Kategóriák
Futás Túra

Hófehér mesevilág

Alapvetően gyűlölöm a telet. A decembert különösen. Sötét van, hideg van. Minden lefagy, csúszik, nyirkos, szürke vagy – jobbik esetben – fehér. Millió pulóver, kabát és negyven kesztyű is kevés az emberen, átfúj a szél, hiába minden próbálkozás, az öltözék legkisebb résén is behatol a hideg. A napkorongot hetekig nem látjuk, borult, ködös, álmos, fáradt idő van még délben is, amit csak a jó meleg szobában lehet elviselni. Még ott sem könnyű.

Álmodozásra persze kiváló ez az évszak, nyári terveket szőni, útikönyvet lapozgatni, világhálót böngészni. Közben azonban nátha, torokfájás, köhögés, influenza, mind csak arra vár, hogy egy óvatlan pillanatban leterítsen, harcképtelenné tegyen minimum néhány napra, néha hetekre is, netán még tovább mellénk szegődő, makacs mellékhatásokkal. Lehet persze csodálkozni, hogy egy edzett, sportos szervezet esetében miért merül fel egyáltalán bármiféle betegségnek még a látszata is (van rá magyarázat, de most hadd ne kezdjem levezetni), a tényeken azonban ez sem változtat. A tél nemkívánatos időszak és pont.

Van azonban ennek az elmúlni soha nem akaró évszaknak is szebbik oldala. Ha már annyi kellemetlenséget okoz, legalább egy picit ad is nekünk, viszonzásul, ha hajlandóak vagyunk elfogadni. Igen, rajtunk is múlik – hiszen ezért az ajándékért ki kell lépnünk a komfortzónánkból, el kell hagynunk a fűtött lakást, és vállalnunk kell pár kellemetlenséget. A minap a nagyvárosból hazafelé futva ezen a témán kezdtem morfondírozni, de még mielőtt elért volna a gondolatok túlburjánzásának veszélye (valahol a házak elhagyása után, az erdőben megtett első kilométer környékén), egyfajta kiüresedés lett úrrá rajtam, s csak egyetlen szó jutott eszembe. Hófehér mesevilág. Közben besötétedett, fejlámpát kapcsoltam, ettől még sejtelmesebbé, különösebbé vált a környezet, amiben haladtam. A lámpa fényében csillogó jégkristályokkal bevont ágak, a percenként változó mértékű ködben egészen meglepő formákat rajzoló fénysugár, és a körben mindent beborító decemberi este nem félelmetesnek vagy riasztónak, sokkal inkább meseszerűnek tűnt. Noha egy esetleg utamat keresztező bundás, röfögő mozdonyszerű jószág biztos egyetlen másodperc leforgása alatt megtörte volna ezt a varázst, de a disznók most elkerültek, ebben a burokszerű állapotban futhattam csaknem hazáig. Közben eldöntöttem, hogy szakítva az edzésre vonatkozó szigorú elveimmel, amint módom nyílik, fényképezőgép társaságában térek vissza.

Nem kellett sokáig várnom rá, az alábbiakban közlöm az eredményt:

Megjegyzés: az utolsó képen szereplő madarat nem tudtam egyértelműen azonosítani, de határozottan nagyobb és valamivel karcsúbb volt az egerészölyvnél, a pulykánál viszont kisebb. Ha valaki felismeri, írja meg és javítom, köszönöm!

Kategóriák
Futás

Mindennapi úszóleckéink, avagy mikor (ne) fussunk maratont

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mit tehetünk, ha terveink közt szerepel a közeljövőben, mondjuk még ebben az évben néhány átlagosnál hosszabb futás? Nézzük a két fő lehetőséget:

1) Belevágunk felkészületlenül. Ebben az esetben borítékolni lehet az eredményt, amit inkább következménynek kellene nevezni. Ha szerencsénk van, akkor talán nem sérülünk meg, nem adunk a szervezetünknek egy kiheverhetetlenül hatalmas pofont, és még talán lesz némi sikerélményünk is. Talán. De ebben a vonatkozásban szeretjük-e a talánokat? Tegye fel a kezét, aki igen!

2) Igyekszünk a körülményeink, lehetőségeink tükrében minél felkészültebbé válni az adott esemény időpontjára. Ez sajnos vagy szerencsére sok kínlódással járó folyamat, de ekkor – és csak ekkor – fogunk bírni úgy nekivágni a célunk megvalósításának, hogy legalább a rajtunk múló tényezők tekintetben nyugodtak lehetünk. Más szóval, ez az egyedüli járható út.

Ez pedig konkrétan annyit jelent, hogy bizonyos időközönként (bocs, közelebbi műhelytitkokat most nem árulok el :-)) illik vagy javasolt egy-egy hosszabb edzésre is sort keríteni. S most jött el az ideje egy ilyennek. Most, amikor minden úszik, a hegyi mellékutakon a vastag jéggel borított útfelszín csúszik, a köztük lévő keréknyomban viszont hömpölyög a víz. Most, hogy a turistaösvényeken egyszer bokáig szakad a láb a jégkásába, máskor jobbra-balra csúszkál a tulajdonosa – ha épp nem előre tett kezeivel próbál fékezni a ki tudja hányadik tigrisbukfenc még nem egészen tökéletesen kivitelezett (de határozottan fejlődőképes) végrehajtása során. Most, amikor az elolvadt részeken a ránézésre szilárd talaj valójában híg sár, a mély hó viszont már nem tartja úgy a lábakat, ahogy szeretnénk. Ergo, minden adott ahhoz, hogy még véletlenül se élvezzük. Ám a célok  ott lebegnek, és a sorozatosan elmismásolt edzések nem visznek közelebb hozzájuk. Így nem marad más hátra, mint erőt venni és nekiindulni. Ha pocsék a terep, akkor azon. Ha van alternatív útvonal, akkor azon. S ha arról is kiderül, hogy egy fikarcnyit sem jobb, mint ami helyett választottuk, akkor is azon. A lényeg: menni, futni, csinálni. S reménykedni, hogy a tavasz idén nem csak három napig fog tartani…

Egy életem, egy halálom, bizony nekifogtam. Becsülettel végig is mentem, bizony végig. Még az időtervemet is sikerült tartanom. Különösebben el se fáradtam (na jó, egy kicsit még fura a járásom, de mondjuk, hogy ez a kor számlájára írható).  Elfogyott egy 30 gr-os gyümölcsös müzliszerűség, és egy fél bringás energiaszelet, valamint kemény másfél liter folyadékot is magamhoz vettem. Nem sok, de ennyi esett jól. Hogy utána mit ettem, azt viszont inkább hagyjuk. 🙂 Lényeg az, hogy az edzésterv megkapta, ami az övé. Az edzőm büszke lehet. (Az is!). A cipellőm is megkapta a magáét. 4 órás mosás 10 fokon, 140-es, később 150-es fordulatszámon. 🙂

Az úszás tehát megvolt. Mellben, gyorsban (öhh, gyorsnak azért nem nevezném), csak a hát hiányzott (már akinek). Víz van bőven. Csak a csapból nem folyik. Normafánál legalábbis nem. Gondolom, most hogy megenyhült az idő, elzárták. Nehogy ezen a héten is igyon belőle valaki… Szerencsére a naplementét nem tudták elzárni. A nyugat felől érkező felhők sem. Vajon havazást vagy esőt hoznak? Ami biztos: amennyiben megint fagyni fog, egy ideig nem lesz érdemes odafenn futkorászni. Ebből a szempontból pedig örülök, hogy ma sort kerítettem, sort tudtam keríteni az esedékes „hosszúra”. Szeretem, ha a terep némileg biztonságos. Fél év gyógytorna egyszer is pont elég volt…

No de ennyit a futásról. Március körül ismét tervezek egy edzésről írni, reményeim szerint abban a tavaszi virágok, szorgalmasan rügyező fák és daloló madarak kapnak majd kitüntetett figyelmet. De nem adok közelebbi ötleteket, mert lopnak. Mindent, még ötletet is…