Kategória: Túra

Kategóriák
Hegymászás Túra

Hochgolling

A Schladminger Tauern legmagasabb hegye

Az Alpok központi kristályos vonulatának csúcsai – kelet felől haladva – Schladming környékén kezdenek igazán magasra törni. Jóllehet, a háromezer métert itt még nem érik el, de morfológiájuk már sokkal inkább hasonlít egy magashegységre, mint a füves, hullámzó hátakban bővelkedő szomszédos (keleti) vonulatokra. A mélyen bevágódó, helyenként szűk völgyeket keskeny és néhol határozottan sziklás gerincek választják el, a jelentősebb csúcsokra feljutás pedig már feltételez némi hegymászó jártasságot. Szédülésmentességre és a kezünk időnkénti használatára tehát biztosan szükség lesz, ha a Hochgolling, a Höchstein vagy a Hochwildstelle tetejéről szeretnénk körülnézni.

A Hochgolling esetében két ösvényt is választhatunk a feljutáshoz. Bár a leírások valamivel nehezebbnek tüntetik fel az északnyugati gerincen vezető irányt, kicsit félrevezető lehet, hogy az eltérés az UIAA skála szerint minimális (a normál út I, a gerinc II). Ebből arra lehetne következtetni, hogy szinte mindegy, melyiknek vágunk neki, pedig ha a különbséget zongorázni lehetne… A normál út lényegében egy kissé meredek oldalon vezető „majdnem” gyalogtúra, ahol időnként meg kell fogni a sziklát is. A gerincen viszont konkrétan mászni kell, miközben helyenként a lábunk alatt ezer méteres mélység tátong. Ide tehát nem árt a hegyi tapasztalat és az ilyen jellegű terepen szerzett gyakorlat, a kövekre festett piros jelzések ellenére ez semmiképp nem egy „turistaút”! Ha viszont mindez a birtokunkban van, felfelé vágjunk bele nyugodtan, nem fogunk csalódni. Visszatéréshez azonban akkor is használjuk a másik ösvényt, a gerincen lemászni némileg kényelmetlen és veszélyes.

A Hochgolling 1100 méteres északi oldala

FELMENET A GOLLINGHÜTTÉIG

Legcélszerűbb kiindulópont a Schladming feletti Untertalban, a behajtási lehetőség végén lévő Riesachfall Wilde Wasser parkoló (1080 m, nappal fizetős, éjszakázni pedig itt szigorúan tilos!). Innen kezdetben kényelmes, murvás úton, majd a teherlift alsó állomásától az utolsó párszáz méter szintet kellemes erdei ösvényen haladva kb. 2 óra alatt érünk fel a Gollinghüttéhez (1641 m). Sokan itt töltik az éjszakát, és csak másnap reggel indulnak tovább a csúcsra. Amennyiben nem rendelkezünk túl fényes kondícióval, érdemes ezt a módszert követni, mivel összesen 1800 m szintet kell leküzdenünk!

Ha egynaposra tervezzük a túrát, illik korán indulni
Nem reklám, de végre egy normális lámpa
Szemben a csúcs
Egyeseknek marha korán van még túrázgatni
Az első napsugarak a csúcsokon
Gollinghütte

GOLLINGHÜTTE – GOLLINGSCHARTE

A háztól kezdetben alig emelkedik a patakot követő ösvény. Aztán hirtelen kitárul a völgy, egy óriási futballpályára emlékeztető, szinte teljesen sík rétre érünk (Gollingwinkel). Előttünk pedig teljes szélességében és nyaktörő magasságában a Hochgolling több mint egy kilométer magas északi fala! Ezt a helyet Ausztria egyik legszebb – ha nem a legszebb – völgyzárlataként emlegetik, nem alaptalanul. Megijedni azonban nem kell, utunk jobbról megkerüli a félelmetes sziklafalat. Persze azért az idáig könnyed túrának elérkezett a vége, innen folyamatos kapaszkodásba kezdünk. A jobbra nyíló meredek, görgeteges teknőn át fárasztóan, számtalan kanyarral érjük el a hegyünktől balra lévő Gollingscharte nyílását (2325 m, a hüttétől 1,5-2 óra).

Az északi fal felső részét reggel süti a nap
A „futballpálya”
Az emelkedő közepén
Visszapillantás a völgybe
Gollingscharte
Az elágazás a gerinc felé

GOLLINGSCHARTE – HOCHGOLLING

A hágóból balra, a gerinc jobb oldalában vezet tovább az út. Először áthaladunk egy többnyire vizes párkányon, majd a gerinctől jobbra húzódó törmelékes oldalban kígyózó ösvényen hamarosan egy elágazáshoz érünk. Itt, ha nem vagyunk túl gyakorlottak, válasszuk a normál utat! Ha viszont több élményre vágyunk, és rendelkezünk hozzá az alapvető feltételekkel is, térjünk a felfelé induló, kevésbé kijárt nyomra („Nordwestgrat”). A jelzések erre kissé már kopottak, de jól követhetőek. Rövidesen elérjük magát a gerincet, itt kezdődik a túra igazán hegymászós része. A gerinc viszonylag keskeny és kitett, de többnyire nehézség nélkül haladhatunk rajta. Akad azonban néhány hely, melyeknél elő kell vennünk a tarsolyunkban lévő mászótudást, és a figyelmünket sem árt összpontosítani a feladatra – balra alattunk az északi falba látunk be, egészen az aljáig! Két kisebb felszökésre feljutni a legnehezebb (II), egy sziklafognál pedig részben balra, kicsit lefelé mászunk. A kulcshelyek leküzdése után azonban még nem lazíthatunk, meglepően hosszú az utolsó szakasz. Végül jobbról becsatlakozik a normál út, és feltűnik a csúcskereszt (a Gollingschartétól 1,5-2 óra), most már alattunk a Niedere Tauern összes kiemelkedése. Az igazán meglepő látványt viszont nem a barnás-szürkés árnyalatú hegyek tengere nyújtja, hanem a tőlünk délnyugatra mélyen bevágódó, meredek oldalú Göriachtal – noha ez elég szubjektív, míg az egyik embernek egy keskeny, szurdokszerű völgy, addig a másiknak a csúcsok tetszetősebbek.

Messze még a csúcs
Itt a repedés mentén, egyenesen fel
Erre a tömbre is fel kell mászni
Az Alacsony-Tauern tetején
A hosszú és mély Göriachtal
Az északi fal alatt a „futballpálya”
A jelzett helyen két túrázó, a képen látszik a hegyoldal meredeksége és jellege
Felfelé igyekvők a normál úton
A völgy felett a Schladminger Tauern csúcsai
Búcsúpillantás az árnyékos északi falra
Újra a Gollinghütténél
Ehhez nem kell képfelirat
Idilli környezet
Egy kis kőomlás
Déli napsütésben

A túra időpontja 2022. 08. 30.

A csúcsra vezető szakasz
Hírdetés
Kategóriák
Hegymászás Túra

Ötscher, „Rauher Kamm”

A gerinchez közeledve

Körtúra(tipp) egy szép sziklagerincen át

Ha már unod a Schneeberget, vagy simán csak valami újra vágynál, irány az Ötscher! Jóllehet, még az 1900 métert sem éri el, de mészkőből felépülő tömbjébe mélyen bevágódó szurdokaival, barlangjaival, és persze legfőképpen a csúcsára vezető túralehetőségekkel méltó vetélytársa az alsó-ausztriai kétezreseknek. A Rauher Kamm pedig kétségen kívül az itteni útvonalak királya, ami akár az „osztrák Sas-út”jelzőt is megérdemelné, ha valaki ragaszkodik az efféle hasonlítgatáshoz.

Sokat gondolkodtam, hogy jellemezhetném legtalálóbban ezt a sziklás, cakkos gerincet, ill. a rajta haladó útvonalat. Mászótúrának nevezni túlzás, hiszen egy piros turistajelzéssel ellátott ösvény vezet végig, melyen kutyával, gyerekkel, nagymamával, miegyébbel sokan járnak – könnyedén – felfelé és visszafelé is. Sétaútnak viszont mégiscsak meredek és kitett, és itt-ott kapaszkodós. A legközelebb talán akkor járok a valósághoz, ha azt állítom, hogy valahol itt húzódik a határ a gyalogtúra és a hegymászás közt, de valószínűleg még ezzel sem adtam elég objektív támpontot. Persze a nehézsége nyilván függ a gyakorlottságunk mértékétől, az aktuális körülményektől, és a konkrét útvonalválasztástól is (végig a jelzést követjük, avagy direktben mászunk fel). Egy szédülésmentes, aránylag jó kondiban lévő turista az ösvényt követve, jó időben könnyedén végigmegy rajta. Aki például a Magas-Tátra jelzett csúcsait és hágóit gond nélkül végigjárta, itt biztosan nem fog komoly akadályba ütközni. Jóllehet, a Rauher Kamm nem is annyira tátrai jellegű, inkább a Kis-Fátra gerincére hasonlít, de magassága és kőzetanyaga, felépítése is ezt sugallja. Hegymászó jellegűvé egyrészt a téli körülmények tehetik, de nyáron is lehetőségünk van kicsit nehezíteni a feladaton. Ha a gerincen megpróbálunk minél kevesebb kerülővel végighaladni, mindjárt más lesz a leányzó fekvése, s a két kezünk használata többször is szükségessé válik. Noha csak rövid, pár méteres sziklalépcsőket kell leküzdenünk, de ez már némi jóindulattal akár igazi mászásnak is tekinthető. S talán a képek is segítenek a döntésben, ha valaki bizonytalan abban, merje-e vállalni a túrát.

Végül néhány hasznos tudnivaló. A szintkülönbség nem túl kevés, 1200 m körüli. Lackenhofból (810 m) indulva kb. 1,5 óra szükséges a Bärenlacke feletti elágazásig, ahonnan 1 óra egy elég meredek ösvényen a gerinc kezdete, további 2 óra pedig a csúcs. A lemenet 2,5 óra, ami összesen kb. 7 órás túrát eredményez pihenők nélkül is. Tehát – hasonlításként – egy Schneebergdörflből vagy Losenheimből induló Schneeberg körtúrával kb. megegyező fizikai igénybevételt jelent. Turistaházat csak lemenetben találunk (Ötscher Schutzhaus, 1418 m), elegendő vizet mindenképpen vigyünk magunkkal, forrás vagy más vízlelőhely nincs az út mentén.

A Lunzersee a helyszín közelében
Tóparti idill
Megfigyelők Lackenhof felett
Kényelmes út vezet át az Ötscher északi oldala alatt
A gerinchez közeledve
A sziklalépcsős északi oldal
Pillantás az ösvényről jobbra
Itt egyenesen fel
Szembejövő forgalom
Visszatekintés a gerincen megtett útra
Egyszerűen szép…
A tetőre érve szelídül a terep
A lemeneti út őrzője
Dús növényzet a kényelmes ösvény mentén
Pannon tárnics (Gentiana Pannonica)
Lenn Lackenhof, a közelben pedig az Östcherschutzhaus teteje látszik
Hogy el ne tévedjünk 🙂
Kategóriák
Túra

Kő-kör a Mátrában

Kis-kő, ami nem is olyan kis kő

Íme egy ideális gyalogtúra a Mátrában. Nem túl hosszú, de mégis aránylag sportos, sőt ha szigorúan a számokban kifejezhető paramétereit nézzük, az egész országban nem nagyon találunk még egy olyan útvonalat, ahol folyamatosan emelkedve ekkora szint vár ránk a kiindulópontból a felkeresett csúcsig (kapásból nem is tudnék hasonlót említeni)!  Az út mindemellett látnivalókban sem szerénykedik, a turisták nyüzsgésétől viszont nem kell tartanunk, a Kékest és közvetlen környékét kivéve persze.

Az útvonal, ha valaki netán kedvet kapna hozzá: Markaz – Kis-kő – Kékes – Sas-kő – Disznó-kő – Markazi vár – Markaz (19 km, 910 m szint). Végig jelzett utakon haladó túra, de azért néhány szempontot érdemes figyelembe venni, ha ide készülünk.

  • Rögtön a falu felett az egyébként széles út hóolvadáskor vagy kiadós eső után egy irdatlan nagy sárfolyammá változik. Kikerülni viszont esélytelen, kétoldalt sűrű, tüskés bozóttal benőtt emelkedő van, úgyhogy gumicsizma, békauszony és tartalék zokni egyaránt jól jöhet.
  • A várrom jelzésről letérve, a patakon átkelés okozhat esetleg problémát, ha meg van duzzadva (ami szintén hóolvadáskor vagy nagyobb esőzés után valószínű).
  • Noha az erősen emelkedő gerincháton a kék alapon sárga pettyek jól követhetőek, ám kitaposott út itt nem jellemző. Az avarral, kövekkel, faágakkal borított terepen fokozottan ügyeljünk a bokánkra.
  • Lefelé főleg a Sas-kő környékén fagypont alatti hőmérséklet esetén óvatosan közlekedjünk, a síkos, fagyos andezit sziklák meglehetősen csúszósak!
  • Sötétben a várrom alatt, az erdőből kiérve könnyű elvéteni a jelzést, a falu fényei nem nyújtanak támpontot, a „toronyiránt-módszer” pedig ezen a hullámos, ruhaszaggató bokrokkal benőtt felszínen nem igazán működik. Érdemes inkább még felfelé menve alaposan megfigyelni és megjegyezni az ösvény irányváltásait, hogy ha ránk sötétedik, könnyebben megtaláljuk a helyes utat.

Kategóriák
Futás Túra

Hófehér mesevilág

Makkosmária

Alapvetően gyűlölöm a telet. A decembert különösen. Sötét van, hideg van. Minden lefagy, csúszik, nyirkos, szürke vagy – jobbik esetben – fehér. Millió pulóver, kabát és negyven kesztyű is kevés az emberen, átfúj a szél, hiába minden próbálkozás, az öltözék legkisebb résén is behatol a hideg. A napkorongot hetekig nem látjuk, borult, ködös, álmos, fáradt idő van még délben is, amit csak a jó meleg szobában lehet elviselni. Még ott sem könnyű.

Álmodozásra persze kiváló ez az évszak, nyári terveket szőni, útikönyvet lapozgatni, világhálót böngészni. Közben azonban nátha, torokfájás, köhögés, influenza, mind csak arra vár, hogy egy óvatlan pillanatban leterítsen, harcképtelenné tegyen minimum néhány napra, néha hetekre is, netán még tovább mellénk szegődő, makacs mellékhatásokkal. Lehet persze csodálkozni, hogy egy edzett, sportos szervezet esetében miért merül fel egyáltalán bármiféle betegségnek még a látszata is (van rá magyarázat, de most hadd ne kezdjem levezetni), a tényeken azonban ez sem változtat. A tél nemkívánatos időszak és pont.

Van azonban ennek az elmúlni soha nem akaró évszaknak is szebbik oldala. Ha már annyi kellemetlenséget okoz, legalább egy picit ad is nekünk, viszonzásul, ha hajlandóak vagyunk elfogadni. Igen, rajtunk is múlik – hiszen ezért az ajándékért ki kell lépnünk a komfortzónánkból, el kell hagynunk a fűtött lakást, és vállalnunk kell pár kellemetlenséget. A minap a nagyvárosból hazafelé futva ezen a témán kezdtem morfondírozni, de még mielőtt elért volna a gondolatok túlburjánzásának veszélye (valahol a házak elhagyása után, az erdőben megtett első kilométer környékén), egyfajta kiüresedés lett úrrá rajtam, s csak egyetlen szó jutott eszembe. Hófehér mesevilág. Közben besötétedett, fejlámpát kapcsoltam, ettől még sejtelmesebbé, különösebbé vált a környezet, amiben haladtam. A lámpa fényében csillogó jégkristályokkal bevont ágak, a percenként változó mértékű ködben egészen meglepő formákat rajzoló fénysugár, és a körben mindent beborító decemberi este nem félelmetesnek vagy riasztónak, sokkal inkább meseszerűnek tűnt. Noha egy esetleg utamat keresztező bundás, röfögő mozdonyszerű jószág biztos egyetlen másodperc leforgása alatt megtörte volna ezt a varázst, de a disznók most elkerültek, ebben a burokszerű állapotban futhattam csaknem hazáig. Közben eldöntöttem, hogy szakítva az edzésre vonatkozó szigorú elveimmel, amint módom nyílik, fényképezőgép társaságában térek vissza.

Nem kellett sokáig várnom rá, az alábbiakban közlöm az eredményt:

Megjegyzés: az utolsó képen szereplő madarat nem tudtam egyértelműen azonosítani, de határozottan nagyobb és valamivel karcsúbb volt az egerészölyvnél, a pulykánál viszont kisebb. Ha valaki felismeri, írja meg és javítom, köszönöm!

Kategóriák
Hegymászás Túra

Kora nyári virágpompa

Na ne, ezt nem adom (a végén tényleg lehúzná)!

Eisenerzer Reichenstein először

Az ember az Alpokba ritkán megy holtszezonban. Minek menne, hiszen a sziklák még (vagy már) havasak, az időjárás szeszélyes, az ösvények többé-kevésbé járhatatlanok vagy túl veszélyesek. Így viszont többnyire lemarad erről-arról – például a természet ébredésének talán legszebb szakaszáról. Az éppen elolvadt hó nyomában a fű még csak próbál erőre kapni, a virágok azonban már birtokba vesznek minden szóba jöhető területet – sőt, még a látszólag szóba nem jöhetőket is. A napos oldalak, fokozatosan hómentessé váló gerincek olyan színekben, illatokban pompáznak, amilyeneket nyár derekán már hiába keresnénk. Közben a hegyeket keresztül-kasul behálózó turistautakon még elenyésző a forgalom, csak a madarak visítozása és a mormoták füttyögetése töri meg ezt a nyugalmat árasztó, különös csendet.

Nagyobb technikai kihívást jelentő túrákra ilyenkor még nem lenne bölcs dolog vállalkozni, körültekintő tervezéssel azonban így is szép emlékekkel bővíthetjük képzeletbeli vagy valós túranaplónkat. Noha számos kompromisszumot kell kötnünk, de mint a mellékelt ábra, azaz képsorozat is mutatja, a végeredmény igenis lehet mutatós és pozitív értelemben véve maradandó.

A június végén vagy július elején zajló Zirbitzkogel futás előtt mindig beiktatunk egy-két túrát, melyek céljaként, a fentiek tükrében, nem jöhet bármi számításba. Ilyen program volt anno a Sonnblick és a Rax északnyugati oldala is, 2016-ban pedig az Eisenerztől délre emelkedő Reichenstein környékére esett a választás. Itt a Vordernberger Mauer sziklás gerincén vezető klettersteig volt tervben, amiből a bizonytalan, csapadékosnak ígérkező idő miatt szimpla gyalogos körtúra lett.

Az út harmadánál-felénél többször is rázendítő esőt annyiból nem is bántam, hogy megerősítette, jó döntés volt módosítani a célt. A komor falak, vad sziklaképződmények között gomolygó sötét felhők a látványt is sejtelmesebbé, fenségesebbé varázsolták (amúgy sem lett volna unalmas vagy csúnya). A visszafordulás gondolatához közel járva pedig a Hegy úgy döntött, megkegyelmez nekünk és megmutatja igazi szépségeit is. Ehhez aztán hozzájött odafenn egy mennyei „gulyás” és persze maga a csúcsélmény is, amit a túlsó oldalon történő lemenet már alig tudott fokozni (de azért egy kicsit még tovább növelte).

Fokozni magam sem tudom jobban, így inkább képekben mutatom meg:

Kategóriák
Túra

Kutyagolás a Kutya-hegyre

Ebeknek kellemes e hely!

A “Hundberg Expedíció 2015” hivatalos közleménye

December 29.-én, hazai idő szerint délután 16:35-kor, három kontinens húsz országának sok száz hegycsúcsa után végre fenn állhattam a Budai-hegység második legmagasabb csúcsán is, a Hundberg 558 m magas tetején! A teljesítmény mértékét emeli, hogy mindez ráadásul a hivatalos téli mászószezonban történt, tehát téli megmászásnak minősül!
Kétszemélyes mini-expedíciónk a Nagykovácsiban lévő ABC-ből végig alpesi stílusban, a keleti, ún. Szénás-gerincen át érte el a csúcsot, Ica utánam mintegy 2 perccel lépett a legmagasabb pontra. A feljutáshoz se mesterséges oxigént, se fix köteleket, sem teherhordókat nem vettünk igénybe.
Lefelé az ujjaimat kicsit megcsípte ugyan a hideg, de ettől eltekintve épen és egészségesen sikerült visszajutnunk az ABC-hez, ahonnan a Suzuki Trans támogatásával még aznap hazaérkeztünk. A körülmények ideálisak voltak, ezért útközben oda és visszafelé is megmászásra került a Nagy-Szénás 550 m magas hegyorma is, melyen mászásunk megkoronázásaként 1, azaz egy darab eredeti naplemente is átélésre került. A csúcson egyébként korábbi emberi jelenlétre utaló jeleket találtunk. Egy betonból készült magassági pont, mellé tűzve egy bizonyára ember által készített fakereszt, de keréknyomok és emberi lábnyomok is látszottak, Az utolsó szakaszon egy – viselkedéséből és külleméből ítélve – valószínűleg kóbor ebet is sikerült megpillantani, de lencsevégre kapni sajnos már nem tudtam, mert elszaladt. A mászás során igyekeztem minél több képet készíteni, melyek nagy részét a sajtótájékoztató helyett itt tekinthetik meg a T. érdeklődők:

Kategóriák
Túra

Nem lehet megunni – Vadálló-kövek

Mindig más, de talán októberben a legszebb, és ahogy a klasszikus ősrégi reklámban is elhangzik (a nálam is öregebbeknek biztos rémlik), „nem lehet megunni, ez az, amit nem lehet megunni…”

Most csak képekben, szövegelés nélkül:

Kategóriák
Hegymászás Túra

Grosser Möseler – egy jégmentes három- és félezres

Lóg az ember nyelve (is), mire felér

Most írhatnék annyit is, hogy újabb pipa került a Zsigmondy Emil és társai által anno megmászott csúcsok általam tervezett újbóli végigjárásának listájára. De ennyivel elintézni az ügyet önzőség lenne részemről, hiszen akkor nem sokat tennék annak érdekében, hogy más is ugyanúgy átélhesse egy ilyen túra szépségeit és fáradalmait. Persze a fotók is rengeteget megmutatnak a helyszínből és az útvonalból, de néha hasznos az kapcsolódó gondolatokat, benyomásokat is elmesélni. Hátha valakit pont ezek, vagy a hátterükben húzódó – mindjárt ismertetett – szempontok inspirálnak majd a következő céljának kiválasztásakor.

A Zillertali-Alpok
Erről a vidékről sokaknak Hintertux, Mayrhofen, és az itt még nyár közepén is űzhető gleccsersízés jut eszébe. Hegymászóknak ezeken túl a Möseler, Olperer, Fussstein sziklacsúcsa, a Hochfeiler és a Hochferner fogyatkozó jégfalai, esetleg a Zsigmondy-csúcs. Háromezres gránithegyek, repedezett, kiterjedt – szintén folyamatosan csökkenő – jégtakarók, zivataros, esős nyarak, hóban gazdag telek. S természetesen Ausztria. Az olasz oldal viszont mintha nem is létezne. Pedig a legnagyobb csúcsok többsége a természet által ügyesen megrajzolt határgerincen helyezkedik el, tehát lejtőiknek, oldalsó gerincnyúlványaiknak mintegy fele értelemszerűen Olaszország (Dél-Tirol) területén fekszik!

Miért pont ide?
Nos, ezt a kérdést érdemes két részre bontani. Egyrészt, mivel a hegység déli oldala messze nincs úgy eljegesedve, mint az északi, a csúcsok többsége délről hasadékos gleccserek keresztezése – és így az ehhez tanácsos kötélhasználat – nélkül elérhető. Ennek köszönhetően, az egyedül járás általános veszélyeit szem előtt tartva, akár túratárs nélkül is relatíve biztonságosan vállalható számos útvonal, ami kapóra jön, ha magányos kalandra vágyunk. De akkor is előnyös, ha partner nélkül kényszerülünk nekivágni.
S máris eljutottunk a következő szemponthoz: a magányhoz. Itt ugyanis nincs tülekedés, naphosszat gyalogolhatunk, hogy másokkal találkozzunk. Nem mintha a túloldal ösvényeinek többségén akkora tolongás lenne (ott sem gyakran találunk a Glockner és Venediger forgalmához hasonló helyet), de a déli oldal ismeretlensége olyan mértékű, hogy még a „törzsvendégek” közül sincs mindenki képben. Persze a háborítatlanság alól kivételt képez a turistaházak, vízesések, tavak környéke, de a hütték, tanyák teraszán söröző kirándulók a csúcsrégiókig ritkán merészkednek.
Szóval tömegiszonyos egyedüljárók számára (de nem csak nekik) itt ideális célpontok vannak, mint pl. a Möseler, mely 3479 m magasságával a hegység második legnagyobb kiemelkedése. A teljességhez tartozik persze, hogy pont a vidék legmagasabb csúcsa, a Hochfeiler/Gran Pilastro sajátos helyzetben van, ugyanis szintén gleccser nélkül elérhető, és ez a könnyű – és az egyetlen extrém mászást nem követelő – útvonal is az olasz oldalon vezet. A Hochfeiler azonban a másik kritériumnak, a csekély látogatottságnak abszolút nem felel meg. Persze mindenütt ez a helyi legnagyobbak átka, a látogatók elsősorban rájuk pályáznak. Ergo, számunkra a Möseler sokkal kedvezőbb ebből a szempontból (is). A két hegyről nyíló panorámát pedig ne is próbáljuk összehasonlítani, mert ha ezt tesszük, a Möseler előnye behozhatatlanná válik (csúcsvideó itt)!

Egy víztározó margójára
A mesebeli fekvésű Neves Stausee parkolójától lehet indulni, amiről azonban ejtenem kell pár negatív szót is. A tóhoz vezető keskeny út utolsó 2 kilométere lámpával szabályozott, váltakozó forgalmú, ezért gyakran zsúfolt. Fizetni is kell érte, napi 7 Eurót. A jegyet belépéskor kapjuk a sorompónál, de a díjat visszainduláskor fenn egy automatánál kell rendezni. A gép elméletileg 20 Eurónál nagyobb címletből nem tud visszaadni, gyakorlatilag bankjegyet egyáltalán nem fogad el, tehát a pontos összeg érmében legyen nálunk! A hosszú kocsisort pedig sokan képtelenek kivárni, inkább autójukból kipattanva előreszemtelenkednek az automatához, majd fizetés után visszaülve a járműbe, kivágnak a sorból, hogy kikerüljék. Könnyű elképzelni, ez mekkora káoszhoz vezet…

Hegyre fel!
A hold lefelé halad, a völgyben az árnyékok veszik át az uralmat, miközben az autó csomagtartójának gyenge világításánál készül az instant kávé(pótlék). 🙂 Mellé bekapok néhány linzert, ennyi a reggeli, komolyabb táplálékot csak fenn a hegyen szándékozok magamhoz venni. Teli gyomorral nehezebb haladni, márpedig szeretnék minél feljebb jutni a hőség beállta előtt. A Chemnitzer Hütte (Rifugio G. Porro) felé tervezek menni, a házig 1:30-1:45 óra menetidőt adnak, onnan pedig 4 órát a Möseler tetejéig. Magamnak tehát 1 órát tartok reálisnak a házig, s további 3 órát a csúcsig, ennél jobban nem akarok rohanni, semmi nem indokolja.
Fél 6 után sikerül indulnom, a hold már eltűnt egy magas gerinc mögött. Az eleinte széles gyalogúton látok lámpa nékül is, de az útjelző táblákat már meg kell világítanom. Ekkor pillantom meg annak az ösvénynek a tábláját, ami a térkép szerint majdnem egyenesen ott éri el a Zillertali-Alpok déli oldalán végigvezető körút, a Neveser Höhenweg vonalát, ahol majd le is kell térnem róla. Az általam tervezett út viszont a menedékháztól hosszan kacskaringózik a letérési pontig, tehát a másik irányban nyernék minimum félórát, talán többet is (na persze, akkor miért nem ezt ajánlják a leírások?).

A rövidebb néha hosszabb
Pillanatok alatt döntök: a rövidebb(nek gondolt) ösvényen megyek! Ám a sietős indulás miatt csak feljebb gondolom végig alaposabban választásom előnyeit és hátrányait. Egyrészt mivel sokáig a mély gleccservölgy nyugati oldalában haladok, a hajnal színeiben csak erősen korlátozva gyönyörködhetek. E szempontból bizony sokkal jobb választás lett volna a másik irány. Kevesebb ideig haladhatok árnyékban – újabb plusz pont a másik ösvény javára. A harmadik előnytelen tényezővel szerencsére később szembesülök, mikor már kimérgelődtem magam. Utam nyomvonala ugyanis megváltozott, a térképen feltüntetett iránytól délebbre éri el a Neveser Höhenweg jelzéseit. Így azon a vártnál többet kell mennem távban is, miközben rengeteg szintet veszítek. A rövidebb tehát csaknem hosszabb lett. A látvány viszont kárpótol: egy parányi gleccsertó, a dél felé kinyíló táj, amit a Dolomitok fantasztikus fűrészfogainak kéklő vonulata zár le, a mélyben meg-megcsillanó tározó, a fokozatosan kibontakozó, jégpalásttal övezett szürke gránitcsúcsok… De ezt nehéz valósághűen leírni. Látni kell.

Kő, kő, kő – és egy kis jég
A morénagerinc következik, néha ösvényszerűségen, többnyire kőről kőre lépve-ugrálva haladok. A terep a magasabb hegyeket, illetve azokban tett túráimat juttatja eszembe, de most elhessegetem a nosztalgikus gondolatokat. Figyelmemet inkább magam elé összpontosítom – pofára esni nem lenne célszerű –, s persze a táj által kínált élmények maximális befogadására. Emlékezni vagy ábrándozni ráérek otthon is…
A gleccser lassú mozgása által felhalmozott omladék szűk órányi gyaloglás után elfogy. Szinte teljesen sima, egybefüggő sziklafelületre érek, ami néhol 5-10, máshol 30 fokos emelkedésű. Felületét az egykor a területet borító vastag jég által szállított kövek karcolták össze, szürreális érzés a természet hatalmas erejének nyomait látni. Aztán már maga a gleccser következik, vagyis ami maradt belőle. A jégfelszínen lévő szűk csatornákban olvadékvíz áramlik, itt-ott akad néhány hasadék, de alapvetően könnyen járható ez a szakasz is. Csak vigyázni kell, nehogy a jégbe beékelődött köveket kimozdítsam – ezt nem mindig könnyű elkerülni. Az útirányt már távolabbról kinéztem: jobbra tartva a jég széléig, egy sziklasávnál balra, végül egyenesen fel a csúcs alatti nyeregbe. A balra oldalazásnál sok a mozgó tömb, a jégen is óvatosságot követel pár lépés, de aztán gond nélkül érem el a gerinc magasságát.

Innen részben az élen, részben balra tőle haladok a meredekebb utolsó szakaszig, ahol nem térek balra a többé-kevésbé kijártnak tűnő, lépcsős vályúba, inkább a kitettebb, nehezebb, de lényegesen szebb gerincet követem. Egy-egy felmászásnál végigfuttatom magamban és igyekszem memorizálni a mozdulatokat, a visszaútra gondolva ellenkező irányban is. Aztán elfogy a szikla és a csúcskeresztnél találom magam.

Meghökkentő dolgok 3479 méteren
Az osztrák oldalól több csoport kaptat felfelé a széles gleccserháton, egy versenyző pont megérkezik, rajta nehéz bakancs, hágóvas, jégcsákány, karabinerek, jégcsavarok – a hegy másik oldala nem a szólóban ténfergőknek való. De érdekes módon mégis az az irány számít normál útvonalnak, talán az „ismertebbség”, talán a kisebb szintkülönbség, esetleg a jobban követhető irány miatt, nem tudom. Hogy rájöjjek, onnan is meg kéne másznom a hegyet. Rég tervezem, a Berliner Hütte felől többször is nézegettem már erre, de mindig elmaradt… Erről jut eszembe, az oldal indító bejegyzésében lévő képen is a Möseler látszik, észak felől.
Közben megérkeznek a hágóvasas páciens társai. Az is kiderül, hogy emberünknek nincsenek magyar ismerősei, egyikük viszont tud pár magyar kifejezést. Amikor azonban a termoszára mutatva, annak tartalma felől érdeklődök („Aprikot Schnaps?”), határozottan tiltakozik. Aztán ők kezdik kérdezgetni, hol jöttem fel, és kicsit meglepődnek, hogy „szöges cipő” nélkül is lehetséges…

De a meglepetéseknek még nincs vége, mert feltűnik egy vidám olasz csapat, szintén dél felől. Ez önmagában még nem lenne furcsa (hiszen én is onnan jöttem), no de a felszerelésük: kb. száz évvel ezelőtt divatos hickory botokkal másznak (talán valami hagyományőrző klub tagjai?)! És még mindig nem ért véget a váratlan fordulatok sora: egy kutya is kapaszkodik velük a sziklákon! Láthatóan kicsit eltévedtek, az ösvénytől távolabb próbálkoznak. Miközben átkerülnek a helyes útra, én is elindulok az irányukba. Ezt közelebbről is látnom kell!
Így most nem a gerincen, hanem a mellette húzódó vályúban mászom le. Közben 10-15 méterről üdvözöljük egymást, majd látván érdeklődésemet, a kutyát odaküldik hozzám. Pár fotó elkattintása után visszahívják, majd megy mindenki a maga útján tovább. Ők fel, én lefelé.

Vissza a civilizációba
A lemenet problémamentes és gyors. Noha egy-egy pillanatra megállok fényképezni és gyönyörködni a hegyekben, de alapvetően szapora léptekkel haladok a Neveser Höhenweg eléréséig, aztán pedig a jelzések mentén a Chemnitzer Hütte irányába. Most látom igazán, hogy reggel mennyivel kedvezőbb lett volna erre jönnöm. A ház teraszán és körülötte talpalatnyi hely sincs, kész csoda, hogy találok egy szabad, ráadásul árnyékos padot! A kávéért már mezítláb tipegek be a hűvös kőépületbe, jólesik a túracipőtől megszabadulni kis időre.
Szieszta után irány a parkoló. A kényelmes és panorámás úton vakaródzó-kérődző tehenek, kiránduló nyugdíjasok és fiatalok, kutyák, felettük napfényben fürdő háromezresek, vakító gleccserek, alattuk virágok, lepkék, böglyök (grrr), pár karnyújtásnyira füttyögnek a mormoták, alpesi idill felsőfokon… A fizetős úttal kapcsolatos bosszúság pedig aligha tudja ezt a sok szépséget elrontani. Érzem, tudom, hogy visszajövök még!

Galéria:

Kategóriák
Hegymászás Túra

Bürklesteig – vadregényes gerinc a Schneebergre

Variációk egy témára, azaz ugyanarra a gerincmászásra. Az első bejárásnál nem készült kép (a hirtelen kitörő zivatarban nem volt kedvem fényképezni, vajon miért?), a másodiknál is csak néhány, de azóta bőven sikerült pótolni. Feltettem néhány albumot belőlük, szokásomtól eltérően nem a haladási sorrend szerint, hanem a mászás dátuma alapján csoportosítva. És egy videó is van, 2010-ből itt.

Update (2015. szeptember): újabb galéria került fel a többi után! Az útvonalat is leírhatnám már végre, változott a megközelítés és idén az alsó részeken volt egy kis sziklaomlás, pár fogás is kitört, de várjuk meg, amíg a terep teljesen elrendeződik. Aki mostanság tervezi, annak vagy a felső, egyszerűbb beszállást javaslom, vagy ha mindenre elszánt, akkor az alsó szakaszon – főleg az első III-as kötélhosszban és utána a traverzálásnál – fokozott óvatosságot! A könnyebb beszállási lehetőség felett a kőzet már stabil, említést érdemlő változás nem történt.

2008. 05. 21.:

2009. 09. 27.:

2014. 06. 07.:

2015. 09. 12.:

Kategóriák
Hegymászás Túra

Kalandos Kahlmäuer 1. Wildfährte

Előttünk a Kahlmäuer

Alább a Rax legnagyobb sziklaoldaláról (Kahlmäuer), pontosabban az ezen át vezető egyik könnyű biztosított ösvény, a Wildfährte bejárásáról látható egy bőséges képsorozat, de ezen kívül is fogok hamarosan a falról írni. Ez egyben a magyarázata a cím végén lévő egyes sorszámnak. Egyelőre további három bejegyzést tervezek, értelemszerűen három másik útvonalról. Minden egyebet, főleg a történelmi vonatkozásokat a következő részben részletezem, ott a képanyag úgyis meglehetősen sovány lesz (drótkötél meg még kevesebb, tehát valószínűleg senkit nem fog érdekelni). 🙂
Most pedig térjünk a tárgyra, azaz a hegyre. Nem először jártam ezen az ösvényen, de csak most sikerült normálisan – és normális fényviszonyok mellett – fotóznom és ezt maximálisan kihasználtam. Igaz, hogy ebben a délutáni (és hétköznapi) időpont játszott szerepet, ami egyébként nem túl egészséges egy ilyen hosszú túrához, de ezúttal stabil, megbízható időt kaptunk. Ennek köszönhetően nem kellett a kicsit elhúzódó aznapi kiutazás miatt lemondanunk a tervezett klettersteig bejárásáról. (Bár ez azért nem szokványos, kaptam én már pont ennek az útvonalnak a végén, lemenet közben akkora zivatart… pedig korán indultunk!)