Kategóriák
Hegymászás

A Hoher Göll keleti fala

Mászás a Berchtesgadeni-Alpok ismeretlen oldalán

A Göll nyugati, Königssee katlanára néző oldalán gyönyörű mászóutakat találunk. Pompás kőzeten, kiváló biztosítás mellett lehet itt élményekhez jutni, ami hívogató sokak számára, de a hegy túlsó fele is tartogat meglepetéseket. A fal legalsó sziklái és a hegy teteje közti szintkülönbség itt is ezer méter körüli, tehát nem csekély. A csúcs alatti meredek letörések és a balra húzódó bordák alsó, függőleges lépcsői közt pedig egy markáns, vályúszerű horpadás kínál aránylag egyszerű feljutási lehetőséget. Ezt a kb. 50 fok meredekségű természetes útirányt leginkább fordítva használják, megfelelő hóviszonyok esetén az extrém sízők egyik kedvelt célja. Nyár végén vagy kora ősszel azonban, amikor csaknem teljesen hómentes, egy csodaszép mászótúra tárgyát képezheti. Szinte érintetlen környezetben, gyönyörű sziklaformák várják itt a ritkaságok kedvelőit, ahol semmiféle mesterséges tereptárgy nem rontja el az eredeti élményt. Nittek vagy szögek – a túloldal útjaival ellentétben – nincsenek erre, de nyomot vagy kőembereket sem találunk, némi emberi jelenlétet maximum a távolban, a gerincen látható-hallható túrázók révén tapasztalunk.

A mászóút

A Rossfeldstrasse egy fizetős körút a Göll tekintélyes hegytömbjétől északkeletre. Mindkét irányból találunk fizetős kaput (2020 nyarán a Berchtesgadenhez közelebbi kapu és az onnan a legmagasabb ponthoz vezető útszakasz le volt zárva ugyan, de ez azóta változhatott). Erről az útról a legegyszerűbb megközelíteni a hegy keleti és északi oldalát. Még bőven napkelte előtt, az 1560 m-en lévő kilátópont közelében lévő parkolótól indulok először lefelé, majd egy nyeregnél elhagyom a turistautat. Hosszú oldalazás következik balra, egy meredek, combig érő vizes fűvel benőtt hegyhát közepén, a szinte kivehetetlen nyomot követve. Később ezt el is veszítem, leginkább csak „érzésre” megyek előre. Többször megcsúszom a harmatos füvön, lassan csuromvizes vagyok. Túrabotot szándékosan nem hoztam, mivel utam jelentős részén nem venném hasznát, de most még időben találok egy botpótló faágat, amivel ezen a csak relatíve rövid szakaszon javítok a közlekedési feltételeimen. A füves oldalt törpefenyők követik, majd köves terepen jutok egy kis magaslatra. Ennek tetejéről pillantom meg először életnagyságban a feladatot. A beszálláshoz azonban előbb picit le kell mennem az egyébként szép kilátópontról, majd a fal alatti törmelékkatlan közepén felkapaszkodni az alsó hómezőhöz.

A Göll falai először rózsaszínben, majd narancssárgában ragyognak, de mire elérem az első sziklákat, már nappali fényviszonyok vannak. Ahogy elnézem, meleg(em) lesz ma. „Wasserrille-mászás” következik, a vályú közepétől kissé balra maradva kapaszkodok felfelé. Eszméletlenül szép kőzeten haladok, nem különösebben meredek, viszont elég sima a felülete, ezért végig oda kell figyelni. A megszokott mászótechnika helyett itt a lépéseké a főszerep, mert kapaszkodó nem sok van. Egy-egy csatornaszerűen oldott repedést követek, míg lehetséges, majd át a következőbe, s ez így folytatódik jó ideig. Egy kicsit kihajló lépcsőnél viszont megtorpanok, mivel a tetején nem túl jó a fogás, a lépés pedig csúszós – nem csoda, hiszen folyik rá a víz. Két-három próba után visszamászom pár métert egy kényelmesebb helyre és mászócipőt húzok. Így már legalább lépni stabilabb, mint edzőcipőben, de közben hajlamot érzek arra is, hogy balról megkerüljem a kritikus részt. Arra indulok tehát, azon a sima rámpán, ahol az előbb eszembe se jutott volna, de így, immár mászócipőben egész más. Sokkal jobban tapad, akadály rövidesen leküzdve.

A következő kb. 100 méter végig igényel némi koncentrálást. Egy jobbra emelkedő sekély repedést követek sokáig, míg át nem tudok mászni a felette lévő mélyebb szomszéd repedéshez. Ez könnyebb, tagoltabb sziklára vezet. Hómező jön, amit részben kikerülök ugyan, de az egészet nem tudom. Elő a hómacskát, ráhúzom a mászócipőre, jégfejsze a kezembe, s rögvest a hó felső végénél vagyok. A csodaszép kőzet egyelőre folytatódik, majd kb. a fal felénél kicsit törmelékesebb terepre jutok. Itt is a bal oldalon haladok, továbbra is stabil sziklán, mígnem elérem a felső hómezőt (összesen három van). Hókarmok fel, jégfejsze megint kézbe, irány a hó bal felső sarka. Mikor azonban túl jegessé válik a felülete, kimegyek balra és inkább a sziklán mászom tovább, időnként kihasználva a hómező peremét támaszkodásra vagy lépésre. Kicsit sáros, koszos a terep, de ez most nem szempont, a biztonságos haladás sokkal inkább. Aztán végleg elhagyom a havat, kimegyek balra a széles, tagolt határoló bordára. Ennek könnyű lépcsőin, vályúin és párkányain folyamatos, gyors mászással érek ki a gerincre, ahol a pontos időt alig merem megnézni. Bőven két órán belül sikerült felérnem ezen a 800 méteres falon, messze felülmúlva legmerészebb álmaimat.

Persze éreztem, hogy gyorsan haladok, de végig tartottam magam a szabályhoz, hogy az órát ilyenkor tilos nézegetni. Az ilyen sziklás, kitett terepen vezető gyors mászásoknál ez az egyik megelőzési módszere annak, hogy a sebesség a biztonság rovására menjen. Ha az ember akár egyetlen egyszer is rápillant az órára, azonnal elkezd magának időterveket gyártani, időhatárokat állítani, amiken belül szeretne valameddig vagy teljesen felérni, és ez nem vezet jó döntésekhez. Meggondolatlansághoz, a szükségesnél nagyobb kockáztatásokhoz annál inkább. A leggyorsabb haladás mindig az, ami mellett még maximálisan uralni tudjuk a mozgásunkat, ehhez pedig nem szükséges ismerni a konkrét időt. A fal tetején ugyanis aligha fogjuk lekésni a vonatot, az időjárás romlását szintén látjuk az óramutató ismerete nélkül, rekordokat dönteni meg úgyis esélytelen a saját hátrányos körülményeink közt, az év nagy részében a rettenetesen magas és meredek Budai-havasokban készülve az ilyen akciókra. Egy kapkodósra sikerült mozdulat viszont könnyen az utolsó lehet…

A Hoher Göll csúcsán nem töltök sok időt, a környező hegyeket már úgyis mind ismerem, a lemeneti ösvény viszont még titkokkal teli. A gerincről letérve, a Purtschellerhaus felé vezető jelzett út kétfelé ágazik, természetesen a nehezebbiket választom. Itt egy kéményszerű vályúban kell kb. 100 métert lemászni, persze van drótkötél, ha szükséges lenne, de nélküle is boldogulok. Ezzel azonban még nem ért véget teljesen a mászás, a menedékház felé vezető gerinc elkeskenyedik, tornyai, hatalmas sziklái közt néhol egész kitetten vezet az út. Az általam mászott falba is egyre jobban belátni, gyakorlatilag a teljes útvonalamat lekövethetem. Innen nézve határozottan durvább, mint amikor benne voltam! Többször is megállok fényképezni, az út hosszabb, mint amilyennek gondoltam, de ez csak emeli számomra a túra értékét, élményét. A Purtschellerhaus teraszán pedig jöhet a szokásos bögre kávé és a sör, hogy felfrissülve tudjam megtenni az utolsó félórát az autóhoz.

(A mászás időpontja 2020. augusztus 10.)