Kategóriák
Futás

Miért futok, mit jelent a futás számomra?

 

miertfutok 1
Nincs két egyforma kör, sem a háztömb, sem a Balaton körül…

Eddig nem igazán foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de mivel úgy tűnik, nagy divat lett mindent megmagyarázni, így – bár általában nagy ívben teszek a divatra, kivételesen – megpróbálom összeszedni az indokaimat.

  • Mert az egyik legkézenfekvőbb (legolcsóbb, legpraktikusabb, legegyszerűbb, legkevésbé időigényes és legrugalmasabban, helytől, időjárástól függetlenül űzhető) edzésmódszer az állóképességem, kondícióm javítására.
  • Mert szükségesnek érzek valamilyen rendszeresen végezhető edzést a hegymászásban szűkölködő időszakokban is (tehát az év nagyobbik részében), illetve kiegészítésként a hegymászó túrák mellé, azok hatékonyabbá tételéhez.
  • Mert az egészségem megőrzéséhez sem árt valamilyen rendszeres aerob jellegű mozgásforma (még akkor is, ha egy bizonyos szinten túl ez már nem feltétlenül egészséges).
  • Mert futva még akkor is kijutok a természetbe, ha másként nem lenne rá időm vagy energiám (pl. hét közben, munka előtt vagy után), márpedig a természet közelségére fokozott igényem van.
  • Mert itt bármikor pontosan lemérhetem, hol tartok, mire vagyok képes (egy-egy ismert táv vagy adott edzőkör megtételéhez mennyi idő szükséges, stb.).
  • Mert utálok golfozni vagy siklóernyőzni (habár még egyiket sem próbáltam), vitorlázni nincs időm és pénzem, a búvárkodástól félek, focizni pedig nem tudok.
  • Mert szerelmes vagyok Erzsikébe. 🙂

Na jó, az utolsó két pontot esetleg kihagyhatjuk. A célba érkezések eufóriáját pedig oda se írtam, mert az nem igazán a miértre adható válaszok egyike, tehát egy újabb ok, sokkal inkább egy okozat a számos másik következmény közül. De ha már ez is felmerült, nézzük ebből a szempontból is, mit okoz a futás számomra?

Pozitív:

  • Öröm a versenyeken a célban
  • Jóleső fáradtság, amiért megdolgoztam
  • Jobb kondíció és közérzet
  • Új helyszínek felfedezése, megismerése
  • Új ismeretségek, társaságok
  • Sérülések, betegségek megelőzése
miertfutok 2
Öröm és fáradtság

Negatív:

  • Sokkal több büdös ruha heti rendszerességgel
  • Sokkal több sár, kosz a lakásban és a lépcsőházban
  • Magasabb fogyasztás (étel-ital), illetve napi kiadás
  • Kevesebb szabadidő
  • Kevesebb energia más tevékenységekre
  • Kevesebb „nemfutó” ismeretség, társaság
  • Sérülések, betegségek 🙂
miertfutok 3
Egy erdei kör alatt megtisztulunk lelkileg 🙂
Kategóriák
Futás Túra

Holnapelőtt

matraberc2006
A sokadik, de megunhatatlan

Általában nem könnyű egy célversenyként kijelölt rendezvényt elengedni. Természetes, hogy nehéz szívvel mondunk le róla, ha hónapok óta minden tőlünk telhetőt beleadtunk a felkészülésbe, rengeteg időt, energiát (és egyebet) belefektettünk. De hiába a profi edzésterv, a sok megtett kilométer és rengeteg leküzdött emelkedő, ha az élet felülírja a legeltökéltebb szándékot is, vagy egy apró, de makacs porszem kerül a gépezetbe, ami onnantól már újból szinkronizálásra szorul…
Szerencsére az esetek egy részében ilyenkor is marad választásunk, és kijöhetünk a történetből akár pozitívan is, magunk javára fordítva a látszólag ellenünk dolgozó körülményeket. Konkrétabban, a „célversenyt” tekinthetjük például egy hasonló kaliberű vagy nagyobb célhoz vezető úton fontos lépcsőfokot jelentő hosszú edzésnek is. Ez a megközelítési mód pedig rögtön új, vidámabb színben láttatja velünk ráfordításaink eredménytelenségét (ill. ebből a szempontból inkább eredményét). Persze ez a hozzáállás csak akkor működik, ha képesek vagyunk legyőzni hiúságunkat, tudjuk kezelni a magunkkal szemben támasztott elvárásainkat, és túl tudjuk tenni magunkat azon az aprócska tényen, hogy így az adott verseny eredménylistáján nyilván jóval hátrébb fogunk szerepelni, mintha apait-anyait beleadva álltunk volna rajthoz.
Így viszont biztosan célba érünk, és legalább a teljesítéseink száma gyarapszik – ez sovány vigasznak tűnik, de nem nehéz belátni, hogy az évek múlásával nagyobb jelentősége lesz majd, mint az egy-egy alkalommal futott időknek. Az újabb élményekről és tapasztalatokról nem is beszélve… S nem mellékesen, van ennek az „elengedésnek” még egy jó oldala: megszabadulunk attól a néha már tehernek tűnő nyomástól, amit egy jónak számító idő, reménybeli egyéni csúcs megfutása előtt éreznénk.
Holnap ismét Mátrabérc Trail, amikor a Mátra szokásos tavaszi köntösében, szokásos nehézségeivel várja, hogy tiszteletünket tegyük a megtett távval arányosan egyre meredekebb(nek tűnő) csúcsain. Lehet, hogy nem is annyira bánom, hogy ezúttal sem az idő lesz az ellenfél, a tapasztalatok viszont – mint mindig – ezúttal is jól jönnek majd. Mert terveim azért még vannak…

Kategóriák
Futás

Egy nyáresti tókör

Egy átlagos hétköznap este.
Egy lámpás futás a Velencei-tó körül, ami a szokásos agárdi parkolóból este 8-kor közösségi futásnak indul. Aztán úgy nagyjából fél kilométer után elkezdenek repíteni a lábaim. Nem pont arra és úgy, ahogy a többiek haladnak, de ilyen is előfordul – ezúttal nem próbálok ellenállni a láthatatlan húzóerőnek, hagyom, hogy a hatása alá kerítsen az esti fényekben különös hangulatot árasztó tópart újbóli felfedezése. Mert minden alkalom egy újabb felfedezés, akkor is, ha már volt részünk benne. Mindig mások a fények, a színek, a felhők, másként fúj a szél, másként vibrál a levegő, más illatok terjengenek…
Most a nemrég lecsengő zivataroknak köszönhetően beálló trópusi dunsztban a meleg felületű utakról felszálló pára az egyik meghatározó élmény. Az este bíborba hajló utolsó fényei alatt úszó áttetsző ködcsíkok, a túlsó part lágy vonalú dombjai, a végtelen nádasból felharsanó békakórus…

agard1

Gyorsan fogynak a kilométerek, alig veszem észre és már befordulok az északi parton húzódó kerékpárút most szokatlanul rövidnek tűnő aszfaltszalagjára. Már itt tartok, mögöttem az út harmada, s még világos van! No, nem teljesen, mert a balról-hátulról lassan terjeszkedő éjszaka nem ismer kompromisszumot. Ami az övé, azt elveszi. Vagy ma mégis kivételt tesz? 9 óra körül járhat, de még mindig szükségtelen a lámpa. Az egyre magasabbra nyújtózó fák felett jobbra még világos az ég alja, előttem az út viszont szokatlanul meredek emelkedőbe megy át. Tudom, hogy a hosszú egyenes végén ott az emelkedő, de ekkora? Vagy csak a pára játszik velem? Ahogy közeledek, meglátom. A fák közt vattaként megrekedt erős felszíni kigőzölgés űzi velem csupán ezt a furcsa becsapósdit, emelkedőről szó sincs…

agard2
A tényleges emelkedő is eljön persze, majd az út délceg fenyők közé szoruló szakasznál már inkább csak az emlékeim és az ösztöneim visznek, itt már csak a kontúrokat látom. És Pákozd fényeit, egyre közelebb. Kék kút, kulacstöltés, tovább. A falu túlsó végén ráfordulok az újabb hosszú egyenesre, ami mind közül talán a leghosszabb, legvégtelenebbnek érezhető – máskor, de most inkább a haladást érzem. Annál is inkább, mivel gyorsítok. Eddig kellemes tempóban haladtam, most a fullasztó, páradús levegő miatt nem esik jól egy fokozattal feljebb váltani, viszont így kétségtelenül hamarabb érek a végére.
Most már leginkább az út egyenetlenségei miatt lámpát kapcsolok. A fénycsóva pár méterre szűkiti le a látóteret, de az éjszaka hangjai messzebbről is ideérnek. Mint a szemben feltűnő fénypontok. Biciklisek. Aztán újabb csapat, majd még egy. Este 10 körül indul az élet? Az én futásom viszont lassan végéhez közeleg. Már egy ideje inkább befelé figyelek, a tempóra és a mozgásomra, arra, nehogy a fáradás miatt elkezdjem odacsapni a sarkamat. Az út itt tükörsima, csukott szemmel is lehetne rajta haladni, el-elkalandoznak a gondolataim…
A déli part első utcai lámpáit elérve, zene szűrődik ki a házak közül, ettől eltekintve a környék teljesen kihalt. A parkolóba olyan csuromvizesen érkezem, mintha eddig a szaunában ültem volna. Csend és nyugalom járja át az estét, bennem is nyugalom van. Nem ilyen magányos történetnek indult, de mégis, ez a mai futás számomra így volt tökéletes.

Kategóriák
Futás

Ha nem akarom

Egy edzés tanulságai

Edzésekről ritkán írok. Se energiám, se időm, se kedvem, és nem látom sok értelmét. A sport is egy mindennapi rutintevékenység, ami nem tartozik a közönségre. Felhúzzuk a futócipőt, elindulunk és letudjuk az aktuális penzumot, közben átgondoljuk a napot, fejben problémát oldunk meg, vagy pont ellenkezőleg, eltávolodunk az aktuálisan foglalkoztató problémától, kikapcsolunk, másra – a város vagy az erdő hangjaira, a hallgatott zenére, a tájra vagy a lépéseinkre, szervezetünkre – fókuszálunk.
Ma is így indultam neki. Volt bőven inspiráció, kívül-belül egyaránt maximálisan feltöltekeztem, a belső késztetés is megfelelő volt, három laza hét után már égető szükségét éreztem egy keményebb edzésnek, a feladatot kitűztem, a cél – a következő verseny – egyre közelebb. A feltételek ideálisak, nem túl meleg, enyhe szellő, nyugodt napsütés, 2,7 km kényelmes bemelegítés után a terv 3×1600 m hegynek felfelé (szakaszonként +180 m szint) erős tempóban, fokozatosan emelve az intenzitást, a végére anaerob küszöb tájékáig vagy kicsit fölé. Az első menet felénél viszont érzem, hogy mindjárt elalszom. Kókadt vagyok, egy finom ebéd jár az eszemben egy hideg sörrel és egy frisítő zuhannyal, és nagyon nem esik jól tartani az eleinte 10, később kb. 15 ütéssel a szokásos hegymeneti edzések feletti intenzitást. És ez még messze nem a tervezett maximális tempó. Első konkrét lépésként kitépem a fülemből a zenét és begyűröm a kulacs mellé, de ez sem oldja meg a problémát. Elegem van, hiába buzgott bennem induláskor a tettvágy, legszívesebben azonnal abbahagynám, haza teleportálnám magam – vagy legalább sétára váltanék.
És el is jön az a pillanat, amikor megteszem. Nem érdekel az egész, rosszkedv kerít hatalmába, nem érzek annyi erőt magamban, hogy folytassam a kínlódást. Minden hegyre futás nehéz, ha a lassúnál egy picit is tempósabban futunk, de ez most egyáltalán nem olyan típusú nehézség. Nem az a fokozott izommunka, amit az indulás pillanatában tudatosítunk és kibírunk, néha még élvezzük is, hogy urai vagyunk a nehézségeknek, hiszen ezért jöttünk – a nehézségek leküzdéséért, határaink szélesítéséért vagy feltérképezéséért. Ez inkább olyasfajta érzés, amikor szeretnénk egy adott helyzetben kívülálló szemlélők maradni. Közönség, tévénéző, kibic, aki csak ül és nyugodtan kortyolgatja a sörét, míg a pályán mások izzadnak és erőlködnek. Amikor inkább valami egész más típusú tevékenységet végeznénk, nem fáj semmink, nincs behatárolható centruma a nemakarásunknak, de mégis az egész testünk és az agyunk is tiltakozik a fokozott (nehéz) mozgás ellen. Amikor mindenestől elegünk van az egészből, képtelenek vagyunk koncentrálni, azonosulni azzal, amit épp csinálunk.
Természetesen felsétálok, hiszen már csak pár perc a hegytető, de az edzést ill. annak lényegi részét elengedem: nem bírok, nem akarok gyorsan futni! Tényleg nem esik jól, és nincs elég lelkierőm ahhoz, hogy legyűrjem ezt az állapotot. Lehet, hogy képes lennék rá (biztosan), de nem akarok rá képes lenni. Nem akarom, hogy akarjam! A hazakocogással így is lesz belőle majdnem 10 km, hát ennyi volt…

lemur

A csúcson az órára pillantok: kerek egy perccel tartott tovább ez a szakasz, mint az eddigi legjobb időm. Ekkor beindulnak a fogaskerekek odabenn: ha ebben a szakasz második felét sétálós, kocogós tempóban csak egyetlen perc az eltérés, mi lett volna, ha végig bírom az eredeti terv szerint? Talán érdemes lenne megnézni. Visszakocogok a szakasz aljára, hogy újra nekiinduljak (végül is hazafelé is arra visz az egyik lehetséges út). Részidő indul, fokozatosan gyorsulva felveszem a tervezett sebességet. Ezúttal nincs álmosság, tunyaság, azonnali abbahagyásra ösztönző gondolatok. Tüdőszaggató a tempó, keményen dolgozni kell izomból is, de kibírom, ahogy azt már számtalanszor kibírtam korábban is. Odafenn hajszálpontosan annyi a részidő, mint az eddigi legjobb. És ez még nem a max tempó, mivel azt a harmadik menetre tartogatom.
Vissza ismét az aljához, kényelmesen, lazán (a köves részeken egyébként is óvatosan mennék), hogy a pulzusom visszaálljon 120 körülire. Aztán indulhat a harmadik menet. Most már nem kérdés, hogy kibírom-e, visszaállt a dolgok szokásos rendje. És még valami edzés-értéke is lesz, hiszen 2 résztávot mégiscsak megfutok. Odafönn a részidő -19 másodperc, új rekord. Végre vége, mégis megcsináltam, s most már jönnek a pozitív gondolatok is.
Lefelé még egy szakaszon sprint, itt ismét egy egyéni sebességi rekord, 3:30/km. Aztán még 2 km laza futás hazáig, majd a megérdemelt ebéd. És jöhetnek a tanulságok is (a sorrend nem lényeges).

– Ha megvan az inspiráció az edzéshez, nem biztos, hogy elég. Akarnod is kell.
– Ha megfelelően motivált vagy, és akarod is az edzést, az se mindig elég. Bírnod is kell.
– Ha a belső tényezők megvannak, fizikailag is képesnek kell lenned a tervet megvalósítani.
– Ha a fizikai és a belső feltételek is megvannak, akkor se biztos a végeredmény.
– Ha úgy érzed, elbuktál, de megvannak a feltételek hozzá, még útközben is felállhatsz.
– Egy rosszul kezdődő edzés (vagy verseny) is végződhet jól.
– Soha ne add fel. 🙂
– Ha mégis feladod, ne tégy később szemrehányást magadnak, tudd azt az alkalmat elengedni!

Ha pedig maximalista típus vagy, ne hagyd túl sokáig rendszertelenné válni az edzéseidet, mert az idő múlásával egyenes arányban csökkeni fog a kitartásod. Annyira, hogy bizonyos idő (mondjuk pár hét) elteltével a grafikonon az eredetileg jóval magasabban haladó kitartási görbéd metszeni fogja a normál hozzáállású sportoló kitartási görbéjét, és ettől a ponttól kezdve csak nehezebb lesz…

Ehhez mellékeltem is egy szemléltető ábrát:

motivacios gorbek

A magyarázatot ehhez majd máskor…

Kategóriák
Futás

Alapozás vége

Április utolsó vasárnapjának mérlege: 60 km, 1800 m szint, 6:20, Avg HR 141, max 156, 5 l víz, 5100 kcal. December vége óta, kerek 3 hónap alatt ez volt a 10. hosszú (50-60 km körüli) futás, és ezzel az alapozást befejezettnek is tekintem. Ha ennyiből nem futok egy normális 100-ast, akkor júniustól áttérek a gombfocira…
A teljesség kedvéért, az összes km semmivel nem volt több az előző évek ezen időszakában megtett km-énél. Minőségét tekintve viszont eléggé eltért a korábbiaktól. Több tempós futás, hegyi intervallum-edzésekkel tűzdelve, egymást sűrűbben követő hosszú futások, ugyanakkor több lassú, regeneráló jellegű és rövidebb edzés is volt, idén először egy-egy bringával történő „átmozgatással” kombinálva.
Szóval mostantól jöhetnek a versenyek. Eddig bemelegítésnek egy Pilis terep félmaraton 2. hely, valamint egy 6:31-es stabilan teljesített, végre a Múzslán sem meghalós Mátrabérc Trail is igazolni látszik a módszer működését, de az igazi kihívások csak ezután jönnek.

A Mátrabércről most nem is igazán tudok írni, szemben a tavalyi fejreállásommal, de talán majd a következő versenyek adnak némi ihletet…

Kategóriák
Futás

Téli lassulásaink

Kültakaró-matematika

Futunk jégben, zúzmarában, ködben, de hiába tartunk ki egész télen, eredményeink mégis romlanak. Saját példa: 21 km-es hegyi edzőköröm most átlagosan 6 perccel tart tovább, mint ősszel. De másoktól is hallottam hasonló tapasztalatokat. A magyarázat kézenfekvő – legalábbis annak látszik. Hideg, pára, hó, szél, vitaminhiány, nehezebben melegedő izmok és ízületek, s tucatnyi hasonló indok jut eszünkbe, amivel takaródzhatunk, ha meg kell magyarázni a romló bizonyítványt.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Öltözünk és lassulunk

Ám ha az ember fut, van ideje gondolkodni. Például azon, hogy vajon tényleg ennyit számít pár fokkal alacsonyabb hőmérséklet? Ennyit romlik a teljesítőképesség, ha zúzmarás erdőben futok? Mert mint említettem, romlik… Aztán egy szép napon, egy kicsit tempósabbra vett edzés után (ami a magasabb intenzitás ellenére még mindig elmaradt a várt időeredménytől), hirtelen valami derengeni kezd.

Heuréka! Mérlegre! Mármint a ruhát. Mert vetkőzés közben bevillan, hogy a csuromvizes felsőnek bizony súlya van. S amint pakolom sorra a cuccokat az asztalra, már tudom, hol van a kutya elásva. (Remélem, ezt a korszakalkotó felfedezést még időben publikálom. Mielőtt még a brit kutatók is nyilvánosságra hozzák az évtizedek óta titokban zajló kísérleteik hasonló eredményét!) Íme, először is pár adat, a teljesség igénye nélkül:

adatok

Összeadás következik, a számológépet mindenki keresse elő.

abaeur57
Nálam már itt van

Nézzünk egy átlagos, 0 fok körüli normál tempójú futáshoz viselt öltözetet, a nyárihoz képest. Plusz egy hosszú felső, szélálló mellénnyel, téli nadrággal, sapkával, kesztyűvel kb. 1 kg. Ugyanez szanaszét izzadva, elázva, esetleg zúzmarásan, némi ráfagyott jégréteggel 2 kg. Ha extrém hideg van, a nercbunda is hozzájön, az még több.

Nos, próbált már valaki 2 kg-os zsákkal futni? A máskor is magunkkal vitt standard felszerelést, kulacsövet, futózsákot, telefont, sminktáskát, vaságyat természetesen most hagyjuk ki a buliból, hiszen az nyáron is adott. Ezen felül nézzük most ezt a 2 kg-ot. Megvan? Sikerült legalább elképzelni? 2 vekni kenyér a két hónod alá, vagy 2 db literes palack a kezedbe, vagy 2 kötet Révai Nagylexikon a fejedre – tetszés szerint, a lényeg: el tudd képzelni, mennyivel többet viszel ilyenkor magaddal.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
2 kg-os zsákkal vagy zsák nélkül nehezebb?

Szóval télen miért lassabb az ember? Már nem kérdés, hiszen ezt a +2 kg súlyt is meg kell mozgatni, ami plusz energiát igényel, ergo lassabban haladunk, ami logikusan plusz időt eredményez. Kivéve, ha annyival nagyobb erőbedobással futunk, hogy kompenzáljuk ezt az időt. Ennek viszont az adott távhoz tartozó azonos nyári időhöz képest magasabb pulzusszám, és az ezzel járó nagyobb mértékű elfáradás lesz a következménye. A magasabb intenzitással futást tehát hagyjuk meg a türelmetlenek számára, mi pedig törődjünk szépen bele, hogy tél van és szó szerint nehezebbek lettünk. A karácsonyi bejgli-faló és egyéb gasztronómiai keresztedzések nélkül is, amennyiben az ínycsiklandó finomságoknak ellent tudtunk állni. Persze ha kísértésbe estünk, ne csodálkozzunk, hiszen akkor a csikorgó fagyban futáshoz húzott hosszú technikai felső, szélkabát és nercbunda alá jó eséllyel pár szerény zsírtömlőt is kaptunk. Szakkifejezéssel élve, szezonális árukapcsolás. Ami kezdetben rejtett árukapcsolás is, hiszen a kapott terméket nem egyből észleljük. Ám éves testsúly-ingadozásaink törvényszerűségeit most hanyagoljuk, mivel a téma a (természetes) kültakarónkon kívüli teherviselés – illetve a viselt teher – és a sebesség összefüggése.

Egy témaközi megjegyzés: nyilván más okai is vannak a téli lassulásnak, a belélegzett hideg levegőt fel kell melegíteni, testünk hőmérsékletét fenn kell tartani, a szél hűtőhatását és esetenként a nagyobb légellenállást is ellensúlyozni kell stb., tehát nem a magunkon cipelt ruházat az egyedüli hunyó ebben a történetben. A Beaufort-skála, az emberi test felületére ható légnyomás, a Windchill faktor és egyéb mellékszereplők felsorolásába, és ezeknek a Téli lassulás c. örökzöld (örökfehér?) darabban képviselt karakterébe azonban ne ássuk bele magunkat, mert elveszünk a mellékvágányok labirintusában. A lassulás okai összetettek, de tény, hogy futáshoz viselt (vizes) gönceink nagymértékben hozzájárulnak. Aki nem hiszi, mérje le a saját cuccait. Vagy ha nincs kéznél mérleg, netán nem hisz a saját szemének, vagy olvasgatni jobban szeret, játsszon most el, velem együtt itt, a számokkal.

cipel
Melyik futó cipel magán többet?

Még mindig azt gondoljuk tehát, hogy 1-2 kiló semmiség? Érdekes, egy futócipőnél plusz-mínusz pár gramm is több mint elég indok szokott lenni, hogy akár már az üzletben, egyetlen méter futás nélkül is  gyorsnak vagy lassúnak minősítsük…

Persze a cipőt nyilván fel kell minden lépésnél emelnünk, minden lépésnél annyival többet dolgoznak a combhajlítók, a csípő körüli izmok, hogy ez a sok kicsi összeadódva nem hagyható figyelmen kívül. Testünket viszont a rajta lévő (több) ruhával együtt szintén mozgatni kell, s minden elrugaszkodáskor annyival több munka hárul a vádlikra, a combfeszítőkre, amennyi összeadódva ugyanúgy lényeges. Számoljunk csak egy kicsit. Vegyünk például egy félmaratont, azaz durva közelítéssel 21 ezer lépést és csupán egyetlen kg, edzés közben viselt többletsúlyt. 21000 szorozva 1 kg-mal az kereken 21000 kg, azaz 21 tonna! 21 tonnát kell tehát összesen „ráadásként” tovalendítenünk, ha azt az ősrégi edzőtermi számítási módot vesszük alapul, miszerint pl. ha egy gyakorlatnál 5×10 ismétlést végzünk 10 kg-os súlyzóval, az 500 kg megmozgatott össztömeg. Ezzel a módszerrel – ha a vonatkozó súlyzós edzéses emlékeim nem csalnak – pont ilyen nagyságrendű adatok jöttek ki az egy-egy edzésen megmozgatott összsúly időnkénti kiszámolásakor (persze ennek az adatnak ott az égvilágon semmi jelentősége nem volt, az ember se erősebb, se gyengébb nem lett tőle, puszta kíváncsiságból vezérelve került sor néha ilyen összegzésre).

Most viszont lépjünk tovább, méghozzá egy általánosan is, de kezdő futók számára különösen fontos kérdéshez (hiszen sokakat ez motivál), a testsúlyhoz. Ide túlsúlyt is írhatnék akár, de korántsem csak a feleslegtől szabadulni vágyók érintettek, az amúgy teljesen normális súlyúakra is igazak a következők. A fenti módszerrel számolva, ahogy +1 kg +21 tonna megmozgatását jelenti, úgy a fordítottja, azaz -1 kg kb. 21 tonnával kevesebb megmozgatott tömeget jelent egy félmaratonon (ha az eredeti példánál maradunk). De ez nem egy újabb, fondorlatos indoklással fogyókúrára biztató – vagy még rosszabb, a végén valamilyen termékajánlatot is tartalmazó – hosszú érvelés akar lenni az interneten fellelhető másik millió mellé. Pusztán az alaptéma megértését hivatott segíteni, hátha így könnyebb elképzelni 1-2 kg súly jelentőségét. Nincs itt semmi boszorkányság, köztudott, hogy pár kg fogyás tényleg perceket számít ekkora távon. Konkrétan, 1 kg fogyás 1 km 6-10 mp-el gyorsabb megtételét eredményezi, ami ugye alaphangon számolva is minimum 2 perc javulás félmaratonon, de ennek duplája is lehet, ami pedig egy maratonon már akár 10 percet is jelenthet. Ha csak 1 kg súllyal vagy teherrel számolunk – de különösen fogyás esetén ez a többszöröse is lehet, egy óra sem ritka. Ugye-ugye, micsoda távlatok nyílnak!

A szélsőséges esetekbe persze itt se merüljünk bele, hiszen a nagymértékű fogyás hosszabb folyamat, ami közben az állóképesség is jelentősen változik (fejlődik), ergo itt már nem egy „megkönnyebbült” test azonos mértékű és azonos teljesítőképességű izomzattal való mozgatásáról van szó. Ez egy másik történet, mi kanyarodjunk csak szépen vissza a sajátunkhoz. Ha ismét megfordítjuk a dolgot, és tudjuk, hogy egy félmaratonon -2 kg testsúly 5 perc javulást eredményezhet, akkor az is nyilvánvaló, hogy +2 kg ugyanennyit ront a helyzetünkön. Azaz ha tréfálkozni akarunk, ajándék, hiszen így 5 perccel többet lehetünk a pályán. S ha ez a 2 kg kültakarónk alatt viselt súly ennyit számít, akkor a kültakarónk felett viselt ekkora súly ugyan miért ne számítana?

Naná, hogy számít. Ha tehát tél van, és ezért vastag nercbundában futunk, joggal aggódhatunk azért, hogy az állatvédők haragja utolér – de felesleges azért, hogy a korábbi formánkat végleg elvesztettük. A tavasszal együtt az is vissza fog térni.

(Csak mindkettő jöjjön már!)

Frissítve (2014. 03. 12.):

És igen, eljött a bizonyítás ideje. Ma először tavaszi szerelésben futva, az elején említett edzőkörön újra -6 perc. Ezek szerint igazam van, vagy igazam van?

Kategóriák
Futás

Piz Boé – futás a felhők közt

A Boé piramis alakú csúcsa egyike a Dolomitok legkönnyebben elérhető háromezreseinek. Nagyrészt gyaloglással juthatunk fel rá, csupán néhány szakaszon kerül utunkba pár könnyű sziklalépcső. Egy magashegyi turista számára tehát egyszerű a terep. No de felfutni, kinek jut eszébe ilyen őrültség? Először is az alig pár kilométeres távon közel ezer méter a leküzdendő szint. Az említett könnyű sziklák miatt a folyamatos futás lehetetlen, és a Forcella Pordoiba vezető meredek törmelékfolyosóra sem igazán illik a „futható terep” jellemző. S még nem vettük figyelembe a tengerszinthez képest 70%-nyi oxigént, valamint a magashegyi időjárást. Kihívás van tehát benne bőven – de ha szembenézünk a nehézségekkel, a ránk váró élmény sem lesz mindennapi!

Korán van még, de a hegyekre ólomszínű felhők telepedtek. Az előrejelzések délelőttől esőt, havazást jósolnak. Másfél-két órám lehet addig, másfajta hegyi program nem is igazán jöhetne most szóba. Így is sietnem kell, ha szárazon meg akarom úszni. A hágó környékén még nem indult be az élet, egyelőre csak pár kóbor motoros fülsiketítő hangja hasít bele a reggel szürke csendjébe. A turistabuszok és autók karavánjai talán mostanság kelnek útra valamelyik szálloda kávéillatú melegéből… Könnyű reggeli után bemelegítésként elkocogok a német katonai temetőhöz. Közben azon elmélkedek, lesz-e elég erőm a terv kivitelezéséhez. Egyelőre azonban csak az első felére összpontosítok. A Forcella Pordoi eléréséig szűk 600 méter szint vár. A keskeny bemélyedéshez felvezető, omladékkal vastagon borított, meredek teknő felső részére ráült a köd, a kétoldalt határoló vöröses, függőleges sziklafalaknak csak az alja látszik. Vajon milyen lehet az idő odafenn? 3000 méteren 40-50 km-es szelet prognosztizáltak… Egyetlen hosszú ujjú technikai póló és hosszú futónadrág van rajtam. Sapkát, vékony kesztyűt húzok, és egy valamelyest víz- és szélálló kabátot viszek magammal, ami egyelőre a derekamra kerül. Fél liter folyadék és a mobil az övtáskában, ennyi az összes felszerelésem.

Indulás. Az alsó száz méter szint a „legkönnyebb”, a réten lankásan emelkedő ösvény alig meredekebb, mint a Nagy-Gete vagy a Kevély emelkedői. Néhány plusz kanyart illesztek be – takarékoskodni kell az erővel, és itt még van rá lehetőség. Próbálok vádlikímélő üzemmódban, teli talpra lépni, amennyire lehetséges. Rövid vízszintes szakasz jön, sártengerrel nehezítve. Pár nagy ugrással sikerül száraz lábbal átevickélnem. A terep törmelékesebbé válik, lábam elé egyre jobban kell figyelnem, de azért vetek néhány pillantást a kitáruló tájra. A lomhán gomolygó szürke felhőkbe vesző hegyek sziklás csúcsrégióiból ugyan semmit se látni, de ahogy a vattaszerűen foszladozó fehérebb pamacsok lebegnek a mélyen bevágódó völgy füves alsóbb lejtői felett, az a látvány sem elhanyagolható. El kell ismernem, hogy így borúsan is elragadó a táj…

Előttem jó magasan két csoport kaptat felfelé. Az ösvényen többször is csaknem bokáig süllyedek a törmelékbe, lábam többet csúszik vissza, mint amit előre lépek, de amíg határozottan fogy a köztünk lévő távolság, nincs értelme gyaloglásra váltani. Igaz, hogy a letisztultság és a harmónia sem tartozik jelenlegi futómozgásom jellemzői közé, de a 30-35 fokos törmelékoldalban talán ez nem csoda… A terep tulajdonképpen „futásszakmai értelemben véve” jó ideje futhatatlan, de a definíciókkal most nem foglalkozok. Inkább futok, dacolva a gravitációval és a törmeléken fellépő golyóscsapágy-effektusokkal. Igaz, egyre lassabban közeledek a gyalogosok felé, de végül mégis beérem őket.

A törmeléklejtő
A törmeléklejtő

A havasi csókák éhesen köröznek a függőleges falak merész és elérhetetlen magasában. A mai ködös, esőre álló időben nem valószínű, hogy túl sok jut nekik a turisták maradékából. Hiába repkednek zavarodottan ide-oda, csemegét remélve, ha a tömeg inkább otthon marad. A Pordoi-csúcsra vivő felvonó beindult ugyan, surrog a drótkötél, ahogy a kabin belefúródik a ködbe, de a fémdobozban alig pár alak gubbaszt. Persze a gyér forgalom az én szempontomból szerencsének mondható, hisz legalább az útvonalon sem vonulnak hosszú, tömött sorokban…

A Forcella alatti utolsó kanyarokban egy-egy rövid szakasz erejéig gyalogolnom kell. Kipurcantam, lihegek, mint egy ventilátor, vádlim majd’ szétszakad… De már előttem a szűk hágó, feltűnik a menedékház is. Megkönnyebbülök az emelkedő megszűnése miatt, ám az idő nyugtalanít. Olyan érzésem van, mintha csepegne az eső (vagy csak a köd szitál?), s alig párszáz méterre látni. Persze ismerős az út, jártam már erre néhányszor – így azt is tudom, hogy ködben milyen egyszerű eltévedni.

Már „csak” ennyi van hátra
Már „csak” ennyi van hátra

 Nagy levegőt véve gyorsítok. Kényelmes szakasz jön, emlékeim szerint. Gyorsan rádöbbenek: ami gyalogosként vízszintes(nek tűnik), ott futva bőven lehet emelkedő. Pár kőlapon óvatosan fellépcsőzve egy szélesebb, palaszerű törmelékkel vastagon borított, sík területre jutok. Majd a sárgás ködben feltűnik az első sziklasáv. A csúcstömb aljához értem? Csalás… Csak egy tereplépcső volt, ismét fennsíkon haladok. De a következő sziklák már tényleg a piramis aljához tartoznak. Néhány méternyit mászni kell, majd ismét futva folytatom. Újabb sziklasáv, drótkötelek, pár méterrel odébb mászok fel (ott kevésbé csúszósra koptatott a kőzet, mint a drótnál). Mintha lankásodna a hegy háta, már egészen közel lehet a teteje. Kezdek fellélegezni és ahol lehet, nyomom neki, már nincs miért tartalékolni.

Hohó! Újabb sziklasáv magasodik előttem komoran, felette a törmelékes hát belevész a ködbe. Nem bírom… Elegem van, fel akarok végre érni! Nyűgösség uralkodik el rajtam. Közben lehagyok pár állig beöltözött, goretex-kabátos, nehéz bakancsos turistát, akik valószínűleg azóta is megkövülten állnak ugyanott, tátva maradt szájjal… persze a helyükben én is kiakadnék: „milyen elvetemült az, aki ilyen helyen fut…”

Tipikus futóterep :)
Tipikus futóterep 🙂

Laposodik a terep, bár a csúcson álló menedékházat még mindig nem látom, biztos vagyok benne, hogy másodpercek kérdése és felbukkan. Mintha előttem lenne is valami szabályos alakú építmény… Na neeeeeeeee!!! Tényleg felbukkan – a következő sziklalépcső. Ilyen nincs! Úgy emlékszem, a fennsík szélétől bő 200 méter szintet kell emelkedni a csúcsig. Én meg már jöttem legalább a másfélszeresét, legalábbis úgy érzem. Hát mekkora ez a piszok hegy? Közben párszor áttérve a gerinc bal oldalába, a szél is oldalba kap. Itt bizony „időjárás” van. Bár a vihar fokozatától még messze járunk, de ez határozottan nem lenge tavaszi virágszirom-lebegtető szellőcske. A mára jósolt 40-50 km/órát talán el is éri, mellé alig pár fok van nulla felett. Számítottam rá, így nem ér váratlanul, de mégis más az embernek simán csak „tudni”, hogy ott fenn ennyi a hőmérséklet és ekkora a szél, mint a saját bőrén „tapasztalni”. De panaszra semmi okom, hiszen még mindig egy szál felsőben vagyok, a kabát a derekamon maradt (jól jön az majd visszafelé!). Végre tényleg feltűnik a piramis tetejére épített kis ház. Kabátba bújok, zihálva megiszom a folyadékomat, majd tüstént fordulok vissza. Az idő errefelé nem szokott viccelni, és a ködben nem látom, mi készülődik…

A felhők közt
A felhők közt

 A sziklás, drótkábellel felszerelt részeknél és a jól futható (értsd: egyáltalán futható), de gurulós törmelékkel borított szakaszokon egyaránt óvatosan ereszkedek le. A terep nem különösebben nehéz, de a szelíd lejtők alul gyakran többszáz méteres függőleges falakban folytatódnak. Itt nem igazán kellene a hengerbucskázást gyakorolni… Bár a felhők jótékonyan takarják a hegyoldal meredekebb részeit, de a sötét leszakadások többször is felsejlenek. A fennsíkon pedig a bokatörő omladék miatt kell észnél lenni. A felsejlő kontúrokat itt-ott megvilágítja a napsugár. Eső helyett kék foltok villannnak elő a háttérben, a sárgás plató kicsit lidérces hangulatot áraszt. Népesebb turistacsoportok jönnek szemben, láthatóan beindult az élet. Lehet, hogy az előrejelzés nem válik be? Ha később indulok, talán még panoráma is lenne? Nem számít, nincs hiányérzetem. Kereknek tűnik az egész út így, a köddel, széllel, sárga csőrű havasi csókákkal…

Kilátások
Kilátások

Bár még nem vagyok lenn. A törmelékfolyosóban pár kanyar után elvétem az utat (mert csak közvetlenül a lábam elé nézek), így rátévedek egy direktben lefelé vezető nyomra. Tíz méter szintveszteség után viszont már semmi kedvem visszamászni, inkább lerongyolok toronyiránt. A süppedős finom törmelékben ez nem is olyan kényelmetlen, sőt… S alighogy leérek, szétlebben a felhőpaplan. Mire az útszéli padnál nyújtom a lábaimat, már kibukkan a Sella tömbjének teteje is. Noha a Boé csúcsa innen nem látszik, de így legalább még erősebben megmarad bennem a futás és a Hegy ködös reggeli hangulata. Nincs érem, oklevél, befutócsomag – ennél sokkal-sokkal többet kaptam, élményben és tapasztalatban. S ahányszor majd erre járok (remélem még sokszor!), jó lesz feltekinteni a Sella-masszívum valószínűtlenül széles és lapos, óriás hegytömbjére, aminek a legmagasabb pontjára ezúttal futva sikerült feljutnom.

(2008. augusztus 13.)

Kategóriák
Futás Túra

Mátrabérc Trail 2013

Egy kis beszámolószerűség – számokkal, adatokkal, mivel a tájból most sajnos keveset láttam és még kevesebbet fogtam fel. De ilyen is kell. Az előzményeket megírtam már jóval korábban, de aztán arra gondoltam, hogy inkább együtt teszem fel azzal az irománnyal, amit a rendezvény után kanyarítok. S erre most került sor, íme.

Előzmények

Már csak másfél nap, és nekivágok egyik kedvenc hazai útvonalamnak – valószínűleg utoljára. Ha nem jön közbe semmi rendkívüli, nem fejelek le egy fát a Kékesről lefelé, nem nyalom fel az ágasvári sziklákat és hőgutát se kapok a Muzsla előtt, akkor ez lesz a 15. alkalom. Már így is túl sok…
Mindig szerettem a kemény túrákat, sőt csak azokat szerettem, amiken van némi húzósabb emelkedő is, nem csak úgy ténfereg az ember az apró hepéken és hupákon, és a végére megfájdul a talpa a sok egyhangú vízszintestől. 56 km-en több mint 2700 szint, ez hosszú éveken át pont kellemes volt ahhoz, hogy ez a túra legyen az év egyik bemelegítő programja a komolyabb kalandok előtt. Persze általában úgy alakult, hogy valamitől mindegyik más volt a többinél. Vagy hóvihar volt a Muzslán, vagy derékig érő sártenger, eső, vagy éppen egy 30 kilós hátizsák nehezítette a dolgot, illetve nehezítettem magamnak. Volt tisztán gyaloglásos is, ahol teszteltem, hogy belekocogás nélkül mit lehet belőle kihozni, bottal vagy bot nélkül, bakancsban, újabban futócipőben, hátizsákkal vagy övtáskával, hol így, hol úgy. Volt ami 12 óráig tartott, és utána órákig nem bírtam lábra állni, de volt 6:30-on belüli is, ami után másnap már simán futni mentem egy jó szinteset…
Tavaszi hangulat, sarjadó levelek, párába nyúló hullámos hegygerinc, végtelenül hosszú, színes emberkígyó Oroszlánvárra és a Cserepes-tetőre, letaglózó hőség Galya előtt, dermesztő szellő a siroki vasútállomás feletti első hegyhátra kiérve – ez mind a Mátrabérc. Jobbra vagy balra kiugrálás a száraz avarba, botladozás a kövek közt a sok száz előzés alatt, a meg-megindulásoktól és fékezésektől, a kiálló sziklákra és a visszacsapódó ágakra való állandó figyeléstől duplán fogyó energia, ez is. Hiába no, ez az útvonal (és a közlekedés a rajthoz) nem futásra lett kitalálva.
Noha pár éve megszületett a Trail változat, nincs többé 8-900 előzés, de szerintem ez sem igazán futásra való. Túl meredek hozzá, s mivel ugyebár ez verseny akar lenni, ha az ember fut, erős hátrányba kerül a gyaloglásra váltókkal szemben. Ha viszont gyalogol, akkor azokkal kerül hátrányba, akiknek ez a megszokott. Ha az ember évente csak két-három alkalommal gyalogol ilyen útvonalakon, nyilván nem fog olyan sebesen haladni. Lefelé pedig a térd a szűk keresztmetszet… A szintidő persze bőven elég kombinált haladáshoz is, felfelé séta, lefelé kocogás, de nekem így hiányzik belőle az igazi futás élménye… Sokat képes adni a Mátra, de ez a része pont nem az, amiért ennyi alkalommal nekivágtam és amit leginkább szeretek benne. Szóval szombaton még egyszer, utoljára. Aztán várnak más tervek, van belőlük bőven…

S most konkrétabban a terv: szigorú pulzuskontrollal végigmenni Mátrakeresztesig, onnan pedig – ha marad erőm –, rendesen megfutni a végét a célig. Ha nem bírom, akkor ahogy sikerül. A hosszú edzéseken szokásos értékhatárokkal, keménykedés nélkül, minél tovább élvezni a kényelmes tempót, hogy a következő hetek edzéseit ne csapjam agyon.

Két fő probléma látszik körvonalazódni:
1. A hirtelen jött hőség. Korábbi években párszor már pórul jártam miatta, most fokozottan figyelek a folyadékra, a tempóra és a pulzusra.
2. A térdeim. Vagy fájni fog, vagy nem. Vagy kibírja, vagy nem. Ezeket a meredek, köves lejtőket egyre kevésbé bírják, ami külön dilemmát okoz. Vagy célirányosan készülök a Bércre, de akkor esetleg még előtte szétcsapom a térdeimet, vagy térdkímélő üzemmódban, akkor viszont maga a rendezvény lesz dupla szenvedés. Most az utóbbi módszert választottam, kerültem a komolyabb meredeket, mivel fő terveim más jellegű felkészülést kívánnak (egész pontosan, a Mátrára külön nem készültem).

Időterv: nincs, elég, ha 7-essel kezdődik.

Felszerelés: a meleg miatt 2×7 dl-es palack, övtáskában. A kompressziós zokni használatát ezúttal mellőzöm, a térdeimre áttevődő plusz terhelést elkerülendő.

Az esemény

Szándékosan nem versenyt írok, mivel ezúttal eszem ágában sincs versenyezni. Biztonságos teljesítés, legyen meg egy számomra még elfogadható időn belül, ennyi. Így most elmarad az ilyenkor szokásos izgalom, bár az éjszakai alvások is eléggé elmaradoztak mostanában, így ha komolyabb tétje lenne, akkor is inkább lennék álmos, mint izgatott. A rajt előtt minimális bemelegítést ejtek meg, viszont már indulás előtt bedugom a fejem a csap alá, legalább az első negyedórában ne kapjak hőgutát.

I. Felvonás (Sirok-Nyikom-nyereg előtti szakasz, kb. 46 km, 2350 m szint)

Középre vagy kicsit hátrébb állok, nyugodtan kezdek, fokozatosan érem el az üzemi fordulatszámot. 10 perc után, kb. a vasútállomásnál jutok el a tervezett átlagpulzus értékéig (145), ami persze hamarosan feljebb megy majd egy hajszálnyit, hiszen Kékesig többnyire emelkedők jönnek. Nagyjából az első hosszabb emelkedő után eltűnnek az előttem haladók, hátra pedig amúgy sem szoktam nézegetni, inkább a lábam elé. Kényelmes tempó, madárcsicsergés, szinte totál egyedül, gyakorlatilag semmi verseny érzésem nincs. De ez most még jól is jön, mivel így zavartalanul tudok a légzésre, a lépéseimre és a pulzusmérőre figyelni. A terv az emelkedőkön maximum 150-ig engedni, Kékes környékétől 155-ig mehet, tehát az emelkedőkön pihentető tempóban séta, rohanásnak még a látszatát is kerülve. A lejtőkön viszont a két selejt térdem miatt még pihentetőbb tempójú séta, tehát normális futás csak vízszintes vagy ahhoz közeli szakaszokon…
Sas-kő előtt a hosszú emelkedőt máskor meg szoktam futni, most itt is bele-belesétálok, élvezem a bükköst, ez az egyik kedvenc részem. A Kékes előtti utolsó kaptatón sem erőlködök, inkább tartom a tervet. A ponton mire feleszmélek, már rég kikapták a kezemből a kulacsokat és minden teli, így kénytelen vagyok indulni tovább. Sombokornál viszont már annyira érzem a térdemet, hogy többször azon morfondírozok, kibírják-e a célig, vagy mehetek négykézláb. Az átkozott cipő… Az emelkedőkön kiválóan kapaszkodik, lefelé se csúszik meg sehol a lábam, viszont a csillapítása nulla. Vagy a térdeim miatt darabos a mozgásom, attól érzem ilyen keménynek a cipőt, vagy fordítva, a cipő keménysége miatt fájnak a térdeim. De ez tulajdonképp most mindegy, a lényeg, hogy ahol kicsit is meredekebben lejt, ott séta van. Sombokornál régebben fele vagy harmadrész idő alatt szoktam lerongyolni, most azt csodálom, hogy senki nem ér utol. A kirándulós gombaszedő bácsikák is csak azért nem előznek meg, mert pont nem erre jönnek…
Ahogy ismét laposodik, többször is majdnem bealszom (kávéééééééét!). Az utolsó lejtőn arra riadok fel, hogy valaki elrobog mellettem. Bár kizökkenek a szunyókálásból, de mintegy fél percig tart, mire a nagy álmodozás közepette tudatosul, hol is vagyok tulajdonképpen. És hogy azért alvás helyett egy kicsit kocogni is sem ártana…
Csór-hegyre kényelmes séta van, Galyára, majd onnan Ágasvárra szintén nagyrészt egyedül döcögök át, élvezem a feltámadó hűsítő szellőt és a kizöldellt erdőt, el-elmerengek a gondolataim tengerében. Időnként számolgatom az elfogyasztott folyadékot (szerencsére nem a bárányokat) és a szénhidrátot, pulzust, távot, szintet és részidőket, így szinte észrevétlenül találom magam Ágasvár tetején. Egy pillantás kelet felé a hasznosi tározóra, majd lefelé csorogva Boszit (Dévényi Ildit) érem utol, aztán begurulok Keresztesre. A pont előtt kb. 300 méterrel beszippantok egy gélt, gondolván ott majd jól leöblítem. Így is történik, sör, kóla, stb (talán a sört ittam a végén), aztán szépen elindulok, hogy most már végre fussak is. Boszi kb. egy perccel előttem tűnt el, míg én söröztem. Úgy gondolom, hamar utolérem, hiszen terv szerint innen már nyomhatom, ahogy bírom. Persze, a legközelebbi hosszabb egyenesen már nem is látom (majd csak a célban). Az első meredeken azért viszonylag elegánsan felkocogok, aztán ahol laposodni kezd, eleinte ott is, aztán…

II. felvonás. (Nyikom-nyereg előtti szakasz-Szurdokpüspöki, kb. 12 km, 400 m szint)

Roló le. Lila karikák táncolnak előttem, tompa fejfájás-tüneteket érzek…
Pulzus 145 fölé már sehogy se akar mászni, én viszont inkább mászok, mint futok, még a vízszintesen is. Mire felérek a gerincre, már a vesém környéke is fáj, és szinte a szememen át is csak a levegőt kapkodom. Közben 140-ért is szinte vért izzadok, a 150 körüli terv végképp esélytelen. „Belsőleg” elfáradtam, miközben a lábaimban semmit sem érzek, izomláznak, görcsnek, fáradtságnak még a szikrája se mutatkozik. Mintha a testem külön életet élne, és az irányító egység leblokkolt volna…
Fejben kibírni, végigmenni? Hülyeség… Ez most nem azon múlik. Ha fáradt lennék, talán nehéz lenne fenntartanom a futást, de erősen akarva, koncentrálva lehetne segíteni. Így viszont esélytelen, hiszen azt sem tudom, mi a probléma… Talán a hőség, talán a folyadékkal elszámoltam magam? Volt már ilyen történet, pl. tavaly nagyjából ilyenkor, a 2012-es évem első igazi szintes 50 km-es futásán 35 km körül hirtelen, pár km-en belül megborultam. Akkor a Hármas-határ-hegy tetején, az emlékkő árnyékában agonizáltam úgy 10 percig, majd valahogy végigvánszorogtam a maradék 15 km-en, de futás abban is alig volt. Néhány éve szintén egy ilyen hirtelen jött hőségben pedig pont itt a Mátrában, Szurdokpüspöki felett egy 30 km-es futásnak viszonylag az elején húzták le ugyanígy a rolót, hiába ittam, hűtöttem a fejemet, egy merő kínlódás volt az egész. Ergo, nem ismeretlen ez az érzés, tudom, hogy ebből nincs felállás 5 perc múlva. Innen már kínlódás lesz minden méter.
Becsúszik egy újabb gél, kortyolgatok is folyamatosan, próbálok mélyeket lélegezni és kicsit benn tartani a levegőt, de hiába. Két hete itt a teljesítménytúrán majdnem szóról szóra ugyanez játszódott le, most viszont arra számítottam, hogy szépen megfutom ezt az utolsó párszáz méter szintet. Hát nem futom, de még gyaloglásnak se nevezném. Vánszorgás, tántorgás, illetve ezek szinonimái…
Keresztestől majdnem egy óra kell a Muzsla tetejéig, aztán a célig még egy. De úgy látszik, teljesen más kívülről, mert Zoncsi a csúcson megjegyzi, hogy nem látszik rajtam. Utólag nézve az itt készült fotókat, tényleg nem látszott (azért ha választhatnék, inkább látszódjon, de kevésbé érezzem, mint fordítva). 🙂 Itt már a meleg is keményen üt, a vízszinteseken is egyre többet sétálok. A térdem minden lépésnél érzem, de mivel annyira lassan megyek (amúgy se bírok gyorsabban), ez elviselhető mértékű. Egy váltós srác ér utol, előzés közben megjegyzi, hogy váltóban fut, mire én, félig magamban: ha egyéni induló lennél, akkor se tudnék mit csinálni…
A Koncsúrokat gondolatban nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetem, amiket néha félhangosan ki is mondok… Kis megkönnyebbülés a fenyőfákhoz érni, lassan jön a forduló, majd végre a már nagyon várt letérés a patakhoz. Belegázolok a vízbe dagonyázni… Szinte szívom magamba a hideget, hogy kibírjam a faluszéli első kútig. Ott aztán ismét egy (majdnem) teljes jéghideg fürdő, ez segít annyit, hogy a célig már el bírok futni. A célkapu után első dolgom a fejem belelógatni a medencébe…

Összegzés

A klasszikus túratáv ideje 7:31, a Trail 7:50. Ez a sorban a 4. leggyorsabb Mátrabércem, több mint egy órával tartott tovább, mint a legjobb időm (helyezést tekintve a 2. legjobb, de ez most abszolút lényegtelen). Viszont másnap már úgy futottam a hegyre, mintha semmi se történt volna. Könnyedén, kecsesen, szinte szárnyalva. Ez is bizonyítja, hogy jó döntés volt kényelmesre venni a tempót, így már a következő napokban is teljes értékű edzést végezhetek, nincs napokig tartó kínlódás, szenvedés…

És most a számok:

HR tervezett: Avg 140-145 közt, emelkedőn Kékesig 150, Keresztesig 155, utána ahogy sikerül, de maximum 157-158, lejtőn pedig lehetőleg ne nagyon menjen 130 alá. Az órát a Polar mérési pontatlanságainak kiszűrésére 125-155 közé állítottam (így amennyi időt alatta vagy felette töltök, az nagyrészt mérési hibának tudható be).

HR tényleges: Avg 145 (HRR 73-74%), max 157 (85%) körül, 6800 kcal, célzóna (125-155) felett 18 perc, alatt 7 perc (valószínűleg a frissítőknél).

Fogyasztás: kb. 5,6 liter (7 dl/óra), ólommentes izo és kisebb részben citromos víz, 3 dl sör, 3 energiaszelet, 2 jó híg gél + a pontokon pár falat ez meg az, evési sűrűség bő óránként, ivás kb. 15-20 percenként 2-3 dl.

Cipő: Adidas Response Trail 18 (eddig kb. 300 km volt benne): tapadás 10/8 (jó), stabilitás 10/8 (jó), kényelem 10/6 (közepes), csillapítás 10/3 (gyenge)

Az idő miatt talán lehetnék elégedetlen, de nem vagyok. (Különben is a 15. hely a 15. teljesítéskor, van ebben valami sorsszerű. :-)) Azért jöttem, hogy biztonságosan teljesítsem a februárban kezdett alapozás utolsó hosszú edzését, és ez nagyjából sikerült is. Ráadásul némi extrával megfejelve, mert 6 óra után hirtelen olyan feneketlen mélységben találtam magam, amiről akár csak percekkel korábban is még álmodni se mertem volna, és amiből egy tét-versenyen valószínűleg igen nehezen (leginkább sehogy se) tudnék kijönni…
De ha ez kell ahhoz, hogy a célversenyeket összerakjam, ám legyen! Azért is szeretek 5-6 órát futni, mert 3, vagy inkább 4 óra után az egész egy kicsit más színezetet kezd ölteni. Olyasmiket tapasztalok, amiket rövidebb edzésekkel soha nem éreznék, ameddig soha nem jutnék el. De hiába van mögöttem egy sor 100 km-es futás, úgy tűnik, ezen belül – az 5-6 órán viszont túl – is vannak még számomra új határok, ismeretlen állapotok, amiket talán ijesztő átélni, de ha feltérképezem, megismerem őket, akkor talán megtanulom kezelni is, és ami még ennél is fontosabb: megelőzni, elkerülni! Nemsokára kiderül az is, hogy mit hasznosíthatok ebből 100 km-en.

Nos, ennyi. Ezen az útvonalon nem volt ez annyira rossz leköszönés, és a Mátrában van még annyi más feladat, ösvény…

Kategóriák
Futás

Újabb nagy titok

Meteorológiai állomás
Meteorológiai állomás

Futók, jól figyeljetek! Ismét egy óriási titkot fogok elárulni.

Gyakran felmerülő kérdés, miért nem sikerül egy versenyt a tervezett idő alatt teljesíteni. Miért tart negyedórával tovább a maraton, vagy miért kell öt perccel több a tíz kilométerhez? Nos kérem, csokorba gyűjtöttem az öt leggyakoribb okot:

  • Túl hideg van még versenyezni.
  • Túl korán jött a meleg.
  • Túl nagy a hőség.
  • Túl hirtelen jött a lehűlés.
  • Fúj a szél (ráadásul szembe!).

Majd’ elfelejtettem, van egy hatodik ok is, a túl nagy páratartalom.

Összegezve tehát, az időjárás tehet mindenről. Vigyázó szemetek ezentúl az előrejelzésre vessétek!

Kategóriák
Futás Túra

Körözés a Nagy-Kevélyen

Egy kis téli videó 2010-ből