Kategóriák
Hegymászás

Glödis, délnyugati gerinc

A Magas-Tauern déli felén, nagyjából a Lienz-Kals-Heiligenblut által határolt háromszögben emelkedő Schober-csoportot találóan a kis emberek Nyugati-Alpokjának („Alpokjának” – hogy ez milyen bénán hangzik, de magyarul nem tudok helyette jobbat, ha valaki igen, szóljon!) is nevezik, célozva arra, hogy csúcsai a Keleti-Alpok hasonló háromezreseihez viszonyítva, azoknál többnyire nehezebb túrával érhetők el. A meredek oldalakban, éles gerincekben bővelkedő hegycsoportot szinte csak az összefüggő jégmezők, számottevő gleccserek hiánya különbözteti meg nagyobb „testvéreitől”. A négyezresekhez képest hiányzó magasságokat pedig majdhogynem pótolják a relatíve nagy leküzdendő szintkülönbségek, ill. távolságok. Itt is vannak bőven olyan túrák, amik során célszerű első nap felgyalogolni az útvonal által érintett menedékházhoz és csak másnap kezdeni bele a túra érdemi részébe, akár a Nyugati-Alpokban. Kivéve persze, ha a ház annyira lent van, hogy nem nyernénk vele sokat, maximum egy órát. Mint például a következő túra esetében…

A Glödis (3206 m) ötoldalú merész piramisára elég egy futó pillantást vetni ahhoz, hogy rabul ejtsen, és felkerüljön a megmászandók listájára. Elérése azonban nem is olyan egyszerű, jóllehet a délkeleti gerincén pár éve megnyitott klettersteig nagymértékben leegyszerűsíti a dolgot. Ezen az útvonalon már felesleges kötelet és egyéb mászóeszközt cipelnünk, miképp azt a kiépítés előtti időkben kellett. A hegynek azonban maradt még négy másik gerince, amelyiken át ezután is hódolhatunk a klasszikus mászásnak, ha holmi vasakba, sodronykorlátba kapaszkodva feljutás nem elégít ki bennünket, valamivel többet szeretnénk. A legnagyszerűbb lehetőség közülük kétségen kívül a hosszú délnyugati gerinc, ami többek szerint nem csupán a hegy, hanem az egész Schober-csoport egyik legszebb útvonala!

Miért is? Először is, éles, meredek, bombabiztos kőzet alkotja – de ezen a fontos jellemzőn kívül is minden körülmény adott itt egy gyönyörű mászótúrához! Az útirány aligha téveszthető el, a gerinc szinte nyílegyenesen húzódik a csúcs felé. A biztosítás sem okoz sok fejtörést, szinte bárhol építhetünk standot, ha van nálunk pár hosszabb heveder – noha nittek is akadnak, de ha esetleg nem vesszük észre őket, akkor sincs baj, a természetes lehetőségek száma nem csekély. A Glocknert is magában foglaló körpanorámán kívül pedig az igazi hab (a torta helyett) a túrán a lemeneti ösvény: egy könnyű és kiváló biztosított klettersteig vezet a délkeleti gerinc lábához, ahonnan kényelmes gyaloglással térhetünk vissza a kiindulópontba.

Minden annyira idilli tehát, hogy az már szinte gyanús. Bizonyára felmerül a kérdés, hogy mi lehet a hátulütője a túrának? Nem titok, hogy ne húzzak senkit csőbe, máris elárulom. Két lényeges kellemetlenség is akad az út során, az egyiken viszont már a beszálláshoz vezető ösvényen túl fogunk jutni. Itt ugyanis az út a jelzések, kőemberek ellenére csak elméletileg létezik, egy hosszabb szakaszon kőtömbökkel borított, elég kényelmetlen terepen kell áthaladnunk (kérdés azonban, hogy helyette jobban esne-e a beszállások alatt oly gyakori omladéklejtő, de gyanítom, hogy akkor már inkább a kövek). A másik szépségfelejtő rész a mászás legutolsó kb. két kötélhossznyi szakasza. A csúcstömb teteje ugyanis óriási, szekrény méretű, billegő tömbökből, kőlapokból áll, melyek első pillantásra és mászva rajtuk sem túl bizalomgerjesztőek. Itt nagyon óvatos közlekedés célszerű, ennyit azonban bőven megér mindaz az élmény, amit összességében ez a mászótúra jelent!

Apropó, Glockner – ha már említettem, vonhatunk némi párhuzamot is vele, egészen pontosan a Stüdlgrat nevű, elég közismert mászóútjával. Itt ugyanis ahhoz egy kicsit hasonló nehézségek várnak (III+, de ez pusztán a fokozatot tekintve érvényes, a mászás ugyanis egészen más jellegű), viszont jóval kényelmesebb lemenet, tömeg és jeges lejtők nélkül. A hágóvasat, csákányt sem kell cipelnünk, ami lehetővé teszi a könnyedebb mozgást, azaz fokozza az élményt. A döntés tehát a minénk, amiben a mellékelt képekkel erősen részrehajló módon egy kicsit befolyásolni szeretnék mindenkit, aki szereti a szép útvonalakat. 🙂

Az útvonal

Most nem részletezem a gerinchez a felmenetet, és a visszatéréshez használt ösvényt sem, elvégre ez itt nem egy mászókalauz (de egyszer talán az is lesz belőle 🙂 ), csupán a mászóútról adok egy rövid áttekintést. Ennyivel egy magashegyileg kicsit gyakorlott hegymászó már simán elboldogul, eltévedni szinte lehetetlen…

A mászás a Kalser Törlből indul, a kezdetben füves gerinc jobb oldalában, majd felfelé jutunk az első standnittekhez. Innen rögtön sziklássá válik a terep, az első néhány gerinctornyocskán keresztül pár hossz után elérjük a kulcsszakaszt, ami egy 30 m magas, táblás felszökés. Ezen (3 nitt, III+) nagyjából toronyiránt fel majdnem a tetejére. A végén balról mászunk fel rá, majd további nehézségek nélkül még kb. 7 kötélhossznyit haladunk előre az alig emelkedő élen, csak kicsit térünk le róla, ahol szükséges. Egy csorba után a gerinc a hegy széles tömbjének oldalában mintegy bordaszerűen, meredekebben folytatódik. Maga a mászás azonban ezután sem lesz nehezebb. Néhány kötélhossz után egy szép bevágásban kapaszkodunk fel, majd elérjük a hirtelen laza kőzetűvé és tarajszerűvé váló gerinc végét, ahonnan már csak maga a csúcstömb megmászása van hátra. Ez viszont hatalmas, lazán egymásra hányt tömbökből áll, melyek látszólag bármikor megindulhatnak (persze már időtlen idők óta ugyanebben az állapotban vannak, tehát azért elég jók az esélyeink, hacsak nem rántunk egy nagy szekrényt szándékosan magunkra). Ezen a bizarr kőbányán át a csúcskeresztig hátralévő kb. 2 kötélhossznyi szakaszt óvatosan tegyük meg!

Technikai adatok

  • Kiindulópont: Seichenbrunn (1626 m), elérhető Lienz felől Nussdorf érintésével, a Debanttalba vezető úton, parkoló a behajtási lehetőség végén (Lienzből 18 km, az utolsó pár km nem aszfaltozott, de még tűrhető minőségű út).
  • Menedékház: Lienzer Hütte (1977 m, ÖAV), a parkolótól kényelmes gyalogúton 3 km, kb. 45 perc.
  • Beszállás: Kalser Törl (2815 m), a parkolótól a hütte érintésével, jelzett úton 1200 m szint / 3-4 óra.
  • Nehézség: egy kötélhossz III+, általában II és III, ritkán könnyebb.
  • Mászóút: 400 m szint, kb. 700 mászóméter (kb. 17 kötélhossz).
  • Mászóidő: 3-4 óra.
  • Felszerelés: 50 m-es egészkötél, 4-5 hosszabb heveder ajánlott, egy éksor is hasznos, de a fokozatban magabiztos mászóknak nem létszükséglet.
  • Lemenet: a délkeleti gerincen („Glödis-Klettesteig”, B) 30-60 perc a sziklák aljáig, ahonnan további 3 óra a parkolóig.
Kategóriák
Hegymászás Túra

Szezonnyitó Sonnblick

Vadul tajtékzó, akadályt nem ismerő patak, a környékét párafüggönnyel beterítő, fehéren sistergő vagy magasról alázúduló vízesés – az Alpok kristályos vonulatai közt mindennapos látványnak számítanak, mégis mindig megállásra késztetnek. A víz ereje ugyanúgy lenyűgöző, mint az alpesi virágok makacs kitartása, ahogy látszólagos törékenységük ellenére dacolnak az erdőhatár felett uralkodó zord körülményekkel. A havasi réteken pirosló rododendronok, tárnicsok, margaréták, boglárkák és a növényvilág többi színes képviselői máshol, más körülmények közt nem érdekelnek különösebben, a hegyeket járva viszont nem tudok átlépni felettük anélkül, hogy legalább néhány pillantásra méltatnám szépségüket. Elképzelhető, hogy a fölöttük terpeszkedő kopár, havas magashegyi táj kontrasztja teszi ezeket az apró színfoltokat ennyire vonzóvá, de az is lehet, hogy (milyen meglepő) egyszerűen csak szépek. A színes és a szép a mi túlcivilizált világunkban nem feltétlenül szinonimái egymásnak, de a természet tudja, mit miért tesz. A színeknek célja is van, s hogy ez még a mi érzékeinkre is hatással van, már csak a hab a tortán. Ami nekik a túlélésről és a faj fennmaradásáról szól, az nekünk csupán a hegymászás, túrázás élményének a fokozása – lefényképezésre csábító apróság, ami érdekesebbé teszi a mi önként vállalt küzdelmünket a meredek ösvényekkel. S még egy ok, amiért szívesen újra és újra visszatérünk…

Vihar tépázta fák a csúcsok alatt
Vihar tépázta fák a csúcsok alatt

Az az érzésem, hogy már jártam itt. Vagy egy pont ugyanilyen hegyen, ami persze lehetetlen, mert két egyforma hegy nincs (ebben ugyanis nem osztom az egykori híres cortinai vezető, Michel Innerkofler álláspontját, aki szerint „minden hegy egyforma”). Egyvalami azonban bizonyos: az út minden egyes szakasza erősen emlékeztet egy-egy korábbi túrám valamelyik részletére. A patakon átkelve olyan érzésem van, mintha a Zillertal olvadó gleccserei alatt járnék, a havas teknőben oldalazva a Monte Rosa lejtőin érzem magam. A gerinc meleg szikláin a Weissmies vöröses gránittömbjeit markolom, a csúcs alatt a Breithorn messzire kinyúló párkányait kerülöm. A csokrokban pirosló alpesi rózsák közt a Wetterstein zord mészkőfalai alatt sétálok, a vízesés a Val di Genova gránitfalairól zuhog alá…

Ez egy ilyen nap, az eddigi túrák képei visszaköszönnek…

Felhők felett, alatt, között
Felhők felett, alatt, között

Fenn a hó, lenn a virágok, közöttük a kövek…

És az út fel és le, képekben.