Kategóriák
Hegymászás

Egyedül a Pordoi-csúcs délnyugati falában

A Pordoi-csúcs nyugati oldala
A Pordoi-csúcs nyugati oldala

A Sass Pordoi nyugat felé néző oldala ijesztő meredekségű falban szakad le a törpefenyvesig. Ez a letörés eléri a nyolcszáz métert. Körülbelül a kétharmadánál egy nagy törmelékpárkány fut végig. Az innen folytatódó, felső falrész talán még meredekebb és a méretei is csupán az egész oldalhoz viszonyítva szerények. Valójában külön is megállnák a helyüket, sőt az Alpok más területein elég jelentősnek számítanának. Egy fal a falban – mely a csúcs esésvonalában majdnem eléri a háromszáz métert, hogy azután csak lassan csökkenve a Pordoi-csorba irányába folytatódjon. Az utóbbi részén, mely a csúcsra vezető turistaösvény felett magasodik, több ismert és kedvelt klasszikus mászóútvonal vezet. Magam is bejártam itt már három különböző irányt, így első kézből mondhatom: nem ok nélkül kedvelik őket annyira, hiszen a legszebb mászások közé tartoznak!
A hegy nyugati oldalán is sikerült már egy ízben feljutnom, sőt az Angelo Dibona és társai által megnyitott nagyszerű útvonal volt az első, amelyen keresztül elértem a hegy tetejét. Akkoriban, azon a néhány évvel ezelőtti nyáron ez volt az egyik nagy terv – és az egyik legnagyobb élmény, miután megvalósítottuk. Mivel azonban gyakran a vágyak valóra válása szokta kitermelni a következő tervet, így nem került lezárásra magamban a helyszín, mint leendő mászásaim egyik lehetséges színtere. Ahhoz a Pordoi-csúcs túl monumentális, túl lenyűgöző példány – olyannyira, hogy ahányszor csak erre vetődtem, mindig átéltem valamit abból a torokszorító és csendet teremtő hatalomból, amit ez a sötét sziklaóriás magából sugároz. Igaz, hogy tetejére kabinos felvonó viszi a turistákat, és körben a jelzésen szinte bárki könnyedén fel tud rá sétálni – de ez inkább a kontrasztot növeli, még jobban segít a hegy félelmet és tiszteletet keltő oldalát kihangsúlyozni. Ahogy újabb utakon másztam fel a tetejére, mindig maradt bennem valami elmulaszthatatlan titkos vágyakozás. Ezeket a túrákat messze nem az „ez is megvolt” érzése jellemezte. Inkább csak nyertem egy kis időt, hogy letisztuljon, mi lesz a Pordoi következő kihívása…

Az útvonal

A délnyugat felé tekintő falrészről nem tudni, miért, de nagyon keveset hallani. A Maria- és a Piaz-él tarka ruhás emberkaravánjain túl másféle, ismeretlen világ kezdődik. Itt indul az a nagy omladéklejtő-sáv, amit bevezetőben már említettem, s amely a nyugati-északnyugati oldal útjaiból kiszállási vagy menekülési lehetőséget nyújt. Az itt közlekedők azonban legtöbbször csak simán kijönnek a falból, de közben a fáradtságuk és a mögöttük álló nehéz mászás elvonja a figyelmüket arról, ami felettük tornyosul. Az én figyelmemet is sokáig elkerülte. Pedig a felső falrész itt a legmagasabb, s meredekség, vadság tekintetében sincs oka a szégyenkezésre!
A Via della Galleria pedig az az útvonal, ami talán a legegyedibb, legérdekesebb a Pordoi-csúcsra vezető összes létező irány közül. A túrakalauzszerű ismertetésétől ezúttal eltekintek, inkább a saját benyomásaimat próbálom elmesélni. Egy hatalmas pikkelyszerű képződmény van a fal felső részén, mely hosszú függőleges bevágást képez a fő fallal. Ez a sárgás kőzetű beszögellés lentről igen meredeknek tűnik, nem véletlenül alkotja az útvonal kulcshelyét. Az értékelések szerint eléri az ötös fokozatot. S ezen a falon nincsenek nittek, csupán néhány régi benthagyott szögről van tudomásom. A névadó „galéria” távolról nem látszik, de az irány különlegessége a következő: az említett pikkely és a fal közötti alagútszerű nyílásban visz keresztül az út, majd egy újabb kürtőben, a hegy belsejében vezet a tetőre. Ezek viszont már csak a meglehetősen szűkszavú leírásokból derülnek ki, a helyszínen – a fal lábánál vagy mászás közben – mindebből semmit sem lehet látni. Majd csak akkor, ha az ember odaérkezik. S amikor már nyilván nem sok választása marad. Az elméleti elgondolás szerint akkor már nem nagyon van visszaút. Nem nagyon, de valamelyest mégis – ezt viszont a tapasztalat mutatja. Majd. Majd akkor, ha már két kezemmel az útvonal szikláit fogom, s az elméletek véget érnek…

A megközelítés

Aggasztó körülmények
De addig még van némi idő. Az augusztus idáig egyetlen csapadékmentes napot sem produkált. Miközben a Fassa-völgy felől újból a Dolomitok központjába tartunk, sötét fellegek ontják a csapadékot. Magunk mögött hagytuk a didergős arcói mászóhelyeket, meguntuk a polárkabátos „mediterrán” főzőcskézéseket, s visszajöttünk a hegyekbe. Bízunk a holnapi prognózisban: talán végre lesz egy esőmentes napunk! Egyelőre dörög, villámlik, a ködben nehezen követhetőek az aszfalt merész kanyarjai. Megszokott búvóhelyünkön sincs túl nagy tömeg, mintha nem is nyár volna.
Reggel, ahogy kipattan a szemem, máris hunyorogva csukom vissza. Fehérlő ormok tükrözik a fényt álmos és nyúzott arcunkba. Porcukros sziklák kísérik az utat, míg autózunk a Pordoi-hágóba.

Kilátás a Marmolada felé
Kilátás a Marmolada felé
A Pordoi-csúcs déli fala, a mászóút balra lenne (ha ráfért volna a képre)

A csorbához vezető folyosóban összefüggő vastag hólepel (lásd a képet), a síszezon lassacskán elkezdődhet. Nem hiszem el, nem akarom elhinni! Végre ragyogó napsütés, sehol egy felhőfoszlány – és úgy behavazott, hogy már a falak lába is majdhogynem sítúrára alkalmas…
Az árnyék lassan vonszolódik odébb, a napra hatalmas munka vár. Lesz mit eltüntetnie. A folyosóban megjelennek az első apró pontok, félóra elteltével már valami nyomkígyó-féleség is felismerhető. A déli pillérről fogy a cukor, ahogy a verőfény telibe kapja. Ott már – talán – mászni is lehet! De a mi oldalunk még árnyékban. Nem érdemes kapkodni, kell még néhány óra, míg száradásnak indul.

galeria 02
Elhagyjuk a turistautat

A Maria-út beszállásánál már felszívta a napsütés a havat. Csaknem teljesen száraz a szikla is, már amennyire az ösvényről belátható. A sarokra kiérve viszont hűvös fuvallat legyinti meg az arcomat. A túlsó oldalon még nem tűnt el az átmeneti tél, friss hóban kell átharántolni a falhoz. Ezt a részt is süti már a nap; miközben a kőtömbökkel borított lejtő felső peremén óvatosan szedegetjük a lábainkat, csöpög az olvadt lé a nyakunkba. Feketére ázott sziklasávok mutatkoznak ezen az oldalon, csillog a permetező víz a rávetődő fényben. Kövek surrognak előttünk, nyilván az olvadás lazította ki őket a fal párkányairól. A hosszú sarokbevágás (az útvonal kulcshelye) viszont száraznak tűnik. Nagyjából a környéke is.
Nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok, de mindenesetre bizakodó. Azt már sikerült tudomásul vennem az elmúlt két hétben, hogy a nyár legnagyobb terveiről le kell mondani. Ez a mászás viszont csak a „közepes” tervek részét képezte, így valamivel több sanszot láttam rá, hogy megvalósuljon. Most pedig, hogy így behavazott, ez a mérték volt a maximum, ami a kis és nagy célok közül úgy-ahogy az utóbbi kategóriában is megállja a helyét. Mint egy vigaszdíj, aminek nyilván nem örül annyira az ember, de ha talál benne valami többletet, valami egyedit, akkor nem pótcselekvésként, hanem egy kerek élményt adó önálló kihívásként kerül be a képzeletbeli túranaplóba. Abba a naplóba, ahol nem az adatok, nevek, idők és nehézségek szerepelnek, hanem (emlék)képek, hatások, érzések, tapasztalások. Abba a naplóba, amit hiába is olvasna el bárki, képtelen lenne megérteni. Abba a naplóba, ami megismételhetetlen, lemásolhatatlan, egyetlen és örök. Abba, ami kizárólag bennünk, velünk él és amilyen erősen maródik a lelkünkbe, olyan erőtlenül libben tova bármiféle reprodukálási kísérletnél…

Közeledünk a mászóút kezdetéhez
Közeledünk a mászóút kezdetéhez

Dilemmák és döntések
A beszállásnál vagyunk. Kipakolom a zsák tartalmát, magamra húzom a beülőt. Egymás után akasztom rá a karabinereket, kötélgyűrűket, hevedereket. Mindennek megvan a maga helye, használat közben nem mindig van mód túl sokat keresgélni. Közben újfent elsüvít egy kő felettünk. Nyakunkat behúzva gubbasztunk a rövid meredek beszögellés tövében. A falra figyelek elsősorban, így csak percek múltán észlelem: társam nem öltözik. Elég rápillantanom, s sejtem az okát. Van az úgy, hogy az ember félelemtől szorongatva kezd egy útba, rám se mindig jellemző a holtbiztos nyugalom, sőt… De most bele sem fogunk kezdeni? Egyáltalán meddig szabad elmenni a bevállalásban? Hol van az a határ, amikor le kell győznünk a saját becsvágyunkat, kaland-igényünket, elszántságunkat, céltudatosságunkat vagy szimpla vakmerőségünket? Keskeny a mezsgye a biztonságosság és a fölösleges kockázat vállalása között. Ez az útvonal papírformai nehézségében nem lépi túl az elmúlt hetek során mászott utakat (hogy az előző évek útjait már ne is említsük). Kondíciónk bőven felette áll az igényeltnek, felszerelésünk is csaknem kifogástalan. A nap egyelőre zavartalanul süt, a fal látszólag már csaknem teljesen száraz, s mire feljebb érünk, jó eséllyel teljesen az lesz. Bár egy-egy kő gyakran surran a közelben, de a standok viszonylag védett helyen építhetők, s ahogy haladnánk felfelé, úgy maradna mögöttünk a veszélyzóna. Egyetlen sarkalatos pont van: nem látjuk az utolsó három kötélhosszt. És nem tudjuk, milyenek a viszonyok a tetőn, mekkora a hó, mennyire olvad. Ugyanakkor van elég felszerelésünk, még akár egy visszavonuláshoz is elegendő – ha nagyon muszáj. De egy nagyrészt hármas nehézségű kéménysor nem valószínű, hogy elháríthatatlan akadályt tudna képezni. Nem a könnyelműség mondatja ezt velem, hanem a tapasztalat. Összegezve: ha ide mászási szándékkal felgyalogoltunk, nem látok olyan komoly okot, ami a terv megváltoztatását indokolná. Persze a fal állati meredeknek látszik és már a beszállásnál, a havas omladéklejtő alján újabb ötszáz méteres letörésben folytatódik. Ezek is tények.
Mi lesz most? Innen a nyomainkon elég egyszerűen vissza lehet jutni a déli oldalra. Onnan aztán már közel a turistaút. Társam tehát könnyen visszamehet. Nekem sokkal nehezebb feladatom lesz – mert pillanatok alatt eldöntöm, mit teszek…

A mászás

Nekivágok egyedül
Cserébe itt hagyom a biztonság egy (jó nagy) részét. Nem viszek hátizsákot. A két vékony 50 méteres kötelet egyelőre magamra tekerem. A bakancsomat a beülőmre erősítem, ráakasztok néhány szöget és a kalapácsot is. Egyetlen nedvszívó felső van rajtam, de a nap még pár óráig sütni fogja a falat, így nem veszek fel több ruhát. Fényképezőgép és másféle „nem mászó” kellékek ezúttal maradnak a társamnál. Jól meggondoltam? Fogalmam sincs, hogy pontosan mi vár rám. Csak azt tudom, hogy nagyon régen másztam így egyedül, viszont ezt az utat itt és most nem szívesen mulasztanám el. Még akkor sem, ha egyedül kell megtennem. Van ugyan bennem jócskán aggodalom, de most nem szabad a félelemre koncentrálnom. Ami nyugtalanít, azt félre kell tennem, és kizárólag a mászásra összpontosítanom.
Az első tíz méter után máris elbizonytalanodok. Nem a szólózást illetően, hanem az irány miatt. Balra, egy alig emelkedő törmelékrámpán óvatoskodom feljebb, de még időben meggondolom magam és visszaaraszolok. Nem nehéz a terep, csak egy kicsit szellős, hiszen itt már legalább húsz méteres függőleges letörés van alattam. Ugrándozni így nem célszerű. Egy valamivel meredekebben induló másik rámpára térek, majd még meredekebben jutok be a mögötte lévő vályúba. Szerencsére nagy fogásokat mindenütt találok, és a kőzet is viszonylag stabil. Sokat vacakolni nem tanácsos, hiszen itt még fentről bármikor jöhetnek kövek – és jönnek is! Jó két kötélhossznyi mászás után vízszintes törmelékpárkányra érkezem. Előttem a falon három standszög, az összekötő gyűrűben új karabiner csillog (a képen ezt a helyet A betű mutatja). Nocsak! Innen valaki nyilván lefelé ereszkedett…
Most egy hossznyit jobbra kell mennem, amíg a párkánynak vége nem lesz. Járóterep, de az omladéktömböket hó fedi, nem látom be rendesen a stabilitásukat. A mélységet viszont annál inkább… Miképp megpillantom társamat is, amint a fal déli sarkától kinyúló teraszon üldögél. Bizonyára engem figyel

galeria 04j
Az alsó 100 méter és az útvonal, a jelölt pontokat lásd a szövegben

.Vége a sétaútnak
A párkány végétől (a fotón B-vel jelöltem, innen kötélbiztosítással másztam a D pontig) egyetlen irányban lehet továbbjutni: fel kell mászni a nem csekély mértékben kitett falon. Egy homokórába gyűrűt fűzök, s ahhoz rögzítem a kötél egyik végét. A többi része magamra van szedve, s csak annyit adagolok le belőle, amennyi szükséges, hogy tovább tudjak haladni. A lépés csúszik, a fogás is elég féloldalas. Többször nekidurálom magam, mire sikerül biztosan magasabbra állnom. Persze először a jó öreg módszerhez folyamodom: a mozdulatot oda-vissza próbálom végrehajtani, ha netán feljebb nem találnék fogást vagy lépést, akkor emlékezetből vissza tudjak lépni az előző jó állásra. Sikerül. Egy kiváló kötélgyűrűhelyet is találok, majd egy szöget, amiket nem hagyok használatlanul. Innen a fal egyszerűbb lesz. Mintegy hat-nyolc méteren át, egészen egy újabb kissé kihajló szakaszig. Itt hál’ istennek nagy fogások vannak, bár a lépések kicsik, de jól észrevehetőek. Pár méter után fenn állok egy keskeny párkányon, melyet jobbra kell követnem. Egy helyütt megszakad, de problémát nem okoz a továbbjutás. Végül odaérek annak a rámpának a kezdete alá, mely a kulcshelyhez, a sárga bevágáshoz vezet majd.
De hol van az még! Először standot építek (C pont a képen), rögzítem a kötelet, hiszen vissza kell mennem, hogy kioldozzam a kötél másik végét. Jó ferdén kell leereszkednem, hiszen több mint tíz métert oldalaztam itt a végén. Nos, azt hiszem, nem is ereszkedni fogok. Jobb lesz, ha inkább lemászok. A dupla kötélre hurkolok egy önbiztosító zsinórt (pruszik csomó), majd elindulok lefelé. Mindenre emlékszem, simán és olajozottan megy a visszamászás. Csak a legalsó métereknél támad némi nehézség – no, de itt fölfelé sem volt egyszerű! A közteseket pedig csak újból felfelé mászva szedem ki. Természetesen onnantól, hogy ezt megtettem, nem lenne tanácsos a kötélbe beleesnem, hiszen jó nagyot ingáznék. De ennek a veszélye nem fenyeget, a szikla jó fogású, és amúgy is már „begyakorolt” mozdulatokkal tornázom előre.
Előttem a rámpa, amire egy alacsony, de kellemetlen lépcsőn kell felkapaszkodnom. Fejmagasság körül egy kötélgyűrűhely, így a biztosítás megoldható. Innen visszamegyek a standban hagyott anyagért, majd immár felső biztosítással újból felkapaszkodom ezen a néhány méteren (a D pontig). Közben néhány apróbb kő hullik alá a magasból. A következő szakaszon eléggé védtelen leszek. Magamra tekercselem a kötelet, s nekiiramodok, most már biztosítás nélkül. Körülbelül száz méter mászás, kezdetben egész könnyű. A vége felé a rámpa átalakul kéménnyé, ebben már gondolkodnom kell valamennyit. Főleg azért, mert hibázni nem lehet. Ha ismét elővenném a kötelet, akkor viszont háromszor kellene végighaladnom minden szakaszon – háromszoros veszély a kövektől, így egyelőre marad rajtam minden. Az áldás szerencsére nem alakul sortűzzé, sőt most egy kicsit szünetel. Nem várom meg, hogy mi lesz, folyamatosan mászok. Közben persze a füleimet nyitva tartom (nem mintha túl sok ugrálási lehetőségem lenne veszély esetén).

galeria 05
A kulcsszakaszt jelentő sarokrepedés. A kör közepén állok 🙂

Az útvonal kulcsa (?)
Felettem a hatalmas bevágás függőlegesen visz a magasba. Itt vagyok hát, az útvonal kulcsa alatt. Két régi szög összekötve a falban, felette találok egy éket is – újabb ereszkedési pont. Valakik itt a falban lefelé mentek. Érdekes. Ahelyett, hogy a csúcsról körben lesétáltak volna… Nyilván elakadtak ebben a meredek sarokban. Hmm, nem is csodálom. Elég csúnyán néz ki. Itt nem lehet csak úgy ripsz-ropsz felszaladni. No lássuk! Megerősítem a standot, leszedem magamról a bakancsokat, a kalapácsot és a szögeket. Ráérek felvinni, ha már odafenn rögzítettem a kötelet. Most minél kevesebb akadályozó feltételre kell törekednem.
Elindulok, de csak úgy a harmadik nekifutásra sikerül feljebb kerülnöm. A jobbra lévő fal sima, itt-ott a víz is szivárog rajta. Balra a sarok mögöttem lévő oldala még át is hajlik. Méterről méterre helyezem feljebb a lábaimat, s keresek újabb fogásokat. Már ahol vannak. Ahol hasztalan kutatok, ott befeszített karommal tartom magam, vagy éppen a lábamat helyezem a repedésbe. Régi gyűrűs szög, rohadó kötélgyűrű vagy csak a helye – a lényeg, hogy aránylag sűrűn találok valamilyen köztes biztosítási lehetőséget. Feljebb fogynak csak el, ott viszont már valamivel egyszerűbb haladni. Ha nem egyedül lennék, s nem koncentrálnék ennyire, még talán élvezném is a mászást! Izzadok egy kicsit, ahogy a napfény megszorul a sarokban. Rusnya kötélgyűrű és korhadt szögek várnak ugyan a standon, de van nálam anyag bőven, így biztonságosan ki tudom építeni. Közben visszapillantok a hegy nyúlványára. Társam még mindig ott üldögél, s két másik mászó is megjelent. Velük azonban nem törődök most, sokkal fontosabb dolgom van. Sebesen ereszkedek vissza a bevágás aljára, magamra akasztom a cókmókot, szétszedem a standot, majd elkezdek újból felfelé mászni.
Most valamivel gyorsabban jutok fel, hála a felülről jövő kötélnek és az önbiztosításnak. Nem pihenek sokat, nyomban folytatom az utat. Itt már részben vizes a szikla, a melegtől kitikkadva nyalogatok magamnak némi innivalót. Most még kívánom a vizet. Az újabb standtól újabb ereszkedés, majd irány ismét fel. De hosszú ez a bevágás…

galeria 06
Én, nagyítva, a mászásról készült egyetlen fotón

A következő hossz viszont némileg más jellegű. A repedés kéményszerűvé mélyül, és a terep kicsit mobilabbá változik. A fogások már nem olyan bombabiztosak, a lépéseknél is vigyáznom kell, hogy ne nehezedjek rájuk maximálisan. Egy kihajló hasadék-lépcsőn érdekes technikával terpesztgetek föl, majd a kissé porhanyós vályúban egy kőtömbnél standot építek. Visszamegyek még egy körre, szokás szerint, majd elkezdem méregetni a helyzetet. Túl vagyok a legnehezebb szakaszon, most már nagy gond nem lehet. Hármas-négyes fokozatú kémények várnak rám, tehát séta az egész. Ahogy azt Móricka elképzeli…
Igaz, se alulról, se az útvonal eddig megtett részéről nem látni a kiszálló szakaszt. Szóval csak tippelni tudok, milyen lehet. Alagútszerűen vezet az út a tetőre, így valószínűleg a kitettség sem lesz számottevő. Maximum negyedik fokozatú és nem kitett kémény – talán kötél nélkül is simán menni fog. Khm… De még mindig nem látom. A falban a standokon hagyott anyag viszont elfogyott. Ez némileg töprengésre késztet. Akik itt leereszkedtek, vajon miért tették. Hiszen milliószor egyszerűbb körben lesétálni. Sőt, bármilyen szempontból belegondolok, teljesen értelmetlen az ereszkedést választani. Hacsak… Hacsak az illetők nem érték el a csúcsot. No de innen? Túl a nehézségeken, meredeken, kitettségen, kőhullásveszélyen? Nem, vagy mégis? Nyilván volt valami elháríthatatlan oka…
Ehh, hamarosan megtudom. Egyelőre viszont bújócskáznom kell.

Bújócska
A hasadék teljesen összeszűkül, viszont mélyen a hegy gyomrában folytatódik. Egyetlen út vezet előre: bele kell préselnem magamat, hogy a túlsó oldalon kibújva átjussak a kiszálló kéménybe. A hasadék azonban olyan keskeny, hogy nem férek be! Leakasztgatom magamról a sok vasat, rákötöm a kupacra a bakancsaimat. A köteleket is leszedem magamról, hosszúkás formát alakítok ki belőlük. Egyik kezemben a kötél lóg, másikban egy hevederen a többi cucc, s ismét bepréselem magam a szűkületbe. Felfelé kell tornáznom, a két fal sima, két kezem tele a felszereléssel… Félig kinyújtott karokkal, esetlenül hernyózom be- illetve felfelé. A fejem nem bírom elfordítani, a sisak minduntalan elakad. Kegyetlen szűk ez a hely. Felülről beszűrődik a fény, a hasadék tíz-húsz méterrel feljebb ér véget. Szerencsére nem abba az irányba kell tartanom. Pár méter után vízszintesen folytatom a vakondszerepet. A sziklaüreg is tágasabb már, az előzményekhez képest kényelmes sétatérnek tűnik. Rövidesen kipillanthatok a túlsó oldalon.
A nap betűz a sarokba, amint kidugom a fejem, szinte elvakít. Előttem keskeny vízszintes párkány vezet át a kiszálló kéményhez – végre látok belőle valamit! A párkány néhány méter után eltűnik, marad a sima függőleges fal, azon keresztül lehet csak átkerülni a kémény vályúszerű alsó részébe. Bal kéz felé jókora mélység, ami felett át kell traverzálnom, nincs más választásom. Egy beszorult kőre hevedert rakok, a kötél végét rögzítem, s a többit ismét magamra tekercselem. A párkányból nagy sziklatömb áll ki, jó lesz köztes biztosítás gyanánt. Leeresztem magam annyira, hogy fejmagasságba kerüljön a párkány, jobb kezemmel fogom, ballal előrébb a sima falon keresgélek… Hát, nem sok minden van itt. Lépésileg se vagyok elkényeztetve. Exponáltság szempontjából annál inkább…

A víz, az éltető elem…
Valahogy sikerül áttámaszkodnom, majd átlépnem a szemközti falra. Innentől viszonylag simán haladok tovább. Egészen a következő tíz méteren keresztül. A lecsorgó vízből itt kapok először. Felettem feketére színeződött tömbök lógnak ki a falból, melyekről egyfolytában permetez az olvadó hólé. Szitáló esőben terpesztgetek felfelé, miközben lepereg előttem pár korábbi mászás hasonló jelenete. Hasonló? Lassan (vagy hirtelen!?) olyan érzés tölt el, hogy ez itt egy kicsit más most. A hátamat nekitámasztom a jobb oldali falnak, s ahogy erőlködöm, egyre jobban érzem a ruhámat átnedvesítő hideg vizet. A sisakomon is csurog már a víz, a nadrágom pedig – vízszintesen kinyújtott lábaimnak köszönhetően – még jobban átázott. Beakasztok egy köztest, s szemem a folytatást fürkészi. A kihajló falon ember fel nem mászik, akármennyire is szeretnék kívül maradni, mindenképp a kémény belseje felé kell tehát tartanom. A sustorgó, sőt zuhogó vízfolyások irányába.
Már értem, hogy miért fordultak az útból vissza. Hiszen e pillanatokban én is ezen töröm a fejemet! Csak hát az a fránya szűk hasadék… És igaz, hogy csuromvizes vagyok, de pont azért – előttem az út vége csupán két rövid kötélhossznyira! Ötven méter, vagy talán csak harminc. És elvileg hármas fokozat, tehát gyerekjáték. Ezen ne tudnék kimászni? Még ha vizes is… Ha jeges, ha csúszós… Van kötelem, elég hevederem, kötélgyűrűm, szögem, ékem, kalapácsom…
No, egyelőre muszáj felfelé tartanom, hiszen a visszaereszkedéshez is kell valami fix pont. Még tíz méter a sötét, víztől csillogó sziklán, dermedő kezeimmel tolva-húzva magamat. Ott a standhely! A vízesés alatt… Mindegy, itt nincs választásom. Igyekszem gyorsan dolgozni. Pillanatokon belül ereszkedem, a nyakamba és az ölembe szitáló, csurgó, ömlő víztől elgémberedve nem sokat törődök az iránnyal. Úgysem tudom magamat távol tartani a vízeséstől. Inkább a gyorsaságra összpontosítok, hogy minél kevesebb ideig zuhanyozzak. Lent a párkányon így is kénytelen vagyok megállni napozni. Rongyosra ázott kezeimet próbálom a napsütötte sziklán felmelegíteni, sötét színű ruhámba szinte beleszuggerálom, hogy szívja magába a sugarak adta meleget. Nem! Nem jöhet pont most az a felhő! Eltakarja a napot, sőt mi több, nem úgy néz ki, mintha a közeljövőben ismét kibukkanna. Romlik az idő. Nem gondolkodom, csak rohanok vissza a traverzen, majd fölfelé. Nem foglalkozom a vízzel, inkább összpontosítok a feladatra. Felfelé – most mégiscsak ez tűnik a jobb döntésnek. Hiszen már csak egyetlen kötélhossz van előttem. Amiről viszont fogalmam sincs, hogy milyen. Arról se, hogy merre induljak. Nevetségesen hangzik, de tényleg. Felettem áthajló sziklák, előttem egy sötétbe tűnő hasadék. Odabenn világít egy kicsit a hó… Igen, most látom csak, hogy mennyire havas a kémény mélye! Valami kevéske fény szűrődik ugyan be, fenn – pillanatnyilag elérhetetlen messzinek tűnve – egy mohos, sötétzöld peremű apró nyílást látok, melyet a fénysugarak áttörnek, de vajon én beférek-e? Nem valószínű. Mindegy, be kell másznom a hasadékba, belülről indul a fal kijárata. Alul csaknem vízszintesen be tudnék férkőzni, de azt zsákutcának gondolom. Ráadásul teli van hóval. Inkább elindulok felfelé. Szűk a kürtő, de annyira azért nem, hogy le kelljen ismét vetnem a felszerelést. Könyökkel, térddel befeszülve küzdök előre, miközben a végtagjaim meg-megcsúsznak. Jég! Jég borítja a lépésnek alkalmas felületeket, de a fogások is tele vannak hóval. Üvegszerű csilingelés közepette tekintgetek, fejemmel sorra verem le a jégcsapokat, ahogy próbálok körülnézni. Éjszakai sötét van itt benn – és piszok hideg! Igyekszem feljebb nyúlni, de ekkor döbbenek rá: ujjaim teljesen hasznavehetetlenek, mindkét kezem érzéketlen.

A kocka el van vetve
Fel, ki innen minél előbb! Nincs másik választás! Mindenem remeg a hidegtől, tudom, hogy ha nem jutok ki, akkor hamarosan mindennek vége. Itt nem segít se helikopter, se hegyimentő, se senki! A forró termosz tea is csupán illúzió, a gőzölgő bögre képe hiába lebeg előttem… Nem, ki kell verni a fejemből az ilyen ábrándokat, ettől csak rosszabb lesz! Kizárólag néhány száraz ruhára van esélyem, de arra is csak akkor, ha kijutottam, s ha társam – sejtésem szerint – feljön a turistaúton elém. Karjaim fájnak a hidegtől, könyökkel, olykor az alkarom, öklöm betámasztásával tolom magam centiről centire fel. Az a pici lyuk, amit a standtól láttam, nem kecsegtet sok jóval. Mohos, porhanyósnak látszó, és felfelé szűkülő szellőzőnyílás csak, ami arra volt elég, hogy táplálja a reményt. De a kijárat máshol rejtőzik!
Keresztbe fordulok, úgy kisebb az esélyem a visszacsúszásra. A csípőszélességű kürtő felettem bezáródik, mögöttem a kis lyuk, előttem viszont egy másik halvány reménysugár. Prüszkölve, dideregve küszködök arrafelé, hátha… Ekkor hallom meg társam hangját, valahonnan a közelből. Ezek szerint itt van! Visszakiáltok. Merre? Erre! A csatorna szűk, de nem annyira, hogy ne férnék ki rajta. Végre! Egyre jobban remegek, de kinn ülök az alagút peremén!

A kijárati nyílás
A kijárati nyílás

A „jóból” soha nem elég
A kötél vége egy masszív standgyűrűre kerül. Most már van választásom: legyalogolunk, és holnap visszajövök kiszerelni a kötelet, vagy még most visszaereszkedek érte. Egyelőre azonban a kezem használhatatlan. Nem akarok átöltözni, addig nem, amíg nem végeztem. Szerencsére kapunk még egy kis szórt napsütést mutatóba, ami egy picit csökkenti a fagyosság érzését. Folyadékot is veszek magamhoz – nem mintha vízhiányom lett volna az elmúlt órában. Kezem a polár pulóver alatt melegítem, s ahogy kezd kiengedni, a fájdalom egyre jobban mardossa. Sokáig tart a folyamat, aminek végén ismét teljes értékűen tudom használni az ujjaimat. A borongós tájon végigpillantván azonban úgy érzem, nem kellene megvárni a holnapot a kötél kiszedésével. Vacogva győzködöm magamat, hogy most is meg tudom csinálni. Egyetlen rövid hossznyi ereszkedés mindössze, s kifelé segítségül ott fog lógni a kötél. Ezt a problémát így nem lehet tán olyan szörnyű megoldani…
Begyömöszölöm magam a nyílásba, de amint a hátam a vizes-havas sziklához ér, nyomban végigfut rajtam a borzongás. Olyasmit érzek, mint amikor télen a nyitott uszoda vizéből törölközés nélkül igyekszem a fagyos levegőn befelé. Olyankor, ha futni próbál az ember, a menetszéltől még jobban fázik. Ha viszont csak sétál, akkor kétszer annyi időt kell a szabadban töltenie, míg bejut a fűtött épületbe. Ezen alkalmakkor szokott néha az elviselhetetlenség határához közeledni a hideg-érzetem. Most is úgy didergek, közben tudom, hogy a helyzet nem is annyira vicces. Az imént már megtapasztaltam, milyen könnyen és észrevétlenül tudok eljutni a teljesítőképességem határának közelébe…
Nem is ereszkedem, szinte zuhanok befelé a kürtőbe. A csuromvizes kötélen alig bírom fékezni magam, s valójában nem is akarom nagyon húzni az időt. Hátammal végigsúrolom a jeges falat, de ha óvatosabb lennék, akkor se kerülhetném el a nyakamba ömlő hólevet. Ide vagy búvárruha kell, vagy teljesen mindegy, milyen technikával haladunk, úgyis pillanatok alatt ronggyá ázunk.
Lenn vagyok a standnál. Villámgyorsan kikötöm, amit ki kell, magamra akasztom, amit magamra kell, elrendezem a kötelet és felkiabálok: behúzhatod! Majd meg se várva, hogy feszes legyen a kötél, elkezdem a mászást. Minden másodperc drága, az imént még bírtam fogni a kezeimmel, most azonban ismét érzéketlenné dermedtek. Görcsösen erőlködve iparkodom fel, közben csoda, hogy egyszer se csúszik le a lábam a lépésekről. Nem is tudom, hogy sikerül esés nélkül megközelítenem a nyílást. Igaz, hogy érzem: valami egyre jobban visszahúz! Elakadt a kötél jóval alattam, s most legalább tíz méterrel a kritikus hely felett vagyok. Ha most leesek, akkor innen ki nem húz senki! Vissza kell mennem legalább addig a pontig, ahonnan ki tudom szabadítani a kötelet.
Sikerült! Most már óvatosabb vagyok. Nem hagyom a magamat a külvilággal összekötő köldökzsinórt meglazulni, nehogy ismét elakadjon. Könyökömmel tolom magam, akárcsak első ízben, kézfejem, sőt csuklóm is teljesen használhatatlanul lóg a karom folytatásaként. Most már nem is érzek fájdalmat. Talán régi, sok évvel ezelőtti fagyások emléke kísért, talán csak elszoktam a hidegtől – az eredmény szempontjából mindegy. Minél gyorsabban kijutok, annál előbb lesz esélyem felmelegíteni magam. Mert erre itt a fagyos szikla ölelésében semmi esélyem. Itt minden eltöltött perc után egyre kevesebb energiám marad. Hangosan reszketek, alig koordinált mozdulatokkal csúsztatom magam a hasadékba szivárgó világosság felé. Egyre sűrűbb hullámokban tör rám a pánikszerű kimerültség, hegyoldalakban, havas sziklafalakon megfagyott alpinisták rémképe jelenik meg előttem. Mindössze méterekre vagyok a biztonságos felszíntől és a száraz ruhától, de azt is tudom, hogy itt benn bármilyen erős életösztön csődöt mondana. Percek, negyedórák – na jó, esetleg néhány óra az, amit így még talán kibírnék. De az éjszakát már biztosan nem. Így bőrig ázva, egy szál vékony felsőben s egy vizes nadrágban, egy fagyos lyukban, ahol legfeljebb a víztől csöpögő kötelet tudnám magamra tekerni – edzettség, belső tartalékok, akaraterő egyaránt kevés lenne a túléléshez. Egy külső segítség pedig szintén ugyanolyan esélytelen. Vagy minél gyorsabban kimászok, vagy elbúcsúzhatok…

Újból napvilágon
Kinn állok a nyílás mellett, ahol a hó bokáig ér. A körülöttem lévő fehérségtől egy kicsit hunyorgok, ám nem ez a legnagyobb problémám. Társam előszedi a száraz pólót és a polárt, de a rajtam lévő, rám tapadt vizes göncöt nem bírom segítség nélkül lehúzni. A mászócipőmet se tudom kikötni. Mind a ketten elkínlódunk egy darabig, mire sikerül átvedlenem félig száraz szerelésbe. Azért csak félig, mert a nadrág marad. Abból nincs másik.

Pakolás a lyuknál, a távolban a Piz Boé

Társam összeszedi a kötelet, s hátára kötözi. A többi felszerelést begyömöszöli a zsákba, ami az én hátamra kerül. Legalább az is melegít némileg. Persze mindez elég sokáig tart, hiszen jómagam alig tudok segíteni. Csak állok citerázó lábakkal és próbálom a fejemben kavargó összevisszaságot rendszerezni. És persze hangolódok a lemenetre. Normál esetben egy órás kényelmes séta lenne, de most a hóban és a közben alaposan lesüllyedt hőmérsékleten még ez is extra feladatnak számít. Noha jól tudom, hogy előbb-utóbb bemelegszem – de úgy tűnik, ezúttal inkább utóbb, mint előbb. A Pordoi-csorbánál mondjuk már nem fázom (annyira), de a kezeim még mindig érzéketlenek. Két csuklóm is jéghideg, hiába a lázas igyekezet. Lefelé, irány az autó! Lenn valamivel biztos melegebb van. A törmelékfolyosóban az utat részben még mindig hó fedi, nagyobb mennyiség eshetett, hogy nem bírt elolvadni.

Lefelé, tipikus augusztusi tájkép

A hágó közelében, a rétre érve kezdem érezni, hogy kezeim is vannak. Ujjaimat egyre inkább képes vagyok mozgatni, s mire leérkezünk, már szinte semmi rendellenességet nem tapasztalok ezen a téren. Sőt, ezúttal még csak nem is fáj, miközben lassan kienged. Nem mintha hiányozna a fájdalom…
Forró leves készül, végre száraz nadrág és zokni kerül rám. Nemsokára egész komfortosnak érzem magam – csak a gondolataim száguldanak odafenn, a jeges veremben. Lélekben nem tudok elszakadni az elmúlt órák eseményeitől. Egyre csak a mászás és az utolsó kötélhosszak kutyaszorítója jár a fejemben. Egy nehéz sziklafal, amit egyedül sikerült megmásznom. Egy könnyűnek számító (vagy csak könnyelműen vett?) befejezéssel, ami majdnem örökre ott marasztalt. Mennyire volt komoly a helyzet? Ennek értékeléséhez még biztosan el kell telnie valamennyi időnek, hosszú heteknek, talán hónapoknak – most még mindenképp úgy érzem: az esély bőven megvolt arra, hogy a rosszabbik módon fejeződjön be…

Ez a kép már szerencsére az autónál készült
Ez a kép – szerencsére – már az autónál készült

Erre a mászásra 2006 nyarán került sor, az azóta eltelt kilenc év távlatából már sok mindent másként látok. A történetnek, mint minden túrának, hegymászásnak, millió tanulsága van, több szempontból is lehetne elemezni, aztán legközelebb okosnak, okosabbnak lenni. Ehhez a sztorihoz azonban mégsem szeretnék semmit hozzáfűzni vagy bármit leszűrni belőle. Változatlan állapotban adom közre, ahogy akkor, hazaérkezést követően lejegyeztem. Aki elég kitartó és képes elolvasni, úgyis levonja magában a konzekvenciákat, akarva-akaratlanul véleményt formál (melynek elmeállapotomra vonatkozó részével, ha tudomásomra hozná, valószínűleg nem okozna meglepetést). Csupán a következő hozzáfűznivalóm van:
Miképp az ismert mondás szerint a tettes igen gyakran visszatér a tett színhelyére, én is visszatértem, és az útvonalat pár évvel később újra megmásztam. S bár erre immár nem egyedül került sor, a Hegy ekkor is megmutatta, hogy bizony tartogat még meglepetéseket, és a sikeres feljutáshoz – de magához a túléléshez is – számos tényező kedvező alakulása szükséges. Ez azonban már egy másik, nem kevésbé kalandos történet, amit már csak azért is igyekszem megosztani, mert azon a túrán készültek képek is, amik talán egy kicsit szemléletesebbé teszik a történetet. Azt is, amelyen készültek és ezt a másikat is. S ha nem is mindent, de legalább egy részét megmutatják annak az élménynek, amit a mászás jelent ezen a fantasztikus(an meredek és szép) sziklafalon. A képek majd itt lesznek (a link nyilván csak a feltöltés után működik majd).

Kategóriák
Hegymászás

Croda da Lago – 130 éves történetek nyomában

130 éve – egészen pontosan 1884. július 19.-én – állt először ember a Croda da Lago villámoktól hasogatott csúcstornyán, báró Eötvös Lóránd és vezetője, Michael Innerkofler személyében. Őket követte 11 nap múlva Dr. Zsigmondy Emil és Köchlin, a mászótársa, de a hegy megmászásának magyar vonatkozású története ezzel még nem ért véget. 8 évvel később, egy újabb feltárásokban gazdag nyáron Jankovics Marcell is tiszteletét tette a hegyen, aki társával egy nehezebb irányból jutott fel, a Pott-Pompanin útvonal első egybefüggő bejárását hajtották végre.

Vajon mi vonzotta ezeket a nagyszerű alpinistákat ide? Miért pont a Croda kellett nekik, mikor sokkal nagyobb (és híresebb) csúcsok is garmadával meredeznek a tágas cortinai völgykatlan peremén? Persze nyilván megmásztak más hegyeket is, felsorolni is sokáig tartana mindet. Bármerre nézünk, csupa olyan hegybe ütközik a tekintetünk, melyek nagy úttörő mászásokról, kockázatos útvonalakról mesélnek. Vad dolomitfalak, csipkés szirtek, meredek hegytömbök, amelyek tetején az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején több ismert honfitársunk hagyta ott névjegyét (szó szerint is, mivel akkortájt a megmászók körében bevett szokás volt a csúcson emelt kőgúlában elhelyezni a névjegykártyájukat): Drei Zinnen, Monte Cristallo, Sorapiss, Antelao, Tofana… A Croda mégis kilóg egy kicsit a sorból. Távolról elég szerénynek tűnik, vonulatának hegyes sziklafogai ebben a nagyvonalú környezetben, a háromezresek gyűrűjében, alig nyúlnak a kiterjedt fenyvesek fölé. Közelebb merészkedve azonban már kezdjük érteni a 19. század végén Cortina d’Ampezzóba látogató „műkedvelő” turistákra és a dicsőségre talán náluk is jobban áhítozó vezetőkre gyakorolt mágikus hatását. Még közelebbről pedig belénk hasít a felismerés: többé magunk se szabadulhatunk a Croda bűvköréből. Igaz, hogy nyugat felől szemlélve elérhetetlennek tűnik, de a keleti oldalán csillogó tó, a névadó Lago di Lago felett is olyan büszkén tör a magasba, hogy a tények ismeretében is nehéz elhinni a megmászhatóságát. A Croda csupa kérdőjel és titok, csak abban lehetünk biztosak, hogy egy nem mindennapi kalandra hívogat.

croda00
A titokzatos Croda (a Cinque Torri felől)

Aki részletesebben is szeretne megismerkedni vele, annak érdemes elolvasni Dr. Jankovics Marcell vonatkozó sorait Az Alpesek című könyvében, melyből most mellőzve a hosszú művészi tájleírásokat, csupán egyetlen – ám a lényeget jól összefoglaló – mondatot ragadok ki: „A Croda da Lago minden oldalról nehezen közelíthető meg és ép azért, mert a csúcsára vezető legkönnyebb út is mindenkor impozáns feladat marad, hamar belekerült a „divatos” sporttúrák sorába.”
Zsigmondy Emil sorai által pedig egy kis betekintést kapunk az első megmászás körüli eseményekbe. Többek közt megtudhatjuk, miként vélekedtek a helyiek a hegyről, mielőtt nem érintette emberi láb: „Una brutta bestia queste Croda! Non possibile di far’ la salita! (Pocsék egy bestia az a Croda, lehetetlen följutni rá.)”

Legyen elég azonban ennyi előzetes, hiszen minden leírás és élmény többé-kevésbé szubjektív, mi magunk úgyis saját véleményt fogunk alkotni, ha odamegyünk. Ugyanaz a hegy mindenkire más-más hatást gyakorol, mindig is lesznek olyanok, akiket hidegen hagy, míg mások riasztónak találják, ismét mások kihívást látnak benne, és olyan is lesz, akit egyszerűen csak lenyűgöz, de nem feltétlenül akar rá feljutni. Nem vagyunk egyformák… Hosszú ideig engem sem tudott megfogni. Bár sokszor láttam, de olyankor egyszerűen nyugtáztam magamban, hogy igen, az ott a Croda, amit Eötvös báró mászott meg először. A szomszédos nagyobb hegyek árnyékában ennél több figyelmet nem tudott kicsikarni, egészen addig, amíg nem kerültek a kezembe Zsigmondy és Jankovics Marcell könyvei. Onnantól viszont elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, milyen lehet. Keresgélésem sajnos csak minimális friss információt eredményezett, és az a néhány leírás is erősen különbözött. A nehézséget illetően például halvány fogalmam sem volt, mi lehet a valóság, hiszen a második és az ötödik fokozat között többféle értékeléssel találkoztam, ami ugye elég széles skála (és egy plusz ok, hogy előbb-utóbb meg akarjak győződni róla a valóságban). 2014 nyarán ráadásul elég kerek évfordulót írtunk, elöljáróban már említettem, hogy 130 éve került sor az első megmászásra (és a második is akkor történt). Adott volt tehát még egy indok, hogy ne halasszam tovább.

A nagy elődök iránti tiszteletünket úgy róhatjuk le az egyik legjobb módon, ha magunk is végigmegyünk az általuk bejárt ösvényeken. Csak azt nem vettem számításba, hogy a 2014-es nyár egyetlen napig tart mindössze, és arra a napra másik hegy volt betervezve. Így a Croda megmászására már csak ősszel kerülhetett sor, egy kibővített hétvége keretében, melynek Bálint Rebekával kettesben vágtunk neki. Az utazás fáradalmairól és a kemping mosókonyhájáról, aztán a krónikus kávéhiányról (csak a sátrat és a főzőt sikerült otthon felejteni), valamint az olyan apróságokról, mint a notóriusan ki-kigyulladó fékvisszajelző lámpa, most nem mesélek, így sem lesz rövid a történet, ellenben jó hosszúra fog nyúlni. A terjedelemre tekintettel ezért három epizódban ismertetem (aminek következtében egyetlen betűvel sem lesz rövidebb). 🙂

1. Elindulunk

Elszomorító az idő, csak tőlünk nyugatra, a Sella és a Rosengarten felé mutatkozik aránylag derültnek az ég. Keletről viszont bármit hozhatnak a következő órák. A Tre Cime kőoszlopai néha kibukkannak ugyan, de aztán újra rájuk telepszik a szürke felhőtömeg. Az Ausztriát és hazánkat áztató légörvény peremén vagyunk, nagyjából a Dolomitok – és azon belül, relatíve kis magassága miatt a Croda környéke – szinte az egyetlen olyan terület jelenleg az egész Keleti-Alpokban, ahol nem esik. Pontosítok: most nem, és talán a következő órákban sem fog. Vagy ha mégis, akkor nem számottevő mértékben, legalábbis a térségre vonatkozó meteorológiai oldalak jóslatai alapján ebben bízunk. Bár a felhőket és mozgásukat látva nem érzem meggyőzve magam a prognózis helyességéről, de végül is az idén már hozzászoktam, hogy két időjárási alaphelyzet van: A) esik B) esni fog

Az A) esetben egyértelmű, hogy nekivágjunk-e, a B) azonban már nehezebbé teszi a döntést. Ilyenkor kicsit erősebb optimizmussal azért általában lehetséges „valamit csinálni”. Érdemes elindulni, aztán menet közben (újra)tervezni a szóba jöhető lehetőségeket. Például mászás helyett felmenni a csúcsra a könnyebb úton (feltéve, ha létezik ilyen a célul kitűzött hegyre), vagy a félúton lévő turistaházhoz, átkelni egy hágón, megkerülni a hegyet, esetleg felkutatni a tervezett mászóút kezdetét, hogy legközelebb egyszerűbb dolgunk legyen.
Most is kattognak idebenn a fogaskerekek, mi legyen, hogy a napot valahogy kihasználjuk, a csaknem zárt felhőtakaró ugyanis nem sok jóval kecsegtet. Mire elérjük azt a szakaszt, ahol le kellene térni a turistaútról, el is kezd petymeregni. Ebből csak egy kiadós gyalogtúra lesz… Ez azonban kivételesen nem annyira bosszant, ellenkezőleg: inkább megnyugszom. Megkönnyíti a döntést, hiszen úgyis túl hideg lenne a mászáshoz. Most is kesztyűben gyalogolok, ráadásul a csúcsrégiókban erős északi szél állt az előrejelzésben. Igaz, egyelőre inkább kelet vagy délkelet felől fúj, de ez az apróság majdnem mellékes. Majdnem – mert arra a legcsúnyább az ég, ott a legvastagabbak és legszürkébbek a felhők, s ha az egész erre tart, akkor…

Óriás és törpe: a Pelmo és a Becco di Mezzodi
Óriás és törpe: a Pelmo és a Becco di Mezzodi

A napokban biztos itt is hullott jócskán csapadék, a Sorapiss, az Antelao és a Pelmo szikláit egyaránt kb. 2600 méterig porcukor borítja. A környéken szinte csak a Croda csúcsai szárazak. No meg még pár hasonlóan alacsonyabb kiemelkedés, mint a Cinque Torri – ujjai sötéten meredeznek átellenben, a Falzarego-hágó útjának irányában, és a már említett „Három nővér” kőcsoportja is hómentesnek tűnik, annyi alapján, amit látni enged magából. A táj viszont még a szemetelő esőben is gyönyörű, az erdei tisztáson tehenek legelnek, idilli környezet, és egyelőre azért annyira nem esik, hogy legalább a beszálláshoz vezető ösvényt ne próbáljuk felderíteni. Ha már itt vagyunk… Tehát elkezdek nézelődni és lám, apró kőrakás árválkodik egy öreg fa tövében! Ez kell nekünk! S ahogy elindulunk a turistaútra merőlegesen felfelé az erdőben, felbukkan a következő kis kőemberke, majd egy újabb. Ösvényről persze egyelőre szó sincs, ezt az „utat” még Karl May vagy J. F. Cooper rézbőrű hősei is maximum nyomnak neveznék. Egy törpefenyőkkel benőtt, füves, sziklás teknőben haladunk felfelé, később nagy kőtömbökkel teleszórt, hullámos felszínű réten emelkedünk, annak felső pereméhez tartva. A Croda megközelítése bizony nem azoknak a műkedvelő amatőröknek való, akik még a Hohe Wand és a Rax kényelmesen megközelíthető, egyértelmű útjait is keresgélni szokták…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Előttünk a Croda sziklatömbje

Felettünk népes zergecsoport legelészik, a kövek közt több lomha mozgású alpesi szalamandrával is találkozunk. Az eső elállt, a fűoldal tetején megtaláljuk azt az innen már határozottabb ösvényt, ami a Croda tömbje alá vezet. Hosszan harántolunk a gerinc alatt, majd felkapaszkodunk két omladékvályúban, végül magas falak felett vezető párkányon kerülünk a főcsúcs alá. Felettünk már csak karnyújtásnyira a cél, a sziklatorony teteje innen légvonalban alig több mint kétszáz méter (de milyen kétszáz!). Dr. Zsigmondy Emil Alpesi kalandozások c. művében eképp ír a hegyről:

„A Croda gigászi falát bámultuk, mely szinte egyenesen a tóba zuhan le. Széles, részben füves törmeléksáv fut végig nem túl magasan az egész falon. A csúcs tömbje meglehetősen jellegzetes, de azért jó, ha az ember már lentről megjegyzi magának. Kissé meghúzódik a Lago felé lefutó gerinc tornyai mögött. A tornyok teteje többnyire jól járható, csak az őket elválasztó mély hasadékok nem látszanak innen lentről. Úgy tűnik tehát, mintha a gerincen át lehetne legjobban fölmászni. Csakhogy aki ismeri valamennyire a Dolomitok fölépítését, az nem hagyja magát ilyen könnyen rászedni. Tudvalévőleg az a legbiztosabb módszer, ha a csúcshoz legközelebb eső sziklafolyosóban mászunk, már ha egyáltalán van ilyen, és járható. Mi is úgy határoztunk hát, hogy az említett tornyocskáktól balra fekvő hasadékban fogunk mászni. Ha járható, akkor okvetlen a csúcshoz kell vezetnie.”

Csakugyan a folyosót kell követni, mi is erre készülünk.

 2. A mászás

Delet harangoznak, mire elkezdünk mászni. Egy jobbra tartó repedést próbálok követni, ami eleinte nem is okoz gondot. A probléma más természetű: a kezeim szinte teljesen érzéketlenné dermedtek. Amióta néhányszor elfagytak az ujjaim, nem igazán bírok a hideg sziklákkal elboldogulni, kesztyűben meg elég kilátástalan vállalkozás lenne megpróbálni. Dörzsölöm, lehelem szorgalmasan az ujjaimat és a kézfejemet, de a kifújt levegő is hideg, nem sokat érek el vele. Ekkor, szinte varázsszóra, kisüt ugyan a nap, de néhány méterrel arrébb kellene lennem ahhoz, hogy ne végig árnyékban legyek. Nagyszerű. Megyek tovább, azaz mennék, de hirtelen egy falazóblokk nagyságú lépés kitörik alólam és ledübörög a meredek sziklaoldalban. Szerencsére még nem helyeztem rá a teljes súlyomat, de így is megijedek, és az eddiginél is óvatosabban folytatom az előre araszolást. Kis kerülővel rátalálok az „útra”, ahol egy masszív kőtömb ideális pont a stand elkészítéséhez.
Társam is indul, innen nem látom ugyan, de érzésre jól halad. Aztán valahol arrafelé, ahol az imént elkezdtem lebontani a hegyet, hirtelen ropogást hallok, megfeszül a kötél… Mint kiderül, kiszakadt egy méretes fogás és pont ráesett a lábára… Egyelőre tartom a kötelet, de közben végig a lehetséges vészforgatókönyveken agyalok. Ahol feljöttünk, ott elég macerás lenne visszajutni, de jobbra aránylag könnyen átjuthatunk a párkányra, ahol bizonyára elérjük az ereszkedő útvonalat (és tényleg oda jutottunk volna). De aztán szerencsére kiderül, hogy a baj nem akkora, és folytatni tudjuk az utat.

Merre tovább? Toronyiránt biztos nem, de kissé jobbra – bár a kihajló szikláktól az elejét nem látom – egy szép és mászhatónak tűnő bevágás húzódik felfelé. Mondhatni úgy is: az egyetlen mászhatónak tűnő lehetőség. Felállok az eddig standként funkcionáló tömbre és jobbra lépegetve bekukkantok az áthajlás mögé. Itt felettem kb. másfél méterrel príma kötélgyűrűhelyet látok, de ahhoz, hogy elérjem, fel kéne állnom a sima falra, és ebben a kényelmetlennek tűnő pozícióban kétséges, hogy az egyik kezemmel be tudnám bújtatni a gyűrűt a keskeny lyukba, amit ráadásul utána meg is kellene kötni. Ezért inkább behelyezek egy éket, ami nem százszázalékos ugyan, de elegendő lelki támaszt nyújt ahhoz, hogy feljebb merjek lépni a befűzéshez. Aggodalmam nem alaptalan, mert a szűk és kanyargós járatba a nálam lévő legvékonyabb zsinórt sem egyszerű bejuttatni, percekig tuszkolom, mire a vége kibukkan a túloldalon. Más kérdés, hogy maga a felmászás egyszerűbb, mint amire számítottam (a nálam lévő vázlaton szereplő ötödik fokozatot meg se közelíti, no de ezt előre nem tudhattam). Ez a felismerés viszont arra ösztönöz, hogy továbbra is várjam, mikor érek ahhoz a bizonyos kulcshelyhez, aminek valahol még ebben a kötélhosszban kell lennie. Így mászás közben egyfolytában keresem, hová tudok további jó köztes biztosításokat elhelyezni. Keresem, csak nem találom… 🙂

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Dermedtkéz-huholás a bevágásban

Úgy tíz méterrel feljebb egy félig bevert régi szög árválkodik az eddig követett meredek bevágás közepén, az alul oly nehezen befűzött kötélgyűrű óta nagyjából ez az egyetlen lehetőség. Zsinórt hurkolok a szög tövére, majd abba egy karabinert akasztok, s mehet bele a mászókötél. Bizonyára nem tartana túl sokat, de a semminél ez is több. A remélt nehéz szakasz viszont továbbra sem akar jönni (ami azért nem akkora baj), a mászás végig élvezetes. Stabil kőzet, jobb lábbal a jobb, ballal a bal oldali falon lépegetek felfelé, fogás is akad bőven. A bevágás végén kicsit ügyeskedni kell ugyan, hogy balra ki tudjak kapaszkodni egy párkányra, de ott hál’istennek két stabilnak tűnő szög figyel egy zsinórral összekötve. Ideális standhely, kényelmes és panorámás, ahonnan a következő kötélhosszak iránya és a hátul jövő mászótárs egyaránt figyelemmel kísérhető.

Két könnyű kötélhossz után egy nyirkos, földes kőzetű barlangocskánál („el buso”) standolunk, innen jön a második nehezebb mászófeladat. A balra lévő sima, csaknem függőleges falon kell felmászni, minél közelebb maradva a barlang széléhez. Nem néz ki egyszerűnek, de az odú szélénél lévő tömbök hatalmas fogást és később, lábmagasságba kerülve, jó lépést is nyújtanak. Pár méter után szelídül a meredekség, most viszont az a nagy kérdés, hol kell majd balra áttraverzálni a sima falon. Mert valahol át kell, ez biztos! Az útvonal ugyanis a tőlem 5-6 méterrel balra, valamivel feljebb kezdődő bevágásban vezet tovább.
Egyelőre még felfelé mászok, de nemsokára járhatóbbnak tűnik a fal, vannak lépések. A fogások már nem hemzsegnek annyira, de látszik, hogy az átjutás sokkal inkább elszántság, mint mászótechnika kérdése. A traverz istenien szellős, körülöttem meredeken alázuhanó falak, alattam a Lago csillogó víztükre mellett a Palmieri menedékháztól fel-felhatoló zajok képviselik a civilizáció nyomait (milyen közel van, mégis mennyire távoli most, hogy egy fal közepén vagyunk!). Középen egy ereszkedőstand, beleakasztok egy köztest, de nem maradok itt, folytatom a harántolást. Úgy tíz méterrel feljebb, a már említett bevágás elején találok még két falszeget, itt állok csak meg standot építeni. Az egyik szög mozog, ezért a felette lévő repedést kihasználva, egy ékkel kiegészítem a rendszert, csak aztán kiáltok le, hogy „Indulhatsz!”

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Indulhat a traverzálás…

Társam is átjön, habár a traverzet megpillantva először kicsit megszeppen, ami érthető. 🙂 A standnál nincs túl sok hely, kényelmetlen ácsorogni, ezért a felszerelés elrendezése és a kötél átszedése után igyekszem fénysebességgel elrobogni. Közben kissé türelmetlenül veszem tudomásul, hogy ismét pettyeg az eső. Szerényen, alig észlelhetően, de időnként érzem, ahogy egy-egy csepp rám hullik. Már a felénél is kevesebb van hátra a mászásból, annak is a könnyebbik fele. Most már igazán kibírhatná, ilyenkor, ha már túl vagyunk a munka oroszlánrészén, sokkal nehezebb elfogadni, ha fel kell egy túrát adni (persze indokolt esetben ilyenkor is tudni kell visszafordulni).

Egy rövid és eseménytelen hossz után ismét egy közel függőleges, sima bevágás alatt állunk. Nem látszik sétaútnak, de némiképp nyugtatóan hat az a tény, hogy ez a szakasz minden leírás és vázlat szerint könnyebb az eddigieknél. Némi hezitálás után („Biztos, hogy itt kell felmászni?”) nekivágok. Kiderül, hogy csakugyan könnyű (azaz ne higgy a látszatnak!), feltéve persze, ha az ember ismeri a kémény- és repedésmászás egynémely módszerét.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Itt vezet tovább az út

Ismerem. Ergo, haladok felfelé. Mi több, jól haladok. Annyira jól, hogy rögtön az előttem jobbra felszökő Croda csúcstornyát és a felettem kissé balra magasodó, vele azonos magasságú Campanile Innerkofler sziklabástyáját elválasztó széles bemetszésben vagyok (ami egyébként az Eötvös báró iránti tisztelet jeléül ma a Forcella di Eötvös, azaz Eötvös-csorba nevet viseli). A nyeregbe egy jobbra tartó repedés mentén tudok felkapaszkodni, stand kiépítéséhez aztonban nem találok megfelelő fix pontot. Van itt kőtömb bőven, de egyik sem tűnik túl stabilnak. Szabad kötelem viszont bőven van még, ezért túl sokat nem teketóriázok, megcélozom a torony falában kb. húsz méterrel feljebb lévő standot. Innen nem látom ugyan, de mivel ereszkedni is arról szoktak, bízom benne, hogy tényleg ott lesz (és abban, hogy elég lesz a kötél is odáig). Jobbról, a csúcsfal akár nagyon kitettnek is mondható – viszont lépcsős kőzetű, könnyen mászható – élén kapaszkodok fel a remélt álláshelyig, ahol a repedezett falba verve tényleg találok két szöget. Közülük szerencsére csak az egyik mozog. A másik is mozog, de nem „annyira”. Az eső viszont már pont annyira esik, hogy a visszafordulástól csupán annak tudata választ el, hogy innen már tényleg csak egy egyszerű és rövid kötélhossznyira vagyunk a csúcstól. Ha csak egy kicsit több vagy nehezebb mászás lenne hátra, szorgalmaznám az ereszkedés azonnali megkezdését, így azonban már fejezzük be, amit elkezdtünk!
Természetesen, ha zivatar veszélye fenyegetne, akkor se haboznék hátat fordítani, de ez inkább csak elméleti kérdésként szerepelhet ebben a sakkjátszmában. Gyakorlatban, ha zivatargyanús idő lenne, már sokkal korábban visszakoztunk volna – de valószínűbb, hogy akkor el se kezdjük a mászást. Ezek a gondolatok is átfutnak rajtam, miközben balra tartva, csigavonalban kerülöm az utolsó függőleges falat. Aztán egy hasadékon keresztül elérem a Croda tetejét. Társam nemsokára szintén megérkezik. A kötelet felszedjük és átfűzzűk a standról lógó vasgyűrűn az ereszkedéshez, de mielőtt lefelé indulunk, még villámgyorsan bevéssük magunkat a csúcskönyvbe.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
A könyv fémdobozát igen nehezen sikerült kinyitni

Zsigmondy így írja le ezt az utolsó szakaszt (és milyen igaza volt!):

„Az északi csúcs viszont áthajló fallal fordult felénk (tehát dél felé), jobbra (kelet felé) pedig függőlegesen szakadt le vagy százméteres mélységbe. Hasonló, borzongatóan meredek falak zuhantak le a csorbától is, nyugat felé (…) A tulajdonképpeni csúcshoz egy darabig a gerincen haladtunk, míg csak ki nem emelkedett belőle az áthajló fal. Itt nem volt más választásunk, ki kellett másznunk egy párkányra, mely a bal oldalon húzódott. Ahhoz, hogy a párkányt elérjük, egy háromméteres lépcsőfokot kellett leküzdenünk. Most tehát a csúcstól nyugatra voltunk, s én azonnal meg is másztam volna, csakhogy függőlegesek voltak a falak. Továbbóvakodtunk hát egy egészen keskeny kis párkányon, s végül a csúcstól északra elhelyezkedő csorbában lyukadtunk ki. Itt egy párkány húzódik tovább északkelet felé, áthajló sziklák alatt, s kivezet egy szakadékhoz, mely az északkeleti oldalon fut le a csúcstól. A csúcsot tehát csigavonalban kell megmászni.”

3. Az ereszkedés

Körben már el-eltünedeznek a távolabbi hegyek az egyre sűrűbb esőfüggönyben, szürkésbarnán gomolyognak a felhők, nem túl sokat látunk az egyébként lenyűgöző tájból. Az első két ereszkedés után akad egy plusz izgalom, mivel a harmadik standhoz át kell sétálni az Eötvös-csorba túlsó végéhez és pár métert le kell mászni a meredek keleti oldal mindenütt vizes és itt-ott havas szikláin. Óvatosan mozogva sikerül elérnünk a standszögeket, egy kis gubancolást követően folytatódik az ereszkedés. Még nyolc ilyen mutatvány vár ránk, mely során egyrészt vigyázni kell arra, hogy se a lábunkkal, se a kötéllel ne sodorjunk le köveket (lehet akármilyen szilárd a kőzet, a párkányokon akkor is van némi laza törmelék), másrészt meg kell találni a következő fix ereszkedőpontot. S persze arra is ügyelni kell, hogy a kötelet magunk után akadálytalanul le tudjuk húzni, ne szoruljon például egy repedésbe.

Szűnik az eső, helyette óriási pelyhekben havazik. A karácsonyi hangulathoz szinte minden feltétel adott, jóformán csak néhány csillogó fenyődísz és egy kis mézeskalács-illat hiányzik. Fantasztikus! A naptár szerint szeptember első felében járunk, most kell(ene) jönnie az indián nyárnak… Ahogy felfelé tekintgetek, egy-egy hópihe a szememben landol, amitől a látvány-érzés-képzelet hármasának köszönhetően borzongás fut végig rajtam. Nagyon nem vagyok még a karácsonyra hangolódva…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Eső, köd, sziklatornyok és a Lago

Az ereszkedés rutinszerűen megy, biztosító kantár beakasztása, kötél standgyűrűbe fűzése, csomó ki- és rákötése, húzás, ereszkedő eszközbe fűzés, lehajítás, mászópartner lecsekkolása, kötél eligazítása, kigubancolása – milliószor végzett mozdulatok, de pont ezért kell nagyon vigyázni, nehogy valamelyik rutinműveletnél hibát kövessünk el. Ilyenkor a legapróbb figyelmetlenség is könnyen az utolsó lehet…

A nyolcadik ereszkedés táján megszűnik a havazás és az eső is elhalkul. Az út lefelé viszont kezd egy kicsit meghökkentővé válni: egy tetőszerű áthajláshoz érünk, ami alatt néhány métert a levegőben szabadon lógva ereszkedünk, míg újra kézközelbe kerül a szikla. Ezt két egyszerűbb kötélhossz követi, a második végén újabb áthajlás.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Meredek falak közt, esőben…

Az erősen kihajló fal tövében már a szitálás is megszűnt, és bőven maradt időnk arra, hogy világosban elérjük legalább a turistautat. Most már semmi nem sürget, kényelmesen pakolhatjuk a felszerelést, ehetünk-ihatunk. Kell is egy kis energiapótlás, mert innen még legalább két óra gyaloglás vár ránk az autóig. A törpefenyőkkel benőtt vályút ezúttal elkerüljük, egy rövidebb útvonalon, a Cason di Formin merész falait északról határoló omladékfolyosóban megyünk-csúszkálunk le. Újabb meredek fal, talán egy újabb kihívás – közben azért sötétedik, az útvonalat és a fal részleteit már hiába nézegetem, de így is érezhető a feladat nagysága…
Előttünk a Tofana masszív tömbjei már homogén árnyakként magasodnak a Falzarego-hágót övező birkalegelők fölé, körülöttük finom szerkezetű vattafoszlányként terülnek szét az esőfelhők szakadozó maradványai. Megvan a turistaösvény, egyelőre lámpa nélkül követjük. Aztán – a sokadik csobbanást követően – mégis előkotorjuk a világítást, mert az út kivehető ugyan, de az már nem annyira látszik, hogy pontosan hova, mibe lépünk. Végül is esett, nem lepődhetünk meg azon, ha keletkezett néhány pocsolya is délelőtt óta…

A történet képekben:

Kategóriák
Hegymászás Túra

Hegymászás helyett

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Hegymászó élmények helyett az idei nyár türelemre tanít.

A természet, az időjárás, a Hegy mindig erősebb, ezt soha nem szabad elfelejteni. Mi, emberek, ott fenn csak vendégek vagyunk. Hívatlan vendégek, akik vagy bebocsátást nyernek, vagy nem. S idén hiába kopogtattuk az ajtót, zörgetésünk általában süket fülekre talált. A bejáraton lógó tábla szerint a nyár technikai okokból elmaradt (illetve egy szerdai napra esett, de erről a napról majd máskor).
A szerencse pedig ritka jószág, nem érdemes mindent erre alapozva, meggondolatlanul és engedély nélkül azon a bizonyos ajtón belépni. Okosabb tudomásul venni, hogy az Alpok nem egy mászócsarnok vagy edzőterem, ahol központilag lehet a klímát szabályozni. Közhely, de a hegyek tényleg megvárnak, és addig sem kell unatkoznunk, míg az út ismét megnyílik.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Ha otthon vagyunk, bármi másra sort keríthetünk, amit eddig kihagytunk. Ha pedig már valamelyik helyszínen vagyunk, lehetőségeink korlátain belül még mindig több választásunk van. Kotorjuk elő régóta halogatott könyveinket (amiket pont ilyen esetekre vittünk magunkkal), aludjuk ki magunkat, vagy csak figyeljük a felhők játékát, az esőcseppek és a szél hangjait – és bátran fedezzük fel mindazokat a látnivalókat, a virágoktól (nagyon érik már egy virágos bejegyzés!) a múzeumokig, amik mellett máskülönben, tekintetünket a hegyre szegezve, elszaladnánk…

És reménykedjünk a vénasszonyok nyarában.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Kategóriák
Hegymászás Túra

Szezonnyitó Sonnblick

Vadul tajtékzó, akadályt nem ismerő patak, a környékét párafüggönnyel beterítő, fehéren sistergő vagy magasról alázúduló vízesés – az Alpok kristályos vonulatai közt mindennapos látványnak számítanak, mégis mindig megállásra késztetnek. A víz ereje ugyanúgy lenyűgöző, mint az alpesi virágok makacs kitartása, ahogy látszólagos törékenységük ellenére dacolnak az erdőhatár felett uralkodó zord körülményekkel. A havasi réteken pirosló rododendronok, tárnicsok, margaréták, boglárkák és a növényvilág többi színes képviselői máshol, más körülmények közt nem érdekelnek különösebben, a hegyeket járva viszont nem tudok átlépni felettük anélkül, hogy legalább néhány pillantásra méltatnám szépségüket. Elképzelhető, hogy a fölöttük terpeszkedő kopár, havas magashegyi táj kontrasztja teszi ezeket az apró színfoltokat ennyire vonzóvá, de az is lehet, hogy (milyen meglepő) egyszerűen csak szépek. A színes és a szép a mi túlcivilizált világunkban nem feltétlenül szinonimái egymásnak, de a természet tudja, mit miért tesz. A színeknek célja is van, s hogy ez még a mi érzékeinkre is hatással van, már csak a hab a tortán. Ami nekik a túlélésről és a faj fennmaradásáról szól, az nekünk csupán a hegymászás, túrázás élményének a fokozása – lefényképezésre csábító apróság, ami érdekesebbé teszi a mi önként vállalt küzdelmünket a meredek ösvényekkel. S még egy ok, amiért szívesen újra és újra visszatérünk…

Vihar tépázta fák a csúcsok alatt
Vihar tépázta fák a csúcsok alatt

Az az érzésem, hogy már jártam itt. Vagy egy pont ugyanilyen hegyen, ami persze lehetetlen, mert két egyforma hegy nincs (ebben ugyanis nem osztom az egykori híres cortinai vezető, Michel Innerkofler álláspontját, aki szerint „minden hegy egyforma”). Egyvalami azonban bizonyos: az út minden egyes szakasza erősen emlékeztet egy-egy korábbi túrám valamelyik részletére. A patakon átkelve olyan érzésem van, mintha a Zillertal olvadó gleccserei alatt járnék, a havas teknőben oldalazva a Monte Rosa lejtőin érzem magam. A gerinc meleg szikláin a Weissmies vöröses gránittömbjeit markolom, a csúcs alatt a Breithorn messzire kinyúló párkányait kerülöm. A csokrokban pirosló alpesi rózsák közt a Wetterstein zord mészkőfalai alatt sétálok, a vízesés a Val di Genova gránitfalairól zuhog alá…

Ez egy ilyen nap, az eddigi túrák képei visszaköszönnek…

Felhők felett, alatt, között
Felhők felett, alatt, között

Fenn a hó, lenn a virágok, közöttük a kövek…

És az út fel és le, képekben.

Kategóriák
Hegymászás

Két kilométer szikla

A Keleti-Alpok legnagyobb fala (képeslap)
A Keleti-Alpok legnagyobb fala (képeslap)

Öt óra a Watzmann keleti falában

Bármilyen apróság különleges értelmet nyerhet, amint valamihez kötődni kezd. Az ablakon beszűrődő tücsökciripelést például évekig észre sem vettem, de mostanában amint meghallom, gondolataim határt nem ismerve szárnyalnak a végtelenbe – hogy egy végtelen, kétezer méteres sziklafalnál megtorpanjanak…

A hold sárgás fénye csupán a magasan felettünk lévő falszakaszokat világítja meg. Itt lent, az Eisbach mélyen bevágódott völgyének alján sötét van. De ettől még ijesztőbbek a falak, a távolság pedig, ami a tetejüktől elválaszt, valószínűtlenül soknak tűnik. A görgetegen balra tartunk, a nyomok egyre meredekebben vezetnek felfelé. A törmelékről hirtelen füves terepre érünk, ami azt jelenti, hogy már a falban vagyunk. A féllábszárig érő fűben harsány tücsökciripelés adja az aláfestést a kapaszkodáshoz. Ez valamelyest oldja a szorongást, egy-egy pillanatra a friss szénaillatú kaszálók hangulatát villantja fel. Ám a füves bordán lépkedve akaratlanul is le-lenéz az ember valamelyik oldalra. S mivel ezeket a pillantásokat a mélyben beláthatatlan távolságban nyeli el a sötétség, a szelíd alpesi rétekről hamar visszazökkenek a meredek valóságba.

A fal tövében lapuló hómező felől hallatszó patakcsörgedezés egyre erőtlenebb, majd teljesen elnyomja a rovarok éles dallama. Hátra tekintve a szurokfekete falaktól keretezett völgykatlanra, a szemközti hegyek felett mintha szürkülne az ég. Lámpa már nem kell, csupán a kényesebb szakaszokon kapcsolom be néhány méter erejéig. A kitaposott, jól követhető nyomot egy-egy nedves, mohos sziklatábla szakítja meg. Errefelé már világosban szokás közlekedni, mi viszont egy kicsit korán indultunk. Nem árt tehát a fejlámpát kéznél, azaz a fejünkön hagyni. A nagy omladékkatlanba érve tesszük csak el, helyette magunkra húzzuk a beülőt. Nem mintha a közeljövőben szükséges lenne, de mit lehet előre tudni. A falat mászók legtöbbször itt szoktak beöltözni (ha ugyan a vizes kőlapok keresztezése korábban nem teszi szükségessé), annál is inkább, mert a további úton nem célszerű indokolatlanul megállni, legfeljebb egy-egy rövid szusszanás erejéig. A mászókalauzok szintén a szükségtelen várakozás mellőzésére szólítanak fel, ami nem véletlen – a Watzmann keleti falának egyik legnagyobb veszélye a kőhullás, melynek az útvonal nagy részén fokozottan ki van téve az ember. A leírásokból kiderül, hogy a hegy bizony túl gyakran és eléggé bőkezűen szórja darabjait az őt meghódítani szándékozókra!

Az árnyék lassan visszavonulót fúj...
Az árnyék lassan visszavonulót fúj…

Most szerencsére minden csendes. Előttünk, mellettünk, felettünk pedig egyre jobban kibontakozik az óriási sziklaoldal. Lassan narancssárga fény önti el a hegyet. Eddig nem túl sokat láttunk belőle, most lesz csak igazán érezhető, hogy mekkora valójában! Kicsit nyomasztó, amikor az ember kinéz egy viszonylag közeli pontot, mászik negyedórát, és az illető hely még szinte ugyanolyan távol látszik. De a lényeg, hogy magunkban tudjuk: haladunk (és ebben a magasságmérő is megerősít). Méghozzá meglepően gyorsan, az első négyszáz méter szinthez mindössze egy óra kellett. A következő sem tart tovább, nemsokára az első nehezebb feladat, a „Platte” alatt állunk. „Fal a falban” ez a nyolcvan méteres tábla, melyen kivételesen biztosítással mászunk át. Bár valószínűleg kötél nélkül is menne, de egy mellettünk lepattogó – szerencsére jelentéktelen méretű – kő és az alul ásítozó mélység egyaránt óvatosságra int.

A „Platte”, ahol 80 méter erejéig előkerül a kötél
A „Platte”, ahol 80 méter erejéig előkerül a kötél

A „Rámpa” szikláin tovább folytatódik a könnyű élménymászás. A kőzet meglepően szilárd, szinte várom már, hogy mikor jön a feketeleves. De ilyesmiről szó sincs! A megtévesztő nevű „Csúcsszakadék” simára mosott, fehér mészkőlépcsőin ugyanolyan nagyszerű a terep, s az útkeresés sem okoz különösebb fejtörést. Az előttünk haladó párosnak viszont nincs ilyen szerencséje. Balra tőlünk, valami eléggé kellemetlennek látszó helyen pillantjuk meg őket, láthatóan eltévedtek. Némi útbaigazítás után visszamásznak, majd elindulnak a helyes irányba (kellett nekik ennyire sietni!).

Több mint ezer m szint megmászása után végre reggelizünk
Több mint ezer m szint megmászása után végre reggelizünk

A „Dabelstein-Platte” környéke kiváló pihenőhely. Reggelizés közben végigtekintek a napfényben fürdő tájon. A „Watzmann-gyerekek” nemrég még fölénk magasodó toronycsúcsain már majdnem keresztüllátunk. A Königssee álmoskék vizén az első hajók hangtalanul szállítják a turisták előőrseit, St. Bartholomä újból megtelik nyüzsgő élettel. A kikötői pénzbedobós távcső bizonyára ismét a falra szegeződik – de mindebből itt semmit nem lehet érezni. Túl messze, túl magasan vagyunk ahhoz. Csend van, melyet csupán néha szakít meg egy helikopter duruzsolása és valami furcsa berregés. Sejtem, hogy a falban lévő parányi menedékkunyhó felújításának van köze hozzá, de ettől még nem nyugszom meg. Egy ilyen fémszitakötő által kavart légörvény sok mindenre képes, könnyedén el tudja indítani azt, amitől egész úton a legjobban tartunk! Noha továbbra is minden mozdulatlan, de nem tudom a fejemből teljesen kiverni a sötét gondolatokat…

50 év után felújítva mehet vissza a helyére
50 év után felújítva mehet vissza a helyére

Még egy rövid gerinchát, és hamarosan tanúi lehetünk annak, amint néhány szorgoskodó alpinista-munkás éppen a helyére illeszti a frissen festett, kutyaház méretű építményt. Kilenc óra sincs, és már „csak” bő háromszáz méter szint van hátra a csúcsig. Nos, ez annyi, amennyi a Tátrában vagy a Raxon igencsak jókora letörésnek számítana, de itt csupán töredéke (mintegy hatodrésze) a teljes falnak! Némi törmelék után a kiszálló kémény ismét szép mászással örvendeztet meg minket. Jobbról már hallani a gerinc drótkötelein csörgő turistákat. De még előttünk az út kulcshelye: egy szellős és meredek felszökés. Erre a néhány méterre újból előszedjük a kötelet – ez a művelet tovább tart, mint maga a felmászás. Aztán a Végtelen utolsó, kissé törékeny lépcsői következnek. Koncentrálni viszont itt is muszáj, bármennyire hajlana az ember a lazításra.

Már majdnem fenn vagyunk
Már majdnem fenn vagyunk

A csúcson elég sokan vannak, így hát kissé lejjebb telepszünk pihenni. Az idei nyár talán legszebb napját sikerült kifogni, ezért nem akaródzik abbahagyni a nézelődést. Alig tudok betelni a kilátással, amit a gerincen felénk hömpölygő tömeg sem tud zavarni. Tizenharmadika van, úgy tűnik, ez a Watzmann-szerencseszámom. Tizenhárom éve voltam először a Hegyen, és három éve ugyancsak ilyenkor, augusztus tizenharmadikán sikerült a főcsúcs – a Mittelspitze – keleti falán feljutnom. Furcsa, hogy elméletileg a mai a legnehezebb a három túrám útvonala közül, mégis ezt sikerült a legzökkenőmentesebben leküzdeni.

Noha még nem vagyunk lent, és a szokással ellentétben nem is a legegyszerűbb visszautat választjuk. Ilyen fantasztikus időben bűn lenne kihagyni a túra megkoronázását, a Watzmann három csúcsát összekötő nagyszerű gerincet. Jóformán mindenki szemben jön, de ez most nem túlzottan érdekel. A Mittelspitzén éppen túljutva összeakadunk egy megszállott fotóssal. Mindenáron azt szeretné, hogy menjünk vissza a kereszthez egy közös fénykép erejéig. Hát köszönjük, de nekünk mára öt kilométernyi mászás bőven elég! Bár nem egészen érti, de nem világosítom fel, hogy mi az oka húzódozásomnak. Majd, miután tudomásul vette, gyorsan ráveti magát a következő gyanútlan áldozatokra… Nekem általában – főleg egy fárasztó túrával a hátam mögött – felérve a hegy tetejére, nem egy vigyorgó ábrázatú fotó elkészítése a legfontosabb. Jobban esik elmerengeni a táj harmóniáján, minél többet befogadni az élményből, elvégre olyan rövidek ezek a pillanatok. Hiszen néhány óra elteltével csak az emlékek maradnak belőle…

A magasságmérő nemsokára ismét szerephez jut, csakhogy ezúttal a csökkenést figyeljük árgus szemekkel. Igaz, nem sietünk túlzottan, többször is megállunk „ebédelni”. Fürdés a Königssee – alkalomhoz illően – kivételesen meleg (23 fokos) vizében, egy rövid levezető túra az egyetlen működő pizzéria felkutatására, majd irány a táborhely, ahol a többiek már aggódva várnak minket. Holnap aztán azzal a nagyon jó érzéssel folytatódhat a hegyi program, hogy egy régi álom ismét beteljesült…

(A túra időpontja 2003. augusztus 13.)

Több kép: