Kategóriák
Futás

Érchegy-futás (Erzberglauf) 2016

A Stájerország szívében csúfoskodó Erzberg elég meghatározó tájképi elem ahhoz, hogy mindenki, még az átutazóban lévők is felfigyeljenek rá. Aki pedig szűkebb környékének amúgy igen változatos turista objektumait keresi fel, annak lehetetlen nem észrevennie, hiszen a túraútvonalakról nyíló kilátás fix részét képezi. A csaknem egy kilométernyi szintkülönbségen át húzódó hatalmas lépcsőkön éjjel-nappal folyik a munka, mindennaposak a robbantások, az anyagot szállító autómonstrumok az országútról nézve matchboxként araszolnak a sárgás-barnásvörös salakon áttekinthetetlenül kígyózó feltáró utakon. Akciómozik utolsó jelenetét vagy egy szerény költségvetésű sivatagi dokumentumfilm forgatási helyszínét egyaránt el lehetne képzelni ebben a környezetben, de kinek jutna eszébe itt futni? (A bánya ill. külszíni fejtés területére a látogatók számára nyitott vezetéseken kívül egyébként is szigorúan tilos belépni!) Nekem biztos nem.

Szerencsére vannak nálam szélesebb fantáziával megáldott emberek is, és az illetékes hatóságokat sem mindenütt jellemzi a teljes rugalmatlanság, a többi pedig csak szervezés kérdése. Így aztán nem lepődtem meg, mikor az egyik versenyen kapott szórólapok közt felfedeztem egy itt rendezendő esemény felhívását. Az Erzberglauf (Érchegy-futás) a száraz adatok szerint ugyan nem különösebben extrém, mindössze egy bő Kékes-csúcsfutásnyi táv, ami a Kékesnél csak egy jó százassal nagyobb szintet tartalmaz. No de a környezet! Eisenerz történelmi óvárosából két mesterséges tavat megkerülve a csúcsra! Relatíve nem túl meredeken, hiszen a mesterséges tereplépcsőkön át vezető széles, murvás, salakos utakon, mint említettem, teherautók is közlekednek, tehát messze nem egy sziklás, köves hegygerincről vagy fekete sípályáról van szó. Igaz, az emelkedő a második tó megkerülését követően, szelídsége ellenére folyamatos marad. A célból és futás közben pedig kétezer méter körüli sziklás hegyek látványa, a Reichenstein például szinte karnyújtásnyira tőlünk… Elég volt rápillantanom az útvonal térképére, az időpont is tökéletes volt, augusztus második felében, hazafelé a nyári hegymászásból még útba is esett. Költségek is tűréshatáron belül (és lehetőség nyílt a helyszínen nevezni, ami szintén hatalmas piros pont), uszodajegy, tészta, és még pár apróság az árban, de ezek már amúgy se lényeges szempontok a döntésben…

Előző nap jókora túrát kerítettünk a Hochschwabon, ahol mászási terveink ugyan nem sikerültek, mert az eső másképp gondolta, de jól beöltözve, kabátban, sapkában, kesztyűben (és az elmúlt napok havazásának friss emlékével) a szokásosnál is jobban vártam egy kis napsütéses, átmelegítő nyár végi futást. A rajt reggelén hűvös, de végre derült időre ébredtünk. A szokásos autóban alvást követően még éhgyomorra, félmagasságból végigmértem az Érchegyet. Nem tűnt különösebben nagynak. Persze több száz méter szintet kellett még lefelé autózni a rajthoz, de még onnan sem keltett különösebben ijesztő benyomást. Szerencsére nem szoktam bedőlni az efféle érzékcsalódásoknak. Tudom, hogy háromezres csúcsok megmászását követően ilyen méretű hegyecskék még kisebbnek tűnnek, de attól még a tényleges magasságuk változatlan maradt. 800 m szint az akkor is 800 m lesz, ha előtte az Everesten jártunk (bár pont ezt konkrétan nem tudhatom, de ha szigorúan materialista világnézettel közelítek a kérdéshez, bátran ki merem jelenteni, hogy így van). 🙂

Eisenerz-be időben érkezünk, így nem kell két kilométerrel arrébb parkolni. A nevezés villámgyorsan lezajlik, az öltözést sem bonyolítom túl. A taktika szintén pofonegyszerű, a félmaratoni tempónál egy hajszálnyival magasabb fordulatszámon végig. Két frissítő is lesz, tehát nem viszek kulacsot. Na, ez viszont hiba, óriási hiba. A továbbiakat nem részletezem, a városban óriási a hangulat, bömböl a zene, minden a versenyről szól, mint ilyenkor az megszokott. Csak egy tényezőt említek külön, a meleget. Na persze, a sivatagi látványhoz, sárgás, vöröses törmelékhez hőség is jár – nyilván erre gondoltak a szervezők, amikor a klímát beállították. Én meg, a marha nagy szamár, aki nem visz magával folyadékot…

Nem emlékszem, voltam-e valaha így kiszáradva, jobban várom a beígért frissítőket, mint hosszú pályafutásom során bármikor, és küzdök. Szó szerint. Nem a célpulzus tartásával, hanem azzal, hogy ne menjen túl sokkal feljebb, de azért haladjak is. Ez a két feladat külön-külön nem tűnik nehéznek, de a helyzet tükrében mégis szinte egymást kizáró tényezőket jelentenek. Vagy ragaszkodom a kitűzött pulzusértékekhez és éjfélre se érek a célba, vagy engedek a körülmények nyomásának és kockáztatom a túlterhelést. Az elején az edző győz, később a hőség és a szabadulni akarás, de azért érzem, hogy nem feltétlenül kellene megdöntenem a biológiai határaimat, új maximális pulzusra aligha van szükségem… De a pulzusmérő nézegetése mellett folyamatosan számolom a métereket, a megtett és a hátralévő szintet, saccolgatom az előttem belátható úton lévő fák árnyékának benyúlását – ami csak messziről tűnik elegendőnek, valójában mindig csak pont az út pereméig tart, vagy ha mégis egy kicsit beljebb ér, akkor maximum deréktól lefelé kerülök árnyékba… És reménykedem, hogy a következő kanyart követő szakasz már tényleg árnyékban vezet. Fák tényleg vannak, a második tótól már nagyrészt a hegy növényzettel borított felén halad az útvonal – csak a Nap, na az pont úgy süt, hogy a hűsölésre hiába várok. És még egy felhő se tud pont arra sodródni, pedig itt-ott azért akad néhány. Közben egy vödör hideg vízről fantáziálok, hátha segít valamit. Hát, kb. annyit, mint amikor egy tál babgulyásról ábrándozunk az eléhezés határán… A második frissítőnél már nem is iszom, inkább a fejemre öntöm a felmarkolt pohár tartalmát, s megállástalanul húzok tovább, hogy mielőbb vége legyen a szenvedésnek. Aztán – de iszonyatosankegyetlenülnagyon sokára – feltűnik a meglepően meredek célegyenes, itt már nem bírok folyamatosan futni. Eufória helyett máshogy nevezném a cél átlépését, aki kíváncsi a pontos állapotomra, nyugodtan keressen rá a neten a „túlhevülés” és a „hőguta” címszavakra, pontos leírást talál.

A népeket a versenyközpontba visszaszállító autóbuszokhoz saját lábamon megyek le, bár ha lenne itt egy szamaras kordé vagy riksa ilyen célból, nem tiltakoznék. A fürdőben délután úszom egy kicsit, ez számottevően javít az állapotomon, amit a célban kapott radlerrel és gyümölccsel, majd a városban elfogyasztott tésztával már elkezdtem helyreállítani. Összességében panaszra nincs okom. A fényképezgetésre időt pazarolni  szerintem érdemes volt, a vázolt probléma pedig egyértelművé teszi, miért nem tudtam az (elméleti adatokra alapozott) időtervemet maradéktalanul teljesíteni. A tanulságot pedig le kell vonni, amihez ezen a napon – ezen a Napon – hozzájutottam: ha az ember ilyen hőségben az Érchegy-futásra megy, vigyen magával folyadékot, igyon sűrűn, hűtse a fejét-nyakát, és ne hagyja túlpörögni a motort! Persze lehet, hogy a következő alkalommal meg havazni fog…

Lábjegyzet, veterán futóknak: hőérzet tekintetében talán a 2007-es tatabányai Panoráma-futást érdemes elképzelni, a Turulhoz vezető emelkedőn. Kiegészítés, nem futóknak és nem veteránoknak: az említett verseny anno az év legmelegebb napján, a déli órákban zajlott, olvadozó aszfalton.

Képek:

Kategóriák
Futás Túra

Hófehér mesevilág

Alapvetően gyűlölöm a telet. A decembert különösen. Sötét van, hideg van. Minden lefagy, csúszik, nyirkos, szürke vagy – jobbik esetben – fehér. Millió pulóver, kabát és negyven kesztyű is kevés az emberen, átfúj a szél, hiába minden próbálkozás, az öltözék legkisebb résén is behatol a hideg. A napkorongot hetekig nem látjuk, borult, ködös, álmos, fáradt idő van még délben is, amit csak a jó meleg szobában lehet elviselni. Még ott sem könnyű.

Álmodozásra persze kiváló ez az évszak, nyári terveket szőni, útikönyvet lapozgatni, világhálót böngészni. Közben azonban nátha, torokfájás, köhögés, influenza, mind csak arra vár, hogy egy óvatlan pillanatban leterítsen, harcképtelenné tegyen minimum néhány napra, néha hetekre is, netán még tovább mellénk szegődő, makacs mellékhatásokkal. Lehet persze csodálkozni, hogy egy edzett, sportos szervezet esetében miért merül fel egyáltalán bármiféle betegségnek még a látszata is (van rá magyarázat, de most hadd ne kezdjem levezetni), a tényeken azonban ez sem változtat. A tél nemkívánatos időszak és pont.

Van azonban ennek az elmúlni soha nem akaró évszaknak is szebbik oldala. Ha már annyi kellemetlenséget okoz, legalább egy picit ad is nekünk, viszonzásul, ha hajlandóak vagyunk elfogadni. Igen, rajtunk is múlik – hiszen ezért az ajándékért ki kell lépnünk a komfortzónánkból, el kell hagynunk a fűtött lakást, és vállalnunk kell pár kellemetlenséget. A minap a nagyvárosból hazafelé futva ezen a témán kezdtem morfondírozni, de még mielőtt elért volna a gondolatok túlburjánzásának veszélye (valahol a házak elhagyása után, az erdőben megtett első kilométer környékén), egyfajta kiüresedés lett úrrá rajtam, s csak egyetlen szó jutott eszembe. Hófehér mesevilág. Közben besötétedett, fejlámpát kapcsoltam, ettől még sejtelmesebbé, különösebbé vált a környezet, amiben haladtam. A lámpa fényében csillogó jégkristályokkal bevont ágak, a percenként változó mértékű ködben egészen meglepő formákat rajzoló fénysugár, és a körben mindent beborító decemberi este nem félelmetesnek vagy riasztónak, sokkal inkább meseszerűnek tűnt. Noha egy esetleg utamat keresztező bundás, röfögő mozdonyszerű jószág biztos egyetlen másodperc leforgása alatt megtörte volna ezt a varázst, de a disznók most elkerültek, ebben a burokszerű állapotban futhattam csaknem hazáig. Közben eldöntöttem, hogy szakítva az edzésre vonatkozó szigorú elveimmel, amint módom nyílik, fényképezőgép társaságában térek vissza.

Nem kellett sokáig várnom rá, az alábbiakban közlöm az eredményt:

Megjegyzés: az utolsó képen szereplő madarat nem tudtam egyértelműen azonosítani, de határozottan nagyobb és valamivel karcsúbb volt az egerészölyvnél, a pulykánál viszont kisebb. Ha valaki felismeri, írja meg és javítom, köszönöm!

Kategóriák
Futás

Miért futok, mit jelent a futás számomra?

 

miertfutok 1
Nincs két egyforma kör, sem a háztömb, sem a Balaton körül…

Eddig nem igazán foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de mivel úgy tűnik, nagy divat lett mindent megmagyarázni, így – bár általában nagy ívben teszek a divatra, kivételesen – megpróbálom összeszedni az indokaimat.

  • Mert az egyik legkézenfekvőbb (legolcsóbb, legpraktikusabb, legegyszerűbb, legkevésbé időigényes és legrugalmasabban, helytől, időjárástól függetlenül űzhető) edzésmódszer az állóképességem, kondícióm javítására.
  • Mert szükségesnek érzek valamilyen rendszeresen végezhető edzést a hegymászásban szűkölködő időszakokban is (tehát az év nagyobbik részében), illetve kiegészítésként a hegymászó túrák mellé, azok hatékonyabbá tételéhez.
  • Mert az egészségem megőrzéséhez sem árt valamilyen rendszeres aerob jellegű mozgásforma (még akkor is, ha egy bizonyos szinten túl ez már nem feltétlenül egészséges).
  • Mert futva még akkor is kijutok a természetbe, ha másként nem lenne rá időm vagy energiám (pl. hét közben, munka előtt vagy után), márpedig a természet közelségére fokozott igényem van.
  • Mert itt bármikor pontosan lemérhetem, hol tartok, mire vagyok képes (egy-egy ismert táv vagy adott edzőkör megtételéhez mennyi idő szükséges, stb.).
  • Mert utálok golfozni vagy siklóernyőzni (habár még egyiket sem próbáltam), vitorlázni nincs időm és pénzem, a búvárkodástól félek, focizni pedig nem tudok.
  • Mert szerelmes vagyok Erzsikébe. 🙂

Na jó, az utolsó két pontot esetleg kihagyhatjuk. A célba érkezések eufóriáját pedig oda se írtam, mert az nem igazán a miértre adható válaszok egyike, tehát egy újabb ok, sokkal inkább egy okozat a számos másik következmény közül. De ha már ez is felmerült, nézzük ebből a szempontból is, mit okoz a futás számomra?

Pozitív:

  • Öröm a versenyeken a célban
  • Jóleső fáradtság, amiért megdolgoztam
  • Jobb kondíció és közérzet
  • Új helyszínek felfedezése, megismerése
  • Új ismeretségek, társaságok
  • Sérülések, betegségek megelőzése
miertfutok 2
Öröm és fáradtság

Negatív:

  • Sokkal több büdös ruha heti rendszerességgel
  • Sokkal több sár, kosz a lakásban és a lépcsőházban
  • Magasabb fogyasztás (étel-ital), illetve napi kiadás
  • Kevesebb szabadidő
  • Kevesebb energia más tevékenységekre
  • Kevesebb „nemfutó” ismeretség, társaság
  • Sérülések, betegségek 🙂
miertfutok 3
Egy erdei kör alatt megtisztulunk lelkileg 🙂
Kategóriák
Futás

Tények és tippek hegyi (fel)futáshoz

Többször írtam már ilyen jellegű futásokról a saját élményeim szemszögéből (legutóbb pl. itt és itt), most összefoglalom a fontosabb gyakorlati tudnivalókat is, ami némi segítség lehet azok számára, akik először szándékoznak hasonló rendezvényen elindulni.
Először egy apró, ám igen fontos eltérésről kell szólnom a külföldi, magashegyeket megcélzó (német nyelvterületen „Berglauf” kategóriába sorolt, egyértelműen a hegyre felfutást jelentő) versenyek és a hazai, szintén csúcsfutásként vagy hegyi futásként meghirdetett rendezvények között. Utóbbiak esetén sokszor nem csak a feljutás a feladat, hanem a lemenet is a verseny része, míg az alpesi versenyeken a cél többnyire a hegy tetején van, ahonnan a helyszíni adottságoktól függően felvonóval, járművel visznek le, vagy ahol ez nem megoldható, ott részben vagy teljesen vissza kell gyalogolnunk a rajthoz, természetesen már versenyen kívül.

2300 méteren
2300 méteren

Most pedig következzen 13+1 hasznos tanács ezekhez a hegyi futásokhoz:

  • Felfelé haladva a hőmérséklet 100 méterenként kb. 0,5-0,7 fokkal csökken. Derült időben ezt az intenzívebb napsugárzás ellensúlyozza, ilyenkor nem is mindig érezzük. Borult ég, köd esetén viszont könnyen (rá)fázhatunk. Ilyenkor, ha pólóban vagy atlétában indulunk is el, vigyünk egy széldzsekit, amit a felső régióban felvehetünk.
  • A szél az erdőhatár feletti, nyílt terepen sokkal erősebben, akadálytalanabbul fúj, szeles időben ezért is érdemes plusz egy vékony réteget magunkkal vinni.
  • Még vékony felhőzetnél is jóval nagyobb az UV sugárzás a hazai terepen megszokottnál, egyetlen óra alatt is kellemetlenül leéghetünk. Használjunk szabadon lévő bőrfelületünkre nagyobb faktorszámú fényvédő krémet, viseljünk napszemüveget, de a gyárilag UV védelemmel ellátott pólók is hasznosak, bár ezeknek inkább a hosszabb alpesi futásokon, maratoni vagy ultra távokon van nagyobb szerepe.
  • Az oxigén parciális nyomása 2000 m körül a tengerszinten mért értéknek már csupán a 80%-a. Ha módunkban áll, verseny előtt egy-két napot túrázzunk legalább kétezres vagy nagyobb hegyekben (ez futást is jelenthet, a hangsúly az aktivitáson van, nem a mozgásformán!). A magasságra különbözően reagálunk, nem mindenkinek alkalmazkodik rögtön a szervezete, noha a 2000 méter még távolról sem kritikus, de versenytempónál sokkal feltűnőbb az eltérés az itthoni viszonyoktól, mintha szimplán csak kirándulnánk.
  • Ha a terep meredekebbé válik, lépjünk kisebbeket és inkább a lépéseink sűrűségét növeljük. Kevésbé fárasztó és folyamatosabb haladást tesz lehetővé, mintha végig tartani próbálnánk a kezdeti ritmust és lépéshosszt (amit nyilván úgysem fogunk bírni).
  • Keressük mindig a stabilabb felületet, ne az út laza kövekkel, görgeteggel borított oldalán akarjunk haladni, ha módunkban áll mellette is. Sokszor az ösvények szélén kedvezőbb a terep, a szélesebb, terepjárók által használt utaknak pedig gyakran a közepén (a keréknyomok közt) is találunk hosszabb füves, szilárd felületet.
  • Ne röstelljünk gyaloglásra váltani, ha erősebb az emelkedő, így jóval gazdaságosabban tudunk egy hasonló tempót tartani, mintha végig a futást erőltetnénk. Mivel többnyire nem vagyunk egyedül, így könnyen tudjuk a sebességünket viszonyítani az előttünk-mögöttünk haladókhoz.
  • Az esetleges vízszintes, netán lejtős részeken se fokozzuk maximálisra a tempót, hiszen utána ismét (hosszú) emelkedő jön. Amennyit nyernénk a rövid sík betéten, annak többszörösét veszíthetjük el, ha a következő emelkedőnek már kifulladva kezdünk neki.
  • Koncentráljunk az útra, a kiálló köves, sziklás, göröngyös, bokafordító szakaszokat, vízátfolyásoknál csúszós köveket tartogató ösvény nem a legalkalmasabb a befelé fordulásra, meditálásra, de könnyebb, sima talajra érve se engedjünk ki teljesen, gyakran ott történik baleset. Az ilyen rövid versenyek túl erős tempót követelnek ahhoz, hogy elmerengve, a terepet csak szemünk sarkából figyelve fussunk.
  • Figyeljünk az erőbeosztásra is, a felfutások többségénél a vége a legdurvább, legyen tartalékunk az utolsó kilométerekre. Egy alpesi területen átlagosnak számító, 10 km körüli szintes „Berglauf” idő- és energiaigénye jócskán meghaladja egy 10 km-es sík versenyét, ha hasonlítani próbáljuk, akkor inkább közelebb áll egy sík félmaratonéhoz. Ehhez mérten válasszuk meg a kezdő intenzitást/tempót (a végén úgyis úgy megyünk, ahogy bírunk), ha pedig pulzuskontrollal futunk, akkor a határokat.
  • Ha aránylag gyorsak vagyunk, enni szükségtelen menet közben, inni viszont ne felejtsünk el. Persze egy félút környékén elfogyasztott, gyors felszívódású szénhidrát-készítmény (gél) nem válik kárunkra a hajrában, de lényegesen gyorsabbak valószínűleg nem leszünk általa.
  • A célba küldött váltóruha összeállításánál ne csak arra gondoljunk, hogy fenn hidegebb van, hanem arra is, hogy kimerülten eleve jobban fázunk, és a lefelé gyalogláshoz (de ha kocogva tesszük meg a visszautat, ahhoz is) amúgy is jóval több ruha, melegebb öltözet szükséges. Ergo, ne csak egy pulóvert vagy kabátot juttassunk fel, hanem a komplett átizzadt futóruhát cseréljük szárazra.
  • Óvjuk a környező természetet, maradjunk a kijelölt útvonalon, és a legelésző állatokat se zavarjuk, ha utunkat keresztezik, kerüljük ki őket.
  • Lehetőségeinkhez mérten nyújtsunk – és ha szükséges, hívjunk – segítséget a rászoruló, bajba került, kimerült vagy megsérült résztvevőknek.
Kategóriák
Futás

A stájer Vihar-hegyen

Zirbitzkogel Berglauf 2014

Hidegfront közeleg, estig egész Ausztriára kiterjedő esőzést, heves zivatarokat prognosztizáltak, de a délelőtt még esélyesnek látszik arra, hogy szárazon megússzuk. Így csupán a viharos erejű széllel kell megküzdenünk, ami a vastag felhőbe burkolódzó hegyen már-már kötelező tartozéknak számít. Most készülök kilencedik alkalommal felfutni, de ebből talán csak kétszer fordult elő olyan eset, amikor nem fagytam kockára odafenn a szokásosnál „kicsit” erősebb légmozgástól (igaz, akkor viszont a hőguta kerülgetett). A Stájerország délnyugati csücskében emelkedő Zirbitzkogel – mert róla van szó – tőlem már rég kiérdemelte a Viharok hegye címet, már csak az a kérdés, mikor ítélik oda neki hivatalosan is…

A helyszínre szokás szerint előző este, egy kiadós túrát követően érkeztünk meg. A verseny napját ezért hosszú és fárasztó hajnali autózás helyett kora reggeli sátorbontással indítjuk. A csuromvizes ponyva szárítása erre alkalmas terület híján elmarad, csak az éj leple alatt illegálisan bevándorló hangyákat borítom ki belőle összehajtogatás előtt. Nagyon aktívak, ez a közismert népi megfigyelés szerint is esőt jelez. Enyhe a reggel, legalábbis itt, 700 méteren még kellemes a hőfok, de az egyelőre nagyrészt derült égbolton száguldó felhőpamacsok egyértelműen tudatják, hogy lesz ma még rosszabb is a helyzet. Ahogy közeledünk St. Anna/Lavantegg felé, minden kiderül – csak maga a Hegy nem, azt ugyanis kiterjedt, sötét és ragaszkodó felhő borítja. Márpedig amelyik hegyen felhő van és fúj a szél, ott általában hideg van. Biztató előjelek…
A rajtcsomag felvétele után bőven marad idő egy jó kávét elkortyolgatni, majd a megfelelő helyen leadjuk meleg váltóruháinkat. A csomagokat egy masszív, traktorszerű terepjáró viszi fel a közel 2400 méteren lévő célba. Ezután kezdhetünk ráhangolódni a feladatra. Egyetlen, kb. egy kilométer hosszú olyan mellékút van csupán a pár házból álló településen, ami nem tartalmaz meredek szakaszokat, így mindenki ezen a keskeny aszfaltcsíkon szaladgál. A bevállalósabbak sprintelgetnek, én inkább a lassú, fokozatos bemelegítésre helyezem a hangsúlyt, teljes erőbedobással futhatok ma még eleget.
Az utolsó pár kortyot követően összetekerem a vékony széldzsekit, amit a kezemben fogva magammal szándékozok vinni. Hosszas fontolgatás után ez a megoldás látszik a legcélszerűbbnek, mert az elején kibírom azt a pár dekát a kezemben, aztán meg úgyis felveszem. A kulacsot és az övtáskát – szakítva eddigi szokásommal – most mellőzöm, folyadékpótlás terén az útvonalon (5 és 8 km környékén) lévő frissítőállomások kínálatára hagyatkozom, enni pedig ilyen rövid és intenzív erőkifejtést kívánó távon úgysem szoktam, nem is lenne célszerű.

Hubert, a verseny egyik szervezője, lelke, irányítója, mindenese (aki szintén indul) visszaszámol, start, megindulunk az aszfalton. Kétszáz méter után kezdődik az erdő, keskeny ösvényen futunk több mint öt kilométert az összefüggő erdő határán álló Waldheimer Hüttéig. Az első három kilométeren kisebb-nagyobb kaptatók váltakoznak enyhén emelkedő szakaszokkal, azután a turistaházig a vízszintes kerül túlsúlyba. A talaj száraz, ideálisnak mondható, a futás a minimálisan elvárható figyelemmel haladva a sűrűn előforduló gyökerek ellenére sem haladja meg a kövesebb budai ösvények támasztotta technikai igényeket – azaz könnyű. A turistaháznál vár az első frissítő, majd egy kapun átbújva keskeny, de hosszan elnyúló és fokozatosan erősebben emelkedő rétre jutunk, ami télen az ilyen füves oldalakhoz hasonlóan bizonyára sípályaként funkcionál, de most szimpla tehénlegelő. A jószágok egykedvűen figyelik a színes mezőnyt, néha rácsodálkozva a futókra bőgnek ugyan egy-egy harsányat, de aztán kérődznek és legelnek tovább. A szintén nagy számban felfelé ballagó turisták nem legelnek, viszont igen lelkesen kurjongatnak és tapsolnak – egy kicsit tehát eltér a viselkedésük a hazai versenyek környékére tévedt kirándulókétól, akik többnyire inkább a legelésző osztrák négylábúakhoz hasonlóan, közömbösen szokták szemlélni az ilyen őrületeket. A szurkolás nálunk még nem vonult be a divatos tevékenységek közé, egyelőre főleg a nagyobb városi rendezvényekre korlátozódik…
A „Zirbenland” nevet viselő környékre jellemző, csodaszép cirbolyafenyők közt immár elég széles az út, előzni vagy ahhoz helyet biztosítani sem okoz gondot. Hullámzó emelkedéssel, de biztosan tartunk felfelé, a látóhatáron húzódó sűrű felhő irányába. A csúcs innen egyébként sem lenne látható, de aki nem tudja, mire számíthat, könnyen csapdába eshet. Úgy tűnik, mintha a sötét ködburok rejtené a hegy tetejét, ami alapjában véve igaz, de a cél nem ott van, ahol sejteti magát: fenn, ahol a hópettyes oldal zöldje egybeolvad a felhővel és az út fakó szalagja belevész a semmibe, csupán egy széles, füves gerinchát húzódik, ami rövid pihenőt nyújtva, az utolsó – egyben legkeményebb – feladatot jelentő tényleges csúcstömb alá vezet. Most nagy előny a helyismeret, ennek köszönhetően nem táplálok hamis reményeket és elkerülök egy csalódást okozó majdani felismerést. A csúcsra vivő goromba kapaszkodót persze így sem úszom meg, de rengeteget számít erőbeosztás szempontjából, ha tudjuk, hol tartunk és mi fog következni, a számításainkhoz képest távolabb és magasabban kibukkanó hegytető motivációnkat visszavető hatásáról nem is beszélve. Amikor a szervezetünkből kihozható maximumon akarunk teljesíteni, nagyon nem mindegy ám, hogy váratlanul lehangoló külső hatásokkal is szembe kell-e néznünk, vagy minden maradék energiánkat a pontosan ismert mértékű feladat leküzdésére fordíthatjuk.
Az utolsó fákat is magunk mögött hagyjuk, már semmi sem állja útját a mérgesen tomboló, dühöngő szélnek. A 8 km-es útjelző tábla előtt van a második frissítőpont. Villámgyorsan felhajtok két pohárka vizet, aztán az idáig kézben szorongatott vékony dzsekit menet közben magamra húzom. A körülöttem haladókon sivítva zenélnek a rajtszámok, ahogy a szél rezegteti a kemény, fényes papírt. A magamét a combomra rögzítettem 6 db biztostűvel, hogy a hurrikán ne tudjon alákapni. Ez a szellő azonban nem csak a rajtszámokra van fizikai hatással, az embert is képes több méternyivel odébb tolni. Ennek a fele sem tréfa! Szerencsére nincsenek kitett útszakaszok, sehol nem haladunk szakadék közelében, ilyen szempontból teljesen veszélytelen a terep, csak a mozgásunk nyomvonala válik érdekessé. Ugyanis jobbra-balra óriási kilengésekkel, mintegy szabálytalan hullámvonalat leírva jutunk előre. És ez még nem a célhoz vezető utolsó meredek púp! Ott vajon mi lesz?
Mi lenne, meg-megtaszít a szél, talpam próbál megkapaszkodni az instabil útfelszínen, karjaimmal egyensúlyozok, hogy ne bukjak fel, s ez az egész azt eredményezi, hogy tántorgok, akár egy oldalba lőtt madár. Előttem közvetlenül néhány hasonló görbe vonalban haladó versenyző. Érzek még egy kis tartalékot magamban, ezért feltámad bennem a versenyszellem, apró lépésekkel lassan, de biztosan közelítem meg az előzési feladatként kijelölt személyeket. Elhaladok előbb az egyikük, majd a másik mellett. Ezután, bár a szabályt – „soha ne nézz hátra” – nem szegem meg, de hála a kanyaroknak, rálátok az alattam lévő szakaszra és nyugalommal konstatálom, hogy hasztalan próbálnak gyorsítani, szándékuk nem jár eredménnyel. Ennyi küzdelem belefér ebbe a történetbe akkor is, ha alapvetően a saját korábbi időimmel harcolok. No meg az orkánnal…

A ködöt szeletelni lehetne, olyan sűrű, a csak az út legvégén előtűnő célkaput is majd’ feldönti a huzat. Levegőt alig kapok, mozdonyként zihálok, fuldoklok, miközben a stílusosan fából készült befutóérem a nyakamba kerül. Forró tea, száraz ruha, indulás vissza, oda, ahol ismét emberi időjárás uralkodik. Szerencsére a fényképezőt is előreküldtem, így lefelé módomban áll megörökíteni a mezőny lassabb részét. Noha a hidegben lemerülő akkumulátorok okoznak egy kis bosszúságot, állandóan cserélgetni kell őket és emiatt a szemben futók mintegy feléről nem tudok képet készíteni, de a másik feléről igen. Ha a szél épp olyankor alábbhagy egy kicsit. Mert amikor fúj, képtelenség helyben állva megmaradni, tologat előre-hátra. Most meg már a zsák is a hátamon van, így ugye még nagyobb felületen tud belém kapni… A felfelé tartó versenyzők is kitartóan küzdenek, talán durvult is a helyzet, amióta elindultam odafentről. Két kilométerrel lejjebb azonban fokozatosan visszaáll minden a normális kerékvágásba. A tehenek ugyanazzal a békés nyugalommal legelnek, mint egy órával ezelőtt. Lassan elteszem a kabátot és a sapkát – elvégre június van.
A Waldheimer Hütte előtt ismét Hubert intézkedik (vajon hogy ért ide ilyen gyorsan?). Néhányunkat az itt várakozó buszba terel, s tüstént száguldunk lefelé, innen már nem a futás útvonalán, hanem egy kis kerülővel aszfalton. Sietni kell, mert a rajthelyen mindjárt kezdődik a gyerekfutam, amit szintén ő fog levezényelni. Forró zuhany, a szokásos bőséges ebéd (ami benne van a 20 eurós nevezési díjban), majd miután társaim is megérkeztek, egy-egy tekintélyes méretű ajándékkosár és újabb kellemes élmények társaságában indulunk hazafelé.
Auf Wiedersehen Zirbenland!

És a lefelé készült képekből egy csokorra való:

Kategóriák
Futás

Budapest-Kékes futás

2005. október 12.
Ezen a napon tettem meg az első köröket azon az úton, amit kereken tíz év rendszeres futás, sok-sok ezer kilométer és ipari mennyiségű szintkülönbség megtétele követett. Noha korábban is futkorásztam időnként, de ezek az alkalmak még nagyon rugalmas hozzáállással sem tekinthetőek rendszeresnek, és a legközelebb akkor járok a valósághoz, ha a hegymászó túráim kiegészítő edzéseinek nevezem őket. Kivéve egyetlen hosszabb, néhány hónapos időszakot, amikor a maraton teljesítése motivált, de ez már igen régen volt, bőven az ezredforduló előtt. Ma már csak egy szekrény mélyén porosodó befutóérem és egy postai levelezőlap méretű eredményértesítő emlékeztet rá, hogy ilyen is volt. Ezt követően pedig teljesen leálltam a futással, mivel nem láttam magam előtt többé konkrét célt, a csak úgy, bele a vakvilágba futkosás pedig nem az én műfajom…
2005 őszén indultam el ismét (a közvetlen okait most nem ismertetem, csak magát a tényt). Három km volt a napi penzum, ami hamarosan 4, majd 5 km-re nőtt, aztán egy szép napon felmerészkedtem a Hegyre is. Ezt is a fokozatosság jegyében, két részletben tettem, előbb hazulról a Szépjuhásznéig, következő alkalommal pedig onnan indulva tovább a csúcsig, és csak később kapcsoltam össze ezt a két szakaszt. Ez a fokozatosság később is jelen volt, semmit nem akartam elkapkodni, mindent így, apró mozaikokból raktam össze. Hegyi maratonokat, százasokat, két- és háromezres hegycsúcsokra felfutásokat is.
Az alábbi gondolatokat viszont nem a most esedékessé vált visszatekintés jegyében, hanem félidőben, 2010-ben, rendszeres futásaim ötödik évfordulója alkalmával pötyögtem be a számítógépbe. Akkor félbehagytam, évekig rá se néztem, most azonban kapóra jött a létezése, mivel ezúttal semmi hasonlót nem tudnék felmutatni. Hosszú elmélkedésekre jelenleg nem vagyok ráhangolódva, és az ominózus 10. évfordulóm napján még egy rövid tiszteletkört sem kocogtam (pfuj, lusta disznó!), ezért most ezt a leporolt néhány gondolatot és az akkori „ünnepi” futásom néhány pillanatát teszem közzé. A lényege az, hogy kitaláltam magamnak egy alkalomhoz illő futást, amit megvalósítottam, szép volt, jó (hosszú) volt, hasznos volt, rengeteg tapasztalatot adott, és amikor eszembe jut, ma is elérzékenyülök egy kicsit. Ugyanígy viszont bárki kitalálhatja a maga Budapest-Kékes futását (vagy akár a saját Mount Everestjét), s ha elég kitartó, eltökélt, képes egy hajszálnyival többet tenni érte, mint amit a túlcivilizált környezetünkből fakadóan egyre szűkebb keretek közé szorított komfortzónánk enged, rájön, hogy korlátait sokkal messzebbre tudja kitolni, mint azt a kanapén ülve hinné. Talán csak egy félmaraton, talán egy meredek sziklaorom megmászása, egy érdekes túraútvonal megsíelése, netán egy tó átúszása, de lehet, hogy egy vándortúra teljesítése jelenti ezt a „túlteljesítést” valakinek, ez gyakorlatilag mindegy. Magunkhoz mérten bárminek lehet különleges értéke (számunkra), és csakis ez a fontos…
Íme tehát, egy (a címben szereplő) futás és a hozzá kapcsolódó gondolatok 2010-ből:

Rengeteg ismeretlen, de megismerésre érdemes helyszínnel vagyunk körülvéve, amiket lelassulva tudunk leginkább felfedezni. Két lábon járva (vagy futva) sokkal többet veszünk észre szűkebb és tágabb lakóhelyünkből is, mintha „közlekednénk”. Autóban, buszon, vonaton csak az utunk szempontjából meghatározó momentumokra figyelünk, nem a mellettünk elsuhanó részletekre, vagy akár magára az egészre, ami valójában ott van.
Kemény, nagyobb erőfeszítést követelő célokat közvetlen környezetünkben is találunk. Nem feltétlen kell távoli utazás, egzotikus helyszín, drága rendezvény, verseny ahhoz, hogy érdekes látnivalókhoz, különleges élményekhez jussunk. Ha pedig a lehetőségeink is szűkre szabottak, még nagyobb jelentőségűvé válnak az előbbi tényezők. Mert akkor sem kell lemondanunk arról, hogy a hétköznapok egyhangúságából kitörjünk, határainkat kiszélesítsük – illetve azok létezését egyáltalán kipuhatoljuk.
S ha mindezt magunk találjuk ki, tervezzük és szervezzük, még nagyobb, még teljesebb sikerélményt kapunk, mintha mások által készen kínált célokból választanánk. Hiszen ez a kaland százszázalékosan a miénk lesz, nem csak a „résztvevői” leszünk valaminek!

De mit találjunk ki, hol és hogyan kezdjünk hozzá? Bármilyen műfajról legyen szó, sok lehetetlennek tűnő feladat létezik, amire képesek vagyunk – amennyiben elhisszük, ha akarjuk, és teszünk is érte. Futásban például egy maraton lefutása is lehet nagy álom, és lehet számunkra nehéz, akár maga a táv, de a valóra váltásáig vezető út is. Ám ezzel korántsem kell véget érnie az adott sportággal kapcsolatos álmainknak. Egy kicsit persze hátradőlhetünk az elégedettség érzésével telítődve, sőt kifejezetten jót tesz a lelkünknek, ha tudunk örülni megvalósult vágyainknak. De nem szükséges évekig ugyanazokból az élményekből merítkeznünk, és közben lassan, észrevétlenül belefásulnunk fokozatosan halványuló emlékeinkbe. Egy-egy ilyen meghatározó esemény lehet ugyanúgy a kezdete is valaminek, valami még nagyobbnak – ami persze nézőpont, hozzáállás kérdése is –, mert van élet a maraton után is. A mércét lehet tovább emelni, a határ sokkal messzebb van, mint azt legmerészebb álmainkban hinnénk! Léteznek még komolyabb megpróbáltatások, hosszabb, extrémebb lehetőségek (nem csak versenyek), melyekhez képest eltörpül egy maraton teljesítése.
Persze itt felmerül, hogy helyes-e, egészséges-e (nem csak fizikai szempontból) arra törekedni, hogy mindenkinél, mindennél hosszabbat, nehezebbet, megerőltetőbbet hajtsunk végre? Mindig van, vagy előbb-utóbb lesz valaki, aki kitartóbb, erősebb, gyorsabb, vagy vakmerőbb, többet mer kockáztatni. Ezért ha céljainkat folyton a „leg” előtag alapján tűznénk ki, és minden tervünk teljesülne, akkor sem örülhetnénk sokáig, a trónfosztás árnyéka mindig a sarkunkban loholna, és beállítottságunktól függően frusztrálna vagy ösztönözne (melyik a jobb?). Kivéve akkor, ha mindig magunkhoz mérve tűzzük ki a feladatot, hiszen a nehézségek úgyis bennünk vannak, saját – gyakran komoly – korlátainkat ledönteni az igazi teljesítmény…

Leghosszabb utam a Kékesre
Rendszeres futásom ötödik évfordulójára igyekeztem valami rendhagyót kitalálni. Valami olyan futást, ami egyrészt határaim alaposabb megismeréséről szól, másrészt olyan kérdésekre is megadja a választ, amiket egy normál táv lefutása során nem biztos, hogy ki tudok deríteni. Így körvonalazódott bennem szép lassan a főváros közepéről, a 0 km-kőtől (ebben ihletadóként szerepe volt a V3-nak, ami szintén innen indul) az ország legmagasabb pontjára (f)elfutás ötlete. Ha ezt a tervet egy országokat, hegyeket, sivatagot átszelő útvonalhoz, vagy a világ leghosszabb és szigorú időlimitekhez kötött versenyeihez hasonlítjuk, nyilván igen szerénynek tűnik. Ha viszont egy hosszú évek edzésmunkájával kiizzadt maratonhoz viszonyítjuk, már a táv is annak háromszorosa. Akkor hát hova soroljam, milyen jelzőkkel illessem? Nem egyszerű meghatározni, de nincs is értelme, és nem is szeretném. Ez egy számomra nehéz és hosszú futás volt, és ez az egyetlen mondatba sűrített jellemzés minden lényeges információt tartalmaz. De ugyanilyen szubjektív az a rengeteg tapasztalat, amivel gazdagabb lettem, és amihez egy ilyen út kell. S ami jól fog jönni akkor, ha újból valami hasonló ötletem támad…
A kérdések pedig, amikre a választ keresem ezzel az akcióval, a következők:
– Milyen nehéz 100-nál több km-t futni, nagyrészt aszfalton? (Terepen már tudom, ennyivel könnyebb dolgom van, mintha maga a táv is ismeretlen lenne.)
– Milyen érzés a Kékesre vezető hosszú emelkedőn úgy felfutni, hogy a lábaimban már egy monoton, majdnem teljesen síkon vezető százas benne van?
– Mikor, hogyan és mennyire fáradok el?
– Mit és mennyit bírok közben enni, inni?
– Mikor jönnek a holtpontok, hogy boldogulok velük, és mi következik utánuk?
Ezek persze nagyrészt technikai, gyakorlati kérdések, és ahogy növekszik a mögöttem lévő táv, úgy foglalkoztatnak egyre jobban és lesz egyre nagyobb szerepük. De ez nem ér váratlanul, hiszen az ilyen problémák hozzátartoznak a futáshoz. A gondolat közben szárnyalhat ugyan bármerre, de az már csak egy extra lehetőség, amivel vagy élek, vagy nem. (S az is egy érdekes talány, hogy mi jár a fejemben útközben.)
Nos, a kérdéseimre választ kaptam, de a végére minden leegyszerűsödött és átlényegült. Maga az út és az állapotom is. Elindultam, futottam, teltek-múltak a kilométerek és az órák, izzadva, fokozatosan fáradva haladtam előre, de ezt egyszerűen és mindezt fennkölt gondolatok nélkül tudom leírni, ahogy ténylegesen történt.

bp-kekes futas
Erről van szó

Kora reggel, kihalt város, a Lánchíd és környékének díszkivilágítása elég szerény.
A hajnal is alig észrevehető, semmi különös nem mondható el róla.
Csak futok, telnek a kilométerek. Az első, maratoni résztávon teljesen magam leszek, vagyok.
Szinte észrevétlenül világosodik ki, aztán az ég megmarad kicsit borongós, szürkés árnyalatú.
Isaszeg és Valkó közt turistaút nincs, szarvasok viszont vannak.
És egy eltévedés is. A falu úgy elbújt a kiterjedt kukoricások mögött, hogy alig találom meg.
Itt viszont már nem csak a kora reggeli szellő segít felfrissülni, kb. 42 km után normális frissítést is kapok.
Hatvannál erőlködik a nap, s kezdem érezni a lábaimat. Nincs velük semmi gond, csupán érzem, hogy „vannak”.
Csány felé viszont már minden egyes kilométer másfélnek tűnik. Emelkedő? Ez a fogalom 70 km után mást jelent, máshol kezdődik.
Az Atkár előtti hullámvasutat pedig csak a Mátra látványa kompenzálja. Annak a Mátrának a látványa, ami piszkosul távoli még mindig.
Gyöngyös előtt azonban már rendesen zsibbad mindkét lábam, a város alsó szélén a sétálás – és egy-egy pillanatig a befejezés – gondolatával kacérkodok.
A kerékpárút lassú emelkedőjén erőre kapok, Füreden újabb frissítés, és irány a Kékes.
A Benevár-bérc sziklás talaja sokkal meredekebb az aszfaltnál, de nem kicsit rövidebb nála. És amikor fáj (és most fáj), akkor a meredekségnél fontosabb, hogy előbb érjen véget.
Kékes után közeleg az alkonyat, és rám tör a felismerés, hogy nincs nálam lámpa. Máshogy terveztem, kicsit elszámoltam magam, de innen akkor is le kell jutnom valahogy.
A Markazi-kapuig a gerinc és a bükkös most is élmény, utána viszont inkább a völgybe vezető ösvényt választom a várromig hullámzó oldalgerinc helyett. A völgyi utat ugyanis rövidebbnek saccolom, ami a távolságra vonatkozóan igaz is. A gerincen viszont jobban – és tovább – lehetne látni, mint lenn a sűrűben. Így ez a szakasz koromsötétben ér véget, ami (lámpátlanul) szintén élmény, de másfajta.
Markaz és Abasár egyaránt nem a szintmentes útjairól ismert, az aszfalton az emelkedők most mégis könnyedén mennek. Szinte sajnálom, hogy itt és most vége, de ennyi fért bele, indulni kell haza. Most úgy érzem, képes lennék elfutni akár a világ végére is, de azért a másnapi robotszerű mozgásom emlékeztet rá, hogy ez a 120 km sem volt kevés…

Néhány kép is készült:

Kategóriák
Futás

Vár a Hármas 2015

Futóversenyen ritkán indulok, és akkor is többnyire ugyanazokra a rendezvényekre megyek évről évre. Hogy miért szeretem például ezt a versenyt annyira? Kétféle futó létezik, az egyiknek ezt szükségtelen elmagyaráznom. A másik csoportba azok tartoznak, akik még nem indultak rajta. Nekik azt kívánom, hogy egyszer éljék át, milyen a városból fokozatosan kiemelkedve, egy 1760 m szintkülönbséggel „kiegészített” maratoni táv után befutni a Hármashatárhegy tetején felállított célba. Utána nekik sem lesz ez kérdés…

Az a bizonyos nyolcas
Eltekintve a 2007-es alkalomtól, amikor egy kezdő hegyi maratonista összes tapasztalatlanságával, első ízben vettem részt ezen a versenyen, mostani teljesítésem sikerült a leghaloványabbra. Vagyis, ha pozitív gondolkodásmóddal nézzük, idén sikerült legtovább élveznem a budai hegyvidék változatos és merész domborzatát. Játszhatnék kicsit a számokkal is, mert a 8. indulásom során 4:28-cal a 8. helyen végeztem, amivel az összesített listán szintén a 8. helyre kerültem, és a legjobb időm is 8-ra végződik (4:08). Van ebben valami ördögi egybeesés, szerencsére nem vagyok babonás… Szakítva viszont a logika által diktált lépésekkel, most nem a „miért sikerült ilyen rosszul”, hanem a „miért vagyok mégis elégedett” meséje következik. Bár e két megközelítés kívülről hasonló, de számomra mégis mást jelent.

Szöveg nélkül...
Szöveg nélkül…

Az előzmények
Sípcsonti fájdalmakról a Kinizsi Százas kapcsán már írtam. A gyulladás nem szűnt meg, ezért sokáig mellőztem a futást (közben nagyokat bicikliztem, de az másik történet). A kényszerszünet után derült égből villámcsapásként ért egy baleset, amiről szintén máskor írok, most csak a V3 szempontjából fontos tényezőt ragadom ki: vállficam és ínszalagszakadás miatt újabb három hét pihenő, most már teljes sportmentességgel, hiszen a cipőmet se tudtam bekötni. Az ilyen sérülések lassan gyógyulnak, így csak nyár végén indulhattam újra futni. Eleinte a korábbi sebességemnél kb. egy perccel lassabb km-ekre voltam csak képes, de hetekkel később sem sokat javult a helyzet. Szokásos távjaim felét is alig bírtam végigkínlódni, amit a tespedés időszaka alatt felszedett kilók se könnyítettek meg. Hónap végén átmenetileg újból felfüggesztésre került a futás némi hegyi túrák miatt, s hazaérve durván két hetem maradt a versenyig. Sípcsonti problémámhoz közben egy sarok/Achilles-ín duzzanat is hozzájött, és a térdeim is jelezték, ha a lejtőkön túl gyorsan próbáltam futni. De az a gyanúm, hogy mindezen kellemetlenségek nélkül sem éreztem volna most azt a korábbi magabiztosságot, hogy egy bármilyen nehéz maratont bárhol, bármikor lefutnék…
Egy igazán jó eredményhez pedig a sérülésmentességen kívül néhány intervallum, tempófutások és pár hosszabb edzés beiktatása is alapvető feltétel lenne, a nagyobb szinteket, hosszú emelkedőket tartalmazó futásokról nem beszélve. No meg a fogyás is kardinális kérdés, a baleset előtti súlyomból kb. annyit kellett volna ledobnom, amennyit hozzáhíztam. 🙂 A verseny előtti hetek lazára vételéhez és a három héttel előtte ajánlott utolsó hosszú futáshoz legalább +1 hónap hátralévő időre lett volna szükség, ami most az edzések újrakezdésétől számolva összesen sem állt rendelkezésemre. Mindezek híján, pihenés helyett, a versenyt megelőző héten két alkalommal is futottam 25 km-t (a leghosszabb távokat május óta). Ez leginkább arra volt jó, hogy felmérjem, mennyire esett vissza a kondícióm, és tudatosítsam a feladat komolyságát. Ezek után talán érthető, hogy voltak aggályaim még a szimpla teljesítés esélyével kapcsolatban is. Az 5 órán belüli célba érkezés lehetőségével pedig látatlanban is kiegyeztem volna, csak titokban húztam meg az álomhatárt 4:30-nál.

Fotó: V3 Team

A terv
A biztonsági játékra törekvés jegyében a következő tervet találtam ki: a táv első felét lazán teljesíteni, az emelkedőkön kínosan ügyelve arra, hogy a pulzusom az első 10-esig ne nagyon lépje túl a 150-et (konkrétan az első hosszú felmenet végéig), aztán a 153-at, lejtőkön pedig térd- és combkímélési szempontból a 140 bmp is elég. Féltávnál mért időm és közérzetem alapján a második felét engedem 155-ig, és maximum az utolsó 5 km-t feljebb, ha marad erőm. Ez az érték nálam az elején a 100 km-es versenytempónak felel meg, azután egy nehezebb 50-esnek, és csak a végén éri el a maratoni távok leggyorsabb teljesítéséhez optimális intenzitást. Ezzel a taktikával csúcsformában is aligha futnék egyéni rekordot, viszont megelőzöm a korai elsavasodást és lelassulást, kompenzálom a hosszú kihagyás és elmaradt hosszú edzések miatti állóképesség-visszaesést, minimumra csökkentem a komoly megborulás, esetleges feladás kockázatát. Így szerencsés esetben még élvezhetem is a táv nagy részét, ami ugyebár versenyek esetében nem túl gyakran fordul elő.
Mindezek tükrében talán érthető, hogy a szomorkodás legcsekélyebb nyoma helyett miért örülök az eredménynek. Elégedett vagyok azért is, mivel a biztonságos teljesítést előtérbe helyező taktikám miatt elmaradtak a szokásos holtpontok, nem kényszerítettem magam fölösleges küzdelmekbe. S tényleg tudtam élvezni, amennyiben egy hegyi maraton esetén lehet ilyet állítani – de ha ez pusztán annyit takar, hogy végig elkerült a komolyabb szenvedés, már megérte.

A futás
A táv első negyedét meghatározó eső sem tudta elvenni a kedvemet, noha a rajt előtt még komolyan aggódtam. A hajnali nyugalmat megtörő mennydörgés, villámcsapkodás és intenzív zuhé nem csak felébresztett, meg is ijesztett, miközben – további alvás helyett – a várható körülményeket próbáltam elképzelni. Eltántorítani persze nem tudott, de azért egy picire hajtható széldzsekit a kezemben fogva magammal vittem, mondván, két vizes réteg valamivel melegebb, mint egy. Fel is vettem az első hosszú lejtő előtt, de melegnek bizonyult, és az idő sem tűnt egyértelműen romlékonynak (a felhők kezdtek szétnyílni és egyre jobban erőlködött a nap), így aztán 19 km körül megszabadultam tőle.
Bár féltávnál még sűrű köd fogadott, de rohamosan javultak a légköri viszonyok. A talajviszonyokkal ellentétben, ami a már meglehetősen kopott talpú aszfaltos cipőmnek nem igazán tetszett, hiszen még az aszfalt burkolatú lejtőkön is óvatosan kellett lekocognom, nehogy elcsússzak. Mivel azonban a sáros terepszakaszok aránya összességében mégiscsak messze alulmaradt a szilárd utakhoz képest, nem éreztem szükségét a terepcipőnek, és ezt végül nem is bántam meg. A táv utolsó negyedére már szinte kellemetlenül meleg lett, és amellett, hogy elkezdett az útvonal felszáradni, fullasztóan párássá vált a klíma. Ennek kivételesen örültem – inkább az üvegház, mint a felhőszakadásszerű eső.

Fotó: V3 Team
Fotó: V3 Team

A célegyenes (célemelkedő) most nem hozott akkora megkönnyebbülést, mint a korábbi esetekben, amikor többnyire utolsó energiáimat bevetve érkeztem meg, de ezt nem feltétlenül nevezném rossz érzésnek. Az idei Mátrabérc Trail céljába éréséhez hasonlóan itt sem furdalt a lelkiismeret, hogy talán nem futottam ki magam teljesen. Ellenkezőleg! Ez az újfajta hozzáállás egyre jobban tetszik. Talán ez a jövő egyik útja: nem a végletekig kihajtani magam, hanem megmaradni egy-két lépéssel a határaimon belül, a menet közbeni kínlódást minimálisra redukálva, az élvezeti faktort ugyanakkor megnövelve. Megjegyzem, ez a módszer a látszat ellenére nem jelent számottevően nagyobb lazítást, az adott versenynek megmarad a teljesítmény-értéke (a Mátrabércen pl. mindössze bő 3 perccel futottam hosszabb időt korábbi legjobb eredményemnél, cserébe viszont a máskor könyörtelenül kikészítő, gyilkos Mátrakeresztes-Muzsla szakaszt is élveztem).

Mostanában egyre több tényező ösztönöz arra, hogy abbahagyjam a futást. Nagyon érik már erről a dilemmámról egy önálló bejegyzés, de addig is elárulom rohamosan fogyatkozó futó terveim egyikét: persze, hogy a V3 kilencedik teljesítése. Ezen belül piszkálja a fantáziámat a 4 óra alatti idő is, hiszen csak 8 és fél perccel (megint felbukkant a bűvös 8-as! 🙂 ) kellene hozzá gyorsabbnak lennem az eddigi rekordomtól, de ha „csak” végigmegyek, és jövőre hasonlókat írhatok, azzal is elégedett leszek.

 

Kategóriák
Futás Túra

Kinizsi Százas 2015, avagy hülye, aki nem normális

A Bajóti Öreg-kő alatti dózerúton idős bácsika ballag szemben, komótosan felfelé:
Ő (érdeklődő tekintettel): Hány kilométer van még hátra?
Én (hörögve-fújtatva): Ötven körül.
Ő (az őszinte megkönnyebbülés az arcára van írva): Már csak?

A meleggel kapcsolatos gondolatokat, és az egészet részletesebben lásd a tavalyinál, itt.
Azok után, hogy idén is iszonyatosannagyonrettentően sokat futkároztam hőségben (legalább két ilyen futásom volt fél év alatt, és két nappal a Kinizsi előtt még sapka-kesztyűben vacogtunk a Rax lábánál a parkolóban), sejtettem, hogy megint meggyűlik a bajom a meleggel. Azaz, ebből megint BAJ lesz, csak most sanszos, hogy legalább annyira nehezen jutok el odáig… Úgyhogy most csak a lényegesebb eltéréseket említem.

Az egyik legfontosabb – és komoly dilemmát okozó – új-régi problémám a pár héttel a nagy alkalom előtt ismét megjelenő sípcsont környéki fájdalom (csonthártyagyulladás) volt. Futni, vagy nem futni – ez volt tehát az egyik kardinális kérdés. Mármint nem magán a Kinizsin, mert azt eddigi tapasztalataim alapján bevállalhatónak gondoltam, hanem a rendezvényig hátralévő pár hét alatt. Nehéz ilyenkor okosnak lenni, melyik módszert válasszuk:
1) Nem törődve a problémával, rendesen edzeni tovább.
Nyilvánvalóan ez lenne a legnagyobb marhaság, és amúgy is ezt volt a legkönnyebb elvetni, mivel egy-egy erősebb edzést követően napokig annyira fájt a lábam, hogy még sima járás közben is sántikáltam.
2) Teljes pihenő.
Ha ezt választom, a nehezen megszerzett forma visszaesik (nem sokat, csak pont annyit, amennyi a tervezett jobb eredményhez kellene), és még ebben az esetben sincs garancia arra, hogy magán a rendezvényen nem jelentkezik újra a fájdalom.
3) Időnként futni egyet-egyet, aztán jó sokat pihenni.
Ergo csak a lényegesebb (hosszabb) edzéseket elvégezni, az aprólék helyett pedig mehet a bicikli, mivel tekerés közben nem fáj. Így az edzésmunka lényegi részét nem kell kihagyni, de valamelyest sikerülhet kordában tartani a problémát.

Mondanom sem kell, logikusan – ehhez fűzve a legtöbb reményt – az utolsó opciót választottam. Néhány 30 km körüli futásra még sor került, és egy 50 km-est is be tudtam iktatni, mintegy két héttel az esemény előtt. A ráhangolódás viszont igen messze volt a tökéletestől. Közbejött ugyanis egy Rax-Schneeberg mászótúra, amit hónapok óta tervezgettünk, és most tudtunk rá szabadidőt szakítani. A „most” az a Kinizsi hetét jelentette, az időjárás viszont gondoskodott róla, hogy az egyébként a hét első felére tervezett programra csak a csütörtök és a péntek legyen alkalmas, amikor ugyebár, egy százas előtt, leginkább már pihenni illene. Ez sem volt könnyű döntés, beáldozzam-e azt a minimális hegymászást, amire már jobban vágytam, mint egy falat kenyérre. Sportszakmai szempontból a mászás elnapolása lett volna a helyes választás, de az embernek csak egy élete van, amit nem élhet folyamatosan sportszakmai szempontok szerint. S ha kihagyom a hegyet, leshetek, mikor jutok megint valami épkézláb szikla közelébe. Persze ha a Kinizsivel is befürdök, két szék közül a földre esek, de ez kevésbé aggasztott, legalábbis nem attól tartottam, hogy nem csinálom végig, inkább a tervezett teljesítési idő tekintetében voltak kétségeim.
Csütörtökön egy tokkal-vonóval együtt 12 órás mászótúra sikeredett, némi UV sugárzással, amit ilyenkor elég rosszul viselek. Az év első mászásain mindig ez van, alaposan kiütöm magam (szintúgy, mint az év első, hőségben végzett hosszabb futásain). Aztán persze már belerázódok, de pont a Kinizsi előtt nyilván nem túl szerencsés ötlet egész nap hegyészkedni. A szokatlan terheléstől, és a lábamnak szokatlan bakancstól jelentkező sarok, térd és vádli fájdalmak ugyanúgy nem az ideális formámat voltak hivatottak elősegíteni, s a mindezekhez társuló hegyi táplálkozás („itt túl kényelmetlen megállni, majd később, ott feljebb bekapunk valamit”) sem éppen a glikogénraktáraim optimális mértékű feltöltését idézték elő. Az autóban (nem)alvás sportteljesítményt fokozó szerepéről nem is beszélve. Szóval ezek voltak az előzmények, és mire feleszméltem, már a Kinizsi rajtja felé zötyögtem, a HÉV ülésén is kókadozva a melegtől (pedig még csak kora reggel volt).

De azt ígértem, hogy csak a különbségeket részletezem, tehát a 9:30-as indulást követően, már a Kőbánya utcától agresszíven támadó napsütést nem fogom. A Katlan környékén viszont olyan pompás pipacstenger piroslott közel és távol, hogy ha éppen nem elájulni készültem volna, biztos lefotózom. Aztán egy eltévedt felhő pont eltakarta a napot és ott marad, pont addig, míg átértem a legforróbb szakaszon. Képeket készíteni viszont így sem volt kedvem (és megfelelő eszközöm). A folyadékbevitelre ellenben végig kínosan ügyeltem, a pulzust is sikerült pontosan a tervezett értékek közt tartani, így a Tokodi pincék helyett idén egy picit később, csak Péliföldszentkeresztet elhagyva ért utol a végzet kezdete. Innen viszont megkezdődött a séta is – először az emelkedőkön, aztán a vízszinteseken is. A lejtőkön meg már addig is csak kimért, óvatos kocogást produkáltam, mert noha egyelőre nem éreztem elviselhetetlen fájdalmat a bal lábszáramban, de azért messze nem volt tökéletes. Fogalmazzunk úgy, hogy próbáltam késleltetni a helyzet rosszabbra fordulását – amit legalább tényleg sikerült, bár ezt feltetetően a gyaloglással töltött idő túlsúlyba kerülésének is köszönhettem.

Pusztamarót felé a nyiladékban vadrózsák és más ruhaszaggató növények burjánzanak, lassan teljesen behálózva a keskeny ösvényt. A csalánerdő is itt-ott nyakig ér, vagy ahol nem, ott is minimum a rövidnadrág száráig. Odébb iskolások népes csapata vonul előttem. Ahogy elhaladok mellettük:
– Kemény lehet ennyit menni…
– Maradtam volna otthon, de aki hülye, az nem normális…

Még a Pusztamarótot követő széles, kényelmes úton sem bírtam futni, szó szerint egyetlen métert sem. Itt engedtem el végleg a 12 órán belüli időtervet is, sőt, itt már erősen a kiszállás körül forogtak a gondolataim. Vegyesen hajlottam erre, vagy az innen gyalogosan folytatott teljesítésre (na persze, mintha kicsit is az én döntésemen múlott volna, hogy fussak vagy gyalogoljak :D), osztottam, szoroztam, időnként egy kis kocogást is belevettem a kalkulációba, aminek a vége az lett, hogy egyszer csak megérkeztem Bányahegyre. Innen jó ideig nincs számottevő emelkedő, és a sok séta következtében a futóműveim sem fáradtak el túlzottan, így mégiscsak elkezdtem ismét kocogni. Csodálkoztam, de ment. Mintha semmi sem történt volna. Fokoztam a tempót, szinte száguldottam a műútig, majd tovább, de néhány botlás kijózanított, hogy azért nincs minden rendben. A lábaimat feljebb kellett volna emelgetnem, mert éreztem, hogy különben ebből nagy esés lesz. Lett is egy.
Az utolsó hosszú kaptatón megint sétáltam, itt már tisztán látszott, hogy képtelenség lenne 12 órán belül célba érnem. Ugyanakkor egy kis erőt adott annak a tudata, hogy a 13 órába viszont így is beleférek. A nap lenyugodott, a hold fénye viszont segített, hogy a lámpát ne kelljen még használnom. Aztán mégiscsak elő kellett vennem, mert a jelzés sárga helyett piros lett. Én és a színek megkülönböztetése ugyebár… Nem kis nehézségek árán, rohamosan gyengülő lámpafénynél vissza a sárgára (de jó, hogy az egyébként csak tartalékba hozott lámpához is hoztam tartalékba egy másikat!). Az utolsó ponttól megint séta, a vízmosás mellett a köves talajon nem mertem egy esést kockáztatni. A célban persze most is eltévedtem, de ahogy a réten (focipályán) káromkodtam, kijött elém pár rendező.
12:59:23, a leggyorsabb teljesítési idő (Avg HR 131), ennek ellenére nem örülök túlságosan. Sőt, ennek egyáltalán nem, annak viszont igen, hogy nem engedtem a kiszállásra buzdító negatív gondolatokat eluralkodni rajtam. Küzdős, kemény menet volt, aminek csak az első felét élveztem, viszont ismét egy sor tapasztalattal gazdagodtam.

Jövőre? Talán, de ha ilyen hőség lesz, most már csakis hajnali indulással. Így sajnos csak nevezés nélkül válik lehetővé a történet, de most már sokkal fontosabbnak érzem a magammal szemben felállított mércét teljesíteni, mint egy jelvény, oklevél miatt direkt vállalni egy sor plusz kellemetlenséget. Az idei cél-leves ízlett ugyan, de talán elviselem majd a hiányát, ha már késő délután otthon (l)ehetek…

Kategóriák
Futás Túra

Holnapelőtt

matraberc2006
A sokadik, de megunhatatlan

Általában nem könnyű egy célversenyként kijelölt rendezvényt elengedni. Természetes, hogy nehéz szívvel mondunk le róla, ha hónapok óta minden tőlünk telhetőt beleadtunk a felkészülésbe, rengeteg időt, energiát (és egyebet) belefektettünk. De hiába a profi edzésterv, a sok megtett kilométer és rengeteg leküzdött emelkedő, ha az élet felülírja a legeltökéltebb szándékot is, vagy egy apró, de makacs porszem kerül a gépezetbe, ami onnantól már újból szinkronizálásra szorul…
Szerencsére az esetek egy részében ilyenkor is marad választásunk, és kijöhetünk a történetből akár pozitívan is, magunk javára fordítva a látszólag ellenünk dolgozó körülményeket. Konkrétabban, a „célversenyt” tekinthetjük például egy hasonló kaliberű vagy nagyobb célhoz vezető úton fontos lépcsőfokot jelentő hosszú edzésnek is. Ez a megközelítési mód pedig rögtön új, vidámabb színben láttatja velünk ráfordításaink eredménytelenségét (ill. ebből a szempontból inkább eredményét). Persze ez a hozzáállás csak akkor működik, ha képesek vagyunk legyőzni hiúságunkat, tudjuk kezelni a magunkkal szemben támasztott elvárásainkat, és túl tudjuk tenni magunkat azon az aprócska tényen, hogy így az adott verseny eredménylistáján nyilván jóval hátrébb fogunk szerepelni, mintha apait-anyait beleadva álltunk volna rajthoz.
Így viszont biztosan célba érünk, és legalább a teljesítéseink száma gyarapszik – ez sovány vigasznak tűnik, de nem nehéz belátni, hogy az évek múlásával nagyobb jelentősége lesz majd, mint az egy-egy alkalommal futott időknek. Az újabb élményekről és tapasztalatokról nem is beszélve… S nem mellékesen, van ennek az „elengedésnek” még egy jó oldala: megszabadulunk attól a néha már tehernek tűnő nyomástól, amit egy jónak számító idő, reménybeli egyéni csúcs megfutása előtt éreznénk.
Holnap ismét Mátrabérc Trail, amikor a Mátra szokásos tavaszi köntösében, szokásos nehézségeivel várja, hogy tiszteletünket tegyük a megtett távval arányosan egyre meredekebb(nek tűnő) csúcsain. Lehet, hogy nem is annyira bánom, hogy ezúttal sem az idő lesz az ellenfél, a tapasztalatok viszont – mint mindig – ezúttal is jól jönnek majd. Mert terveim azért még vannak…

Kategóriák
Futás

Egy nyáresti tókör

Egy átlagos hétköznap este.
Egy lámpás futás a Velencei-tó körül, ami a szokásos agárdi parkolóból este 8-kor közösségi futásnak indul. Aztán úgy nagyjából fél kilométer után elkezdenek repíteni a lábaim. Nem pont arra és úgy, ahogy a többiek haladnak, de ilyen is előfordul – ezúttal nem próbálok ellenállni a láthatatlan húzóerőnek, hagyom, hogy a hatása alá kerítsen az esti fényekben különös hangulatot árasztó tópart újbóli felfedezése. Mert minden alkalom egy újabb felfedezés, akkor is, ha már volt részünk benne. Mindig mások a fények, a színek, a felhők, másként fúj a szél, másként vibrál a levegő, más illatok terjengenek…
Most a nemrég lecsengő zivataroknak köszönhetően beálló trópusi dunsztban a meleg felületű utakról felszálló pára az egyik meghatározó élmény. Az este bíborba hajló utolsó fényei alatt úszó áttetsző ködcsíkok, a túlsó part lágy vonalú dombjai, a végtelen nádasból felharsanó békakórus…

agard1

Gyorsan fogynak a kilométerek, alig veszem észre és már befordulok az északi parton húzódó kerékpárút most szokatlanul rövidnek tűnő aszfaltszalagjára. Már itt tartok, mögöttem az út harmada, s még világos van! No, nem teljesen, mert a balról-hátulról lassan terjeszkedő éjszaka nem ismer kompromisszumot. Ami az övé, azt elveszi. Vagy ma mégis kivételt tesz? 9 óra körül járhat, de még mindig szükségtelen a lámpa. Az egyre magasabbra nyújtózó fák felett jobbra még világos az ég alja, előttem az út viszont szokatlanul meredek emelkedőbe megy át. Tudom, hogy a hosszú egyenes végén ott az emelkedő, de ekkora? Vagy csak a pára játszik velem? Ahogy közeledek, meglátom. A fák közt vattaként megrekedt erős felszíni kigőzölgés űzi velem csupán ezt a furcsa becsapósdit, emelkedőről szó sincs…

agard2
A tényleges emelkedő is eljön persze, majd az út délceg fenyők közé szoruló szakasznál már inkább csak az emlékeim és az ösztöneim visznek, itt már csak a kontúrokat látom. És Pákozd fényeit, egyre közelebb. Kék kút, kulacstöltés, tovább. A falu túlsó végén ráfordulok az újabb hosszú egyenesre, ami mind közül talán a leghosszabb, legvégtelenebbnek érezhető – máskor, de most inkább a haladást érzem. Annál is inkább, mivel gyorsítok. Eddig kellemes tempóban haladtam, most a fullasztó, páradús levegő miatt nem esik jól egy fokozattal feljebb váltani, viszont így kétségtelenül hamarabb érek a végére.
Most már leginkább az út egyenetlenségei miatt lámpát kapcsolok. A fénycsóva pár méterre szűkiti le a látóteret, de az éjszaka hangjai messzebbről is ideérnek. Mint a szemben feltűnő fénypontok. Biciklisek. Aztán újabb csapat, majd még egy. Este 10 körül indul az élet? Az én futásom viszont lassan végéhez közeleg. Már egy ideje inkább befelé figyelek, a tempóra és a mozgásomra, arra, nehogy a fáradás miatt elkezdjem odacsapni a sarkamat. Az út itt tükörsima, csukott szemmel is lehetne rajta haladni, el-elkalandoznak a gondolataim…
A déli part első utcai lámpáit elérve, zene szűrődik ki a házak közül, ettől eltekintve a környék teljesen kihalt. A parkolóba olyan csuromvizesen érkezem, mintha eddig a szaunában ültem volna. Csend és nyugalom járja át az estét, bennem is nyugalom van. Nem ilyen magányos történetnek indult, de mégis, ez a mai futás számomra így volt tökéletes.