Kategóriák
Hegymászás

A Hoher Göll keleti fala

Mászás a Berchtesgadeni-Alpok ismeretlen oldalán

A Göll nyugati, Königssee katlanára néző oldalán gyönyörű mászóutakat találunk. Pompás kőzeten, kiváló biztosítás mellett lehet itt élményekhez jutni, ami hívogató sokak számára, de a hegy túlsó fele is tartogat meglepetéseket. A fal legalsó sziklái és a hegy teteje közti szintkülönbség itt is ezer méter körüli, tehát nem csekély. A csúcs alatti meredek letörések és a balra húzódó bordák alsó, függőleges lépcsői közt pedig egy markáns, vályúszerű horpadás kínál aránylag egyszerű feljutási lehetőséget. Ezt a kb. 50 fok meredekségű természetes útirányt leginkább fordítva használják, megfelelő hóviszonyok esetén az extrém sízők egyik kedvelt célja. Nyár végén vagy kora ősszel azonban, amikor csaknem teljesen hómentes, egy csodaszép mászótúra tárgyát képezheti. Szinte érintetlen környezetben, gyönyörű sziklaformák várják itt a ritkaságok kedvelőit, ahol semmiféle mesterséges tereptárgy nem rontja el az eredeti élményt. Nittek vagy szögek – a túloldal útjaival ellentétben – nincsenek erre, de nyomot vagy kőembereket sem találunk, némi emberi jelenlétet maximum a távolban, a gerincen látható-hallható túrázók révén tapasztalunk.

A mászóút

A Rossfeldstrasse egy fizetős körút a Göll tekintélyes hegytömbjétől északkeletre. Mindkét irányból találunk fizetős kaput (2020 nyarán a Berchtesgadenhez közelebbi kapu és az onnan a legmagasabb ponthoz vezető útszakasz le volt zárva ugyan, de ez azóta változhatott). Erről az útról a legegyszerűbb megközelíteni a hegy keleti és északi oldalát. Még bőven napkelte előtt, az 1560 m-en lévő kilátópont közelében lévő parkolótól indulok először lefelé, majd egy nyeregnél elhagyom a turistautat. Hosszú oldalazás következik balra, egy meredek, combig érő vizes fűvel benőtt hegyhát közepén, a szinte kivehetetlen nyomot követve. Később ezt el is veszítem, leginkább csak „érzésre” megyek előre. Többször megcsúszom a harmatos füvön, lassan csuromvizes vagyok. Túrabotot szándékosan nem hoztam, mivel utam jelentős részén nem venném hasznát, de most még időben találok egy botpótló faágat, amivel ezen a csak relatíve rövid szakaszon javítok a közlekedési feltételeimen. A füves oldalt törpefenyők követik, majd köves terepen jutok egy kis magaslatra. Ennek tetejéről pillantom meg először életnagyságban a feladatot. A beszálláshoz azonban előbb picit le kell mennem az egyébként szép kilátópontról, majd a fal alatti törmelékkatlan közepén felkapaszkodni az alsó hómezőhöz.

A Göll falai először rózsaszínben, majd narancssárgában ragyognak, de mire elérem az első sziklákat, már nappali fényviszonyok vannak. Ahogy elnézem, meleg(em) lesz ma. „Wasserrille-mászás” következik, a vályú közepétől kissé balra maradva kapaszkodok felfelé. Eszméletlenül szép kőzeten haladok, nem különösebben meredek, viszont elég sima a felülete, ezért végig oda kell figyelni. A megszokott mászótechnika helyett itt a lépéseké a főszerep, mert kapaszkodó nem sok van. Egy-egy csatornaszerűen oldott repedést követek, míg lehetséges, majd át a következőbe, s ez így folytatódik jó ideig. Egy kicsit kihajló lépcsőnél viszont megtorpanok, mivel a tetején nem túl jó a fogás, a lépés pedig csúszós – nem csoda, hiszen folyik rá a víz. Két-három próba után visszamászom pár métert egy kényelmesebb helyre és mászócipőt húzok. Így már legalább lépni stabilabb, mint edzőcipőben, de közben hajlamot érzek arra is, hogy balról megkerüljem a kritikus részt. Arra indulok tehát, azon a sima rámpán, ahol az előbb eszembe se jutott volna, de így, immár mászócipőben egész más. Sokkal jobban tapad, akadály rövidesen leküzdve.

A következő kb. 100 méter végig igényel némi koncentrálást. Egy jobbra emelkedő sekély repedést követek sokáig, míg át nem tudok mászni a felette lévő mélyebb szomszéd repedéshez. Ez könnyebb, tagoltabb sziklára vezet. Hómező jön, amit részben kikerülök ugyan, de az egészet nem tudom. Elő a hómacskát, ráhúzom a mászócipőre, jégfejsze a kezembe, s rögvest a hó felső végénél vagyok. A csodaszép kőzet egyelőre folytatódik, majd kb. a fal felénél kicsit törmelékesebb terepre jutok. Itt is a bal oldalon haladok, továbbra is stabil sziklán, mígnem elérem a felső hómezőt (összesen három van). Hókarmok fel, jégfejsze megint kézbe, irány a hó bal felső sarka. Mikor azonban túl jegessé válik a felülete, kimegyek balra és inkább a sziklán mászom tovább, időnként kihasználva a hómező peremét támaszkodásra vagy lépésre. Kicsit sáros, koszos a terep, de ez most nem szempont, a biztonságos haladás sokkal inkább. Aztán végleg elhagyom a havat, kimegyek balra a széles, tagolt határoló bordára. Ennek könnyű lépcsőin, vályúin és párkányain folyamatos, gyors mászással érek ki a gerincre, ahol a pontos időt alig merem megnézni. Bőven két órán belül sikerült felérnem ezen a 800 méteres falon, messze felülmúlva legmerészebb álmaimat.

Persze éreztem, hogy gyorsan haladok, de végig tartottam magam a szabályhoz, hogy az órát ilyenkor tilos nézegetni. Az ilyen sziklás, kitett terepen vezető gyors mászásoknál ez az egyik megelőzési módszere annak, hogy a sebesség a biztonság rovására menjen. Ha az ember akár egyetlen egyszer is rápillant az órára, azonnal elkezd magának időterveket gyártani, időhatárokat állítani, amiken belül szeretne valameddig vagy teljesen felérni, és ez nem vezet jó döntésekhez. Meggondolatlansághoz, a szükségesnél nagyobb kockáztatásokhoz annál inkább. A leggyorsabb haladás mindig az, ami mellett még maximálisan uralni tudjuk a mozgásunkat, ehhez pedig nem szükséges ismerni a konkrét időt. A fal tetején ugyanis aligha fogjuk lekésni a vonatot, az időjárás romlását szintén látjuk az óramutató ismerete nélkül, rekordokat dönteni meg úgyis esélytelen a saját hátrányos körülményeink közt, az év nagy részében a rettenetesen magas és meredek Budai-havasokban készülve az ilyen akciókra. Egy kapkodósra sikerült mozdulat viszont könnyen az utolsó lehet…

A Hoher Göll csúcsán nem töltök sok időt, a környező hegyeket már úgyis mind ismerem, a lemeneti ösvény viszont még titkokkal teli. A gerincről letérve, a Purtschellerhaus felé vezető jelzett út kétfelé ágazik, természetesen a nehezebbiket választom. Itt egy kéményszerű vályúban kell kb. 100 métert lemászni, persze van drótkötél, ha szükséges lenne, de nélküle is boldogulok. Ezzel azonban még nem ért véget teljesen a mászás, a menedékház felé vezető gerinc elkeskenyedik, tornyai, hatalmas sziklái közt néhol egész kitetten vezet az út. Az általam mászott falba is egyre jobban belátni, gyakorlatilag a teljes útvonalamat lekövethetem. Innen nézve határozottan durvább, mint amikor benne voltam! Többször is megállok fényképezni, az út hosszabb, mint amilyennek gondoltam, de ez csak emeli számomra a túra értékét, élményét. A Purtschellerhaus teraszán pedig jöhet a szokásos bögre kávé és a sör, hogy felfrissülve tudjam megtenni az utolsó félórát az autóhoz.

(A mászás időpontja 2020. augusztus 10.)

Kategóriák
Hegymászás

Ködös klasszikus

A Tofana di Rozes déli falában

Csaknem egy kilométer magas függőleges meredély: ez a Cortina d’Ampezzo felett magasodó Tofana di Rozes déli fala. Ma már legalább harminc útirány vezet fel a pompás szürke pilléreken és az áthajlások rendszerében, ám ez korántsem volt mindig így. Valaha, úgy egy évszázaddal ezelőtt még a legmerészebb alpinisták is csak álmodoztak arról, hogy meghódítsák. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a behorpadt kupola ijesztő magasságú szikláiban a kor egyik legnagyobb kihívása öltött testet. De nem csupán az olasz hegymászók pillantottak sóvárogva a falra, két fiatal magyar hölgy, Eötvös Ilona és Rolanda bárónők tekintetét hasonlóképpen megigézte. Mígnem 1901-ben a vágyukat tett követte: Antonio Dimai és két másik híres cortinai vezető társaságában elindultak, hogy bevegyék a bevehetetlen fellegvárat.

Kalandos mászásukat az azóta eltelt több mint száz év sem homályosította el. Noha ma már nem jelent korszakalkotó teljesítményt, de még mindig a Dolomitok egyik legfantasztikusabb mászótúrája! Nem csoda, hogy vonzerejének mi sem tudtunk ellenállni. Csupán a jó idő hiányzott, ami az ilyen falakhoz nem árt. Először 2004-ben szándékoztunk meglátogatni, de a körülmények közbeszóltak. Másodízben idén június végén utaztunk a helyszínre, de a falban már messziről látható óriási – legalább 150 m magas – zuhatag elvette próbálkozási kedvünket. Aztán eljött a harmadik alkalom, az esős nyár után a reménykeltő szeptember…

Belluno felől kora délután, mégis alkonyati sötétben autózunk fel a hegyekbe. Mintha az összes csapadék egyszerre akarna lezúdulni, a szélvédőn keresztül alig látni az utat. Lépésben haladunk, míg nem csendesedik az eső. Cortinához közeledvén kicsit tisztul, noha fogalmunk sincs a várható időről. Már előző este óta próbáltunk valami normális előrejelzést keresni, de sem ahhoz, sem internetezési lehetőséghez nem jutottunk. Az utánajárás közben sikerült viszont pár órát elvesztegetni, mígnem belenyugodtunk, hogy Olaszországban még nem divat a túrákra ekképp felkészülni. No de most már közeledünk, a zápor is szűnőben, hamarosan megpillanthatjuk a Hegyet. Először persze még más csúcsok tűnnek fel, mint például az Antelao talpig porcukros piramis-tömege. Ajaj! A Sorapis és a Pelmo is havas, sok jóra már nem számítunk. És lőn csoda: a Tofana gigantikus sziklái pőrén, sárgásbarnán bukkannak elő! Ilyen nincs! Létezik, hogy az összes háromezrest beterítette a fehérség, csupán a Tofana maradt ki a szórásból? Bizony – bár alig akarunk hinni a saját szemünknek! A szürkületben felzötykölődünk a Dibona-házhoz, lámpafénynél pakolás, majd álomra hajtjuk fejünket.

Reggel deres a fű a parkolóban, nem izzadunk meg túlságosan, mire összekészülünk. A fal felső részét viszont már aranysárgára hevítette a nap. Indulunk. Bő egy óra cipőkoptatás, mire a sokadik pillérnél lévő törmelékvályú alá érünk. Itt kanyarodunk le a Lipella-ferrata beszállásához vezető jelzésről. Az első tíz méter simára mosott fehér kőzete már sokatmondó. Megvan a barlang, mely az út kezdetét mutatja. Belsejében egy omladékos párkányon érjük el az első standot jelző szöget. Indul a mászás!

Mire azonban a nap sugarai átmelegítenének, szürke párába öltözünk. Felhő kúszik a sziklákra, gyakorlatilag a semmiből. Az ösvényen baktató turistákat már nem látjuk, csak a törmeléken ütemesen csattogó, szapora lépteik hallatszanak. Ők annál inkább hallhatják kiáltásainkat, melyek furán visszhangoznak a ködlepte katlan falai közt. Bizonyára fel is pillantanak, de nem látván a hang forrását, megállás nélkül ballagnak tovább a Castelletto irányába. Igen, a helyükben én is sietősebb lennék. A falakra gomolygó felhőben nem látni pontosan az időjárás fejleményeit, márpedig egy esetleg ránk törni készülő zivatart jobb megelőzni..

Mi ellenben araszolásra ítéltettünk, hiszen egyszerre csak egyikünk kapaszkodik tovább, miközben a másik egy helyben dideregve biztosít. S akadnak olyan pillanatok is, amidőn mindketten tanakodva kémleljük a ködbe vesző hasadékokat, bordákat. Szerencsére a továbbjutás nem különösebben bonyolult. A legkönnyebb lehetőséget kell csupán felfedezni, ami a lépcsőzetes pillér teteje felé vezet. Itt egy kis kőkupac, amott egy szög jelzi a helyes irányt – és minduntalan megerősít abban, hogy jó úton vagyunk. A fényképezőgép tokjába tett vázlatot persze nem árt néha előhúzni, annál is inkább, mert úgy a hatodik kötélhossz tájékán kétségeink akadnak. Szerencsére nem mászom bele a gyanúsnak látszó, vöröses beszögellésbe, inkább eltipegek balra egy meredek repedést felderíteni. Szimatom jónak bizonyul: pár nehéz mozdulat megtétele után ott virít előttem egy kötélgyűrű. Legalább ezek a „tárgyak” utalnak az emberre, ha már (szerencsére) a sziklán nyoma sincs. Utóbbi bizony itt nem zsíros, sokkal inkább érdes. Nem is kicsit. Sőt, meglehetősen. Olyannyira, hogy az ujjaim hegyét az első órában szétnyírja. Magnéziás zacskóra tehát egyáltalán nincs szükség. Szusszanásnyi szünetre viszont igen. Mire az ún. nagy amfiteátrum közelébe érünk, mögöttünk egy átlagos mászóútnyi leküzdött szikla – előttünk viszont még csaknem a háromszorosa!

A párából magasan elővillanó sárga falak félkörben határolják a monumentális sziklacirkuszt, melyet mindjárt kereszteznünk kell. Alul, az első járható párkányra áthajló falak borulnak mindenütt – ez bizonyára zsákutca! Nem látni túl messzire, de ennyit sikerül megállapítani. Másszunk egy párkánnyal feljebb! Itt már felfedezzük elődeink nyomát, el is indulunk balra. Később még egy szinttel feljebb kényszerülünk, s csak ezután tudunk átjutni az omladékkal borított szakadék túlsó felére. A törmelék közepén félve sandítok jobbra. Szerencsére aggodalmamat nem erősíti meg semmi. Síri csönd honol itt, a csúcsig egyetlen összefüggő merész felszökést alkotó sárgás falgyűrű ölében. Néha egy tűzvörös szárnytollait meg-megvillantó hajnalmadár surran végig a levegőben, megközelíthetetlen üregek mélyén lapuló fészkéhez. Más nesz nem hallatszik, eltekintve a saját magunk keltette megszokott zajoktól. No és persze a közeli országúton vadul hasító motorosok fülsértő éles brummogásától, mely gyenge pillanataimban valami jó nagy sziklatömb lehajítására inspirál. Egy óriási fal félelmet keltő magányában vagyunk, de közben a civilizáció átkai karnyújtásnyira borzolják idegeinket. Furcsa kontraszt…

Egy parányi terasznál újfent stabil, kellemesen mászható sziklaterepre jutunk. A folytatást beazonosítván tartunk egy kurta pihenőt, pár falat és néhány korty víz addig sem árt, mielőtt még az ember érezni kezdi szükségét. A nap is kisüt egy pillanatra, a fal így végre megmutatja igazi méreteit. Azonban rögvest ismét szemérmesen ködbe rejtőzik – talán így akarván megkímélni minket a következő szakaszok borzongató mélység-élményétől? Az első igazi torokszorító pillanat egy hosszú harántolás után jön el. A törmelékpárkányt lezáró bordára kimászva gyorsan visszaszólok a kötelet adagoló társamnak, hogy balra lehetőleg majd ne nézelődjön.

A „kis amfiteátrum”-ba érünk. Ingatag tömbök mentén óvatosan kapaszkodunk felfelé, amerre sejtjük a folytatást. Nyomok itt már nincsenek. A szűk katlan viszont mintha magához vonzaná a ködöt, hogy itt – a mászásnak mintegy felénél – gördítsen újabb akadályt elénk. Meresztgetjük a szemünket, de a fal (pontosabban ami látszik belőle) mindenütt egyformán szürke és ugyanúgy simának tűnik. Szemben valami lelógó köteleket vélek felfedezni, de kiderül, hogy csak délibábot láttam. Talán a kőzet érdekes mintázata csapta be a szememet, talán a felhő fura fátyolszerű formái. Nincs jelentősége, a falon mindenképp saját erőből kell feljutnunk. De hol – ez most a kérdés! Kihajló és megbízhatatlan sziklában folytatódik mindenütt a törmelék. Felettünk van ugyan valami párkányféle, ami innen nézve járhatónak tűnik, ám aztán? No mindegy, ne siessünk annyira előre! Először cserkésszük be a nevezett párkányt, s ráérünk ott aggódni a többi miatt. A fal meredekebbnek bizonyul, mint amilyennek az imént látszott, de leküzdve megtaláljuk a standként jelzett szerény odút, benne egy kötélgyűrűhellyel. Hosszú oldalazás következik, mígnem egy szöghöz érünk. Úgy tűnik, itt befejeződik a sétatúra.

Egy kihajló tömb mentén csak a harmadik nekifutásra sikerül felhúzódzkodnom. A folytatás ferdén jobbra már könnyebb, noha az ingatag, kongó pikkelyeket követve fokozott óvatossággal lehet csak kapaszkodni. S ezzel fordított arányú biztosítással, hiszen a laza kőtömbök mögé hiába raknék be éket, más lehetőség pedig nincs. Egy kényelmes szegélyre érve ellenkező irányba, visszafelé folytatom a harántolást. Itt már akad egy régi szög, és egy beszorult Friend is. Olyannyira meglep a hirtelen bőség, hogy vakon elszáguldok a két standszög mellett, túlhaladva még a párkány végén is. Az említett kampókat Ica fedezi fel, miközben lassan közeledik. A tartózkodási helyemről lehetséges egyetlen folytatás a felettem induló függőleges bevágásban nem tűnik könnyűnek, így még örülök is, hogy vissza kell másznom egy keveset a standhoz. Az onnan áthajlással kezdődő repedésben több szög is látszik, ez reménykeltően hat. De már az első két méter után kétségeim támadnak: talán a korábban említett bevágásban kéne próbálkoznom! No de a szögek itt vannak, és a stand is. Ám legyen, ha erre visz az út, hát itt mászom fel. Fogjuk rá, hogy a hátizsák súlya miatt, de kénytelen vagyok belefogni az egyik köztesbe, hogy felhúzzam magamat. Azt azonban, hogy a másik variációt választva sikerülne-e tisztán saját erőből megoldanom a továbbjutást, mégsincs kedvem kipróbálni. A ködben ugyan kivételesen nem gondolok arra, vajon milyen változások zajlanak a légkörben, amit nem látunk, de túl sok felesleges időt nem szeretnék elfecsérelni. Megyek inkább tovább fölfelé, miután beértem egy nem túl nehéz, de végeláthatatlan kéménybe. Még egy kötélhossz szép mászás vár ennek tetejéig, ahonnan ugyan egy megszakítás után folytatódik tovább a kémény, de a további szakasza már nem tartozik a járható terepek közé. Függőleges, riasztó hasadékká alakulva szökik fel, melynek kőzetét ránézésre csak a szentlélek tartja össze. Ez az egyik olyan hely, ahol az első megmászók dolga nem lehetett egyszerű! Merre tovább?

„Át kell lépni a szirt merőleges élén az ismeretlenbe Falzarego felé és végig kell járni a 60–70 m hosszú vízszintes kitérőt a fal alatt, keskeny köveken, vagy 1000 m függélyes magasban a Tre Sassi felé vezető út felett. Mint a hogy a vak a színekről képzetet nem alkothat magának, oly kevéssé fogja megérteni a szédülő ember, hogy itt teljes biztonsággal és egyensúllyal lehet mozogni. Ez a „Traversirung” egyike a legérdekesebbeknek az összes Alpesekben; roppant exponált és nehezíti az a körülmény, hogy a kapaszkodók nem maradhatnak ugyanazon a színvonalon, hanem majd 1–2 métert lefelé, majd ugyanannyit felfelé kell előre nyomulni…” (Jankovics Marcell: Az Alpesek c. művéből)

Balra egy keskeny törmelékpárkány kezdődik, ami hamarosan véget ér. Áthajló, sárgás leszakadás van előttünk, mely csaknem az országútig zuhan. Persze a szemünk már látott egyet s mást, így ezen a borzasztóan kitett falon is észreveszi a lehetőséget. Pár méter lemászás egy repedés mentén a semmi felett, aztán oldalra táncolás néhány kis perembe kapaszkodva, míg egy tágas fülkében megpillantjuk az útkönyvet. Az első megmászás százéves jubileumának alkalmával helyezték el itt, az útvonal leghíresebb szakaszán. Igaz, hogy ez még korántsem a vége, még hátravan pár kemény kötélhossz, de innen már elég bajos lenne visszafordulni. Mi sem gondolunk ilyesmire, inkább folytatjuk az „űrsétát”. Igen, ez néhol teljesen olyan, mintha a levegőben lépkednénk, vagy valami felhőkarcoló eresze alatt próbálnánk körbemenni. Szögek és kötélgyűrűhelyek szerencsére akadnak – nem több, de nem is kevesebb annál, ami szükséges. Ezúttal a köd is mellettünk van, jóbarátként rejti el előlünk az ijesztő szakadékot. Néhány pillantást azért engedélyez, hogy legyen mire visszaemlékezni: a Falzarego-hágóba kanyargó aszfaltút a parányi játékautókkal elő-előbukkan a lábaink alatt. Úgy tűnik, a nap reggel óta elszántan küzd a sűrű párával, s néha megtalálja annak gyenge pontjait. Igaz, a köd azon nyomban visszahódítja a területet. Ma ő itt az önkényúr, aki birodalmának minden szegletéhez görcsösen ragaszkodik. Még egy fényképnyi időt se hagy, a felcsillanó fény helyére bárhol tüstént rátelepszik…

Vége a híres traverznek, még száz méter mászás (vagy „már csak” száz méter?) van hátra a gerincig. Némi meredek, de stabil szikla, majd sokfiókos szekrény-mászás után az utolsó kémény tövénél állunk. Erről először a sokat használt szófordulat jut eszembe: „végül, de nem utolsósorban”. Mert nem tűnik lényegtelennek – ami a nehézségét illeti. Hajrá, előre! Egy sima oldalú bevágás állít meg, melyet terpeszmászással próbálok leküzdeni. Jobb lábam azonban folyton lesiklik a csúszós kőről. Mást kell kitalálnom, így nem jutok fel. Karomat mélyen belefeszítve a repedésbe, oldalra fordulva kísérlem meg, de így a hátizsák van útban. A sportszerűség és az időtényező ismét komoly konfliktusba keveredik bennem. Az idő győz: mint ahogy korábban már egy helyütt megalkudtam, most is feladom. Jóllehet, ezúttal nem köztesbe fogok, csupán a zsákot veszem le. Majd felhúzom, ha könnyebb szakaszra értem. Ez megtörténik, kikötöm magam két homokórához, leengedem a kötelet. Ica ráköti a zsákot, húzás indul. Vajon miből gondoltam, hogy nem fog elakadni? Mi legyen? Gyors döntés: zsák mehet vissza, stand marad a kémény közepén, társam hátizsákostól indul fel. Megszenved ugyan vele, de így legalább nincs akkora rizikó. A standtól ismét zsákkal másznék tovább, de végül abban maradunk, hogy jó lesz nélküle is. Ezt a maximum harminc métert már ne kockáztassam, s Ica is majd csak felszenvedi magát valahogy. Méghozzá lazábban, mint hittem volna.

A kémény tetején óriási megkönnyebbülés lesz úrrá rajtunk. Edzőcipőt húzunk, elpakoljuk a felesleges cuccot, s összetekerjük a kötelet. Innen a viszonylag meredek, de nem nehéz gerinc élének lépcsőin kapaszkodunk tovább. Jobbra több ízben is alkalom nyílik lepillantani, alattunk pokoli mélyen a nagy amfiteátrum. S a lényeget majdnem elfelejtettem: közben kiértünk a ködből! Mögöttünk a Civetta, a Pelmo, az Antelao, a Sorapis (utóbbi még mindig fehérbe öltözve) napsütötte szigetként merednek ki a derekukat körbeölelő felhőpaplanból. Eszméletlenül szép látvány! Cortina apró ház-legókockái a lyukacsos páraszőttes alatt úgy hevernek, mintha egy rosszcsont kölyök hagyta volna szét játék után őket. A nap már erősen nyugatról tekint ránk, a Sella környékét beborító hullámzó gomolytengerből. Késő délutáni színek öntik el a tájat. Nekünk még jó sokáig eltart felkapaszkodni a gerinc púpjára, s a csúcs kúpja még mindig előttünk van. Itt a kőzet egyre omlósabb, egyre több a törmelék. A gurulós óriási sóderhalmon egy keskeny szegényt kezdünk követni balra. Jeges peremek következnek, melyeken kicsit felgyorsul a pulzusunk. Itt sem lenne jó megcsúszni – a túrának bizony még nincs vége! Az utolsó golyóscsapágy-lejtőkön magasabb fokozatba kapcsolunk, hogy túlszárnyaljuk a visszacsúszásunk sebességét. Végre rendes ösvényen állunk, már csak néhány kanyar a tető. A keresztnél csak mi vagyunk, a turisták ilyenkor már rég a házban töltik a bendőjüket. Ez azonban most egyáltalán nem zavar. A nap e percben bukik alá a csokoládébarna gomolytengerbe. A szigetként álló tömbök lilás pírban égnek, nem kell hozzá képzelőerő, hogy azt higgyük: vulkánokkal teli óceán közepén állunk. A fények és a felhők téli alkonyokat idézők, csupán a hófedte gerincek hiányoznak. Badarság, dehogy hiányoznak – már csak az kéne, így is elég lesz lemenni!

A gerincháton és az északi oldal felső részén még világosban talpalunk lefelé. A vízfolyásoktól csúszós letöréseket kerülgetve azonban lelassít az ösvény keresése, így végül elővesszük a lámpát. No de mit számít már, hiszen a Tofana ezúttal talán legszebb oldalát mutatta meg! Azt, melynek szikláit az ember – méghozzá híres honfitársaink – keze először alig több mint száz éve érintette. Ahol a hegymászás csaknem minden szépségét megtaláljuk, de mindezt továbbra is csak a vállalkozó szelleműeknek tartogatja…

(Megjelent a Hegymászó c. kiadvány 2005. évi számában)

Kategóriák
Hegymászás

Schermberg északi fal

Egy újabb valóra vált álom

A Schermberg északi fala nem tartozik a hivalkodó természeti látnivalók közé. Sőt, igen szemérmes fajta, szinte az utolsó pillanatig elbújik a kíváncsi tekintet elől. S amikor végre megpillantjuk, taktikát változtat: próbálja magát jóval szerényebbnek mutatni, mint amilyen, a gyanútlan hegymászó pedig bedől a trükknek – mindaddig, míg a falhoz tartó erdei úton sétálva megérkezik ahhoz a ponthoz, ahol a törmelékes folyómeder hirtelen kiszélesedve egy nagyobb nyílt térséget alkot. Itt viszont egy szempillantás alatt hatalmába keríti a döbbenet. A völgyet lezáró, eddig átlagosnak tűnő, árnyékba burkolózó sziklaoldal szinte rázuhan a szemlélőre, aki egyszerre töményen érzi át saját parányiságát és jelentéktelenségét az Alpok legnagyobb mészkőfalaihoz képest. Ez a látvány olyan monumentális, amihez foghatóban kevés helyen lehet részünk. Fentiek tükrében pedig a falon vezető legkönnyebb útvonal is olyan élményt ad, amit aligha felejtünk el egyhamar. Persze nyilván nem a technikai nehézség az, ami miatt ez a túra olyan nagyszerű. Ezen a közel másfél kilométer magas sziklalépcsőn fokozatosan felfelé kapaszkodni, közben a jobbra-balra leszakadó karsztos táblákban, pillérekben gyönyörködni, néha visszapillantani az árnyékba merülő, hosszú és hallgatag völgybe – ez adja az amúgy egyszerű mászás különleges ízét-zamatát, amit azért a középtájon lévő ún. Templomtetőn és a kiszálló bordán némileg kitettnek minősíthető szakaszok is színesítenek. A csúcsra vezető gerinc pedig, noha itt már stresszmentesítő drótkötél van szinte végig (Tassilo Klettersteig), remek zárása a fárasztó felmenetnek. Csak ne felejtsünk el erőt tartalékolni a visszatérésre használt turistaösvényre, mely bár könnyű, de eleinte erősen karsztos, figyelmet igénylő terepen vezet.

A falat eddig csak fotókról ismertem, amikről ugyebár tudjuk, hogy ritkán mutatják hűen a valóságot. Többnyire szelídebbnek tűnik rajtuk a meredekség, és még a nagylátószöggel készült képekről is hiányzik az a kiterjedt tér és ásító mélység, ami ekkora természeti képződményen mászva körülveszi az embert. A mostanság divatos, fejkamerával készült videók ugyanakkor pont fordított hatásúak, a ténylegesnél ijesztőbbnek mutatják a mászó környezetét, s ez a torz kép sem segít elképzelni, milyen lehet élőben. Egy biztos: ha erre alapozva nekivágunk, többnyire mást kapunk, mint amire számítunk. Mint ahogy más téren, pl. egy híres műemlék megpillantásakor se ritka, hogy azt érezzük: nem olyan, mint vártuk. Kora reggel gyalogolva a fal felé, főleg ez motoszkált a fejemben, s hogy milyen lesz rajta mászni, de ez a lassan körvonalazódó kép folyamatosan változott. Amikor aztán a bevezetőben taglalt lapos térséghez értem, fantáziám minden addigi szüleménye varázsütésre szertefoszlott. Ahogy az addig csupán előttem álló fal egyszeriben fölém magasodott, azt nehéz, szinte lehetetlen szavakba foglalnom. S innentől már nem volt bennem kérdés arra vonatkozólag, milyen lesz. Milyen lenne, nagyon magas és meredek! Aki eddig még nem érezte magát pici hangyának egy égig nyúló mesebeli lovagvár tövében, feltétlenül jöjjön el egyszer ide – garantáltan könyörögni fog, hogy valaki varázsolja vissza a valóságba!

A turistaút a sziklák lábánál hirtelen balra fordul, innen csak pár lépés a beszállás. Nincs falhoz vezető hosszú törmeléklejtőn vissza-visszacsúszkálás vagy törpefenyővel folytatott bozótharc, se porhanyós kőzetű „vorbau”. Hiányzik minden olyan jellegzetes terepszakasz, ami átlagos falakhoz közelítve normálisnak számít. Mindössze tíz méterre a jelzett ösvénytől ott virít a képzeletbeli tábla: „Mélyvíz, csak úszóknak!” A folyamatos vízcsorgástól csúszós, sötétre színeződött táblákon óvatoskodok felfelé nagyjából egy kötélhossznyit, míg járóterepre érek. Innen jó ideig nincs más dolgom, mint minimális kézhasználattal gyalogolni egyre feljebb az alig kijárt, de azért a hegyekben edződött szem számára kivehető nyomokon. Az alsó sziklasáv felett füves, könnyű oldalon visz az út folyamatosan jobbra tartva, kicsit mászni csupán néhány vályú keresztezésekor kell. Az út kényelmes, talán túlságosan is. Olyan érzésem kezd lenni, mintha egy normál füves-köves alpesi hegyoldalon szerpentineznék felfelé, tulajdonképpen csak a piros-fehér turistajelzések hiányoznak (és persze a turisták). Aztán, úgy 500 m szint megtétele után kiérek a középső nagy pillér túlsó szélére és hirtelen eszembe jut, hol is vagyok valójában. Itt olyasforma terepen kell felmászni, mint mondjuk az Oszolyon az Óvoda sziklái, jobbra és alattam viszont csak sejtem, mi lehet… mivel nincs nagy hajlandóságom arrafelé nézelődni, inkább nagy levegővételek közepette teljesen az előttem emelkedő falra összpontosítok. Minden fogást és lépést alaposan ellenőrzök ráterhelés előtt (nem mintha a kőzetminőség indokolná, de helyzetemben a 99 százalék sem elfogadható kockázati mérték). Aztán az egyik legkitettebb szakaszon sikerül irányt tévesztenem. A nálam lévő leírás és a józan ész is balra vinne, de jobbra tűnik járhatóbbnak és talán kijártabbnak. Kétszer is elindulok tehát jobbra, de szerencsére mindkétszer hamar elbizonytalanodok és, az ősrégi szabályt követve, visszamászok oda, ahol még biztosan az útvonalon voltam. Végül egy repedést követve, majd rézsút balra tartva találok egy nittet és megpillantom a következő jellegzetes tájékozódási pontként szolgáló kis sziklafogat. Nagyszerű!

A tornyocska mögött átkelve, újra „sétatúra” következik. Habár itt szinte folyamatos a mászás, de a terep korántsem olyan meedek, mint az előző szakaszon, és jóval kevésbé kitett. Mindjárt elérem az út kulcsrészének számító „Templomtető” felső peremét, amihez egy kb. 50 méteres gyönyörű rámpa vezet. Itt nittek, standgyűrűk könnyítik ugyan a biztosítást, de nem érzem szükségét. A sima tábla külső peremén haladok, ahol jóval tagoltabb a szikla, mint a középvonalában vagy a belső felén. Hatalmas fogások adnak megnyugvást és biztonságot, közben ide-oda forgatom a fejem, nem tudok betelni a látvánnyal. Pár fotó is készül sebtében, de persze azért tízórai piknikre nem állok meg pont itt. Mindjárt kiérek a pillér tetejére, ahol sokkal kényelmesebben ehetek és az árnyékban haladás ellenére kezdődő folyadékhiányomat csírájában elfojthatom, s persze az útkönyvbe is befirkálhatom, hogy itt jártam.

Képek első fele:

A rövid pihenő hasznos, mert a következő 200 m szintet gurulós törmelékkel borított emelkedőn kell megtennem (ha már a beszállás előtt ugye kimaradt). Szerencsére a bal oldalán rengeteg nagyobb kő, beágyazódott tömb van, melyek megkönnyítik a haladást. Persze kicsit fárasztó, de messze nem ez életem legizzasztóbb görgetegen történő felkapaszkodása, sőt… Elérem a legfelső omladékrámpát, ami balra egy bordához vezet. Aztán ezt az egyre meredekebb bordát kell követnem csaknem a végéig. Szerintem ez az útvonal legnehezebb része, noha kitettségben a Templomtető alsó szikláitól elmarad, de egy-egy kis felszökésen átmászni nem is annyira egyszerű. Olyannyira, hogy a vége felé elő kell vennem a kötelet (legalább nem cipeltem hiába). Előttem a borda függőleges falacskával folytatódik, melyre felhúzódzkodni túl szellős, a szikla pedig itt kivételesen nem tűnik megbízhatónak. E három tényező együtt már túl sok ahhoz, hogy biztosítás nélkül vállaljam a következő szakaszt. Igaz, így némileg több időt igényel túljutnom rajta, de ez mellékes. A pár méteres falra felkapaszkodva, keskeny párkányon jobbra traverzálok, majd egy meredek repedés mentén ismét felfelé mászok. Pár méter után nem érzem szükségét a kötélnek, de itt nincs mód elpakolni. Tovább kell másznom, míg találok megfelelő standot, majd vissza a kötél alsó végéhez, és újra fel. Az önbiztosítás nagy hátránya, hogy minden ilyen szakaszt kétszer kell megmászni, közben pedig vissza kell ereszkedni vagy mászni a kötél alsó rögzítéséhez. Logikus, hogy így jóval lassabb a haladás, mint egy társsal. Azonban ha olyan helyre érünk, ahol a legapróbb kétség felmerül, nem érdemes elvetni a biztosítás ötletét, nem szabad a sebesség oltárán feláldozni a biztonságot. Legyen csak pár méter, de sokszor egyetlen heveder vagy kötélgyűrű használatán is az életünk múlhat, pszichés határainkat nem ilyenkor kell tesztelgetni…

Nemsokára letérek a bordáról, mindössze egy horizontálisan rétegződött falsáv választ el a gerinctől. Itt ismét balra tartva látszik logikusnak a kimászás, ám jobbra most is sokkal könnyebb terepen vezet egy ösvényféle. Megint engedek a csábításnak, és ismét zsákutcába jutok. Felettem karnyújtásnyira a gerincen futó drótkötél, de az alatta lévő réteglapok pár méter magas kihajló sávot alkotva zárják el a kijutás lehetőségét. A sziklasáv tövében kicsit még megyek tovább egy esetleges mászható pont találásának reményében, majd belátom, hogy valószínűleg a másik a jó irány. Visszatérek tehát oda, ahonnan a gyanú ellenére az előbb mégse balra indultam. Néhány méter mászás után találok is egy vadiúj nittet, ami megerősít abban, hogy tényleg erre kell menni. Meredek sziklán érem el a gerincet, de közben (a kitettségtől eltekintve) komolyabb nehézséggel nem találkozom. További nittekkel viszont igen, ha itt valaki igényelné a biztosítást, lehetőség bőven van rá. Ez egyébként az egész útvonalra érvényes: ahol felmerülhet a kötélhasználat igénye, ott ez könnyen kivitelezhető. Igaz, ebben az esetben az átlagban 4-5 órára taksált mászóidő a 8 órát is simán meghaladhatja.

Kinn vagyok tehát a csúcsgerincen. A méreteket jól érzékelteti, hogy innen még több mint negyedóra kell, hogy elérjem magát a csúcsot. Ajándék ez a napsütötte, biztosított útszakasz a hosszú mászás végén, főleg tájilag – különös tekintettel a jobbra leszakadó északi falra –, de a gerinc kőzete is szép. Nem nehéz, de néhol azért használom a drótkötelet, ha már itt van. Persze a legtisztább megoldás az lenne, ha a kiépített ösvényt teljesen mellőzve haladnék végig, de ennyire szigorú még én se vagyok magamhoz. A kilátást nem írom le (lásd vonatkozó képek), a tízórait még a csúcson fogyasztom el, a déli kávé és a sör ízét viszont már a Welser Hütte árnyékában lévő padon élvezem ki egy tábla csoki kíséretében. A falban a napra vágytam, itt viszont inkább hűvösre szomjazom ezen a szép augusztusi délelőttön. Akár a lefelé kanyargó ösvény mentén pihenő zergék…

(A túra időpontja 2020. augusztus 20.)

Képek másik fele:

Kategóriák
Hegymászás

3in1, avagy egyedül a Jof di Montasio szikláin

Sokak egyhangú véleménye szerint a Triglav a Júliai-Alpok királya – nem ok nélkül. Királynője viszont kétségen kívül a hegység olasz oldalán magasba szökő Jof di Montasio, melyet uralkodótársával ellentétben jóval kevesebben látogatnak, árnyékos falait, tornyait sokkal több titokzatosság lengi körül. A Király gerincén, ösvényein vonuló túrázók tömegéhez szokott látogató bizony alaposan meglepődik, ha itt is hasonló népsűrűségre számít. A Montasio szellős, keskeny ösvényein sokszor csak a kőszáli kecskék patáinak izgatott dobbanása töri meg a hegyet körülölelő csendet, a napi átlagot kiadó pár tucat, főleg környékbeli túrázóval pedig leginkább a déli oldalon vezető létrás úton találkozhatunk. Magányra, vad, érintetlen környezetre vágyó hegymászónak pont ideális hely ez, kihívást bőven jelentő, érdekes célokkal…

A hegy nyugatról, a Dogna-völgyből

De miért 3in1?

Nos, bár tervem első pillantásra talán kicsit nagyratörőnek tűnhet, de a cél közelebbi ismeretében a cím magyarázata már egyértelmű: előbb a hegy legnagyobb falán át vezető klasszikus mászóút, aztán az ún. történelmi normál út, végül a legnehezebb jelzett/turista útvonal összefűzése egyetlen túra keretében.

A Montasio másfél km magas nyugati sziklaoldala nem csupán a Júliai-Alpok, hanem egész Európa legnagyobb falai közé tartozik. Noha a rajta vezető Via di Dogna egy már nagyon régen felfedezett, természetes adottságokat követő feljutási lehetőség, mely még megnyitása idejének (1882) technikai szintjéhez mérten sem mondható különösen nehéznek, de a kalandfaktor itt ma is maximálisan jelen van. A fölénk tornyosuló, alattunk leszakadó falak lenyűgöző mérete és a terep vadregényessége gondoskodik arról, hogy a felmászás ezen az ösvényen még jó sokáig ne váljon rutinfeladattá. Ehhez az úthoz bizony fel kell nőni…

Maga a Dogna-út 2400 m-es magasságban végződik, innen több választásunk van. Ha nem óhajtjuk a csúcsot kihagyni – márpedig miért mondanánk le róla, hacsak egy közelgő vihar vagy más váratlan körülmény nem indokolja –, felmehetünk jobbra jó nagyot kerülve, a kiépített ösvényen is. Ám ennél a lehetőségnél az első megmászók iránya, a szintén jelzett, de mászást segítő eszközöket egyáltalán nem tartalmazó Findenegg-folyosó sokkal szebb záróakkordot kínál! A könnyebb, de szintén érdekes másik út pedig kiváló a lemenetre, így tovább növeljük a túra élményszintjét.

S ha az említett irányokat követve elértük a hegy déli szikláinak lábát, jön némi csavar a történetben. Mert ugyebár a kiindulóponthoz is vissza kell jutnunk valahogy. Márpedig erre is kínálkozik – a Sella Nevea felé történő hagyományos lemeneten, majd a hegytömb bonyolult, gyalog vagy valamilyen közlekedési eszközzel történő megkerülésén kívül – egy igen pompás lehetőség: az Amalia-ferrata! Igaz, ehhez előbb újra fel kell mászni némi szintet a déli oldal szikláinak aljától, majd át kell harántolni előbb a nyugati, végül az északi oldalra. Ezzel azonban már el is mondtam a lényeget, a továbbiakban is kalandos, változatos formációk közt vezető útszakaszokra számíthatunk. A Montasio-torta habja, a 3in1 utolsó összetevője pedig maga a via ferrata lesz, melynek kitettsége sem elhanyagolható, ráadásul lefelé nehezedik. (A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy számomra az Amalia-út választása lemenetre csak útközben kristályosodott ki, erről viszont majd később.)

Az útvonal

Nulladik összetevő: az eltévedés

Internet hiányában térkép nélkül indulok útnak, előzetes felderítés híján a sötétben eltévedést sem merem kockáztatni, megvárom, míg kicsit világosodni kezd. Emlékezetből keresem az utat, megyek vagy fél kilométert rossz irányba, amire persze helyismeret nélkül is hamar rájövök (hiszen a nyugati falhoz nyilván nem északkelet felé kell tartanom). Visszafordulok, hamarosan elérem azt a helyet, ahol le kell térni a széles, murvás útról. Keskeny, de azért kivehető csapás visz be az erdőbe, néhol még kopott piros felfestések is akadnak. Eleinte alig emelkedik az ösvény, de aztán fokozatosan egyre erősebbé válik a kaptató, ezzel párhuzamosan pedig egyre nehezebben kivehetővé a nyom. A „nyom” itt már szó szerint értendő, mert egyre többször van olyan érzésem, hogy nem is ember által taposott csapáson haladok. Az erdő egyre meredekebb és sziklásabb, néhol már a kezeimet is használni kell a továbbjutáshoz. Kidőlt fák, gyökerek, csúszós avar, mohos kövek – kezd a terep nem tetszeni. Amikor azonban már éppen megállnék, felismerek egy újabb ösvényféleséget, tehát megyek, pontosabban küzdök tovább. Kiérek az erdőből, törpefenyős gerinc oldalában vezet a nyom, egyértelműen emberi tevékenységre utaló jelekkel (fenyők ösvényre lógó ágai lefűrészelve). Így még most sem fordulok vissza, pedig rég rájöhettem volna, hogy zsákutcába kerültem. Magam sem értem, miből gondolom, hogy ez az az ösvény, ami nekem kell. A felismeréshez előbb el kell jutnom oda, ahol a nyom kivezet a törmeléklejtőre, majd egy nyeregbe. Itt jobbra nagy mélység tárul fel, felettem szintén sziklák, talán a Sárkány-gerinc tornyai. Odalenn pedig valahol a Val Rotta szűk katlana lehet, aminek a bejáratánál kellett volna áthaladnom, legalább 500 m szinttel lejjebb… de ezek persze csak tippek, térkép vagy legalább egy használható vázlat híján. Most mondom ki azt, amit már rég, legalább egy órája kellett volna: irány vissza! Egész pontosan 600 m szint felkapaszkodás, majd ugyanennyi itt-ott nadrágféken ereszkedés, s nem ám egy erdei sétányon, hanem a helyenként 50 foknál is meredekebb, sziklás-gyökeres őserdőben – hogy ez az időben is két óra körüli „pici” kitérő mit jelent egy ekkora túra esetén, valószínűleg nem kell ecsetelnem. És amikor már teljesen lemondtam róla, valahol egészen lenn, a még alig emelkedő terepen megpillantom a helyes utat!

A döntés

Normális hegymászó itt kétféle döntést hozhat. 1. A helyes ösvényt immár megtalálva, esetleg azt még kicsit tovább, a beszállásig vagy a nehezebb terep kezdetéig felderítve, visszafordul és másnap pihenten (és lehetőleg kicsit korábban) ismét nekivág. 2. Ha van nála elég víz és élelem, valamint bivakfelszerelés, folytatja az utat a tényleges beszállásnál lévő Edvige Muschi-barlangig, mely az egyetlen viszonylag normális éjszakázási lehetőség ebből az irányból, és ami innen még minimum 800 m szintemelkedést jelent, ismeretlen terepen. Persze tény, hogy ott a Suringar-bivak is a hegy felső nagy párkányán, 2430 m-en, de annak eléréséhez gyakorlatilag teljesen meg kéne mászni a falat, ami az eltévedéssel együtt számomra már két km szint leküzdését jelentené, végig ismeretlen, úttalan terepen. Ez pedig nem kevés, viszont jó sok. Itt azonban mégsem egy szimpla választásról van szó. Ugyanis akár visszafordulok, akár felmegyek a barlangig, másnap következne a feladat oroszlánrésze – és akkor még hátra van a lemenet is. S itt jönnek be további, döntésemre hatással bíró tényezők. Először is az időjárás, mint egyik legbefolyásosabb elem. Márpedig a prognózis szerint másnapra jelentősen megnő a zivatarképződés esélye, így az 1. verzió alapból felejtős, a teljes túrát elölről kezdeni esélytelennek tűnik úgy, hogy legalább a mászósabb – tehát a nagyobbik – részét szárazon megússzam. A 2. lehetőség választásához ugyanakkor minden adott, a zsákomat bő másfél napra számolt ennivalón, bivakzsákon és némi tartalék ruhán kívül 4 liter folyadék is húzza. A kocka tehát el van vetve: előre!

Közben saját fizikai és lelkiállapotomat is alaposan kielemzem. A hosszas vívódás eredménye pedig abszolút nem szerénység vagy szerénytelenség kérdése (nem is lehet az, hiszen ebben a helyzetben félretéve mindazt, amit esetleg szeretnénk gondolni magunkról, szigorúan objektíven és mélyen kell az embernek önmagába nézni!). Tény, hogy nagyon jó formában vagyok minden tekintetben. Persze ez nem újdonság önmagamnak, hiszen pont emiatt vagyok itt. Ha nem tettem volna meg minden tőlem telhetőt a felkészülésem során, s ha nem érezném azt az ilyenkor szinte kötelező minimális magabiztosságot, hogy minden klappol és „innentől rajtam nem múlik, nem múlhat”, most nyilván nem a Rio Montasio mély szurdoka felé szaporáznám még mindig friss lépteimet, hanem valamelyik egyszerűbb hegyen igyekezném kiélvezni az augusztusi nap utolsó sugarait. De miért is részletezem ezt ennyire? Mert pont annak látszatát szeretném elkerülni, hogy tovább indultam és – mintegy véletlenül vagy lazán, a kisujjamból kirázva – egyszer csak hopp, mégis felértem a csúcsra. Ez egyáltalán nem véletlen vagy valami égből jött szerencse volt, hanem az évek során folyamatosan végzett állóképességi edzéseken kívül a tervszerűen felépített mászások, túrák tucatjainak eredménye. Tudom, hogy képes vagyok a teljes útvonal megtételére még így, a rengeteg szint- és idővesztés ellenére is, sőt mi több, elég gyors vagyok ahhoz, hogy akár valamit behozzak a veszteségből (noha pontos részidőkre lebontott tervem nincs, nem is szeretem a túrákat annyira a számoknak alárendelni). Ugyanakkor azt is tudom, hogy a Muschi-barlangban éjszakázást el akarom kerülni. Nem túl bizalomgerjesztő ez a nyirkos és büdös sziklaodú (noha ezt a véleményemet itt lenn még csak pár fotóra alapozhatom, de megérzésem nemsokára beigazolódik), persze más kérdés, ha valaki rákényszerül. A felső párkányon lévő Suringar-bivakban pedig maximum akkor aludnék, ha mégis elromlik az idő vagy kicsúszok a sötétedés előtti csúcsmászás esélyéből. Esetleg ha a nagy mellénnyel bevállalt mászás során mégis nagyon elfáradok. 🙂

Első összetevő: nyugati fal, Dogna-út

Az ösvény eleinte kényelmesen vezet az erdőben, aztán hirtelen egy monumentális szurdokvölgy, a fentebb egyszer már említett Val Rotta kezdeténél találom magam. Ezer méteresnél is magasabb, vad tornyok, függőleges, emberi kéz által talán soha nem érintett falak döbbenetes látványa ad ízelítőt a Montasio hegytömbjének komor világából. Patakátkelés, egy darab régi drótkötél a meder túloldalán, az utolsó vízlelőhely kihasználása. Rátapadok a vízre, és mint a teve, ami belém fér… Majd nemsokára azon kapom magam, hogy magasan a Clapadorie-szurdokban rohanó Montasio-folyó felett haladok, törpefenyőkkel szegélyezett keskeny csapáson. Hamarosan elérem az első nagyobb összpontosítást igénylő helyet, ahol balra sima sziklalépcsőkön kell felmászni, miközben jobbra talán száz méternél is nagyobb mélység tátong közvetlenül alattam (Pas Cjatif). Itt régi drótkötelek lógnak ugyan a sziklán, ám a rögzítési pontok félig a levegőben, a kábelek felső végét pedig megette a rozsda. Kapaszkodásra teljesen alkalmatlan mind, a hely kitettsége viszont nem lebecsülendő, itt hibázni semmiképp nem szabad.

Nem csupán a mélység ijesztő

Feljebb az ösvény ismét törpefenyők sűrűjében halad, noha egy meredek bevágás újból teljes koncentrációra késztet. Közben folyamatosan emelkedek, bár itt-ott némi szintveszteség is előfordul. A nagy rámpa alatt aztán megváltozik a terep, elfogy a törpefenyő, az eddigi többnyire gyaloglást nagyrészt könnyű, kissé törmelékes sziklán mászás váltja fel. Délelőtt 11 környékén érem el a kis barlangot (Ric. Edvige Muschi-Zuani), ami a valóságban ugyan bő 100 méterrel alacsonyabban van, mint azt az általam felkutatott források feltüntetik, de így is megerősít abban, hogy haladjak tovább. Az ég kék, a fű zöld, fáradtságot egyelőre nem érzek, tehát vége a sétának, következik a tényleges mászás azon a hatalmas, lépcsős rámpán, amelyik a jobbra-balra függőlegesen leszakadó, pokolian sima falak közt aránylag egyszerű természetes feljutási lehetőséget kínál. Igen, egyszerű, viszont az út két kulcshelye is itt van. Az első rögtön a barlang felett, egy sötét kéményhasadék, amelyben csak úgy férek el, ha a zsákomat magam előtt rakosgatom. Nem a megszokott vertikális irányú kémény ez, inkább vízszinteshez közeli, ahol félig négykézláb, kúszva lehet átjutni. A végén egy átlépés is színesíti, egy pici adrenalin…

A rámpán aztán már könnyebb haladni, jó fogású, oldott, tapadós felületű szikla, nem túlságosan kitett, noha azért a mélység folyamatosan nő a talpam alatt. Majd előttem a második kulcshely, azaz a terep átmegy közel függőlegesbe. Kicsit keresgélek jobbra-balra, mígnem feljebb egy füves párkányon megpillantok egy piros régi szöget. Felette egy törősnek kinéző repedés mentén elindulva, pár méter után ismét könnyebbnek tűnik a fal, de az a pár méter pont elég, hogy elbizonytalanítson. Nem szeretnék kockáztatni, s mivel zsák nélkül lényegesen könnyebb mászni, így inkább azt is leteszem és rögzítem a szöghöz. Előveszem a kötelet, egyik végét magamhoz, a másikat a párkányon hevenyészett standhoz kötöm. A szokásos önbiztosításos módszerrel, a szokásosnál is nagyobb óvatossággal kezdek felmászni, minden fogást és lépést alaposan ellenőrizve. Pár méter után tényleg könnyebb terepre jutok, és egy jobbra emelkedő keskeny vályút követve nemsokára találok egy masszív kőtömböt is, amihez kikötöm a kötelet. Ereszkedés vissza a piros szöghöz, majd immár a rögzített kötéllel biztosítva magam, felmászok újból, a zsákkal a hátamon. Rövid szusszanás, kb. két kötélhossznyi valamivel könnyebb szikla, persze ez már újra kötél nélkül, majd trekkingcipőre váltok. Innen már szinte gyerekjáték a maradék néhány száz méter szint a bivakházig. Közben balra a Szfinx nevű hatalmas sziklaforma látványa kísér, és a már nagyon messze alattam húzódó, itt-ott napos, de leginkább árnyékos völgybe is vetek pár pillantást. Fantasztikus itt fenn, mintha repülőből nézném a tájat, pedig még hol vagyok a csúcstól!

A rámpa tetejét őrző torony kicsit fentebbről. A mélység pedig, mintha repülőből néznénk…

Második összetevő: Findenegg-út és a csúcs

Még mindig fiatal az idő, közben kiértem a napra is, pár falatnyi pihenő a Suringar-házikónál, majd irány a Findenegg-út. Gyönyörű, fehéren vakító mészkőfalak közt széles, lépcsős folyosóban haladok, itt már végig piros felfestések vannak, és feltűnik pár turista is. Egy páros lefelé jön, rájuk nagyon figyelek a kőhullásveszély miatt, de szerencsére óvatosan mozognak. Előttem is haladnak ketten, akik viszont folyamatosan szórják a köveket. Velük kapcsolatban egy dolgot tehetek: rohanok, ahogy csak bírok, hogy mielőbb megelőzzem őket. Miután ez megtörténik, már semmi nem állíthat meg, a kissé kitett gerinc lépcsőin ugyanúgy rohanok tovább, mintha sietnem kellene valahova.

Itt már nem egyedül vagyok

A csúcson sem pihenek sokat. Persze azért harapok valamit és a kőszáli kecskéket is méltatom pár pillantásra, de tudom, hogy még csak a túra felénél tartok, még ha a nehezebbik felén túl is vagyok. Irány a túlsó gerinc, majd a híres drótkötéllétra, nem sokat vacakolok, csak egy-egy fotót kattintok (pedig többet is megérne és ez a teljes útvonalra igaz!). A sziklák lábától pedig már nem kérdés, hogy ismét felfelé mászok. Buszjárat nincs vissza a kiindulóponthoz, egy bizonytalan ideig tartó stoppoláshoz nem fűlik a fogam, gyalogosan valamelyik hágón át minimum még egy teljes napot igényelne, annyi vizem már nincs, az Amalia-ferratán viszont még ma visszaérhetek. Rutinból ismét az égre pillantok, de a gerincek körül úszó néhány lapos felhőpászma ártalmatlannak tűnik, a délutáni nap szinte akadálytalanul tűz. Ez a döntés hamar megszületik…

Harmadik összetevő: Amalia-ferrata

Először vissza a Suringar-bivakhoz, ami már nyilván nem esik annyira jól, mint a pár órával korábbi felfelé kapaszkodások, de ez törvényszerű. Alapvetően még kondival is tűrhetően bírom, és a mászást igénylő szakaszokon a koncentrálás sem okoz gondot. Utóbbi főleg fontos ezen a sziklás, kitett terepen, ezért folyamatosan figyelem mozdulataim rendezettségét. A bivaknál viszont, „ne feszítsük túl a húrt” jelszóval, csak megszavazok egy kiadósabb pihenőt. Előkerül a kolbász és más finomságok, végül is még mindig nincs négy óra, az idő is stabil és úgy tűnik, az erő is velem van. Erre szükségem is lesz, hiszen az Amalia-ferrata a meredek északi falon át újabb 600 méter mászást tartogat lefelé, és csak egy részén van drótkötél…

Tovább. Az ösvény átfordul a zord északi falba, majd végre lefelé tart. Részben séta, részben könnyű mászás füves terepen, ez nem hangzik fenyegetően, ám alattam jelentős a mélység. Itt azért elférne pár drótkötél… Persze a kiépítők nyilván nem lemenetre szabták az utat, de ez az egyébként logikus magyarázat most nem boldogít. Koncentrálni kell végig. Lejjebb, egy törmelékes katlanban haladva már kezdenék fellélegezni, amikor újabb letörés peremére érek. Tudomásul kell vennem, hogy a fal alsó, legmeredekebb része még alattam van. Innen viszont végig drótkötél mentén mászhatok, ami egy kis fellélegzést jelent a szinte szünet nélküli koncentrálás után. Nagyrészt használom is az erre a célra rögtönzött kantáromat, miközben egy függőleges kéményhasadékban tornázok lefelé. Aztán ennek is vége, törmeléklejtőn át, majd egy vízmosáson keresztül jutok a festői környezetű Stuparich-kunyhó közelébe. Kiváló alvóhely lehetne, ha itt esteledne rám, de hol van az még!

Balra a Nabois Grande, jobbra a Jof Fuart északnyugati fala

Úgyhogy egy törpefenyők közt vezető turistaúton nekivágok kétszáz méter újabb szint leküzdésének, majd egy kis hágó túloldalán hosszú, kanyargós, törmelékes lejtő következik. Pár legelésző vadállat keresztezi az utamat, no de nekik ilyenkor van vacsoraidő. Nekem viszont még egy jó óra kell, hogy letehessem a lantot. A patakon átkelve, az utolsó száz méter szintet már aszfalton gyűrhetem le. Közben a hegy naplemente fényében először narancssárga, aztán vörös, végül halvány ibolyaszínben izzó északnyugati gerincének vad tornyai olyan keretet adnak túrám végéhez, aminél szebbet nem is kívánhatnék. Annyira gyönyörű, hogy tátott szájjal bámulok, még a lábaimban lévő 3000 méternyi ma megmászott szintről is teljesen megfeledkezem…

(A túra időpontja 2017. augusztus 29.)

Galéria:

 

 

 

Kategóriák
Hegymászás

Variációk egy vasalóra

Mászás a Schneeberg oldalában

A Schneeberg Puchberg felé néző lejtőin több gerinc is kínál mászási lehetőséget, méghozzá eléggé alpesi jellegűt. A Höllental felőli oldalon azonban a Stadelwandgrat az egyetlen ilyen típusú útvonal, mely ismert a hegymászók között. Igaz, hogy van itt mászásra alkalmas szikla dögivel, de ezek többsége a fahatár alatti régióban található. Fentebb, a törpefenyvesek övezetében már inkább csak a bakancsos turisták fordulnak elő, pedig a nyitott szemmel járó mászók itt is találhatnak feladatokat. Ráadásul nem pusztán erőltetetten megnyitott utakat, hanem olyat is, ami egyébként teljesen kézenfekvő lenne – ha nem kellene hozzá három órát gyalogolni!

Holott úgy is nagyszerű, komplex élményhez jutunk, ha összekötünk egy érdekes, változatos gyalogtúrát egy viszonylag rövid, de szintén szép mászással. Ami a túrát illeti, módunk nyílik más útvonalon megközelíteni a beszállást, mint amelyiken visszatérünk majd. A hegység térképére pillantva láthatjuk, hogy több lehetőségünk is van. A legkézenfekvőbb a Weichtal-szurdokon át felmenni a Kienthalerhüttéhez, a Ferdinand Mayr-úton pedig le. Ez a túra már önmagában kellemes program, de a háztól mintegy negyedóra további gyaloglással elérhető pompás kőzetű, meredek bordán felmászni ugyancsak nagyszerű időtöltés. Mindezek ismeretében talán nem szükséges ragozni, hogy ha e két tevékenységet összekapcsoljuk, mit fog eredményezni.
Azon sem csodálkozhatunk, hogy fél évszázaddal ezelőtti megnyitásától kezdve miért volt sokáig olyan divatos ezen a szép sziklabordán felkapaszkodni. A Bügeleisenkante („Vasaló-él”) zsebes fogásait azonban mostanság már csak elvétve használják, valahogy ellustultak a mászók. Persze azért ma is akadnak vállalkozó kedvűek, egyesek újabb irányokat is keresnek, és a fúrógép sem kerülte el a falat. A felsorolt okoknak köszönhetően pedig most már nem csak az élen, hanem a balról határoló táblákon is mászhatunk. Az alábbiakban is erről a vadonatúj útról – az ún. Bügelbrettről („Vasalódeszka”) – lesz bővebben szó, ami bár egy hajszálnyival nehezebb az eredeti iránytól, de valamivel szebb is annál.

Felmenet a beszálláshoz
Legegyszerűbb a sárga jelzésű Ferdinand Mayr-úton felgyalogolni a Kienthalerhüttéhez, a Weichtalklamm vadregényes, magas falai között viszont sokkal érdekesebb (igaz, hogy valamivel tovább is tart). A másik utat meghagyhatjuk a lemenet céljára. Bármelyik mellett döntünk, az első cél az említett kis menedékház, odáig az útvonalat most nem részletezzük, eltévedni aligha lehet.
A háztól tovább a közvetlenül utána lévő elágazásig, ahonnan a továbbiakban a jobbra vezető Südliche Grafensteig (Schneeberg-körút) jelzéseit követjük. A keskeny turistaút közel szintben maradva, hosszan harántol a meredek, bár nagyrészt erdővel borított hegyoldalban. Közben két törmelékfolyosót keresztezünk. A második után hamarosan a Krottenseemauern markáns sziklatömbje alá érünk, ahol fákkal sűrűn benőtt a terep. (Ha véletlenül túlhaladunk, a nem messze lévő harmadik törmeléknyelvtől kiválóan láthatóvá válik a szikla és az útvonal is jól azonosítható innen. Ha másért nem, egy fotó kedvéért is érdemes idáig elsétálni.
A felettünk mintegy 50 m-rel kezdődő fal tövéhez balról és jobbról egyaránt felkapaszkodhatunk. Miután elértük a sziklák alját, menjünk a fal jobb sarkához. Itt jobbra felettünk, a fal és a hozzá alulról támaszkodó bástyaszerű pillér között egy bevágásszerű kéményt látunk. Ebben fogunk majd felmászni. Az első standot a kémény esésvonalától jobbra, egy régi szögnél építsük meg.

vasalo 1

Mászóút

1. kh: Füves lépcsőkön a kémény alatti kis teraszra. Ezután felmászunk a kéményben a bástyaszerű formáció tetejére. Itt egy sima falsáv állja utunkat, melyen a feljutás az út kulcshelye. A horpadáson át, nagyot nyújtózva érjük el a peremén lévő fogásokat, majd ismét könnyebb sziklán keveset tovább a standhoz (35 m, V).
2. kh: Kis fogásokon egyenesen felfelé egy repedéshez, melynek mentén fel. Tovább szép mászással a táblákon egy kis párkányra, ahol az útkönyvet találjuk (35 m, IV).
3. kh: Enyhén balra tartva, majd ismét egyenesen egy áthajló lépcsőhöz. Ezen keresztül az elkeskenyedő gerincre (30 m, IV–).
4. kh: Az élen különösebb nehézség nélkül a következő csorbához, majd néhány métert fel (II) egy szöghöz, a bal oldalba (20 m).
5. kh: A gerincen felfelé egy táblához, melyen piros felfestés is mutatja, hogy tovább két lehetőségünk lesz. Balra, egy bevágásban egyszerűbb feljutni (IV). A másik változat esetében rézsút jobbra folytatjuk a mászást, egy kissé kihajló falhoz. Itt nehéz felhúzódzkodni (V). Miután sikerült, egy repedés mentén tovább a gerinc sziklás részének tetejénél lévő standhoz (30 m).

Lemenet
Az innen már könnyen járható, füves gerincet követjük a legmagasabb pontig. Tovább lefelé a következő csorbába, ahonnan jobbra folytatjuk az utat. A viszonylag meredek, de könnyen járható folyosóban, majd a folytatását képező törmeléklejtőn gyorsan visszaérünk a fal lábához. Innen keveset tovább lefelé a jelzett turistaútra, melyen jobbra indulva vissza a Kienthalerhüttéhez (közben szép kilátás nyílik a ház irányába!), majd a völgybe. Leggyorsabb és legkényelmesebb a sárga jelzésű Ferdinand Mayr-úton lemenni, de természetesen választhatjuk a szurdokban vezető útvonalat is, sőt a Stadelwandgraben felé is mehetünk.

INFO

Krottenseemauer (kb. 1600 m)
Ausztria, Schneeberg

Jelleg: aránylag rövid, de gyönyörű táblamászás.
Első megmászás: a Bügeleisenkantén W. Kubik, F. Kysela és J. Schrepfer 1954-ben, a Bügelbrettről nincs pontos információ, feltételezhetően 2004 körül.
Fekvés: Krottenseemauern, a Schneeberg nyugati oldalában.
Kiindulópont: Weichtalhaus (563 m, TVN, egész évben nyitva), Kaiserbrunn után 2 km-re. Parkoló a ház közelében.
Táborozás: a kaiserbrunni táborhelyen.
Beszállás: 1050 m szint / 3–3,5 óra (a Kienthalerhüttétől 15–20 perc).
Mászóút: 100 m szint / 1,5–2 óra (150 m mászás).
Nehézség: két helyen V (a felső kikerülhető), több szakaszon IV és IV–.
Biztosítás: jó, stand- és köztes nittek vagy szögek.
Felszerelés: az alapfelszerelésen (beülő, biztosítóeszköz stb.) kívül 7 expressz, 2 kötélgyűrű.
Kőzet: nagyrészt szilárd, szép mészkő.
Tájékozódás: problémamentes.
Lemenet: a legrövidebb lehetőség választása esetén 2,5 óra.

(Megjelent az OVER magazin 2013 júniusi számában)

Kategóriák
Hegymászás

Fledermausgrat

A Vorderberger Griesmauer nyugati gerince

Präbichl környékén az országút választja el a Hochschwab kiterjedt tömbjét az Eisenerzi-Alpok szintén mészkőből felépülő vonulataitól. A hágót övező változatos csúcsokat azonban túratervezési szempontból nem szerencsés földrajzi hovatartozás alapján nézegetni, célszerűbb önálló területként tekinteni őket, hiszen szinte azonos – vagy egymáshoz nagyon közeli – a kiindulópont. A közelmúltban megnyílt vasalt utak megépítése előtt nem volt itt akkora forgalom, mint mostanság. Sízők és bakancsos turisták járták ugyan a vidéket, de pl. a hegymászók inkább a közeli Gesäuse és a Hochschwab-csoport délkeleti részének falait látogatták. Mászó szempontból csupán két olyan célpont van errefelé, ami az ismertségi és kedveltségi listán egyaránt régóta szerepel. Az egyik a Pfaffenstein meredek falakkal letörő gigászi kőtuskója, melyre csodaszép klasszikus utak (is) vezetnek. A másik hegy a jóval szerényebb és rejtőzködőbb életvitelt folytató Vorderberger Griesmauer, melyről most szó lesz.

Tulajdonképpen erre is csak egyetlen mászóút vezet, amit több-kevesebb rendszerességgel használnak, de az nem akármilyen! Nem tudni, hogy az ún. Fledermausgrat (Denevér-gerinc) a nevét erősen cakkozott, bőregér szárnyára emlékeztető alakjáról kapta-e, vagy netán a mélyedéseiben, hasadékaiban megbújó denevérekről. Bárhogy legyen azonban, a név egy könnyen megközelíthető, változatos, élménygazdag mászást kínáló, aránylag jól biztosítható gerincet takar, ami sziklamászóknak igazi csemege. Persze csak annak, aki az adott (UIAA IV) fokozatban abszolút biztosan mozog, s nem ijed meg akkor sem, ha esetleg relatíve hosszabb szakaszokat kell fixen behelyezett köztes biztosítás nélkül megtennie. Most eltekintek a vázlattól, csupán fotókon jelöltem az útvonalat, eltévedni a csak látszólag bonyolult, tornyokkal, lemászásokkal tarkított terepen úgyis nehéz lenne. Az irány részben magától értetődő, a természetes lehetőségeket követi, másrészt minden kötélhosszban akad egy-egy nitt, ami segíti a tájékozódást.

Technikai adatok

  • Kiindulópont: Präbichl (1226 m), parkoló a Polster-lift alsó állomása mellett.
  • Menedékház: Leobner Hütte (1582 m, ÖAV), a felmeneti úton 1 óra 15 perc.
  • Beszállás: jelzett úton a Polster és Griesmauer közti Hirschegg-nyeregbe, ahonnan először tovább a jelzésen, majd az első sziklák magasságában jobbra, 600 m szint / 1 óra 45 perc.
  • Nehézség: több szakaszon IV (repedés, kémény!), általában III körül.
  • Mászóút: 200 m szint, de az útvonal ennél sokkal hosszabb (12-13 kötélhossz és kb. 30 perc könnyű sziklás terep a csúcsra).
  • Mászóidő: 3-4 óra.
  • Felszerelés: 4 expressz, 2 hosszabb heveder és egy éksor ajánlott.
  • Lemenet: É felé a turistaútra, majd azon vissza a Hirscheggsattel érintésével, 2 óra.

Kategóriák
Hegymászás Túra

Kora nyári virágpompa

Eisenerzer Reichenstein először

Az ember az Alpokba ritkán megy holtszezonban. Minek menne, hiszen a sziklák még (vagy már) havasak, az időjárás szeszélyes, az ösvények többé-kevésbé járhatatlanok vagy túl veszélyesek. Így viszont többnyire lemarad erről-arról – például a természet ébredésének talán legszebb szakaszáról. Az éppen elolvadt hó nyomában a fű még csak próbál erőre kapni, a virágok azonban már birtokba vesznek minden szóba jöhető területet – sőt, még a látszólag szóba nem jöhetőket is. A napos oldalak, fokozatosan hómentessé váló gerincek olyan színekben, illatokban pompáznak, amilyeneket nyár derekán már hiába keresnénk. Közben a hegyeket keresztül-kasul behálózó turistautakon még elenyésző a forgalom, csak a madarak visítozása és a mormoták füttyögetése töri meg ezt a nyugalmat árasztó, különös csendet.

Nagyobb technikai kihívást jelentő túrákra ilyenkor még nem lenne bölcs dolog vállalkozni, körültekintő tervezéssel azonban így is szép emlékekkel bővíthetjük képzeletbeli vagy valós túranaplónkat. Noha számos kompromisszumot kell kötnünk, de mint a mellékelt ábra, azaz képsorozat is mutatja, a végeredmény igenis lehet mutatós és pozitív értelemben véve maradandó.

A június végén vagy július elején zajló Zirbitzkogel futás előtt mindig beiktatunk egy-két túrát, melyek céljaként, a fentiek tükrében, nem jöhet bármi számításba. Ilyen program volt anno a Sonnblick és a Rax északnyugati oldala is, 2016-ban pedig az Eisenerztől délre emelkedő Reichenstein környékére esett a választás. Itt a Vordernberger Mauer sziklás gerincén vezető klettersteig volt tervben, amiből a bizonytalan, csapadékosnak ígérkező idő miatt szimpla gyalogos körtúra lett.

Az út harmadánál-felénél többször is rázendítő esőt annyiból nem is bántam, hogy megerősítette, jó döntés volt módosítani a célt. A komor falak, vad sziklaképződmények között gomolygó sötét felhők a látványt is sejtelmesebbé, fenségesebbé varázsolták (amúgy sem lett volna unalmas vagy csúnya). A visszafordulás gondolatához közel járva pedig a Hegy úgy döntött, megkegyelmez nekünk és megmutatja igazi szépségeit is. Ehhez aztán hozzájött odafenn egy mennyei „gulyás” és persze maga a csúcsélmény is, amit a túlsó oldalon történő lemenet már alig tudott fokozni (de azért egy kicsit még tovább növelte).

Fokozni magam sem tudom jobban, így inkább képekben mutatom meg:

Kategóriák
Hegymászás

Keresztül az Alpok legnagyobb jégmezőin

A Berni-Alpok 1997-es traverzálása

Már régóta foglalkoztatott a Berni-Alpok – az a hegység, amit az útikönyv találóan csak „Kis-Himalájának” nevez, ahol az Alpok legnagyobb gleccserei között számtalan szép csúcs tör az égbe, köztük kilenc négyezer méter fölé magasodik. Sőt, a „Rother” kalauzt idézve: „ezek között nincs könnyű négyezres, mint például a Wallisi-Alpokban. Még a legegyszerűbb is gyakorlatot követel, repedezett gleccserekkel, meredek firn- és jégoldalakkal”. A más hegységekben megszokott jelzett utakkal, fix kötelekkel is csak a legritkább esetben találkozik az erre járó. Már a menedékházak megközelítéséhez is a nagy szintkülönbséget út nélkül, fárasztó, tájékozódó képességet igénylő terepen kell leküzdeni. Ez megmutatkozik a hegységbe látogató hegymászók számában is, itt könnyen előfordulhat, hogy az ember a jó idő ellenére egész nap senkivel sem találkozik (kivéve persze a Jungfrau-vasút környékét). Tehát aki nem csak a kitaposott ösvényeket szereti, és nem lételeme a sorbaállás a csúcsokon, annak ideális célpont lehet.

Kiterjedt gleccserek, kilométeres jégfalak, sarkvidéki táj: ez a Berni-Alpok

Az első nekibuzdulás és a Wiesbachhorn
Először ’96 nyarán indultunk ebbe a hegységbe, azonban Ica becsomagolta az útra Leslie L. Lawrence Monszun című könyvét. Ezzel tulajdonképpen el is mondtam a lényeget az útról (s természetesen a könyvet is volt időnk kiolvasni). Azért a Bernináig eljutottunk, a villámok is betartották a diszkrét három méteres távolságot, sőt előfordult olyan csoda is, hogy egy teljes napig nem esett se eső, se hó. Később feladtuk és hazajöttünk.
’97-ben, miután felkészülő túráink javát ismét elmosta az eső, levonva a tapasztalatokat, az uszodai edzésekre helyeztük a hangsúlyt. Aztán, hallgatva az Alpokból hazatérőket, meg a híreket az özönvízszerű felhőszakadásokról, egyre optimistábbak lettünk. Hiszen ennél több eső már nem jöhet, képtelenség lenne. Végül egy szép augusztusi szombat reggelen, miután Ladánkat rogyásig pakoltuk fontos hegymászó felszerelésekkel (pl. kempingszék, kártya, olvasnivaló) és háromheti görögdinnye adagunkkal (kb. 30 kg), elindultunk. Két eső közt jólesett egy kiadós bemelegítő túra a Gesäuse-ben, majd Kaprunba autóztunk.
A Kesselfall Alpenhaus melletti ingyenes parkolót valószínűleg nekünk találták ki, mindenesetre jót aludtunk benne. Másnap korán nekivágtunk a Heinrich-Schwaiger-menedékházhoz vezető közel kétezer méter szintkülönbségű útnak. Az ebédet már a ház teraszán főztük, kíváncsiskodó pillantások kereszttüzében (hogy fér ezekbe ennyi kaja?), a házigazda nagy bánatára. Reggel a vak is látja, hogy az idő pocsék, de mivel mindenki készül a csúcsra, húzódozva bár, de mi is öltözködünk. Szerencsére minket még az ajtóból kerget be az eső. Délelőtt egyszer kisüt a nap, második nekifutás. Gyanúsnak találjuk, de mivel mindenki indul, mi is megyünk, csak lassabban. Kettő null az idő javára. Szerencsére mire kitör a zivatar, már a házban vagyunk. Utána már egész nap ömlik az eső, lemenni sem lenne egy kéjutazás, úgyhogy maradunk. Este pedig jól kitolunk a házigazdával, nevezetesen, rendelünk egy-egy tál levest. Sőt, jóval később cselesen egy adag kolbászt is, erre aztán fennakadnak a szemei a meglepődéstől. Erre a lépésre abszolút nem számított.
Másnap délelőtt egy német fiúval (akinek a társa feladta az előző napi kísérletezgetés után), gyönyörű időben fenn állunk a Grosses Wiesbachhorn csúcskeresztjénél. Utána irány a völgy, közben a Mooserbodennél csodálkozó tekintettel méregetnek, vajon hova megyünk gyalog, mikor itt a busz? A parkolóba érve két doboz halászlé és jó adag mákos tészta után kisorsoljuk az 1. számú görögdinnyét. Elvégre ilyen súlyos poggyásszal nem lehet a svájci hágóknak nekivágni! Reggel pedig irány Svájc, szakadó esőben autózunk a Furka-hágóig, ahol a jó bivakolási lehetőséget kihasználjuk.
Wiesbachhorn képek:

1. nap (Oberaarsee – Oberaar-gleccser – Oberaarjochhütte)
Ébredés után elég tanácstalanul készülődünk, de aztán a hágó túloldalán a szakadozó felhők között megpillantjuk az Oberland fantasztikus csúcsait, és már nem kérdéses a folytatás. Felkanyargunk a Grimsel-hágóba, majd vízesések látványától kísérve, a fjordokra emlékeztető Grimselsee fölött vezető, rendkívül keskeny, meredek, de nagyon festői hegyi úton az Oberaarsee-hez. Jobbra mélyen alattunk az Unteraar-gleccser morénacsíkos jégfolyója, fölöttünk a Lauteraarhorn négyezres csúcsa – autóból ilyen látvány nem sok helyen várja az embert!
Jócskán elmúlt dél, mire összepakolunk és nekivágunk fő célunknak, az Oberland kelet-nyugati irányú keresztezésének. Hatórás túrával, az Oberaar-gleccser süppedős haván végre elérjük a létrát, ami az Oberaarjochhüttéhez vezet. Itt, 3258 méteren a gazda közli, hogy telt ház (?) van. No problem, jó nekünk a terasz is. Készülődésünket látva rögtön akad szabad ágy. Icát elhelyezem bent, én viszont megelégelve a svájci vendégszeretetet, csak azért is kint alszom. Hálózsákból nézem végig a Matterhornon és tekintélyes szomszédain a naplemente összes színjátékát, a látvány már szinte giccses – és mindez ingyen! A házból 20 frankért semmi nem látszik belőle. A vendégek amúgy is mással vannak elfoglalva, egy kissé kapatos társaság petárdázik a közelemben. Egészen addig, míg össze nem szedem német nyelvismeretemet, kár, hogy a legcifrábbakat magyarul mondom, így csak a hangsúlyt értik. De ez is használ, a jégcsákányt már nem kell elővennem.

2. nap (Oberaarjochhütte – Oberaarhorn – Oberaarjoch – Studer-gleccser – Gemslücke – Fiescher-gleccser – Finsteraarhornhütte)
E napi célunk a Finsteraarhornhütte, túl rövid program. Ezért éhgyomorra, egy törmelékbánya utáni szép firngerincen felmegyünk az Oberaarhorn csúcsára, ahol a gyönyörű panoráma miatt jó sokat nézelődünk. A legmegkapóbb innen a Berni-Alpok királya, a Finsteraarhorn 4273 méteres sziklapiramisa. Pont szemben velünk ezer méteres északkeleti letörése, „a Berni-Alpok Walker-pillére”. Estig elidőznénk a csúcson, csak az egyre intenzívebb napsütés (és gyomorkorgás) int minket indulásra. A házhoz visszatérve, bőséges reggeli után nekivágunk a Studer-gleccsernek, hogy átkeljünk a Finsteraarhorn túloldalára.
A napsütötte katlanban térdig süppedve százszor is megbánjuk a késői indulást, de ez még csak a kezdet, a java a Gemslücke nevű átkelési pont másik oldalán jön. Vajon hogy lehet a hágó túloldalán lemenni? A kalauz szerint a déli határoló bordán. Hát, ha majd kinőnek a szárnyaink! Az biztos, hogy a kalauz írója sűrűn csuklik a következő egy-két órában. Rövid tanakodás után a kuloár első látásra nagyon meredek, de meglepően könnyen járható közepében indulunk le. Egy darabig nincs is probléma. Majd miután letörik, még mindig elég jól elboldogulunk, hiszen a mállós kőzetbe ott rugdosunk lépést, ahol csak akarunk. Aztán viszont, a meredek jeget borító vastag törmeléken már szinte lehetetlen megállni. Előbb Ica indul meg, szerencsére még időben le tud fékezni, majd alattam és felettem is megindul a lejtő. Hogy egyensúlyomat visszanyerjem, egyetlen lehetőségem megszabadulni a hátizsáktól. Meglepődve látom, ahogy gurul lefelé, de nem volt sok választásom. Találunk egy meredek hónyelvet, jobb híján a kezemben lévő síbotot szedem szét, és egy kővel felváltva ütögetem bele a csontkemény hóba. Kegyetlenül fárasztó, de legalább hatásos. Hágóvasban nyilván sokkal könnyebb dolgunk lenne, csak az elővétele lenne kissé problematikus. Ugyanis a legurult hátizsákban van mindkettőnké, a kötéllel együtt (mert kímélni kell az asszonyt a cipekedéstől!). Jó, hogy Icánál van jégcsákány, amit nagy nehézségek árán elő tud szedni, és átharántol az általam rugdosott mikroszkopikus méretű lépésekhez. Azért végül lejutunk a hátizsákomhoz, ami jóval lejjebb az itt már irdatlanul vizes hóban megfeneklett. Elérve aztán a Fiescher-gleccsert, annak szélében ismét felfelé vesszük az irányt. Egyre fenyegetőbb hóhidakon átjutva, igencsak megörülünk a kitaposott nyomnak, ami nem tudni, honnan jön, de a menedékházhoz visz. Itt a teraszon ismét óriási sikert aratunk az ebédfőzéssel (ezentúl pénzt fogunk szedni a bámészkodóktól).

3. nap (Finsteraarhornhütte – Finsteraarhorn – Finsteraarhornhütte)
Hajnalban lámpafénynél indulunk – felfelé a Finsteraarhorn oldalában. Utánunk a völgyből bekúsznak a felhők, csak a magasabb csúcsok meredeznek ki a habtengerből – lenyűgöző látvány a napkelte. A Hugisattel után (az első megmászáskor itt várta be társait F. J. Hugi geológus) kezdődik a java. Eleinte főként a meredek gerinctől jobbra, a jeges oldalban haladunk, később magán az élen néhány szép, stabil kőzetű torony átmászása következik. Közben szembejövő forgalom – és ekkor megtörténik a csoda! Tíz éve járom az Alpokat, de ilyet még nem láttam! A szemből jövők megvárják, amíg olyan helyre érünk, ahol szűken bár, de ki tudjuk kerülni egymást. Sőt, nem rántanak le a kötelükkel, nem lépnek hágóvassal a kezemre vagy a fejemre… Amíg kikerülnek, van időm lepillantani a bal oldali ezer méteres mélységbe, ahol a sziklafalon elszórtan hatalmas magányos jégcsapok lógnak, ki tudja mióta. Indulunk tovább. Végre egy keskeny hógerinc tetején előtűnik a néhány éve felszerelt csúcskereszt. Ötcsillagos a kilátás, de az ebédet inkább a háznál fogyasztjuk el. Itt szokásomhoz hűen a fellelhető összes újságot és könyvet átböngészem, de napozni is bőven marad időnk.

4. nap (Finsteraarhornhütte – Fiescher-gleccser – Grünhornlücke – Grüneggfirn – Koncordiaplatz – Gr. Aletschfirn – Holladiahütte)
Reggel a nap már több órányira a háztól, a Konkordiaplatzon talál minket. Itt a jégvilág közepén előkerül a reggeli, majd a kötél is, mert nyom sehol, hasadék viszont annál több. Hátunk mögött a hágó, amin még sötétben, kényelmesen átkeltünk, előttünk a folytatás viszont már most latyakos, helyenként féllábszárig ér a hólé. A terep alig emelkedik, a taposás elég fárasztó, meg figyelni is kell közben a rengeteg alattomos hasadékra, ezért inkább csak a pihenőknél nézelődünk (ahogy haladunk, egyre több a „néznivaló”). Szerencsére a sarkvidéki táj kárpótol mindenért, főleg a balra emelkedő Aletschhorn jégpiramisa nyújt impozáns látványt. Az ebédet már a Hollandiahütte mögött főzzük, és ezúttal közönség nélkül. Ugyanis a bejárattól ide feljönni kissé körülményes, némi hómászást igényel. Mélyen lenn hívogat a Lötschental zöldje, de aztán úgy döntünk, hogy hangulatosabb itt fenn, 3238 méteren aludni. (Mára elég volt a hódagasztásból.) Csodaszép naplemente után bivak holdfényben a teraszon, kell ennél több?

5. nap (Hollandiahütte – Lang-gleccser – Lötschental, majd Oberwald – Grimselpass – Oberaarsee)
Hajnalban kissé csalódottan indulunk lefelé, a hó ugyanis nem fagyott meg. Helyenként nem csak a taposás fárasztó, hanem a nyomkeresés is a hasadékok között. Jobbról gyönyörű jégtornyok kísérik utunkat. Egy kiadós törmeléklabirintusután végre leérünk a zöldbe és a napfénybe, jólesik a reggeli, de még jobban a műanyag bakancstól végre megszabadulni – igaz, a hátizsák így nehezebb lett.
Az első faluban buszra szállunk, majd a híres Furka-Oberalp vonatra. Ezzel azonban még nem ért véget a túra. Mivel öt napja nem a hegy lábától indultunk, most gyalog megyünk vissza Oberwaldból az autónkhoz, hogy a Berni-Alpok magasabbik részének keresztezése teljes legyen. Már elég magasan ahhoz, hogy ne tudjuk meggondolni magunkat, beborul az ég, elkezd esni. Mire felérünk a Grimsel-hágóba, több ruha van rajtunk, mint két napja négyezer méteren. A hágóban rövid kultúrprogram következik, a helyi mormotapark egyetlen lakójának megtekintése, majd még másfél óra caplatás az Oberaarsee-hez vezető úton. Utóbbi során teljesül öt nappal ezelőtti kívánságom („bárcsak fotózhatnék”), most gyalogosan annyit fényképezhetek, amennyit akarok, de csak a ködöt. Rövid kitérőt teszünk egy kis tóhoz, majd a felszakadozó felhők között soha nem látott színekben előtűnik az Oberaarhorn csúcsa, mögötte kikandikál a Finsteraarhorn piramisa. Alattunk már ott a parkoló, még százötven méter szintkülönbség lefelé, a naplemente kellős közepén. Most már érezhetjük úgy, hogy sikerült. Megcsináltuk, amit terveztünk, és még maradt több mint egy hetünk!
Megszavazunk egy pihenőnapot itt helyben, ami a 2. számú görögdinnye számára végzetes kimenetelűvé válik. Aztán pedig nekivágunk a Berni-Alpok második legmagasabb csúcsának…

Utunk vázlata:

Megtett utunk vázlata

A leírt túra képekben:

(Ez a bejegyzés a Hegymászó c. kiadvány 1997-es számában Három hét az Alpokban címmel megjelent írásom csaknem változatlanul hagyott első fele. A folytatás, többek közt az Aletschhorn megmászása, egyelőre ott és az 50 hegymászótúrában olvasható, hacsak idővel nem kerül fel szintén ide is. Az általunk öt nap alatt bejárt útvonal rövidebb idő alatt is megtehető, azonban a már délelőtt veszélyesen megolvadó gleccserek miatt lényegesen kockázatosabb.)

Kategóriák
Hegymászás

Csokoládéhegy

Matterhorn magyar módra

Idén szokatlanul meleg nyár volt, még a csokoládék is megolvadtak, ám egy bizonyos 25 évvel ezelőtti augusztusi délelőtt sem panaszkodhattunk az időjárásra. Kegyetlenül tűzött a nap, a valószínűtlenül kék égbolton alig pár felhőpamacs úszott. De mi köze a csokoládénak a meteorológiához? Nem kell megijedni, nem tértem át a kvízkérdések készítésére, inkább elárulom: ezen az ominózus nyári napon bizonyosodtam meg arról, hogy a drága svájci csokoládékon látható merész alakú hegycsúcs nem a túláradó marketinges fantázia szüleménye, hanem tényleg létezik, a maga megközelíthetetlenséget sugárzó valójában is ott áll a Zermattot övező négyezresek gyűrűjében. De hogy kerültem oda? Mi vonzott benne, mi riasztott, milyen belső és külső küzdelem előzte meg azokat az egyedülálló – és nyilván sokak által áhított – pillanatokat, amikor az olasz-svájci határon húzódó keskeny sziklaélről az Alpok egyik legszebb körpanorámáját élvezhettem?

Mikor gyerekkoromban megpillantottam a Hegy fényképét az egyik természettudományos könyvben, borzongás fogott el már a puszta elképzeléstől is, hogy léteznek emberi lények, akik fel mernek rá kapaszkodni. Nem hittem volna, hogy az emberi faj biológiai adottságainál fogva egyáltalán képes ilyesmire, de mivel egy táblázatban fehéren-feketén ott állt pár név és egy évszám (1865), ebből azt szűrtem le, hogy a Homo sapiens bizonyos – valószínűleg pókkal kereszteződött vagy mutáns – példányai mégiscsak rendelkeztek ilyen fizikai adottságokkal. Hiszen elérték a csúcsát. Azt azonban továbbra se értettem, honnan volt ekkora bátorságuk… Mélyebben viszont soha nem merültem bele a témába, mert az a fotó túlontúl meredek volt még ahhoz is, hogy az egyébként meglehetősen szerteágazó és gazdag gyerekfantáziámba tartósan beférkőzzön. Ekkoriban amúgy is jobban érdekelt például a csoki (amelynek papírján, ha elvétve is, de újra és újra felbukkant a Hegy), vagy a békák a közeli patakparton…
Aztán, hosszú és svédcsavarokban gazdag ifjúkorom derekán, eljött a ’90-es év nyara, amikor sorra tárultak ki a határok, és mi frissen bepecsételt vízummal az útlevelünkben, beléptünk a nagy(on drága) svájci valóságba. Oda, ahol ezt a vízumot már a kutya sem nézte, ahol az autóutak nyár derekán is az egészen az örök hó világáig kanyarognak, és ahol a méregdrága hotelek muskátlival gazdagon borított erkélyein túl, a havas-szürke hegyvonulatok felett, az út végén (sic!) ott áll, kevélyen és elérhetetlenül a Hegy: a Matterhorn!

matterhorn 03
Fantázia(hegy) vagy valóság?

Mint fentebb már írtam, 150 éve mászták meg először. Az akkor, leereszkedés közben bekövetkező tragédia valószínűleg mindenki előtt ismert, aki olvasott már a hegymászás és az Alpok feltárásának történetéről (ha mégsem hallottál még róla, akkor a Google a legjobb barátod 🙂 ). Az viszont teljesen véletlen, hogy pont az első megmászás 125. évfordulójának idején érkeztünk a helyszínre, hogy a lehetőségeinkhez mérten minél alaposabban szemügyre vegyük ezt a gigantikus kőpiramist. Ekkor még híre-hamva sem volt internetnek, egyéb irodalmi források is igen szűkösen álltak rendelkezésre, így jóformán csak szájhagyomány útján terjedő információkra tudtunk alapozni. Egy Ozsváth Attila nevű fiatalember adott hasznos tanácsokat (róla ekkor kb. annyit tudtam, hogy előző évben mászták a Matterhorn északi falát, de azt még nem, hogy minden idők egyik legkiválóbb magyar hegymászóját tisztelhetem személyében, és 2002-ben eltűnt a Karakorum jégóriásai közt), de mai szemmel bizony így is nevetségesen kevésnek tűnő ismeretünk gyűlt össze arról, mi vár ránk.
De amit nem tudunk, attól legalább nem félünk, hiszen azt sem tudjuk, hogy félnünk kellene tőle – ilyen bölcsességekkel nyugtatva magamat, akadtak azért olyan pillanataim, amikor elhittem, hogy sikerülhet. Gábor (Vajda), a mászótársam valószínűleg ugyanígy állt ezzel a kérdéssel. Viszonyulásunk a Hegyhez később is érdekesen alakult. Nekem még a túra napján sem volt határozott álláspontom, hol a félelem, hol a magabiztosság került túlsúlyba. Csak a szándékom volt biztos, hogy meg akarom mászni – és szerencsére az idő is, ami a pozitív hozzáállást erősítette, s részben ennek köszönhetően végül mégiscsak nekivágtunk.

matterhorn 01
Zermatt főutcáján

matterhorn 02
Békás ivókút hátizsákkal

Täsch faluból 8 km Zermatt. Ezt a távot, 30 kiló körüli hátizsákkal, a legnagyobb optimizmussal sem érdemes gyalog 2 óránál rövidebbre kalkulálni, és akkor még ott sem tartunk, ahonnan a „normális” hegymászók szoktak indulni. Ahhoz még egy jó hosszú hegymenet szükséges, és csak a Schwarzsee közelében lévő felvonóállomásnál mondhatjuk, hogy megérkeztünk a „hivatalos” rajthelyre. 🙂 Ott, ahol a tűző napon végletekig elcsigázottan, sajgó vállakkal és lábakkal egy szusszanásra lerogyni is alig maradt erőnk, ott szállnak ki a kabinból a frissen illatozó, mini-hátizsákkal útnak induló kemény helyi arcok. Nem mintha ez bennem a legcsekélyebb fokú lelki törést vagy irigységet okozta volna, mert azóta is rendületlenül tartom magam a saját – kicsit talán túl szigorú – elveimhez, miszerint az ilyen fél-hegymászás vagy félhegy-mászás nem kell. Vagy lentről megyek fel, vagy sehogy – elvégre egy maratont sem úgy fut az ember, hogy az első 15 vagy 20 kilométert villamosra ülve teszi meg… Ebben a stílusban jutottam vagy jutottunk fel az Elbrusztól a Mont Blanc és Monte Rosa csúcsain át gyakorlatilag mindenhova, egyik hegy esetében sincs ilyen tekintetben lelkiismeret-furdalásom vagy hiányérzetem…
Itt jegyzem meg, hogy ma a helyzet bizonyos szempontból nem változott, tehát aki akar, mehet végig gyalog, aki nem, az felvonóval, másrészt viszont hatalmasat fordult a világ, és nem a tiszta módszerek irányába. A hátunkon ugyanis már nem vihetjük fel a házunkat, aki fel akar jutni, annak könyékig a zsebébe kell nyúlnia, és mindenben elfogadni a pénzsóvár hatalom által támasztott követelményeket. Minden szabályozva van, az indulás időpontja, az éjszakázás helyszíne és költsége, az adott napon a hegyen tartózkodók maximális létszáma, még talán az is, hogy mikor-hol lehet elköhögni magunkat vagy fényképet készíteni útközben. Még a hajnali indulás sorrendje is előírás alapján követezik. Ez a 2015-ös állapot már egyáltalán nem az a világ, ahol az alpinista jól megpakolva nekivág a hosszú útnak, hogy a saját tudására, erejére, felkészültségére támaszkodva szembenézzen a kihívásokkal, majd ha a külső körülmények is szerencsésen összejönnek, megmássza a hegyet. Ma akkor van esélye erre, ha sikeresen lottózik vagy főállásban bankigazgató (de utóbbi esetben sem 100%, tekintettel a pénz-szabadidő-körülmények ördögi háromszög hegymászásra erősen hatással lévő összefüggéseire). Nem irigylem azokat, akiknek a Hegy ma még csak a kívánságlistáján szerepel…

matterhorn 04
Szöveg nélkül

matterhorn 05
Pihennek a hordárok

A Schwarzsee-től, egyre tikkadtabb állapotban, újabb két órába telik, míg súlyos málháink alatt rogyadozva megérkezünk a Hegy aljához. Igen, az aljához! Mert a Matterhorn egy olyan, ezen a téren is szinte egyedülálló képződmény, ami pontosan behatárolható helyen „kezdődik”. Sok más csúcstól eltérően nem lassan, fokozatosan meredekebbé váló, sziklásodó emelkedő végén, egy nyeregből jutunk fel egy esetleges utolsó kitett gerincen a tetejére, hanem odagyalogolunk ehhez a bizonyos ponthoz, és ott kezdjük el „megmászni”. A Hegy innen, közvetlenül a „lábától” nyújtja a legdurvább látványt. Hajszálpontosan az orrunk előtt nő ki gigászi kőpiramisa a kopár 3000 méter körüli tájból, és emberi léptékkel befoghatatlan magasságig hasít az égbe. A nyakam is belefájdul, ha sokáig nézegetem. Ráadásul késő délután már árnyékba kerül a felénk mutatott oldala, saját felhői pedig úgy burkolják körbe a felső részét, hogy még sokkal sejtelmesebb, és egyben sokkal ijesztőbb látszatot keltsen. S amikor ott áll az ember fia alatta, és hallja a kőomlások jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető ropogását, rájön, hogy amit eddig fotókon, naptárakon, könyvekben látott, az a félelmetesség köszönőviszonyban sincs a valódival. A Hegy még sokkal-sokkal olyanabb! És hiába érezzük magunkat magabiztosnak, vagy gyűjtjük szorgalmasan évekig a bátorságot, csak itt, az utolsó pillanatban dől el, hogy mindez elégnek bizonyul-e. Ezen a helyen felül kell bírálnunk az összes elképzelésünket, tervünket, és feltenni újból a kérdést, hogy tényleg akarjuk-e. S ha már eddig is lapult bennünk pár csepp bizonytalanság, az itt ránk váró hatások biztosan nem a mászni akarásunkat fogják erősíteni. Ha idáig sem voltunk elég elszántak, esélyeink csak romlani fognak – pedig egyelőre csak az elindulás (illetve elindulni merés) kérdéséről van szó, magáról a mászásról még nem…

matterhorn 07
Itt kezdődik a Hegy

matterhorn 06
Grand Hotel Gneiss und Pala *****

A Matterhorn nem könnyű. Tény persze, hogy vannak példák „felfutásokra” (fix kötelek nélkül azért egy kicsit biztos átrendeződne a rekordok palettája), gyerektől az aggastyánig rengetegen elérték már a tetejét, teljesen amatőrök is, akiket a svájci guide-ok vagy bergführerek zsák krumpliként húznak-vonnak, és vérbeli mászók, akik az északi és déli falon egyaránt merészebbnél merészebb útvonalakat nyitottak. Az alpinizmus történetében egyedülállóan még olimpiai aranyérmet is adtak egyszer érte (a Schmid fivéreknek az északi fal 1931-es első megmászásáért). Mászták már mindegyik élét „egy szuszra”, síeltek le róla, de akkor se mondanám könnyűnek. Akár kondícióigény, akár mászótechnikai nehézség, vagy bármelyik másik tényező szempontjából vizsgáljuk, mindenhogy van benne némi kihívás, a korunkra jellemző elbagatellizálás, a klasszikus túrák „lekönnyűzésének” divatja pedig csak veszélyesebbé teszi.
Igaz, hogy 150 éves története számos olyan viszonyítási alapot adott, amik többféle szempontból is egyszerűbbnek mutatják, de érdemes fenntartásokkal hasonlítani a ránk váró feladat mértékét az évszázados vagy több évtizedes régi teljesítményekhez. Csak két, nagyon különböző jellegű példát ragadok ki a régebbi történetekből: Zsigmondy Emil és fivére 1884-ben a Matterhorn keresztezése után a Theodulpasson át, a Breithorn érintésével tértek vissza Breuilból Zermattba (nem számolom ki az általuk megtett szintet, de nem kevés), Walter Bonatti pedig 1965-ben télen, egyedül mászott új útvonalat az északi falon. Mindkettő óriási tett volt a maga műfajában és idejében, de a mai sokkal jobb felszerelésekkel, pontosabb információkkal, százszor megbízhatóbb meteorológiai prognózisok és összehasonlíthatatlanul biztosabb mentési feltételek mellett sem nőtt számottevően a hasonló kaliberű teljesítmények száma. Sokan másznak fel, de ennek inkább az a következménye, hogy a Hegy tragédiáknak is egyre gyakoribb tanúja. Napjainkig 170 feletti halálos áldozatot szedett, többségük egyszerűen lezuhant, vagy kőhullás, eltévedés, vihar miatt vesztette életét, de a csúcs elérése nélküli visszafordulások, próbálkozások száma sem alacsony. Ha ennek tükrében nézzük, már nem is a könnyűségének, hanem a nehézségének a mértéke lesz a kérdés…
Persze ezt érthető okból egész másként látja az UIAA hetes-nyolcas fokozatban könnyedén szaladgáló alpesi mászó és a Dobogókőről lenézve is szédülő turista, de ez nem csak a Matterhorn esetében van így. Talán célszerűbb személyre szabottan vizsgálni, általános sablonokat mellőzve mérlegelni, hogy számunkra nehéz-e vagy könnyű-e. Persze ehhez nem árt különféle objektív mércéket segítségül hívni (UIAA skála, szintkülönbség, tengerszint feletti magasság, útvonalhossz, biztosítási lehetőségek, stb.), ami látszólag paradoxon ugyan, de valójában a kétféle megközelítés kiegészíti egymást. Ennél mélyebben azonban nem szeretnék belebonyolódni ebbe a témába.

matterhorn 10
Gábor, valamivel a Solvay-ház felett

Igaz, hogy bőven vannak sokkal nehezebb, meredekebb falak, kockázatosabb útirányok a Matterhorn szokásos megmászási útvonalának számító Hörnli-gerincnél (magam sem a legnehezebb túráim közt tartom számon), Földünk távolabbi hegységei pedig szinte csak nehezebb, veszélyesebb kihívásokat rejtenek, mégsem nevezném egyszerű vagy könnyű hegynek. 25 év megszépítő távlatából sem, pedig magunk is könnyen feljutottunk rá, és hasonlóan könnyen vissza is tértünk. Még annak tükrében sem, hogy szinte az összes, papírforma alapján hasonló nehézségűnek vélt tátrai mászásunk nehezebbnek bizonyult a valóságban, és sokkal több akadályt jelentett. (Sőt, valószínűleg még akkor sem merném könnyűnek értékelni, ha minden addigi hegymászó túrám közül a legegyszerűbb lett volna). Már csak azért sem, mert a megmászását végigkíséri a gondolata, tudata annak a rengeteg tényezőnek, melyek kudarchoz, tragédiához vezethetnek, és ez lemoshatatlanul rányomja bélyegét a túrára. Nyilván nem úgy mászunk, hogy közben lezuhanásról vagy kőomlásokról elmélkedünk (vagy ami még rosszabb, rettegünk). Útközben fel- vagy lefelé teljesen más jellegű gondolatok töltik el az embert, kiszorítva fejének legrejtettebb zugaiból is a valós vagy megalapozatlan félelmeket. Mászás közben leginkább magára a mászásra figyel, keresi a lehetőségeket a továbbjutásra vagy a biztosításra, kutatja a fogásokat és lépéseket, időnként körbepillant a tájon, és többé-kevésbé élvezi a felette tornyosuló sziklapiramison elfoglalt egyre szellősebb pozícióját. S ilyenkor a félelemnek nem sok hely marad a fejében…

matterhorn 08
Mögöttem a Hegy „lába” és a keleti fal alatti kis gleccser

matterhorn 09
Napfürdő négyezer méteren

Hajnali négykor csendben megindulnak a csúcsra pályázók, mi is beállunk a párosok, hármasok közé. A sötétben kapóra jön, hogy előttünk is haladnak, nem kell a fejlámpa szűkös fényében túl sokszor a helyes irányt kutatni. Csak mászunk, gépiesen, egyre feljebb. Az alattunk növekvő mélységet most még nem igazán látjuk (csak tudjuk, hogy ott van), időnként egy-egy hűvösebb fuvallat segít éberen maradni. Kb. a szint negyedének megtétele után lassan aranyba öltözik az egész hegyoldal, a csúcsok szokásos reggeli lángolását most nem távolról figyeljük, hanem magunk is benne vagyunk. Jólesik ez a kis melegség, és az első igazán meredek szakasz leküzdése után, a Solvay-ház parányi előterén, eljön az ideje a reggelinek. Csodálatosan tiszta idő van, ilyen ideális körülmények között igazán nem panaszkodhatunk. A szikla is száraz, hónak, jégnek nyoma sincs. Ingujjra vetkőzve mászok, a meleg ruha a hágóvas és a csákány mellett a hátizsák súlyát hivatott ma növelni, talán végig. Ennek persze csak örülök, inkább cipelem a hátamon, mintsem szükség legyen rájuk. 🙂
A gerinc hátszerűen kiszélesedik és laposabbá válik. Itt gyakran hó szokott lenni, de most teljesen hómentes, könnyen járható. Felette viszont az útvonal legmeredekebb szakasza követezik. A vastag fix kötelekkel felszerelt falon kisebb sor alakult ki, de nincs túl nagy tömeg, számottevő várakozásra nem kényszerülünk.

matterhorn 12
Kötélmászás, egy km-rel lejjebb (jobbra fenn) a Hörnli-ház

Egyetlen helyen kell csak feladni az elveimet, mivel az enyhén áthajló falon dupla bakancsban nem találok megfelelő lépést, a mászócipőt átvenni viszont nincs lehetőségem. A terep sem alkalmas itt a cipőváltásra és mögöttünk is jönnek, így a kötél segítségével húzódzkodok fel.

matterhorn 13
Az a bizonyos kulcshely

Nem is akkora baj, hogy maradt a bakancs, mert az utolsó emelkedő kicsit jeges. Itt maga a mászás már egészen könnyű, de nagyon óvatosan kell mozogni. Feltűnik egy sziklához erősített Madonna, és a következő pillanatban a keskeny, hóval borított tetőélen állunk. Noha ez a pont hegyünk két csúcsa közül a magasabb, de hogy teljes legyen a történet, átmegyünk az olasz oldalon lévő kereszthez is. Aztán visszatérve, a svájci csúcson tartunk nagyobb pihenőt.

matterhorn 14
Madonna, felette ember a csúcson

matterhorn 15
Mögöttem a Monte Rosa csúcsai

Itt megvárjuk, míg a tömeg elindul, ebédelünk és közben legalább egy órán át élvezzük az egyedülálló körpanorámát. Szó szerint „egyedülálló”, mert a környező hegyek mind jóval arrébb emelkednek, a Matterhorn alakjából következően nincs közvetlen szomszédja. Nem sorolom a 360 fokos kilátáshoz tartozó csúcsokat (mert jó sokáig tartana), csak egyet emelek ki, a Mont Blanc hókupoláját. Egy évvel korábban, onnan láttam életemben először a Hegyet, de van egy konkrétabb emlékem is, ami most bevillan. A Mont Blanc mászása után, az alaposan megolvadt Dome-gleccser hasadékai közt egy olasz párossal együtt ereszkedtem lefelé. Egymást biztosítva, lépésről lépésre haladva jutottunk túl a veszélyesebb szakaszokon, erősen a lényegre szorítkozó kommunikáció mellett. Már a Miage-gleccser törmelékén bandukoltunk, amikor egyikük váratlanul megkérdezte tőlem: „Jövőre Cervino?” (Monte Cervino: a Matterhorn olasz neve.) Akkor azonnal tiltakozni kezdtem, dehogy lesz Cervino, isten őrizz, eszembe nem jutott ilyesmi. És tessék, egy évvel később itt vagyok, a Cervino tetején. Ráadásul úgy került sor rá, mintha a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne. Idejöttünk, felmásztunk, csinálunk pár csúcsfotót, eszünk-iszunk, napozunk, aztán lemegyünk…

matterhorn 17
Átellenben az olasz csúcs, balra a távolban egy fehér vitorla helyett a Fehér Hegy

matterhorn 18
A Weisshorn, jobbra hátul a Berni-Alpok, a két sötét piramis az Aletschhorn és a Finsteraarhorn

matterhorn 19
Az olasz oldalon jóval szerényebbek a hegyek

matterhorn 20
Alattam az északi fal

matterhorn 21
És itt is…

Apropó, tényleg ideje indulni lefelé. A jeges oldalon fokozottan figyelve, elérjük a fix kötelek tetejét, innen a meredek szakaszon ereszkedünk. Lábunk alatt, az északi fal tövében, a gleccser több mint egy kilométerrel lejjebb világít. A gerinc irányában viszont, szintén több mint egy kilométerre alattunk a Hörnli-menedékház apró gyufásdoboza, így a következő útszakaszok egyikére sem mondanám, hogy abszolút nem kitett. 🙂 Valójában viszont a mélységnek kevés jelentősége van, száz méter felett már nem érezni pontosan a különbséget. Néhány ereszkedés után következik az ún. Váll, az átmenetileg könnyebb terepen és az utána keskenyebbé váló, tornyos-lépcsős gerincen egyaránt óvatosan mászunk lefelé. Napsütés és vizünk egyaránt bőven van, forgalom viszont nincs, ezért egyre jobban kell figyelni a helyes irányra. Ahol szükséges, kötélbiztosítással haladunk, mígnem egy újabb ereszkedéssel a Solvay-ház zsebkendőnyi teraszán találjuk magunkat.
Ismét ereszkedni kell, két osztrák fiú udvariasan előreenged, használjuk nyugodtan az ő előkészített kötelüket. Élek a felkínált lehetőséggel, aztán kicsit emelkedett adrenalinszint mellett konstatálom, hogy szabadon lógva kell összekötnöm az osztrákok kötelét a sajátunkkal, ha biztonságosan szeretnék leérni a „talajra”, azaz a meredek sziklafal aljára. Innen viszont nem történik semmi említésre méltó a továbbiakban, némi eltévedésen kívül, ami hozzátartozik a Hegyen szokásos forgatókönyvhöz. Felfelé jóval egyszerűbb ebből a szempontból a helyzet, csak a piramis csúcsát kell célozni, lefelé azonban az út alsó harmadán nagyon könnyű az itt több bordára szakadó hegyoldalon a gerinc irányától eltérve, a keleti falba keveredni. Ott aztán a kőzet hirtelen sokkal porhanyósabbá, megbízhatatlanabbá válik, a kezdetben járhatónak tűnő terep meredek letörésekben folytatódik, és a felülről hulló kövek is mind arra mennek… S ebben a csak távolból olyan sima és egyértelmű kőlabirintusban nem mindenki szokta időben észrevenni, hogy zsákutcába jutott. Most szerencsére nincs köd, vihar vagy sötétség, és még az érzékeink sem tompultak el a fáradtságtól, így hamar feltűnik, hogy valami nem oké. Gyorsan visszaoldalazunk a helyes útra, ahol a nyomainkban járó, így szintén nem tervezett kitérőt tett két szomjas osztráknak vizet adunk, aztán hamarosan (azaz még egy órányi lefelé mászást követően) ott állunk a sátrunknál.
Szakadt farmerban, porosan, izzadtan, fáradtan, de büszkén, pár horzsolással és egy fantasztikus túra élményével gazdagabban látunk neki a jól megérdemelt, pazar ízű zacskós tésztaleves elkészítésének. A másnapi lemenet szintén egész napos túrát jelent majd, de kit érdekel ez ilyenkor! Reggel pedig még búcsúajándékot is kapunk a Hegytől: az aranyló piramis látványát ezúttal a lábától csodálhatjuk.

matterhorn 22
A farmerom kiszakadt, ma úgyis ez a divat…

matterhorn 23
Aranyhegy

A képek közt van egy olyan, önkioldóval készült fotó, amit 25 éve majdnem kidobtam (az ilyen kiégett diák többsége előhívás után a kukában végezte), máig sem tudom, miért tartottam meg. Sajnos a kb. másfél kilós Zenit önkioldóval történő használatakor az objektíven mindig át kellett állítani valamit ahhoz, hogy ne a teljes blendenyílással exponáljon, és ezt a beállítást gyakran elfelejtettem. Olyankor – főleg ilyen erős fény esetén – az eredmény borítékolható volt, egy majdnem teljesen átlátszó, kiégett filmkocka lett az egyébként meglepően magas arányban sikerülő felvételek közt a tekercsen. Akkor nagyon sajnáltam, hogy pont a keresztnél készült egyetlen közös csúcsfotó ment tönkre ilyen módon, de hála a technika fejlődésének és a Photoshopnak, pár órás munkával sikerült elővarázsolni a „tartalmát”.

matterhorn 16
Lehet tippelni, a mászás vagy a retusálás tartott tovább?

Kategóriák
Hegymászás Túra

Grosser Möseler – egy jégmentes három- és félezres

Most írhatnék annyit is, hogy újabb pipa került a Zsigmondy Emil és társai által anno megmászott csúcsok általam tervezett újbóli végigjárásának listájára. De ennyivel elintézni az ügyet önzőség lenne részemről, hiszen akkor nem sokat tennék annak érdekében, hogy más is ugyanúgy átélhesse egy ilyen túra szépségeit és fáradalmait. Persze a fotók is rengeteget megmutatnak a helyszínből és az útvonalból, de néha hasznos az kapcsolódó gondolatokat, benyomásokat is elmesélni. Hátha valakit pont ezek, vagy a hátterükben húzódó – mindjárt ismertetett – szempontok inspirálnak majd a következő céljának kiválasztásakor.

A Zillertali-Alpok
Erről a vidékről sokaknak Hintertux, Mayrhofen, és az itt még nyár közepén is űzhető gleccsersízés jut eszébe. Hegymászóknak ezeken túl a Möseler, Olperer, Fussstein sziklacsúcsa, a Hochfeiler és a Hochferner fogyatkozó jégfalai, esetleg a Zsigmondy-csúcs. Háromezres gránithegyek, repedezett, kiterjedt – szintén folyamatosan csökkenő – jégtakarók, zivataros, esős nyarak, hóban gazdag telek. S természetesen Ausztria. Az olasz oldal viszont mintha nem is létezne. Pedig a legnagyobb csúcsok többsége a természet által ügyesen megrajzolt határgerincen helyezkedik el, tehát lejtőiknek, oldalsó gerincnyúlványaiknak mintegy fele értelemszerűen Olaszország (Dél-Tirol) területén fekszik!

Miért pont ide?
Nos, ezt a kérdést érdemes két részre bontani. Egyrészt, mivel a hegység déli oldala messze nincs úgy eljegesedve, mint az északi, a csúcsok többsége délről hasadékos gleccserek keresztezése – és így az ehhez tanácsos kötélhasználat – nélkül elérhető. Ennek köszönhetően, az egyedül járás általános veszélyeit szem előtt tartva, akár túratárs nélkül is relatíve biztonságosan vállalható számos útvonal, ami kapóra jön, ha magányos kalandra vágyunk. De akkor is előnyös, ha partner nélkül kényszerülünk nekivágni.
S máris eljutottunk a következő szemponthoz: a magányhoz. Itt ugyanis nincs tülekedés, naphosszat gyalogolhatunk, hogy másokkal találkozzunk. Nem mintha a túloldal ösvényeinek többségén akkora tolongás lenne (ott sem gyakran találunk a Glockner és Venediger forgalmához hasonló helyet), de a déli oldal ismeretlensége olyan mértékű, hogy még a „törzsvendégek” közül sincs mindenki képben. Persze a háborítatlanság alól kivételt képez a turistaházak, vízesések, tavak környéke, de a hütték, tanyák teraszán söröző kirándulók a csúcsrégiókig ritkán merészkednek.
Szóval tömegiszonyos egyedüljárók számára (de nem csak nekik) itt ideális célpontok vannak, mint pl. a Möseler, mely 3479 m magasságával a hegység második legnagyobb kiemelkedése. A teljességhez tartozik persze, hogy pont a vidék legmagasabb csúcsa, a Hochfeiler/Gran Pilastro sajátos helyzetben van, ugyanis szintén gleccser nélkül elérhető, és ez a könnyű – és az egyetlen extrém mászást nem követelő – útvonal is az olasz oldalon vezet. A Hochfeiler azonban a másik kritériumnak, a csekély látogatottságnak abszolút nem felel meg. Persze mindenütt ez a helyi legnagyobbak átka, a látogatók elsősorban rájuk pályáznak. Ergo, számunkra a Möseler sokkal kedvezőbb ebből a szempontból (is). A két hegyről nyíló panorámát pedig ne is próbáljuk összehasonlítani, mert ha ezt tesszük, a Möseler előnye behozhatatlanná válik (csúcsvideó itt)!

Egy víztározó margójára
A mesebeli fekvésű Neves Stausee parkolójától lehet indulni, amiről azonban ejtenem kell pár negatív szót is. A tóhoz vezető keskeny út utolsó 2 kilométere lámpával szabályozott, váltakozó forgalmú, ezért gyakran zsúfolt. Fizetni is kell érte, napi 7 Eurót. A jegyet belépéskor kapjuk a sorompónál, de a díjat visszainduláskor fenn egy automatánál kell rendezni. A gép elméletileg 20 Eurónál nagyobb címletből nem tud visszaadni, gyakorlatilag bankjegyet egyáltalán nem fogad el, tehát a pontos összeg érmében legyen nálunk! A hosszú kocsisort pedig sokan képtelenek kivárni, inkább autójukból kipattanva előreszemtelenkednek az automatához, majd fizetés után visszaülve a járműbe, kivágnak a sorból, hogy kikerüljék. Könnyű elképzelni, ez mekkora káoszhoz vezet…

Hegyre fel!
A hold lefelé halad, a völgyben az árnyékok veszik át az uralmat, miközben az autó csomagtartójának gyenge világításánál készül az instant kávé(pótlék). 🙂 Mellé bekapok néhány linzert, ennyi a reggeli, komolyabb táplálékot csak fenn a hegyen szándékozok magamhoz venni. Teli gyomorral nehezebb haladni, márpedig szeretnék minél feljebb jutni a hőség beállta előtt. A Chemnitzer Hütte (Rifugio G. Porro) felé tervezek menni, a házig 1:30-1:45 óra menetidőt adnak, onnan pedig 4 órát a Möseler tetejéig. Magamnak tehát 1 órát tartok reálisnak a házig, s további 3 órát a csúcsig, ennél jobban nem akarok rohanni, semmi nem indokolja.
Fél 6 után sikerül indulnom, a hold már eltűnt egy magas gerinc mögött. Az eleinte széles gyalogúton látok lámpa nékül is, de az útjelző táblákat már meg kell világítanom. Ekkor pillantom meg annak az ösvénynek a tábláját, ami a térkép szerint majdnem egyenesen ott éri el a Zillertali-Alpok déli oldalán végigvezető körút, a Neveser Höhenweg vonalát, ahol majd le is kell térnem róla. Az általam tervezett út viszont a menedékháztól hosszan kacskaringózik a letérési pontig, tehát a másik irányban nyernék minimum félórát, talán többet is (na persze, akkor miért nem ezt ajánlják a leírások?).

A rövidebb néha hosszabb
Pillanatok alatt döntök: a rövidebb(nek gondolt) ösvényen megyek! Ám a sietős indulás miatt csak feljebb gondolom végig alaposabban választásom előnyeit és hátrányait. Egyrészt mivel sokáig a mély gleccservölgy nyugati oldalában haladok, a hajnal színeiben csak erősen korlátozva gyönyörködhetek. E szempontból bizony sokkal jobb választás lett volna a másik irány. Kevesebb ideig haladhatok árnyékban – újabb plusz pont a másik ösvény javára. A harmadik előnytelen tényezővel szerencsére később szembesülök, mikor már kimérgelődtem magam. Utam nyomvonala ugyanis megváltozott, a térképen feltüntetett iránytól délebbre éri el a Neveser Höhenweg jelzéseit. Így azon a vártnál többet kell mennem távban is, miközben rengeteg szintet veszítek. A rövidebb tehát csaknem hosszabb lett. A látvány viszont kárpótol: egy parányi gleccsertó, a dél felé kinyíló táj, amit a Dolomitok fantasztikus fűrészfogainak kéklő vonulata zár le, a mélyben meg-megcsillanó tározó, a fokozatosan kibontakozó, jégpalásttal övezett szürke gránitcsúcsok… De ezt nehéz valósághűen leírni. Látni kell.

Kő, kő, kő – és egy kis jég
A morénagerinc következik, néha ösvényszerűségen, többnyire kőről kőre lépve-ugrálva haladok. A terep a magasabb hegyeket, illetve azokban tett túráimat juttatja eszembe, de most elhessegetem a nosztalgikus gondolatokat. Figyelmemet inkább magam elé összpontosítom – pofára esni nem lenne célszerű –, s persze a táj által kínált élmények maximális befogadására. Emlékezni vagy ábrándozni ráérek otthon is…
A gleccser lassú mozgása által felhalmozott omladék szűk órányi gyaloglás után elfogy. Szinte teljesen sima, egybefüggő sziklafelületre érek, ami néhol 5-10, máshol 30 fokos emelkedésű. Felületét az egykor a területet borító vastag jég által szállított kövek karcolták össze, szürreális érzés a természet hatalmas erejének nyomait látni. Aztán már maga a gleccser következik, vagyis ami maradt belőle. A jégfelszínen lévő szűk csatornákban olvadékvíz áramlik, itt-ott akad néhány hasadék, de alapvetően könnyen járható ez a szakasz is. Csak vigyázni kell, nehogy a jégbe beékelődött köveket kimozdítsam – ezt nem mindig könnyű elkerülni. Az útirányt már távolabbról kinéztem: jobbra tartva a jég széléig, egy sziklasávnál balra, végül egyenesen fel a csúcs alatti nyeregbe. A balra oldalazásnál sok a mozgó tömb, a jégen is óvatosságot követel pár lépés, de aztán gond nélkül érem el a gerinc magasságát.

Innen részben az élen, részben balra tőle haladok a meredekebb utolsó szakaszig, ahol nem térek balra a többé-kevésbé kijártnak tűnő, lépcsős vályúba, inkább a kitettebb, nehezebb, de lényegesen szebb gerincet követem. Egy-egy felmászásnál végigfuttatom magamban és igyekszem memorizálni a mozdulatokat, a visszaútra gondolva ellenkező irányban is. Aztán elfogy a szikla és a csúcskeresztnél találom magam.

Meghökkentő dolgok 3479 méteren
Az osztrák oldalól több csoport kaptat felfelé a széles gleccserháton, egy versenyző pont megérkezik, rajta nehéz bakancs, hágóvas, jégcsákány, karabinerek, jégcsavarok – a hegy másik oldala nem a szólóban ténfergőknek való. De érdekes módon mégis az az irány számít normál útvonalnak, talán az „ismertebbség”, talán a kisebb szintkülönbség, esetleg a jobban követhető irány miatt, nem tudom. Hogy rájöjjek, onnan is meg kéne másznom a hegyet. Rég tervezem, a Berliner Hütte felől többször is nézegettem már erre, de mindig elmaradt… Erről jut eszembe, az oldal indító bejegyzésében lévő képen is a Möseler látszik, észak felől.
Közben megérkeznek a hágóvasas páciens társai. Az is kiderül, hogy emberünknek nincsenek magyar ismerősei, egyikük viszont tud pár magyar kifejezést. Amikor azonban a termoszára mutatva, annak tartalma felől érdeklődök („Aprikot Schnaps?”), határozottan tiltakozik. Aztán ők kezdik kérdezgetni, hol jöttem fel, és kicsit meglepődnek, hogy „szöges cipő” nélkül is lehetséges…

De a meglepetéseknek még nincs vége, mert feltűnik egy vidám olasz csapat, szintén dél felől. Ez önmagában még nem lenne furcsa (hiszen én is onnan jöttem), no de a felszerelésük: kb. száz évvel ezelőtt divatos hickory botokkal másznak (talán valami hagyományőrző klub tagjai?)! És még mindig nem ért véget a váratlan fordulatok sora: egy kutya is kapaszkodik velük a sziklákon! Láthatóan kicsit eltévedtek, az ösvénytől távolabb próbálkoznak. Miközben átkerülnek a helyes útra, én is elindulok az irányukba. Ezt közelebbről is látnom kell!
Így most nem a gerincen, hanem a mellette húzódó vályúban mászom le. Közben 10-15 méterről üdvözöljük egymást, majd látván érdeklődésemet, a kutyát odaküldik hozzám. Pár fotó elkattintása után visszahívják, majd megy mindenki a maga útján tovább. Ők fel, én lefelé.

Vissza a civilizációba
A lemenet problémamentes és gyors. Noha egy-egy pillanatra megállok fényképezni és gyönyörködni a hegyekben, de alapvetően szapora léptekkel haladok a Neveser Höhenweg eléréséig, aztán pedig a jelzések mentén a Chemnitzer Hütte irányába. Most látom igazán, hogy reggel mennyivel kedvezőbb lett volna erre jönnöm. A ház teraszán és körülötte talpalatnyi hely sincs, kész csoda, hogy találok egy szabad, ráadásul árnyékos padot! A kávéért már mezítláb tipegek be a hűvös kőépületbe, jólesik a túracipőtől megszabadulni kis időre.
Szieszta után irány a parkoló. A kényelmes és panorámás úton vakaródzó-kérődző tehenek, kiránduló nyugdíjasok és fiatalok, kutyák, felettük napfényben fürdő háromezresek, vakító gleccserek, alattuk virágok, lepkék, böglyök (grrr), pár karnyújtásnyira füttyögnek a mormoták, alpesi idill felsőfokon… A fizetős úttal kapcsolatos bosszúság pedig aligha tudja ezt a sok szépséget elrontani. Érzem, tudom, hogy visszajövök még!

Galéria: