Kategóriák
Bringa

Decemberi didergés Dobogókőn

Noha már tudomásul vettem, hogy 2015-ben vége a biciklizéseknek, ezen a ködös hétvégén még egyszer (persze, legutóbb és előtte is ezt mondtam) kedvem szottyant ismét egy jó tekeréshez. Hirtelen jött az ötlet, mert eredetileg némi Balaton körüli futás volt tervben, de az egész heti fárasztó ingázás után nem túl sok (azaz semmi) kedvem volt hétvégén is órákat utazással tölteni azért, hogy kb. annyi ideig fussak, amennyit utazom. Korán kelni pedig egyenesen merénylet lett volna a szervezetem ellen, 5 db 3:45-ös kelés után, így nem is állítottam be ébresztőt. 9-kor sikerült életre kelnem, ami döntőnek bizonyult a futás-bringa kérdésben, a képzeletbeli vetélkedőt toronymagasan az utóbbi nyerte.

A gyors reggelit (2 győri gabonaszelet) szintén gyors, de tudományos felszerelés-tervezés követi (kinézek az erkélyre és megállapítom, hogy mocsok hideg van, tehát jól be kell öltözni). Javítókészlet, lámpa, kulacs, tartalék kesztyű, Vitatigris, fényképezőgép, stb. a nyeregtáskába és a hátizsákba, guminyomás ellenőrzése, és már a Budajenő előtti emelkedőn taposom a pedált az egyáltalán nem vészes mértékű ködben. Perbál környékén a nap is át-áttűnik a felhőtakarón, ami megszilárdítja elhatározásomat, mivel úgy voltam vele, hogy elindulok, aztán az első pár km alatt döntök, hogy meg fogok-e fagyni, ha továbbmegyek, vagy sem. Nem fogok.
Dorog környékén már a napsütés kerül túlsúlyba, de ennek ellenére nincs szándékomban megállni, ráfordulok a Dobogókő felé vezető műútra. Esztergom határától jó hosszú és kompromisszumoktól mentes, de látvány terén sem elhanyagolható az emelkedő a hegytetőig. 15 km gyakorlatilag szünet nélkül felfelé, persze az elején még alig észrevehetően, de később nincs kecmec, nyomni kell, ha az ember fel akar jutni. Ennek ellenére (vagy ezért is) ez az egyik kedvenc útszakaszom a Pilisben. Különösen a Fekete-kövek sziklaformációi húzzák maguk felé a tekintetet, de velük kapcsolatban kicsit elfogult is vagyok. A magasan az út fölött húzódó, hallgatag bordák régi, kalandos mászásokat idéznek fel bennem. Tiltott gyümölcs volt ez a hely akkoriban, s ma sincs másképp (és ma ugyanúgy nem értem az okát)…

A sziklákat elhagyva, nemsokára az út legforgalmasabb része jön, meglepő módon motorosok és autókaraván nélkül, de a bringásokat is egy kezemen meg tudnám számolni, pedig odafenn kifejezetten pompás túraidő van! Vajon mi lehet a gyér forgalom oka, talán a hideg? Ezt még talán el is hinném, ha nem pár hete láttam volna pólóban-rövid gatyában tekerő elvetemülteket. Persze akkor papíron még 10 fok feletti hőmérséklet volt (valóságban jó, ha a 3-at elérte). Számomra úgy tűnik, mintha ez inkább attól függne, hogy milyen hónapot írunk. A december akkor is tél, ha 10 fok van, az őszi hónapok viszont 3-ban is „tekerhetőnek” számítanak…
Rövid pihenő után nyugtalanítani kezd, hogy minden porcikám csuromvíz, még a kesztyűimből is csavarni lehet a nedvességet, így berekesztem az egyszemélyes csúcstalálkozót. A Vitatigris a bendőmbe, a fényképezőgép a zsákba, az elázott pár kesztyű pedig a kezemre kerül (vajon minek hoztam tartalékot belőle, ha most nem cserélem le?). Gurulás követezik, a nap legfázósabb része. Ha gyorsan megyek, rövidebb ideig fázok, de jobban. Ha lassan ereszkedek, nem hűt úgy a menetszél, de tovább tart. Fenn nem maradhatok, mi hát a jó megoldás? Rájöttem: egy kis gyors gurulás, majd mikor már nagyon kellemetlen, visszaveszek és élvezem a relatíve komfortosabb hőérzetet, és ezt egy-két kilométerenként váltogatom. Egy ideig működik…
A Szántói-nyereg előtti emelkedő pont jókor jön, kicsit újra bemelegszem, hogy kibírjam Vörösvárig. Emilt most faképnél hagyom, nem merem megkockáztatni a csuromvizes alsó- és felsőneműben beülést. Vagyis beülni még csak-csak, de utána újra vissza a biciklire – azt már nem! Innen már csak 18 km hazáig, nagyobb része emelkedőn. A budai hegyek párás-ködös masszába burkolództak, romlik a látótávolság, így felkapcsolom a hátsó lámpát, bár még messze a sötétedés. A nevét most sem meghazudtoló Hűvösvölgy, és a ködösen sem csúnya (tehát Szép-) Juhászné érintésével, 4 óra 45 perc tekerés után érkezek haza.

100 km, 1700 m szintemelkedéssel, edzésnek sem utolsó, ha most nem is erőltettem túlságosan. Az emelkedőkön mindenhol a kényelmesebb áttételeket választottam, térd- és pulzuskímélő módon igyekeztem feljutni, a lejtőkön pedig a menetszél miatt fogtam kicsit vissza a tempót, de így legalább alaposabban körül tudtam nézni mindenfelé. Ott is, ahol máskor csak átsuhantam. Egyszóval, jó volt, az év (biciklis) lezárásaként nem nagyon kívánhatnék jobbat.

És még valami: Continental Ride elöl-hátul, az idén 4200 km defekt nélkül!  🙂

Kategóriák
Túra

Nem lehet megunni – Vadálló-kövek

Mindig más, de talán októberben a legszebb, és ahogy a klasszikus ősrégi reklámban is elhangzik (a nálam is öregebbeknek biztos rémlik), „nem lehet megunni, ez az, amit nem lehet megunni…”

Most csak képekben, szövegelés nélkül:

Kategóriák
Futás Túra

Kinizsi Százas 2015, avagy hülye, aki nem normális

A Bajóti Öreg-kő alatti dózerúton idős bácsika ballag szemben, komótosan felfelé:
Ő (érdeklődő tekintettel): Hány kilométer van még hátra?
Én (hörögve-fújtatva): Ötven körül.
Ő (az őszinte megkönnyebbülés az arcára van írva): Már csak?

A meleggel kapcsolatos gondolatokat, és az egészet részletesebben lásd a tavalyinál, itt.
Azok után, hogy idén is iszonyatosannagyonrettentően sokat futkároztam hőségben (legalább két ilyen futásom volt fél év alatt, és két nappal a Kinizsi előtt még sapka-kesztyűben vacogtunk a Rax lábánál a parkolóban), sejtettem, hogy megint meggyűlik a bajom a meleggel. Azaz, ebből megint BAJ lesz, csak most sanszos, hogy legalább annyira nehezen jutok el odáig… Úgyhogy most csak a lényegesebb eltéréseket említem.

Az egyik legfontosabb – és komoly dilemmát okozó – új-régi problémám a pár héttel a nagy alkalom előtt ismét megjelenő sípcsont környéki fájdalom (csonthártyagyulladás) volt. Futni, vagy nem futni – ez volt tehát az egyik kardinális kérdés. Mármint nem magán a Kinizsin, mert azt eddigi tapasztalataim alapján bevállalhatónak gondoltam, hanem a rendezvényig hátralévő pár hét alatt. Nehéz ilyenkor okosnak lenni, melyik módszert válasszuk:
1) Nem törődve a problémával, rendesen edzeni tovább.
Nyilvánvalóan ez lenne a legnagyobb marhaság, és amúgy is ezt volt a legkönnyebb elvetni, mivel egy-egy erősebb edzést követően napokig annyira fájt a lábam, hogy még sima járás közben is sántikáltam.
2) Teljes pihenő.
Ha ezt választom, a nehezen megszerzett forma visszaesik (nem sokat, csak pont annyit, amennyi a tervezett jobb eredményhez kellene), és még ebben az esetben sincs garancia arra, hogy magán a rendezvényen nem jelentkezik újra a fájdalom.
3) Időnként futni egyet-egyet, aztán jó sokat pihenni.
Ergo csak a lényegesebb (hosszabb) edzéseket elvégezni, az aprólék helyett pedig mehet a bicikli, mivel tekerés közben nem fáj. Így az edzésmunka lényegi részét nem kell kihagyni, de valamelyest sikerülhet kordában tartani a problémát.

Mondanom sem kell, logikusan – ehhez fűzve a legtöbb reményt – az utolsó opciót választottam. Néhány 30 km körüli futásra még sor került, és egy 50 km-est is be tudtam iktatni, mintegy két héttel az esemény előtt. A ráhangolódás viszont igen messze volt a tökéletestől. Közbejött ugyanis egy Rax-Schneeberg mászótúra, amit hónapok óta tervezgettünk, és most tudtunk rá szabadidőt szakítani. A „most” az a Kinizsi hetét jelentette, az időjárás viszont gondoskodott róla, hogy az egyébként a hét első felére tervezett programra csak a csütörtök és a péntek legyen alkalmas, amikor ugyebár, egy százas előtt, leginkább már pihenni illene. Ez sem volt könnyű döntés, beáldozzam-e azt a minimális hegymászást, amire már jobban vágytam, mint egy falat kenyérre. Sportszakmai szempontból a mászás elnapolása lett volna a helyes választás, de az embernek csak egy élete van, amit nem élhet folyamatosan sportszakmai szempontok szerint. S ha kihagyom a hegyet, leshetek, mikor jutok megint valami épkézláb szikla közelébe. Persze ha a Kinizsivel is befürdök, két szék közül a földre esek, de ez kevésbé aggasztott, legalábbis nem attól tartottam, hogy nem csinálom végig, inkább a tervezett teljesítési idő tekintetében voltak kétségeim.
Csütörtökön egy tokkal-vonóval együtt 12 órás mászótúra sikeredett, némi UV sugárzással, amit ilyenkor elég rosszul viselek. Az év első mászásain mindig ez van, alaposan kiütöm magam (szintúgy, mint az év első, hőségben végzett hosszabb futásain). Aztán persze már belerázódok, de pont a Kinizsi előtt nyilván nem túl szerencsés ötlet egész nap hegyészkedni. A szokatlan terheléstől, és a lábamnak szokatlan bakancstól jelentkező sarok, térd és vádli fájdalmak ugyanúgy nem az ideális formámat voltak hivatottak elősegíteni, s a mindezekhez társuló hegyi táplálkozás („itt túl kényelmetlen megállni, majd később, ott feljebb bekapunk valamit”) sem éppen a glikogénraktáraim optimális mértékű feltöltését idézték elő. Az autóban (nem)alvás sportteljesítményt fokozó szerepéről nem is beszélve. Szóval ezek voltak az előzmények, és mire feleszméltem, már a Kinizsi rajtja felé zötyögtem, a HÉV ülésén is kókadozva a melegtől (pedig még csak kora reggel volt).

De azt ígértem, hogy csak a különbségeket részletezem, tehát a 9:30-as indulást követően, már a Kőbánya utcától agresszíven támadó napsütést nem fogom. A Katlan környékén viszont olyan pompás pipacstenger piroslott közel és távol, hogy ha éppen nem elájulni készültem volna, biztos lefotózom. Aztán egy eltévedt felhő pont eltakarta a napot és ott marad, pont addig, míg átértem a legforróbb szakaszon. Képeket készíteni viszont így sem volt kedvem (és megfelelő eszközöm). A folyadékbevitelre ellenben végig kínosan ügyeltem, a pulzust is sikerült pontosan a tervezett értékek közt tartani, így a Tokodi pincék helyett idén egy picit később, csak Péliföldszentkeresztet elhagyva ért utol a végzet kezdete. Innen viszont megkezdődött a séta is – először az emelkedőkön, aztán a vízszinteseken is. A lejtőkön meg már addig is csak kimért, óvatos kocogást produkáltam, mert noha egyelőre nem éreztem elviselhetetlen fájdalmat a bal lábszáramban, de azért messze nem volt tökéletes. Fogalmazzunk úgy, hogy próbáltam késleltetni a helyzet rosszabbra fordulását – amit legalább tényleg sikerült, bár ezt feltetetően a gyaloglással töltött idő túlsúlyba kerülésének is köszönhettem.

Pusztamarót felé a nyiladékban vadrózsák és más ruhaszaggató növények burjánzanak, lassan teljesen behálózva a keskeny ösvényt. A csalánerdő is itt-ott nyakig ér, vagy ahol nem, ott is minimum a rövidnadrág száráig. Odébb iskolások népes csapata vonul előttem. Ahogy elhaladok mellettük:
– Kemény lehet ennyit menni…
– Maradtam volna otthon, de aki hülye, az nem normális…

Még a Pusztamarótot követő széles, kényelmes úton sem bírtam futni, szó szerint egyetlen métert sem. Itt engedtem el végleg a 12 órán belüli időtervet is, sőt, itt már erősen a kiszállás körül forogtak a gondolataim. Vegyesen hajlottam erre, vagy az innen gyalogosan folytatott teljesítésre (na persze, mintha kicsit is az én döntésemen múlott volna, hogy fussak vagy gyalogoljak :D), osztottam, szoroztam, időnként egy kis kocogást is belevettem a kalkulációba, aminek a vége az lett, hogy egyszer csak megérkeztem Bányahegyre. Innen jó ideig nincs számottevő emelkedő, és a sok séta következtében a futóműveim sem fáradtak el túlzottan, így mégiscsak elkezdtem ismét kocogni. Csodálkoztam, de ment. Mintha semmi sem történt volna. Fokoztam a tempót, szinte száguldottam a műútig, majd tovább, de néhány botlás kijózanított, hogy azért nincs minden rendben. A lábaimat feljebb kellett volna emelgetnem, mert éreztem, hogy különben ebből nagy esés lesz. Lett is egy.
Az utolsó hosszú kaptatón megint sétáltam, itt már tisztán látszott, hogy képtelenség lenne 12 órán belül célba érnem. Ugyanakkor egy kis erőt adott annak a tudata, hogy a 13 órába viszont így is beleférek. A nap lenyugodott, a hold fénye viszont segített, hogy a lámpát ne kelljen még használnom. Aztán mégiscsak elő kellett vennem, mert a jelzés sárga helyett piros lett. Én és a színek megkülönböztetése ugyebár… Nem kis nehézségek árán, rohamosan gyengülő lámpafénynél vissza a sárgára (de jó, hogy az egyébként csak tartalékba hozott lámpához is hoztam tartalékba egy másikat!). Az utolsó ponttól megint séta, a vízmosás mellett a köves talajon nem mertem egy esést kockáztatni. A célban persze most is eltévedtem, de ahogy a réten (focipályán) káromkodtam, kijött elém pár rendező.
12:59:23, a leggyorsabb teljesítési idő (Avg HR 131), ennek ellenére nem örülök túlságosan. Sőt, ennek egyáltalán nem, annak viszont igen, hogy nem engedtem a kiszállásra buzdító negatív gondolatokat eluralkodni rajtam. Küzdős, kemény menet volt, aminek csak az első felét élveztem, viszont ismét egy sor tapasztalattal gazdagodtam.

Jövőre? Talán, de ha ilyen hőség lesz, most már csakis hajnali indulással. Így sajnos csak nevezés nélkül válik lehetővé a történet, de most már sokkal fontosabbnak érzem a magammal szemben felállított mércét teljesíteni, mint egy jelvény, oklevél miatt direkt vállalni egy sor plusz kellemetlenséget. Az idei cél-leves ízlett ugyan, de talán elviselem majd a hiányát, ha már késő délután otthon (l)ehetek…

Kategóriák
Futás Túra

Katlan Százas, avagy nem vagyok százas

Vaddiszno2
Idén először regisztrálni kellett, aki lemaradt, kimaradt

Aki egy vég nélküli eszmefuttatásra kíváncsi, annak ajánlom az első részt. Akit a Kinizsi Százas érdekel, lapozzon a második feléhez. Akit mindkettő, készítsen ide legalább három szendvicset és egy liter kólát. Akit egyik se, annak ott az Alt+F4 billentyűkombináció. Minden másra pedig ott a MasterCard… 🙂

Az imént beígért eszmefuttatás

Ha a hétköznapok rutin-tevékenységeinél egy picivel komolyabb kihívást jelentő célt választunk, a feladat kapcsán felmerülő problémákat nem a körülmények jelentik – amennyiben ismerjük azokat és fel is tudunk készülni rájuk. Ha azonban nincs módunkban maradéktalanul rákészülni, akkor a feladat nagyságával egyenes arányban nő a bizonytalansági tényező mértéke. Ilyenkor a cél eléréséhez vezető út bárhol véget érhet, ha nem tudjuk kezelni a váratlan helyzeteket. Akkor is befürödhetünk, ha ismert, kiszámítható nehézségekkel van dolgunk, de valamilyen okból nincs elég tartalékunk, hogy rajtuk úrrá legyünk.
Szinte mindegy, hogy -15 vagy +35 fokban kell állnunk a sarat, ha módunkban áll minél jobban hozzászokni, felszerelésünk megfelelő a hideg vagy meleg ellen védekezni, és a kellő folyadékpótlás, hűtés (vagy fűtés) is kivitelezhető. Csak egy példát hozok fel, emlékezetes téli körözésünk a Kevélyen a -15 fok, hófúvás, szélvihar ellenére sem okozott kiemelkedő gondot, noha küzdelmes és kemény volt, de legalább kiszámítható. Ha az ember egy mély tó kellemesen hűs vizébe veti magát, azonnal úsznia kell, különben elmerül. Ha pedig nem tud úszni, a józan esze nyilván azt diktálja, hogy előbb tanuljon meg, csak aztán ugorjon. De mit tehet akkor, ha át akar jutni a túlpartra úszni tudás nélkül? Nos, több lehetősége is van, ha elég eltökélt, nem feltétlenül kell a szándékáról letennie. Ha van elég ideje, akkor választhatja az előzőleg vázolt lehetőséget, tehát vesz pár úszóleckét. Ha nagyon sürgős, akkor keríthet egy csónakot, vagy utánanézhet annak, létezik-e valahol egy híd, vagy egy kerülőút. De kockáztathat is: ugrik és megpróbálja utánozni a tévében az olimpiai döntőben látottakat: kartempó, lábtempó, levegővétel… ami vagy sikerül, vagy nem. Vagy ha ezt az autodidakta módszert túlságosan veszélyesnek véli, dönthet úgy is, hogy belegázol a tóba, és imádkozik, hátha kiszáradt annyira, hogy nem merül el teljesen. Aztán ha elég óvatos, és a ringatózó vízfelszín már valahol a nyaka környékét nyaldossa, még mindig csinálhat egy hátraarcot…
Ehhez a példához képest 100 km futás igazán pitiáner történet, legalábbis akkor, ha kockázati szempontból nézzük. Ott ugyanis a kiszállás lehetősége végig adott, amint kezd ellepni a víz, azonnal elkaphatjuk a mentőövet. Ha nem az alaszkai vadonban futunk, csupán a Pilis és a Gerecse ösvényein, nagyjából egy órán belül bárhonnan lakott területre érhetünk. A kockázat fogalma tehát ebben az esetben egészen másfajta, sajátos megvilágítást kap. Az életünk ritkán kerül veszélybe, sokkal inkább egy saját magunk számára kitűzött nagyobb feladat teljesítésének vagy meghiúsulásának esélyét jelenti. Egy futáson vagy teljesítménytúrán nem az életünket vagy a jövőnket, legfeljebb az időtervünket, vagy az önbecsülésünket, egónkat, büszkeségünket, az önismeretünk mértékét, netán az önmagunkba vetett hitet kockáztatjuk. Persze ezek is bírhatnak számunkra fokozott jelentőséggel, csak nyilván másképp kell közelítenünk a kérdéshez. De filozófiai irányú utazás helyett egy másfajta útról akarok írni.

Ez már majdnem Kinizsi

A hőség minden évben jön, és többnyire előzetes puhatolódzás nélkül, egyből a derékhaddal támad. Nincs irgalom, egyik héten még kesztyű, sapka, a következőn meg már egy rövid sétától is a hátunk közepén csorog az izzadtság. S minden évben van egy, néha több hosszabb futásom, ami ebbe a rövid átmeneti intervallumba esik, amikor a meleg már verdesi az elviselhetőség határát, de még nem volt idő hozzászokni. Többször is a Mátrabérc volt a nagy megborulások színtere, a 2013-asról itt írtam, de a Budai-hegységben futott 50 km-es edzőköröm során is eljutottam már erre a határra. Idén pedig, habár sokáig úgy tűnt, elmarad a már-már kötelezőnek számító hőguta-élmény, egy szűk héttel a Kinizsi Százas előtt mégiscsak felsejlett a veszélye a látóhatáron. Ahogy teltek a napok, egyre inkább az ominózus napra látszott tetőzni a kánikula, ami egyáltalán nem az optimizmusomat erősítette. Ugyanis jelentős egyéni csúcsjavítást terveztem, amihez értelemszerűen nem árt a legalább normálishoz közelítő időjárás. Néhány töprengést okozó nap, reménykedés a prognózis tévedésében (most bezzeg nem tévedett), és a szokásos dilemmák: mikor induljak, mit vegyek fel, hogyan frissítsek, milyen tempót válasszak…

Aztán eljött a nap. Persze hét közben még beiktathattam volna pár óra futást a melegben, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy amennyit nyernék vele a meleghez szokás terén, azt nem veszíteném el pihentség szempontjából. Ezért, sok választásom nem lévén, megpróbáltam inkább az eseményre összpontosítani. 2-3 forró hét általában elég szokott lenni ahhoz, hogy a tűző napon végzett edzések révén egy kicsit szokjuk a témát, és közben kitapasztaljuk azt is, hogy szervezetünk miként reagál a megváltozott körülményekre. Mivel azonban ez kimaradt, az eddigi praxisom alapján pontosan megjósolható volt, hogy kb. egy maratonnyi táv lefutása környékén jön majd a kalapácsos ember és üt egy hatalmasat. Létezik ugyan több lehetőség is elkerülni, de vajon melyik a jó taktika?

1. Lemondani a célról? Túl sok munkát fektettem bele, egy évet nyilván nem várok az újabb hivatalos alkalomig, másik hasonló nagyságrendű rendezvény nem jöhet szóba, mivel úgy a részidők, résztávok és egyéb adatok nehezen lennének összevethetőek.

2. Átírni az időtervet? No de pont ez lett volna az egyik lényeges pontja az egésznek! Ha kizárólag a biztonságos teljesítésre játszok, a lassú és megfontolt haladás jegyében biztosan elbúcsúzhatok a javítástól.

3. Menni az eredeti terv szerint, de fokozottan figyelni magamra – és bízni a csodában. Abban, hogy ami eddig törvényszerűen, mindig bekövetkezett, most hátha elmarad.

Választásom a 3.-ra esett. A Kinizsi történetét és útvonalának barokkos méltatását most kihagyom, az önmagammal vívott belső küzdelem aprólékos nyilvánosság elé tárását is mellőzöm (annál is inkább, mert alapvetően bíztam magamban, végig tudtam, hogy végigmegyek, megingás nélkül, a könyörtelen előrehaladás elve szerint, pusztán a hőmérséklet jelentett gátló, konkrétan lassító tényezőt). A sztori így néz ki a tényekre, adatokra, pulzusértékekre és időkre redukálva.

Ééés maga a 100 kilométer

8 óra, Békásmegyer. Már most túl meleg van. Vagy még melegebb. Nevezés, rajtbélyegző 8:10 körül, aztán irány a szomszédos büfé. Kapucsínó, kis adag zabpelyhes keksz és az otthonról hozott csapvíz.

kinizsi1
A szerény reggeli

9:30. Optimális indulási időpont ahhoz, hogy a tervezett sebességemmel már nyitva találjak minden ellenőrzőpontot, viszont még ne zárjon be az első pont, mire odaérek. És optimális indulási időpont ahhoz, hogy már a Kőbánya utcában telibe kapjam a napot, és az Árok utcában (még bőven az első km környékén) sétára kelljen váltanom, ha nem akarok túlhevülni.

10 óra tájéka. A Kevélyre vezető út első fele pont optimális dőlésszögben emelkedik a délkeletről beeső napsugarakhoz képest. Itt sem fázom.

kinizsi2
Hosszú, tömött sorokban vonuló tömeg a Kevély felé

10:18, Nagy-Kevély. Itt már kerülgetni kell, pedig a rövidebb távosok is majdnem 2 órája indultak. Sebaj, tudomásul kell venni, hogy innen 3 órán keresztül ez lesz, aztán eljön a teljes magány ideje is. Ha az ember fut, ebből a szempontból óriási a kontraszt a Kinizsi első és második fele között.

12:26, Pilis-nyereg. 27 km, 1150 m szint idáig. 2:54 perc, picivel 9 km/órás átlag felett kényelmesen, eddig minden tökéletes. A nyeregnél millióan vannak, esélytelen ismerősöket keresni, pecsételést követően kocogok tovább.

12:44, Kétágú-hegy. A táv harmada és a szint kétötöde, valamint a kövesebb, futás közben valamivel nagyobb odafigyelést igénylő szakaszok túlnyomó része is mögöttem, 3:14 alatt.

13 óra, az OKT nyomvonala. Kesztölc felett mellbe vág a hőség, a magasra nőtt fű, a szőlők közt kanyargó földút, majd az aszfalt egyaránt ontja magából a meleget. Persze ebben is vannak fokozatok… A gyerekek az egyik ház előtt annyira kínálják a slagot, hogy nem tudok ellenállni, de a vizet kulacs helyett sapkába kérem. Meg a csősálba, ami aztán a nyakamba kerül. Ez a kombináció elegendő hűtést biztosít – legalább 10 percig.

13:20, Dorog határa. A laza homok szinte égeti a talpamat, a már (izzadtságtól) teljesen átázott cipőn keresztül is. A lőtér után újra aszfalt, de ez már másik fokozat. Ez már nem Dorog, hanem Kemence…

13:30. Az első depózás a tervezett háromból. Kulacstöltés közben elkortyolok egy hideg citromost, közben az órára pillantok. 37 km 4 óra alatt, ebből még bármi lehet. De előbb a Gete jön…

kinizsi3
A Gete virágai

14:00, Nagy-Gete. A meredekebbje gyalogolva, pulzus maximum 155-ig engedve, érzésre minden rendben. A csúcson pedig Halmos Laci jóvoltából két pohár extra kóla. Lefelé zúzás, a száraz talaj kicsit csúszkálós, de elég sűrűn vannak fák az ösvény mentén. Később a vízmosásos szakaszon egy szaporán lépdelő srácot hiába próbálok kikerülni, mire végre sikerülne, gyorsan elém ugrik. Nem enged előzni, mivel nem szeretné, hogy poroljak előtte. Ilyen eset se fordult még elő velem, mire a meglepődésből felocsúdok, már lenn vagyunk a mélyúton. Egy tisztának látszó pocsolyában megmerítem a sapkámat és a fejemre borítom, mielőtt nekivágok a K+ gyilkos kapaszkodójának.

14: 20 körül, búzatábla. Pulzus még célzónán innen, a forróság viszont lassan az elviselhetőségen túl. Az ösvény meg az óriási kalászos ültetvény közepén. Orosz népdalokat vizionálok, miközben az egy-egy pillanatra feltámadó langyos szellőtől az egész mező tengerként ringatózik, de amikor eláll a légmozgás, magamban magyarul káromkodok. Néha félhangosan is.

14:43, Hegyes-kő alja. Küzdök a meleggel, egyre sűrűbben kortyolgatok, ami a kulacs kényelmetlen elővételére és körülményes visszarakására tekintettel kicsit fárasztó kezd lenni. De a legidegesítőbb az, hogy percenként többször kell húznom övtáskám derékpántján, akárhova helyezem, folyamatosan kilazul, szétcsúszik. A két oldalán lévő kulacsok pedig annyira himbálódznak, hogy az egész motyó le-fel jár a derekamon és érzem, hogy már elkezdett kidörzsölni. Kissé nyűgös vagyok, de izomzatilag teljesen rendben – s bár az utolsó órában parányit lassult a tempóm, de még mindig 26 perc előnyöm van a legjobb időmhöz képest.

15 óra tája, Tokodi pincék. Az aszfaltra leérve utolér a végzet. A végre vízszintes, jól futható országút szélén sétálni kezdek. Nincs komoly gond, de egyszerűen annyira melegem van, hogy nem kívánom a futást. Inkább bedőlnék valami árnyékos sarokba egy hideg sörrel, ami persze csak elméletileg jöhet szóba, gyakorlatilag rögtön elhessegetem az ötletet. A pincéknél lévő frissítőpontnál többen is sürögnek-forognak, kínálják az ételt, de csak az uborkát kapom le az egyik zsíros kenyérről, és egy kis vizet iszom. Időzni nincs kedvem, ahhoz túl nagy a meleg és túl csábító a Kőszikla túloldalán megbújó Mogyorósbánya főutcájának szélén a nyomós kút jéghideg vize. Ha ez a kút nem lenne ott (vagy nem tudnék róla), vagy nem lenne „ennyire” közel, most komolyan elgondolkodnék a folytatáson… Nem, szó sincs feladás körüli gondolatokról, de egy kiadós ejtőzést és mosakodást ebben az esetben feltétlenül be kellene iktatnom még itt.

15 óra után, a Kőszikla alatt. Az emelkedő jobb oldalán az épp egy út menti fába kapaszkodó és nem túl meggyőzően pislogó Filei Karcsit pillantom meg. Elhúzok (vánszorgok?) mellette, de közben részletesen kitárgyaljuk, milyen iszonyat gyilkos meleg van. Elég sokáig tudunk társalogni, ebből arra a hervasztó következtetést vonom le, hogy én sem haladok valami gyorsan. Mily meglepő…

15 óra után még egy kicsivel, a Kakukk vendéglő előtt. Fej, nyak, bal csukló, jobb csukló, arc, aztán újra fej, nyak… a sorrend a hideg, életmentő víz alá… A vendéglőben mosolyognak és megjegyzésekkel illetnek a markomban lévő gumicukor láttán, de jelenleg csak ezt bírom magamba tuszkolni. Pecsételés után vissza a kúthoz, újabb fürdés, Közben megérkezik Pap Gábor, akit észre se vettem, hogy lehagytam. Felveti, hogy menjünk együtt. Míg elkocog pecsételni, tovább pancsolok a csapnál. Közben Filei Karcsi is megjön, ezek szerint túlélte az emelkedőt, de sokatmondó az a tény, hogy máskor korábbi indulásom mellett is távolabb értem utol. Gábort végül nem várom meg, mert úgy vélem, hamar utolér. Felfrissülve futok tovább, egész jó tempóban, de a pulzusom mintha beragadt volna valahol a bányászbéka feneke alatt. Már nem kell vigyáznom arra, hogy ne menjen túl magasra, a 140-et is csak elvétve lépi túl. Pap Gabi jön is, ahogy számítottam rá, és a Bajóti Öreg-kő előtti emelkedőn máris a hátát látom. Ő is sétára vált, akárcsak jómagam – csak egy kicsit szaporábban. A lejtőn aztán beérem, 20-30 méterre mögötte futok Péliföldszentkeresztig.

16 óra környéke, Szent-kút. A forrásnál ismét egy alapos mosdás. Míg Gábor ivótartályát tölti, elindulok, az emelkedőn úgyis utolér. Ez végül a következő megállónál történik meg.

16:30, Bika-völgy. Második depó. Második hideg citromos sör és egy paradicsom. Közérzet normális (ha lehet ilyet mondani 62 km futás után), 1,5 liter izóval és Gáborral kiegészülve irány az emelkedő.

17:18, Pusztamarót. 29 perccel vagyok előbbre az eddigi csúcstól. Az előnyt főleg az elején gyűjtöttem, a táv második harmadában mindössze 5 perc jött hozzá, de tekintve a nem éppen sarkvidéki klímát, mindenképpen bizakodó vagyok. Hiszen most már csak hűvösebb lehet. Einstein is megmondta, hogy minden relatív…

18 óra körül, a Gerecse oldalában. Elvirágzott medvehagyma-szőnyeg jelzi a korán jött tavaszt. Sziklák, oldalazás, szeretem ezt a szakaszt. Ráadásul lefelé és vízszintesen egész könnyedén megy a futás. Az emelkedőn sem fáradtságot vagy gyengeséget érzek, ezeknek szinte nyoma sincs, egyszerűen csak ennyire alacsony pulzuson felfelé képtelenség futni. A 130-at is egyre inkább alulról közelíti… Legutóbbi Kinizsim végén jutottam elfáradásban oda, hogy a 140-et is alig akarta elérni, most viszont van még csaknem 30 km és az órán leginkább 120-al kezdődő értékeket látok. A keringésem nem bírja ezt a terhelést, hiába vagyok izomzatilag rendben. Hiába iszom eleget, többet már aligha tudnék magamba önteni, így is szúr egy kicsit az oldalam…

18:15 környéke, Bányahegy. Az emelkedőn hiába próbálok egy energiaszeletet magamba tuszkolni, egy-két harapás után feladom. Megeszem a maradék gumicukrot inkább, azzal semmi gond. A pontnál viszont nem bírom megállni, hogy ne terüljek el hanyatt a fűbe. Kell most pár perc relax. Limonádéval kínálnak a pontőrök, eleinte húzódozom, de aztán elfogadom. Nem vagyok az eddiginél szomjasabb és még van nálam a gondosan beosztott itókából is, de hátha az újfajta íz segít abban, hogy egy kicsit több folyadék kerüljön a szervezetembe (és ott is maradjon). Gábornak nagyon bejön, nekem az ideálisnál egy kicsit édesebb, de azért elfogadom az újabb felkínált adagot is. Aztán mire erőt veszek magamon a továbbmenéshez, az egyik rendező belekezd egy hosszabb lélegzetű történelmi ismertetésbe a Kinizsi előzményeivel kapcsolatban. Érdekel, de mivel közben lábra álltam, már indulnék. Egy alkalmas pillanatban el is búcsúzom, Gábor még hallgatja egy kicsit, de úgyis perceken belül utolér. Nekem az első 200 méter most már gyaloglás formájában zajlik, ennyi kell, mire újra futómozgást tudok produkálni. Közben eszembe jut, hogy pont ugyanitt 2008-ban legalább 1 km-t kellett sétálnom, mire újra futni bírtam. Akkor bizony sokkal rosszabb állapotban voltam, zsibbadt, görcsölt, fájt minden tagom, ezzel szemben most – közben Gábor tényleg utolér – gond nélkül megy a futás a műútig.

kinizsi4
A szintdiagram, az igazolólap és a jelvény

18:45, vértestolnai út. A harmadik, egyben utolsó depó. Innen ismét 1,5 liter izót viszek, mellé viszont csak 2 gélt, mivel mást nem nagyon bírnék megenni.

19 óra körül, az OKT nyomvonala. Széles, jól futható utak. A lábak visznek, ha nem is pörögnek annyira, a szív is visz előre, noha az sem pörög (lejtőn 115, emelkedőn 120, 127, néha 130). Innen már csak egy nagy erőpróba marad. A következő pont utáni lassú, de határozott emelkedőket tartalmazó hosszú szakasz, majdnem az utolsó ep.-ig.

19:30, Koldusszállás. A Tengerszemes fiúkkal pár baráti szó, le is ülök pár percre ma már második alkalommal (!), aztán jöhet az a bizonyos utolsó etap. Tudom, hogy a baji templomromhoz soha nem érünk oda,, ez a 10 km annyira hosszú. Vagy még hosszabb. Sajnos csak az út emelkedik, nem a pulzus, pedig de jó lenne egy kicsit tempósabbra venni. Néha rápillantok az órára, de 120 körüli értéknél ritkán látok magasabbat. Nos, akkor menjünk regeneráló zónában – csak magát a regenerálódást nem érzem. Nem fáj semmim, egyszerűen csak a vér alig akar keringeni bennem. A meleg nagyobbat csapott annál, mint amit csak úgy, néhány órányi könnyített kocogással ki tudnék heverni.

20 óra körül, valahol a sárga sávon. Hoppá! A magammal cipelt gélt elfelejtettem az emelkedő előtt betáplálni a rendszerbe. No problem, most pótolom, legalábbis az egyiket. A másik így már valószínűleg bontatlanul marad. Séta – futás – séta – futás.

Vaddisznó nincs, csak egy kis csörtetés a sűrűben balra tőlünk. A széles földút szalagja messze előttünk fehérlik, szinte világít az amúgy félhomályos erdőben. Kicsit (nagyon) nyomasztó, hogy nem akar elfogyni. Jöjjön már az a k…. rész, ahol balra kanyarodunk benn, a bükkös mélyén!!! Nem, ennyire nem szeretem a kanyarokat. Csupán tudom, hogy onnan már biztosan közel van az utolsó ellenőrzőpont.

20:53, Szt. Péter templomrom. Tábortűz, pecsét, két korty.

A kálvária mellett futunk lefelé, egyelőre még jól látni, de rohamosan sötétedik. A vízmosás pereménél előveszem a lámpát pár percre, mert az erdőben túl sötét van már ahhoz, hogy az ösvényen kiálló kövek helyzetét pontosan meg tudjam ítélni. A gyaloglás még így sem okozna gondot, de annál azért kicsit gyorsabb a tempó, és itt főleg nem szívesen kockáztatnék egy jókora zakózást. A baji szőlőskerteket elérve – hála Pap Gabinak – életemben először nem tévedek el, így nem kell döglött tyúkokon, szeméthalmokon és ruhaszaggató bokrokon keresztülbukdácsolnom, majd az árok meredek, bozótos oldalán felmászva visszaküzdenem magam a helyes útra. Ezt kivételesen nem bánom.

21 óra után valamikor, Baj. A templomot elhagyva egy utolsó mosdás a kútnál, közben elkezd az eső is petymeregni, majd kicsit ráerősít. No de kit érdekel, sőt! A meleget magából sugárzó aszfalton ez pont jól jön, hogy az utolsó 2 km-t frissen és üdén fussuk le. Esőillat keveredik a cél szagával.

21:35, Tata. A rendezői óra szerint. A sajátom szerint 4 perccel több, s mivel utóbbinak hiszek, így 12:09 az általam elkönyvelt vége. Jóval a tervezett felett (az átlagpulzus pedig jóval a tervezett alatt), de így is egyéni rekord.

kinizsi5
Zsúfolt étkező a célban és az oklevél

A babgulyás gyenge, de 1) idén legalább nem magamat kell kiszolgálni, mint két évvel ezelőtt 2) itt és most jólesik 3) ugyan már, kit érdekel.  Mint ahogy már az sem számít, hogy idáig fordítva volt rajtam a póló, az eleje került hátulra.  🙂

Kategóriák
Futás

Alapozás vége

Április utolsó vasárnapjának mérlege: 60 km, 1800 m szint, 6:20, Avg HR 141, max 156, 5 l víz, 5100 kcal. December vége óta, kerek 3 hónap alatt ez volt a 10. hosszú (50-60 km körüli) futás, és ezzel az alapozást befejezettnek is tekintem. Ha ennyiből nem futok egy normális 100-ast, akkor júniustól áttérek a gombfocira…
A teljesség kedvéért, az összes km semmivel nem volt több az előző évek ezen időszakában megtett km-énél. Minőségét tekintve viszont eléggé eltért a korábbiaktól. Több tempós futás, hegyi intervallum-edzésekkel tűzdelve, egymást sűrűbben követő hosszú futások, ugyanakkor több lassú, regeneráló jellegű és rövidebb edzés is volt, idén először egy-egy bringával történő „átmozgatással” kombinálva.
Szóval mostantól jöhetnek a versenyek. Eddig bemelegítésnek egy Pilis terep félmaraton 2. hely, valamint egy 6:31-es stabilan teljesített, végre a Múzslán sem meghalós Mátrabérc Trail is igazolni látszik a módszer működését, de az igazi kihívások csak ezután jönnek.

A Mátrabércről most nem is igazán tudok írni, szemben a tavalyi fejreállásommal, de talán majd a következő versenyek adnak némi ihletet…

Kategóriák
Futás Túra

Körözés a Nagy-Kevélyen

Egy kis téli videó 2010-ből