Kategóriák
Hegymászás

Keresztül az Alpok legnagyobb jégmezőin

A Berni-Alpok 1997-es traverzálása

Már régóta foglalkoztatott a Berni-Alpok – az a hegység, amit az útikönyv találóan csak „Kis-Himalájának” nevez, ahol az Alpok legnagyobb gleccserei között számtalan szép csúcs tör az égbe, köztük kilenc négyezer méter fölé magasodik. Sőt, a „Rother” kalauzt idézve: „ezek között nincs könnyű négyezres, mint például a Wallisi-Alpokban. Még a legegyszerűbb is gyakorlatot követel, repedezett gleccserekkel, meredek firn- és jégoldalakkal”. A más hegységekben megszokott jelzett utakkal, fix kötelekkel is csak a legritkább esetben találkozik az erre járó. Már a menedékházak megközelítéséhez is a nagy szintkülönbséget út nélkül, fárasztó, tájékozódó képességet igénylő terepen kell leküzdeni. Ez megmutatkozik a hegységbe látogató hegymászók számában is, itt könnyen előfordulhat, hogy az ember a jó idő ellenére egész nap senkivel sem találkozik (kivéve persze a Jungfrau-vasút környékét). Tehát aki nem csak a kitaposott ösvényeket szereti, és nem lételeme a sorbaállás a csúcsokon, annak ideális célpont lehet.

Kiterjedt gleccserek, kilométeres jégfalak, sarkvidéki táj: ez a Berni-Alpok

Az első nekibuzdulás és a Wiesbachhorn
Először ’96 nyarán indultunk ebbe a hegységbe, azonban Ica becsomagolta az útra Leslie L. Lawrence Monszun című könyvét. Ezzel tulajdonképpen el is mondtam a lényeget az útról (s természetesen a könyvet is volt időnk kiolvasni). Azért a Bernináig eljutottunk, a villámok is betartották a diszkrét három méteres távolságot, sőt előfordult olyan csoda is, hogy egy teljes napig nem esett se eső, se hó. Később feladtuk és hazajöttünk.
’97-ben, miután felkészülő túráink javát ismét elmosta az eső, levonva a tapasztalatokat, az uszodai edzésekre helyeztük a hangsúlyt. Aztán, hallgatva az Alpokból hazatérőket, meg a híreket az özönvízszerű felhőszakadásokról, egyre optimistábbak lettünk. Hiszen ennél több eső már nem jöhet, képtelenség lenne. Végül egy szép augusztusi szombat reggelen, miután Ladánkat rogyásig pakoltuk fontos hegymászó felszerelésekkel (pl. kempingszék, kártya, olvasnivaló) és háromheti görögdinnye adagunkkal (kb. 30 kg), elindultunk. Két eső közt jólesett egy kiadós bemelegítő túra a Gesäuse-ben, majd Kaprunba autóztunk.
A Kesselfall Alpenhaus melletti ingyenes parkolót valószínűleg nekünk találták ki, mindenesetre jót aludtunk benne. Másnap korán nekivágtunk a Heinrich-Schwaiger-menedékházhoz vezető közel kétezer méter szintkülönbségű útnak. Az ebédet már a ház teraszán főztük, kíváncsiskodó pillantások kereszttüzében (hogy fér ezekbe ennyi kaja?), a házigazda nagy bánatára. Reggel a vak is látja, hogy az idő pocsék, de mivel mindenki készül a csúcsra, húzódozva bár, de mi is öltözködünk. Szerencsére minket még az ajtóból kerget be az eső. Délelőtt egyszer kisüt a nap, második nekifutás. Gyanúsnak találjuk, de mivel mindenki indul, mi is megyünk, csak lassabban. Kettő null az idő javára. Szerencsére mire kitör a zivatar, már a házban vagyunk. Utána már egész nap ömlik az eső, lemenni sem lenne egy kéjutazás, úgyhogy maradunk. Este pedig jól kitolunk a házigazdával, nevezetesen, rendelünk egy-egy tál levest. Sőt, jóval később cselesen egy adag kolbászt is, erre aztán fennakadnak a szemei a meglepődéstől. Erre a lépésre abszolút nem számított.
Másnap délelőtt egy német fiúval (akinek a társa feladta az előző napi kísérletezgetés után), gyönyörű időben fenn állunk a Grosses Wiesbachhorn csúcskeresztjénél. Utána irány a völgy, közben a Mooserbodennél csodálkozó tekintettel méregetnek, vajon hova megyünk gyalog, mikor itt a busz? A parkolóba érve két doboz halászlé és jó adag mákos tészta után kisorsoljuk az 1. számú görögdinnyét. Elvégre ilyen súlyos poggyásszal nem lehet a svájci hágóknak nekivágni! Reggel pedig irány Svájc, szakadó esőben autózunk a Furka-hágóig, ahol a jó bivakolási lehetőséget kihasználjuk.
Wiesbachhorn képek:

1. nap (Oberaarsee – Oberaar-gleccser – Oberaarjochhütte)
Ébredés után elég tanácstalanul készülődünk, de aztán a hágó túloldalán a szakadozó felhők között megpillantjuk az Oberland fantasztikus csúcsait, és már nem kérdéses a folytatás. Felkanyargunk a Grimsel-hágóba, majd vízesések látványától kísérve, a fjordokra emlékeztető Grimselsee fölött vezető, rendkívül keskeny, meredek, de nagyon festői hegyi úton az Oberaarsee-hez. Jobbra mélyen alattunk az Unteraar-gleccser morénacsíkos jégfolyója, fölöttünk a Lauteraarhorn négyezres csúcsa – autóból ilyen látvány nem sok helyen várja az embert!
Jócskán elmúlt dél, mire összepakolunk és nekivágunk fő célunknak, az Oberland kelet-nyugati irányú keresztezésének. Hatórás túrával, az Oberaar-gleccser süppedős haván végre elérjük a létrát, ami az Oberaarjochhüttéhez vezet. Itt, 3258 méteren a gazda közli, hogy telt ház (?) van. No problem, jó nekünk a terasz is. Készülődésünket látva rögtön akad szabad ágy. Icát elhelyezem bent, én viszont megelégelve a svájci vendégszeretetet, csak azért is kint alszom. Hálózsákból nézem végig a Matterhornon és tekintélyes szomszédain a naplemente összes színjátékát, a látvány már szinte giccses – és mindez ingyen! A házból 20 frankért semmi nem látszik belőle. A vendégek amúgy is mással vannak elfoglalva, egy kissé kapatos társaság petárdázik a közelemben. Egészen addig, míg össze nem szedem német nyelvismeretemet, kár, hogy a legcifrábbakat magyarul mondom, így csak a hangsúlyt értik. De ez is használ, a jégcsákányt már nem kell elővennem.

2. nap (Oberaarjochhütte – Oberaarhorn – Oberaarjoch – Studer-gleccser – Gemslücke – Fiescher-gleccser – Finsteraarhornhütte)
E napi célunk a Finsteraarhornhütte, túl rövid program. Ezért éhgyomorra, egy törmelékbánya utáni szép firngerincen felmegyünk az Oberaarhorn csúcsára, ahol a gyönyörű panoráma miatt jó sokat nézelődünk. A legmegkapóbb innen a Berni-Alpok királya, a Finsteraarhorn 4273 méteres sziklapiramisa. Pont szemben velünk ezer méteres északkeleti letörése, „a Berni-Alpok Walker-pillére”. Estig elidőznénk a csúcson, csak az egyre intenzívebb napsütés (és gyomorkorgás) int minket indulásra. A házhoz visszatérve, bőséges reggeli után nekivágunk a Studer-gleccsernek, hogy átkeljünk a Finsteraarhorn túloldalára.
A napsütötte katlanban térdig süppedve százszor is megbánjuk a késői indulást, de ez még csak a kezdet, a java a Gemslücke nevű átkelési pont másik oldalán jön. Vajon hogy lehet a hágó túloldalán lemenni? A kalauz szerint a déli határoló bordán. Hát, ha majd kinőnek a szárnyaink! Az biztos, hogy a kalauz írója sűrűn csuklik a következő egy-két órában. Rövid tanakodás után a kuloár első látásra nagyon meredek, de meglepően könnyen járható közepében indulunk le. Egy darabig nincs is probléma. Majd miután letörik, még mindig elég jól elboldogulunk, hiszen a mállós kőzetbe ott rugdosunk lépést, ahol csak akarunk. Aztán viszont, a meredek jeget borító vastag törmeléken már szinte lehetetlen megállni. Előbb Ica indul meg, szerencsére még időben le tud fékezni, majd alattam és felettem is megindul a lejtő. Hogy egyensúlyomat visszanyerjem, egyetlen lehetőségem megszabadulni a hátizsáktól. Meglepődve látom, ahogy gurul lefelé, de nem volt sok választásom. Találunk egy meredek hónyelvet, jobb híján a kezemben lévő síbotot szedem szét, és egy kővel felváltva ütögetem bele a csontkemény hóba. Kegyetlenül fárasztó, de legalább hatásos. Hágóvasban nyilván sokkal könnyebb dolgunk lenne, csak az elővétele lenne kissé problematikus. Ugyanis a legurult hátizsákban van mindkettőnké, a kötéllel együtt (mert kímélni kell az asszonyt a cipekedéstől!). Jó, hogy Icánál van jégcsákány, amit nagy nehézségek árán elő tud szedni, és átharántol az általam rugdosott mikroszkopikus méretű lépésekhez. Azért végül lejutunk a hátizsákomhoz, ami jóval lejjebb az itt már irdatlanul vizes hóban megfeneklett. Elérve aztán a Fiescher-gleccsert, annak szélében ismét felfelé vesszük az irányt. Egyre fenyegetőbb hóhidakon átjutva, igencsak megörülünk a kitaposott nyomnak, ami nem tudni, honnan jön, de a menedékházhoz visz. Itt a teraszon ismét óriási sikert aratunk az ebédfőzéssel (ezentúl pénzt fogunk szedni a bámészkodóktól).

3. nap (Finsteraarhornhütte – Finsteraarhorn – Finsteraarhornhütte)
Hajnalban lámpafénynél indulunk – felfelé a Finsteraarhorn oldalában. Utánunk a völgyből bekúsznak a felhők, csak a magasabb csúcsok meredeznek ki a habtengerből – lenyűgöző látvány a napkelte. A Hugisattel után (az első megmászáskor itt várta be társait F. J. Hugi geológus) kezdődik a java. Eleinte főként a meredek gerinctől jobbra, a jeges oldalban haladunk, később magán az élen néhány szép, stabil kőzetű torony átmászása következik. Közben szembejövő forgalom – és ekkor megtörténik a csoda! Tíz éve járom az Alpokat, de ilyet még nem láttam! A szemből jövők megvárják, amíg olyan helyre érünk, ahol szűken bár, de ki tudjuk kerülni egymást. Sőt, nem rántanak le a kötelükkel, nem lépnek hágóvassal a kezemre vagy a fejemre… Amíg kikerülnek, van időm lepillantani a bal oldali ezer méteres mélységbe, ahol a sziklafalon elszórtan hatalmas magányos jégcsapok lógnak, ki tudja mióta. Indulunk tovább. Végre egy keskeny hógerinc tetején előtűnik a néhány éve felszerelt csúcskereszt. Ötcsillagos a kilátás, de az ebédet inkább a háznál fogyasztjuk el. Itt szokásomhoz hűen a fellelhető összes újságot és könyvet átböngészem, de napozni is bőven marad időnk.

4. nap (Finsteraarhornhütte – Fiescher-gleccser – Grünhornlücke – Grüneggfirn – Koncordiaplatz – Gr. Aletschfirn – Holladiahütte)
Reggel a nap már több órányira a háztól, a Konkordiaplatzon talál minket. Itt a jégvilág közepén előkerül a reggeli, majd a kötél is, mert nyom sehol, hasadék viszont annál több. Hátunk mögött a hágó, amin még sötétben, kényelmesen átkeltünk, előttünk a folytatás viszont már most latyakos, helyenként féllábszárig ér a hólé. A terep alig emelkedik, a taposás elég fárasztó, meg figyelni is kell közben a rengeteg alattomos hasadékra, ezért inkább csak a pihenőknél nézelődünk (ahogy haladunk, egyre több a „néznivaló”). Szerencsére a sarkvidéki táj kárpótol mindenért, főleg a balra emelkedő Aletschhorn jégpiramisa nyújt impozáns látványt. Az ebédet már a Hollandiahütte mögött főzzük, és ezúttal közönség nélkül. Ugyanis a bejárattól ide feljönni kissé körülményes, némi hómászást igényel. Mélyen lenn hívogat a Lötschental zöldje, de aztán úgy döntünk, hogy hangulatosabb itt fenn, 3238 méteren aludni. (Mára elég volt a hódagasztásból.) Csodaszép naplemente után bivak holdfényben a teraszon, kell ennél több?

5. nap (Hollandiahütte – Lang-gleccser – Lötschental, majd Oberwald – Grimselpass – Oberaarsee)
Hajnalban kissé csalódottan indulunk lefelé, a hó ugyanis nem fagyott meg. Helyenként nem csak a taposás fárasztó, hanem a nyomkeresés is a hasadékok között. Jobbról gyönyörű jégtornyok kísérik utunkat. Egy kiadós törmeléklabirintusután végre leérünk a zöldbe és a napfénybe, jólesik a reggeli, de még jobban a műanyag bakancstól végre megszabadulni – igaz, a hátizsák így nehezebb lett.
Az első faluban buszra szállunk, majd a híres Furka-Oberalp vonatra. Ezzel azonban még nem ért véget a túra. Mivel öt napja nem a hegy lábától indultunk, most gyalog megyünk vissza Oberwaldból az autónkhoz, hogy a Berni-Alpok magasabbik részének keresztezése teljes legyen. Már elég magasan ahhoz, hogy ne tudjuk meggondolni magunkat, beborul az ég, elkezd esni. Mire felérünk a Grimsel-hágóba, több ruha van rajtunk, mint két napja négyezer méteren. A hágóban rövid kultúrprogram következik, a helyi mormotapark egyetlen lakójának megtekintése, majd még másfél óra caplatás az Oberaarsee-hez vezető úton. Utóbbi során teljesül öt nappal ezelőtti kívánságom („bárcsak fotózhatnék”), most gyalogosan annyit fényképezhetek, amennyit akarok, de csak a ködöt. Rövid kitérőt teszünk egy kis tóhoz, majd a felszakadozó felhők között soha nem látott színekben előtűnik az Oberaarhorn csúcsa, mögötte kikandikál a Finsteraarhorn piramisa. Alattunk már ott a parkoló, még százötven méter szintkülönbség lefelé, a naplemente kellős közepén. Most már érezhetjük úgy, hogy sikerült. Megcsináltuk, amit terveztünk, és még maradt több mint egy hetünk!
Megszavazunk egy pihenőnapot itt helyben, ami a 2. számú görögdinnye számára végzetes kimenetelűvé válik. Aztán pedig nekivágunk a Berni-Alpok második legmagasabb csúcsának…

Utunk vázlata:

Megtett utunk vázlata

A leírt túra képekben:

(Ez a bejegyzés a Hegymászó c. kiadvány 1997-es számában Három hét az Alpokban címmel megjelent írásom csaknem változatlanul hagyott első fele. A folytatás, többek közt az Aletschhorn megmászása, egyelőre ott és az 50 hegymászótúrában olvasható, hacsak idővel nem kerül fel szintén ide is. Az általunk öt nap alatt bejárt útvonal rövidebb idő alatt is megtehető, azonban a már délelőtt veszélyesen megolvadó gleccserek miatt lényegesen kockázatosabb.)