Kategóriák
Túra

Éjszaka a Börzsönyben

borzsonyej 03

Ismét aktuálissá vált felhívni a figyelmet arra a közeledő rendezvényre, ami már az első alkalommal, 1992-ben keményen odacsapott az indulóknak. Ha emlékeim nem csalnak, akkor az indulók fele sem jutott végig a távon. Bár lehet, hogy az idő megszépítette az emlékeimet, és a statisztika még rosszabb volt. Elfigyelve viszont az időjárást és a környék terepviszonyait, idén sem lesz sokkal egyszerűbb. Most nem szándékozom rémtörténetekkel ijesztgetni a T. Nagyérdeműt, de arra se buzdítom, hogy uccu, gyerünk, irány Kemence, bakancsot fel, ne teketóriázz.  Mivel az igazság valahol a kettő között van, azaz egy megfelelően felkészült túrázó jó eséllyel tudja teljesíteni – a kulcsszó a „megfelelően” felkészült –, ezért most inkább kedvcsinálóként vagy kedv-elrontóként előszedtem egy korábbi „ahogy én láttam”-ot. Olvasd, fontold meg, és dönts saját belátásod szerint. Ha úgy érzed, képes vagy rá, ott a helyed. Ha azonban bizonytalan vagy, keress valami más programot. Elvégre sarat dagasztani, hóban nyomot törni, csontra fagyott ösvényeken korcsolyázni másutt is lehet. Tény és való persze, hogy az Oltár-patak völgyében az igazi…

Az este lassan rátelepszik a hegyekre, a hideg kiereszti éles karmait. Vonakodva, némi beletörődést színlelve húzom magamra a pulóvert és a széldzsekit. Nehezen akaródzik kilépni a rajthelyként szolgáló vendéglő barátságos nyüzsgéséből annak tudatában, hogy a legközelebbi nekivetkőzésre majd csak kora reggel nyílik mód – a Börzsöny túloldalán. Négy hosszú felmenet és ugyanannyi meredek lemenet vár „mindössze” előtte, már ha szigorúan elméleti alapon nézzük a feladatot.

Gyakorlatban azonban egyáltalán nem szintekről és kilométerekről fog szólni a következő éjszaka. A könyörtelenül hömpölygő jéghideg patakok, a kásásra olvadt vagy csontkeményre fagyott hótakaró és a szél hullámokban fel-felerősödő monoton zúgása legalább annyira fontos szerephez jut majd. Meg még ezernyi meglepetés, amiről egyelőre nem tudunk – hisz február van, ilyenkor bármi előfordulhat, ami megnehezíti az időnként végtelennek tűnő menetelést. Mindezt a sötétség teszi még izgalmasabbá, de hogy miért, erről majd később…

Évente más arcát mutatja meg a Magas-Börzsöny, mintha csak gúnyolódna velünk: „Nono, nehogy azt higgyétek ám, hogy már mindent megtapasztaltatok!” Nem véletlen, hogy erre a teljesítménytúrára már a kezdet kezdetén, a ’90-es évek elején ráragadt a nem éppen szelíd viszonyaira utaló „Dögölj meg” név. Sokaknak testet és pszichét egyaránt keményen próbára tevő, kimerítő vállalkozást jelent. Statisztikái is ezt sugallják – voltak és bizonyára lesznek évek, mikor a bátor túrázók fele sem jutott vagy jut végig. Magam azonban másért jöttem. Nem a teljesítés ténye hajt, mert tudom, hogy képes vagyok rá. Túl sok értelme nem is lenne az éj közepén kiszállni. Az időtényező se számít, nagyjából ugyanaddig szokott tartani. De vajon milyen hatások érnek közben – ez teszi talányossá és izgalmasabbá. Egyfajta önteszt, mely során a legkülönfélébb érzések kerítenek hatalmukba és a legváltozatosabb emlékeket töltöm magamba. Igaz, ez a feltöltődés belsőleg jelentkezik, fizikailag inkább egy lemerítő, kemény edzésnek fogható fel. Az út különböző szakaszai pedig szinte élesen elkülönülő hatással bírnak. Ezt próbálom most leírni, hátha sikerül…

borzsony 1

Ahogy bevesszük magunkat az erdőbe, még beszélgetve halad a sor. Kicsit botladozok, lábam néha beakad egy kőbe vagy faágba – szokni kell még szememnek a sötétet. A hosszú harántolásnál keresztbe dőlt hatalmas bükkfa már évek óta ott van, és azóta nem szeretem kikerülni… A Godó-vár kaptatóján megtorpan és elhalkul a menet, ez az első „szűrő”. A köves, csúszkálós háton az ösvényt nem is nagyon lehet követni, megy az ember, ahogy tud. Aztán ismét oldalazás jön, itt a lámpások sorának látványa mindig a magashegyi túrák hajnalait juttatja eszembe. A hirtelen feltámadó hűvös szellő is ezt a képzetet erősíti, holott szemben nem gleccserekkel borított óriáshegyek árnyékos oldala nő fölénk, csupán a Holló-kő enyhén csipkés vonulata feketéllik – az egyik kedvenc börzsönyi gerincem! Az est felnagyítja a méreteket, a völgy talpa már mélyen alattunk, párás sötétségbe vész. A felhők közt bujkáló hold gyenge fénye segít a látványt még kísértetiesebbé varázsolni, felerősíti a kontrasztokat. Ezen az útszakaszon még soha nem tudtam végigmenni anélkül, hogy tekintetemet ne csalja magához a szemközti gerinc… Aztán hosszú caplatás, melynek mottója: „mikor érünk már fel (a Magosfára)?”

Ismerős minden méter, mégis nehezen bukkan elő az első pontnál ropogó mini tábortűz melegséget árasztó fénye. Lefelé automatára kapcsolva visz a lábam, de a Nagy-Mána csodaszép gerincén újra megoszlik a figyelmem. A jeges havon lábam elé is gyakran kell pillantanom, de a jobb kéz felé feltáruló mélység és a sziklás oldal se maradhat észrevétlen. Holdfényben különös a Csóványosig emelkedő lomha gerinchát, ám még ellenkező irányba tartunk. Csúszva, botorkálva érünk a patakvölgyhöz, ahol egy fel- és egy lemenet kipipálható. Most azonban átkelések jönnek, sikamlós köveken, közben oldalazás a laza lejtőn. Pár izgalmas perc eltelik a következő szuszogtató aljáig. Ez a szakasz kifejezetten edző jelleget képvisel. A Pogány-vár alatt a hó fokozatosan mélyül, a menetelés kezd kicsit kínlódóssá válni, a kilátó betontornyának kontúrja hoz csak megkönnyebbülést. Pár korty ital és néhány falat erejéig, mert aztán a Börzsöny kimutatja a foga fehérjét…

Lámpám fénye szétszóródik a sűrű ködhínárban, alig jut belőle a lábamig. Mintha fehér fátylak közt a súlytalanság állapotában totyognék valamerre. No de hová, hisz egy méterre se látok! A súlytalanság illúziója pedig az első lejtőt borító jégfolton szanaszét törik – jómagam szerencsére megúszom törés nélkül, de a hátsómra puffanás magához térít e bódulatból. A továbbiakban sikerül elkerülnöm az esést, helyette a következő kilométerek fokozott koncentrálásának következményeként fejben kezdek szétesni. Most nem érdekelnek a Szabó-kövek, és a mindig csodált hatalmas fák mellett is némán törtetek előre. Hol van még a Spartacus-ház… A köd csepergésre vált, a jeges részek pedig sárra, aztán feltűnik az aszfalt és az ellenőrző pont. „Félút! Innen már csak két fel- és lemenet, amit négykézláb is…”

borzsonyej 04

No de ne tegyünk könnyelmű kijelentéseket! A kék négyzeten fürge léptekkel kapaszkodok előre, ám a számítások hamarosan csődöt mondanak. A Foltán-kereszttől Csóványosig csak a térképen van hátra az emelkedő fele, valóságban ez legalább a háromszorosa. A kásás-jeges-cuppogós hóban minden méterért szenvedni kell. Egy idő után elönt a düh, magamban mantrázom, hogy „nem lehet igaz, már rég itt kellene lennie!”, ami természetesen a kilátóra vonatkozik. Már rég nincs kedvem tájélvezni – igaz, „táj” sincs. Essünk túl rajta, csak ez érdekel.

A toronytól újfent tejszerű ködben folyik a tapogatódzás. Kabát fel, eső erősödik, szerencsére besegít a gravitáció. A kövek közt örvénylő Oltár-patak feletti harántolásnál nem a melegtől izzad a hátam. Az átkeléseknél viszont már nem foglalkozom a tömbökön egyensúlyozással. Kiszolgált bakancsom talpa mentén rég tátong pár hosszanti rés, így ami felül befolyik, a patak keresztezését követően szabadon távozhat, nem kell a kiöntésével bíbelődnöm… A Börzsöny egyik legkomorabb völgyében járunk, de a vasút nyomvonalát elérve vége az izgalmaknak. Már csak egyetlen kapaszkodó maradt. A megkönnyebbüléstől (ami korai még, de jobb az ilyet előre nem tudni!) megrohannak az emlékek. Minden évben más extra feladat volt napirenden, de alapvetően hasonló hangulatban zajlott a túra. Kidőlt fák embertelenül kusza labirintusa az Égés-bércen, térdig érő csontkeményre fagyott hóban nyomtaposás a Magosfán, jéggel alattomosan bevont ösvény a Nagy-Mána éles gerincén, a mindent körbefonó ködben rázendítő havas eső a Csóványoson… s persze az ismétlődő fogadalmak, melyek alapvetően a túra jövőbeli elkerülésére vonatkoztak, más-más árnyalatú – egyszer drasztikus, máskor szelíd – megfogalmazásban…

borzsony 2

Hamuháztól felfelé könnyű – sőt, túl könnyű – a terep. Ez a sajt az egérfogóban. A gerincet elérve viszont ismét bebizonyosodik, hogy a táncnak még nincs vége. A talajba a nehéz erdészeti járművek által hasított mély sebeket eleinte „csak” bokáig, majd féllábszárig érő híg sár tölti ki. A tempós gyaloglást hamarosan szánalmas cuppogás váltja fel, az iszappal teljesen kitöltött keréknyomot pedig nem lehet kikerülni. Itt csak egyet lehet tenni: a mocsárban vonszolódásba beletörődni. A megadás negyedórái ezek, a Börzsöny győzedelmesen kikacag – a lápi tőzegbányászok egyesülete vagy a kínai agyaghadsereg egyaránt tárt karokkal fogadna. Nadrágom számára a vezető mosógépgyártók pamut program helyett bizonyára a hagyományos technikát javasolnák (a patakban, kövekkel vagy botokkal ütögetve tisztítás módszerét).

A hegy kétségtelenül beszedi azt az árat, ami jár neki, s ami a nevezési díjhoz képest mindig magas. De pillanatnyilag minden mindegy, bár a dac és a fáradtság egymással viaskodnak bennem, megállás azonban nincs. Gépiesen rakosgatom felismerhetetlenségig sáros lábaimat előre, a nyúzottság érzése viszont egyelőre késik. A turistaház nehezen feltűnő körvonalára szomjazom, ami az utolsó ellenőrző pont. Innen a jeges lejtőn ismét megindulnak a percek – addig jó, míg csak az idő repül, s nem mi szállunk el kapálódzva a síkosra fagyott gyalogúton… Királyrét messze van ugyan, de az épületek gyenge fénye megkönnyebbülést és meleget jelent. A hajnal lelassult mozdulatait a vacogás ellensúlyozza, átöltözés után már csak haza kell jutni. Fáradt és álmos vagyok, de bóbiskolás közben az éjjeli erdő sustorgását, a patakok köveken meg-megtorpanó bugyogását, havának csusszogását még sokáig hallani vélem…

(Megjelent az Over Magazin 2011/1-es számában. A képek természetesen nem a túra alatt, hanem az útvonalon és környékén máskor, napközben készültek. Mert a Börzsöny keresztül-kasul szelése a kitartás és a kondíció kemény próbája ugyan önmagában is, de a táj csodálatának maximális lehetőségével – azaz nappal – mégiscsak teljesebb élményt nyújt…)