Kategóriák
Futás

Érchegy-futás (Erzberglauf) 2016

A Stájerország szívében csúfoskodó Erzberg elég meghatározó tájképi elem ahhoz, hogy mindenki, még az átutazóban lévők is felfigyeljenek rá. Aki pedig szűkebb környékének amúgy igen változatos turista objektumait keresi fel, annak lehetetlen nem észrevennie, hiszen a túraútvonalakról nyíló kilátás fix részét képezi. A csaknem egy kilométernyi szintkülönbségen át húzódó hatalmas lépcsőkön éjjel-nappal folyik a munka, mindennaposak a robbantások, az anyagot szállító autómonstrumok az országútról nézve matchboxként araszolnak a sárgás-barnásvörös salakon áttekinthetetlenül kígyózó feltáró utakon. Akciómozik utolsó jelenetét vagy egy szerény költségvetésű sivatagi dokumentumfilm forgatási helyszínét egyaránt el lehetne képzelni ebben a környezetben, de kinek jutna eszébe itt futni? (A bánya ill. külszíni fejtés területére a látogatók számára nyitott vezetéseken kívül egyébként is szigorúan tilos belépni!) Nekem biztos nem.

Szerencsére vannak nálam szélesebb fantáziával megáldott emberek is, és az illetékes hatóságokat sem mindenütt jellemzi a teljes rugalmatlanság, a többi pedig csak szervezés kérdése. Így aztán nem lepődtem meg, mikor az egyik versenyen kapott szórólapok közt felfedeztem egy itt rendezendő esemény felhívását. Az Erzberglauf (Érchegy-futás) a száraz adatok szerint ugyan nem különösebben extrém, mindössze egy bő Kékes-csúcsfutásnyi táv, ami a Kékesnél csak egy jó százassal nagyobb szintet tartalmaz. No de a környezet! Eisenerz történelmi óvárosából két mesterséges tavat megkerülve a csúcsra! Relatíve nem túl meredeken, hiszen a mesterséges tereplépcsőkön át vezető széles, murvás, salakos utakon, mint említettem, teherautók is közlekednek, tehát messze nem egy sziklás, köves hegygerincről vagy fekete sípályáról van szó. Igaz, az emelkedő a második tó megkerülését követően, szelídsége ellenére folyamatos marad. A célból és futás közben pedig kétezer méter körüli sziklás hegyek látványa, a Reichenstein például szinte karnyújtásnyira tőlünk… Elég volt rápillantanom az útvonal térképére, az időpont is tökéletes volt, augusztus második felében, hazafelé a nyári hegymászásból még útba is esett. Költségek is tűréshatáron belül (és lehetőség nyílt a helyszínen nevezni, ami szintén hatalmas piros pont), uszodajegy, tészta, és még pár apróság az árban, de ezek már amúgy se lényeges szempontok a döntésben…

Előző nap jókora túrát kerítettünk a Hochschwabon, ahol mászási terveink ugyan nem sikerültek, mert az eső másképp gondolta, de jól beöltözve, kabátban, sapkában, kesztyűben (és az elmúlt napok havazásának friss emlékével) a szokásosnál is jobban vártam egy kis napsütéses, átmelegítő nyár végi futást. A rajt reggelén hűvös, de végre derült időre ébredtünk. A szokásos autóban alvást követően még éhgyomorra, félmagasságból végigmértem az Érchegyet. Nem tűnt különösebben nagynak. Persze több száz méter szintet kellett még lefelé autózni a rajthoz, de még onnan sem keltett különösebben ijesztő benyomást. Szerencsére nem szoktam bedőlni az efféle érzékcsalódásoknak. Tudom, hogy háromezres csúcsok megmászását követően ilyen méretű hegyecskék még kisebbnek tűnnek, de attól még a tényleges magasságuk változatlan maradt. 800 m szint az akkor is 800 m lesz, ha előtte az Everesten jártunk (bár pont ezt konkrétan nem tudhatom, de ha szigorúan materialista világnézettel közelítek a kérdéshez, bátran ki merem jelenteni, hogy így van). 🙂

Eisenerz-be időben érkezünk, így nem kell két kilométerrel arrébb parkolni. A nevezés villámgyorsan lezajlik, az öltözést sem bonyolítom túl. A taktika szintén pofonegyszerű, a félmaratoni tempónál egy hajszálnyival magasabb fordulatszámon végig. Két frissítő is lesz, tehát nem viszek kulacsot. Na, ez viszont hiba, óriási hiba. A továbbiakat nem részletezem, a városban óriási a hangulat, bömböl a zene, minden a versenyről szól, mint ilyenkor az megszokott. Csak egy tényezőt említek külön, a meleget. Na persze, a sivatagi látványhoz, sárgás, vöröses törmelékhez hőség is jár – nyilván erre gondoltak a szervezők, amikor a klímát beállították. Én meg, a marha nagy szamár, aki nem visz magával folyadékot…

Nem emlékszem, voltam-e valaha így kiszáradva, jobban várom a beígért frissítőket, mint hosszú pályafutásom során bármikor, és küzdök. Szó szerint. Nem a célpulzus tartásával, hanem azzal, hogy ne menjen túl sokkal feljebb, de azért haladjak is. Ez a két feladat külön-külön nem tűnik nehéznek, de a helyzet tükrében mégis szinte egymást kizáró tényezőket jelentenek. Vagy ragaszkodom a kitűzött pulzusértékekhez és éjfélre se érek a célba, vagy engedek a körülmények nyomásának és kockáztatom a túlterhelést. Az elején az edző győz, később a hőség és a szabadulni akarás, de azért érzem, hogy nem feltétlenül kellene megdöntenem a biológiai határaimat, új maximális pulzusra aligha van szükségem… De a pulzusmérő nézegetése mellett folyamatosan számolom a métereket, a megtett és a hátralévő szintet, saccolgatom az előttem belátható úton lévő fák árnyékának benyúlását – ami csak messziről tűnik elegendőnek, valójában mindig csak pont az út pereméig tart, vagy ha mégis egy kicsit beljebb ér, akkor maximum deréktól lefelé kerülök árnyékba… És reménykedem, hogy a következő kanyart követő szakasz már tényleg árnyékban vezet. Fák tényleg vannak, a második tótól már nagyrészt a hegy növényzettel borított felén halad az útvonal – csak a Nap, na az pont úgy süt, hogy a hűsölésre hiába várok. És még egy felhő se tud pont arra sodródni, pedig itt-ott azért akad néhány. Közben egy vödör hideg vízről fantáziálok, hátha segít valamit. Hát, kb. annyit, mint amikor egy tál babgulyásról ábrándozunk az eléhezés határán… A második frissítőnél már nem is iszom, inkább a fejemre öntöm a felmarkolt pohár tartalmát, s megállástalanul húzok tovább, hogy mielőbb vége legyen a szenvedésnek. Aztán – de iszonyatosankegyetlenülnagyon sokára – feltűnik a meglepően meredek célegyenes, itt már nem bírok folyamatosan futni. Eufória helyett máshogy nevezném a cél átlépését, aki kíváncsi a pontos állapotomra, nyugodtan keressen rá a neten a „túlhevülés” és a „hőguta” címszavakra, pontos leírást talál.

A népeket a versenyközpontba visszaszállító autóbuszokhoz saját lábamon megyek le, bár ha lenne itt egy szamaras kordé vagy riksa ilyen célból, nem tiltakoznék. A fürdőben délután úszom egy kicsit, ez számottevően javít az állapotomon, amit a célban kapott radlerrel és gyümölccsel, majd a városban elfogyasztott tésztával már elkezdtem helyreállítani. Összességében panaszra nincs okom. A fényképezgetésre időt pazarolni  szerintem érdemes volt, a vázolt probléma pedig egyértelművé teszi, miért nem tudtam az (elméleti adatokra alapozott) időtervemet maradéktalanul teljesíteni. A tanulságot pedig le kell vonni, amihez ezen a napon – ezen a Napon – hozzájutottam: ha az ember ilyen hőségben az Érchegy-futásra megy, vigyen magával folyadékot, igyon sűrűn, hűtse a fejét-nyakát, és ne hagyja túlpörögni a motort! Persze lehet, hogy a következő alkalommal meg havazni fog…

Lábjegyzet, veterán futóknak: hőérzet tekintetében talán a 2007-es tatabányai Panoráma-futást érdemes elképzelni, a Turulhoz vezető emelkedőn. Kiegészítés, nem futóknak és nem veteránoknak: az említett verseny anno az év legmelegebb napján, a déli órákban zajlott, olvadozó aszfalton.

Képek:

Kategóriák
Futás

Tények és tippek hegyi (fel)futáshoz

Többször írtam már ilyen jellegű futásokról a saját élményeim szemszögéből (legutóbb pl. itt és itt), most összefoglalom a fontosabb gyakorlati tudnivalókat is, ami némi segítség lehet azok számára, akik először szándékoznak hasonló rendezvényen elindulni.
Először egy apró, ám igen fontos eltérésről kell szólnom a külföldi, magashegyeket megcélzó (német nyelvterületen „Berglauf” kategóriába sorolt, egyértelműen a hegyre felfutást jelentő) versenyek és a hazai, szintén csúcsfutásként vagy hegyi futásként meghirdetett rendezvények között. Utóbbiak esetén sokszor nem csak a feljutás a feladat, hanem a lemenet is a verseny része, míg az alpesi versenyeken a cél többnyire a hegy tetején van, ahonnan a helyszíni adottságoktól függően felvonóval, járművel visznek le, vagy ahol ez nem megoldható, ott részben vagy teljesen vissza kell gyalogolnunk a rajthoz, természetesen már versenyen kívül.

2300 méteren
2300 méteren

Most pedig következzen 13+1 hasznos tanács ezekhez a hegyi futásokhoz:

  • Felfelé haladva a hőmérséklet 100 méterenként kb. 0,5-0,7 fokkal csökken. Derült időben ezt az intenzívebb napsugárzás ellensúlyozza, ilyenkor nem is mindig érezzük. Borult ég, köd esetén viszont könnyen (rá)fázhatunk. Ilyenkor, ha pólóban vagy atlétában indulunk is el, vigyünk egy széldzsekit, amit a felső régióban felvehetünk.
  • A szél az erdőhatár feletti, nyílt terepen sokkal erősebben, akadálytalanabbul fúj, szeles időben ezért is érdemes plusz egy vékony réteget magunkkal vinni.
  • Még vékony felhőzetnél is jóval nagyobb az UV sugárzás a hazai terepen megszokottnál, egyetlen óra alatt is kellemetlenül leéghetünk. Használjunk szabadon lévő bőrfelületünkre nagyobb faktorszámú fényvédő krémet, viseljünk napszemüveget, de a gyárilag UV védelemmel ellátott pólók is hasznosak, bár ezeknek inkább a hosszabb alpesi futásokon, maratoni vagy ultra távokon van nagyobb szerepe.
  • Az oxigén parciális nyomása 2000 m körül a tengerszinten mért értéknek már csupán a 80%-a. Ha módunkban áll, verseny előtt egy-két napot túrázzunk legalább kétezres vagy nagyobb hegyekben (ez futást is jelenthet, a hangsúly az aktivitáson van, nem a mozgásformán!). A magasságra különbözően reagálunk, nem mindenkinek alkalmazkodik rögtön a szervezete, noha a 2000 méter még távolról sem kritikus, de versenytempónál sokkal feltűnőbb az eltérés az itthoni viszonyoktól, mintha szimplán csak kirándulnánk.
  • Ha a terep meredekebbé válik, lépjünk kisebbeket és inkább a lépéseink sűrűségét növeljük. Kevésbé fárasztó és folyamatosabb haladást tesz lehetővé, mintha végig tartani próbálnánk a kezdeti ritmust és lépéshosszt (amit nyilván úgysem fogunk bírni).
  • Keressük mindig a stabilabb felületet, ne az út laza kövekkel, görgeteggel borított oldalán akarjunk haladni, ha módunkban áll mellette is. Sokszor az ösvények szélén kedvezőbb a terep, a szélesebb, terepjárók által használt utaknak pedig gyakran a közepén (a keréknyomok közt) is találunk hosszabb füves, szilárd felületet.
  • Ne röstelljünk gyaloglásra váltani, ha erősebb az emelkedő, így jóval gazdaságosabban tudunk egy hasonló tempót tartani, mintha végig a futást erőltetnénk. Mivel többnyire nem vagyunk egyedül, így könnyen tudjuk a sebességünket viszonyítani az előttünk-mögöttünk haladókhoz.
  • Az esetleges vízszintes, netán lejtős részeken se fokozzuk maximálisra a tempót, hiszen utána ismét (hosszú) emelkedő jön. Amennyit nyernénk a rövid sík betéten, annak többszörösét veszíthetjük el, ha a következő emelkedőnek már kifulladva kezdünk neki.
  • Koncentráljunk az útra, a kiálló köves, sziklás, göröngyös, bokafordító szakaszokat, vízátfolyásoknál csúszós köveket tartogató ösvény nem a legalkalmasabb a befelé fordulásra, meditálásra, de könnyebb, sima talajra érve se engedjünk ki teljesen, gyakran ott történik baleset. Az ilyen rövid versenyek túl erős tempót követelnek ahhoz, hogy elmerengve, a terepet csak szemünk sarkából figyelve fussunk.
  • Figyeljünk az erőbeosztásra is, a felfutások többségénél a vége a legdurvább, legyen tartalékunk az utolsó kilométerekre. Egy alpesi területen átlagosnak számító, 10 km körüli szintes „Berglauf” idő- és energiaigénye jócskán meghaladja egy 10 km-es sík versenyét, ha hasonlítani próbáljuk, akkor inkább közelebb áll egy sík félmaratonéhoz. Ehhez mérten válasszuk meg a kezdő intenzitást/tempót (a végén úgyis úgy megyünk, ahogy bírunk), ha pedig pulzuskontrollal futunk, akkor a határokat.
  • Ha aránylag gyorsak vagyunk, enni szükségtelen menet közben, inni viszont ne felejtsünk el. Persze egy félút környékén elfogyasztott, gyors felszívódású szénhidrát-készítmény (gél) nem válik kárunkra a hajrában, de lényegesen gyorsabbak valószínűleg nem leszünk általa.
  • A célba küldött váltóruha összeállításánál ne csak arra gondoljunk, hogy fenn hidegebb van, hanem arra is, hogy kimerülten eleve jobban fázunk, és a lefelé gyalogláshoz (de ha kocogva tesszük meg a visszautat, ahhoz is) amúgy is jóval több ruha, melegebb öltözet szükséges. Ergo, ne csak egy pulóvert vagy kabátot juttassunk fel, hanem a komplett átizzadt futóruhát cseréljük szárazra.
  • Óvjuk a környező természetet, maradjunk a kijelölt útvonalon, és a legelésző állatokat se zavarjuk, ha utunkat keresztezik, kerüljük ki őket.
  • Lehetőségeinkhez mérten nyújtsunk – és ha szükséges, hívjunk – segítséget a rászoruló, bajba került, kimerült vagy megsérült résztvevőknek.
Kategóriák
Futás

A stájer Vihar-hegyen

Zirbitzkogel Berglauf 2014

Hidegfront közeleg, estig egész Ausztriára kiterjedő esőzést, heves zivatarokat prognosztizáltak, de a délelőtt még esélyesnek látszik arra, hogy szárazon megússzuk. Így csupán a viharos erejű széllel kell megküzdenünk, ami a vastag felhőbe burkolódzó hegyen már-már kötelező tartozéknak számít. Most készülök kilencedik alkalommal felfutni, de ebből talán csak kétszer fordult elő olyan eset, amikor nem fagytam kockára odafenn a szokásosnál „kicsit” erősebb légmozgástól (igaz, akkor viszont a hőguta kerülgetett). A Stájerország délnyugati csücskében emelkedő Zirbitzkogel – mert róla van szó – tőlem már rég kiérdemelte a Viharok hegye címet, már csak az a kérdés, mikor ítélik oda neki hivatalosan is…

A helyszínre szokás szerint előző este, egy kiadós túrát követően érkeztünk meg. A verseny napját ezért hosszú és fárasztó hajnali autózás helyett kora reggeli sátorbontással indítjuk. A csuromvizes ponyva szárítása erre alkalmas terület híján elmarad, csak az éj leple alatt illegálisan bevándorló hangyákat borítom ki belőle összehajtogatás előtt. Nagyon aktívak, ez a közismert népi megfigyelés szerint is esőt jelez. Enyhe a reggel, legalábbis itt, 700 méteren még kellemes a hőfok, de az egyelőre nagyrészt derült égbolton száguldó felhőpamacsok egyértelműen tudatják, hogy lesz ma még rosszabb is a helyzet. Ahogy közeledünk St. Anna/Lavantegg felé, minden kiderül – csak maga a Hegy nem, azt ugyanis kiterjedt, sötét és ragaszkodó felhő borítja. Márpedig amelyik hegyen felhő van és fúj a szél, ott általában hideg van. Biztató előjelek…
A rajtcsomag felvétele után bőven marad idő egy jó kávét elkortyolgatni, majd a megfelelő helyen leadjuk meleg váltóruháinkat. A csomagokat egy masszív, traktorszerű terepjáró viszi fel a közel 2400 méteren lévő célba. Ezután kezdhetünk ráhangolódni a feladatra. Egyetlen, kb. egy kilométer hosszú olyan mellékút van csupán a pár házból álló településen, ami nem tartalmaz meredek szakaszokat, így mindenki ezen a keskeny aszfaltcsíkon szaladgál. A bevállalósabbak sprintelgetnek, én inkább a lassú, fokozatos bemelegítésre helyezem a hangsúlyt, teljes erőbedobással futhatok ma még eleget.
Az utolsó pár kortyot követően összetekerem a vékony széldzsekit, amit a kezemben fogva magammal szándékozok vinni. Hosszas fontolgatás után ez a megoldás látszik a legcélszerűbbnek, mert az elején kibírom azt a pár dekát a kezemben, aztán meg úgyis felveszem. A kulacsot és az övtáskát – szakítva eddigi szokásommal – most mellőzöm, folyadékpótlás terén az útvonalon (5 és 8 km környékén) lévő frissítőállomások kínálatára hagyatkozom, enni pedig ilyen rövid és intenzív erőkifejtést kívánó távon úgysem szoktam, nem is lenne célszerű.

Hubert, a verseny egyik szervezője, lelke, irányítója, mindenese (aki szintén indul) visszaszámol, start, megindulunk az aszfalton. Kétszáz méter után kezdődik az erdő, keskeny ösvényen futunk több mint öt kilométert az összefüggő erdő határán álló Waldheimer Hüttéig. Az első három kilométeren kisebb-nagyobb kaptatók váltakoznak enyhén emelkedő szakaszokkal, azután a turistaházig a vízszintes kerül túlsúlyba. A talaj száraz, ideálisnak mondható, a futás a minimálisan elvárható figyelemmel haladva a sűrűn előforduló gyökerek ellenére sem haladja meg a kövesebb budai ösvények támasztotta technikai igényeket – azaz könnyű. A turistaháznál vár az első frissítő, majd egy kapun átbújva keskeny, de hosszan elnyúló és fokozatosan erősebben emelkedő rétre jutunk, ami télen az ilyen füves oldalakhoz hasonlóan bizonyára sípályaként funkcionál, de most szimpla tehénlegelő. A jószágok egykedvűen figyelik a színes mezőnyt, néha rácsodálkozva a futókra bőgnek ugyan egy-egy harsányat, de aztán kérődznek és legelnek tovább. A szintén nagy számban felfelé ballagó turisták nem legelnek, viszont igen lelkesen kurjongatnak és tapsolnak – egy kicsit tehát eltér a viselkedésük a hazai versenyek környékére tévedt kirándulókétól, akik többnyire inkább a legelésző osztrák négylábúakhoz hasonlóan, közömbösen szokták szemlélni az ilyen őrületeket. A szurkolás nálunk még nem vonult be a divatos tevékenységek közé, egyelőre főleg a nagyobb városi rendezvényekre korlátozódik…
A „Zirbenland” nevet viselő környékre jellemző, csodaszép cirbolyafenyők közt immár elég széles az út, előzni vagy ahhoz helyet biztosítani sem okoz gondot. Hullámzó emelkedéssel, de biztosan tartunk felfelé, a látóhatáron húzódó sűrű felhő irányába. A csúcs innen egyébként sem lenne látható, de aki nem tudja, mire számíthat, könnyen csapdába eshet. Úgy tűnik, mintha a sötét ködburok rejtené a hegy tetejét, ami alapjában véve igaz, de a cél nem ott van, ahol sejteti magát: fenn, ahol a hópettyes oldal zöldje egybeolvad a felhővel és az út fakó szalagja belevész a semmibe, csupán egy széles, füves gerinchát húzódik, ami rövid pihenőt nyújtva, az utolsó – egyben legkeményebb – feladatot jelentő tényleges csúcstömb alá vezet. Most nagy előny a helyismeret, ennek köszönhetően nem táplálok hamis reményeket és elkerülök egy csalódást okozó majdani felismerést. A csúcsra vivő goromba kapaszkodót persze így sem úszom meg, de rengeteget számít erőbeosztás szempontjából, ha tudjuk, hol tartunk és mi fog következni, a számításainkhoz képest távolabb és magasabban kibukkanó hegytető motivációnkat visszavető hatásáról nem is beszélve. Amikor a szervezetünkből kihozható maximumon akarunk teljesíteni, nagyon nem mindegy ám, hogy váratlanul lehangoló külső hatásokkal is szembe kell-e néznünk, vagy minden maradék energiánkat a pontosan ismert mértékű feladat leküzdésére fordíthatjuk.
Az utolsó fákat is magunk mögött hagyjuk, már semmi sem állja útját a mérgesen tomboló, dühöngő szélnek. A 8 km-es útjelző tábla előtt van a második frissítőpont. Villámgyorsan felhajtok két pohárka vizet, aztán az idáig kézben szorongatott vékony dzsekit menet közben magamra húzom. A körülöttem haladókon sivítva zenélnek a rajtszámok, ahogy a szél rezegteti a kemény, fényes papírt. A magamét a combomra rögzítettem 6 db biztostűvel, hogy a hurrikán ne tudjon alákapni. Ez a szellő azonban nem csak a rajtszámokra van fizikai hatással, az embert is képes több méternyivel odébb tolni. Ennek a fele sem tréfa! Szerencsére nincsenek kitett útszakaszok, sehol nem haladunk szakadék közelében, ilyen szempontból teljesen veszélytelen a terep, csak a mozgásunk nyomvonala válik érdekessé. Ugyanis jobbra-balra óriási kilengésekkel, mintegy szabálytalan hullámvonalat leírva jutunk előre. És ez még nem a célhoz vezető utolsó meredek púp! Ott vajon mi lesz?
Mi lenne, meg-megtaszít a szél, talpam próbál megkapaszkodni az instabil útfelszínen, karjaimmal egyensúlyozok, hogy ne bukjak fel, s ez az egész azt eredményezi, hogy tántorgok, akár egy oldalba lőtt madár. Előttem közvetlenül néhány hasonló görbe vonalban haladó versenyző. Érzek még egy kis tartalékot magamban, ezért feltámad bennem a versenyszellem, apró lépésekkel lassan, de biztosan közelítem meg az előzési feladatként kijelölt személyeket. Elhaladok előbb az egyikük, majd a másik mellett. Ezután, bár a szabályt – „soha ne nézz hátra” – nem szegem meg, de hála a kanyaroknak, rálátok az alattam lévő szakaszra és nyugalommal konstatálom, hogy hasztalan próbálnak gyorsítani, szándékuk nem jár eredménnyel. Ennyi küzdelem belefér ebbe a történetbe akkor is, ha alapvetően a saját korábbi időimmel harcolok. No meg az orkánnal…

A ködöt szeletelni lehetne, olyan sűrű, a csak az út legvégén előtűnő célkaput is majd’ feldönti a huzat. Levegőt alig kapok, mozdonyként zihálok, fuldoklok, miközben a stílusosan fából készült befutóérem a nyakamba kerül. Forró tea, száraz ruha, indulás vissza, oda, ahol ismét emberi időjárás uralkodik. Szerencsére a fényképezőt is előreküldtem, így lefelé módomban áll megörökíteni a mezőny lassabb részét. Noha a hidegben lemerülő akkumulátorok okoznak egy kis bosszúságot, állandóan cserélgetni kell őket és emiatt a szemben futók mintegy feléről nem tudok képet készíteni, de a másik feléről igen. Ha a szél épp olyankor alábbhagy egy kicsit. Mert amikor fúj, képtelenség helyben állva megmaradni, tologat előre-hátra. Most meg már a zsák is a hátamon van, így ugye még nagyobb felületen tud belém kapni… A felfelé tartó versenyzők is kitartóan küzdenek, talán durvult is a helyzet, amióta elindultam odafentről. Két kilométerrel lejjebb azonban fokozatosan visszaáll minden a normális kerékvágásba. A tehenek ugyanazzal a békés nyugalommal legelnek, mint egy órával ezelőtt. Lassan elteszem a kabátot és a sapkát – elvégre június van.
A Waldheimer Hütte előtt ismét Hubert intézkedik (vajon hogy ért ide ilyen gyorsan?). Néhányunkat az itt várakozó buszba terel, s tüstént száguldunk lefelé, innen már nem a futás útvonalán, hanem egy kis kerülővel aszfalton. Sietni kell, mert a rajthelyen mindjárt kezdődik a gyerekfutam, amit szintén ő fog levezényelni. Forró zuhany, a szokásos bőséges ebéd (ami benne van a 20 eurós nevezési díjban), majd miután társaim is megérkeztek, egy-egy tekintélyes méretű ajándékkosár és újabb kellemes élmények társaságában indulunk hazafelé.
Auf Wiedersehen Zirbenland!

És a lefelé készült képekből egy csokorra való:

Kategóriák
Futás

Piz Boé – futás a felhők közt

A Boé piramis alakú csúcsa egyike a Dolomitok legkönnyebben elérhető háromezreseinek. Nagyrészt gyaloglással juthatunk fel rá, csupán néhány szakaszon kerül utunkba pár könnyű sziklalépcső. Egy magashegyi turista számára tehát egyszerű a terep. No de felfutni, kinek jut eszébe ilyen őrültség? Először is az alig pár kilométeres távon közel ezer méter a leküzdendő szint. Az említett könnyű sziklák miatt a folyamatos futás lehetetlen, és a Forcella Pordoiba vezető meredek törmelékfolyosóra sem igazán illik a „futható terep” jellemző. S még nem vettük figyelembe a tengerszinthez képest 70%-nyi oxigént, valamint a magashegyi időjárást. Kihívás van tehát benne bőven – de ha szembenézünk a nehézségekkel, a ránk váró élmény sem lesz mindennapi!

Korán van még, de a hegyekre ólomszínű felhők telepedtek. Az előrejelzések délelőttől esőt, havazást jósolnak. Másfél-két órám lehet addig, másfajta hegyi program nem is igazán jöhetne most szóba. Így is sietnem kell, ha szárazon meg akarom úszni. A hágó környékén még nem indult be az élet, egyelőre csak pár kóbor motoros fülsiketítő hangja hasít bele a reggel szürke csendjébe. A turistabuszok és autók karavánjai talán mostanság kelnek útra valamelyik szálloda kávéillatú melegéből… Könnyű reggeli után bemelegítésként elkocogok a német katonai temetőhöz. Közben azon elmélkedek, lesz-e elég erőm a terv kivitelezéséhez. Egyelőre azonban csak az első felére összpontosítok. A Forcella Pordoi eléréséig szűk 600 méter szint vár. A keskeny bemélyedéshez felvezető, omladékkal vastagon borított, meredek teknő felső részére ráült a köd, a kétoldalt határoló vöröses, függőleges sziklafalaknak csak az alja látszik. Vajon milyen lehet az idő odafenn? 3000 méteren 40-50 km-es szelet prognosztizáltak… Egyetlen hosszú ujjú technikai póló és hosszú futónadrág van rajtam. Sapkát, vékony kesztyűt húzok, és egy valamelyest víz- és szélálló kabátot viszek magammal, ami egyelőre a derekamra kerül. Fél liter folyadék és a mobil az övtáskában, ennyi az összes felszerelésem.

Indulás. Az alsó száz méter szint a „legkönnyebb”, a réten lankásan emelkedő ösvény alig meredekebb, mint a Nagy-Gete vagy a Kevély emelkedői. Néhány plusz kanyart illesztek be – takarékoskodni kell az erővel, és itt még van rá lehetőség. Próbálok vádlikímélő üzemmódban, teli talpra lépni, amennyire lehetséges. Rövid vízszintes szakasz jön, sártengerrel nehezítve. Pár nagy ugrással sikerül száraz lábbal átevickélnem. A terep törmelékesebbé válik, lábam elé egyre jobban kell figyelnem, de azért vetek néhány pillantást a kitáruló tájra. A lomhán gomolygó szürke felhőkbe vesző hegyek sziklás csúcsrégióiból ugyan semmit se látni, de ahogy a vattaszerűen foszladozó fehérebb pamacsok lebegnek a mélyen bevágódó völgy füves alsóbb lejtői felett, az a látvány sem elhanyagolható. El kell ismernem, hogy így borúsan is elragadó a táj…

Előttem jó magasan két csoport kaptat felfelé. Az ösvényen többször is csaknem bokáig süllyedek a törmelékbe, lábam többet csúszik vissza, mint amit előre lépek, de amíg határozottan fogy a köztünk lévő távolság, nincs értelme gyaloglásra váltani. Igaz, hogy a letisztultság és a harmónia sem tartozik jelenlegi futómozgásom jellemzői közé, de a 30-35 fokos törmelékoldalban talán ez nem csoda… A terep tulajdonképpen „futásszakmai értelemben véve” jó ideje futhatatlan, de a definíciókkal most nem foglalkozok. Inkább futok, dacolva a gravitációval és a törmeléken fellépő golyóscsapágy-effektusokkal. Igaz, egyre lassabban közeledek a gyalogosok felé, de végül mégis beérem őket.

A törmeléklejtő
A törmeléklejtő

A havasi csókák éhesen köröznek a függőleges falak merész és elérhetetlen magasában. A mai ködös, esőre álló időben nem valószínű, hogy túl sok jut nekik a turisták maradékából. Hiába repkednek zavarodottan ide-oda, csemegét remélve, ha a tömeg inkább otthon marad. A Pordoi-csúcsra vivő felvonó beindult ugyan, surrog a drótkötél, ahogy a kabin belefúródik a ködbe, de a fémdobozban alig pár alak gubbaszt. Persze a gyér forgalom az én szempontomból szerencsének mondható, hisz legalább az útvonalon sem vonulnak hosszú, tömött sorokban…

A Forcella alatti utolsó kanyarokban egy-egy rövid szakasz erejéig gyalogolnom kell. Kipurcantam, lihegek, mint egy ventilátor, vádlim majd’ szétszakad… De már előttem a szűk hágó, feltűnik a menedékház is. Megkönnyebbülök az emelkedő megszűnése miatt, ám az idő nyugtalanít. Olyan érzésem van, mintha csepegne az eső (vagy csak a köd szitál?), s alig párszáz méterre látni. Persze ismerős az út, jártam már erre néhányszor – így azt is tudom, hogy ködben milyen egyszerű eltévedni.

Már „csak” ennyi van hátra
Már „csak” ennyi van hátra

 Nagy levegőt véve gyorsítok. Kényelmes szakasz jön, emlékeim szerint. Gyorsan rádöbbenek: ami gyalogosként vízszintes(nek tűnik), ott futva bőven lehet emelkedő. Pár kőlapon óvatosan fellépcsőzve egy szélesebb, palaszerű törmelékkel vastagon borított, sík területre jutok. Majd a sárgás ködben feltűnik az első sziklasáv. A csúcstömb aljához értem? Csalás… Csak egy tereplépcső volt, ismét fennsíkon haladok. De a következő sziklák már tényleg a piramis aljához tartoznak. Néhány méternyit mászni kell, majd ismét futva folytatom. Újabb sziklasáv, drótkötelek, pár méterrel odébb mászok fel (ott kevésbé csúszósra koptatott a kőzet, mint a drótnál). Mintha lankásodna a hegy háta, már egészen közel lehet a teteje. Kezdek fellélegezni és ahol lehet, nyomom neki, már nincs miért tartalékolni.

Hohó! Újabb sziklasáv magasodik előttem komoran, felette a törmelékes hát belevész a ködbe. Nem bírom… Elegem van, fel akarok végre érni! Nyűgösség uralkodik el rajtam. Közben lehagyok pár állig beöltözött, goretex-kabátos, nehéz bakancsos turistát, akik valószínűleg azóta is megkövülten állnak ugyanott, tátva maradt szájjal… persze a helyükben én is kiakadnék: „milyen elvetemült az, aki ilyen helyen fut…”

Tipikus futóterep :)
Tipikus futóterep 🙂

Laposodik a terep, bár a csúcson álló menedékházat még mindig nem látom, biztos vagyok benne, hogy másodpercek kérdése és felbukkan. Mintha előttem lenne is valami szabályos alakú építmény… Na neeeeeeeee!!! Tényleg felbukkan – a következő sziklalépcső. Ilyen nincs! Úgy emlékszem, a fennsík szélétől bő 200 méter szintet kell emelkedni a csúcsig. Én meg már jöttem legalább a másfélszeresét, legalábbis úgy érzem. Hát mekkora ez a piszok hegy? Közben párszor áttérve a gerinc bal oldalába, a szél is oldalba kap. Itt bizony „időjárás” van. Bár a vihar fokozatától még messze járunk, de ez határozottan nem lenge tavaszi virágszirom-lebegtető szellőcske. A mára jósolt 40-50 km/órát talán el is éri, mellé alig pár fok van nulla felett. Számítottam rá, így nem ér váratlanul, de mégis más az embernek simán csak „tudni”, hogy ott fenn ennyi a hőmérséklet és ekkora a szél, mint a saját bőrén „tapasztalni”. De panaszra semmi okom, hiszen még mindig egy szál felsőben vagyok, a kabát a derekamon maradt (jól jön az majd visszafelé!). Végre tényleg feltűnik a piramis tetejére épített kis ház. Kabátba bújok, zihálva megiszom a folyadékomat, majd tüstént fordulok vissza. Az idő errefelé nem szokott viccelni, és a ködben nem látom, mi készülődik…

A felhők közt
A felhők közt

 A sziklás, drótkábellel felszerelt részeknél és a jól futható (értsd: egyáltalán futható), de gurulós törmelékkel borított szakaszokon egyaránt óvatosan ereszkedek le. A terep nem különösebben nehéz, de a szelíd lejtők alul gyakran többszáz méteres függőleges falakban folytatódnak. Itt nem igazán kellene a hengerbucskázást gyakorolni… Bár a felhők jótékonyan takarják a hegyoldal meredekebb részeit, de a sötét leszakadások többször is felsejlenek. A fennsíkon pedig a bokatörő omladék miatt kell észnél lenni. A felsejlő kontúrokat itt-ott megvilágítja a napsugár. Eső helyett kék foltok villannnak elő a háttérben, a sárgás plató kicsit lidérces hangulatot áraszt. Népesebb turistacsoportok jönnek szemben, láthatóan beindult az élet. Lehet, hogy az előrejelzés nem válik be? Ha később indulok, talán még panoráma is lenne? Nem számít, nincs hiányérzetem. Kereknek tűnik az egész út így, a köddel, széllel, sárga csőrű havasi csókákkal…

Kilátások
Kilátások

Bár még nem vagyok lenn. A törmelékfolyosóban pár kanyar után elvétem az utat (mert csak közvetlenül a lábam elé nézek), így rátévedek egy direktben lefelé vezető nyomra. Tíz méter szintveszteség után viszont már semmi kedvem visszamászni, inkább lerongyolok toronyiránt. A süppedős finom törmelékben ez nem is olyan kényelmetlen, sőt… S alighogy leérek, szétlebben a felhőpaplan. Mire az útszéli padnál nyújtom a lábaimat, már kibukkan a Sella tömbjének teteje is. Noha a Boé csúcsa innen nem látszik, de így legalább még erősebben megmarad bennem a futás és a Hegy ködös reggeli hangulata. Nincs érem, oklevél, befutócsomag – ennél sokkal-sokkal többet kaptam, élményben és tapasztalatban. S ahányszor majd erre járok (remélem még sokszor!), jó lesz feltekinteni a Sella-masszívum valószínűtlenül széles és lapos, óriás hegytömbjére, aminek a legmagasabb pontjára ezúttal futva sikerült feljutnom.

(2008. augusztus 13.)