nittek vagy szögek – a túloldal útjaival ellentétben – nincsenek erre, de nyomot vagy kőembereket sem találunk, némi emberi jelenlétet maximum a távolban, a gerincen látható-hallható túrázók révén tapasztalunk.
A mászóút
A Rossfeldstrasse egy fizetős körút a Göll tekintélyes hegytömbjétől északkeletre. Mindkét irányból találunk fizetős kaput (2020 nyarán a Berchtesgadenhez közelebbi kapu és az onnan a legmagasabb ponthoz vezető útszakasz le volt zárva ugyan, de ez azóta változhatott). Erről az útról a legegyszerűbb megközelíteni a hegy keleti és északi oldalát. Még bőven napkelte előtt, az 1560 m-en lévő kilátópont közelében lévő parkolótól indulok először lefelé, majd egy nyeregnél elhagyom a turistautat. Hosszú oldalazás következik balra, egy meredek, combig érő vizes fűvel benőtt hegyhát közepén, a szinte kivehetetlen nyomot követve. Később ezt el is veszítem, leginkább csak „érzésre” megyek előre. Többször megcsúszom a harmatos füvön, lassan csuromvizes vagyok. Túrabotot szándékosan nem hoztam, mivel utam jelentős részén nem venném hasznát, de most még időben találok egy botpótló faágat, amivel ezen a csak relatíve rövid szakaszon javítok a közlekedési feltételeimen. A füves oldalt törpefenyők követik, majd köves terepen jutok egy kis magaslatra. Ennek tetejéről pillantom meg először életnagyságban a feladatot. A beszálláshoz azonban előbb picit le kell mennem az egyébként szép kilátópontról, majd a fal alatti törmelékkatlan közepén felkapaszkodni az alsó hómezőhöz.
Előbukkan a Göll keleti oldala
Lenyűgöző sziklavonulat
Reggeli színjáték
A szomszédos falak
Közeledvén…
A beszálláshoz vezető firnmező
Árnyékos kezdet
Az alsó könnyű szikla
Indul a mászás
A Göll falai először rózsaszínben, majd narancssárgában ragyognak, de mire elérem az első sziklákat, már nappali fényviszonyok vannak. Ahogy elnézem, meleg(em) lesz ma. „Wasserrille-mászás” következik, a vályú közepétől kissé balra maradva kapaszkodok felfelé. Eszméletlenül szép kőzeten haladok, nem különösebben meredek, viszont elég sima a felülete, ezért végig oda kell figyelni. A megszokott mászótechnika helyett itt a lépéseké a főszerep, mert kapaszkodó nem sok van. Egy-egy csatornaszerűen oldott repedést követek, míg lehetséges, majd át a következőbe, s ez így folytatódik jó ideig. Egy kicsit kihajló lépcsőnél viszont megtorpanok, mivel a tetején nem túl jó a fogás, a lépés pedig csúszós – nem csoda, hiszen folyik rá a víz. Két-három próba után visszamászom pár métert egy kényelmesebb helyre és mászócipőt húzok. Így már legalább lépni stabilabb, mint edzőcipőben, de közben hajlamot érzek arra is, hogy balról megkerüljem a kritikus részt. Arra indulok tehát, azon a sima rámpán, ahol az előbb eszembe se jutott volna, de így, immár mászócipőben egész más. Sokkal jobban tapad, akadály rövidesen leküzdve.
A következő kb. 100 méter végig igényel némi koncentrálást. Egy jobbra emelkedő sekély repedést követek sokáig, míg át nem tudok mászni a felette lévő mélyebb szomszéd repedéshez. Ez könnyebb, tagoltabb sziklára vezet. Hómező jön, amit részben kikerülök ugyan, de az egészet nem tudom. Elő a hómacskát, ráhúzom a mászócipőre, jégfejsze a kezembe, s rögvest a hó felső végénél vagyok. A csodaszép kőzet egyelőre folytatódik, majd kb. a fal felénél kicsit törmelékesebb terepre jutok. Itt is a bal oldalon haladok, továbbra is stabil sziklán, mígnem elérem a felső hómezőt (összesen három van). Hókarmok fel, jégfejsze megint kézbe, irány a hó bal felső sarka. Mikor azonban túl jegessé válik a felülete, kimegyek balra és inkább a sziklán mászom tovább, időnként kihasználva a hómező peremét támaszkodásra vagy lépésre. Kicsit sáros, koszos a terep, de ez most nem szempont, a biztonságos haladás sokkal inkább. Aztán végleg elhagyom a havat, kimegyek balra a széles, tagolt határoló bordára. Ennek könnyű lépcsőin, vályúin és párkányain folyamatos, gyors mászással érek ki a gerincre, ahol a pontos időt alig merem megnézni. Bőven két órán belül sikerült felérnem ezen a 800 méteres falon, messze felülmúlva legmerészebb álmaimat.
Jellegzetes karsztterep
Visszatekintés
A szikla feljebb is csodaszép
Kiszállás, szemben a csúcs
Kilátás a Dachstein felé
Csókaetetés
Persze éreztem, hogy gyorsan haladok, de végig tartottam magam a szabályhoz, hogy az órát ilyenkor tilos nézegetni. Az ilyen sziklás, kitett terepen vezető gyors mászásoknál ez az egyik megelőzési módszere annak, hogy a sebesség a biztonság rovására menjen. Ha az ember akár egyetlen egyszer is rápillant az órára, azonnal elkezd magának időterveket gyártani, időhatárokat állítani, amiken belül szeretne valameddig vagy teljesen felérni, és ez nem vezet jó döntésekhez. Meggondolatlansághoz, a szükségesnél nagyobb kockáztatásokhoz annál inkább. A leggyorsabb haladás mindig az, ami mellett még maximálisan uralni tudjuk a mozgásunkat, ehhez pedig nem szükséges ismerni a konkrét időt. A fal tetején ugyanis aligha fogjuk lekésni a vonatot, az időjárás romlását szintén látjuk az óramutató ismerete nélkül, rekordokat dönteni meg úgyis esélytelen a saját hátrányos körülményeink közt, az év nagy részében a rettenetesen magas és meredek Budai-havasokban készülve az ilyen akciókra. Egy kapkodósra sikerült mozdulat viszont könnyen az utolsó lehet…
A Hoher Göll csúcsán nem töltök sok időt, a környező hegyeket már úgyis mind ismerem, a lemeneti ösvény viszont még titkokkal teli. A gerincről letérve, a Purtschellerhaus felé vezető jelzett út kétfelé ágazik, természetesen a nehezebbiket választom. Itt egy kéményszerű vályúban kell kb. 100 métert lemászni, persze van drótkötél, ha szükséges lenne, de nélküle is boldogulok. Ezzel azonban még nem ért véget teljesen a mászás, a menedékház felé vezető gerinc elkeskenyedik, tornyai, hatalmas sziklái közt néhol egész kitetten vezet az út. Az általam mászott falba is egyre jobban belátni, gyakorlatilag a teljes útvonalamat lekövethetem. Innen nézve határozottan durvább, mint amikor benne voltam! Többször is megállok fényképezni, az út hosszabb, mint amilyennek gondoltam, de ez csak emeli számomra a túra értékét, élményét. A Purtschellerhaus teraszán pedig jöhet a szokásos bögre kávé és a sör, hogy felfrissülve tudjam megtenni az utolsó félórát az autóhoz.
(A mászás időpontja 2020. augusztus 10.)
Távolban a Dachstein
Csúcs ez az idő
Távolban a Hochkönig, jobbra a Hochseiler
A Watzmann gerince és keleti falai
A Sasfészek és Berchtesgaden
Túrázók a könnyebbik lemeneti ösvényen
Sziklás út vezet lefelé
Pillantás a megmászott útvonalra
Purtschellerhaus, hátul az Untersberg
Jólesik az izotóniás sportital ilyenkor
A Purtschellerhaus és a csúcs a lemeneti út alsó szakaszáról
Csaknem egy kilométer magas függőleges meredély: ez a Cortina d’Ampezzo felett magasodó Tofana di Rozes déli fala. Ma már legalább harminc útirány vezet fel a pompás szürke pilléreken és az áthajlások rendszerében, ám ez korántsem volt mindig így. Valaha, úgy egy évszázaddal ezelőtt még a legmerészebb alpinisták is csak álmodoztak arról, hogy meghódítsák. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a behorpadt kupola ijesztő magasságú szikláiban a kor egyik legnagyobb kihívása öltött testet. De nem csupán az olasz hegymászók pillantottak sóvárogva a falra, két fiatal magyar hölgy, Eötvös Ilona és Rolanda bárónők tekintetét hasonlóképpen megigézte. Mígnem 1901-ben a vágyukat tett követte: Antonio Dimai és két másik híres cortinai vezető társaságában elindultak, hogy bevegyék a bevehetetlen fellegvárat.
Kalandos mászásukat az azóta eltelt több mint száz év sem homályosította el. Noha ma már nem jelent korszakalkotó teljesítményt, de még mindig a Dolomitok egyik legfantasztikusabb mászótúrája! Nem csoda, hogy vonzerejének mi sem tudtunk ellenállni. Csupán a jó idő hiányzott, ami az ilyen falakhoz nem árt. Először 2004-ben szándékoztunk meglátogatni, de a körülmények közbeszóltak. Másodízben idén június végén utaztunk a helyszínre, de a falban már messziről látható óriási – legalább 150 m magas – zuhatag elvette próbálkozási kedvünket. Aztán eljött a harmadik alkalom, az esős nyár után a reménykeltő szeptember…
Az Eötvös-Dimai út a déli falon
Belluno felől kora délután, mégis alkonyati sötétben autózunk fel a hegyekbe. Mintha az összes csapadék egyszerre akarna lezúdulni, a szélvédőn keresztül alig látni az utat. Lépésben haladunk, míg nem csendesedik az eső. Cortinához közeledvén kicsit tisztul, noha fogalmunk sincs a várható időről. Már előző este óta próbáltunk valami normális előrejelzést keresni, de sem ahhoz, sem internetezési lehetőséghez nem jutottunk. Az utánajárás közben sikerült viszont pár órát elvesztegetni, mígnem belenyugodtunk, hogy Olaszországban még nem divat a túrákra ekképp felkészülni. No de most már közeledünk, a zápor is szűnőben, hamarosan megpillanthatjuk a Hegyet. Először persze még más csúcsok tűnnek fel, mint például az Antelao talpig porcukros piramis-tömege. Ajaj! A Sorapis és a Pelmo is havas, sok jóra már nem számítunk. És lőn csoda: a Tofana gigantikus sziklái pőrén, sárgásbarnán bukkannak elő! Ilyen nincs! Létezik, hogy az összes háromezrest beterítette a fehérség, csupán a Tofana maradt ki a szórásból? Bizony – bár alig akarunk hinni a saját szemünknek! A szürkületben felzötykölődünk a Dibona-házhoz, lámpafénynél pakolás, majd álomra hajtjuk fejünket.
Reggel deres a fű a parkolóban, nem izzadunk meg túlságosan, mire összekészülünk. A fal felső részét viszont már aranysárgára hevítette a nap. Indulunk. Bő egy óra cipőkoptatás, mire a sokadik pillérnél lévő törmelékvályú alá érünk. Itt kanyarodunk le a Lipella-ferrata beszállásához vezető jelzésről. Az első tíz méter simára mosott fehér kőzete már sokatmondó. Megvan a barlang, mely az út kezdetét mutatja. Belsejében egy omladékos párkányon érjük el az első standot jelző szöget. Indul a mászás!
Mire azonban a nap sugarai átmelegítenének, szürke párába öltözünk. Felhő kúszik a sziklákra, gyakorlatilag a semmiből. Az ösvényen baktató turistákat már nem látjuk, csak a törmeléken ütemesen csattogó, szapora lépteik hallatszanak. Ők annál inkább hallhatják kiáltásainkat, melyek furán visszhangoznak a ködlepte katlan falai közt. Bizonyára fel is pillantanak, de nem látván a hang forrását, megállás nélkül ballagnak tovább a Castelletto irányába. Igen, a helyükben én is sietősebb lennék. A falakra gomolygó felhőben nem látni pontosan az időjárás fejleményeit, márpedig egy esetleg ránk törni készülő zivatart jobb megelőzni..
Mi ellenben araszolásra ítéltettünk, hiszen egyszerre csak egyikünk kapaszkodik tovább, miközben a másik egy helyben dideregve biztosít. S akadnak olyan pillanatok is, amidőn mindketten tanakodva kémleljük a ködbe vesző hasadékokat, bordákat. Szerencsére a továbbjutás nem különösebben bonyolult. A legkönnyebb lehetőséget kell csupán felfedezni, ami a lépcsőzetes pillér teteje felé vezet. Itt egy kis kőkupac, amott egy szög jelzi a helyes irányt – és minduntalan megerősít abban, hogy jó úton vagyunk. A fényképezőgép tokjába tett vázlatot persze nem árt néha előhúzni, annál is inkább, mert úgy a hatodik kötélhossz tájékán kétségeink akadnak. Szerencsére nem mászom bele a gyanúsnak látszó, vöröses beszögellésbe, inkább eltipegek balra egy meredek repedést felderíteni. Szimatom jónak bizonyul: pár nehéz mozdulat megtétele után ott virít előttem egy kötélgyűrű. Legalább ezek a „tárgyak” utalnak az emberre, ha már (szerencsére) a sziklán nyoma sincs. Utóbbi bizony itt nem zsíros, sokkal inkább érdes. Nem is kicsit. Sőt, meglehetősen. Olyannyira, hogy az ujjaim hegyét az első órában szétnyírja. Magnéziás zacskóra tehát egyáltalán nincs szükség. Szusszanásnyi szünetre viszont igen. Mire az ún. nagy amfiteátrum közelébe érünk, mögöttünk egy átlagos mászóútnyi leküzdött szikla – előttünk viszont még csaknem a háromszorosa!
A fal a mászás reggelén
A pillér alsó részén
Ebédszünet
A párából magasan elővillanó sárga falak félkörben határolják a monumentális sziklacirkuszt, melyet mindjárt kereszteznünk kell. Alul, az első járható párkányra áthajló falak borulnak mindenütt – ez bizonyára zsákutca! Nem látni túl messzire, de ennyit sikerül megállapítani. Másszunk egy párkánnyal feljebb! Itt már felfedezzük elődeink nyomát, el is indulunk balra. Később még egy szinttel feljebb kényszerülünk, s csak ezután tudunk átjutni az omladékkal borított szakadék túlsó felére. A törmelék közepén félve sandítok jobbra. Szerencsére aggodalmamat nem erősíti meg semmi. Síri csönd honol itt, a csúcsig egyetlen összefüggő merész felszökést alkotó sárgás falgyűrű ölében. Néha egy tűzvörös szárnytollait meg-megvillantó hajnalmadár surran végig a levegőben, megközelíthetetlen üregek mélyén lapuló fészkéhez. Más nesz nem hallatszik, eltekintve a saját magunk keltette megszokott zajoktól. No és persze a közeli országúton vadul hasító motorosok fülsértő éles brummogásától, mely gyenge pillanataimban valami jó nagy sziklatömb lehajítására inspirál. Egy óriási fal félelmet keltő magányában vagyunk, de közben a civilizáció átkai karnyújtásnyira borzolják idegeinket. Furcsa kontraszt…
Egy parányi terasznál újfent stabil, kellemesen mászható sziklaterepre jutunk. A folytatást beazonosítván tartunk egy kurta pihenőt, pár falat és néhány korty víz addig sem árt, mielőtt még az ember érezni kezdi szükségét. A nap is kisüt egy pillanatra, a fal így végre megmutatja igazi méreteit. Azonban rögvest ismét szemérmesen ködbe rejtőzik – talán így akarván megkímélni minket a következő szakaszok borzongató mélység-élményétől? Az első igazi torokszorító pillanat egy hosszú harántolás után jön el. A törmelékpárkányt lezáró bordára kimászva gyorsan visszaszólok a kötelet adagoló társamnak, hogy balra lehetőleg majd ne nézelődjön.
A „kis amfiteátrum”-ba érünk. Ingatag tömbök mentén óvatosan kapaszkodunk felfelé, amerre sejtjük a folytatást. Nyomok itt már nincsenek. A szűk katlan viszont mintha magához vonzaná a ködöt, hogy itt – a mászásnak mintegy felénél – gördítsen újabb akadályt elénk. Meresztgetjük a szemünket, de a fal (pontosabban ami látszik belőle) mindenütt egyformán szürke és ugyanúgy simának tűnik. Szemben valami lelógó köteleket vélek felfedezni, de kiderül, hogy csak délibábot láttam. Talán a kőzet érdekes mintázata csapta be a szememet, talán a felhő fura fátyolszerű formái. Nincs jelentősége, a falon mindenképp saját erőből kell feljutnunk. De hol – ez most a kérdés! Kihajló és megbízhatatlan sziklában folytatódik mindenütt a törmelék. Felettünk van ugyan valami párkányféle, ami innen nézve járhatónak tűnik, ám aztán? No mindegy, ne siessünk annyira előre! Először cserkésszük be a nevezett párkányt, s ráérünk ott aggódni a többi miatt. A fal meredekebbnek bizonyul, mint amilyennek az imént látszott, de leküzdve megtaláljuk a standként jelzett szerény odút, benne egy kötélgyűrűhellyel. Hosszú oldalazás következik, mígnem egy szöghöz érünk. Úgy tűnik, itt befejeződik a sétatúra.
Egy átlagos stand
A kis anfiteátrum felett
Áthajló falak között
Egy kihajló tömb mentén csak a harmadik nekifutásra sikerül felhúzódzkodnom. A folytatás ferdén jobbra már könnyebb, noha az ingatag, kongó pikkelyeket követve fokozott óvatossággal lehet csak kapaszkodni. S ezzel fordított arányú biztosítással, hiszen a laza kőtömbök mögé hiába raknék be éket, más lehetőség pedig nincs. Egy kényelmes szegélyre érve ellenkező irányba, visszafelé folytatom a harántolást. Itt már akad egy régi szög, és egy beszorult Friend is. Olyannyira meglep a hirtelen bőség, hogy vakon elszáguldok a két standszög mellett, túlhaladva még a párkány végén is. Az említett kampókat Ica fedezi fel, miközben lassan közeledik. A tartózkodási helyemről lehetséges egyetlen folytatás a felettem induló függőleges bevágásban nem tűnik könnyűnek, így még örülök is, hogy vissza kell másznom egy keveset a standhoz. Az onnan áthajlással kezdődő repedésben több szög is látszik, ez reménykeltően hat. De már az első két méter után kétségeim támadnak: talán a korábban említett bevágásban kéne próbálkoznom! No de a szögek itt vannak, és a stand is. Ám legyen, ha erre visz az út, hát itt mászom fel. Fogjuk rá, hogy a hátizsák súlya miatt, de kénytelen vagyok belefogni az egyik köztesbe, hogy felhúzzam magamat. Azt azonban, hogy a másik variációt választva sikerülne-e tisztán saját erőből megoldanom a továbbjutást, mégsincs kedvem kipróbálni. A ködben ugyan kivételesen nem gondolok arra, vajon milyen változások zajlanak a légkörben, amit nem látunk, de túl sok felesleges időt nem szeretnék elfecsérelni. Megyek inkább tovább fölfelé, miután beértem egy nem túl nehéz, de végeláthatatlan kéménybe. Még egy kötélhossz szép mászás vár ennek tetejéig, ahonnan ugyan egy megszakítás után folytatódik tovább a kémény, de a további szakasza már nem tartozik a járható terepek közé. Függőleges, riasztó hasadékká alakulva szökik fel, melynek kőzetét ránézésre csak a szentlélek tartja össze. Ez az egyik olyan hely, ahol az első megmászók dolga nem lehetett egyszerű! Merre tovább?
„Át kell lépni a szirt merőleges élén az ismeretlenbe Falzarego felé és végig kell járni a 60–70 m hosszú vízszintes kitérőt a fal alatt, keskeny köveken, vagy 1000 m függélyes magasban a Tre Sassi felé vezető út felett. Mint a hogy a vak a színekről képzetet nem alkothat magának, oly kevéssé fogja megérteni a szédülő ember, hogy itt teljes biztonsággal és egyensúllyal lehet mozogni. Ez a „Traversirung” egyike a legérdekesebbeknek az összes Alpesekben; roppant exponált és nehezíti az a körülmény, hogy a kapaszkodók nem maradhatnak ugyanazon a színvonalon, hanem majd 1–2 métert lefelé, majd ugyanannyit felfelé kell előre nyomulni…” (Jankovics Marcell: Az Alpesek c. művéből)
Tényleg ilyen meredek – a lelógó köztesek mutatják a függőlegest
A traverz kezdete
„Indulhatsz!” – társam feje 30 méterrel odébb kibukkan
Balra egy keskeny törmelékpárkány kezdődik, ami hamarosan véget ér. Áthajló, sárgás leszakadás van előttünk, mely csaknem az országútig zuhan. Persze a szemünk már látott egyet s mást, így ezen a borzasztóan kitett falon is észreveszi a lehetőséget. Pár méter lemászás egy repedés mentén a semmi felett, aztán oldalra táncolás néhány kis perembe kapaszkodva, míg egy tágas fülkében megpillantjuk az útkönyvet. Az első megmászás százéves jubileumának alkalmával helyezték el itt, az útvonal leghíresebb szakaszán. Igaz, hogy ez még korántsem a vége, még hátravan pár kemény kötélhossz, de innen már elég bajos lenne visszafordulni. Mi sem gondolunk ilyesmire, inkább folytatjuk az „űrsétát”. Igen, ez néhol teljesen olyan, mintha a levegőben lépkednénk, vagy valami felhőkarcoló eresze alatt próbálnánk körbemenni. Szögek és kötélgyűrűhelyek szerencsére akadnak – nem több, de nem is kevesebb annál, ami szükséges. Ezúttal a köd is mellettünk van, jóbarátként rejti el előlünk az ijesztő szakadékot. Néhány pillantást azért engedélyez, hogy legyen mire visszaemlékezni: a Falzarego-hágóba kanyargó aszfaltút a parányi játékautókkal elő-előbukkan a lábaink alatt. Úgy tűnik, a nap reggel óta elszántan küzd a sűrű párával, s néha megtalálja annak gyenge pontjait. Igaz, a köd azon nyomban visszahódítja a területet. Ma ő itt az önkényúr, aki birodalmának minden szegletéhez görcsösen ragaszkodik. Még egy fényképnyi időt se hagy, a felcsillanó fény helyére bárhol tüstént rátelepszik…
Vége a híres traverznek, még száz méter mászás (vagy „már csak” száz méter?) van hátra a gerincig. Némi meredek, de stabil szikla, majd sokfiókos szekrény-mászás után az utolsó kémény tövénél állunk. Erről először a sokat használt szófordulat jut eszembe: „végül, de nem utolsósorban”. Mert nem tűnik lényegtelennek – ami a nehézségét illeti. Hajrá, előre! Egy sima oldalú bevágás állít meg, melyet terpeszmászással próbálok leküzdeni. Jobb lábam azonban folyton lesiklik a csúszós kőről. Mást kell kitalálnom, így nem jutok fel. Karomat mélyen belefeszítve a repedésbe, oldalra fordulva kísérlem meg, de így a hátizsák van útban. A sportszerűség és az időtényező ismét komoly konfliktusba keveredik bennem. Az idő győz: mint ahogy korábban már egy helyütt megalkudtam, most is feladom. Jóllehet, ezúttal nem köztesbe fogok, csupán a zsákot veszem le. Majd felhúzom, ha könnyebb szakaszra értem. Ez megtörténik, kikötöm magam két homokórához, leengedem a kötelet. Ica ráköti a zsákot, húzás indul. Vajon miből gondoltam, hogy nem fog elakadni? Mi legyen? Gyors döntés: zsák mehet vissza, stand marad a kémény közepén, társam hátizsákostól indul fel. Megszenved ugyan vele, de így legalább nincs akkora rizikó. A standtól ismét zsákkal másznék tovább, de végül abban maradunk, hogy jó lesz nélküle is. Ezt a maximum harminc métert már ne kockáztassam, s Ica is majd csak felszenvedi magát valahogy. Méghozzá lazábban, mint hittem volna.
A látszat ellenére kellemetlen bevágás
Ablak a kiszálló kéményben
Az utolsó köteles szakasz
A kémény tetején óriási megkönnyebbülés lesz úrrá rajtunk. Edzőcipőt húzunk, elpakoljuk a felesleges cuccot, s összetekerjük a kötelet. Innen a viszonylag meredek, de nem nehéz gerinc élének lépcsőin kapaszkodunk tovább. Jobbra több ízben is alkalom nyílik lepillantani, alattunk pokoli mélyen a nagy amfiteátrum. S a lényeget majdnem elfelejtettem: közben kiértünk a ködből! Mögöttünk a Civetta, a Pelmo, az Antelao, a Sorapis (utóbbi még mindig fehérbe öltözve) napsütötte szigetként merednek ki a derekukat körbeölelő felhőpaplanból. Eszméletlenül szép látvány! Cortina apró ház-legókockái a lyukacsos páraszőttes alatt úgy hevernek, mintha egy rosszcsont kölyök hagyta volna szét játék után őket. A nap már erősen nyugatról tekint ránk, a Sella környékét beborító hullámzó gomolytengerből. Késő délutáni színek öntik el a tájat. Nekünk még jó sokáig eltart felkapaszkodni a gerinc púpjára, s a csúcs kúpja még mindig előttünk van. Itt a kőzet egyre omlósabb, egyre több a törmelék. A gurulós óriási sóderhalmon egy keskeny szegényt kezdünk követni balra. Jeges peremek következnek, melyeken kicsit felgyorsul a pulzusunk. Itt sem lenne jó megcsúszni – a túrának bizony még nincs vége! Az utolsó golyóscsapágy-lejtőkön magasabb fokozatba kapcsolunk, hogy túlszárnyaljuk a visszacsúszásunk sebességét. Végre rendes ösvényen állunk, már csak néhány kanyar a tető. A keresztnél csak mi vagyunk, a turisták ilyenkor már rég a házban töltik a bendőjüket. Ez azonban most egyáltalán nem zavar. A nap e percben bukik alá a csokoládébarna gomolytengerbe. A szigetként álló tömbök lilás pírban égnek, nem kell hozzá képzelőerő, hogy azt higgyük: vulkánokkal teli óceán közepén állunk. A fények és a felhők téli alkonyokat idézők, csupán a hófedte gerincek hiányoznak. Badarság, dehogy hiányoznak – már csak az kéne, így is elég lesz lemenni!
Kiérünk a ködből
Kőbánya a gerincen
Balra a Pelmo, jobbra a Civetta
A gerincháton és az északi oldal felső részén még világosban talpalunk lefelé. A vízfolyásoktól csúszós letöréseket kerülgetve azonban lelassít az ösvény keresése, így végül elővesszük a lámpát. No de mit számít már, hiszen a Tofana ezúttal talán legszebb oldalát mutatta meg! Azt, melynek szikláit az ember – méghozzá híres honfitársaink – keze először alig több mint száz éve érintette. Ahol a hegymászás csaknem minden szépségét megtaláljuk, de mindezt továbbra is csak a vállalkozó szelleműeknek tartogatja…
(Megjelent a Hegymászó c. kiadvány 2005. évi számában)
Nagyváthy János blogja 