Kategóriák
Futás

Ha nem akarom

Egy edzés tanulságai

Edzésekről ritkán írok. Se energiám, se időm, se kedvem, és nem látom sok értelmét. A sport is egy mindennapi rutintevékenység, ami nem tartozik a közönségre. Felhúzzuk a futócipőt, elindulunk és letudjuk az aktuális penzumot, közben átgondoljuk a napot, fejben problémát oldunk meg, vagy pont ellenkezőleg, eltávolodunk az aktuálisan foglalkoztató problémától, kikapcsolunk, másra – a város vagy az erdő hangjaira, a hallgatott zenére, a tájra vagy a lépéseinkre, szervezetünkre – fókuszálunk.
Ma is így indultam neki. Volt bőven inspiráció, kívül-belül egyaránt maximálisan feltöltekeztem, a belső késztetés is megfelelő volt, három laza hét után már égető szükségét éreztem egy keményebb edzésnek, a feladatot kitűztem, a cél – a következő verseny – egyre közelebb. A feltételek ideálisak, nem túl meleg, enyhe szellő, nyugodt napsütés, 2,7 km kényelmes bemelegítés után a terv 3×1600 m hegynek felfelé (szakaszonként +180 m szint) erős tempóban, fokozatosan emelve az intenzitást, a végére anaerob küszöb tájékáig vagy kicsit fölé. Az első menet felénél viszont érzem, hogy mindjárt elalszom. Kókadt vagyok, egy finom ebéd jár az eszemben egy hideg sörrel és egy frisítő zuhannyal, és nagyon nem esik jól tartani az eleinte 10, később kb. 15 ütéssel a szokásos hegymeneti edzések feletti intenzitást. És ez még messze nem a tervezett maximális tempó. Első konkrét lépésként kitépem a fülemből a zenét és begyűröm a kulacs mellé, de ez sem oldja meg a problémát. Elegem van, hiába buzgott bennem induláskor a tettvágy, legszívesebben azonnal abbahagynám, haza teleportálnám magam – vagy legalább sétára váltanék.
És el is jön az a pillanat, amikor megteszem. Nem érdekel az egész, rosszkedv kerít hatalmába, nem érzek annyi erőt magamban, hogy folytassam a kínlódást. Minden hegyre futás nehéz, ha a lassúnál egy picit is tempósabban futunk, de ez most egyáltalán nem olyan típusú nehézség. Nem az a fokozott izommunka, amit az indulás pillanatában tudatosítunk és kibírunk, néha még élvezzük is, hogy urai vagyunk a nehézségeknek, hiszen ezért jöttünk – a nehézségek leküzdéséért, határaink szélesítéséért vagy feltérképezéséért. Ez inkább olyasfajta érzés, amikor szeretnénk egy adott helyzetben kívülálló szemlélők maradni. Közönség, tévénéző, kibic, aki csak ül és nyugodtan kortyolgatja a sörét, míg a pályán mások izzadnak és erőlködnek. Amikor inkább valami egész más típusú tevékenységet végeznénk, nem fáj semmink, nincs behatárolható centruma a nemakarásunknak, de mégis az egész testünk és az agyunk is tiltakozik a fokozott (nehéz) mozgás ellen. Amikor mindenestől elegünk van az egészből, képtelenek vagyunk koncentrálni, azonosulni azzal, amit épp csinálunk.
Természetesen felsétálok, hiszen már csak pár perc a hegytető, de az edzést ill. annak lényegi részét elengedem: nem bírok, nem akarok gyorsan futni! Tényleg nem esik jól, és nincs elég lelkierőm ahhoz, hogy legyűrjem ezt az állapotot. Lehet, hogy képes lennék rá (biztosan), de nem akarok rá képes lenni. Nem akarom, hogy akarjam! A hazakocogással így is lesz belőle majdnem 10 km, hát ennyi volt…

lemur

A csúcson az órára pillantok: kerek egy perccel tartott tovább ez a szakasz, mint az eddigi legjobb időm. Ekkor beindulnak a fogaskerekek odabenn: ha ebben a szakasz második felét sétálós, kocogós tempóban csak egyetlen perc az eltérés, mi lett volna, ha végig bírom az eredeti terv szerint? Talán érdemes lenne megnézni. Visszakocogok a szakasz aljára, hogy újra nekiinduljak (végül is hazafelé is arra visz az egyik lehetséges út). Részidő indul, fokozatosan gyorsulva felveszem a tervezett sebességet. Ezúttal nincs álmosság, tunyaság, azonnali abbahagyásra ösztönző gondolatok. Tüdőszaggató a tempó, keményen dolgozni kell izomból is, de kibírom, ahogy azt már számtalanszor kibírtam korábban is. Odafenn hajszálpontosan annyi a részidő, mint az eddigi legjobb. És ez még nem a max tempó, mivel azt a harmadik menetre tartogatom.
Vissza ismét az aljához, kényelmesen, lazán (a köves részeken egyébként is óvatosan mennék), hogy a pulzusom visszaálljon 120 körülire. Aztán indulhat a harmadik menet. Most már nem kérdés, hogy kibírom-e, visszaállt a dolgok szokásos rendje. És még valami edzés-értéke is lesz, hiszen 2 résztávot mégiscsak megfutok. Odafönn a részidő -19 másodperc, új rekord. Végre vége, mégis megcsináltam, s most már jönnek a pozitív gondolatok is.
Lefelé még egy szakaszon sprint, itt ismét egy egyéni sebességi rekord, 3:30/km. Aztán még 2 km laza futás hazáig, majd a megérdemelt ebéd. És jöhetnek a tanulságok is (a sorrend nem lényeges).

– Ha megvan az inspiráció az edzéshez, nem biztos, hogy elég. Akarnod is kell.
– Ha megfelelően motivált vagy, és akarod is az edzést, az se mindig elég. Bírnod is kell.
– Ha a belső tényezők megvannak, fizikailag is képesnek kell lenned a tervet megvalósítani.
– Ha a fizikai és a belső feltételek is megvannak, akkor se biztos a végeredmény.
– Ha úgy érzed, elbuktál, de megvannak a feltételek hozzá, még útközben is felállhatsz.
– Egy rosszul kezdődő edzés (vagy verseny) is végződhet jól.
– Soha ne add fel. 🙂
– Ha mégis feladod, ne tégy később szemrehányást magadnak, tudd azt az alkalmat elengedni!

Ha pedig maximalista típus vagy, ne hagyd túl sokáig rendszertelenné válni az edzéseidet, mert az idő múlásával egyenes arányban csökkeni fog a kitartásod. Annyira, hogy bizonyos idő (mondjuk pár hét) elteltével a grafikonon az eredetileg jóval magasabban haladó kitartási görbéd metszeni fogja a normál hozzáállású sportoló kitartási görbéjét, és ettől a ponttól kezdve csak nehezebb lesz…

Ehhez mellékeltem is egy szemléltető ábrát:

motivacios gorbek

A magyarázatot ehhez majd máskor…

Kategóriák
Futás Túra

Katlan Százas, avagy nem vagyok százas

Vaddiszno2
Idén először regisztrálni kellett, aki lemaradt, kimaradt

Aki egy vég nélküli eszmefuttatásra kíváncsi, annak ajánlom az első részt. Akit a Kinizsi Százas érdekel, lapozzon a második feléhez. Akit mindkettő, készítsen ide legalább három szendvicset és egy liter kólát. Akit egyik se, annak ott az Alt+F4 billentyűkombináció. Minden másra pedig ott a MasterCard… 🙂

Az imént beígért eszmefuttatás

Ha a hétköznapok rutin-tevékenységeinél egy picivel komolyabb kihívást jelentő célt választunk, a feladat kapcsán felmerülő problémákat nem a körülmények jelentik – amennyiben ismerjük azokat és fel is tudunk készülni rájuk. Ha azonban nincs módunkban maradéktalanul rákészülni, akkor a feladat nagyságával egyenes arányban nő a bizonytalansági tényező mértéke. Ilyenkor a cél eléréséhez vezető út bárhol véget érhet, ha nem tudjuk kezelni a váratlan helyzeteket. Akkor is befürödhetünk, ha ismert, kiszámítható nehézségekkel van dolgunk, de valamilyen okból nincs elég tartalékunk, hogy rajtuk úrrá legyünk.
Szinte mindegy, hogy -15 vagy +35 fokban kell állnunk a sarat, ha módunkban áll minél jobban hozzászokni, felszerelésünk megfelelő a hideg vagy meleg ellen védekezni, és a kellő folyadékpótlás, hűtés (vagy fűtés) is kivitelezhető. Csak egy példát hozok fel, emlékezetes téli körözésünk a Kevélyen a -15 fok, hófúvás, szélvihar ellenére sem okozott kiemelkedő gondot, noha küzdelmes és kemény volt, de legalább kiszámítható. Ha az ember egy mély tó kellemesen hűs vizébe veti magát, azonnal úsznia kell, különben elmerül. Ha pedig nem tud úszni, a józan esze nyilván azt diktálja, hogy előbb tanuljon meg, csak aztán ugorjon. De mit tehet akkor, ha át akar jutni a túlpartra úszni tudás nélkül? Nos, több lehetősége is van, ha elég eltökélt, nem feltétlenül kell a szándékáról letennie. Ha van elég ideje, akkor választhatja az előzőleg vázolt lehetőséget, tehát vesz pár úszóleckét. Ha nagyon sürgős, akkor keríthet egy csónakot, vagy utánanézhet annak, létezik-e valahol egy híd, vagy egy kerülőút. De kockáztathat is: ugrik és megpróbálja utánozni a tévében az olimpiai döntőben látottakat: kartempó, lábtempó, levegővétel… ami vagy sikerül, vagy nem. Vagy ha ezt az autodidakta módszert túlságosan veszélyesnek véli, dönthet úgy is, hogy belegázol a tóba, és imádkozik, hátha kiszáradt annyira, hogy nem merül el teljesen. Aztán ha elég óvatos, és a ringatózó vízfelszín már valahol a nyaka környékét nyaldossa, még mindig csinálhat egy hátraarcot…
Ehhez a példához képest 100 km futás igazán pitiáner történet, legalábbis akkor, ha kockázati szempontból nézzük. Ott ugyanis a kiszállás lehetősége végig adott, amint kezd ellepni a víz, azonnal elkaphatjuk a mentőövet. Ha nem az alaszkai vadonban futunk, csupán a Pilis és a Gerecse ösvényein, nagyjából egy órán belül bárhonnan lakott területre érhetünk. A kockázat fogalma tehát ebben az esetben egészen másfajta, sajátos megvilágítást kap. Az életünk ritkán kerül veszélybe, sokkal inkább egy saját magunk számára kitűzött nagyobb feladat teljesítésének vagy meghiúsulásának esélyét jelenti. Egy futáson vagy teljesítménytúrán nem az életünket vagy a jövőnket, legfeljebb az időtervünket, vagy az önbecsülésünket, egónkat, büszkeségünket, az önismeretünk mértékét, netán az önmagunkba vetett hitet kockáztatjuk. Persze ezek is bírhatnak számunkra fokozott jelentőséggel, csak nyilván másképp kell közelítenünk a kérdéshez. De filozófiai irányú utazás helyett egy másfajta útról akarok írni.

Ez már majdnem Kinizsi

A hőség minden évben jön, és többnyire előzetes puhatolódzás nélkül, egyből a derékhaddal támad. Nincs irgalom, egyik héten még kesztyű, sapka, a következőn meg már egy rövid sétától is a hátunk közepén csorog az izzadtság. S minden évben van egy, néha több hosszabb futásom, ami ebbe a rövid átmeneti intervallumba esik, amikor a meleg már verdesi az elviselhetőség határát, de még nem volt idő hozzászokni. Többször is a Mátrabérc volt a nagy megborulások színtere, a 2013-asról itt írtam, de a Budai-hegységben futott 50 km-es edzőköröm során is eljutottam már erre a határra. Idén pedig, habár sokáig úgy tűnt, elmarad a már-már kötelezőnek számító hőguta-élmény, egy szűk héttel a Kinizsi Százas előtt mégiscsak felsejlett a veszélye a látóhatáron. Ahogy teltek a napok, egyre inkább az ominózus napra látszott tetőzni a kánikula, ami egyáltalán nem az optimizmusomat erősítette. Ugyanis jelentős egyéni csúcsjavítást terveztem, amihez értelemszerűen nem árt a legalább normálishoz közelítő időjárás. Néhány töprengést okozó nap, reménykedés a prognózis tévedésében (most bezzeg nem tévedett), és a szokásos dilemmák: mikor induljak, mit vegyek fel, hogyan frissítsek, milyen tempót válasszak…

Aztán eljött a nap. Persze hét közben még beiktathattam volna pár óra futást a melegben, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy amennyit nyernék vele a meleghez szokás terén, azt nem veszíteném el pihentség szempontjából. Ezért, sok választásom nem lévén, megpróbáltam inkább az eseményre összpontosítani. 2-3 forró hét általában elég szokott lenni ahhoz, hogy a tűző napon végzett edzések révén egy kicsit szokjuk a témát, és közben kitapasztaljuk azt is, hogy szervezetünk miként reagál a megváltozott körülményekre. Mivel azonban ez kimaradt, az eddigi praxisom alapján pontosan megjósolható volt, hogy kb. egy maratonnyi táv lefutása környékén jön majd a kalapácsos ember és üt egy hatalmasat. Létezik ugyan több lehetőség is elkerülni, de vajon melyik a jó taktika?

1. Lemondani a célról? Túl sok munkát fektettem bele, egy évet nyilván nem várok az újabb hivatalos alkalomig, másik hasonló nagyságrendű rendezvény nem jöhet szóba, mivel úgy a részidők, résztávok és egyéb adatok nehezen lennének összevethetőek.

2. Átírni az időtervet? No de pont ez lett volna az egyik lényeges pontja az egésznek! Ha kizárólag a biztonságos teljesítésre játszok, a lassú és megfontolt haladás jegyében biztosan elbúcsúzhatok a javítástól.

3. Menni az eredeti terv szerint, de fokozottan figyelni magamra – és bízni a csodában. Abban, hogy ami eddig törvényszerűen, mindig bekövetkezett, most hátha elmarad.

Választásom a 3.-ra esett. A Kinizsi történetét és útvonalának barokkos méltatását most kihagyom, az önmagammal vívott belső küzdelem aprólékos nyilvánosság elé tárását is mellőzöm (annál is inkább, mert alapvetően bíztam magamban, végig tudtam, hogy végigmegyek, megingás nélkül, a könyörtelen előrehaladás elve szerint, pusztán a hőmérséklet jelentett gátló, konkrétan lassító tényezőt). A sztori így néz ki a tényekre, adatokra, pulzusértékekre és időkre redukálva.

Ééés maga a 100 kilométer

8 óra, Békásmegyer. Már most túl meleg van. Vagy még melegebb. Nevezés, rajtbélyegző 8:10 körül, aztán irány a szomszédos büfé. Kapucsínó, kis adag zabpelyhes keksz és az otthonról hozott csapvíz.

kinizsi1
A szerény reggeli

9:30. Optimális indulási időpont ahhoz, hogy a tervezett sebességemmel már nyitva találjak minden ellenőrzőpontot, viszont még ne zárjon be az első pont, mire odaérek. És optimális indulási időpont ahhoz, hogy már a Kőbánya utcában telibe kapjam a napot, és az Árok utcában (még bőven az első km környékén) sétára kelljen váltanom, ha nem akarok túlhevülni.

10 óra tájéka. A Kevélyre vezető út első fele pont optimális dőlésszögben emelkedik a délkeletről beeső napsugarakhoz képest. Itt sem fázom.

kinizsi2
Hosszú, tömött sorokban vonuló tömeg a Kevély felé

10:18, Nagy-Kevély. Itt már kerülgetni kell, pedig a rövidebb távosok is majdnem 2 órája indultak. Sebaj, tudomásul kell venni, hogy innen 3 órán keresztül ez lesz, aztán eljön a teljes magány ideje is. Ha az ember fut, ebből a szempontból óriási a kontraszt a Kinizsi első és második fele között.

12:26, Pilis-nyereg. 27 km, 1150 m szint idáig. 2:54 perc, picivel 9 km/órás átlag felett kényelmesen, eddig minden tökéletes. A nyeregnél millióan vannak, esélytelen ismerősöket keresni, pecsételést követően kocogok tovább.

12:44, Kétágú-hegy. A táv harmada és a szint kétötöde, valamint a kövesebb, futás közben valamivel nagyobb odafigyelést igénylő szakaszok túlnyomó része is mögöttem, 3:14 alatt.

13 óra, az OKT nyomvonala. Kesztölc felett mellbe vág a hőség, a magasra nőtt fű, a szőlők közt kanyargó földút, majd az aszfalt egyaránt ontja magából a meleget. Persze ebben is vannak fokozatok… A gyerekek az egyik ház előtt annyira kínálják a slagot, hogy nem tudok ellenállni, de a vizet kulacs helyett sapkába kérem. Meg a csősálba, ami aztán a nyakamba kerül. Ez a kombináció elegendő hűtést biztosít – legalább 10 percig.

13:20, Dorog határa. A laza homok szinte égeti a talpamat, a már (izzadtságtól) teljesen átázott cipőn keresztül is. A lőtér után újra aszfalt, de ez már másik fokozat. Ez már nem Dorog, hanem Kemence…

13:30. Az első depózás a tervezett háromból. Kulacstöltés közben elkortyolok egy hideg citromost, közben az órára pillantok. 37 km 4 óra alatt, ebből még bármi lehet. De előbb a Gete jön…

kinizsi3
A Gete virágai

14:00, Nagy-Gete. A meredekebbje gyalogolva, pulzus maximum 155-ig engedve, érzésre minden rendben. A csúcson pedig Halmos Laci jóvoltából két pohár extra kóla. Lefelé zúzás, a száraz talaj kicsit csúszkálós, de elég sűrűn vannak fák az ösvény mentén. Később a vízmosásos szakaszon egy szaporán lépdelő srácot hiába próbálok kikerülni, mire végre sikerülne, gyorsan elém ugrik. Nem enged előzni, mivel nem szeretné, hogy poroljak előtte. Ilyen eset se fordult még elő velem, mire a meglepődésből felocsúdok, már lenn vagyunk a mélyúton. Egy tisztának látszó pocsolyában megmerítem a sapkámat és a fejemre borítom, mielőtt nekivágok a K+ gyilkos kapaszkodójának.

14: 20 körül, búzatábla. Pulzus még célzónán innen, a forróság viszont lassan az elviselhetőségen túl. Az ösvény meg az óriási kalászos ültetvény közepén. Orosz népdalokat vizionálok, miközben az egy-egy pillanatra feltámadó langyos szellőtől az egész mező tengerként ringatózik, de amikor eláll a légmozgás, magamban magyarul káromkodok. Néha félhangosan is.

14:43, Hegyes-kő alja. Küzdök a meleggel, egyre sűrűbben kortyolgatok, ami a kulacs kényelmetlen elővételére és körülményes visszarakására tekintettel kicsit fárasztó kezd lenni. De a legidegesítőbb az, hogy percenként többször kell húznom övtáskám derékpántján, akárhova helyezem, folyamatosan kilazul, szétcsúszik. A két oldalán lévő kulacsok pedig annyira himbálódznak, hogy az egész motyó le-fel jár a derekamon és érzem, hogy már elkezdett kidörzsölni. Kissé nyűgös vagyok, de izomzatilag teljesen rendben – s bár az utolsó órában parányit lassult a tempóm, de még mindig 26 perc előnyöm van a legjobb időmhöz képest.

15 óra tája, Tokodi pincék. Az aszfaltra leérve utolér a végzet. A végre vízszintes, jól futható országút szélén sétálni kezdek. Nincs komoly gond, de egyszerűen annyira melegem van, hogy nem kívánom a futást. Inkább bedőlnék valami árnyékos sarokba egy hideg sörrel, ami persze csak elméletileg jöhet szóba, gyakorlatilag rögtön elhessegetem az ötletet. A pincéknél lévő frissítőpontnál többen is sürögnek-forognak, kínálják az ételt, de csak az uborkát kapom le az egyik zsíros kenyérről, és egy kis vizet iszom. Időzni nincs kedvem, ahhoz túl nagy a meleg és túl csábító a Kőszikla túloldalán megbújó Mogyorósbánya főutcájának szélén a nyomós kút jéghideg vize. Ha ez a kút nem lenne ott (vagy nem tudnék róla), vagy nem lenne „ennyire” közel, most komolyan elgondolkodnék a folytatáson… Nem, szó sincs feladás körüli gondolatokról, de egy kiadós ejtőzést és mosakodást ebben az esetben feltétlenül be kellene iktatnom még itt.

15 óra után, a Kőszikla alatt. Az emelkedő jobb oldalán az épp egy út menti fába kapaszkodó és nem túl meggyőzően pislogó Filei Karcsit pillantom meg. Elhúzok (vánszorgok?) mellette, de közben részletesen kitárgyaljuk, milyen iszonyat gyilkos meleg van. Elég sokáig tudunk társalogni, ebből arra a hervasztó következtetést vonom le, hogy én sem haladok valami gyorsan. Mily meglepő…

15 óra után még egy kicsivel, a Kakukk vendéglő előtt. Fej, nyak, bal csukló, jobb csukló, arc, aztán újra fej, nyak… a sorrend a hideg, életmentő víz alá… A vendéglőben mosolyognak és megjegyzésekkel illetnek a markomban lévő gumicukor láttán, de jelenleg csak ezt bírom magamba tuszkolni. Pecsételés után vissza a kúthoz, újabb fürdés, Közben megérkezik Pap Gábor, akit észre se vettem, hogy lehagytam. Felveti, hogy menjünk együtt. Míg elkocog pecsételni, tovább pancsolok a csapnál. Közben Filei Karcsi is megjön, ezek szerint túlélte az emelkedőt, de sokatmondó az a tény, hogy máskor korábbi indulásom mellett is távolabb értem utol. Gábort végül nem várom meg, mert úgy vélem, hamar utolér. Felfrissülve futok tovább, egész jó tempóban, de a pulzusom mintha beragadt volna valahol a bányászbéka feneke alatt. Már nem kell vigyáznom arra, hogy ne menjen túl magasra, a 140-et is csak elvétve lépi túl. Pap Gabi jön is, ahogy számítottam rá, és a Bajóti Öreg-kő előtti emelkedőn máris a hátát látom. Ő is sétára vált, akárcsak jómagam – csak egy kicsit szaporábban. A lejtőn aztán beérem, 20-30 méterre mögötte futok Péliföldszentkeresztig.

16 óra környéke, Szent-kút. A forrásnál ismét egy alapos mosdás. Míg Gábor ivótartályát tölti, elindulok, az emelkedőn úgyis utolér. Ez végül a következő megállónál történik meg.

16:30, Bika-völgy. Második depó. Második hideg citromos sör és egy paradicsom. Közérzet normális (ha lehet ilyet mondani 62 km futás után), 1,5 liter izóval és Gáborral kiegészülve irány az emelkedő.

17:18, Pusztamarót. 29 perccel vagyok előbbre az eddigi csúcstól. Az előnyt főleg az elején gyűjtöttem, a táv második harmadában mindössze 5 perc jött hozzá, de tekintve a nem éppen sarkvidéki klímát, mindenképpen bizakodó vagyok. Hiszen most már csak hűvösebb lehet. Einstein is megmondta, hogy minden relatív…

18 óra körül, a Gerecse oldalában. Elvirágzott medvehagyma-szőnyeg jelzi a korán jött tavaszt. Sziklák, oldalazás, szeretem ezt a szakaszt. Ráadásul lefelé és vízszintesen egész könnyedén megy a futás. Az emelkedőn sem fáradtságot vagy gyengeséget érzek, ezeknek szinte nyoma sincs, egyszerűen csak ennyire alacsony pulzuson felfelé képtelenség futni. A 130-at is egyre inkább alulról közelíti… Legutóbbi Kinizsim végén jutottam elfáradásban oda, hogy a 140-et is alig akarta elérni, most viszont van még csaknem 30 km és az órán leginkább 120-al kezdődő értékeket látok. A keringésem nem bírja ezt a terhelést, hiába vagyok izomzatilag rendben. Hiába iszom eleget, többet már aligha tudnék magamba önteni, így is szúr egy kicsit az oldalam…

18:15 környéke, Bányahegy. Az emelkedőn hiába próbálok egy energiaszeletet magamba tuszkolni, egy-két harapás után feladom. Megeszem a maradék gumicukrot inkább, azzal semmi gond. A pontnál viszont nem bírom megállni, hogy ne terüljek el hanyatt a fűbe. Kell most pár perc relax. Limonádéval kínálnak a pontőrök, eleinte húzódozom, de aztán elfogadom. Nem vagyok az eddiginél szomjasabb és még van nálam a gondosan beosztott itókából is, de hátha az újfajta íz segít abban, hogy egy kicsit több folyadék kerüljön a szervezetembe (és ott is maradjon). Gábornak nagyon bejön, nekem az ideálisnál egy kicsit édesebb, de azért elfogadom az újabb felkínált adagot is. Aztán mire erőt veszek magamon a továbbmenéshez, az egyik rendező belekezd egy hosszabb lélegzetű történelmi ismertetésbe a Kinizsi előzményeivel kapcsolatban. Érdekel, de mivel közben lábra álltam, már indulnék. Egy alkalmas pillanatban el is búcsúzom, Gábor még hallgatja egy kicsit, de úgyis perceken belül utolér. Nekem az első 200 méter most már gyaloglás formájában zajlik, ennyi kell, mire újra futómozgást tudok produkálni. Közben eszembe jut, hogy pont ugyanitt 2008-ban legalább 1 km-t kellett sétálnom, mire újra futni bírtam. Akkor bizony sokkal rosszabb állapotban voltam, zsibbadt, görcsölt, fájt minden tagom, ezzel szemben most – közben Gábor tényleg utolér – gond nélkül megy a futás a műútig.

kinizsi4
A szintdiagram, az igazolólap és a jelvény

18:45, vértestolnai út. A harmadik, egyben utolsó depó. Innen ismét 1,5 liter izót viszek, mellé viszont csak 2 gélt, mivel mást nem nagyon bírnék megenni.

19 óra körül, az OKT nyomvonala. Széles, jól futható utak. A lábak visznek, ha nem is pörögnek annyira, a szív is visz előre, noha az sem pörög (lejtőn 115, emelkedőn 120, 127, néha 130). Innen már csak egy nagy erőpróba marad. A következő pont utáni lassú, de határozott emelkedőket tartalmazó hosszú szakasz, majdnem az utolsó ep.-ig.

19:30, Koldusszállás. A Tengerszemes fiúkkal pár baráti szó, le is ülök pár percre ma már második alkalommal (!), aztán jöhet az a bizonyos utolsó etap. Tudom, hogy a baji templomromhoz soha nem érünk oda,, ez a 10 km annyira hosszú. Vagy még hosszabb. Sajnos csak az út emelkedik, nem a pulzus, pedig de jó lenne egy kicsit tempósabbra venni. Néha rápillantok az órára, de 120 körüli értéknél ritkán látok magasabbat. Nos, akkor menjünk regeneráló zónában – csak magát a regenerálódást nem érzem. Nem fáj semmim, egyszerűen csak a vér alig akar keringeni bennem. A meleg nagyobbat csapott annál, mint amit csak úgy, néhány órányi könnyített kocogással ki tudnék heverni.

20 óra körül, valahol a sárga sávon. Hoppá! A magammal cipelt gélt elfelejtettem az emelkedő előtt betáplálni a rendszerbe. No problem, most pótolom, legalábbis az egyiket. A másik így már valószínűleg bontatlanul marad. Séta – futás – séta – futás.

Vaddisznó nincs, csak egy kis csörtetés a sűrűben balra tőlünk. A széles földút szalagja messze előttünk fehérlik, szinte világít az amúgy félhomályos erdőben. Kicsit (nagyon) nyomasztó, hogy nem akar elfogyni. Jöjjön már az a k…. rész, ahol balra kanyarodunk benn, a bükkös mélyén!!! Nem, ennyire nem szeretem a kanyarokat. Csupán tudom, hogy onnan már biztosan közel van az utolsó ellenőrzőpont.

20:53, Szt. Péter templomrom. Tábortűz, pecsét, két korty.

A kálvária mellett futunk lefelé, egyelőre még jól látni, de rohamosan sötétedik. A vízmosás pereménél előveszem a lámpát pár percre, mert az erdőben túl sötét van már ahhoz, hogy az ösvényen kiálló kövek helyzetét pontosan meg tudjam ítélni. A gyaloglás még így sem okozna gondot, de annál azért kicsit gyorsabb a tempó, és itt főleg nem szívesen kockáztatnék egy jókora zakózást. A baji szőlőskerteket elérve – hála Pap Gabinak – életemben először nem tévedek el, így nem kell döglött tyúkokon, szeméthalmokon és ruhaszaggató bokrokon keresztülbukdácsolnom, majd az árok meredek, bozótos oldalán felmászva visszaküzdenem magam a helyes útra. Ezt kivételesen nem bánom.

21 óra után valamikor, Baj. A templomot elhagyva egy utolsó mosdás a kútnál, közben elkezd az eső is petymeregni, majd kicsit ráerősít. No de kit érdekel, sőt! A meleget magából sugárzó aszfalton ez pont jól jön, hogy az utolsó 2 km-t frissen és üdén fussuk le. Esőillat keveredik a cél szagával.

21:35, Tata. A rendezői óra szerint. A sajátom szerint 4 perccel több, s mivel utóbbinak hiszek, így 12:09 az általam elkönyvelt vége. Jóval a tervezett felett (az átlagpulzus pedig jóval a tervezett alatt), de így is egyéni rekord.

kinizsi5
Zsúfolt étkező a célban és az oklevél

A babgulyás gyenge, de 1) idén legalább nem magamat kell kiszolgálni, mint két évvel ezelőtt 2) itt és most jólesik 3) ugyan már, kit érdekel.  Mint ahogy már az sem számít, hogy idáig fordítva volt rajtam a póló, az eleje került hátulra.  🙂

Kategóriák
Futás

Alapozás vége

Április utolsó vasárnapjának mérlege: 60 km, 1800 m szint, 6:20, Avg HR 141, max 156, 5 l víz, 5100 kcal. December vége óta, kerek 3 hónap alatt ez volt a 10. hosszú (50-60 km körüli) futás, és ezzel az alapozást befejezettnek is tekintem. Ha ennyiből nem futok egy normális 100-ast, akkor júniustól áttérek a gombfocira…
A teljesség kedvéért, az összes km semmivel nem volt több az előző évek ezen időszakában megtett km-énél. Minőségét tekintve viszont eléggé eltért a korábbiaktól. Több tempós futás, hegyi intervallum-edzésekkel tűzdelve, egymást sűrűbben követő hosszú futások, ugyanakkor több lassú, regeneráló jellegű és rövidebb edzés is volt, idén először egy-egy bringával történő „átmozgatással” kombinálva.
Szóval mostantól jöhetnek a versenyek. Eddig bemelegítésnek egy Pilis terep félmaraton 2. hely, valamint egy 6:31-es stabilan teljesített, végre a Múzslán sem meghalós Mátrabérc Trail is igazolni látszik a módszer működését, de az igazi kihívások csak ezután jönnek.

A Mátrabércről most nem is igazán tudok írni, szemben a tavalyi fejreállásommal, de talán majd a következő versenyek adnak némi ihletet…

Kategóriák
Bringa Futás

HR – de mennyi is az annyi?

Amiről eddig azt hitted, hogy tudod, de talán mégsem

Mérjük a pulzust, mert az trendi. Jobbik esetben pedig mérjük, mert az hatékony és célravezető. Na, nem a mérés, hanem a (célnak) megfelelő intenzitással végzett edzés. De mennyi is az annyi? Mennyi pontosan az a bizonyos megfelelő? Valahány százalék – de minek a valahány százaléka?

 „Már sokan tudják, hogy az „aerob” futással lehet a leghatékonyabban lefaragni a felesleges kilókat. Ez azt jelenti, hogy a szívverésünk nagyjából az ébredési pulzusunk és a maximális pulzusunk közötti zóna hatvan-hetven százalékán mozog…”

Az idézet Kropkó Péter blogjából származik, és kiváló ürügyet jelentett számomra egy már amúgy is régóta érlelődő észrevétel felvezetéséhez. Ugyanis ha alaposabban megnézzük, itt nem az áll, hogy hatvan-hetven százalékos pulzussal dolgozzon, aki fogyni szeretne, hanem az, hogy „az ébredési pulzusunk és a maximális pulzusunk közötti zóna hatvan-hetven százalékán”.

Ezek szerint nem mindegy? De nem ám! Az első esetben ugyanis a maximális pulzus (továbbiakban HR max) bizonyos százalékát vesszük alapul, a másodikban viszont a HRR (Heart Rate Reserve, azaz pulzustartalék, ami = HR max – HR ébredési) bizonyos százalékát. Márpedig a két módon kiszámolt érték aligha lesz azonos (kivéve persze, ha az ébredési pulzusunk zéró, akkor azonban a számításra már valószínűleg nincs is szükség). Nézzük is ezt meg pár példán keresztül.

Szapora Pál 35 éves, sportos életvitelű férfi max pulzusa 190 bmp, ébredési pedig 50 bmp. Ha az első számítást vesszük alapul, akkor esetében egy 60%-on végzett regeneráló edzés 114 bmp-t jelent, míg a másik esetben 134-et. A különbség 20 bmp! Emberünk fusson most egy versenyen, félmaratonon 85%-on. Ez az első esetben 161-162 bmp, míg a másikban majdnem 170. Ugyanez a gyakorlatban: emberünk 160-nal még vígan fut, míg 170-nél mondjuk már erősebben kapkodja az egyre ritkábbnak tűnő oxigénmolekulákat. Persze ha a két érték közül az elsőt veszi alapul, ergo lassabban fut, azzal nyilván nem tud magának bajt csinálni – no de akkor mit is keres azon a versenyen?

De nézzünk egy másik példát is. Hordó Hedvig 46 éves, enyhén túlsúlyos, fogyni és sportolni mostanában kezdő háziasszony max pulzusa 180 bmp, ébredési pedig 72 bmp. Ha az ún. zsírégető zónában szeretne sétálni/kocogni, amit vegyünk 65%-nak, az az első módszer szerint nála 117 bmp lesz, míg a másiknál 142 bmp. A különbség 25 ütés percenként! Ugyanez a gyakorlatban: Hordó Hedvig a 117 bmp-t valószínűleg már az edzőteremig vagy a sportpályáig (buszmegállóig, közértig) történő sétája során eléri, illetve jó eséllyel túl is haladja. 120 bmp-vel odamegy, aztán edz félórát 115 körül, majd gyalogoljon haza 120 bmp-vel? Ez talán nem csak nekem tűnik kicsit abszurdnak… S akkor még nem vettük számításba azt az esetet, ha aluljáróznia vagy emeletet másznia kell. Esetleg ugyanezt bevásárlószatyrokkal nehezítve. Csak szólok, hogy lassan itt is az anaerob küszöb környékén járunk, mint Szapora Pál ama bizonyos félmaratoni versenyénél…

Konklúzió

1) Mérni kell. Vannak erre szakosodott laborok, teljesítmény-diagnosztikával foglalkozó helyek és edzők. Ez viszont nem olcsó, ráadásul ugyebár az ember egy élő, mozgó, folyamatosan változásban lévő lény, ergo nem elég életében egyszer megmérni. Még évente egyszer mérve is csak durva közelítéssel vehetjük alapul a kapott értékeket, ahogy távolodunk a mérés időpontjától, úgy nő a tévedés mértékének lehetséges nagysága.

2) Mi van, ha anyagilag vállalhatatlan a mérés? És mi van akkor, ha emberünk még annyira kezdő, hogy túl veszélyes lenne számára az eljutás a méréssel járó magasabb terhelési zónákba? Mindkét esetben marad a saccperkábé módszer, azaz a különböző elméleti képletek, számítási módok.

3) Itt jön be az internet, a szakirodalom, a különféle eszközök használati útmutatói, a szóbeszéd, és az esetleges sportszakmai tanulmányok. És itt jönnek be mindezek buktatói…

4) Visszaérkeztünk tehát az eredeti problémához. Mi alapján számolunk? A maximális pulzusból, vagy a pulzustartalékból? Szerintem futásnál az utóbbi módszer sokkal közelebbi értéket ad a valósághoz. Persze tény, hogy a másik egyszerűbb. De az egyszerűség oltárán érdemes-e feláldozni a célravezetőbb és hatékonyabb módszert? Mindenki döntse el maga, vagy kerítsen egy edzőt, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét (vagy csináljon azt, amit akar). Én itt csupán rámutatni szándékoztam arra, hogy létezik a világon egy alapjaiban az edzés hatékonyabbá tételét és a túlterhelés elkerülését egyaránt segítő módszer (a pulzusmérés), amit azonban meglehetősen pongyola módon szoktak tárgyalni, még a szakirodalomban, szaktanfolyamokon is. Néha olyan érzésem van, mintha a módszerrel hivatalból foglalkozók egy része önmaga sem lenne egészen tisztában a témával. Márpedig ha így van, elég nagy a baj…

Most azonban biztos felcsillan a szeme Hordó Hedvignek, de még talán Szapora Pál is felugrik a megvilágosodás hirtelen bekövetkező pillanatában. Hiszen megvan a megoldás! Bemegyünk az üzletbe és veszünk egy pulzusmérő órát! Aztán a műszer jól megméri majd az edzés közben aktuális pulzusértéket, átlagot is számol, résztávokat (ún. köridőket) is lehet vele rögzíteni, figyelmeztet, ha túllépünk a beállított határon… Sőt, ma már ezekkel a mini komputerekkel (kivéve a legolcsóbb modelleket) megmérhetjük az aktuális állapotunkat is, meghatározhatjuk azt a zónát, amiben az adott edzést érdemes végeznünk (OwnZone), aztán létezik ún. Fittness Test, HRV stb… Pompás! Most már edző se kell, tűzre a szakirodalommal is, a netet sem kell böngésznünk Tudós Tihamér és Pulzus Péter napi tanácsaiért, csak beállítjuk a műszert és indulhat is a buli!

Ám megfigyelte már valaki, hogy az órája mi alapján számol? És azt, hogy mi történik, ha elfogadjuk az adott napon javasolt célzónát, és mi történik, ha mégsem? (Csak egy gyors példa: 100-130 közti OwnZone mérés után, Avg 140 bmp-vel, 155 bmp-ig engedve felfelé, futottam életem legjobb 100 km-ét. Ha akkor hallgatok a műszerre, még talán most, másfél évvel később is ott bandukolnék a Gerecse lankáin…) Persze tudjuk, hogy létezik egy masszívan ellenálló másik tábor is, akik szerint műszerekre, mérésekre semmi szükség. Erre is vannak példák, pro és kontra egyaránt (hosszú évekig magam sem használtam az égvilágon semmi mérőeszközt egy sima órán kívül, tehát a saját praxisomban is akadnak példák arra, hogy így is lehet). Most viszont nem a pulzusmérés vs. mérés nélküli futás a kérdés. Még csak nem is az órák használhatósága, megbízhatósága vagy megfelelősége. A dilemma tárgya sokkal inkább a módszer, amit (ha a mérés mellett döntünk) használunk. Tehát az út, amin haladni – vagy ha rosszul választjuk meg, akkor helyben topogni – tudunk. Ez az út pedig némileg eltér a felületesen meghatározott iránytól. Olyan ez, mintha egy szépen leaszfaltozott, fokozatosan emelkedő hegyi szerpentinre durva közelítéssel – például toronyiránt – szeretnénk felautózni. Ugye, hogy ezzel a módszerrel kínosan nehéz lenne feljutni? Maradjunk tehát inkább az úttesten. A 220-életkor című képletet, és a többi hasonló marhaságot pedig felejtsük végre már el…

Kategóriák
Bringa

Fogyótúra

 

A bringatúra fogyaszt. Vagy a kerékpáros fogyaszt?

bringazaskor
Az intenzív fogyókúra elemei

No de kérem, a zsírégetéshez szénhidrát is kell. Talán nem ez a megfelelő glikémiás index, viszont finom. Szempontnak tehát nem utolsó.

 

Kategóriák
Futás

Téli lassulásaink

Kültakaró-matematika

Futunk jégben, zúzmarában, ködben, de hiába tartunk ki egész télen, eredményeink mégis romlanak. Saját példa: 21 km-es hegyi edzőköröm most átlagosan 6 perccel tart tovább, mint ősszel. De másoktól is hallottam hasonló tapasztalatokat. A magyarázat kézenfekvő – legalábbis annak látszik. Hideg, pára, hó, szél, vitaminhiány, nehezebben melegedő izmok és ízületek, s tucatnyi hasonló indok jut eszünkbe, amivel takaródzhatunk, ha meg kell magyarázni a romló bizonyítványt.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Öltözünk és lassulunk

Ám ha az ember fut, van ideje gondolkodni. Például azon, hogy vajon tényleg ennyit számít pár fokkal alacsonyabb hőmérséklet? Ennyit romlik a teljesítőképesség, ha zúzmarás erdőben futok? Mert mint említettem, romlik… Aztán egy szép napon, egy kicsit tempósabbra vett edzés után (ami a magasabb intenzitás ellenére még mindig elmaradt a várt időeredménytől), hirtelen valami derengeni kezd.

Heuréka! Mérlegre! Mármint a ruhát. Mert vetkőzés közben bevillan, hogy a csuromvizes felsőnek bizony súlya van. S amint pakolom sorra a cuccokat az asztalra, már tudom, hol van a kutya elásva. (Remélem, ezt a korszakalkotó felfedezést még időben publikálom. Mielőtt még a brit kutatók is nyilvánosságra hozzák az évtizedek óta titokban zajló kísérleteik hasonló eredményét!) Íme, először is pár adat, a teljesség igénye nélkül:

adatok

Összeadás következik, a számológépet mindenki keresse elő.

abaeur57
Nálam már itt van

Nézzünk egy átlagos, 0 fok körüli normál tempójú futáshoz viselt öltözetet, a nyárihoz képest. Plusz egy hosszú felső, szélálló mellénnyel, téli nadrággal, sapkával, kesztyűvel kb. 1 kg. Ugyanez szanaszét izzadva, elázva, esetleg zúzmarásan, némi ráfagyott jégréteggel 2 kg. Ha extrém hideg van, a nercbunda is hozzájön, az még több.

Nos, próbált már valaki 2 kg-os zsákkal futni? A máskor is magunkkal vitt standard felszerelést, kulacsövet, futózsákot, telefont, sminktáskát, vaságyat természetesen most hagyjuk ki a buliból, hiszen az nyáron is adott. Ezen felül nézzük most ezt a 2 kg-ot. Megvan? Sikerült legalább elképzelni? 2 vekni kenyér a két hónod alá, vagy 2 db literes palack a kezedbe, vagy 2 kötet Révai Nagylexikon a fejedre – tetszés szerint, a lényeg: el tudd képzelni, mennyivel többet viszel ilyenkor magaddal.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
2 kg-os zsákkal vagy zsák nélkül nehezebb?

Szóval télen miért lassabb az ember? Már nem kérdés, hiszen ezt a +2 kg súlyt is meg kell mozgatni, ami plusz energiát igényel, ergo lassabban haladunk, ami logikusan plusz időt eredményez. Kivéve, ha annyival nagyobb erőbedobással futunk, hogy kompenzáljuk ezt az időt. Ennek viszont az adott távhoz tartozó azonos nyári időhöz képest magasabb pulzusszám, és az ezzel járó nagyobb mértékű elfáradás lesz a következménye. A magasabb intenzitással futást tehát hagyjuk meg a türelmetlenek számára, mi pedig törődjünk szépen bele, hogy tél van és szó szerint nehezebbek lettünk. A karácsonyi bejgli-faló és egyéb gasztronómiai keresztedzések nélkül is, amennyiben az ínycsiklandó finomságoknak ellent tudtunk állni. Persze ha kísértésbe estünk, ne csodálkozzunk, hiszen akkor a csikorgó fagyban futáshoz húzott hosszú technikai felső, szélkabát és nercbunda alá jó eséllyel pár szerény zsírtömlőt is kaptunk. Szakkifejezéssel élve, szezonális árukapcsolás. Ami kezdetben rejtett árukapcsolás is, hiszen a kapott terméket nem egyből észleljük. Ám éves testsúly-ingadozásaink törvényszerűségeit most hanyagoljuk, mivel a téma a (természetes) kültakarónkon kívüli teherviselés – illetve a viselt teher – és a sebesség összefüggése.

Egy témaközi megjegyzés: nyilván más okai is vannak a téli lassulásnak, a belélegzett hideg levegőt fel kell melegíteni, testünk hőmérsékletét fenn kell tartani, a szél hűtőhatását és esetenként a nagyobb légellenállást is ellensúlyozni kell stb., tehát nem a magunkon cipelt ruházat az egyedüli hunyó ebben a történetben. A Beaufort-skála, az emberi test felületére ható légnyomás, a Windchill faktor és egyéb mellékszereplők felsorolásába, és ezeknek a Téli lassulás c. örökzöld (örökfehér?) darabban képviselt karakterébe azonban ne ássuk bele magunkat, mert elveszünk a mellékvágányok labirintusában. A lassulás okai összetettek, de tény, hogy futáshoz viselt (vizes) gönceink nagymértékben hozzájárulnak. Aki nem hiszi, mérje le a saját cuccait. Vagy ha nincs kéznél mérleg, netán nem hisz a saját szemének, vagy olvasgatni jobban szeret, játsszon most el, velem együtt itt, a számokkal.

cipel
Melyik futó cipel magán többet?

Még mindig azt gondoljuk tehát, hogy 1-2 kiló semmiség? Érdekes, egy futócipőnél plusz-mínusz pár gramm is több mint elég indok szokott lenni, hogy akár már az üzletben, egyetlen méter futás nélkül is  gyorsnak vagy lassúnak minősítsük…

Persze a cipőt nyilván fel kell minden lépésnél emelnünk, minden lépésnél annyival többet dolgoznak a combhajlítók, a csípő körüli izmok, hogy ez a sok kicsi összeadódva nem hagyható figyelmen kívül. Testünket viszont a rajta lévő (több) ruhával együtt szintén mozgatni kell, s minden elrugaszkodáskor annyival több munka hárul a vádlikra, a combfeszítőkre, amennyi összeadódva ugyanúgy lényeges. Számoljunk csak egy kicsit. Vegyünk például egy félmaratont, azaz durva közelítéssel 21 ezer lépést és csupán egyetlen kg, edzés közben viselt többletsúlyt. 21000 szorozva 1 kg-mal az kereken 21000 kg, azaz 21 tonna! 21 tonnát kell tehát összesen „ráadásként” tovalendítenünk, ha azt az ősrégi edzőtermi számítási módot vesszük alapul, miszerint pl. ha egy gyakorlatnál 5×10 ismétlést végzünk 10 kg-os súlyzóval, az 500 kg megmozgatott össztömeg. Ezzel a módszerrel – ha a vonatkozó súlyzós edzéses emlékeim nem csalnak – pont ilyen nagyságrendű adatok jöttek ki az egy-egy edzésen megmozgatott összsúly időnkénti kiszámolásakor (persze ennek az adatnak ott az égvilágon semmi jelentősége nem volt, az ember se erősebb, se gyengébb nem lett tőle, puszta kíváncsiságból vezérelve került sor néha ilyen összegzésre).

Most viszont lépjünk tovább, méghozzá egy általánosan is, de kezdő futók számára különösen fontos kérdéshez (hiszen sokakat ez motivál), a testsúlyhoz. Ide túlsúlyt is írhatnék akár, de korántsem csak a feleslegtől szabadulni vágyók érintettek, az amúgy teljesen normális súlyúakra is igazak a következők. A fenti módszerrel számolva, ahogy +1 kg +21 tonna megmozgatását jelenti, úgy a fordítottja, azaz -1 kg kb. 21 tonnával kevesebb megmozgatott tömeget jelent egy félmaratonon (ha az eredeti példánál maradunk). De ez nem egy újabb, fondorlatos indoklással fogyókúrára biztató – vagy még rosszabb, a végén valamilyen termékajánlatot is tartalmazó – hosszú érvelés akar lenni az interneten fellelhető másik millió mellé. Pusztán az alaptéma megértését hivatott segíteni, hátha így könnyebb elképzelni 1-2 kg súly jelentőségét. Nincs itt semmi boszorkányság, köztudott, hogy pár kg fogyás tényleg perceket számít ekkora távon. Konkrétan, 1 kg fogyás 1 km 6-10 mp-el gyorsabb megtételét eredményezi, ami ugye alaphangon számolva is minimum 2 perc javulás félmaratonon, de ennek duplája is lehet, ami pedig egy maratonon már akár 10 percet is jelenthet. Ha csak 1 kg súllyal vagy teherrel számolunk – de különösen fogyás esetén ez a többszöröse is lehet, egy óra sem ritka. Ugye-ugye, micsoda távlatok nyílnak!

A szélsőséges esetekbe persze itt se merüljünk bele, hiszen a nagymértékű fogyás hosszabb folyamat, ami közben az állóképesség is jelentősen változik (fejlődik), ergo itt már nem egy „megkönnyebbült” test azonos mértékű és azonos teljesítőképességű izomzattal való mozgatásáról van szó. Ez egy másik történet, mi kanyarodjunk csak szépen vissza a sajátunkhoz. Ha ismét megfordítjuk a dolgot, és tudjuk, hogy egy félmaratonon -2 kg testsúly 5 perc javulást eredményezhet, akkor az is nyilvánvaló, hogy +2 kg ugyanennyit ront a helyzetünkön. Azaz ha tréfálkozni akarunk, ajándék, hiszen így 5 perccel többet lehetünk a pályán. S ha ez a 2 kg kültakarónk alatt viselt súly ennyit számít, akkor a kültakarónk felett viselt ekkora súly ugyan miért ne számítana?

Naná, hogy számít. Ha tehát tél van, és ezért vastag nercbundában futunk, joggal aggódhatunk azért, hogy az állatvédők haragja utolér – de felesleges azért, hogy a korábbi formánkat végleg elvesztettük. A tavasszal együtt az is vissza fog térni.

(Csak mindkettő jöjjön már!)

Frissítve (2014. 03. 12.):

És igen, eljött a bizonyítás ideje. Ma először tavaszi szerelésben futva, az elején említett edzőkörön újra -6 perc. Ezek szerint igazam van, vagy igazam van?

Kategóriák
Egyebek

Always Coca Cola

Mindig Coca Cola

„Iszik, mint a gödény” – szokták mondani. No de a gödény mit iszik? Úgy tűnik, Coca Colát…

Kategóriák
Futás

Téli nemfutás a Balaton körül

„Tudnunk kell bármikor, akár az utolsó pillanatban is alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez – így sok szenvedéstől óvhatjuk meg magunkat. A rugalmas hozzáállás képessége egyben a kudarc elkerülésének a képessége, és ha a bukás váratlan irányból fújó szeléhez igazítjuk a vitorlát, hajónkat akár az egyébként könnyen maga alá gyűrő hullám tetejére is vezethetjük.” (S.M.)

Meghűlés, torokfájás, influenza, a hideg évad életünket sokszor megnehezítő, hívatlan vendégei. Szedhetünk kilószámra vitamint, húzhatunk sapkát, sálat, teljesen kiküszöbölni nem tudjuk. Ráadásul Murphy törvényeit szigorúan követve, az ilyesmi mindig a legrosszabbkor jön. (Előfordult már olyan, amikor nem?) Mit tehet az ember, ha a mínuszokban szerette volna megkerülni a Balatont? 212 km-nek a töredéke is túl sok ahhoz, hogy a decemberi ködös-csípős, szmogos, tüdőszaggató levegőben nem 100%-os egészségi állapotban vállalni okos dolog legyen. De a többieket kísérve autózgatni, közben félóránként kiszállni, ácsorogni a fagyos éjszakában, szintén nem az a fajta szórakozás, ami ilyenkor a kiemelten ajánlott listán szerepel.

Számít, hogy mennyit készül az ember, mit kell elengednie, mit veszíthet? Lehet rajta elmélkedni, rágódni ugyan, de az égvilágon semmi értelme. Ilyenkor egyetlen értelmes döntés van, ha hadat akarunk üzenni az intenzív támadásba lendült bakteriológiai hadosztályoknak: a meleg lakásban maradni. A Balaton megvár, ott lesz még évek múlva is. Körbefutás szempontjából különösen stabilan állíthatjuk ez, hiszen kiszáradás, vízminőség-romlás vagy más hasonlóan kedvezőtlen események bekövetkezése sem bír számottevő hatással a tervezett cselekmény megvalósíthatóságára. Futni akkor is lehet, ha az űrlények golfpályát csinálnak a tavunkból…

Sok száz megmászott hegy és sziklafal, sok tízezer legyalogolt és lefutott kilométer alatt ezt-azt megtanultam. Például azt az apróságot, hogy a legtöbb vállalkozás elhalasztható. A csúcsok és az utak megvárnak, a szűk keresztmetszet csupán (az anyagi részét most ne firtassuk, mert az egyértelmű) az időtényező, azaz az ember életének végessége. Ha például évente 18 napot tudunk bizonyos célra fordítani, akkor ebből kell gazdálkodnunk, tehát ha egy influenzajárvány miatt kiesik a fele, akkor értelemszerűen 9 napunk marad. Ergo, ha 18 napnyi célt tűztünk ki magunk elé, ebből csupán 9 nap alatt végrehajtható célt tudunk elérni. Most abba se mélyednék bele, hogy miképpen tudnánk a 9 napba belesűríteni legalább 12 napot, maradjunk az alapoknál…

Szóval a Balaton körbekerülése, futva. Tavaly 100 km-t terveztem, a Tihany-Keszthely-Fonyód szakasz volt kitűzve, és pontosan ennyit futottam. Idén nem készítettem ennyire konkrét tervet, a jelszó „majd menet közben kitalálom” volt, ami sokkal nagyobb szabadságot ill. rugalmasságot tesz lehetővé. Ennek az egyébként kiváló módszernek a hátrányait – mert azok is vannak – majd legközelebb, nézzük most már inkább a konkrét sztorit.

Eljött tehát 2013. december 13., egy ködös, csendes pénteki nap, amikor nem kellett idegeskednem azon, hogy mit felejtettem otthon. Nem rohantam a buszhoz, ami bevitt volna a találkozási pontra, és nem bóbiskoltam utána az autóban a kialvatlanságtól, valamint azon sem töprengtem izgatottan (sőt, sehogy), hogy vajon milyen lesz a következő 24 óra. Nem kellett mérlegelnem, hogy ha nekiindulunk Tihanyból, mennyire kezdjek erősen, a kocsiból kiszállást követő percekben nem nehezítette viharos szél az átöltözést, a cipőfűző megfelelő feszességének eltalálása szintén nem okozott gondot, és az elindulás előtti csoportképek elkészítésével sem kellett foglalkoznom. Összegezve, sokkal-sokkal kényelmesebben telt a déli harangszót követő bő egy óra, mint tavaly. A szélben kavargó hópelyhek látványát is nélkülöznöm kellett, az első akcióképek elkészítéséhez pedig szükségtelen lett volna megfelelő távolságba előrerohannom a kerékpárutat övező nyárfasor mellett. Eddig tehát szinte minden tökéletes volt.

Aztán nem csupán a köd miatt nem kellett energiát fordítanom az egyre változatosabbá alakuló táj megfigyelésére, de a nyirkos, csípős levegő sem késztetett folyton orrfújásra. Arra szintén nem kellett vigyáznom, hogy az első emelkedőkön nehogy megizzadjak, és nem dideregtem utána a lejtőn a csuromvizes ruhám miatt. Ráadásul a fényképezőgépemben nem merült le az akkumulátor, így nem kellett fagyos kézzel kicserélnem! Nem maradtam le egyetlen rövid egészségügyi szünet erejéig sem, ennek következtében nem kellett utána rákapcsolnom, hogy mihamarabb utolérjem a bandát. Még csak az elején járunk, és máris mennyi pozitívum a tavalyihoz képest!

De ugorjunk pár órát. Az éjszaka beköszöntésekor nem kellett kicserélnem átizzadt felsőruházatomat, nem volt szükség lámpára, nem botladoztam a bringaút itt-ott gyökerek által felpúposított felületén, és egyáltalán nem éreztem végtelennek a déli part borzalmasan hosszú, kihalt utcáit sem…

Folytathatnám még, de azt hiszem, máris annyi előnyét említettem ennek az egyébként kiváló péntek-szombati eseménynek, hogy szükségtelen tovább fokozni. Most már csak az a kérdés, hogy a következő alkalommal sikerülhet-e felülmúlni az idei tókör élményeit. Nem lesz könnyű, a lecke jól fel van adva…

Kategóriák
Hegymászás Túra

15 éve történt – Ankohuma ’98

Felmenet a 3. táborba
Felmenet a 3. táborba

Avagy hogy kerül(t) a magyar zászló egy bolíviai hatezres tetejére

Pár évtizeddel korábban még az amerikai kontinens legmagasabb csúcsaként tartották számon, az akkori világatlaszokban is így szerepel: Jankho Uma ill. Ankohuma, 7010 m. Aztán kiderítették, hogy az Argentínában magasodó Aconcagua (és még több tucat másik hegy is) magasabbra nyúlik – pontosabban az Ankohuma „zsugorodott össze”. Jelenleg még a 6500 métert sem éri el.

No de milyen lehet az a hegy, amelyik ennyire sokáig őrizte titkait? Ez már egy jó indok arra, hogy érdeklődni kezdjünk iránta. Aztán persze a környezet is erre ösztönöz. Maga Bolívia, mely akár a szomszédos Peruhoz, akár más dél-amerikai államokhoz hasonlítva, náluk jóval ismeretlenebb, nem túl szerencsés kifejezéssel illetve, egzotikusabb ország. A Cordillera Real gleccserekkel borított, csipkés vonulata, az Altiplano, a Titicaca-tó, vulkánok, őserdők, megannyi vonzó csoda…

A Hegy, innen még 3 napi járásra
A Hegy, innen még 3 napi járásra

A helyszínen már korábban is jártak magyarok, de a hegyről és környékéről gyakorlatilag semmiféle használható információval nem tudtak szolgálni. Jóformán csak egy 1:50 000 méretarányú térképre, és a Lonely Planet pár mondatos ismertetőjére hagyatkozva indultunk útnak. Utóbbi igen szűkszavúan nagyjából annyit említ, hogy „crevasse field”, „steep pitch”, majd végül „easy ridge walk”. Remélem a szerző azóta is csuklik. Alapos utánajárással hegyi szakirodalmat is sikerült beszereznem, de a helyszínen kiderült, hogy majdnem beborult, azaz a német Rother cég kiadványában ajánlott útvonal a valósággal köszönőviszonyban sem állt. Szóval vállalkozásunkat ezúttal bátran nevezhetjük akár expedíciónak is. Legalábbis ennyi ismeretlennel egy sima magashegyi túra kiszámíthatósági faktorát és kereteit biztos bőven túlszárnyalta. De egyelőre hagyjuk a háttér-információkat, jöjjön maga a csúcsmászás. Íme a vonatkozó rész a Hegymászó c. évkönyv 1998-as számában megjelent írásomból:

Éjfél után felélénkül a tábor. Szerencsére az itteni viszonyokhoz képest kellemes a klíma (kb. mínusz 10 °C), a szél is alig fújdogál, amikor két óra után megkezdődik a botorkálás a jéglabirintusban. A fejlámpa imbolygó fényénél fel-le mászkálva egyre csak telnek az órák. lassan lehet csak haladni, de feltekintve a Dél keresztje és a többi milliónyi csillag sziporkázó fénye kárpótol mindenért. Előttünk olynkor sejtelmesen kirajzolódnak a csúcspiramis körvonalai, felette az Orion fordított képe szokatlan látványt nyújt. Lassan pirkadni kezd, a hajnal fantasztikus színjátékában a jégóriások szinte lángolnak, miközben – közel öt órán keresztül tartó menetelés után – elérjük a csúcstömb alatti széles platót. Itt hamarosan reggeli torna következik: néhány – hozzánk hasonlóan – éhesen ásítozó, feneketlen hasadékot kell átugorni. Utána felfedezzük, hogy az osztrákok egyik csapata apró hangyaként már a piramis oldalában araszol fölfelé. Úgy tűnik, nemsokára véget ér a gyalogtúra.

Vége a sétának (a peremhasadék kb. 100 m mély)
Vége a sétának (a peremhasadék kb. 100 m mély)

Az első komolyabb akadályt, a tátongó peremhasadéknál az átmászást lelógó fix kötél segíti. A gerincre érve, mielőtt elbízhatnánk magunkat, újabb hasadék, majd a bal oldali lyukacsos szerkezetű, kegyetlenül meredek jégfalon végtelennek érzett kapaszkodás közben alkalmunk nyílik letekinteni a hegy túloldalán terpeszkedő széles gleccserekre. Egy lankásabb, de keskeny gerincélre érve előtűnik a folytatás. Közelről is megpillantjuk azt a helyet, amitől a legjobban tartottam. Aggodalmam nem volt alaptalan, az utolsó meredek gerincszakaszt keresztben hatalmas repedések teszik járhatatlanná. Az osztrákok a gerinctől jobbra lévő jégfalon már felfelé (azaz látszólag inkább helyben) másznak, már amelyikük rövid tanakodás után nem a visszafordulást választotta. A következő kötélhosszak elég kimerítőek. Standtól standig haladunk, szerencsére a hó, azaz inkább jégviszonyok itt nem hagynak semmi kívánnivalót, „csak” mászni kell.

Fent a gerinc széles, alig emelkedő csúcsfennsíkba megy át. Most már csak idő kérdése és a Kádas Ildi, dr. Hugo Berrios, valamint jómagam alkotta trió a tízórás felmenet után végre felülről fotózhatja a szomszédos Illampu jégsüvegét. Egyik irányban a végtelen Altiplano, szélén távolba vesző havas vulkáni kúpokkal – és a Titicaca-tó, ahonnan két hete még kétségek között őrlődve tekintgettünk errefelé. A másik oldalon a Cordillera Real ezernyi havas csúcsa húz választóvonalat a fennsík és az őserdő feletti felhőtenger fölé.

A csúcson bőven van hely, elférne 3 falu lakossága
A csúcson bőven van hely, elférne 3 falu lakossága

Azért ezek még nem teljesen az öröm pillanatai. Óvatosan mászunk lefelé, nem mindenhol követve feljöveti utunkat. A legvégén egy 40 méteres ereszkedés után, az alsó peremhasadék jégcsapjai fölött Hugo vezényel, Ildi pedig bemutat egy három méteres, tízpontos „jumping”-ot. Én inkább maradok a lemászásnál. Ezután érkezik csak el az a pillanat, amikor megkönnyebbülhetünk. Még van ugyan hátra egy rövid (pár órás) túra a gleccseren a táborig, és a következő nap is vár ránk közel 3000 méter szint lemenetben, de a feszültség, ami a peremhasadék elérésétől szinte folyamatosan hatalmában tartott, innen már nem jut meghatározó szerephez. Most már nem az a kérdés, leérünk-e, csak az, hogy mikor. Ennek viszont ebben a pillanatban semmi jelentősége. Minden további fáradtság csak annak az örömét erősíti, hogy fenn voltunk…

Egyszer talán megírom az egészet. Most azonban leginkább az évforduló miatt túrtam fel a szekrény mélyét, hogy némi portalanítás után újra végignézzem a képeket. S ha már előástam, ez egy ragyogó alkalom volt arra, hogy legalább ebben a formában megosszam az érdeklődőkkel, ne csak a dobozban koszolódjanak tovább az idők végezetéig. Mert bizony, idén július 22.-én volt 15 éve, hogy a piros-fehér-zöld lobogó ennek a szép és nem könnyű hegynek a tetejére is felkerült (tudomásom szerint azóta sem álltak a csúcsán magyarok). Azaz dehogy került – felvittük, Kádas Ildi és jómagam. Persze a többieket is illik felsorolni, hiszen Kádas Sándor, Gajdics Katalin, Háncs Péter, Nagyváthy Ilona, Szabó Pál, aztán néhány helyi lakos és teherhordó, valamint a szintén a hegyen tartózkodó osztrák csapat és bolíviai orvosuk/vezetőjük, Dr. Hugo Berrios is némi szerepet játszott a történetben. De most ezt sem részletezem, az időrabló írás helyett a hatékonyság és az emlékezés jelszavával inkább beszkenneltem (és nem kevésbé fáradtságos munkával élvezhetővé varázsoltam) a képek egy részét.

A hegy megmászása a hozzá legközelebbi faluból, az Altiplanó szélén fekvő Soratából 6 napot vett igénybe, a teljes utazás azonban  ennél sokkal tovább tartott. Az akklimatizáció jegyében több kisebb hegyen is jártunk, és a La Pazból Santiagóba vezető mintegy 2000 km-es út során sem unatkoztunk. Ezek az élmények is megérdemlik, hogy ne csak ilyen érintőlegesen kerüljenek említésre, az út során készült képekkel egyetemben. Ide vonatkozó mesélnivaló is akad tehát még bőségesen, de következő lépésként először az Ankohuma előtt és után született képekből igyekszem majd valami hasonlóan részletes összeállítást elkövetni. Türelem, ehhez már jó eséllyel nem kell újabb 15 évnek eltelnie. Galéria:

Kategóriák
Futás

Piz Boé – futás a felhők közt

A Boé piramis alakú csúcsa egyike a Dolomitok legkönnyebben elérhető háromezreseinek. Nagyrészt gyaloglással juthatunk fel rá, csupán néhány szakaszon kerül utunkba pár könnyű sziklalépcső. Egy magashegyi turista számára tehát egyszerű a terep. No de felfutni, kinek jut eszébe ilyen őrültség? Először is az alig pár kilométeres távon közel ezer méter a leküzdendő szint. Az említett könnyű sziklák miatt a folyamatos futás lehetetlen, és a Forcella Pordoiba vezető meredek törmelékfolyosóra sem igazán illik a „futható terep” jellemző. S még nem vettük figyelembe a tengerszinthez képest 70%-nyi oxigént, valamint a magashegyi időjárást. Kihívás van tehát benne bőven – de ha szembenézünk a nehézségekkel, a ránk váró élmény sem lesz mindennapi!

Korán van még, de a hegyekre ólomszínű felhők telepedtek. Az előrejelzések délelőttől esőt, havazást jósolnak. Másfél-két órám lehet addig, másfajta hegyi program nem is igazán jöhetne most szóba. Így is sietnem kell, ha szárazon meg akarom úszni. A hágó környékén még nem indult be az élet, egyelőre csak pár kóbor motoros fülsiketítő hangja hasít bele a reggel szürke csendjébe. A turistabuszok és autók karavánjai talán mostanság kelnek útra valamelyik szálloda kávéillatú melegéből… Könnyű reggeli után bemelegítésként elkocogok a német katonai temetőhöz. Közben azon elmélkedek, lesz-e elég erőm a terv kivitelezéséhez. Egyelőre azonban csak az első felére összpontosítok. A Forcella Pordoi eléréséig szűk 600 méter szint vár. A keskeny bemélyedéshez felvezető, omladékkal vastagon borított, meredek teknő felső részére ráült a köd, a kétoldalt határoló vöröses, függőleges sziklafalaknak csak az alja látszik. Vajon milyen lehet az idő odafenn? 3000 méteren 40-50 km-es szelet prognosztizáltak… Egyetlen hosszú ujjú technikai póló és hosszú futónadrág van rajtam. Sapkát, vékony kesztyűt húzok, és egy valamelyest víz- és szélálló kabátot viszek magammal, ami egyelőre a derekamra kerül. Fél liter folyadék és a mobil az övtáskában, ennyi az összes felszerelésem.

Indulás. Az alsó száz méter szint a „legkönnyebb”, a réten lankásan emelkedő ösvény alig meredekebb, mint a Nagy-Gete vagy a Kevély emelkedői. Néhány plusz kanyart illesztek be – takarékoskodni kell az erővel, és itt még van rá lehetőség. Próbálok vádlikímélő üzemmódban, teli talpra lépni, amennyire lehetséges. Rövid vízszintes szakasz jön, sártengerrel nehezítve. Pár nagy ugrással sikerül száraz lábbal átevickélnem. A terep törmelékesebbé válik, lábam elé egyre jobban kell figyelnem, de azért vetek néhány pillantást a kitáruló tájra. A lomhán gomolygó szürke felhőkbe vesző hegyek sziklás csúcsrégióiból ugyan semmit se látni, de ahogy a vattaszerűen foszladozó fehérebb pamacsok lebegnek a mélyen bevágódó völgy füves alsóbb lejtői felett, az a látvány sem elhanyagolható. El kell ismernem, hogy így borúsan is elragadó a táj…

Előttem jó magasan két csoport kaptat felfelé. Az ösvényen többször is csaknem bokáig süllyedek a törmelékbe, lábam többet csúszik vissza, mint amit előre lépek, de amíg határozottan fogy a köztünk lévő távolság, nincs értelme gyaloglásra váltani. Igaz, hogy a letisztultság és a harmónia sem tartozik jelenlegi futómozgásom jellemzői közé, de a 30-35 fokos törmelékoldalban talán ez nem csoda… A terep tulajdonképpen „futásszakmai értelemben véve” jó ideje futhatatlan, de a definíciókkal most nem foglalkozok. Inkább futok, dacolva a gravitációval és a törmeléken fellépő golyóscsapágy-effektusokkal. Igaz, egyre lassabban közeledek a gyalogosok felé, de végül mégis beérem őket.

A törmeléklejtő
A törmeléklejtő

A havasi csókák éhesen köröznek a függőleges falak merész és elérhetetlen magasában. A mai ködös, esőre álló időben nem valószínű, hogy túl sok jut nekik a turisták maradékából. Hiába repkednek zavarodottan ide-oda, csemegét remélve, ha a tömeg inkább otthon marad. A Pordoi-csúcsra vivő felvonó beindult ugyan, surrog a drótkötél, ahogy a kabin belefúródik a ködbe, de a fémdobozban alig pár alak gubbaszt. Persze a gyér forgalom az én szempontomból szerencsének mondható, hisz legalább az útvonalon sem vonulnak hosszú, tömött sorokban…

A Forcella alatti utolsó kanyarokban egy-egy rövid szakasz erejéig gyalogolnom kell. Kipurcantam, lihegek, mint egy ventilátor, vádlim majd’ szétszakad… De már előttem a szűk hágó, feltűnik a menedékház is. Megkönnyebbülök az emelkedő megszűnése miatt, ám az idő nyugtalanít. Olyan érzésem van, mintha csepegne az eső (vagy csak a köd szitál?), s alig párszáz méterre látni. Persze ismerős az út, jártam már erre néhányszor – így azt is tudom, hogy ködben milyen egyszerű eltévedni.

Már „csak” ennyi van hátra
Már „csak” ennyi van hátra

 Nagy levegőt véve gyorsítok. Kényelmes szakasz jön, emlékeim szerint. Gyorsan rádöbbenek: ami gyalogosként vízszintes(nek tűnik), ott futva bőven lehet emelkedő. Pár kőlapon óvatosan fellépcsőzve egy szélesebb, palaszerű törmelékkel vastagon borított, sík területre jutok. Majd a sárgás ködben feltűnik az első sziklasáv. A csúcstömb aljához értem? Csalás… Csak egy tereplépcső volt, ismét fennsíkon haladok. De a következő sziklák már tényleg a piramis aljához tartoznak. Néhány méternyit mászni kell, majd ismét futva folytatom. Újabb sziklasáv, drótkötelek, pár méterrel odébb mászok fel (ott kevésbé csúszósra koptatott a kőzet, mint a drótnál). Mintha lankásodna a hegy háta, már egészen közel lehet a teteje. Kezdek fellélegezni és ahol lehet, nyomom neki, már nincs miért tartalékolni.

Hohó! Újabb sziklasáv magasodik előttem komoran, felette a törmelékes hát belevész a ködbe. Nem bírom… Elegem van, fel akarok végre érni! Nyűgösség uralkodik el rajtam. Közben lehagyok pár állig beöltözött, goretex-kabátos, nehéz bakancsos turistát, akik valószínűleg azóta is megkövülten állnak ugyanott, tátva maradt szájjal… persze a helyükben én is kiakadnék: „milyen elvetemült az, aki ilyen helyen fut…”

Tipikus futóterep :)
Tipikus futóterep 🙂

Laposodik a terep, bár a csúcson álló menedékházat még mindig nem látom, biztos vagyok benne, hogy másodpercek kérdése és felbukkan. Mintha előttem lenne is valami szabályos alakú építmény… Na neeeeeeeee!!! Tényleg felbukkan – a következő sziklalépcső. Ilyen nincs! Úgy emlékszem, a fennsík szélétől bő 200 méter szintet kell emelkedni a csúcsig. Én meg már jöttem legalább a másfélszeresét, legalábbis úgy érzem. Hát mekkora ez a piszok hegy? Közben párszor áttérve a gerinc bal oldalába, a szél is oldalba kap. Itt bizony „időjárás” van. Bár a vihar fokozatától még messze járunk, de ez határozottan nem lenge tavaszi virágszirom-lebegtető szellőcske. A mára jósolt 40-50 km/órát talán el is éri, mellé alig pár fok van nulla felett. Számítottam rá, így nem ér váratlanul, de mégis más az embernek simán csak „tudni”, hogy ott fenn ennyi a hőmérséklet és ekkora a szél, mint a saját bőrén „tapasztalni”. De panaszra semmi okom, hiszen még mindig egy szál felsőben vagyok, a kabát a derekamon maradt (jól jön az majd visszafelé!). Végre tényleg feltűnik a piramis tetejére épített kis ház. Kabátba bújok, zihálva megiszom a folyadékomat, majd tüstént fordulok vissza. Az idő errefelé nem szokott viccelni, és a ködben nem látom, mi készülődik…

A felhők közt
A felhők közt

 A sziklás, drótkábellel felszerelt részeknél és a jól futható (értsd: egyáltalán futható), de gurulós törmelékkel borított szakaszokon egyaránt óvatosan ereszkedek le. A terep nem különösebben nehéz, de a szelíd lejtők alul gyakran többszáz méteres függőleges falakban folytatódnak. Itt nem igazán kellene a hengerbucskázást gyakorolni… Bár a felhők jótékonyan takarják a hegyoldal meredekebb részeit, de a sötét leszakadások többször is felsejlenek. A fennsíkon pedig a bokatörő omladék miatt kell észnél lenni. A felsejlő kontúrokat itt-ott megvilágítja a napsugár. Eső helyett kék foltok villannnak elő a háttérben, a sárgás plató kicsit lidérces hangulatot áraszt. Népesebb turistacsoportok jönnek szemben, láthatóan beindult az élet. Lehet, hogy az előrejelzés nem válik be? Ha később indulok, talán még panoráma is lenne? Nem számít, nincs hiányérzetem. Kereknek tűnik az egész út így, a köddel, széllel, sárga csőrű havasi csókákkal…

Kilátások
Kilátások

Bár még nem vagyok lenn. A törmelékfolyosóban pár kanyar után elvétem az utat (mert csak közvetlenül a lábam elé nézek), így rátévedek egy direktben lefelé vezető nyomra. Tíz méter szintveszteség után viszont már semmi kedvem visszamászni, inkább lerongyolok toronyiránt. A süppedős finom törmelékben ez nem is olyan kényelmetlen, sőt… S alighogy leérek, szétlebben a felhőpaplan. Mire az útszéli padnál nyújtom a lábaimat, már kibukkan a Sella tömbjének teteje is. Noha a Boé csúcsa innen nem látszik, de így legalább még erősebben megmarad bennem a futás és a Hegy ködös reggeli hangulata. Nincs érem, oklevél, befutócsomag – ennél sokkal-sokkal többet kaptam, élményben és tapasztalatban. S ahányszor majd erre járok (remélem még sokszor!), jó lesz feltekinteni a Sella-masszívum valószínűtlenül széles és lapos, óriás hegytömbjére, aminek a legmagasabb pontjára ezúttal futva sikerült feljutnom.

(2008. augusztus 13.)