Kategóriák
Hegymászás

Croda da Lago – 130 éves történetek nyomában

130 éve – egészen pontosan 1884. július 19.-én – állt először ember a Croda da Lago villámoktól hasogatott csúcstornyán, báró Eötvös Lóránd és vezetője, Michael Innerkofler személyében. Őket követte 11 nap múlva Dr. Zsigmondy Emil és Köchlin, a mászótársa, de a hegy megmászásának magyar vonatkozású története ezzel még nem ért véget. 8 évvel később, egy újabb feltárásokban gazdag nyáron Jankovics Marcell is tiszteletét tette a hegyen, aki társával egy nehezebb irányból jutott fel, a Pott-Pompanin útvonal első egybefüggő bejárását hajtották végre.

Vajon mi vonzotta ezeket a nagyszerű alpinistákat ide? Miért pont a Croda kellett nekik, mikor sokkal nagyobb (és híresebb) csúcsok is garmadával meredeznek a tágas cortinai völgykatlan peremén? Persze nyilván megmásztak más hegyeket is, felsorolni is sokáig tartana mindet. Bármerre nézünk, csupa olyan hegybe ütközik a tekintetünk, melyek nagy úttörő mászásokról, kockázatos útvonalakról mesélnek. Vad dolomitfalak, csipkés szirtek, meredek hegytömbök, amelyek tetején az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején több ismert honfitársunk hagyta ott névjegyét (szó szerint is, mivel akkortájt a megmászók körében bevett szokás volt a csúcson emelt kőgúlában elhelyezni a névjegykártyájukat): Drei Zinnen, Monte Cristallo, Sorapiss, Antelao, Tofana… A Croda mégis kilóg egy kicsit a sorból. Távolról elég szerénynek tűnik, vonulatának hegyes sziklafogai ebben a nagyvonalú környezetben, a háromezresek gyűrűjében, alig nyúlnak a kiterjedt fenyvesek fölé. Közelebb merészkedve azonban már kezdjük érteni a 19. század végén Cortina d’Ampezzóba látogató „műkedvelő” turistákra és a dicsőségre talán náluk is jobban áhítozó vezetőkre gyakorolt mágikus hatását. Még közelebbről pedig belénk hasít a felismerés: többé magunk se szabadulhatunk a Croda bűvköréből. Igaz, hogy nyugat felől szemlélve elérhetetlennek tűnik, de a keleti oldalán csillogó tó, a névadó Lago di Lago felett is olyan büszkén tör a magasba, hogy a tények ismeretében is nehéz elhinni a megmászhatóságát. A Croda csupa kérdőjel és titok, csak abban lehetünk biztosak, hogy egy nem mindennapi kalandra hívogat.

croda00
A titokzatos Croda (a Cinque Torri felől)

Aki részletesebben is szeretne megismerkedni vele, annak érdemes elolvasni Dr. Jankovics Marcell vonatkozó sorait Az Alpesek című könyvében, melyből most mellőzve a hosszú művészi tájleírásokat, csupán egyetlen – ám a lényeget jól összefoglaló – mondatot ragadok ki: „A Croda da Lago minden oldalról nehezen közelíthető meg és ép azért, mert a csúcsára vezető legkönnyebb út is mindenkor impozáns feladat marad, hamar belekerült a „divatos” sporttúrák sorába.”
Zsigmondy Emil sorai által pedig egy kis betekintést kapunk az első megmászás körüli eseményekbe. Többek közt megtudhatjuk, miként vélekedtek a helyiek a hegyről, mielőtt nem érintette emberi láb: „Una brutta bestia queste Croda! Non possibile di far’ la salita! (Pocsék egy bestia az a Croda, lehetetlen följutni rá.)”

Legyen elég azonban ennyi előzetes, hiszen minden leírás és élmény többé-kevésbé szubjektív, mi magunk úgyis saját véleményt fogunk alkotni, ha odamegyünk. Ugyanaz a hegy mindenkire más-más hatást gyakorol, mindig is lesznek olyanok, akiket hidegen hagy, míg mások riasztónak találják, ismét mások kihívást látnak benne, és olyan is lesz, akit egyszerűen csak lenyűgöz, de nem feltétlenül akar rá feljutni. Nem vagyunk egyformák… Hosszú ideig engem sem tudott megfogni. Bár sokszor láttam, de olyankor egyszerűen nyugtáztam magamban, hogy igen, az ott a Croda, amit Eötvös báró mászott meg először. A szomszédos nagyobb hegyek árnyékában ennél több figyelmet nem tudott kicsikarni, egészen addig, amíg nem kerültek a kezembe Zsigmondy és Jankovics Marcell könyvei. Onnantól viszont elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, milyen lehet. Keresgélésem sajnos csak minimális friss információt eredményezett, és az a néhány leírás is erősen különbözött. A nehézséget illetően például halvány fogalmam sem volt, mi lehet a valóság, hiszen a második és az ötödik fokozat között többféle értékeléssel találkoztam, ami ugye elég széles skála (és egy plusz ok, hogy előbb-utóbb meg akarjak győződni róla a valóságban). 2014 nyarán ráadásul elég kerek évfordulót írtunk, elöljáróban már említettem, hogy 130 éve került sor az első megmászásra (és a második is akkor történt). Adott volt tehát még egy indok, hogy ne halasszam tovább.

A nagy elődök iránti tiszteletünket úgy róhatjuk le az egyik legjobb módon, ha magunk is végigmegyünk az általuk bejárt ösvényeken. Csak azt nem vettem számításba, hogy a 2014-es nyár egyetlen napig tart mindössze, és arra a napra másik hegy volt betervezve. Így a Croda megmászására már csak ősszel kerülhetett sor, egy kibővített hétvége keretében, melynek Bálint Rebekával kettesben vágtunk neki. Az utazás fáradalmairól és a kemping mosókonyhájáról, aztán a krónikus kávéhiányról (csak a sátrat és a főzőt sikerült otthon felejteni), valamint az olyan apróságokról, mint a notóriusan ki-kigyulladó fékvisszajelző lámpa, most nem mesélek, így sem lesz rövid a történet, ellenben jó hosszúra fog nyúlni. A terjedelemre tekintettel ezért három epizódban ismertetem (aminek következtében egyetlen betűvel sem lesz rövidebb). 🙂

1. Elindulunk

Elszomorító az idő, csak tőlünk nyugatra, a Sella és a Rosengarten felé mutatkozik aránylag derültnek az ég. Keletről viszont bármit hozhatnak a következő órák. A Tre Cime kőoszlopai néha kibukkannak ugyan, de aztán újra rájuk telepszik a szürke felhőtömeg. Az Ausztriát és hazánkat áztató légörvény peremén vagyunk, nagyjából a Dolomitok – és azon belül, relatíve kis magassága miatt a Croda környéke – szinte az egyetlen olyan terület jelenleg az egész Keleti-Alpokban, ahol nem esik. Pontosítok: most nem, és talán a következő órákban sem fog. Vagy ha mégis, akkor nem számottevő mértékben, legalábbis a térségre vonatkozó meteorológiai oldalak jóslatai alapján ebben bízunk. Bár a felhőket és mozgásukat látva nem érzem meggyőzve magam a prognózis helyességéről, de végül is az idén már hozzászoktam, hogy két időjárási alaphelyzet van: A) esik B) esni fog

Az A) esetben egyértelmű, hogy nekivágjunk-e, a B) azonban már nehezebbé teszi a döntést. Ilyenkor kicsit erősebb optimizmussal azért általában lehetséges „valamit csinálni”. Érdemes elindulni, aztán menet közben (újra)tervezni a szóba jöhető lehetőségeket. Például mászás helyett felmenni a csúcsra a könnyebb úton (feltéve, ha létezik ilyen a célul kitűzött hegyre), vagy a félúton lévő turistaházhoz, átkelni egy hágón, megkerülni a hegyet, esetleg felkutatni a tervezett mászóút kezdetét, hogy legközelebb egyszerűbb dolgunk legyen.
Most is kattognak idebenn a fogaskerekek, mi legyen, hogy a napot valahogy kihasználjuk, a csaknem zárt felhőtakaró ugyanis nem sok jóval kecsegtet. Mire elérjük azt a szakaszt, ahol le kellene térni a turistaútról, el is kezd petymeregni. Ebből csak egy kiadós gyalogtúra lesz… Ez azonban kivételesen nem annyira bosszant, ellenkezőleg: inkább megnyugszom. Megkönnyíti a döntést, hiszen úgyis túl hideg lenne a mászáshoz. Most is kesztyűben gyalogolok, ráadásul a csúcsrégiókban erős északi szél állt az előrejelzésben. Igaz, egyelőre inkább kelet vagy délkelet felől fúj, de ez az apróság majdnem mellékes. Majdnem – mert arra a legcsúnyább az ég, ott a legvastagabbak és legszürkébbek a felhők, s ha az egész erre tart, akkor…

Óriás és törpe: a Pelmo és a Becco di Mezzodi
Óriás és törpe: a Pelmo és a Becco di Mezzodi

A napokban biztos itt is hullott jócskán csapadék, a Sorapiss, az Antelao és a Pelmo szikláit egyaránt kb. 2600 méterig porcukor borítja. A környéken szinte csak a Croda csúcsai szárazak. No meg még pár hasonlóan alacsonyabb kiemelkedés, mint a Cinque Torri – ujjai sötéten meredeznek átellenben, a Falzarego-hágó útjának irányában, és a már említett „Három nővér” kőcsoportja is hómentesnek tűnik, annyi alapján, amit látni enged magából. A táj viszont még a szemetelő esőben is gyönyörű, az erdei tisztáson tehenek legelnek, idilli környezet, és egyelőre azért annyira nem esik, hogy legalább a beszálláshoz vezető ösvényt ne próbáljuk felderíteni. Ha már itt vagyunk… Tehát elkezdek nézelődni és lám, apró kőrakás árválkodik egy öreg fa tövében! Ez kell nekünk! S ahogy elindulunk a turistaútra merőlegesen felfelé az erdőben, felbukkan a következő kis kőemberke, majd egy újabb. Ösvényről persze egyelőre szó sincs, ezt az „utat” még Karl May vagy J. F. Cooper rézbőrű hősei is maximum nyomnak neveznék. Egy törpefenyőkkel benőtt, füves, sziklás teknőben haladunk felfelé, később nagy kőtömbökkel teleszórt, hullámos felszínű réten emelkedünk, annak felső pereméhez tartva. A Croda megközelítése bizony nem azoknak a műkedvelő amatőröknek való, akik még a Hohe Wand és a Rax kényelmesen megközelíthető, egyértelmű útjait is keresgélni szokták…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Előttünk a Croda sziklatömbje

Felettünk népes zergecsoport legelészik, a kövek közt több lomha mozgású alpesi szalamandrával is találkozunk. Az eső elállt, a fűoldal tetején megtaláljuk azt az innen már határozottabb ösvényt, ami a Croda tömbje alá vezet. Hosszan harántolunk a gerinc alatt, majd felkapaszkodunk két omladékvályúban, végül magas falak felett vezető párkányon kerülünk a főcsúcs alá. Felettünk már csak karnyújtásnyira a cél, a sziklatorony teteje innen légvonalban alig több mint kétszáz méter (de milyen kétszáz!). Dr. Zsigmondy Emil Alpesi kalandozások c. művében eképp ír a hegyről:

„A Croda gigászi falát bámultuk, mely szinte egyenesen a tóba zuhan le. Széles, részben füves törmeléksáv fut végig nem túl magasan az egész falon. A csúcs tömbje meglehetősen jellegzetes, de azért jó, ha az ember már lentről megjegyzi magának. Kissé meghúzódik a Lago felé lefutó gerinc tornyai mögött. A tornyok teteje többnyire jól járható, csak az őket elválasztó mély hasadékok nem látszanak innen lentről. Úgy tűnik tehát, mintha a gerincen át lehetne legjobban fölmászni. Csakhogy aki ismeri valamennyire a Dolomitok fölépítését, az nem hagyja magát ilyen könnyen rászedni. Tudvalévőleg az a legbiztosabb módszer, ha a csúcshoz legközelebb eső sziklafolyosóban mászunk, már ha egyáltalán van ilyen, és járható. Mi is úgy határoztunk hát, hogy az említett tornyocskáktól balra fekvő hasadékban fogunk mászni. Ha járható, akkor okvetlen a csúcshoz kell vezetnie.”

Csakugyan a folyosót kell követni, mi is erre készülünk.

 2. A mászás

Delet harangoznak, mire elkezdünk mászni. Egy jobbra tartó repedést próbálok követni, ami eleinte nem is okoz gondot. A probléma más természetű: a kezeim szinte teljesen érzéketlenné dermedtek. Amióta néhányszor elfagytak az ujjaim, nem igazán bírok a hideg sziklákkal elboldogulni, kesztyűben meg elég kilátástalan vállalkozás lenne megpróbálni. Dörzsölöm, lehelem szorgalmasan az ujjaimat és a kézfejemet, de a kifújt levegő is hideg, nem sokat érek el vele. Ekkor, szinte varázsszóra, kisüt ugyan a nap, de néhány méterrel arrébb kellene lennem ahhoz, hogy ne végig árnyékban legyek. Nagyszerű. Megyek tovább, azaz mennék, de hirtelen egy falazóblokk nagyságú lépés kitörik alólam és ledübörög a meredek sziklaoldalban. Szerencsére még nem helyeztem rá a teljes súlyomat, de így is megijedek, és az eddiginél is óvatosabban folytatom az előre araszolást. Kis kerülővel rátalálok az „útra”, ahol egy masszív kőtömb ideális pont a stand elkészítéséhez.
Társam is indul, innen nem látom ugyan, de érzésre jól halad. Aztán valahol arrafelé, ahol az imént elkezdtem lebontani a hegyet, hirtelen ropogást hallok, megfeszül a kötél… Mint kiderül, kiszakadt egy méretes fogás és pont ráesett a lábára… Egyelőre tartom a kötelet, de közben végig a lehetséges vészforgatókönyveken agyalok. Ahol feljöttünk, ott elég macerás lenne visszajutni, de jobbra aránylag könnyen átjuthatunk a párkányra, ahol bizonyára elérjük az ereszkedő útvonalat (és tényleg oda jutottunk volna). De aztán szerencsére kiderül, hogy a baj nem akkora, és folytatni tudjuk az utat.

Merre tovább? Toronyiránt biztos nem, de kissé jobbra – bár a kihajló szikláktól az elejét nem látom – egy szép és mászhatónak tűnő bevágás húzódik felfelé. Mondhatni úgy is: az egyetlen mászhatónak tűnő lehetőség. Felállok az eddig standként funkcionáló tömbre és jobbra lépegetve bekukkantok az áthajlás mögé. Itt felettem kb. másfél méterrel príma kötélgyűrűhelyet látok, de ahhoz, hogy elérjem, fel kéne állnom a sima falra, és ebben a kényelmetlennek tűnő pozícióban kétséges, hogy az egyik kezemmel be tudnám bújtatni a gyűrűt a keskeny lyukba, amit ráadásul utána meg is kellene kötni. Ezért inkább behelyezek egy éket, ami nem százszázalékos ugyan, de elegendő lelki támaszt nyújt ahhoz, hogy feljebb merjek lépni a befűzéshez. Aggodalmam nem alaptalan, mert a szűk és kanyargós járatba a nálam lévő legvékonyabb zsinórt sem egyszerű bejuttatni, percekig tuszkolom, mire a vége kibukkan a túloldalon. Más kérdés, hogy maga a felmászás egyszerűbb, mint amire számítottam (a nálam lévő vázlaton szereplő ötödik fokozatot meg se közelíti, no de ezt előre nem tudhattam). Ez a felismerés viszont arra ösztönöz, hogy továbbra is várjam, mikor érek ahhoz a bizonyos kulcshelyhez, aminek valahol még ebben a kötélhosszban kell lennie. Így mászás közben egyfolytában keresem, hová tudok további jó köztes biztosításokat elhelyezni. Keresem, csak nem találom… 🙂

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Dermedtkéz-huholás a bevágásban

Úgy tíz méterrel feljebb egy félig bevert régi szög árválkodik az eddig követett meredek bevágás közepén, az alul oly nehezen befűzött kötélgyűrű óta nagyjából ez az egyetlen lehetőség. Zsinórt hurkolok a szög tövére, majd abba egy karabinert akasztok, s mehet bele a mászókötél. Bizonyára nem tartana túl sokat, de a semminél ez is több. A remélt nehéz szakasz viszont továbbra sem akar jönni (ami azért nem akkora baj), a mászás végig élvezetes. Stabil kőzet, jobb lábbal a jobb, ballal a bal oldali falon lépegetek felfelé, fogás is akad bőven. A bevágás végén kicsit ügyeskedni kell ugyan, hogy balra ki tudjak kapaszkodni egy párkányra, de ott hál’istennek két stabilnak tűnő szög figyel egy zsinórral összekötve. Ideális standhely, kényelmes és panorámás, ahonnan a következő kötélhosszak iránya és a hátul jövő mászótárs egyaránt figyelemmel kísérhető.

Két könnyű kötélhossz után egy nyirkos, földes kőzetű barlangocskánál („el buso”) standolunk, innen jön a második nehezebb mászófeladat. A balra lévő sima, csaknem függőleges falon kell felmászni, minél közelebb maradva a barlang széléhez. Nem néz ki egyszerűnek, de az odú szélénél lévő tömbök hatalmas fogást és később, lábmagasságba kerülve, jó lépést is nyújtanak. Pár méter után szelídül a meredekség, most viszont az a nagy kérdés, hol kell majd balra áttraverzálni a sima falon. Mert valahol át kell, ez biztos! Az útvonal ugyanis a tőlem 5-6 méterrel balra, valamivel feljebb kezdődő bevágásban vezet tovább.
Egyelőre még felfelé mászok, de nemsokára járhatóbbnak tűnik a fal, vannak lépések. A fogások már nem hemzsegnek annyira, de látszik, hogy az átjutás sokkal inkább elszántság, mint mászótechnika kérdése. A traverz istenien szellős, körülöttem meredeken alázuhanó falak, alattam a Lago csillogó víztükre mellett a Palmieri menedékháztól fel-felhatoló zajok képviselik a civilizáció nyomait (milyen közel van, mégis mennyire távoli most, hogy egy fal közepén vagyunk!). Középen egy ereszkedőstand, beleakasztok egy köztest, de nem maradok itt, folytatom a harántolást. Úgy tíz méterrel feljebb, a már említett bevágás elején találok még két falszeget, itt állok csak meg standot építeni. Az egyik szög mozog, ezért a felette lévő repedést kihasználva, egy ékkel kiegészítem a rendszert, csak aztán kiáltok le, hogy „Indulhatsz!”

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Indulhat a traverzálás…

Társam is átjön, habár a traverzet megpillantva először kicsit megszeppen, ami érthető. 🙂 A standnál nincs túl sok hely, kényelmetlen ácsorogni, ezért a felszerelés elrendezése és a kötél átszedése után igyekszem fénysebességgel elrobogni. Közben kissé türelmetlenül veszem tudomásul, hogy ismét pettyeg az eső. Szerényen, alig észlelhetően, de időnként érzem, ahogy egy-egy csepp rám hullik. Már a felénél is kevesebb van hátra a mászásból, annak is a könnyebbik fele. Most már igazán kibírhatná, ilyenkor, ha már túl vagyunk a munka oroszlánrészén, sokkal nehezebb elfogadni, ha fel kell egy túrát adni (persze indokolt esetben ilyenkor is tudni kell visszafordulni).

Egy rövid és eseménytelen hossz után ismét egy közel függőleges, sima bevágás alatt állunk. Nem látszik sétaútnak, de némiképp nyugtatóan hat az a tény, hogy ez a szakasz minden leírás és vázlat szerint könnyebb az eddigieknél. Némi hezitálás után („Biztos, hogy itt kell felmászni?”) nekivágok. Kiderül, hogy csakugyan könnyű (azaz ne higgy a látszatnak!), feltéve persze, ha az ember ismeri a kémény- és repedésmászás egynémely módszerét.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Itt vezet tovább az út

Ismerem. Ergo, haladok felfelé. Mi több, jól haladok. Annyira jól, hogy rögtön az előttem jobbra felszökő Croda csúcstornyát és a felettem kissé balra magasodó, vele azonos magasságú Campanile Innerkofler sziklabástyáját elválasztó széles bemetszésben vagyok (ami egyébként az Eötvös báró iránti tisztelet jeléül ma a Forcella di Eötvös, azaz Eötvös-csorba nevet viseli). A nyeregbe egy jobbra tartó repedés mentén tudok felkapaszkodni, stand kiépítéséhez aztonban nem találok megfelelő fix pontot. Van itt kőtömb bőven, de egyik sem tűnik túl stabilnak. Szabad kötelem viszont bőven van még, ezért túl sokat nem teketóriázok, megcélozom a torony falában kb. húsz méterrel feljebb lévő standot. Innen nem látom ugyan, de mivel ereszkedni is arról szoktak, bízom benne, hogy tényleg ott lesz (és abban, hogy elég lesz a kötél is odáig). Jobbról, a csúcsfal akár nagyon kitettnek is mondható – viszont lépcsős kőzetű, könnyen mászható – élén kapaszkodok fel a remélt álláshelyig, ahol a repedezett falba verve tényleg találok két szöget. Közülük szerencsére csak az egyik mozog. A másik is mozog, de nem „annyira”. Az eső viszont már pont annyira esik, hogy a visszafordulástól csupán annak tudata választ el, hogy innen már tényleg csak egy egyszerű és rövid kötélhossznyira vagyunk a csúcstól. Ha csak egy kicsit több vagy nehezebb mászás lenne hátra, szorgalmaznám az ereszkedés azonnali megkezdését, így azonban már fejezzük be, amit elkezdtünk!
Természetesen, ha zivatar veszélye fenyegetne, akkor se haboznék hátat fordítani, de ez inkább csak elméleti kérdésként szerepelhet ebben a sakkjátszmában. Gyakorlatban, ha zivatargyanús idő lenne, már sokkal korábban visszakoztunk volna – de valószínűbb, hogy akkor el se kezdjük a mászást. Ezek a gondolatok is átfutnak rajtam, miközben balra tartva, csigavonalban kerülöm az utolsó függőleges falat. Aztán egy hasadékon keresztül elérem a Croda tetejét. Társam nemsokára szintén megérkezik. A kötelet felszedjük és átfűzzűk a standról lógó vasgyűrűn az ereszkedéshez, de mielőtt lefelé indulunk, még villámgyorsan bevéssük magunkat a csúcskönyvbe.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
A könyv fémdobozát igen nehezen sikerült kinyitni

Zsigmondy így írja le ezt az utolsó szakaszt (és milyen igaza volt!):

„Az északi csúcs viszont áthajló fallal fordult felénk (tehát dél felé), jobbra (kelet felé) pedig függőlegesen szakadt le vagy százméteres mélységbe. Hasonló, borzongatóan meredek falak zuhantak le a csorbától is, nyugat felé (…) A tulajdonképpeni csúcshoz egy darabig a gerincen haladtunk, míg csak ki nem emelkedett belőle az áthajló fal. Itt nem volt más választásunk, ki kellett másznunk egy párkányra, mely a bal oldalon húzódott. Ahhoz, hogy a párkányt elérjük, egy háromméteres lépcsőfokot kellett leküzdenünk. Most tehát a csúcstól nyugatra voltunk, s én azonnal meg is másztam volna, csakhogy függőlegesek voltak a falak. Továbbóvakodtunk hát egy egészen keskeny kis párkányon, s végül a csúcstól északra elhelyezkedő csorbában lyukadtunk ki. Itt egy párkány húzódik tovább északkelet felé, áthajló sziklák alatt, s kivezet egy szakadékhoz, mely az északkeleti oldalon fut le a csúcstól. A csúcsot tehát csigavonalban kell megmászni.”

3. Az ereszkedés

Körben már el-eltünedeznek a távolabbi hegyek az egyre sűrűbb esőfüggönyben, szürkésbarnán gomolyognak a felhők, nem túl sokat látunk az egyébként lenyűgöző tájból. Az első két ereszkedés után akad egy plusz izgalom, mivel a harmadik standhoz át kell sétálni az Eötvös-csorba túlsó végéhez és pár métert le kell mászni a meredek keleti oldal mindenütt vizes és itt-ott havas szikláin. Óvatosan mozogva sikerül elérnünk a standszögeket, egy kis gubancolást követően folytatódik az ereszkedés. Még nyolc ilyen mutatvány vár ránk, mely során egyrészt vigyázni kell arra, hogy se a lábunkkal, se a kötéllel ne sodorjunk le köveket (lehet akármilyen szilárd a kőzet, a párkányokon akkor is van némi laza törmelék), másrészt meg kell találni a következő fix ereszkedőpontot. S persze arra is ügyelni kell, hogy a kötelet magunk után akadálytalanul le tudjuk húzni, ne szoruljon például egy repedésbe.

Szűnik az eső, helyette óriási pelyhekben havazik. A karácsonyi hangulathoz szinte minden feltétel adott, jóformán csak néhány csillogó fenyődísz és egy kis mézeskalács-illat hiányzik. Fantasztikus! A naptár szerint szeptember első felében járunk, most kell(ene) jönnie az indián nyárnak… Ahogy felfelé tekintgetek, egy-egy hópihe a szememben landol, amitől a látvány-érzés-képzelet hármasának köszönhetően borzongás fut végig rajtam. Nagyon nem vagyok még a karácsonyra hangolódva…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Eső, köd, sziklatornyok és a Lago

Az ereszkedés rutinszerűen megy, biztosító kantár beakasztása, kötél standgyűrűbe fűzése, csomó ki- és rákötése, húzás, ereszkedő eszközbe fűzés, lehajítás, mászópartner lecsekkolása, kötél eligazítása, kigubancolása – milliószor végzett mozdulatok, de pont ezért kell nagyon vigyázni, nehogy valamelyik rutinműveletnél hibát kövessünk el. Ilyenkor a legapróbb figyelmetlenség is könnyen az utolsó lehet…

A nyolcadik ereszkedés táján megszűnik a havazás és az eső is elhalkul. Az út lefelé viszont kezd egy kicsit meghökkentővé válni: egy tetőszerű áthajláshoz érünk, ami alatt néhány métert a levegőben szabadon lógva ereszkedünk, míg újra kézközelbe kerül a szikla. Ezt két egyszerűbb kötélhossz követi, a második végén újabb áthajlás.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Meredek falak közt, esőben…

Az erősen kihajló fal tövében már a szitálás is megszűnt, és bőven maradt időnk arra, hogy világosban elérjük legalább a turistautat. Most már semmi nem sürget, kényelmesen pakolhatjuk a felszerelést, ehetünk-ihatunk. Kell is egy kis energiapótlás, mert innen még legalább két óra gyaloglás vár ránk az autóig. A törpefenyőkkel benőtt vályút ezúttal elkerüljük, egy rövidebb útvonalon, a Cason di Formin merész falait északról határoló omladékfolyosóban megyünk-csúszkálunk le. Újabb meredek fal, talán egy újabb kihívás – közben azért sötétedik, az útvonalat és a fal részleteit már hiába nézegetem, de így is érezhető a feladat nagysága…
Előttünk a Tofana masszív tömbjei már homogén árnyakként magasodnak a Falzarego-hágót övező birkalegelők fölé, körülöttük finom szerkezetű vattafoszlányként terülnek szét az esőfelhők szakadozó maradványai. Megvan a turistaösvény, egyelőre lámpa nélkül követjük. Aztán – a sokadik csobbanást követően – mégis előkotorjuk a világítást, mert az út kivehető ugyan, de az már nem annyira látszik, hogy pontosan hova, mibe lépünk. Végül is esett, nem lepődhetünk meg azon, ha keletkezett néhány pocsolya is délelőtt óta…

A történet képekben:

Kategóriák
Hegymászás

Hosszú sziklán hosszú az éjszaka

Bivak a Sassolungón

Ez még nem az a kémény...
Ez még nem az a kémény…

(Ez sem mai történet, valaha olvasható volt egy másik oldalon, de a dátumnak valójában nincs jelentősége.)

A Langkofel azaz Sassolungo széles sziklatömege nem tartozik a klasszikus szépségű csúcsok közé. A lapos tetejű hegytömb függőleges falai ellenére nem sugározza azt a kihívást, amit egy magányos toronyra vagy meredek piramisra felpillantva érzünk. Igazi méretei csak közelebbről érvényesülnek, a Sella-hágóból azonban elég impozánsan tör felfelé, szinte az eget karcolja. Az arra néző oldala mintegy hétszáz méteres meredély, aminek átmászása izgalmas feladat. Jóllehet, a falon vezető Rámpa-út nem tartozik a számokkal kifejezve nehéz besorolású mászások közé, a kalandérték azonban nem hiányzik belőle. Főleg ha a lemeneti utat is hozzászámítjuk (márpedig ez elkerülhetetlen), amihez a túlsó oldal sziklalabirintusa bizonytalansági tényezők egész sorát adja.

A Rámpa útvonal kulcshelye a legutolsó szakasz, két rövid kötélhossz az ún. Harang-kéményben. Kémény és négyes fokozat, ergo úgy gondoltam: nem lehet probléma. Azonban a ránk váró teljes feladatról alapos keresgélés ellenére sem jutottam sok információhoz, aminek megvolt bizony az oka – bár ez csak később derült ki. Először egy balesettel kapcsolatban olvastam róla. Ekkor alig figyeltem arra a momentumra, hogy a leendő tragédia áldozatai a mászás után a csúcsrégióban bivakoltak. A másik történet szereplői pedig a fentebb említett kéményben éjszakáztak. Ezek az esetek pici töprengésre késztettek – noha a bivakzsákot csupán az általános alpesi „falszerelés” részeként, s nem kifejezetten erre a túrára kihangsúlyozva csomagoltuk a hátizsákba. A nagyobb falakba máskor is elvittük, remélve, hogy mindvégig a zsákunk alján marad.

Utunk névadója, a nagy rámpa csak távolról tűnik a sima falat átszelő vékony peremnek. Amikor az ember ott áll rajta, főleg alul egy csaknem kötélhossznyi széles lépcsőházzá változik, ami nagyjából a fal közepéig a természet által kínált legkézenfekvőbb lehetőséget nyújtja. A hosszak persze így is lassan fogynak, hisz keresni kell a megfelelő standhelyeket, s magát a legkedvezőbb irányt is. Az akasztgatósdi itt felejtős, csillogó nittek vagy szögek nem mutatják az útvonalat. A mászás hiába nem különösebben nehéz, kizárólag a biztosításra nem hagyatkozhatunk, így végig figyelmesen kell kapaszkodnunk. A standok többnyire egy szilárdnak tűnő sziklafejre vagy kiálló tömbre helyezett hevederből állnak. Egy függőleges falsáv némileg elbizonytalanít, de aztán a meredekségéhez képest aránylag könnyen sikerül áthatolni rajta. Sőt, még normális ékhelyek is kínálkoznak! Ennek örülhetünk, hiszen idáig csupán egyetlen ócska szöggel találkoztunk. A helyzet a későbbiek során sem változik, a következő tíz kötélhosszban talán két újabb rozsdaette szögmaradványt hagyunk el. Ezek állapota is olyan, hogy alig merek mellettük rendesen levegőt venni. Ha hozzájuk érnék, talán szét is porladnának a  kezemben…

Már egy ideje ködös környezetben haladunk, egyre jobban kell a szemünket mereszteni. Egyszer az eső is cseperegni kezd, ami abszolút nem növeli optimizmusunkat. Még talán a visszafordulás is eszünkbe jutna, ha normál terepen lennénk. Innen azonban, mivel már túl vagyunk a fal felén, a megbízható fix pontok szűkölködése inkább az előremenetelre sarkall. Jól meg kell fontolni ilyenkor, mit tesz az ember, hiszen csak úgy hipp-hopp leereszkedni nem igazán kivitelezhető. Sokkal több kockázattal is idővel jár ilyen helyzetből a lemenet, mintsem hajlamossá váljunk rá pár esőcsepptől. Persze ha tudnánk, mi vár még ránk, talán másképp döntenénk…

„A gerinc fokozatosan elkeskenyedik”
„A gerinc fokozatosan elkeskenyedik”

A némileg könnyebbé alakuló sziklákon nem haladunk annyira rosszul, lassan elérjük a gerincet. Innen már száz méter mászás sincs hátra az utolsó akadályig. Beborítja a felhő a hegyet, ha nem volna a törmeléken itt-ott egy kőember, gondolkodni kellene az irányon. Így viszont megtaláljuk a nekünk kellő alacsony sziklafelszökést, melynek lépcsős oldalában átmenetileg biztosítás nélkül nyomulunk fölfelé. Aztán a gerinc fokozatosan elkeskenyedik, s a kötél ismét szerephez jut. Az éles taréj törékeny csipkéit kerülgetve eszembe jut a peilsteini „Kakastaréj” és mosolyogni támad kedvem: kitettség és kitettség közt mekkora űr van! Itt most a szó szoros értelmében, hiszen a felszakadó köd alatt félelmetes szakadék tátong mindkét oldalon. Az alázuhanó fal tetején akár lovagolhatnék is, de a morzsalékos tömböket inkább megkerülöm. Néhány kavicsot közben óhatatlanul útnak indítok – csaknem hangtalanul nyeli el őket a tengermély ködmassza. Feldereng a nap, de a következő másodpercek ismét morcos szürkévé olvasztják a távlatokat. Valahol előttünk kell lennie a híres Harang-kéménynek, de nem látom sehol. A gerincél folytatásának irányában csupán mászhatatlan, riasztóan meredek, sötét leszakadások derengenek. Majd kigúvad a szemem, annyira kutatja az ominózus kiszálló szakaszt, így nem is haladok túl gyorsan. A sziklafogakra bőven pakolok közteseket, mivel a másodmászó dolga itt nehezebb lesz: alulról kapja majd a biztonságot adó kötelet. A gerinc ugyanis lefelé ível. Pontosan a végénél egy felfelé keskenyedő, majd eltűnő mély fekete hasadék repeszti el az egymás fölött áthajló rétegekből álló falgyűrűt. Brrr, még a látványától is kiráz a hideg… S ekkor valami színes hevederfélét pillantok meg jobbra. Majd egy másikat. Felfelé keskenyedő mély hasadék…

Csak nem? Ahogy belém hasít a felismerés, muszáj megállnom: a Harang-kémény! Döbbenten nézem: de hol lehet kimászni? Mert ott, azon az irgalmatlanul kitett, áthajló és csuromvizes falon biztos nem. Kizárt, hogy feljutunk. A látottak szinte sokkolóan hatnak, de egyelőre megpróbálok lejutni a gerinc utolsó szakaszán. Hevederjeim elfogytak, így a mászókötélből építek standot, szerencsére találok egy nagy homokórát, ami kiváló erre a célra. Miközben társam mászik, a köd tovább vastagodik. A mélybe zuhanó falakat elnyeli a homály. Mintha esteledne – időérzetemet megzavarja a sűrű pára, a délben is sötétedést idéző titokzatos felhőburok. Az embernek fogalma sincs ilyenkor, hogy az éj közeleg, mindjárt elered az eső, vagy éppenséggel mindjárt felsejlik a melengető nap.

Túl korán persze már biztos nincs. Bivakról azonban szó sem lehet, nyugtatom meg társamat, aki legalább olyan kétkedve nézi a felettünk fokozatosan szűkülő, víztől csöpögő kéményt, akárcsak jómagam. Elindulok. Balra a függőleges bevágás járhatónak tűnik, először azzal próbálkozom. Azonban már az első lépésekről lecsúszkál a lábam, a kezem pedig eldermed, így pár méter után – amíg még megtehetem – visszamászok. Most a kémény alján lévő hasadéknak rugaszkodok neki. Először zsákkal a hátamon, de hamar rájövök, hogy nem fog sikerülni. Biztonságos helyre teszem a csomagunkat, s megkísérlem nélküle. Így valamivel egyszerűbb és csak aránylag kevés sódert túrok le, mire feltornázom magam egy beszorult kőtömb tetejére. A további út egyelőre nem nehéz. Legalább tíz métert teszek meg gond nélkül, mire ismét elakadok. A síkos falról szerencsére nem csúszok le, így perceken belül újabb méterekkel kerülök közelebb a megváltást jelentő csúcshoz. A kémény két fala is egyre közelebb van, szépen hajlik befelé. Szép fényes a víztől is – kivéve a belsejét, mert ott jég és hó csillog. Egy széles peremen előre-hátra sétálok, és azon morfondírozok, hogy lehet innen továbbjutni? A jobb oldal teljesen befelé dől és sima. A másikon pár méterrel magasabban egy párkány van, arra kellene felkapaszkodni. Az alatta lévő fal azonban kegyetlenül sikamlós, a szóba jöhető lépések pedig kifelé lejtenek. Mindkét falat felhasználva lenne célszerű, ez azonban kissé széles terpeszt igényelne. A nyakamba hulló víz ellenére képtelen vagyok véghezvinni, pedig többször és több irányból megpróbálkozom. Végül sokadjára – talán az átnedvesedett ruhámtól és az egyre közelgő este gondolatától megtáltosodva – mégiscsak felgebeszkedek az ominózus szakaszon. Ez a kötélhossz (és a következő) állítólag négyes nehézségű. Nos, ezt a helyet mindenkinek ki kellene próbálni, aki erről a fokozatról elbizakodottan vélekedik. S mindez már akkor bevillan, mikor a folyatás még előttem… Egyelőre azonban egy legalább látszatra normális standot próbálok szerkeszteni. Egyetlen szög árválkodik fejmagasságban a túlsó falon, egyelőre ez lesz a három pont. Remélem, hogy a rozsda legalább három helyen nem marta szét… Kicsit mozog is, de legalább van benne rugalmasság. Nézegetek azért mindenfelé, aztán megpróbálok inkább stabilan elhelyezkedni a párkányon. Az legalább fix. Jöhet a hátizsák. De nem jön. Ezért társam is elindul, s mászás közben igazgatja, hogy ne akadjon el. Feljebb szerencsére már szabad a pálya, fel tudom húzni. Ezután már csak biztosítanom kell, így a kémény első megpillantásától számolva kb. egy óra múlva már mindketten a párkányon vacogunk. A kémény közepén.

Már csak a fele van hátra. A nehezebb fele. Az, amitől már a gerincen mászva is elborzadtam. A keskeny hasadékban egyelőre nincs nagyobb nehézség, elindulok a párkányt követve kifelé. Ott lóg egy hosszú heveder, valószínűleg egy szögből (amit nem látok, túl magasan van). Megbízva a bizonytalanban, ami mellé van még egy mozgó szögből álló standunk, teszek még néhány lépést a szétnyíló kéményben. A párkány megszűnik ugyan, de jó biztosítás mellett valószínűleg tovább lehetne mászni a sarok mögé, ahonnan talán járható a terep. A zsákban lapuló vázlat is ezt mutatja. „Jó biztosítás mellett”, „valószínűleg” és „talán” – ez nem kifejezetten az a kombináció, ami a továbbmenetre ösztönöz. Tehát inkább visszamászom. Már csak egyetlen irány kerülhet szóba, éspedig felfelé. A szűk, sáros hasadékban végtagjaimat betámasztva, nekifogok az ötlet megvalósításának. Tudom, hogy felül a kémény fokozatosan összezáródik, de addig haladnom kell még pár métert. Találok két kiválónak látszó ékhelyet is, alakul. Feljebb pedig rá tudok térni a kémény jobb oldalfalára, ami bár jó meredek, de lépések és fogások vannak rajta. Innen jobbra lepillantok az először megkísérelt irányba: talán jobb is, hogy meggondoltam magam. Végül sikeresen kikapaszkodom a kutyaszorítóból. S mit találok egy kőtömbnél: az egész mászás során az első normális állapotú szöget.

Mázlink van, kezdek megnyugodni. Jóllehet a zsák és társam egyaránt a kémény sötét mélyében várakoznak, de feljutásuk már pusztán idő kérdése. Erős standot építek, s leszólok, hogy indulhat a móka. Társam felveszi a zsákot, itt a húzással nem sokra mennénk. Igaz, hogy így másznia sokkal nehezebb lesz, de a stand bírja és ha szükséges, segíteni is tudok. Lassan, de biztosan, lépésről lépésre közeledik a kiszállás felé. Végül mind teljes létszámban a kémény tetején állunk, előttünk a szétnyíló ködben a csúcs széles teteje. Cipőt váltunk, elpakoljuk a felesleges holnit, feltekerjük a kötelet és harapunk is gyorsan valamit. Csak azután ballagunk a kőrakáshoz, amiben megtaláljuk a csúcskönyvet. A beírások szerint mi vagyunk a kilencedik parti, akik a hegyen jártak. A mászott irányból értelemszerűen ennél is kevesebben. Hát ezért nincs róla szinte semmi infó…

Jól eljárt az idő felettünk, megszaporázzuk lépteinket. A kőembereket követve hamar lejutunk a csúcs alatti nyeregbe, majd azt a sziklabordát is megtaláljuk, melyen le kell másznunk. Közben azonban rohamosan esteledik. Észak felé a Langkofel főcsúcsának komor bástyái, sziklatömbjei magasodnak, előttünk átellenben a Grohmannspitze és a Plattkofel széles sziluettje. Jobbra a mélyben a gleccser fehérlik, rajta jól felismerhető nyom halad. Oda kell először eljutnunk. Egy meredek vályúban lemászva, kettős csorbába érünk. Mindkét bemetszésből lepillanunk a gleccser felé vezető folyosóba, ami igen meredeknek és omladékosnak tűnik. Valószínűleg nem itt kell lemenni, de akkor hol? Kőembert nem látunk semerre. Nyomokat szintén nem, pedig több helyen is lemászunk az ingatag tömbökön, keresve a folytatást. Bármerre próbálkozunk, letörések fölé, vagy omladékos, beláthatatlanul folytatódó terepre jutunk. Szemeinket is hasztalan düllesztjük, ereszkedő standot sem fedezünk fel. Lámpáinkat már a reményt feladva vesszük elő, hiszen általuk még behatároltabban látunk. Csaknem egy órát eltöltünk a keresgéléssel, miközben teljesen besötétedik. Az ég kitisztult ugyan, de a gondolataink még zavarosak. Legszívesebben már a gleccsernél lennénk, hiszen ott rátérünk a Langkofel normál útjára, ami a kalauzok szerint jelzett. Azon pedig alighanem lámpafény mellett tudjuk követni az utat, még ha mászni is kell néhol – legfeljebb lassabban haladunk, mint azt nappal tennénk. Ez az elmélet, amitől azonban még elválaszt némi szintkülönbség. Tudjuk, hová kell mennünk, de fogalmunk sincs, hogy merre. Egyetlen bölcs dolgot tehetünk: megvárjuk a reggelt.

Nehezen nyugszom bele, hogy itt rekedtünk. S ha már így jártunk, nem érdemes sietni semmivel. Komótosan körbenézünk, hol a legalkalmasabb a környék letelepedni. Minden rosszban van némi jó, most éppen az, hogy válogathatunk. Nem kényszerülünk beérni egy arasznyi párkánnyal vagy ferde törmelékterasszal, de egy vizes kéményben sem kell vacognunk. Vacoghatunk sokkal kényelmesebben, több szobányi hely áll rendelkezésünkre!  Elővesszük a lassan másfél évtizede magunkkal hurcolászott bivakzsákot, itt az ideje, hogy valami hasznát is vegyük. Magunkra húzzuk egyetlen meleg pulóverünket, rá a dzsekit, a köteleket elosztjuk alulra, a zsákot a hátunk mögé, s belebújunk a bivakzsákba. Hosszú éjszaka lesz…

Időnként ki-kipillantok a zsák nyílásán, de minduntalan csalódottan nyugtázom, hogy szemben a nyári csillagképek alig mozdulnak el. A Tejút viszont vakítóan fényes, milliónyi apró pontjával a hideg téli éjszakákat juttatja eszembe. Az utolsó felhő is eltűnt, a völgy felett van mindössze némi páracsík. Szemben, velünk egy magasságban a Fünffingerspitze teteje, mellette a menedékházban bizonyára már álomra hajtották fejüket a mászók. Nekem nem megy az alvás, noha még nem túl hideg a klíma. Bámulom az eget és a csipkés hegyek kontúrjait, s számolom a mind fényesebben vibráló csillagok között hasító meteorokat. A csúcsunk alatti nyereg irányában nagy vörös pont emelkedik ki a rideg sziklák közül: a Mars. Két napja, még otthon, hiába próbáltuk megpillantani, a városi fényekkel átitatott fakó égbolton esélytelen volt. Ellenben most nézhetem akár egész éjjel, senki és semmi nem akadályozza meg. Inkább az órára pillantok – fél tizenkettő. Uramisten, még „csak” ennyi? Tudom, hogy nem szabad nézegetni, mert attól kezdve még lassabban fognak vánszorogni a percek.. Inkább keresek valami kényelmes pozíciót és próbálok pihenni.

Kimerítő ez mindenhogy. Huzamosabb ideig képtelenség mozdulatlanul ülni, mocorgás közben ugyanakkor csúszkál a kötél az ember alatt, nyomják a sziklák a nyakamat, a lábam pedig már érzéketlenre zsibbadt. Amint fordulok, be is görcsöl. Egy pillanatig kimászni volna kedvem, de az arcomat meglegyintő hűs levegő maradásra késztet. Mégiscsak jobb idebenn. Továbbra is a zsákból szemlélem az eget. A Mars nyomában tipeg a Fiastyúk csoportja. Bár az Orion még nem látszik, de az „égi vadász” már nem járhat messze. S ha felbukkan, közeleg a mi időnk is. Már csak azt a néhány órát kell kibírnunk itt a hideg dunsztban. Mert közben alaposan bepárásítottuk a bivakzsákot. Jó, hogy lélegző kabát van rajtunk, különben már mindenünk csuromvizes lenne. Az is jó, hogy nem fagy odakinn. Legalább három fok lehet – sok panaszra így nincs okunk. Ha a lábaimra is ráhúzom a polárpulcsit, egészen elviselhető a klíma. Főleg ha bizonyos időközönként – egyre sűrűbben – dörzsölgetem is. Izzadni persze nem szándékozom – azt majd ráérünk reggel, a lemeneti úton.

A holdsarló alig észrevehetően tompítja a csillagok ragyogását. Fokozatosan tűnnek el a gyengébben pislákoló fénypontok, csak a Mars világít változatlan, nyugodt erővel. A Fünffingerspitze és a Grohmann-csúcs teteje ezüstösbe bújik, szinte fürdik a holdfényben. Mintha valami kisváros rafináltan megvilágított tornyai lennének, úgy emelkednek ki az árnyék alvó barnaságából. Szinte mászni lehetne, lassan akár el is indulhatunk. De nem, ezt csak a hajnali hideg mondatja velem. Hiszen ez a fény pont kevés ahhoz, hogy megtaláljuk, amit az esti szürkületben sem sikerült. Türelem, már hamarosan felkel a nap! Közben elfogyasztjuk maradék élelmünket, iszunk is egy keveset. Vizünk bőven maradt, mivel tegnap nem túl sok napsütésben részesültünk, így nem szomjaztunk túlzottan… Az ég közben kelet felé már nem a fogyóban lévő holdtól szürke. Pirkad a hegyünk mögött. Napsütésben ugyan nem lesz részünk, mivel az utunk végig árnyékos oldalon halad, ezért arra hiába várnánk. Amint tehát a Grohmannsitze és az „Öt ujj” sziklái narancsszínt öltenek, elkezdünk készülődni. Ennél világosabb már nem lesz.

A napkelte színei (Fünffinger- és a Grohmann-csúcs)
A napkelte színei (Fünffinger- és a Grohmann-csúcs)

Egyelőre hátizsák nélkül nézünk szét, túl messzire nem megyünk, hiszen a közeli csorbában még egyértelműen jó úton jártunk. Sikerül is megpillantani valami nyomszerűséget a folyosóban, ami tegnap járhatatlannak tűnt. Lentebb, a jobbról határoló szikláin pedig egy ereszkedő stand is van. A csorbában, mindezek fokozásaként egy másik, maillonnal összekapcsolt ereszkedő kötélgyűrű-kötegbe botlok. Hurrá! Tegnap itt jártunk, mégse vettük észre. Elindulunk lefelé, a kötelet először még nem ereszkedésre, inkább csak segítségként vesszük igénybe. Viszont lehúzni nem lehet, így bár nincs nagyon ínyemre, vissza kell kapaszkodnom. Most sikerül megfelelően elhelyezni, s a húzása is eredményes. Jön – de nem egyedül, jó kis kövek társaságában…

Nem sikerül eltaláltatni magunkat, ezért jutalmul tovább próbálkozhatunk. S izgulhatunk, hogy a következő alacsony letörésen, majd a folytatásán hátha sikerül úgy lehúzni, hogy csak egyetlen talicskányi törmeléket indítson el. Sikerül. Sőt, a kövek sem a mi irányunkba jönnek, a folyosó közepében lévő acélos jégnyelven szánkóznak tova. A harmadik stand a legérdekesebb: egy összeroskadni készülő sziklafogat a ránehezedő kőtömb gátol meg a kiszakadásban, így megtartja a mögé fűzött kötélgyűrűt. Utóbbi szintén nem valami tartós darab, több helyütt kilóg már a bele. Bár annyit valószínűleg kibírna, mint maga a szikla, de inkább beáldozok egy hosszabb hevedert a saját készletünkből. Erről engedjük le magunkat a mállós meredek törmeléken. Közben a kuloár vastag jéggel borított közepét végig gondosan elkerüljük, meghagyjuk a kötél által lesodort kövek útjának. Noha már egy ideje erősen fontolgatom a nálunk lévő két titán jégcsavar hasznosításának kérdését, lévén a jég az egyedüli masszívnak látszó anyag elérhető közelségben. A harmadik – ötven méteres – ereszkedés végén aztán megszűnik a dilemma, elérjük a gleccser jobb oldalát beborító vastag törmeléket. Innen lényegesen egyszerűbbé válik a feladat, percek alatt lerohanunk a katlan aljára. Itt csatlakozunk végre a Langkofel szokásos mászóútjához. Mielőtt azonban folytatnánk az utat, visszatekintünk a terepre. Meredek és hasadozott gleccserjég tölti ki a katlan jobb oldalát, s most látjuk, hogy amit este fentről ösvénynek néztünk, az csupán egy jó hosszú jéghasadék. Mindent egybevetve, fogalmam sincs, hogy sötétben mi módon jutottunk volna ide. Pontosabban van némi – jó nagy őrültség lett volna továbbjönni!

Lefelé a jeges folyosóban
Lefelé a jeges folyosóban

És még nem vagyunk lent, mindössze egy valamivel gyakrabban járt sziklaösvényen. Ahol két perc után elveszítjük szem elől az állítólag innen már jelzett nyomot, mély szakadék állja utunkat. Megérzés alapján feljebb kapaszkodunk, noha lent, a törmelékkatlan alján látszik inkább valami csapásféleség. Az ingatag lépcsőkön felmászva mázlink van, megpilantjuk az ösvény folytatását. Örömteli érzés, de csak néhány pillanatig. Az elkeskenyedő párkány ugyanis kitett sziklaoldalra vezet. A séta helyett így egyelőre elővesszük ismét a kötelet. Társamat leengedem egy alacsony, de sima letörésen, majd átbiztosítom a túloldalán lévő keskeny párkányra. Bent hagyni azonban nem szándékozom egyetlen hevedert sem, jómagam ezért inkább lemászom – természetesen némi kerülővel. A kötél ezután is rajtunk marad, „egyelőre”. Szemben két, valószínűleg vezetős páros bukkan elő, valami lehetetlen helyen, egy szűk csorbában. Ők rajtunk még jobban meglepődnek, hogy ilyen korán már visszafelé jövünk. Átharántolnak felénk. Nézni is rossz, ezért inkább lefelé tartunk, a jelzések után – melyek természetesen egy jó kötélhossznyi szintveszteséget követően, egy meredek vályúban visszairányítanak minket az említett csorbába. Újabb szellős szakaszok, ereszkedéssel megszakítva, mígnem egy drótkötéllel biztosított traverzáláshoz érünk. Nocsak, via ferrata? Igen, legalább 20 méteren keresztül. Utána folytatódik az oldalazás a sziklalabirintusban, csak most már kötél nélkül.

Párkányunk, melyet követünk, egyszer csak elfogy. Egy hossznyi újabb ereszkedéssel jutunk az alatta lévő kis törmeléktérségre, ahonnan már egész kényelmesnek mondható omladékvályúkban mászunk le, hogy ismét felkapaszkodjunk egy-egy sziklavállra. Alattunk a turisták százainak apró színes pontjai vándorolnak lefelé a mély völgykatlanban. Szinte folyamatos a sor, nem úgy mint idefent. Ösvényünkön rajtunk kívül egy teremtett lélek sem ólálkodik, de még a madár se jár. Árnyékban gyalogolunk vagy mászunk, ami most kifejezetten jólesik – ellentétben az éjszakával. A nap megsüti az egyik szakaszt, de bármennyire vártam a melegre, inkább gyorsan tovahaladok, az újabb hűsítő árnyékba. Nemsokára vízeséshez érünk, a lezúduló patak előtti mini tavacskán alig sikerül száraz lábbal átkelni. A permet viszont enyhíti a hőséget, majdnem kedvem szottyan aláállni. Természetesen túl hideg a víz ilyesmihez, de jó eljátszani a gondolattal. Ahogy az éjjel is jobban fáztam, most is kevéssé érzem az izzadt meleget a hűs képzelgés révén.

De haladjunk tovább! Az utolsó emelkedő egy meredek hasadékba vezet, amit nagy kőtömb zár le. Az oldalsó sziklaháton két hegymászó jelenik meg, s érdeklődnek, hogyan juthatnának le az ösvényünkre. Kétkedve veszik tudomásul, hogy fogalmunk sincs – persze nem tudhatják, hogy mi itt csak visszafelé jövünk. Amíg próbálkoznak a lemászással, én nekilátok a hasadékban felkapaszkodni. Kicsit megdolgoztat, de ezek már az utolsó méterek a turistaút előtt. Ledobom a kötelet a társamnak, aki végül a vártnál könnyebben veszi az akadályt.

Most már csak a hágóból lefelé áramló kegyetlen tömegen kell átküzdenünk magunkat. A Toni-Demetz házhoz vezető emelkedőn képtelenség a jelzett úton menni, annyian jönnek szemben. A görgetegen és néha valószínűtlenül nagy kőtuskókon keresztül vezető gyaloglásunk viszont élénk figyelmet és néhányak szemében látható aggódást vált ki – hiába no, nem tudhatják, hogy nekünk ez most már csak olyan, mintha otthon a parkban sétálgatnánk. Sőt, midőn a menedékházhoz érünk, furán nézik a hátizsákból előkerülő jégkalapácsot és csavarokat. Noha itt a sziklamászó abszolút nem nevezhető ritka példánynak, hiszen a Fünffingerspitze gerincén fürtökben lógnak, s a ház körül is csaknem annyian sétálgatnak kötéllel a hátukon, mint túrabottal. A mi cuccunk azonban kicsit elüt a megszokottól, nem beszélve a kibocsátott illatokról, amit persze magunk is érzünk. De itt, egy szobányi kőtömb árnyékában leroskadva a közvélemény érdekel a legkevésbé. A parfümszagú divatbemutató és a hegymászás bármennyire hasonló környezetben zajlik, mégis egy egész világ választja el…

Fél kókuszrúd és egy alma jut fejenként, a csutkája pedig a csókáké. Szép ráérősen ballagunk tovább, immár végleg lefelé a kabinos felvonó alatt. Egyre több látszik ismét a falból, amire tegnap még nem néztem ennyire tiszteletteljesen. Megkérte az árát – noha adott is valamit: lehetővé tette, hogy végre átéljünk egy igazi alpesi bivakot. Mellé adott még pluszban egy, millió csillagjával (bennük még biztos sokáig) feledhetetlenül ragyogó éjszakát, egy vöröslő napkeltét, s egy élményben sem szűkölködő lemenetet. Az éj és a lemenet is hosszú volt, akárcsak a mászóút, de mindezek után számunkra a „Hosszú szikla” egy kicsit már többet fog jelenteni, mint amivel a nevét kiérdemelte…

Több kép: