Kategóriák
Futás

Egy nyáresti tókör

Egy átlagos hétköznap este.
Egy lámpás futás a Velencei-tó körül, ami a szokásos agárdi parkolóból este 8-kor közösségi futásnak indul. Aztán úgy nagyjából fél kilométer után elkezdenek repíteni a lábaim. Nem pont arra és úgy, ahogy a többiek haladnak, de ilyen is előfordul – ezúttal nem próbálok ellenállni a láthatatlan húzóerőnek, hagyom, hogy a hatása alá kerítsen az esti fényekben különös hangulatot árasztó tópart újbóli felfedezése. Mert minden alkalom egy újabb felfedezés, akkor is, ha már volt részünk benne. Mindig mások a fények, a színek, a felhők, másként fúj a szél, másként vibrál a levegő, más illatok terjengenek…
Most a nemrég lecsengő zivataroknak köszönhetően beálló trópusi dunsztban a meleg felületű utakról felszálló pára az egyik meghatározó élmény. Az este bíborba hajló utolsó fényei alatt úszó áttetsző ködcsíkok, a túlsó part lágy vonalú dombjai, a végtelen nádasból felharsanó békakórus…

agard1

Gyorsan fogynak a kilométerek, alig veszem észre és már befordulok az északi parton húzódó kerékpárút most szokatlanul rövidnek tűnő aszfaltszalagjára. Már itt tartok, mögöttem az út harmada, s még világos van! No, nem teljesen, mert a balról-hátulról lassan terjeszkedő éjszaka nem ismer kompromisszumot. Ami az övé, azt elveszi. Vagy ma mégis kivételt tesz? 9 óra körül járhat, de még mindig szükségtelen a lámpa. Az egyre magasabbra nyújtózó fák felett jobbra még világos az ég alja, előttem az út viszont szokatlanul meredek emelkedőbe megy át. Tudom, hogy a hosszú egyenes végén ott az emelkedő, de ekkora? Vagy csak a pára játszik velem? Ahogy közeledek, meglátom. A fák közt vattaként megrekedt erős felszíni kigőzölgés űzi velem csupán ezt a furcsa becsapósdit, emelkedőről szó sincs…

agard2
A tényleges emelkedő is eljön persze, majd az út délceg fenyők közé szoruló szakasznál már inkább csak az emlékeim és az ösztöneim visznek, itt már csak a kontúrokat látom. És Pákozd fényeit, egyre közelebb. Kék kút, kulacstöltés, tovább. A falu túlsó végén ráfordulok az újabb hosszú egyenesre, ami mind közül talán a leghosszabb, legvégtelenebbnek érezhető – máskor, de most inkább a haladást érzem. Annál is inkább, mivel gyorsítok. Eddig kellemes tempóban haladtam, most a fullasztó, páradús levegő miatt nem esik jól egy fokozattal feljebb váltani, viszont így kétségtelenül hamarabb érek a végére.
Most már leginkább az út egyenetlenségei miatt lámpát kapcsolok. A fénycsóva pár méterre szűkiti le a látóteret, de az éjszaka hangjai messzebbről is ideérnek. Mint a szemben feltűnő fénypontok. Biciklisek. Aztán újabb csapat, majd még egy. Este 10 körül indul az élet? Az én futásom viszont lassan végéhez közeleg. Már egy ideje inkább befelé figyelek, a tempóra és a mozgásomra, arra, nehogy a fáradás miatt elkezdjem odacsapni a sarkamat. Az út itt tükörsima, csukott szemmel is lehetne rajta haladni, el-elkalandoznak a gondolataim…
A déli part első utcai lámpáit elérve, zene szűrődik ki a házak közül, ettől eltekintve a környék teljesen kihalt. A parkolóba olyan csuromvizesen érkezem, mintha eddig a szaunában ültem volna. Csend és nyugalom járja át az estét, bennem is nyugalom van. Nem ilyen magányos történetnek indult, de mégis, ez a mai futás számomra így volt tökéletes.