Kategóriák
Barlang Egyebek Futás Hegymászás Túra

Megjelent az Over 2013/3. szám

over_cimlap_2013_3

Ezt a lapszámot különösen nehéz volt összeállítani…

A borítót már közel fél évvel ezelőtt megterveztük, csak akkor nem igazán kapcsolódott a tartalomhoz, ezért elraktuk későbbre. Azzal a szándékkal, hogy amikor Péter a Himalájából hazatér, összehozunk egy általános anyagot, amihez már illeni fog. De azt szigorúan a lelkére kötöttem, hogy jöjjön haza, mert nem akarok emlékcikket írni…

Még mindig felfoghatatlan…

Kategóriák
Barlang Egyebek Futás Hegymászás Túra

Peti

kisspeti emlek

Nyugodj békében, sokunknak hiányozni fogsz…

Kategóriák
Futás

Számok

Nem vezetek a futásaimról nyilvános edzésnaplót. Ennek okait ne firtassuk, majd egyszer talán elárulom (vagy nem). Most sem teszek igazán kivételt, csupán összegezve írom le az elmúlt hetet. Íme tehát a számok:

Összes futás: 120 km (+3500 m szint)

Összes idő: 11 óra 57 perc

Egyéb sport: 2×1 óra TRX

Avg HR (max HR) % edzésenként: 66 (78), 72 (85), 67 (74), 74 (80), 67 (75)

Polar sportzónákban töltött összidő (csak érdekességként, semmi köze a ténylegesen alkalmazott zónákhoz):

2-es 1 óra, 3-as 7,5 óra, 4-es 3,5 óra

Felhasznált kcal: 9700 (TRX-el együtt kb. 10500)

Elfogyasztott folyadék: 6 liter víz, 2 liter hipotóniás ital

Még egy lazább hét, aztán jöhet a bűvös 100 km…

Kategóriák
Futás Túra

Mátrabérc Trail 2013

Egy kis beszámolószerűség – számokkal, adatokkal, mivel a tájból most sajnos keveset láttam és még kevesebbet fogtam fel. De ilyen is kell. Az előzményeket megírtam már jóval korábban, de aztán arra gondoltam, hogy inkább együtt teszem fel azzal az irománnyal, amit a rendezvény után kanyarítok. S erre most került sor, íme.

Előzmények

Már csak másfél nap, és nekivágok egyik kedvenc hazai útvonalamnak – valószínűleg utoljára. Ha nem jön közbe semmi rendkívüli, nem fejelek le egy fát a Kékesről lefelé, nem nyalom fel az ágasvári sziklákat és hőgutát se kapok a Muzsla előtt, akkor ez lesz a 15. alkalom. Már így is túl sok…
Mindig szerettem a kemény túrákat, sőt csak azokat szerettem, amiken van némi húzósabb emelkedő is, nem csak úgy ténfereg az ember az apró hepéken és hupákon, és a végére megfájdul a talpa a sok egyhangú vízszintestől. 56 km-en több mint 2700 szint, ez hosszú éveken át pont kellemes volt ahhoz, hogy ez a túra legyen az év egyik bemelegítő programja a komolyabb kalandok előtt. Persze általában úgy alakult, hogy valamitől mindegyik más volt a többinél. Vagy hóvihar volt a Muzslán, vagy derékig érő sártenger, eső, vagy éppen egy 30 kilós hátizsák nehezítette a dolgot, illetve nehezítettem magamnak. Volt tisztán gyaloglásos is, ahol teszteltem, hogy belekocogás nélkül mit lehet belőle kihozni, bottal vagy bot nélkül, bakancsban, újabban futócipőben, hátizsákkal vagy övtáskával, hol így, hol úgy. Volt ami 12 óráig tartott, és utána órákig nem bírtam lábra állni, de volt 6:30-on belüli is, ami után másnap már simán futni mentem egy jó szinteset…
Tavaszi hangulat, sarjadó levelek, párába nyúló hullámos hegygerinc, végtelenül hosszú, színes emberkígyó Oroszlánvárra és a Cserepes-tetőre, letaglózó hőség Galya előtt, dermesztő szellő a siroki vasútállomás feletti első hegyhátra kiérve – ez mind a Mátrabérc. Jobbra vagy balra kiugrálás a száraz avarba, botladozás a kövek közt a sok száz előzés alatt, a meg-megindulásoktól és fékezésektől, a kiálló sziklákra és a visszacsapódó ágakra való állandó figyeléstől duplán fogyó energia, ez is. Hiába no, ez az útvonal (és a közlekedés a rajthoz) nem futásra lett kitalálva.
Noha pár éve megszületett a Trail változat, nincs többé 8-900 előzés, de szerintem ez sem igazán futásra való. Túl meredek hozzá, s mivel ugyebár ez verseny akar lenni, ha az ember fut, erős hátrányba kerül a gyaloglásra váltókkal szemben. Ha viszont gyalogol, akkor azokkal kerül hátrányba, akiknek ez a megszokott. Ha az ember évente csak két-három alkalommal gyalogol ilyen útvonalakon, nyilván nem fog olyan sebesen haladni. Lefelé pedig a térd a szűk keresztmetszet… A szintidő persze bőven elég kombinált haladáshoz is, felfelé séta, lefelé kocogás, de nekem így hiányzik belőle az igazi futás élménye… Sokat képes adni a Mátra, de ez a része pont nem az, amiért ennyi alkalommal nekivágtam és amit leginkább szeretek benne. Szóval szombaton még egyszer, utoljára. Aztán várnak más tervek, van belőlük bőven…

S most konkrétabban a terv: szigorú pulzuskontrollal végigmenni Mátrakeresztesig, onnan pedig – ha marad erőm –, rendesen megfutni a végét a célig. Ha nem bírom, akkor ahogy sikerül. A hosszú edzéseken szokásos értékhatárokkal, keménykedés nélkül, minél tovább élvezni a kényelmes tempót, hogy a következő hetek edzéseit ne csapjam agyon.

Két fő probléma látszik körvonalazódni:
1. A hirtelen jött hőség. Korábbi években párszor már pórul jártam miatta, most fokozottan figyelek a folyadékra, a tempóra és a pulzusra.
2. A térdeim. Vagy fájni fog, vagy nem. Vagy kibírja, vagy nem. Ezeket a meredek, köves lejtőket egyre kevésbé bírják, ami külön dilemmát okoz. Vagy célirányosan készülök a Bércre, de akkor esetleg még előtte szétcsapom a térdeimet, vagy térdkímélő üzemmódban, akkor viszont maga a rendezvény lesz dupla szenvedés. Most az utóbbi módszert választottam, kerültem a komolyabb meredeket, mivel fő terveim más jellegű felkészülést kívánnak (egész pontosan, a Mátrára külön nem készültem).

Időterv: nincs, elég, ha 7-essel kezdődik.

Felszerelés: a meleg miatt 2×7 dl-es palack, övtáskában. A kompressziós zokni használatát ezúttal mellőzöm, a térdeimre áttevődő plusz terhelést elkerülendő.

Az esemény

Szándékosan nem versenyt írok, mivel ezúttal eszem ágában sincs versenyezni. Biztonságos teljesítés, legyen meg egy számomra még elfogadható időn belül, ennyi. Így most elmarad az ilyenkor szokásos izgalom, bár az éjszakai alvások is eléggé elmaradoztak mostanában, így ha komolyabb tétje lenne, akkor is inkább lennék álmos, mint izgatott. A rajt előtt minimális bemelegítést ejtek meg, viszont már indulás előtt bedugom a fejem a csap alá, legalább az első negyedórában ne kapjak hőgutát.

I. Felvonás (Sirok-Nyikom-nyereg előtti szakasz, kb. 46 km, 2350 m szint)

Középre vagy kicsit hátrébb állok, nyugodtan kezdek, fokozatosan érem el az üzemi fordulatszámot. 10 perc után, kb. a vasútállomásnál jutok el a tervezett átlagpulzus értékéig (145), ami persze hamarosan feljebb megy majd egy hajszálnyit, hiszen Kékesig többnyire emelkedők jönnek. Nagyjából az első hosszabb emelkedő után eltűnnek az előttem haladók, hátra pedig amúgy sem szoktam nézegetni, inkább a lábam elé. Kényelmes tempó, madárcsicsergés, szinte totál egyedül, gyakorlatilag semmi verseny érzésem nincs. De ez most még jól is jön, mivel így zavartalanul tudok a légzésre, a lépéseimre és a pulzusmérőre figyelni. A terv az emelkedőkön maximum 150-ig engedni, Kékes környékétől 155-ig mehet, tehát az emelkedőkön pihentető tempóban séta, rohanásnak még a látszatát is kerülve. A lejtőkön viszont a két selejt térdem miatt még pihentetőbb tempójú séta, tehát normális futás csak vízszintes vagy ahhoz közeli szakaszokon…
Sas-kő előtt a hosszú emelkedőt máskor meg szoktam futni, most itt is bele-belesétálok, élvezem a bükköst, ez az egyik kedvenc részem. A Kékes előtti utolsó kaptatón sem erőlködök, inkább tartom a tervet. A ponton mire feleszmélek, már rég kikapták a kezemből a kulacsokat és minden teli, így kénytelen vagyok indulni tovább. Sombokornál viszont már annyira érzem a térdemet, hogy többször azon morfondírozok, kibírják-e a célig, vagy mehetek négykézláb. Az átkozott cipő… Az emelkedőkön kiválóan kapaszkodik, lefelé se csúszik meg sehol a lábam, viszont a csillapítása nulla. Vagy a térdeim miatt darabos a mozgásom, attól érzem ilyen keménynek a cipőt, vagy fordítva, a cipő keménysége miatt fájnak a térdeim. De ez tulajdonképp most mindegy, a lényeg, hogy ahol kicsit is meredekebben lejt, ott séta van. Sombokornál régebben fele vagy harmadrész idő alatt szoktam lerongyolni, most azt csodálom, hogy senki nem ér utol. A kirándulós gombaszedő bácsikák is csak azért nem előznek meg, mert pont nem erre jönnek…
Ahogy ismét laposodik, többször is majdnem bealszom (kávéééééééét!). Az utolsó lejtőn arra riadok fel, hogy valaki elrobog mellettem. Bár kizökkenek a szunyókálásból, de mintegy fél percig tart, mire a nagy álmodozás közepette tudatosul, hol is vagyok tulajdonképpen. És hogy azért alvás helyett egy kicsit kocogni is sem ártana…
Csór-hegyre kényelmes séta van, Galyára, majd onnan Ágasvárra szintén nagyrészt egyedül döcögök át, élvezem a feltámadó hűsítő szellőt és a kizöldellt erdőt, el-elmerengek a gondolataim tengerében. Időnként számolgatom az elfogyasztott folyadékot (szerencsére nem a bárányokat) és a szénhidrátot, pulzust, távot, szintet és részidőket, így szinte észrevétlenül találom magam Ágasvár tetején. Egy pillantás kelet felé a hasznosi tározóra, majd lefelé csorogva Boszit (Dévényi Ildit) érem utol, aztán begurulok Keresztesre. A pont előtt kb. 300 méterrel beszippantok egy gélt, gondolván ott majd jól leöblítem. Így is történik, sör, kóla, stb (talán a sört ittam a végén), aztán szépen elindulok, hogy most már végre fussak is. Boszi kb. egy perccel előttem tűnt el, míg én söröztem. Úgy gondolom, hamar utolérem, hiszen terv szerint innen már nyomhatom, ahogy bírom. Persze, a legközelebbi hosszabb egyenesen már nem is látom (majd csak a célban). Az első meredeken azért viszonylag elegánsan felkocogok, aztán ahol laposodni kezd, eleinte ott is, aztán…

II. felvonás. (Nyikom-nyereg előtti szakasz-Szurdokpüspöki, kb. 12 km, 400 m szint)

Roló le. Lila karikák táncolnak előttem, tompa fejfájás-tüneteket érzek…
Pulzus 145 fölé már sehogy se akar mászni, én viszont inkább mászok, mint futok, még a vízszintesen is. Mire felérek a gerincre, már a vesém környéke is fáj, és szinte a szememen át is csak a levegőt kapkodom. Közben 140-ért is szinte vért izzadok, a 150 körüli terv végképp esélytelen. „Belsőleg” elfáradtam, miközben a lábaimban semmit sem érzek, izomláznak, görcsnek, fáradtságnak még a szikrája se mutatkozik. Mintha a testem külön életet élne, és az irányító egység leblokkolt volna…
Fejben kibírni, végigmenni? Hülyeség… Ez most nem azon múlik. Ha fáradt lennék, talán nehéz lenne fenntartanom a futást, de erősen akarva, koncentrálva lehetne segíteni. Így viszont esélytelen, hiszen azt sem tudom, mi a probléma… Talán a hőség, talán a folyadékkal elszámoltam magam? Volt már ilyen történet, pl. tavaly nagyjából ilyenkor, a 2012-es évem első igazi szintes 50 km-es futásán 35 km körül hirtelen, pár km-en belül megborultam. Akkor a Hármas-határ-hegy tetején, az emlékkő árnyékában agonizáltam úgy 10 percig, majd valahogy végigvánszorogtam a maradék 15 km-en, de futás abban is alig volt. Néhány éve szintén egy ilyen hirtelen jött hőségben pedig pont itt a Mátrában, Szurdokpüspöki felett egy 30 km-es futásnak viszonylag az elején húzták le ugyanígy a rolót, hiába ittam, hűtöttem a fejemet, egy merő kínlódás volt az egész. Ergo, nem ismeretlen ez az érzés, tudom, hogy ebből nincs felállás 5 perc múlva. Innen már kínlódás lesz minden méter.
Becsúszik egy újabb gél, kortyolgatok is folyamatosan, próbálok mélyeket lélegezni és kicsit benn tartani a levegőt, de hiába. Két hete itt a teljesítménytúrán majdnem szóról szóra ugyanez játszódott le, most viszont arra számítottam, hogy szépen megfutom ezt az utolsó párszáz méter szintet. Hát nem futom, de még gyaloglásnak se nevezném. Vánszorgás, tántorgás, illetve ezek szinonimái…
Keresztestől majdnem egy óra kell a Muzsla tetejéig, aztán a célig még egy. De úgy látszik, teljesen más kívülről, mert Zoncsi a csúcson megjegyzi, hogy nem látszik rajtam. Utólag nézve az itt készült fotókat, tényleg nem látszott (azért ha választhatnék, inkább látszódjon, de kevésbé érezzem, mint fordítva). 🙂 Itt már a meleg is keményen üt, a vízszinteseken is egyre többet sétálok. A térdem minden lépésnél érzem, de mivel annyira lassan megyek (amúgy se bírok gyorsabban), ez elviselhető mértékű. Egy váltós srác ér utol, előzés közben megjegyzi, hogy váltóban fut, mire én, félig magamban: ha egyéni induló lennél, akkor se tudnék mit csinálni…
A Koncsúrokat gondolatban nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetem, amiket néha félhangosan ki is mondok… Kis megkönnyebbülés a fenyőfákhoz érni, lassan jön a forduló, majd végre a már nagyon várt letérés a patakhoz. Belegázolok a vízbe dagonyázni… Szinte szívom magamba a hideget, hogy kibírjam a faluszéli első kútig. Ott aztán ismét egy (majdnem) teljes jéghideg fürdő, ez segít annyit, hogy a célig már el bírok futni. A célkapu után első dolgom a fejem belelógatni a medencébe…

Összegzés

A klasszikus túratáv ideje 7:31, a Trail 7:50. Ez a sorban a 4. leggyorsabb Mátrabércem, több mint egy órával tartott tovább, mint a legjobb időm (helyezést tekintve a 2. legjobb, de ez most abszolút lényegtelen). Viszont másnap már úgy futottam a hegyre, mintha semmi se történt volna. Könnyedén, kecsesen, szinte szárnyalva. Ez is bizonyítja, hogy jó döntés volt kényelmesre venni a tempót, így már a következő napokban is teljes értékű edzést végezhetek, nincs napokig tartó kínlódás, szenvedés…

És most a számok:

HR tervezett: Avg 140-145 közt, emelkedőn Kékesig 150, Keresztesig 155, utána ahogy sikerül, de maximum 157-158, lejtőn pedig lehetőleg ne nagyon menjen 130 alá. Az órát a Polar mérési pontatlanságainak kiszűrésére 125-155 közé állítottam (így amennyi időt alatta vagy felette töltök, az nagyrészt mérési hibának tudható be).

HR tényleges: Avg 145 (HRR 73-74%), max 157 (85%) körül, 6800 kcal, célzóna (125-155) felett 18 perc, alatt 7 perc (valószínűleg a frissítőknél).

Fogyasztás: kb. 5,6 liter (7 dl/óra), ólommentes izo és kisebb részben citromos víz, 3 dl sör, 3 energiaszelet, 2 jó híg gél + a pontokon pár falat ez meg az, evési sűrűség bő óránként, ivás kb. 15-20 percenként 2-3 dl.

Cipő: Adidas Response Trail 18 (eddig kb. 300 km volt benne): tapadás 10/8 (jó), stabilitás 10/8 (jó), kényelem 10/6 (közepes), csillapítás 10/3 (gyenge)

Az idő miatt talán lehetnék elégedetlen, de nem vagyok. (Különben is a 15. hely a 15. teljesítéskor, van ebben valami sorsszerű. :-)) Azért jöttem, hogy biztonságosan teljesítsem a februárban kezdett alapozás utolsó hosszú edzését, és ez nagyjából sikerült is. Ráadásul némi extrával megfejelve, mert 6 óra után hirtelen olyan feneketlen mélységben találtam magam, amiről akár csak percekkel korábban is még álmodni se mertem volna, és amiből egy tét-versenyen valószínűleg igen nehezen (leginkább sehogy se) tudnék kijönni…
De ha ez kell ahhoz, hogy a célversenyeket összerakjam, ám legyen! Azért is szeretek 5-6 órát futni, mert 3, vagy inkább 4 óra után az egész egy kicsit más színezetet kezd ölteni. Olyasmiket tapasztalok, amiket rövidebb edzésekkel soha nem éreznék, ameddig soha nem jutnék el. De hiába van mögöttem egy sor 100 km-es futás, úgy tűnik, ezen belül – az 5-6 órán viszont túl – is vannak még számomra új határok, ismeretlen állapotok, amiket talán ijesztő átélni, de ha feltérképezem, megismerem őket, akkor talán megtanulom kezelni is, és ami még ennél is fontosabb: megelőzni, elkerülni! Nemsokára kiderül az is, hogy mit hasznosíthatok ebből 100 km-en.

Nos, ennyi. Ezen az útvonalon nem volt ez annyira rossz leköszönés, és a Mátrában van még annyi más feladat, ösvény…

Kategóriák
Hegymászás

Hosszú sziklán hosszú az éjszaka

Bivak a Sassolungón

Ez még nem az a kémény...
Ez még nem az a kémény…

(Ez sem mai történet, valaha olvasható volt egy másik oldalon, de a dátumnak valójában nincs jelentősége.)

A Langkofel azaz Sassolungo széles sziklatömege nem tartozik a klasszikus szépségű csúcsok közé. A lapos tetejű hegytömb függőleges falai ellenére nem sugározza azt a kihívást, amit egy magányos toronyra vagy meredek piramisra felpillantva érzünk. Igazi méretei csak közelebbről érvényesülnek, a Sella-hágóból azonban elég impozánsan tör felfelé, szinte az eget karcolja. Az arra néző oldala mintegy hétszáz méteres meredély, aminek átmászása izgalmas feladat. Jóllehet, a falon vezető Rámpa-út nem tartozik a számokkal kifejezve nehéz besorolású mászások közé, a kalandérték azonban nem hiányzik belőle. Főleg ha a lemeneti utat is hozzászámítjuk (márpedig ez elkerülhetetlen), amihez a túlsó oldal sziklalabirintusa bizonytalansági tényezők egész sorát adja.

A Rámpa útvonal kulcshelye a legutolsó szakasz, két rövid kötélhossz az ún. Harang-kéményben. Kémény és négyes fokozat, ergo úgy gondoltam: nem lehet probléma. Azonban a ránk váró teljes feladatról alapos keresgélés ellenére sem jutottam sok információhoz, aminek megvolt bizony az oka – bár ez csak később derült ki. Először egy balesettel kapcsolatban olvastam róla. Ekkor alig figyeltem arra a momentumra, hogy a leendő tragédia áldozatai a mászás után a csúcsrégióban bivakoltak. A másik történet szereplői pedig a fentebb említett kéményben éjszakáztak. Ezek az esetek pici töprengésre késztettek – noha a bivakzsákot csupán az általános alpesi „falszerelés” részeként, s nem kifejezetten erre a túrára kihangsúlyozva csomagoltuk a hátizsákba. A nagyobb falakba máskor is elvittük, remélve, hogy mindvégig a zsákunk alján marad.

Utunk névadója, a nagy rámpa csak távolról tűnik a sima falat átszelő vékony peremnek. Amikor az ember ott áll rajta, főleg alul egy csaknem kötélhossznyi széles lépcsőházzá változik, ami nagyjából a fal közepéig a természet által kínált legkézenfekvőbb lehetőséget nyújtja. A hosszak persze így is lassan fogynak, hisz keresni kell a megfelelő standhelyeket, s magát a legkedvezőbb irányt is. Az akasztgatósdi itt felejtős, csillogó nittek vagy szögek nem mutatják az útvonalat. A mászás hiába nem különösebben nehéz, kizárólag a biztosításra nem hagyatkozhatunk, így végig figyelmesen kell kapaszkodnunk. A standok többnyire egy szilárdnak tűnő sziklafejre vagy kiálló tömbre helyezett hevederből állnak. Egy függőleges falsáv némileg elbizonytalanít, de aztán a meredekségéhez képest aránylag könnyen sikerül áthatolni rajta. Sőt, még normális ékhelyek is kínálkoznak! Ennek örülhetünk, hiszen idáig csupán egyetlen ócska szöggel találkoztunk. A helyzet a későbbiek során sem változik, a következő tíz kötélhosszban talán két újabb rozsdaette szögmaradványt hagyunk el. Ezek állapota is olyan, hogy alig merek mellettük rendesen levegőt venni. Ha hozzájuk érnék, talán szét is porladnának a  kezemben…

Már egy ideje ködös környezetben haladunk, egyre jobban kell a szemünket mereszteni. Egyszer az eső is cseperegni kezd, ami abszolút nem növeli optimizmusunkat. Még talán a visszafordulás is eszünkbe jutna, ha normál terepen lennénk. Innen azonban, mivel már túl vagyunk a fal felén, a megbízható fix pontok szűkölködése inkább az előremenetelre sarkall. Jól meg kell fontolni ilyenkor, mit tesz az ember, hiszen csak úgy hipp-hopp leereszkedni nem igazán kivitelezhető. Sokkal több kockázattal is idővel jár ilyen helyzetből a lemenet, mintsem hajlamossá váljunk rá pár esőcsepptől. Persze ha tudnánk, mi vár még ránk, talán másképp döntenénk…

„A gerinc fokozatosan elkeskenyedik”
„A gerinc fokozatosan elkeskenyedik”

A némileg könnyebbé alakuló sziklákon nem haladunk annyira rosszul, lassan elérjük a gerincet. Innen már száz méter mászás sincs hátra az utolsó akadályig. Beborítja a felhő a hegyet, ha nem volna a törmeléken itt-ott egy kőember, gondolkodni kellene az irányon. Így viszont megtaláljuk a nekünk kellő alacsony sziklafelszökést, melynek lépcsős oldalában átmenetileg biztosítás nélkül nyomulunk fölfelé. Aztán a gerinc fokozatosan elkeskenyedik, s a kötél ismét szerephez jut. Az éles taréj törékeny csipkéit kerülgetve eszembe jut a peilsteini „Kakastaréj” és mosolyogni támad kedvem: kitettség és kitettség közt mekkora űr van! Itt most a szó szoros értelmében, hiszen a felszakadó köd alatt félelmetes szakadék tátong mindkét oldalon. Az alázuhanó fal tetején akár lovagolhatnék is, de a morzsalékos tömböket inkább megkerülöm. Néhány kavicsot közben óhatatlanul útnak indítok – csaknem hangtalanul nyeli el őket a tengermély ködmassza. Feldereng a nap, de a következő másodpercek ismét morcos szürkévé olvasztják a távlatokat. Valahol előttünk kell lennie a híres Harang-kéménynek, de nem látom sehol. A gerincél folytatásának irányában csupán mászhatatlan, riasztóan meredek, sötét leszakadások derengenek. Majd kigúvad a szemem, annyira kutatja az ominózus kiszálló szakaszt, így nem is haladok túl gyorsan. A sziklafogakra bőven pakolok közteseket, mivel a másodmászó dolga itt nehezebb lesz: alulról kapja majd a biztonságot adó kötelet. A gerinc ugyanis lefelé ível. Pontosan a végénél egy felfelé keskenyedő, majd eltűnő mély fekete hasadék repeszti el az egymás fölött áthajló rétegekből álló falgyűrűt. Brrr, még a látványától is kiráz a hideg… S ekkor valami színes hevederfélét pillantok meg jobbra. Majd egy másikat. Felfelé keskenyedő mély hasadék…

Csak nem? Ahogy belém hasít a felismerés, muszáj megállnom: a Harang-kémény! Döbbenten nézem: de hol lehet kimászni? Mert ott, azon az irgalmatlanul kitett, áthajló és csuromvizes falon biztos nem. Kizárt, hogy feljutunk. A látottak szinte sokkolóan hatnak, de egyelőre megpróbálok lejutni a gerinc utolsó szakaszán. Hevederjeim elfogytak, így a mászókötélből építek standot, szerencsére találok egy nagy homokórát, ami kiváló erre a célra. Miközben társam mászik, a köd tovább vastagodik. A mélybe zuhanó falakat elnyeli a homály. Mintha esteledne – időérzetemet megzavarja a sűrű pára, a délben is sötétedést idéző titokzatos felhőburok. Az embernek fogalma sincs ilyenkor, hogy az éj közeleg, mindjárt elered az eső, vagy éppenséggel mindjárt felsejlik a melengető nap.

Túl korán persze már biztos nincs. Bivakról azonban szó sem lehet, nyugtatom meg társamat, aki legalább olyan kétkedve nézi a felettünk fokozatosan szűkülő, víztől csöpögő kéményt, akárcsak jómagam. Elindulok. Balra a függőleges bevágás járhatónak tűnik, először azzal próbálkozom. Azonban már az első lépésekről lecsúszkál a lábam, a kezem pedig eldermed, így pár méter után – amíg még megtehetem – visszamászok. Most a kémény alján lévő hasadéknak rugaszkodok neki. Először zsákkal a hátamon, de hamar rájövök, hogy nem fog sikerülni. Biztonságos helyre teszem a csomagunkat, s megkísérlem nélküle. Így valamivel egyszerűbb és csak aránylag kevés sódert túrok le, mire feltornázom magam egy beszorult kőtömb tetejére. A további út egyelőre nem nehéz. Legalább tíz métert teszek meg gond nélkül, mire ismét elakadok. A síkos falról szerencsére nem csúszok le, így perceken belül újabb méterekkel kerülök közelebb a megváltást jelentő csúcshoz. A kémény két fala is egyre közelebb van, szépen hajlik befelé. Szép fényes a víztől is – kivéve a belsejét, mert ott jég és hó csillog. Egy széles peremen előre-hátra sétálok, és azon morfondírozok, hogy lehet innen továbbjutni? A jobb oldal teljesen befelé dől és sima. A másikon pár méterrel magasabban egy párkány van, arra kellene felkapaszkodni. Az alatta lévő fal azonban kegyetlenül sikamlós, a szóba jöhető lépések pedig kifelé lejtenek. Mindkét falat felhasználva lenne célszerű, ez azonban kissé széles terpeszt igényelne. A nyakamba hulló víz ellenére képtelen vagyok véghezvinni, pedig többször és több irányból megpróbálkozom. Végül sokadjára – talán az átnedvesedett ruhámtól és az egyre közelgő este gondolatától megtáltosodva – mégiscsak felgebeszkedek az ominózus szakaszon. Ez a kötélhossz (és a következő) állítólag négyes nehézségű. Nos, ezt a helyet mindenkinek ki kellene próbálni, aki erről a fokozatról elbizakodottan vélekedik. S mindez már akkor bevillan, mikor a folyatás még előttem… Egyelőre azonban egy legalább látszatra normális standot próbálok szerkeszteni. Egyetlen szög árválkodik fejmagasságban a túlsó falon, egyelőre ez lesz a három pont. Remélem, hogy a rozsda legalább három helyen nem marta szét… Kicsit mozog is, de legalább van benne rugalmasság. Nézegetek azért mindenfelé, aztán megpróbálok inkább stabilan elhelyezkedni a párkányon. Az legalább fix. Jöhet a hátizsák. De nem jön. Ezért társam is elindul, s mászás közben igazgatja, hogy ne akadjon el. Feljebb szerencsére már szabad a pálya, fel tudom húzni. Ezután már csak biztosítanom kell, így a kémény első megpillantásától számolva kb. egy óra múlva már mindketten a párkányon vacogunk. A kémény közepén.

Már csak a fele van hátra. A nehezebb fele. Az, amitől már a gerincen mászva is elborzadtam. A keskeny hasadékban egyelőre nincs nagyobb nehézség, elindulok a párkányt követve kifelé. Ott lóg egy hosszú heveder, valószínűleg egy szögből (amit nem látok, túl magasan van). Megbízva a bizonytalanban, ami mellé van még egy mozgó szögből álló standunk, teszek még néhány lépést a szétnyíló kéményben. A párkány megszűnik ugyan, de jó biztosítás mellett valószínűleg tovább lehetne mászni a sarok mögé, ahonnan talán járható a terep. A zsákban lapuló vázlat is ezt mutatja. „Jó biztosítás mellett”, „valószínűleg” és „talán” – ez nem kifejezetten az a kombináció, ami a továbbmenetre ösztönöz. Tehát inkább visszamászom. Már csak egyetlen irány kerülhet szóba, éspedig felfelé. A szűk, sáros hasadékban végtagjaimat betámasztva, nekifogok az ötlet megvalósításának. Tudom, hogy felül a kémény fokozatosan összezáródik, de addig haladnom kell még pár métert. Találok két kiválónak látszó ékhelyet is, alakul. Feljebb pedig rá tudok térni a kémény jobb oldalfalára, ami bár jó meredek, de lépések és fogások vannak rajta. Innen jobbra lepillantok az először megkísérelt irányba: talán jobb is, hogy meggondoltam magam. Végül sikeresen kikapaszkodom a kutyaszorítóból. S mit találok egy kőtömbnél: az egész mászás során az első normális állapotú szöget.

Mázlink van, kezdek megnyugodni. Jóllehet a zsák és társam egyaránt a kémény sötét mélyében várakoznak, de feljutásuk már pusztán idő kérdése. Erős standot építek, s leszólok, hogy indulhat a móka. Társam felveszi a zsákot, itt a húzással nem sokra mennénk. Igaz, hogy így másznia sokkal nehezebb lesz, de a stand bírja és ha szükséges, segíteni is tudok. Lassan, de biztosan, lépésről lépésre közeledik a kiszállás felé. Végül mind teljes létszámban a kémény tetején állunk, előttünk a szétnyíló ködben a csúcs széles teteje. Cipőt váltunk, elpakoljuk a felesleges holnit, feltekerjük a kötelet és harapunk is gyorsan valamit. Csak azután ballagunk a kőrakáshoz, amiben megtaláljuk a csúcskönyvet. A beírások szerint mi vagyunk a kilencedik parti, akik a hegyen jártak. A mászott irányból értelemszerűen ennél is kevesebben. Hát ezért nincs róla szinte semmi infó…

Jól eljárt az idő felettünk, megszaporázzuk lépteinket. A kőembereket követve hamar lejutunk a csúcs alatti nyeregbe, majd azt a sziklabordát is megtaláljuk, melyen le kell másznunk. Közben azonban rohamosan esteledik. Észak felé a Langkofel főcsúcsának komor bástyái, sziklatömbjei magasodnak, előttünk átellenben a Grohmannspitze és a Plattkofel széles sziluettje. Jobbra a mélyben a gleccser fehérlik, rajta jól felismerhető nyom halad. Oda kell először eljutnunk. Egy meredek vályúban lemászva, kettős csorbába érünk. Mindkét bemetszésből lepillanunk a gleccser felé vezető folyosóba, ami igen meredeknek és omladékosnak tűnik. Valószínűleg nem itt kell lemenni, de akkor hol? Kőembert nem látunk semerre. Nyomokat szintén nem, pedig több helyen is lemászunk az ingatag tömbökön, keresve a folytatást. Bármerre próbálkozunk, letörések fölé, vagy omladékos, beláthatatlanul folytatódó terepre jutunk. Szemeinket is hasztalan düllesztjük, ereszkedő standot sem fedezünk fel. Lámpáinkat már a reményt feladva vesszük elő, hiszen általuk még behatároltabban látunk. Csaknem egy órát eltöltünk a keresgéléssel, miközben teljesen besötétedik. Az ég kitisztult ugyan, de a gondolataink még zavarosak. Legszívesebben már a gleccsernél lennénk, hiszen ott rátérünk a Langkofel normál útjára, ami a kalauzok szerint jelzett. Azon pedig alighanem lámpafény mellett tudjuk követni az utat, még ha mászni is kell néhol – legfeljebb lassabban haladunk, mint azt nappal tennénk. Ez az elmélet, amitől azonban még elválaszt némi szintkülönbség. Tudjuk, hová kell mennünk, de fogalmunk sincs, hogy merre. Egyetlen bölcs dolgot tehetünk: megvárjuk a reggelt.

Nehezen nyugszom bele, hogy itt rekedtünk. S ha már így jártunk, nem érdemes sietni semmivel. Komótosan körbenézünk, hol a legalkalmasabb a környék letelepedni. Minden rosszban van némi jó, most éppen az, hogy válogathatunk. Nem kényszerülünk beérni egy arasznyi párkánnyal vagy ferde törmelékterasszal, de egy vizes kéményben sem kell vacognunk. Vacoghatunk sokkal kényelmesebben, több szobányi hely áll rendelkezésünkre!  Elővesszük a lassan másfél évtizede magunkkal hurcolászott bivakzsákot, itt az ideje, hogy valami hasznát is vegyük. Magunkra húzzuk egyetlen meleg pulóverünket, rá a dzsekit, a köteleket elosztjuk alulra, a zsákot a hátunk mögé, s belebújunk a bivakzsákba. Hosszú éjszaka lesz…

Időnként ki-kipillantok a zsák nyílásán, de minduntalan csalódottan nyugtázom, hogy szemben a nyári csillagképek alig mozdulnak el. A Tejút viszont vakítóan fényes, milliónyi apró pontjával a hideg téli éjszakákat juttatja eszembe. Az utolsó felhő is eltűnt, a völgy felett van mindössze némi páracsík. Szemben, velünk egy magasságban a Fünffingerspitze teteje, mellette a menedékházban bizonyára már álomra hajtották fejüket a mászók. Nekem nem megy az alvás, noha még nem túl hideg a klíma. Bámulom az eget és a csipkés hegyek kontúrjait, s számolom a mind fényesebben vibráló csillagok között hasító meteorokat. A csúcsunk alatti nyereg irányában nagy vörös pont emelkedik ki a rideg sziklák közül: a Mars. Két napja, még otthon, hiába próbáltuk megpillantani, a városi fényekkel átitatott fakó égbolton esélytelen volt. Ellenben most nézhetem akár egész éjjel, senki és semmi nem akadályozza meg. Inkább az órára pillantok – fél tizenkettő. Uramisten, még „csak” ennyi? Tudom, hogy nem szabad nézegetni, mert attól kezdve még lassabban fognak vánszorogni a percek.. Inkább keresek valami kényelmes pozíciót és próbálok pihenni.

Kimerítő ez mindenhogy. Huzamosabb ideig képtelenség mozdulatlanul ülni, mocorgás közben ugyanakkor csúszkál a kötél az ember alatt, nyomják a sziklák a nyakamat, a lábam pedig már érzéketlenre zsibbadt. Amint fordulok, be is görcsöl. Egy pillanatig kimászni volna kedvem, de az arcomat meglegyintő hűs levegő maradásra késztet. Mégiscsak jobb idebenn. Továbbra is a zsákból szemlélem az eget. A Mars nyomában tipeg a Fiastyúk csoportja. Bár az Orion még nem látszik, de az „égi vadász” már nem járhat messze. S ha felbukkan, közeleg a mi időnk is. Már csak azt a néhány órát kell kibírnunk itt a hideg dunsztban. Mert közben alaposan bepárásítottuk a bivakzsákot. Jó, hogy lélegző kabát van rajtunk, különben már mindenünk csuromvizes lenne. Az is jó, hogy nem fagy odakinn. Legalább három fok lehet – sok panaszra így nincs okunk. Ha a lábaimra is ráhúzom a polárpulcsit, egészen elviselhető a klíma. Főleg ha bizonyos időközönként – egyre sűrűbben – dörzsölgetem is. Izzadni persze nem szándékozom – azt majd ráérünk reggel, a lemeneti úton.

A holdsarló alig észrevehetően tompítja a csillagok ragyogását. Fokozatosan tűnnek el a gyengébben pislákoló fénypontok, csak a Mars világít változatlan, nyugodt erővel. A Fünffingerspitze és a Grohmann-csúcs teteje ezüstösbe bújik, szinte fürdik a holdfényben. Mintha valami kisváros rafináltan megvilágított tornyai lennének, úgy emelkednek ki az árnyék alvó barnaságából. Szinte mászni lehetne, lassan akár el is indulhatunk. De nem, ezt csak a hajnali hideg mondatja velem. Hiszen ez a fény pont kevés ahhoz, hogy megtaláljuk, amit az esti szürkületben sem sikerült. Türelem, már hamarosan felkel a nap! Közben elfogyasztjuk maradék élelmünket, iszunk is egy keveset. Vizünk bőven maradt, mivel tegnap nem túl sok napsütésben részesültünk, így nem szomjaztunk túlzottan… Az ég közben kelet felé már nem a fogyóban lévő holdtól szürke. Pirkad a hegyünk mögött. Napsütésben ugyan nem lesz részünk, mivel az utunk végig árnyékos oldalon halad, ezért arra hiába várnánk. Amint tehát a Grohmannsitze és az „Öt ujj” sziklái narancsszínt öltenek, elkezdünk készülődni. Ennél világosabb már nem lesz.

A napkelte színei (Fünffinger- és a Grohmann-csúcs)
A napkelte színei (Fünffinger- és a Grohmann-csúcs)

Egyelőre hátizsák nélkül nézünk szét, túl messzire nem megyünk, hiszen a közeli csorbában még egyértelműen jó úton jártunk. Sikerül is megpillantani valami nyomszerűséget a folyosóban, ami tegnap járhatatlannak tűnt. Lentebb, a jobbról határoló szikláin pedig egy ereszkedő stand is van. A csorbában, mindezek fokozásaként egy másik, maillonnal összekapcsolt ereszkedő kötélgyűrű-kötegbe botlok. Hurrá! Tegnap itt jártunk, mégse vettük észre. Elindulunk lefelé, a kötelet először még nem ereszkedésre, inkább csak segítségként vesszük igénybe. Viszont lehúzni nem lehet, így bár nincs nagyon ínyemre, vissza kell kapaszkodnom. Most sikerül megfelelően elhelyezni, s a húzása is eredményes. Jön – de nem egyedül, jó kis kövek társaságában…

Nem sikerül eltaláltatni magunkat, ezért jutalmul tovább próbálkozhatunk. S izgulhatunk, hogy a következő alacsony letörésen, majd a folytatásán hátha sikerül úgy lehúzni, hogy csak egyetlen talicskányi törmeléket indítson el. Sikerül. Sőt, a kövek sem a mi irányunkba jönnek, a folyosó közepében lévő acélos jégnyelven szánkóznak tova. A harmadik stand a legérdekesebb: egy összeroskadni készülő sziklafogat a ránehezedő kőtömb gátol meg a kiszakadásban, így megtartja a mögé fűzött kötélgyűrűt. Utóbbi szintén nem valami tartós darab, több helyütt kilóg már a bele. Bár annyit valószínűleg kibírna, mint maga a szikla, de inkább beáldozok egy hosszabb hevedert a saját készletünkből. Erről engedjük le magunkat a mállós meredek törmeléken. Közben a kuloár vastag jéggel borított közepét végig gondosan elkerüljük, meghagyjuk a kötél által lesodort kövek útjának. Noha már egy ideje erősen fontolgatom a nálunk lévő két titán jégcsavar hasznosításának kérdését, lévén a jég az egyedüli masszívnak látszó anyag elérhető közelségben. A harmadik – ötven méteres – ereszkedés végén aztán megszűnik a dilemma, elérjük a gleccser jobb oldalát beborító vastag törmeléket. Innen lényegesen egyszerűbbé válik a feladat, percek alatt lerohanunk a katlan aljára. Itt csatlakozunk végre a Langkofel szokásos mászóútjához. Mielőtt azonban folytatnánk az utat, visszatekintünk a terepre. Meredek és hasadozott gleccserjég tölti ki a katlan jobb oldalát, s most látjuk, hogy amit este fentről ösvénynek néztünk, az csupán egy jó hosszú jéghasadék. Mindent egybevetve, fogalmam sincs, hogy sötétben mi módon jutottunk volna ide. Pontosabban van némi – jó nagy őrültség lett volna továbbjönni!

Lefelé a jeges folyosóban
Lefelé a jeges folyosóban

És még nem vagyunk lent, mindössze egy valamivel gyakrabban járt sziklaösvényen. Ahol két perc után elveszítjük szem elől az állítólag innen már jelzett nyomot, mély szakadék állja utunkat. Megérzés alapján feljebb kapaszkodunk, noha lent, a törmelékkatlan alján látszik inkább valami csapásféleség. Az ingatag lépcsőkön felmászva mázlink van, megpilantjuk az ösvény folytatását. Örömteli érzés, de csak néhány pillanatig. Az elkeskenyedő párkány ugyanis kitett sziklaoldalra vezet. A séta helyett így egyelőre elővesszük ismét a kötelet. Társamat leengedem egy alacsony, de sima letörésen, majd átbiztosítom a túloldalán lévő keskeny párkányra. Bent hagyni azonban nem szándékozom egyetlen hevedert sem, jómagam ezért inkább lemászom – természetesen némi kerülővel. A kötél ezután is rajtunk marad, „egyelőre”. Szemben két, valószínűleg vezetős páros bukkan elő, valami lehetetlen helyen, egy szűk csorbában. Ők rajtunk még jobban meglepődnek, hogy ilyen korán már visszafelé jövünk. Átharántolnak felénk. Nézni is rossz, ezért inkább lefelé tartunk, a jelzések után – melyek természetesen egy jó kötélhossznyi szintveszteséget követően, egy meredek vályúban visszairányítanak minket az említett csorbába. Újabb szellős szakaszok, ereszkedéssel megszakítva, mígnem egy drótkötéllel biztosított traverzáláshoz érünk. Nocsak, via ferrata? Igen, legalább 20 méteren keresztül. Utána folytatódik az oldalazás a sziklalabirintusban, csak most már kötél nélkül.

Párkányunk, melyet követünk, egyszer csak elfogy. Egy hossznyi újabb ereszkedéssel jutunk az alatta lévő kis törmeléktérségre, ahonnan már egész kényelmesnek mondható omladékvályúkban mászunk le, hogy ismét felkapaszkodjunk egy-egy sziklavállra. Alattunk a turisták százainak apró színes pontjai vándorolnak lefelé a mély völgykatlanban. Szinte folyamatos a sor, nem úgy mint idefent. Ösvényünkön rajtunk kívül egy teremtett lélek sem ólálkodik, de még a madár se jár. Árnyékban gyalogolunk vagy mászunk, ami most kifejezetten jólesik – ellentétben az éjszakával. A nap megsüti az egyik szakaszt, de bármennyire vártam a melegre, inkább gyorsan tovahaladok, az újabb hűsítő árnyékba. Nemsokára vízeséshez érünk, a lezúduló patak előtti mini tavacskán alig sikerül száraz lábbal átkelni. A permet viszont enyhíti a hőséget, majdnem kedvem szottyan aláállni. Természetesen túl hideg a víz ilyesmihez, de jó eljátszani a gondolattal. Ahogy az éjjel is jobban fáztam, most is kevéssé érzem az izzadt meleget a hűs képzelgés révén.

De haladjunk tovább! Az utolsó emelkedő egy meredek hasadékba vezet, amit nagy kőtömb zár le. Az oldalsó sziklaháton két hegymászó jelenik meg, s érdeklődnek, hogyan juthatnának le az ösvényünkre. Kétkedve veszik tudomásul, hogy fogalmunk sincs – persze nem tudhatják, hogy mi itt csak visszafelé jövünk. Amíg próbálkoznak a lemászással, én nekilátok a hasadékban felkapaszkodni. Kicsit megdolgoztat, de ezek már az utolsó méterek a turistaút előtt. Ledobom a kötelet a társamnak, aki végül a vártnál könnyebben veszi az akadályt.

Most már csak a hágóból lefelé áramló kegyetlen tömegen kell átküzdenünk magunkat. A Toni-Demetz házhoz vezető emelkedőn képtelenség a jelzett úton menni, annyian jönnek szemben. A görgetegen és néha valószínűtlenül nagy kőtuskókon keresztül vezető gyaloglásunk viszont élénk figyelmet és néhányak szemében látható aggódást vált ki – hiába no, nem tudhatják, hogy nekünk ez most már csak olyan, mintha otthon a parkban sétálgatnánk. Sőt, midőn a menedékházhoz érünk, furán nézik a hátizsákból előkerülő jégkalapácsot és csavarokat. Noha itt a sziklamászó abszolút nem nevezhető ritka példánynak, hiszen a Fünffingerspitze gerincén fürtökben lógnak, s a ház körül is csaknem annyian sétálgatnak kötéllel a hátukon, mint túrabottal. A mi cuccunk azonban kicsit elüt a megszokottól, nem beszélve a kibocsátott illatokról, amit persze magunk is érzünk. De itt, egy szobányi kőtömb árnyékában leroskadva a közvélemény érdekel a legkevésbé. A parfümszagú divatbemutató és a hegymászás bármennyire hasonló környezetben zajlik, mégis egy egész világ választja el…

Fél kókuszrúd és egy alma jut fejenként, a csutkája pedig a csókáké. Szép ráérősen ballagunk tovább, immár végleg lefelé a kabinos felvonó alatt. Egyre több látszik ismét a falból, amire tegnap még nem néztem ennyire tiszteletteljesen. Megkérte az árát – noha adott is valamit: lehetővé tette, hogy végre átéljünk egy igazi alpesi bivakot. Mellé adott még pluszban egy, millió csillagjával (bennük még biztos sokáig) feledhetetlenül ragyogó éjszakát, egy vöröslő napkeltét, s egy élményben sem szűkölködő lemenetet. Az éj és a lemenet is hosszú volt, akárcsak a mászóút, de mindezek után számunkra a „Hosszú szikla” egy kicsit már többet fog jelenteni, mint amivel a nevét kiérdemelte…

Több kép:

Kategóriák
Futás

Újabb nagy titok

Meteorológiai állomás
Meteorológiai állomás

Futók, jól figyeljetek! Ismét egy óriási titkot fogok elárulni.

Gyakran felmerülő kérdés, miért nem sikerül egy versenyt a tervezett idő alatt teljesíteni. Miért tart negyedórával tovább a maraton, vagy miért kell öt perccel több a tíz kilométerhez? Nos kérem, csokorba gyűjtöttem az öt leggyakoribb okot:

  • Túl hideg van még versenyezni.
  • Túl korán jött a meleg.
  • Túl nagy a hőség.
  • Túl hirtelen jött a lehűlés.
  • Fúj a szél (ráadásul szembe!).

Majd’ elfelejtettem, van egy hatodik ok is, a túl nagy páratartalom.

Összegezve tehát, az időjárás tehet mindenről. Vigyázó szemetek ezentúl az előrejelzésre vessétek!

Kategóriák
Futás

Fussunk, de (m)ennyit?

bebu1

Hosszú és viszontagságos életem során kipróbáltam néhány sportágat. Annyi sérült embert azonban az égvilágon sehol nem láttam, mint a futók közt. De mielőtt bárki felhördülne, hogy persze, mert sokan futnak, közlöm: az arányukat tekintve is! Szinte minden második (talán még több) futónak valamije valahol valamennyire fáj. Boka, térd, IT-szalag, Achilles-ín, talpi bőnye (ez milyen elcseszett szó), ínhüvely, csonthártya, sípcsont, fáradásos repedés…

Hosszú évek tapasztalásait összevetve kijelenthetem tehát: a futás márpedig extrém sport, ráadásul az egyik legveszélyesebb. De ha tud valaki legalább egy másikat, ahol szintén 50% a sérültek aránya, nyugodtan szóljon. Halkan jegyzem meg: nem 50, hanem még 5 is több mint sok lenne…

Vajon miért? Erre a kérdésre nem fogok kielégítő választ adni, hiszen ha tudnám, én lennék a világ leggazdagabb és legkeresettebb edzője, másrészt magam sem kínlódnék időnként egy-egy makacs futómű-problémával. Valamire azonban már rájöttem – a rendszeres futással töltött évek sajnos vagy hál’ istennek (megfelelő rész behelyettesítendő) nem teltek el nyomtalanul –, és erről a titokról most fellebbentem a fátylat. Lehet jegyzetelni, mert a következő bekezdésekben az iskolában csak nagyon hiányosan vagy rosszul tanított anyag következik!

pancel

Mindenek előtt, magam is kíváncsi lennék, ki, mikor, miért kezdte el terjeszteni azt az oltári nagy hülyeséget (hoztam páncélt, lehet hajigálni a köveket!), hogy egy amatőr ill. hobbi futónak heti 100 km-eket kell futkároznia. Ember, noooormális? Persze ide vezet az a tendencia, ha elkezdünk arra (csak szólok, hogy rossz irányba!) haladni, hogy leutánozzuk X. Y. világbajnok, csúcstartó, vagy akár válogatott szintű kiváló sportember edzéstervét. Mert az olyan jól hangzik.

Tényleg jól hangzik. „X. Y. módszerei szerint készülök” – ezzel a félig odavetett mondattal egy társaságban lehet villogni, elismerő csettintéseket kapni. De mást is lehet kapni. Nem azonnal, csak hetek, hónapok, esetleg csak évek múlva: fáslit, krémet, injekciót, MR időpontot, gyógyszert, gipszet, gyógytornát – és gutaütést, sikítófrászt, vagy (ki-ki vérmérsékletétől és kudarckezelő mechanizmusától függően) szomorúsággal, önsajnálattal („hogy lehettem ekkora marha”) átitatott heteket, hónapokat, esetleg éveket.

Miért is? Olimpiára készülve, vagy a maratoni világcsúcs megdöntéséhez nyilván szükség van némi átlag feletti edzésmunkára. Egy 2 órás maratonhoz kell „némi” plusz, nem elég hetente 2-3 alkalommal kocogni egy szigetkört. Ez világos, mint a vakablak, vagy mint jegesmedve hasa a jégtáblán. De könyörgöm, nézzük már meg bármelyik városi maraton eredménylistáját, hányan futnak ott akár csak 2:30 alatt? A 7 kenyai és 2 etióp sportolón kívül a maradék 3718 fő hány százaléka suhan át a célvonalon ilyen gyorsan? 1, 2, esetleg 3%? Nekik ez a heti 100 km valószínűleg a pihenő periódust jelenti, normál heteken ennek a duplája sem sok. Nem is véletlen, hogy az élsport káros az egészségre…

Ezt – a témában nálam sokkal járatosabb szakemberek által is váltig állított – tényt azonban most hagyjuk, nem az élsport komoly egészségromboló hatásait áll szándékomban vizsgálni. Sokkal inkább az érdekel, miért is követ ilyen profi szintű edzésterveket egy szabadidejében sportol(gat)ó, egyébként visszafogott állampolgár, különös figyelemmel azokra, akik felnőtt fejjel (akár 30, sőt 40 év felett) kezdenek el edzeni. Sokan ráadásul úgy, hogy nulla sportmúlttal, mellé pedig több-kevesebb (inkább több) túlsúllyal, és akár már meglévő ízületi problémákkal rendelkeznek. Persze a fentebb szóba került 100 km esetükben messze nem játszik (és amúgy is egy erősen sarkított példa), ám a kezdő amatőrt idővel elkapja a gépszíj, vérszemet kap, versenyről versenyre száguld, s mire fel talál eszmélni, már meg is sérült.

Mert senki nem mondta neki, hogy ilyen is megtörténhet. Mert senki nem mondta neki, hogy nem kell hetente duplázni az adagot. Mert senki nem mondta neki, hogy a fejlődés egyik kulcsa a pihenés. Mert senki nem mondta neki, hogy a pihenés nem a napi edzés utáni pár óra pihenés. A pihenés az pihenőNAP, sőt pihenőnapok, esetleg regenerációs edzés(nap) és társai.

Emberünk azonban keresgél a neten, mert fejlődni akar. S aki keres, az talál. Edzéstervet is. Esetenként Mikuno Basedoid Repesztova hatszoros VB csúcstartó programját is, amely sokat sejtető címével ellenállhatatlanul fog követésre ösztönözni: „Hogyan fejlődjünk 3 hónap alatt maratoni távig” ill. „Hogyan javítsuk meg összes egyéni csúcsunkat 6 hét alatt”. És emberünk elkezdi csinálni. Szigorúan, következetesen.

Aztán a sportsebészet várójában persze már van ideje gondolkozni is…

Itt azonban félbeszakítom szerteágazásnak és erős dagadásnak indult (pedig esküszöm, nem használtam élesztőt!) eszmefutattásomat, mert úgyis csak a lényegre kíváncsi mindenki. Figyelem, jön tehát A LÉNYEG:

1) Mindig a leggyengébb láncszemhez igazodjunk. Ami a leggyengébb, legtöbb regenerációt igénylő, az a legsérülékenyebb. Ergo, az határozza meg elsődlegesen, mennyi pihenőre van szükségünk egy erősebb edzést vagy versenyt követően, mikor emelhetünk a napi adagon, mikor kell visszavennünk a terhelésből,  vagy mikor szükséges hosszabb-rövidebb soron kívüli pihenőt beiktatnunk. Hogy mi a leggyengébb, az viszont egyénfüggő, saját magunknak kell kitapasztalni, figyelni az apró jelekre.

2) Egy amatőr szintű maratonhoz (legyen mondjuk 4 óra, nemtől, kortól, testsúlytól függően +/-1 óra) nem szükséges, viszont felesleges kockázattal jár heti 100 vagy még több km rendszeres lefutása. Ennek kb. a fele bőven elég. Persze csak ha nincs 5-10 kg-nál nagyobb túlsúlyunk, különösebb ízületi, érrendszeri vagy egyéb, a futásra lényegesebb hatással lévő problémánk. S persze ha betartjuk az alapvető edzéselveket: a fokozatosságot és a rendszerességet.

3) Türelem! Sok türelem. Ne akarjunk 2 hónap után máris maratont futni. Mindennek eljön az ideje. Ehhez viszont kerüljük a csábító, gyors eredményt ígérő „profi” – és biztosan NEM RÁNK szabott – edzésterveket! Ha pedig edzővel akarunk dolgozni, keressünk egy tényleg hozzáértő személyt, aki figyelembe veszi aktuális állapotunkat, és nem akar egyből bedobni a mélyvízbe.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A szabályt erősítő kivételekről most nem szólok, a 100 vagy még több km-es távokra felkészülés eseteitől szintén tekintsünk el, mert a többségre mégiscsak nem az a jellemző. Majd máskor arról is írok, most viszont itt a pont. Nem kötelező semmit megfogadni, ez csak egy lehetőség.

Ui: Sérüléssel bajlódó futók jelentkezését várom, esettanulmányok készítése és statisztikai adatgyűjtés céljából. Jelenkezni „Nyugalom, előbb-utóbb mindenki sorra kerül!” jeligére nálam lehet. 🙂

Kategóriák
Hegymászás

Téli álmodozás

fermeda 3

Minden átmenet és teketória nélkül magasba szökő, lenyűgöző kőcsipkék a tarka virágszőnyeggel borított rétek felett: a Geisler-csoport, a Fermeda-tornyok, Messner házi hegyei…

Jó lenne újra itt mászni…

fermeda 1

fermeda 2

Kategóriák
Futás Túra

Töredékek két napszakból

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Ez máskor és nem pont ott készült – na és?

A frissen hullott hóban előttem különféle négylábúak lábnyomai. A Mária-szurdokban a havazás óta ember még nem járt előttem, a hó súlya alatt meghajoló, ösvényre szokatlanul mélyen belógó ágak pedig ismeretlenné változtatják a már számtalanszor megjárt utat. Ismeretlenné, de nem idegenné.

Róka, őz mehetett előttem? Hoppá, az őz ott van! Kissé riadtan kaptat fel az oldalba, ott azonban megáll. Két társával együtt bámulnak le rám, miközben én is hasonlóképpen teszek. Aztán megunják, elindulnak előre… Folytatom az utat a mesebeli díszletek közt. Gyönyörű ilyenkor az erdő, és teljesen más. Minden egyes alkalommal más, de ilyenkor válik igazán ismeretlenné.

e 1
Ez viszont itt és most

Idegennek viszont csak akkor tűnik, ha éjjel indulok neki. Mikor a fejlámpa fénye csak pár méternyi belátást enged, és a terep emelkedésére is csak a levegővételek szaporodásából tudok következtetni. De még erre sem az idegen a legjobb jelző. Inkább szokatlan.

Taposom a nyomot, időnként egyensúlyozom az éj sötétjébe tolakodó fénycsóvámra apró csillogással válaszoló hóban. Közben meglepődötten tekintek a vöröses aranysárgán világító Erzsébet-kilátóra. Érdekes, hogy innen is látszik – ebből az irányból nem emlékszem, hogy valaha is megpillantottam volna. A legfurább azonban, hogy az ember halad egy kezdetben csak gyertyalángszerű (és méretű) valami felé, ami percről percre, méterről méterre növekszik. Negyedóra múlva már egészen nagynak tűnik, pedig még ekkor is majd’ egy kilométerre van. Aztán kiderül, hogy egy hajszálnyival sem lett kisebb, mint amekkora néhány órával korábban volt. Lásd a képeket…

e 3
Mint egy gyertyaláng…

Az érzékcsalódásból azonban nem elég ennyi. Ahogy kocogok lefelé egy újabb kismilliószor megjárt úton, fokozatosan erősödik bennem a gyanú, hogy máshol vagyok, mint ahol lenni szeretnék. Illetve mint amiről azt gondolom, hogy lennem kellene. Mások az arányok, szélesebb és kisebb lejtésű az út, másféle fák szegélyezik… Az első turistajelzés megpillantása most rendes megkönnyebbülést hoz, holott nem volt valódi okom aggodalomra, itt lehetetlen eltévedni. Lehetetlen? Ugyan dehogy. Csak megfelelő napszak – ami inkább éjszak(a) – és egy kis képzelőerő kell hozzá.

Persze kocogtam már fel a Libegő alatt hajnali kettőkor, no de ott tényleg lehetetlen eltévedni. Akkor ráadásul ezerrel világított a telihold, tehát a feltételek sokkal lazábbak voltak…

e 2
Másodpercekkel az éjféli lámpaoltás előtt
Kategóriák
Hegymászás

Két kilométer szikla

A Keleti-Alpok legnagyobb fala (képeslap)
A Keleti-Alpok legnagyobb fala (képeslap)

Öt óra a Watzmann keleti falában

Bármilyen apróság különleges értelmet nyerhet, amint valamihez kötődni kezd. Az ablakon beszűrődő tücsökciripelést például évekig észre sem vettem, de mostanában amint meghallom, gondolataim határt nem ismerve szárnyalnak a végtelenbe – hogy egy végtelen, kétezer méteres sziklafalnál megtorpanjanak…

A hold sárgás fénye csupán a magasan felettünk lévő falszakaszokat világítja meg. Itt lent, az Eisbach mélyen bevágódott völgyének alján sötét van. De ettől még ijesztőbbek a falak, a távolság pedig, ami a tetejüktől elválaszt, valószínűtlenül soknak tűnik. A görgetegen balra tartunk, a nyomok egyre meredekebben vezetnek felfelé. A törmelékről hirtelen füves terepre érünk, ami azt jelenti, hogy már a falban vagyunk. A féllábszárig érő fűben harsány tücsökciripelés adja az aláfestést a kapaszkodáshoz. Ez valamelyest oldja a szorongást, egy-egy pillanatra a friss szénaillatú kaszálók hangulatát villantja fel. Ám a füves bordán lépkedve akaratlanul is le-lenéz az ember valamelyik oldalra. S mivel ezeket a pillantásokat a mélyben beláthatatlan távolságban nyeli el a sötétség, a szelíd alpesi rétekről hamar visszazökkenek a meredek valóságba.

A fal tövében lapuló hómező felől hallatszó patakcsörgedezés egyre erőtlenebb, majd teljesen elnyomja a rovarok éles dallama. Hátra tekintve a szurokfekete falaktól keretezett völgykatlanra, a szemközti hegyek felett mintha szürkülne az ég. Lámpa már nem kell, csupán a kényesebb szakaszokon kapcsolom be néhány méter erejéig. A kitaposott, jól követhető nyomot egy-egy nedves, mohos sziklatábla szakítja meg. Errefelé már világosban szokás közlekedni, mi viszont egy kicsit korán indultunk. Nem árt tehát a fejlámpát kéznél, azaz a fejünkön hagyni. A nagy omladékkatlanba érve tesszük csak el, helyette magunkra húzzuk a beülőt. Nem mintha a közeljövőben szükséges lenne, de mit lehet előre tudni. A falat mászók legtöbbször itt szoktak beöltözni (ha ugyan a vizes kőlapok keresztezése korábban nem teszi szükségessé), annál is inkább, mert a további úton nem célszerű indokolatlanul megállni, legfeljebb egy-egy rövid szusszanás erejéig. A mászókalauzok szintén a szükségtelen várakozás mellőzésére szólítanak fel, ami nem véletlen – a Watzmann keleti falának egyik legnagyobb veszélye a kőhullás, melynek az útvonal nagy részén fokozottan ki van téve az ember. A leírásokból kiderül, hogy a hegy bizony túl gyakran és eléggé bőkezűen szórja darabjait az őt meghódítani szándékozókra!

Az árnyék lassan visszavonulót fúj...
Az árnyék lassan visszavonulót fúj…

Most szerencsére minden csendes. Előttünk, mellettünk, felettünk pedig egyre jobban kibontakozik az óriási sziklaoldal. Lassan narancssárga fény önti el a hegyet. Eddig nem túl sokat láttunk belőle, most lesz csak igazán érezhető, hogy mekkora valójában! Kicsit nyomasztó, amikor az ember kinéz egy viszonylag közeli pontot, mászik negyedórát, és az illető hely még szinte ugyanolyan távol látszik. De a lényeg, hogy magunkban tudjuk: haladunk (és ebben a magasságmérő is megerősít). Méghozzá meglepően gyorsan, az első négyszáz méter szinthez mindössze egy óra kellett. A következő sem tart tovább, nemsokára az első nehezebb feladat, a „Platte” alatt állunk. „Fal a falban” ez a nyolcvan méteres tábla, melyen kivételesen biztosítással mászunk át. Bár valószínűleg kötél nélkül is menne, de egy mellettünk lepattogó – szerencsére jelentéktelen méretű – kő és az alul ásítozó mélység egyaránt óvatosságra int.

A „Platte”, ahol 80 méter erejéig előkerül a kötél
A „Platte”, ahol 80 méter erejéig előkerül a kötél

A „Rámpa” szikláin tovább folytatódik a könnyű élménymászás. A kőzet meglepően szilárd, szinte várom már, hogy mikor jön a feketeleves. De ilyesmiről szó sincs! A megtévesztő nevű „Csúcsszakadék” simára mosott, fehér mészkőlépcsőin ugyanolyan nagyszerű a terep, s az útkeresés sem okoz különösebb fejtörést. Az előttünk haladó párosnak viszont nincs ilyen szerencséje. Balra tőlünk, valami eléggé kellemetlennek látszó helyen pillantjuk meg őket, láthatóan eltévedtek. Némi útbaigazítás után visszamásznak, majd elindulnak a helyes irányba (kellett nekik ennyire sietni!).

Több mint ezer m szint megmászása után végre reggelizünk
Több mint ezer m szint megmászása után végre reggelizünk

A „Dabelstein-Platte” környéke kiváló pihenőhely. Reggelizés közben végigtekintek a napfényben fürdő tájon. A „Watzmann-gyerekek” nemrég még fölénk magasodó toronycsúcsain már majdnem keresztüllátunk. A Königssee álmoskék vizén az első hajók hangtalanul szállítják a turisták előőrseit, St. Bartholomä újból megtelik nyüzsgő élettel. A kikötői pénzbedobós távcső bizonyára ismét a falra szegeződik – de mindebből itt semmit nem lehet érezni. Túl messze, túl magasan vagyunk ahhoz. Csend van, melyet csupán néha szakít meg egy helikopter duruzsolása és valami furcsa berregés. Sejtem, hogy a falban lévő parányi menedékkunyhó felújításának van köze hozzá, de ettől még nem nyugszom meg. Egy ilyen fémszitakötő által kavart légörvény sok mindenre képes, könnyedén el tudja indítani azt, amitől egész úton a legjobban tartunk! Noha továbbra is minden mozdulatlan, de nem tudom a fejemből teljesen kiverni a sötét gondolatokat…

50 év után felújítva mehet vissza a helyére
50 év után felújítva mehet vissza a helyére

Még egy rövid gerinchát, és hamarosan tanúi lehetünk annak, amint néhány szorgoskodó alpinista-munkás éppen a helyére illeszti a frissen festett, kutyaház méretű építményt. Kilenc óra sincs, és már „csak” bő háromszáz méter szint van hátra a csúcsig. Nos, ez annyi, amennyi a Tátrában vagy a Raxon igencsak jókora letörésnek számítana, de itt csupán töredéke (mintegy hatodrésze) a teljes falnak! Némi törmelék után a kiszálló kémény ismét szép mászással örvendeztet meg minket. Jobbról már hallani a gerinc drótkötelein csörgő turistákat. De még előttünk az út kulcshelye: egy szellős és meredek felszökés. Erre a néhány méterre újból előszedjük a kötelet – ez a művelet tovább tart, mint maga a felmászás. Aztán a Végtelen utolsó, kissé törékeny lépcsői következnek. Koncentrálni viszont itt is muszáj, bármennyire hajlana az ember a lazításra.

Már majdnem fenn vagyunk
Már majdnem fenn vagyunk

A csúcson elég sokan vannak, így hát kissé lejjebb telepszünk pihenni. Az idei nyár talán legszebb napját sikerült kifogni, ezért nem akaródzik abbahagyni a nézelődést. Alig tudok betelni a kilátással, amit a gerincen felénk hömpölygő tömeg sem tud zavarni. Tizenharmadika van, úgy tűnik, ez a Watzmann-szerencseszámom. Tizenhárom éve voltam először a Hegyen, és három éve ugyancsak ilyenkor, augusztus tizenharmadikán sikerült a főcsúcs – a Mittelspitze – keleti falán feljutnom. Furcsa, hogy elméletileg a mai a legnehezebb a három túrám útvonala közül, mégis ezt sikerült a legzökkenőmentesebben leküzdeni.

Noha még nem vagyunk lent, és a szokással ellentétben nem is a legegyszerűbb visszautat választjuk. Ilyen fantasztikus időben bűn lenne kihagyni a túra megkoronázását, a Watzmann három csúcsát összekötő nagyszerű gerincet. Jóformán mindenki szemben jön, de ez most nem túlzottan érdekel. A Mittelspitzén éppen túljutva összeakadunk egy megszállott fotóssal. Mindenáron azt szeretné, hogy menjünk vissza a kereszthez egy közös fénykép erejéig. Hát köszönjük, de nekünk mára öt kilométernyi mászás bőven elég! Bár nem egészen érti, de nem világosítom fel, hogy mi az oka húzódozásomnak. Majd, miután tudomásul vette, gyorsan ráveti magát a következő gyanútlan áldozatokra… Nekem általában – főleg egy fárasztó túrával a hátam mögött – felérve a hegy tetejére, nem egy vigyorgó ábrázatú fotó elkészítése a legfontosabb. Jobban esik elmerengeni a táj harmóniáján, minél többet befogadni az élményből, elvégre olyan rövidek ezek a pillanatok. Hiszen néhány óra elteltével csak az emlékek maradnak belőle…

A magasságmérő nemsokára ismét szerephez jut, csakhogy ezúttal a csökkenést figyeljük árgus szemekkel. Igaz, nem sietünk túlzottan, többször is megállunk „ebédelni”. Fürdés a Königssee – alkalomhoz illően – kivételesen meleg (23 fokos) vizében, egy rövid levezető túra az egyetlen működő pizzéria felkutatására, majd irány a táborhely, ahol a többiek már aggódva várnak minket. Holnap aztán azzal a nagyon jó érzéssel folytatódhat a hegyi program, hogy egy régi álom ismét beteljesült…

(A túra időpontja 2003. augusztus 13.)

Több kép: