Eisenerzer Reichenstein először
Az ember az Alpokba ritkán megy holtszezonban. Minek menne, hiszen a sziklák még (vagy már) havasak, az időjárás szeszélyes, az ösvények többé-kevésbé járhatatlanok vagy túl veszélyesek. Így viszont többnyire lemarad erről-arról – például a természet ébredésének talán legszebb szakaszáról. Az éppen elolvadt hó nyomában a fű még csak próbál erőre kapni, a virágok azonban már birtokba vesznek minden szóba jöhető területet – sőt, még a látszólag szóba nem jöhetőket is. A napos oldalak, fokozatosan hómentessé váló gerincek olyan színekben, illatokban pompáznak, amilyeneket nyár derekán már hiába keresnénk. Közben a hegyeket keresztül-kasul behálózó turistautakon még elenyésző a forgalom, csak a madarak visítozása és a mormoták füttyögetése töri meg ezt a nyugalmat árasztó, különös csendet.
Nagyobb technikai kihívást jelentő túrákra ilyenkor még nem lenne bölcs dolog vállalkozni, körültekintő tervezéssel azonban így is szép emlékekkel bővíthetjük képzeletbeli vagy valós túranaplónkat. Noha számos kompromisszumot kell kötnünk, de mint a mellékelt ábra, azaz képsorozat is mutatja, a végeredmény igenis lehet mutatós és pozitív értelemben véve maradandó.
A június végén vagy július elején zajló Zirbitzkogel futás előtt mindig beiktatunk egy-két túrát, melyek céljaként, a fentiek tükrében, nem jöhet bármi számításba. Ilyen program volt anno a Sonnblick és a Rax északnyugati oldala is, 2016-ban pedig az Eisenerztől délre emelkedő Reichenstein környékére esett a választás. Itt a Vordernberger Mauer sziklás gerincén vezető klettersteig volt tervben, amiből a bizonytalan, csapadékosnak ígérkező idő miatt szimpla gyalogos körtúra lett.
Az út harmadánál-felénél többször is rázendítő esőt annyiból nem is bántam, hogy megerősítette, jó döntés volt módosítani a célt. A komor falak, vad sziklaképződmények között gomolygó sötét felhők a látványt is sejtelmesebbé, fenségesebbé varázsolták (amúgy sem lett volna unalmas vagy csúnya). A visszafordulás gondolatához közel járva pedig a Hegy úgy döntött, megkegyelmez nekünk és megmutatja igazi szépségeit is. Ehhez aztán hozzájött odafenn egy mennyei „gulyás” és persze maga a csúcsélmény is, amit a túlsó oldalon történő lemenet már alig tudott fokozni (de azért egy kicsit még tovább növelte).
Fokozni magam sem tudom jobban, így inkább képekben mutatom meg:
Nagyváthy János blogja 