Kategóriák
Hegymászás

Egyedül a Pordoi-csúcs délnyugati falában

A Pordoi-csúcs nyugati oldala
A Pordoi-csúcs nyugati oldala

A Sass Pordoi nyugat felé néző oldala ijesztő meredekségű falban szakad le a törpefenyvesig. Ez a letörés eléri a nyolcszáz métert. Körülbelül a kétharmadánál egy nagy törmelékpárkány fut végig. Az innen folytatódó, felső falrész talán még meredekebb és a méretei is csupán az egész oldalhoz viszonyítva szerények. Valójában külön is megállnák a helyüket, sőt az Alpok más területein elég jelentősnek számítanának. Egy fal a falban – mely a csúcs esésvonalában majdnem eléri a háromszáz métert, hogy azután csak lassan csökkenve a Pordoi-csorba irányába folytatódjon. Az utóbbi részén, mely a csúcsra vezető turistaösvény felett magasodik, több ismert és kedvelt klasszikus mászóútvonal vezet. Magam is bejártam itt már három különböző irányt, így első kézből mondhatom: nem ok nélkül kedvelik őket annyira, hiszen a legszebb mászások közé tartoznak!
A hegy nyugati oldalán is sikerült már egy ízben feljutnom, sőt az Angelo Dibona és társai által megnyitott nagyszerű útvonal volt az első, amelyen keresztül elértem a hegy tetejét. Akkoriban, azon a néhány évvel ezelőtti nyáron ez volt az egyik nagy terv – és az egyik legnagyobb élmény, miután megvalósítottuk. Mivel azonban gyakran a vágyak valóra válása szokta kitermelni a következő tervet, így nem került lezárásra magamban a helyszín, mint leendő mászásaim egyik lehetséges színtere. Ahhoz a Pordoi-csúcs túl monumentális, túl lenyűgöző példány – olyannyira, hogy ahányszor csak erre vetődtem, mindig átéltem valamit abból a torokszorító és csendet teremtő hatalomból, amit ez a sötét sziklaóriás magából sugároz. Igaz, hogy tetejére kabinos felvonó viszi a turistákat, és körben a jelzésen szinte bárki könnyedén fel tud rá sétálni – de ez inkább a kontrasztot növeli, még jobban segít a hegy félelmet és tiszteletet keltő oldalát kihangsúlyozni. Ahogy újabb utakon másztam fel a tetejére, mindig maradt bennem valami elmulaszthatatlan titkos vágyakozás. Ezeket a túrákat messze nem az „ez is megvolt” érzése jellemezte. Inkább csak nyertem egy kis időt, hogy letisztuljon, mi lesz a Pordoi következő kihívása…

Az útvonal

A délnyugat felé tekintő falrészről nem tudni, miért, de nagyon keveset hallani. A Maria- és a Piaz-él tarka ruhás emberkaravánjain túl másféle, ismeretlen világ kezdődik. Itt indul az a nagy omladéklejtő-sáv, amit bevezetőben már említettem, s amely a nyugati-északnyugati oldal útjaiból kiszállási vagy menekülési lehetőséget nyújt. Az itt közlekedők azonban legtöbbször csak simán kijönnek a falból, de közben a fáradtságuk és a mögöttük álló nehéz mászás elvonja a figyelmüket arról, ami felettük tornyosul. Az én figyelmemet is sokáig elkerülte. Pedig a felső falrész itt a legmagasabb, s meredekség, vadság tekintetében sincs oka a szégyenkezésre!
A Via della Galleria pedig az az útvonal, ami talán a legegyedibb, legérdekesebb a Pordoi-csúcsra vezető összes létező irány közül. A túrakalauzszerű ismertetésétől ezúttal eltekintek, inkább a saját benyomásaimat próbálom elmesélni. Egy hatalmas pikkelyszerű képződmény van a fal felső részén, mely hosszú függőleges bevágást képez a fő fallal. Ez a sárgás kőzetű beszögellés lentről igen meredeknek tűnik, nem véletlenül alkotja az útvonal kulcshelyét. Az értékelések szerint eléri az ötös fokozatot. S ezen a falon nincsenek nittek, csupán néhány régi benthagyott szögről van tudomásom. A névadó „galéria” távolról nem látszik, de az irány különlegessége a következő: az említett pikkely és a fal közötti alagútszerű nyílásban visz keresztül az út, majd egy újabb kürtőben, a hegy belsejében vezet a tetőre. Ezek viszont már csak a meglehetősen szűkszavú leírásokból derülnek ki, a helyszínen – a fal lábánál vagy mászás közben – mindebből semmit sem lehet látni. Majd csak akkor, ha az ember odaérkezik. S amikor már nyilván nem sok választása marad. Az elméleti elgondolás szerint akkor már nem nagyon van visszaút. Nem nagyon, de valamelyest mégis – ezt viszont a tapasztalat mutatja. Majd. Majd akkor, ha már két kezemmel az útvonal szikláit fogom, s az elméletek véget érnek…

A megközelítés

Aggasztó körülmények
De addig még van némi idő. Az augusztus idáig egyetlen csapadékmentes napot sem produkált. Miközben a Fassa-völgy felől újból a Dolomitok központjába tartunk, sötét fellegek ontják a csapadékot. Magunk mögött hagytuk a didergős arcói mászóhelyeket, meguntuk a polárkabátos „mediterrán” főzőcskézéseket, s visszajöttünk a hegyekbe. Bízunk a holnapi prognózisban: talán végre lesz egy esőmentes napunk! Egyelőre dörög, villámlik, a ködben nehezen követhetőek az aszfalt merész kanyarjai. Megszokott búvóhelyünkön sincs túl nagy tömeg, mintha nem is nyár volna.
Reggel, ahogy kipattan a szemem, máris hunyorogva csukom vissza. Fehérlő ormok tükrözik a fényt álmos és nyúzott arcunkba. Porcukros sziklák kísérik az utat, míg autózunk a Pordoi-hágóba.

Kilátás a Marmolada felé
Kilátás a Marmolada felé
A Pordoi-csúcs déli fala, a mászóút balra lenne (ha ráfért volna a képre)

A csorbához vezető folyosóban összefüggő vastag hólepel (lásd a képet), a síszezon lassacskán elkezdődhet. Nem hiszem el, nem akarom elhinni! Végre ragyogó napsütés, sehol egy felhőfoszlány – és úgy behavazott, hogy már a falak lába is majdhogynem sítúrára alkalmas…
Az árnyék lassan vonszolódik odébb, a napra hatalmas munka vár. Lesz mit eltüntetnie. A folyosóban megjelennek az első apró pontok, félóra elteltével már valami nyomkígyó-féleség is felismerhető. A déli pillérről fogy a cukor, ahogy a verőfény telibe kapja. Ott már – talán – mászni is lehet! De a mi oldalunk még árnyékban. Nem érdemes kapkodni, kell még néhány óra, míg száradásnak indul.

galeria 02
Elhagyjuk a turistautat

A Maria-út beszállásánál már felszívta a napsütés a havat. Csaknem teljesen száraz a szikla is, már amennyire az ösvényről belátható. A sarokra kiérve viszont hűvös fuvallat legyinti meg az arcomat. A túlsó oldalon még nem tűnt el az átmeneti tél, friss hóban kell átharántolni a falhoz. Ezt a részt is süti már a nap; miközben a kőtömbökkel borított lejtő felső peremén óvatosan szedegetjük a lábainkat, csöpög az olvadt lé a nyakunkba. Feketére ázott sziklasávok mutatkoznak ezen az oldalon, csillog a permetező víz a rávetődő fényben. Kövek surrognak előttünk, nyilván az olvadás lazította ki őket a fal párkányairól. A hosszú sarokbevágás (az útvonal kulcshelye) viszont száraznak tűnik. Nagyjából a környéke is.
Nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok, de mindenesetre bizakodó. Azt már sikerült tudomásul vennem az elmúlt két hétben, hogy a nyár legnagyobb terveiről le kell mondani. Ez a mászás viszont csak a „közepes” tervek részét képezte, így valamivel több sanszot láttam rá, hogy megvalósuljon. Most pedig, hogy így behavazott, ez a mérték volt a maximum, ami a kis és nagy célok közül úgy-ahogy az utóbbi kategóriában is megállja a helyét. Mint egy vigaszdíj, aminek nyilván nem örül annyira az ember, de ha talál benne valami többletet, valami egyedit, akkor nem pótcselekvésként, hanem egy kerek élményt adó önálló kihívásként kerül be a képzeletbeli túranaplóba. Abba a naplóba, ahol nem az adatok, nevek, idők és nehézségek szerepelnek, hanem (emlék)képek, hatások, érzések, tapasztalások. Abba a naplóba, amit hiába is olvasna el bárki, képtelen lenne megérteni. Abba a naplóba, ami megismételhetetlen, lemásolhatatlan, egyetlen és örök. Abba, ami kizárólag bennünk, velünk él és amilyen erősen maródik a lelkünkbe, olyan erőtlenül libben tova bármiféle reprodukálási kísérletnél…

Közeledünk a mászóút kezdetéhez
Közeledünk a mászóút kezdetéhez

Dilemmák és döntések
A beszállásnál vagyunk. Kipakolom a zsák tartalmát, magamra húzom a beülőt. Egymás után akasztom rá a karabinereket, kötélgyűrűket, hevedereket. Mindennek megvan a maga helye, használat közben nem mindig van mód túl sokat keresgélni. Közben újfent elsüvít egy kő felettünk. Nyakunkat behúzva gubbasztunk a rövid meredek beszögellés tövében. A falra figyelek elsősorban, így csak percek múltán észlelem: társam nem öltözik. Elég rápillantanom, s sejtem az okát. Van az úgy, hogy az ember félelemtől szorongatva kezd egy útba, rám se mindig jellemző a holtbiztos nyugalom, sőt… De most bele sem fogunk kezdeni? Egyáltalán meddig szabad elmenni a bevállalásban? Hol van az a határ, amikor le kell győznünk a saját becsvágyunkat, kaland-igényünket, elszántságunkat, céltudatosságunkat vagy szimpla vakmerőségünket? Keskeny a mezsgye a biztonságosság és a fölösleges kockázat vállalása között. Ez az útvonal papírformai nehézségében nem lépi túl az elmúlt hetek során mászott utakat (hogy az előző évek útjait már ne is említsük). Kondíciónk bőven felette áll az igényeltnek, felszerelésünk is csaknem kifogástalan. A nap egyelőre zavartalanul süt, a fal látszólag már csaknem teljesen száraz, s mire feljebb érünk, jó eséllyel teljesen az lesz. Bár egy-egy kő gyakran surran a közelben, de a standok viszonylag védett helyen építhetők, s ahogy haladnánk felfelé, úgy maradna mögöttünk a veszélyzóna. Egyetlen sarkalatos pont van: nem látjuk az utolsó három kötélhosszt. És nem tudjuk, milyenek a viszonyok a tetőn, mekkora a hó, mennyire olvad. Ugyanakkor van elég felszerelésünk, még akár egy visszavonuláshoz is elegendő – ha nagyon muszáj. De egy nagyrészt hármas nehézségű kéménysor nem valószínű, hogy elháríthatatlan akadályt tudna képezni. Nem a könnyelműség mondatja ezt velem, hanem a tapasztalat. Összegezve: ha ide mászási szándékkal felgyalogoltunk, nem látok olyan komoly okot, ami a terv megváltoztatását indokolná. Persze a fal állati meredeknek látszik és már a beszállásnál, a havas omladéklejtő alján újabb ötszáz méteres letörésben folytatódik. Ezek is tények.
Mi lesz most? Innen a nyomainkon elég egyszerűen vissza lehet jutni a déli oldalra. Onnan aztán már közel a turistaút. Társam tehát könnyen visszamehet. Nekem sokkal nehezebb feladatom lesz – mert pillanatok alatt eldöntöm, mit teszek…

A mászás

Nekivágok egyedül
Cserébe itt hagyom a biztonság egy (jó nagy) részét. Nem viszek hátizsákot. A két vékony 50 méteres kötelet egyelőre magamra tekerem. A bakancsomat a beülőmre erősítem, ráakasztok néhány szöget és a kalapácsot is. Egyetlen nedvszívó felső van rajtam, de a nap még pár óráig sütni fogja a falat, így nem veszek fel több ruhát. Fényképezőgép és másféle „nem mászó” kellékek ezúttal maradnak a társamnál. Jól meggondoltam? Fogalmam sincs, hogy pontosan mi vár rám. Csak azt tudom, hogy nagyon régen másztam így egyedül, viszont ezt az utat itt és most nem szívesen mulasztanám el. Még akkor sem, ha egyedül kell megtennem. Van ugyan bennem jócskán aggodalom, de most nem szabad a félelemre koncentrálnom. Ami nyugtalanít, azt félre kell tennem, és kizárólag a mászásra összpontosítanom.
Az első tíz méter után máris elbizonytalanodok. Nem a szólózást illetően, hanem az irány miatt. Balra, egy alig emelkedő törmelékrámpán óvatoskodom feljebb, de még időben meggondolom magam és visszaaraszolok. Nem nehéz a terep, csak egy kicsit szellős, hiszen itt már legalább húsz méteres függőleges letörés van alattam. Ugrándozni így nem célszerű. Egy valamivel meredekebben induló másik rámpára térek, majd még meredekebben jutok be a mögötte lévő vályúba. Szerencsére nagy fogásokat mindenütt találok, és a kőzet is viszonylag stabil. Sokat vacakolni nem tanácsos, hiszen itt még fentről bármikor jöhetnek kövek – és jönnek is! Jó két kötélhossznyi mászás után vízszintes törmelékpárkányra érkezem. Előttem a falon három standszög, az összekötő gyűrűben új karabiner csillog (a képen ezt a helyet A betű mutatja). Nocsak! Innen valaki nyilván lefelé ereszkedett…
Most egy hossznyit jobbra kell mennem, amíg a párkánynak vége nem lesz. Járóterep, de az omladéktömböket hó fedi, nem látom be rendesen a stabilitásukat. A mélységet viszont annál inkább… Miképp megpillantom társamat is, amint a fal déli sarkától kinyúló teraszon üldögél. Bizonyára engem figyel

galeria 04j
Az alsó 100 méter és az útvonal, a jelölt pontokat lásd a szövegben

.Vége a sétaútnak
A párkány végétől (a fotón B-vel jelöltem, innen kötélbiztosítással másztam a D pontig) egyetlen irányban lehet továbbjutni: fel kell mászni a nem csekély mértékben kitett falon. Egy homokórába gyűrűt fűzök, s ahhoz rögzítem a kötél egyik végét. A többi része magamra van szedve, s csak annyit adagolok le belőle, amennyi szükséges, hogy tovább tudjak haladni. A lépés csúszik, a fogás is elég féloldalas. Többször nekidurálom magam, mire sikerül biztosan magasabbra állnom. Persze először a jó öreg módszerhez folyamodom: a mozdulatot oda-vissza próbálom végrehajtani, ha netán feljebb nem találnék fogást vagy lépést, akkor emlékezetből vissza tudjak lépni az előző jó állásra. Sikerül. Egy kiváló kötélgyűrűhelyet is találok, majd egy szöget, amiket nem hagyok használatlanul. Innen a fal egyszerűbb lesz. Mintegy hat-nyolc méteren át, egészen egy újabb kissé kihajló szakaszig. Itt hál’ istennek nagy fogások vannak, bár a lépések kicsik, de jól észrevehetőek. Pár méter után fenn állok egy keskeny párkányon, melyet jobbra kell követnem. Egy helyütt megszakad, de problémát nem okoz a továbbjutás. Végül odaérek annak a rámpának a kezdete alá, mely a kulcshelyhez, a sárga bevágáshoz vezet majd.
De hol van az még! Először standot építek (C pont a képen), rögzítem a kötelet, hiszen vissza kell mennem, hogy kioldozzam a kötél másik végét. Jó ferdén kell leereszkednem, hiszen több mint tíz métert oldalaztam itt a végén. Nos, azt hiszem, nem is ereszkedni fogok. Jobb lesz, ha inkább lemászok. A dupla kötélre hurkolok egy önbiztosító zsinórt (pruszik csomó), majd elindulok lefelé. Mindenre emlékszem, simán és olajozottan megy a visszamászás. Csak a legalsó métereknél támad némi nehézség – no, de itt fölfelé sem volt egyszerű! A közteseket pedig csak újból felfelé mászva szedem ki. Természetesen onnantól, hogy ezt megtettem, nem lenne tanácsos a kötélbe beleesnem, hiszen jó nagyot ingáznék. De ennek a veszélye nem fenyeget, a szikla jó fogású, és amúgy is már „begyakorolt” mozdulatokkal tornázom előre.
Előttem a rámpa, amire egy alacsony, de kellemetlen lépcsőn kell felkapaszkodnom. Fejmagasság körül egy kötélgyűrűhely, így a biztosítás megoldható. Innen visszamegyek a standban hagyott anyagért, majd immár felső biztosítással újból felkapaszkodom ezen a néhány méteren (a D pontig). Közben néhány apróbb kő hullik alá a magasból. A következő szakaszon eléggé védtelen leszek. Magamra tekercselem a kötelet, s nekiiramodok, most már biztosítás nélkül. Körülbelül száz méter mászás, kezdetben egész könnyű. A vége felé a rámpa átalakul kéménnyé, ebben már gondolkodnom kell valamennyit. Főleg azért, mert hibázni nem lehet. Ha ismét elővenném a kötelet, akkor viszont háromszor kellene végighaladnom minden szakaszon – háromszoros veszély a kövektől, így egyelőre marad rajtam minden. Az áldás szerencsére nem alakul sortűzzé, sőt most egy kicsit szünetel. Nem várom meg, hogy mi lesz, folyamatosan mászok. Közben persze a füleimet nyitva tartom (nem mintha túl sok ugrálási lehetőségem lenne veszély esetén).

galeria 05
A kulcsszakaszt jelentő sarokrepedés. A kör közepén állok 🙂

Az útvonal kulcsa (?)
Felettem a hatalmas bevágás függőlegesen visz a magasba. Itt vagyok hát, az útvonal kulcsa alatt. Két régi szög összekötve a falban, felette találok egy éket is – újabb ereszkedési pont. Valakik itt a falban lefelé mentek. Érdekes. Ahelyett, hogy a csúcsról körben lesétáltak volna… Nyilván elakadtak ebben a meredek sarokban. Hmm, nem is csodálom. Elég csúnyán néz ki. Itt nem lehet csak úgy ripsz-ropsz felszaladni. No lássuk! Megerősítem a standot, leszedem magamról a bakancsokat, a kalapácsot és a szögeket. Ráérek felvinni, ha már odafenn rögzítettem a kötelet. Most minél kevesebb akadályozó feltételre kell törekednem.
Elindulok, de csak úgy a harmadik nekifutásra sikerül feljebb kerülnöm. A jobbra lévő fal sima, itt-ott a víz is szivárog rajta. Balra a sarok mögöttem lévő oldala még át is hajlik. Méterről méterre helyezem feljebb a lábaimat, s keresek újabb fogásokat. Már ahol vannak. Ahol hasztalan kutatok, ott befeszített karommal tartom magam, vagy éppen a lábamat helyezem a repedésbe. Régi gyűrűs szög, rohadó kötélgyűrű vagy csak a helye – a lényeg, hogy aránylag sűrűn találok valamilyen köztes biztosítási lehetőséget. Feljebb fogynak csak el, ott viszont már valamivel egyszerűbb haladni. Ha nem egyedül lennék, s nem koncentrálnék ennyire, még talán élvezném is a mászást! Izzadok egy kicsit, ahogy a napfény megszorul a sarokban. Rusnya kötélgyűrű és korhadt szögek várnak ugyan a standon, de van nálam anyag bőven, így biztonságosan ki tudom építeni. Közben visszapillantok a hegy nyúlványára. Társam még mindig ott üldögél, s két másik mászó is megjelent. Velük azonban nem törődök most, sokkal fontosabb dolgom van. Sebesen ereszkedek vissza a bevágás aljára, magamra akasztom a cókmókot, szétszedem a standot, majd elkezdek újból felfelé mászni.
Most valamivel gyorsabban jutok fel, hála a felülről jövő kötélnek és az önbiztosításnak. Nem pihenek sokat, nyomban folytatom az utat. Itt már részben vizes a szikla, a melegtől kitikkadva nyalogatok magamnak némi innivalót. Most még kívánom a vizet. Az újabb standtól újabb ereszkedés, majd irány ismét fel. De hosszú ez a bevágás…

galeria 06
Én, nagyítva, a mászásról készült egyetlen fotón

A következő hossz viszont némileg más jellegű. A repedés kéményszerűvé mélyül, és a terep kicsit mobilabbá változik. A fogások már nem olyan bombabiztosak, a lépéseknél is vigyáznom kell, hogy ne nehezedjek rájuk maximálisan. Egy kihajló hasadék-lépcsőn érdekes technikával terpesztgetek föl, majd a kissé porhanyós vályúban egy kőtömbnél standot építek. Visszamegyek még egy körre, szokás szerint, majd elkezdem méregetni a helyzetet. Túl vagyok a legnehezebb szakaszon, most már nagy gond nem lehet. Hármas-négyes fokozatú kémények várnak rám, tehát séta az egész. Ahogy azt Móricka elképzeli…
Igaz, se alulról, se az útvonal eddig megtett részéről nem látni a kiszálló szakaszt. Szóval csak tippelni tudok, milyen lehet. Alagútszerűen vezet az út a tetőre, így valószínűleg a kitettség sem lesz számottevő. Maximum negyedik fokozatú és nem kitett kémény – talán kötél nélkül is simán menni fog. Khm… De még mindig nem látom. A falban a standokon hagyott anyag viszont elfogyott. Ez némileg töprengésre késztet. Akik itt leereszkedtek, vajon miért tették. Hiszen milliószor egyszerűbb körben lesétálni. Sőt, bármilyen szempontból belegondolok, teljesen értelmetlen az ereszkedést választani. Hacsak… Hacsak az illetők nem érték el a csúcsot. No de innen? Túl a nehézségeken, meredeken, kitettségen, kőhullásveszélyen? Nem, vagy mégis? Nyilván volt valami elháríthatatlan oka…
Ehh, hamarosan megtudom. Egyelőre viszont bújócskáznom kell.

Bújócska
A hasadék teljesen összeszűkül, viszont mélyen a hegy gyomrában folytatódik. Egyetlen út vezet előre: bele kell préselnem magamat, hogy a túlsó oldalon kibújva átjussak a kiszálló kéménybe. A hasadék azonban olyan keskeny, hogy nem férek be! Leakasztgatom magamról a sok vasat, rákötöm a kupacra a bakancsaimat. A köteleket is leszedem magamról, hosszúkás formát alakítok ki belőlük. Egyik kezemben a kötél lóg, másikban egy hevederen a többi cucc, s ismét bepréselem magam a szűkületbe. Felfelé kell tornáznom, a két fal sima, két kezem tele a felszereléssel… Félig kinyújtott karokkal, esetlenül hernyózom be- illetve felfelé. A fejem nem bírom elfordítani, a sisak minduntalan elakad. Kegyetlen szűk ez a hely. Felülről beszűrődik a fény, a hasadék tíz-húsz méterrel feljebb ér véget. Szerencsére nem abba az irányba kell tartanom. Pár méter után vízszintesen folytatom a vakondszerepet. A sziklaüreg is tágasabb már, az előzményekhez képest kényelmes sétatérnek tűnik. Rövidesen kipillanthatok a túlsó oldalon.
A nap betűz a sarokba, amint kidugom a fejem, szinte elvakít. Előttem keskeny vízszintes párkány vezet át a kiszálló kéményhez – végre látok belőle valamit! A párkány néhány méter után eltűnik, marad a sima függőleges fal, azon keresztül lehet csak átkerülni a kémény vályúszerű alsó részébe. Bal kéz felé jókora mélység, ami felett át kell traverzálnom, nincs más választásom. Egy beszorult kőre hevedert rakok, a kötél végét rögzítem, s a többit ismét magamra tekercselem. A párkányból nagy sziklatömb áll ki, jó lesz köztes biztosítás gyanánt. Leeresztem magam annyira, hogy fejmagasságba kerüljön a párkány, jobb kezemmel fogom, ballal előrébb a sima falon keresgélek… Hát, nem sok minden van itt. Lépésileg se vagyok elkényeztetve. Exponáltság szempontjából annál inkább…

A víz, az éltető elem…
Valahogy sikerül áttámaszkodnom, majd átlépnem a szemközti falra. Innentől viszonylag simán haladok tovább. Egészen a következő tíz méteren keresztül. A lecsorgó vízből itt kapok először. Felettem feketére színeződött tömbök lógnak ki a falból, melyekről egyfolytában permetez az olvadó hólé. Szitáló esőben terpesztgetek felfelé, miközben lepereg előttem pár korábbi mászás hasonló jelenete. Hasonló? Lassan (vagy hirtelen!?) olyan érzés tölt el, hogy ez itt egy kicsit más most. A hátamat nekitámasztom a jobb oldali falnak, s ahogy erőlködöm, egyre jobban érzem a ruhámat átnedvesítő hideg vizet. A sisakomon is csurog már a víz, a nadrágom pedig – vízszintesen kinyújtott lábaimnak köszönhetően – még jobban átázott. Beakasztok egy köztest, s szemem a folytatást fürkészi. A kihajló falon ember fel nem mászik, akármennyire is szeretnék kívül maradni, mindenképp a kémény belseje felé kell tehát tartanom. A sustorgó, sőt zuhogó vízfolyások irányába.
Már értem, hogy miért fordultak az útból vissza. Hiszen e pillanatokban én is ezen töröm a fejemet! Csak hát az a fránya szűk hasadék… És igaz, hogy csuromvizes vagyok, de pont azért – előttem az út vége csupán két rövid kötélhossznyira! Ötven méter, vagy talán csak harminc. És elvileg hármas fokozat, tehát gyerekjáték. Ezen ne tudnék kimászni? Még ha vizes is… Ha jeges, ha csúszós… Van kötelem, elég hevederem, kötélgyűrűm, szögem, ékem, kalapácsom…
No, egyelőre muszáj felfelé tartanom, hiszen a visszaereszkedéshez is kell valami fix pont. Még tíz méter a sötét, víztől csillogó sziklán, dermedő kezeimmel tolva-húzva magamat. Ott a standhely! A vízesés alatt… Mindegy, itt nincs választásom. Igyekszem gyorsan dolgozni. Pillanatokon belül ereszkedem, a nyakamba és az ölembe szitáló, csurgó, ömlő víztől elgémberedve nem sokat törődök az iránnyal. Úgysem tudom magamat távol tartani a vízeséstől. Inkább a gyorsaságra összpontosítok, hogy minél kevesebb ideig zuhanyozzak. Lent a párkányon így is kénytelen vagyok megállni napozni. Rongyosra ázott kezeimet próbálom a napsütötte sziklán felmelegíteni, sötét színű ruhámba szinte beleszuggerálom, hogy szívja magába a sugarak adta meleget. Nem! Nem jöhet pont most az a felhő! Eltakarja a napot, sőt mi több, nem úgy néz ki, mintha a közeljövőben ismét kibukkanna. Romlik az idő. Nem gondolkodom, csak rohanok vissza a traverzen, majd fölfelé. Nem foglalkozom a vízzel, inkább összpontosítok a feladatra. Felfelé – most mégiscsak ez tűnik a jobb döntésnek. Hiszen már csak egyetlen kötélhossz van előttem. Amiről viszont fogalmam sincs, hogy milyen. Arról se, hogy merre induljak. Nevetségesen hangzik, de tényleg. Felettem áthajló sziklák, előttem egy sötétbe tűnő hasadék. Odabenn világít egy kicsit a hó… Igen, most látom csak, hogy mennyire havas a kémény mélye! Valami kevéske fény szűrődik ugyan be, fenn – pillanatnyilag elérhetetlen messzinek tűnve – egy mohos, sötétzöld peremű apró nyílást látok, melyet a fénysugarak áttörnek, de vajon én beférek-e? Nem valószínű. Mindegy, be kell másznom a hasadékba, belülről indul a fal kijárata. Alul csaknem vízszintesen be tudnék férkőzni, de azt zsákutcának gondolom. Ráadásul teli van hóval. Inkább elindulok felfelé. Szűk a kürtő, de annyira azért nem, hogy le kelljen ismét vetnem a felszerelést. Könyökkel, térddel befeszülve küzdök előre, miközben a végtagjaim meg-megcsúsznak. Jég! Jég borítja a lépésnek alkalmas felületeket, de a fogások is tele vannak hóval. Üvegszerű csilingelés közepette tekintgetek, fejemmel sorra verem le a jégcsapokat, ahogy próbálok körülnézni. Éjszakai sötét van itt benn – és piszok hideg! Igyekszem feljebb nyúlni, de ekkor döbbenek rá: ujjaim teljesen hasznavehetetlenek, mindkét kezem érzéketlen.

A kocka el van vetve
Fel, ki innen minél előbb! Nincs másik választás! Mindenem remeg a hidegtől, tudom, hogy ha nem jutok ki, akkor hamarosan mindennek vége. Itt nem segít se helikopter, se hegyimentő, se senki! A forró termosz tea is csupán illúzió, a gőzölgő bögre képe hiába lebeg előttem… Nem, ki kell verni a fejemből az ilyen ábrándokat, ettől csak rosszabb lesz! Kizárólag néhány száraz ruhára van esélyem, de arra is csak akkor, ha kijutottam, s ha társam – sejtésem szerint – feljön a turistaúton elém. Karjaim fájnak a hidegtől, könyökkel, olykor az alkarom, öklöm betámasztásával tolom magam centiről centire fel. Az a pici lyuk, amit a standtól láttam, nem kecsegtet sok jóval. Mohos, porhanyósnak látszó, és felfelé szűkülő szellőzőnyílás csak, ami arra volt elég, hogy táplálja a reményt. De a kijárat máshol rejtőzik!
Keresztbe fordulok, úgy kisebb az esélyem a visszacsúszásra. A csípőszélességű kürtő felettem bezáródik, mögöttem a kis lyuk, előttem viszont egy másik halvány reménysugár. Prüszkölve, dideregve küszködök arrafelé, hátha… Ekkor hallom meg társam hangját, valahonnan a közelből. Ezek szerint itt van! Visszakiáltok. Merre? Erre! A csatorna szűk, de nem annyira, hogy ne férnék ki rajta. Végre! Egyre jobban remegek, de kinn ülök az alagút peremén!

A kijárati nyílás
A kijárati nyílás

A „jóból” soha nem elég
A kötél vége egy masszív standgyűrűre kerül. Most már van választásom: legyalogolunk, és holnap visszajövök kiszerelni a kötelet, vagy még most visszaereszkedek érte. Egyelőre azonban a kezem használhatatlan. Nem akarok átöltözni, addig nem, amíg nem végeztem. Szerencsére kapunk még egy kis szórt napsütést mutatóba, ami egy picit csökkenti a fagyosság érzését. Folyadékot is veszek magamhoz – nem mintha vízhiányom lett volna az elmúlt órában. Kezem a polár pulóver alatt melegítem, s ahogy kezd kiengedni, a fájdalom egyre jobban mardossa. Sokáig tart a folyamat, aminek végén ismét teljes értékűen tudom használni az ujjaimat. A borongós tájon végigpillantván azonban úgy érzem, nem kellene megvárni a holnapot a kötél kiszedésével. Vacogva győzködöm magamat, hogy most is meg tudom csinálni. Egyetlen rövid hossznyi ereszkedés mindössze, s kifelé segítségül ott fog lógni a kötél. Ezt a problémát így nem lehet tán olyan szörnyű megoldani…
Begyömöszölöm magam a nyílásba, de amint a hátam a vizes-havas sziklához ér, nyomban végigfut rajtam a borzongás. Olyasmit érzek, mint amikor télen a nyitott uszoda vizéből törölközés nélkül igyekszem a fagyos levegőn befelé. Olyankor, ha futni próbál az ember, a menetszéltől még jobban fázik. Ha viszont csak sétál, akkor kétszer annyi időt kell a szabadban töltenie, míg bejut a fűtött épületbe. Ezen alkalmakkor szokott néha az elviselhetetlenség határához közeledni a hideg-érzetem. Most is úgy didergek, közben tudom, hogy a helyzet nem is annyira vicces. Az imént már megtapasztaltam, milyen könnyen és észrevétlenül tudok eljutni a teljesítőképességem határának közelébe…
Nem is ereszkedem, szinte zuhanok befelé a kürtőbe. A csuromvizes kötélen alig bírom fékezni magam, s valójában nem is akarom nagyon húzni az időt. Hátammal végigsúrolom a jeges falat, de ha óvatosabb lennék, akkor se kerülhetném el a nyakamba ömlő hólevet. Ide vagy búvárruha kell, vagy teljesen mindegy, milyen technikával haladunk, úgyis pillanatok alatt ronggyá ázunk.
Lenn vagyok a standnál. Villámgyorsan kikötöm, amit ki kell, magamra akasztom, amit magamra kell, elrendezem a kötelet és felkiabálok: behúzhatod! Majd meg se várva, hogy feszes legyen a kötél, elkezdem a mászást. Minden másodperc drága, az imént még bírtam fogni a kezeimmel, most azonban ismét érzéketlenné dermedtek. Görcsösen erőlködve iparkodom fel, közben csoda, hogy egyszer se csúszik le a lábam a lépésekről. Nem is tudom, hogy sikerül esés nélkül megközelítenem a nyílást. Igaz, hogy érzem: valami egyre jobban visszahúz! Elakadt a kötél jóval alattam, s most legalább tíz méterrel a kritikus hely felett vagyok. Ha most leesek, akkor innen ki nem húz senki! Vissza kell mennem legalább addig a pontig, ahonnan ki tudom szabadítani a kötelet.
Sikerült! Most már óvatosabb vagyok. Nem hagyom a magamat a külvilággal összekötő köldökzsinórt meglazulni, nehogy ismét elakadjon. Könyökömmel tolom magam, akárcsak első ízben, kézfejem, sőt csuklóm is teljesen használhatatlanul lóg a karom folytatásaként. Most már nem is érzek fájdalmat. Talán régi, sok évvel ezelőtti fagyások emléke kísért, talán csak elszoktam a hidegtől – az eredmény szempontjából mindegy. Minél gyorsabban kijutok, annál előbb lesz esélyem felmelegíteni magam. Mert erre itt a fagyos szikla ölelésében semmi esélyem. Itt minden eltöltött perc után egyre kevesebb energiám marad. Hangosan reszketek, alig koordinált mozdulatokkal csúsztatom magam a hasadékba szivárgó világosság felé. Egyre sűrűbb hullámokban tör rám a pánikszerű kimerültség, hegyoldalakban, havas sziklafalakon megfagyott alpinisták rémképe jelenik meg előttem. Mindössze méterekre vagyok a biztonságos felszíntől és a száraz ruhától, de azt is tudom, hogy itt benn bármilyen erős életösztön csődöt mondana. Percek, negyedórák – na jó, esetleg néhány óra az, amit így még talán kibírnék. De az éjszakát már biztosan nem. Így bőrig ázva, egy szál vékony felsőben s egy vizes nadrágban, egy fagyos lyukban, ahol legfeljebb a víztől csöpögő kötelet tudnám magamra tekerni – edzettség, belső tartalékok, akaraterő egyaránt kevés lenne a túléléshez. Egy külső segítség pedig szintén ugyanolyan esélytelen. Vagy minél gyorsabban kimászok, vagy elbúcsúzhatok…

Újból napvilágon
Kinn állok a nyílás mellett, ahol a hó bokáig ér. A körülöttem lévő fehérségtől egy kicsit hunyorgok, ám nem ez a legnagyobb problémám. Társam előszedi a száraz pólót és a polárt, de a rajtam lévő, rám tapadt vizes göncöt nem bírom segítség nélkül lehúzni. A mászócipőmet se tudom kikötni. Mind a ketten elkínlódunk egy darabig, mire sikerül átvedlenem félig száraz szerelésbe. Azért csak félig, mert a nadrág marad. Abból nincs másik.

Pakolás a lyuknál, a távolban a Piz Boé

Társam összeszedi a kötelet, s hátára kötözi. A többi felszerelést begyömöszöli a zsákba, ami az én hátamra kerül. Legalább az is melegít némileg. Persze mindez elég sokáig tart, hiszen jómagam alig tudok segíteni. Csak állok citerázó lábakkal és próbálom a fejemben kavargó összevisszaságot rendszerezni. És persze hangolódok a lemenetre. Normál esetben egy órás kényelmes séta lenne, de most a hóban és a közben alaposan lesüllyedt hőmérsékleten még ez is extra feladatnak számít. Noha jól tudom, hogy előbb-utóbb bemelegszem – de úgy tűnik, ezúttal inkább utóbb, mint előbb. A Pordoi-csorbánál mondjuk már nem fázom (annyira), de a kezeim még mindig érzéketlenek. Két csuklóm is jéghideg, hiába a lázas igyekezet. Lefelé, irány az autó! Lenn valamivel biztos melegebb van. A törmelékfolyosóban az utat részben még mindig hó fedi, nagyobb mennyiség eshetett, hogy nem bírt elolvadni.

Lefelé, tipikus augusztusi tájkép

A hágó közelében, a rétre érve kezdem érezni, hogy kezeim is vannak. Ujjaimat egyre inkább képes vagyok mozgatni, s mire leérkezünk, már szinte semmi rendellenességet nem tapasztalok ezen a téren. Sőt, ezúttal még csak nem is fáj, miközben lassan kienged. Nem mintha hiányozna a fájdalom…
Forró leves készül, végre száraz nadrág és zokni kerül rám. Nemsokára egész komfortosnak érzem magam – csak a gondolataim száguldanak odafenn, a jeges veremben. Lélekben nem tudok elszakadni az elmúlt órák eseményeitől. Egyre csak a mászás és az utolsó kötélhosszak kutyaszorítója jár a fejemben. Egy nehéz sziklafal, amit egyedül sikerült megmásznom. Egy könnyűnek számító (vagy csak könnyelműen vett?) befejezéssel, ami majdnem örökre ott marasztalt. Mennyire volt komoly a helyzet? Ennek értékeléséhez még biztosan el kell telnie valamennyi időnek, hosszú heteknek, talán hónapoknak – most még mindenképp úgy érzem: az esély bőven megvolt arra, hogy a rosszabbik módon fejeződjön be…

Ez a kép már szerencsére az autónál készült
Ez a kép – szerencsére – már az autónál készült

Erre a mászásra 2006 nyarán került sor, az azóta eltelt kilenc év távlatából már sok mindent másként látok. A történetnek, mint minden túrának, hegymászásnak, millió tanulsága van, több szempontból is lehetne elemezni, aztán legközelebb okosnak, okosabbnak lenni. Ehhez a sztorihoz azonban mégsem szeretnék semmit hozzáfűzni vagy bármit leszűrni belőle. Változatlan állapotban adom közre, ahogy akkor, hazaérkezést követően lejegyeztem. Aki elég kitartó és képes elolvasni, úgyis levonja magában a konzekvenciákat, akarva-akaratlanul véleményt formál (melynek elmeállapotomra vonatkozó részével, ha tudomásomra hozná, valószínűleg nem okozna meglepetést). Csupán a következő hozzáfűznivalóm van:
Miképp az ismert mondás szerint a tettes igen gyakran visszatér a tett színhelyére, én is visszatértem, és az útvonalat pár évvel később újra megmásztam. S bár erre immár nem egyedül került sor, a Hegy ekkor is megmutatta, hogy bizony tartogat még meglepetéseket, és a sikeres feljutáshoz – de magához a túléléshez is – számos tényező kedvező alakulása szükséges. Ez azonban már egy másik, nem kevésbé kalandos történet, amit már csak azért is igyekszem megosztani, mert azon a túrán készültek képek is, amik talán egy kicsit szemléletesebbé teszik a történetet. Azt is, amelyen készültek és ezt a másikat is. S ha nem is mindent, de legalább egy részét megmutatják annak az élménynek, amit a mászás jelent ezen a fantasztikus(an meredek és szép) sziklafalon. A képek majd itt lesznek (a link nyilván csak a feltöltés után működik majd).

Hírdetés
Kategóriák
Futás

Piz Boé – futás a felhők közt

A Boé piramis alakú csúcsa egyike a Dolomitok legkönnyebben elérhető háromezreseinek. Nagyrészt gyaloglással juthatunk fel rá, csupán néhány szakaszon kerül utunkba pár könnyű sziklalépcső. Egy magashegyi turista számára tehát egyszerű a terep. No de felfutni, kinek jut eszébe ilyen őrültség? Először is az alig pár kilométeres távon közel ezer méter a leküzdendő szint. Az említett könnyű sziklák miatt a folyamatos futás lehetetlen, és a Forcella Pordoiba vezető meredek törmelékfolyosóra sem igazán illik a „futható terep” jellemző. S még nem vettük figyelembe a tengerszinthez képest 70%-nyi oxigént, valamint a magashegyi időjárást. Kihívás van tehát benne bőven – de ha szembenézünk a nehézségekkel, a ránk váró élmény sem lesz mindennapi!

Korán van még, de a hegyekre ólomszínű felhők telepedtek. Az előrejelzések délelőttől esőt, havazást jósolnak. Másfél-két órám lehet addig, másfajta hegyi program nem is igazán jöhetne most szóba. Így is sietnem kell, ha szárazon meg akarom úszni. A hágó környékén még nem indult be az élet, egyelőre csak pár kóbor motoros fülsiketítő hangja hasít bele a reggel szürke csendjébe. A turistabuszok és autók karavánjai talán mostanság kelnek útra valamelyik szálloda kávéillatú melegéből… Könnyű reggeli után bemelegítésként elkocogok a német katonai temetőhöz. Közben azon elmélkedek, lesz-e elég erőm a terv kivitelezéséhez. Egyelőre azonban csak az első felére összpontosítok. A Forcella Pordoi eléréséig szűk 600 méter szint vár. A keskeny bemélyedéshez felvezető, omladékkal vastagon borított, meredek teknő felső részére ráült a köd, a kétoldalt határoló vöröses, függőleges sziklafalaknak csak az alja látszik. Vajon milyen lehet az idő odafenn? 3000 méteren 40-50 km-es szelet prognosztizáltak… Egyetlen hosszú ujjú technikai póló és hosszú futónadrág van rajtam. Sapkát, vékony kesztyűt húzok, és egy valamelyest víz- és szélálló kabátot viszek magammal, ami egyelőre a derekamra kerül. Fél liter folyadék és a mobil az övtáskában, ennyi az összes felszerelésem.

Indulás. Az alsó száz méter szint a „legkönnyebb”, a réten lankásan emelkedő ösvény alig meredekebb, mint a Nagy-Gete vagy a Kevély emelkedői. Néhány plusz kanyart illesztek be – takarékoskodni kell az erővel, és itt még van rá lehetőség. Próbálok vádlikímélő üzemmódban, teli talpra lépni, amennyire lehetséges. Rövid vízszintes szakasz jön, sártengerrel nehezítve. Pár nagy ugrással sikerül száraz lábbal átevickélnem. A terep törmelékesebbé válik, lábam elé egyre jobban kell figyelnem, de azért vetek néhány pillantást a kitáruló tájra. A lomhán gomolygó szürke felhőkbe vesző hegyek sziklás csúcsrégióiból ugyan semmit se látni, de ahogy a vattaszerűen foszladozó fehérebb pamacsok lebegnek a mélyen bevágódó völgy füves alsóbb lejtői felett, az a látvány sem elhanyagolható. El kell ismernem, hogy így borúsan is elragadó a táj…

Előttem jó magasan két csoport kaptat felfelé. Az ösvényen többször is csaknem bokáig süllyedek a törmelékbe, lábam többet csúszik vissza, mint amit előre lépek, de amíg határozottan fogy a köztünk lévő távolság, nincs értelme gyaloglásra váltani. Igaz, hogy a letisztultság és a harmónia sem tartozik jelenlegi futómozgásom jellemzői közé, de a 30-35 fokos törmelékoldalban talán ez nem csoda… A terep tulajdonképpen „futásszakmai értelemben véve” jó ideje futhatatlan, de a definíciókkal most nem foglalkozok. Inkább futok, dacolva a gravitációval és a törmeléken fellépő golyóscsapágy-effektusokkal. Igaz, egyre lassabban közeledek a gyalogosok felé, de végül mégis beérem őket.

A törmeléklejtő
A törmeléklejtő

A havasi csókák éhesen köröznek a függőleges falak merész és elérhetetlen magasában. A mai ködös, esőre álló időben nem valószínű, hogy túl sok jut nekik a turisták maradékából. Hiába repkednek zavarodottan ide-oda, csemegét remélve, ha a tömeg inkább otthon marad. A Pordoi-csúcsra vivő felvonó beindult ugyan, surrog a drótkötél, ahogy a kabin belefúródik a ködbe, de a fémdobozban alig pár alak gubbaszt. Persze a gyér forgalom az én szempontomból szerencsének mondható, hisz legalább az útvonalon sem vonulnak hosszú, tömött sorokban…

A Forcella alatti utolsó kanyarokban egy-egy rövid szakasz erejéig gyalogolnom kell. Kipurcantam, lihegek, mint egy ventilátor, vádlim majd’ szétszakad… De már előttem a szűk hágó, feltűnik a menedékház is. Megkönnyebbülök az emelkedő megszűnése miatt, ám az idő nyugtalanít. Olyan érzésem van, mintha csepegne az eső (vagy csak a köd szitál?), s alig párszáz méterre látni. Persze ismerős az út, jártam már erre néhányszor – így azt is tudom, hogy ködben milyen egyszerű eltévedni.

Már „csak” ennyi van hátra
Már „csak” ennyi van hátra

 Nagy levegőt véve gyorsítok. Kényelmes szakasz jön, emlékeim szerint. Gyorsan rádöbbenek: ami gyalogosként vízszintes(nek tűnik), ott futva bőven lehet emelkedő. Pár kőlapon óvatosan fellépcsőzve egy szélesebb, palaszerű törmelékkel vastagon borított, sík területre jutok. Majd a sárgás ködben feltűnik az első sziklasáv. A csúcstömb aljához értem? Csalás… Csak egy tereplépcső volt, ismét fennsíkon haladok. De a következő sziklák már tényleg a piramis aljához tartoznak. Néhány méternyit mászni kell, majd ismét futva folytatom. Újabb sziklasáv, drótkötelek, pár méterrel odébb mászok fel (ott kevésbé csúszósra koptatott a kőzet, mint a drótnál). Mintha lankásodna a hegy háta, már egészen közel lehet a teteje. Kezdek fellélegezni és ahol lehet, nyomom neki, már nincs miért tartalékolni.

Hohó! Újabb sziklasáv magasodik előttem komoran, felette a törmelékes hát belevész a ködbe. Nem bírom… Elegem van, fel akarok végre érni! Nyűgösség uralkodik el rajtam. Közben lehagyok pár állig beöltözött, goretex-kabátos, nehéz bakancsos turistát, akik valószínűleg azóta is megkövülten állnak ugyanott, tátva maradt szájjal… persze a helyükben én is kiakadnék: „milyen elvetemült az, aki ilyen helyen fut…”

Tipikus futóterep :)
Tipikus futóterep 🙂

Laposodik a terep, bár a csúcson álló menedékházat még mindig nem látom, biztos vagyok benne, hogy másodpercek kérdése és felbukkan. Mintha előttem lenne is valami szabályos alakú építmény… Na neeeeeeeee!!! Tényleg felbukkan – a következő sziklalépcső. Ilyen nincs! Úgy emlékszem, a fennsík szélétől bő 200 méter szintet kell emelkedni a csúcsig. Én meg már jöttem legalább a másfélszeresét, legalábbis úgy érzem. Hát mekkora ez a piszok hegy? Közben párszor áttérve a gerinc bal oldalába, a szél is oldalba kap. Itt bizony „időjárás” van. Bár a vihar fokozatától még messze járunk, de ez határozottan nem lenge tavaszi virágszirom-lebegtető szellőcske. A mára jósolt 40-50 km/órát talán el is éri, mellé alig pár fok van nulla felett. Számítottam rá, így nem ér váratlanul, de mégis más az embernek simán csak „tudni”, hogy ott fenn ennyi a hőmérséklet és ekkora a szél, mint a saját bőrén „tapasztalni”. De panaszra semmi okom, hiszen még mindig egy szál felsőben vagyok, a kabát a derekamon maradt (jól jön az majd visszafelé!). Végre tényleg feltűnik a piramis tetejére épített kis ház. Kabátba bújok, zihálva megiszom a folyadékomat, majd tüstént fordulok vissza. Az idő errefelé nem szokott viccelni, és a ködben nem látom, mi készülődik…

A felhők közt
A felhők közt

 A sziklás, drótkábellel felszerelt részeknél és a jól futható (értsd: egyáltalán futható), de gurulós törmelékkel borított szakaszokon egyaránt óvatosan ereszkedek le. A terep nem különösebben nehéz, de a szelíd lejtők alul gyakran többszáz méteres függőleges falakban folytatódnak. Itt nem igazán kellene a hengerbucskázást gyakorolni… Bár a felhők jótékonyan takarják a hegyoldal meredekebb részeit, de a sötét leszakadások többször is felsejlenek. A fennsíkon pedig a bokatörő omladék miatt kell észnél lenni. A felsejlő kontúrokat itt-ott megvilágítja a napsugár. Eső helyett kék foltok villannnak elő a háttérben, a sárgás plató kicsit lidérces hangulatot áraszt. Népesebb turistacsoportok jönnek szemben, láthatóan beindult az élet. Lehet, hogy az előrejelzés nem válik be? Ha később indulok, talán még panoráma is lenne? Nem számít, nincs hiányérzetem. Kereknek tűnik az egész út így, a köddel, széllel, sárga csőrű havasi csókákkal…

Kilátások
Kilátások

Bár még nem vagyok lenn. A törmelékfolyosóban pár kanyar után elvétem az utat (mert csak közvetlenül a lábam elé nézek), így rátévedek egy direktben lefelé vezető nyomra. Tíz méter szintveszteség után viszont már semmi kedvem visszamászni, inkább lerongyolok toronyiránt. A süppedős finom törmelékben ez nem is olyan kényelmetlen, sőt… S alighogy leérek, szétlebben a felhőpaplan. Mire az útszéli padnál nyújtom a lábaimat, már kibukkan a Sella tömbjének teteje is. Noha a Boé csúcsa innen nem látszik, de így legalább még erősebben megmarad bennem a futás és a Hegy ködös reggeli hangulata. Nincs érem, oklevél, befutócsomag – ennél sokkal-sokkal többet kaptam, élményben és tapasztalatban. S ahányszor majd erre járok (remélem még sokszor!), jó lesz feltekinteni a Sella-masszívum valószínűtlenül széles és lapos, óriás hegytömbjére, aminek a legmagasabb pontjára ezúttal futva sikerült feljutnom.

(2008. augusztus 13.)

Kategóriák
Hegymászás

Hosszú sziklán hosszú az éjszaka

Bivak a Sassolungón

Ez még nem az a kémény...
Ez még nem az a kémény…

(Ez sem mai történet, valaha olvasható volt egy másik oldalon, de a dátumnak valójában nincs jelentősége.)

A Langkofel azaz Sassolungo széles sziklatömege nem tartozik a klasszikus szépségű csúcsok közé. A lapos tetejű hegytömb függőleges falai ellenére nem sugározza azt a kihívást, amit egy magányos toronyra vagy meredek piramisra felpillantva érzünk. Igazi méretei csak közelebbről érvényesülnek, a Sella-hágóból azonban elég impozánsan tör felfelé, szinte az eget karcolja. Az arra néző oldala mintegy hétszáz méteres meredély, aminek átmászása izgalmas feladat. Jóllehet, a falon vezető Rámpa-út nem tartozik a számokkal kifejezve nehéz besorolású mászások közé, a kalandérték azonban nem hiányzik belőle. Főleg ha a lemeneti utat is hozzászámítjuk (márpedig ez elkerülhetetlen), amihez a túlsó oldal sziklalabirintusa bizonytalansági tényezők egész sorát adja.

A Rámpa útvonal kulcshelye a legutolsó szakasz, két rövid kötélhossz az ún. Harang-kéményben. Kémény és négyes fokozat, ergo úgy gondoltam: nem lehet probléma. Azonban a ránk váró teljes feladatról alapos keresgélés ellenére sem jutottam sok információhoz, aminek megvolt bizony az oka – bár ez csak később derült ki. Először egy balesettel kapcsolatban olvastam róla. Ekkor alig figyeltem arra a momentumra, hogy a leendő tragédia áldozatai a mászás után a csúcsrégióban bivakoltak. A másik történet szereplői pedig a fentebb említett kéményben éjszakáztak. Ezek az esetek pici töprengésre késztettek – noha a bivakzsákot csupán az általános alpesi „falszerelés” részeként, s nem kifejezetten erre a túrára kihangsúlyozva csomagoltuk a hátizsákba. A nagyobb falakba máskor is elvittük, remélve, hogy mindvégig a zsákunk alján marad.

Utunk névadója, a nagy rámpa csak távolról tűnik a sima falat átszelő vékony peremnek. Amikor az ember ott áll rajta, főleg alul egy csaknem kötélhossznyi széles lépcsőházzá változik, ami nagyjából a fal közepéig a természet által kínált legkézenfekvőbb lehetőséget nyújtja. A hosszak persze így is lassan fogynak, hisz keresni kell a megfelelő standhelyeket, s magát a legkedvezőbb irányt is. Az akasztgatósdi itt felejtős, csillogó nittek vagy szögek nem mutatják az útvonalat. A mászás hiába nem különösebben nehéz, kizárólag a biztosításra nem hagyatkozhatunk, így végig figyelmesen kell kapaszkodnunk. A standok többnyire egy szilárdnak tűnő sziklafejre vagy kiálló tömbre helyezett hevederből állnak. Egy függőleges falsáv némileg elbizonytalanít, de aztán a meredekségéhez képest aránylag könnyen sikerül áthatolni rajta. Sőt, még normális ékhelyek is kínálkoznak! Ennek örülhetünk, hiszen idáig csupán egyetlen ócska szöggel találkoztunk. A helyzet a későbbiek során sem változik, a következő tíz kötélhosszban talán két újabb rozsdaette szögmaradványt hagyunk el. Ezek állapota is olyan, hogy alig merek mellettük rendesen levegőt venni. Ha hozzájuk érnék, talán szét is porladnának a  kezemben…

Már egy ideje ködös környezetben haladunk, egyre jobban kell a szemünket mereszteni. Egyszer az eső is cseperegni kezd, ami abszolút nem növeli optimizmusunkat. Még talán a visszafordulás is eszünkbe jutna, ha normál terepen lennénk. Innen azonban, mivel már túl vagyunk a fal felén, a megbízható fix pontok szűkölködése inkább az előremenetelre sarkall. Jól meg kell fontolni ilyenkor, mit tesz az ember, hiszen csak úgy hipp-hopp leereszkedni nem igazán kivitelezhető. Sokkal több kockázattal is idővel jár ilyen helyzetből a lemenet, mintsem hajlamossá váljunk rá pár esőcsepptől. Persze ha tudnánk, mi vár még ránk, talán másképp döntenénk…

„A gerinc fokozatosan elkeskenyedik”
„A gerinc fokozatosan elkeskenyedik”

A némileg könnyebbé alakuló sziklákon nem haladunk annyira rosszul, lassan elérjük a gerincet. Innen már száz méter mászás sincs hátra az utolsó akadályig. Beborítja a felhő a hegyet, ha nem volna a törmeléken itt-ott egy kőember, gondolkodni kellene az irányon. Így viszont megtaláljuk a nekünk kellő alacsony sziklafelszökést, melynek lépcsős oldalában átmenetileg biztosítás nélkül nyomulunk fölfelé. Aztán a gerinc fokozatosan elkeskenyedik, s a kötél ismét szerephez jut. Az éles taréj törékeny csipkéit kerülgetve eszembe jut a peilsteini „Kakastaréj” és mosolyogni támad kedvem: kitettség és kitettség közt mekkora űr van! Itt most a szó szoros értelmében, hiszen a felszakadó köd alatt félelmetes szakadék tátong mindkét oldalon. Az alázuhanó fal tetején akár lovagolhatnék is, de a morzsalékos tömböket inkább megkerülöm. Néhány kavicsot közben óhatatlanul útnak indítok – csaknem hangtalanul nyeli el őket a tengermély ködmassza. Feldereng a nap, de a következő másodpercek ismét morcos szürkévé olvasztják a távlatokat. Valahol előttünk kell lennie a híres Harang-kéménynek, de nem látom sehol. A gerincél folytatásának irányában csupán mászhatatlan, riasztóan meredek, sötét leszakadások derengenek. Majd kigúvad a szemem, annyira kutatja az ominózus kiszálló szakaszt, így nem is haladok túl gyorsan. A sziklafogakra bőven pakolok közteseket, mivel a másodmászó dolga itt nehezebb lesz: alulról kapja majd a biztonságot adó kötelet. A gerinc ugyanis lefelé ível. Pontosan a végénél egy felfelé keskenyedő, majd eltűnő mély fekete hasadék repeszti el az egymás fölött áthajló rétegekből álló falgyűrűt. Brrr, még a látványától is kiráz a hideg… S ekkor valami színes hevederfélét pillantok meg jobbra. Majd egy másikat. Felfelé keskenyedő mély hasadék…

Csak nem? Ahogy belém hasít a felismerés, muszáj megállnom: a Harang-kémény! Döbbenten nézem: de hol lehet kimászni? Mert ott, azon az irgalmatlanul kitett, áthajló és csuromvizes falon biztos nem. Kizárt, hogy feljutunk. A látottak szinte sokkolóan hatnak, de egyelőre megpróbálok lejutni a gerinc utolsó szakaszán. Hevederjeim elfogytak, így a mászókötélből építek standot, szerencsére találok egy nagy homokórát, ami kiváló erre a célra. Miközben társam mászik, a köd tovább vastagodik. A mélybe zuhanó falakat elnyeli a homály. Mintha esteledne – időérzetemet megzavarja a sűrű pára, a délben is sötétedést idéző titokzatos felhőburok. Az embernek fogalma sincs ilyenkor, hogy az éj közeleg, mindjárt elered az eső, vagy éppenséggel mindjárt felsejlik a melengető nap.

Túl korán persze már biztos nincs. Bivakról azonban szó sem lehet, nyugtatom meg társamat, aki legalább olyan kétkedve nézi a felettünk fokozatosan szűkülő, víztől csöpögő kéményt, akárcsak jómagam. Elindulok. Balra a függőleges bevágás járhatónak tűnik, először azzal próbálkozom. Azonban már az első lépésekről lecsúszkál a lábam, a kezem pedig eldermed, így pár méter után – amíg még megtehetem – visszamászok. Most a kémény alján lévő hasadéknak rugaszkodok neki. Először zsákkal a hátamon, de hamar rájövök, hogy nem fog sikerülni. Biztonságos helyre teszem a csomagunkat, s megkísérlem nélküle. Így valamivel egyszerűbb és csak aránylag kevés sódert túrok le, mire feltornázom magam egy beszorult kőtömb tetejére. A további út egyelőre nem nehéz. Legalább tíz métert teszek meg gond nélkül, mire ismét elakadok. A síkos falról szerencsére nem csúszok le, így perceken belül újabb méterekkel kerülök közelebb a megváltást jelentő csúcshoz. A kémény két fala is egyre közelebb van, szépen hajlik befelé. Szép fényes a víztől is – kivéve a belsejét, mert ott jég és hó csillog. Egy széles peremen előre-hátra sétálok, és azon morfondírozok, hogy lehet innen továbbjutni? A jobb oldal teljesen befelé dől és sima. A másikon pár méterrel magasabban egy párkány van, arra kellene felkapaszkodni. Az alatta lévő fal azonban kegyetlenül sikamlós, a szóba jöhető lépések pedig kifelé lejtenek. Mindkét falat felhasználva lenne célszerű, ez azonban kissé széles terpeszt igényelne. A nyakamba hulló víz ellenére képtelen vagyok véghezvinni, pedig többször és több irányból megpróbálkozom. Végül sokadjára – talán az átnedvesedett ruhámtól és az egyre közelgő este gondolatától megtáltosodva – mégiscsak felgebeszkedek az ominózus szakaszon. Ez a kötélhossz (és a következő) állítólag négyes nehézségű. Nos, ezt a helyet mindenkinek ki kellene próbálni, aki erről a fokozatról elbizakodottan vélekedik. S mindez már akkor bevillan, mikor a folyatás még előttem… Egyelőre azonban egy legalább látszatra normális standot próbálok szerkeszteni. Egyetlen szög árválkodik fejmagasságban a túlsó falon, egyelőre ez lesz a három pont. Remélem, hogy a rozsda legalább három helyen nem marta szét… Kicsit mozog is, de legalább van benne rugalmasság. Nézegetek azért mindenfelé, aztán megpróbálok inkább stabilan elhelyezkedni a párkányon. Az legalább fix. Jöhet a hátizsák. De nem jön. Ezért társam is elindul, s mászás közben igazgatja, hogy ne akadjon el. Feljebb szerencsére már szabad a pálya, fel tudom húzni. Ezután már csak biztosítanom kell, így a kémény első megpillantásától számolva kb. egy óra múlva már mindketten a párkányon vacogunk. A kémény közepén.

Már csak a fele van hátra. A nehezebb fele. Az, amitől már a gerincen mászva is elborzadtam. A keskeny hasadékban egyelőre nincs nagyobb nehézség, elindulok a párkányt követve kifelé. Ott lóg egy hosszú heveder, valószínűleg egy szögből (amit nem látok, túl magasan van). Megbízva a bizonytalanban, ami mellé van még egy mozgó szögből álló standunk, teszek még néhány lépést a szétnyíló kéményben. A párkány megszűnik ugyan, de jó biztosítás mellett valószínűleg tovább lehetne mászni a sarok mögé, ahonnan talán járható a terep. A zsákban lapuló vázlat is ezt mutatja. „Jó biztosítás mellett”, „valószínűleg” és „talán” – ez nem kifejezetten az a kombináció, ami a továbbmenetre ösztönöz. Tehát inkább visszamászom. Már csak egyetlen irány kerülhet szóba, éspedig felfelé. A szűk, sáros hasadékban végtagjaimat betámasztva, nekifogok az ötlet megvalósításának. Tudom, hogy felül a kémény fokozatosan összezáródik, de addig haladnom kell még pár métert. Találok két kiválónak látszó ékhelyet is, alakul. Feljebb pedig rá tudok térni a kémény jobb oldalfalára, ami bár jó meredek, de lépések és fogások vannak rajta. Innen jobbra lepillantok az először megkísérelt irányba: talán jobb is, hogy meggondoltam magam. Végül sikeresen kikapaszkodom a kutyaszorítóból. S mit találok egy kőtömbnél: az egész mászás során az első normális állapotú szöget.

Mázlink van, kezdek megnyugodni. Jóllehet a zsák és társam egyaránt a kémény sötét mélyében várakoznak, de feljutásuk már pusztán idő kérdése. Erős standot építek, s leszólok, hogy indulhat a móka. Társam felveszi a zsákot, itt a húzással nem sokra mennénk. Igaz, hogy így másznia sokkal nehezebb lesz, de a stand bírja és ha szükséges, segíteni is tudok. Lassan, de biztosan, lépésről lépésre közeledik a kiszállás felé. Végül mind teljes létszámban a kémény tetején állunk, előttünk a szétnyíló ködben a csúcs széles teteje. Cipőt váltunk, elpakoljuk a felesleges holnit, feltekerjük a kötelet és harapunk is gyorsan valamit. Csak azután ballagunk a kőrakáshoz, amiben megtaláljuk a csúcskönyvet. A beírások szerint mi vagyunk a kilencedik parti, akik a hegyen jártak. A mászott irányból értelemszerűen ennél is kevesebben. Hát ezért nincs róla szinte semmi infó…

Jól eljárt az idő felettünk, megszaporázzuk lépteinket. A kőembereket követve hamar lejutunk a csúcs alatti nyeregbe, majd azt a sziklabordát is megtaláljuk, melyen le kell másznunk. Közben azonban rohamosan esteledik. Észak felé a Langkofel főcsúcsának komor bástyái, sziklatömbjei magasodnak, előttünk átellenben a Grohmannspitze és a Plattkofel széles sziluettje. Jobbra a mélyben a gleccser fehérlik, rajta jól felismerhető nyom halad. Oda kell először eljutnunk. Egy meredek vályúban lemászva, kettős csorbába érünk. Mindkét bemetszésből lepillanunk a gleccser felé vezető folyosóba, ami igen meredeknek és omladékosnak tűnik. Valószínűleg nem itt kell lemenni, de akkor hol? Kőembert nem látunk semerre. Nyomokat szintén nem, pedig több helyen is lemászunk az ingatag tömbökön, keresve a folytatást. Bármerre próbálkozunk, letörések fölé, vagy omladékos, beláthatatlanul folytatódó terepre jutunk. Szemeinket is hasztalan düllesztjük, ereszkedő standot sem fedezünk fel. Lámpáinkat már a reményt feladva vesszük elő, hiszen általuk még behatároltabban látunk. Csaknem egy órát eltöltünk a keresgéléssel, miközben teljesen besötétedik. Az ég kitisztult ugyan, de a gondolataink még zavarosak. Legszívesebben már a gleccsernél lennénk, hiszen ott rátérünk a Langkofel normál útjára, ami a kalauzok szerint jelzett. Azon pedig alighanem lámpafény mellett tudjuk követni az utat, még ha mászni is kell néhol – legfeljebb lassabban haladunk, mint azt nappal tennénk. Ez az elmélet, amitől azonban még elválaszt némi szintkülönbség. Tudjuk, hová kell mennünk, de fogalmunk sincs, hogy merre. Egyetlen bölcs dolgot tehetünk: megvárjuk a reggelt.

Nehezen nyugszom bele, hogy itt rekedtünk. S ha már így jártunk, nem érdemes sietni semmivel. Komótosan körbenézünk, hol a legalkalmasabb a környék letelepedni. Minden rosszban van némi jó, most éppen az, hogy válogathatunk. Nem kényszerülünk beérni egy arasznyi párkánnyal vagy ferde törmelékterasszal, de egy vizes kéményben sem kell vacognunk. Vacoghatunk sokkal kényelmesebben, több szobányi hely áll rendelkezésünkre!  Elővesszük a lassan másfél évtizede magunkkal hurcolászott bivakzsákot, itt az ideje, hogy valami hasznát is vegyük. Magunkra húzzuk egyetlen meleg pulóverünket, rá a dzsekit, a köteleket elosztjuk alulra, a zsákot a hátunk mögé, s belebújunk a bivakzsákba. Hosszú éjszaka lesz…

Időnként ki-kipillantok a zsák nyílásán, de minduntalan csalódottan nyugtázom, hogy szemben a nyári csillagképek alig mozdulnak el. A Tejút viszont vakítóan fényes, milliónyi apró pontjával a hideg téli éjszakákat juttatja eszembe. Az utolsó felhő is eltűnt, a völgy felett van mindössze némi páracsík. Szemben, velünk egy magasságban a Fünffingerspitze teteje, mellette a menedékházban bizonyára már álomra hajtották fejüket a mászók. Nekem nem megy az alvás, noha még nem túl hideg a klíma. Bámulom az eget és a csipkés hegyek kontúrjait, s számolom a mind fényesebben vibráló csillagok között hasító meteorokat. A csúcsunk alatti nyereg irányában nagy vörös pont emelkedik ki a rideg sziklák közül: a Mars. Két napja, még otthon, hiába próbáltuk megpillantani, a városi fényekkel átitatott fakó égbolton esélytelen volt. Ellenben most nézhetem akár egész éjjel, senki és semmi nem akadályozza meg. Inkább az órára pillantok – fél tizenkettő. Uramisten, még „csak” ennyi? Tudom, hogy nem szabad nézegetni, mert attól kezdve még lassabban fognak vánszorogni a percek.. Inkább keresek valami kényelmes pozíciót és próbálok pihenni.

Kimerítő ez mindenhogy. Huzamosabb ideig képtelenség mozdulatlanul ülni, mocorgás közben ugyanakkor csúszkál a kötél az ember alatt, nyomják a sziklák a nyakamat, a lábam pedig már érzéketlenre zsibbadt. Amint fordulok, be is görcsöl. Egy pillanatig kimászni volna kedvem, de az arcomat meglegyintő hűs levegő maradásra késztet. Mégiscsak jobb idebenn. Továbbra is a zsákból szemlélem az eget. A Mars nyomában tipeg a Fiastyúk csoportja. Bár az Orion még nem látszik, de az „égi vadász” már nem járhat messze. S ha felbukkan, közeleg a mi időnk is. Már csak azt a néhány órát kell kibírnunk itt a hideg dunsztban. Mert közben alaposan bepárásítottuk a bivakzsákot. Jó, hogy lélegző kabát van rajtunk, különben már mindenünk csuromvizes lenne. Az is jó, hogy nem fagy odakinn. Legalább három fok lehet – sok panaszra így nincs okunk. Ha a lábaimra is ráhúzom a polárpulcsit, egészen elviselhető a klíma. Főleg ha bizonyos időközönként – egyre sűrűbben – dörzsölgetem is. Izzadni persze nem szándékozom – azt majd ráérünk reggel, a lemeneti úton.

A holdsarló alig észrevehetően tompítja a csillagok ragyogását. Fokozatosan tűnnek el a gyengébben pislákoló fénypontok, csak a Mars világít változatlan, nyugodt erővel. A Fünffingerspitze és a Grohmann-csúcs teteje ezüstösbe bújik, szinte fürdik a holdfényben. Mintha valami kisváros rafináltan megvilágított tornyai lennének, úgy emelkednek ki az árnyék alvó barnaságából. Szinte mászni lehetne, lassan akár el is indulhatunk. De nem, ezt csak a hajnali hideg mondatja velem. Hiszen ez a fény pont kevés ahhoz, hogy megtaláljuk, amit az esti szürkületben sem sikerült. Türelem, már hamarosan felkel a nap! Közben elfogyasztjuk maradék élelmünket, iszunk is egy keveset. Vizünk bőven maradt, mivel tegnap nem túl sok napsütésben részesültünk, így nem szomjaztunk túlzottan… Az ég közben kelet felé már nem a fogyóban lévő holdtól szürke. Pirkad a hegyünk mögött. Napsütésben ugyan nem lesz részünk, mivel az utunk végig árnyékos oldalon halad, ezért arra hiába várnánk. Amint tehát a Grohmannsitze és az „Öt ujj” sziklái narancsszínt öltenek, elkezdünk készülődni. Ennél világosabb már nem lesz.

A napkelte színei (Fünffinger- és a Grohmann-csúcs)
A napkelte színei (Fünffinger- és a Grohmann-csúcs)

Egyelőre hátizsák nélkül nézünk szét, túl messzire nem megyünk, hiszen a közeli csorbában még egyértelműen jó úton jártunk. Sikerül is megpillantani valami nyomszerűséget a folyosóban, ami tegnap járhatatlannak tűnt. Lentebb, a jobbról határoló szikláin pedig egy ereszkedő stand is van. A csorbában, mindezek fokozásaként egy másik, maillonnal összekapcsolt ereszkedő kötélgyűrű-kötegbe botlok. Hurrá! Tegnap itt jártunk, mégse vettük észre. Elindulunk lefelé, a kötelet először még nem ereszkedésre, inkább csak segítségként vesszük igénybe. Viszont lehúzni nem lehet, így bár nincs nagyon ínyemre, vissza kell kapaszkodnom. Most sikerül megfelelően elhelyezni, s a húzása is eredményes. Jön – de nem egyedül, jó kis kövek társaságában…

Nem sikerül eltaláltatni magunkat, ezért jutalmul tovább próbálkozhatunk. S izgulhatunk, hogy a következő alacsony letörésen, majd a folytatásán hátha sikerül úgy lehúzni, hogy csak egyetlen talicskányi törmeléket indítson el. Sikerül. Sőt, a kövek sem a mi irányunkba jönnek, a folyosó közepében lévő acélos jégnyelven szánkóznak tova. A harmadik stand a legérdekesebb: egy összeroskadni készülő sziklafogat a ránehezedő kőtömb gátol meg a kiszakadásban, így megtartja a mögé fűzött kötélgyűrűt. Utóbbi szintén nem valami tartós darab, több helyütt kilóg már a bele. Bár annyit valószínűleg kibírna, mint maga a szikla, de inkább beáldozok egy hosszabb hevedert a saját készletünkből. Erről engedjük le magunkat a mállós meredek törmeléken. Közben a kuloár vastag jéggel borított közepét végig gondosan elkerüljük, meghagyjuk a kötél által lesodort kövek útjának. Noha már egy ideje erősen fontolgatom a nálunk lévő két titán jégcsavar hasznosításának kérdését, lévén a jég az egyedüli masszívnak látszó anyag elérhető közelségben. A harmadik – ötven méteres – ereszkedés végén aztán megszűnik a dilemma, elérjük a gleccser jobb oldalát beborító vastag törmeléket. Innen lényegesen egyszerűbbé válik a feladat, percek alatt lerohanunk a katlan aljára. Itt csatlakozunk végre a Langkofel szokásos mászóútjához. Mielőtt azonban folytatnánk az utat, visszatekintünk a terepre. Meredek és hasadozott gleccserjég tölti ki a katlan jobb oldalát, s most látjuk, hogy amit este fentről ösvénynek néztünk, az csupán egy jó hosszú jéghasadék. Mindent egybevetve, fogalmam sincs, hogy sötétben mi módon jutottunk volna ide. Pontosabban van némi – jó nagy őrültség lett volna továbbjönni!

Lefelé a jeges folyosóban
Lefelé a jeges folyosóban

És még nem vagyunk lent, mindössze egy valamivel gyakrabban járt sziklaösvényen. Ahol két perc után elveszítjük szem elől az állítólag innen már jelzett nyomot, mély szakadék állja utunkat. Megérzés alapján feljebb kapaszkodunk, noha lent, a törmelékkatlan alján látszik inkább valami csapásféleség. Az ingatag lépcsőkön felmászva mázlink van, megpilantjuk az ösvény folytatását. Örömteli érzés, de csak néhány pillanatig. Az elkeskenyedő párkány ugyanis kitett sziklaoldalra vezet. A séta helyett így egyelőre elővesszük ismét a kötelet. Társamat leengedem egy alacsony, de sima letörésen, majd átbiztosítom a túloldalán lévő keskeny párkányra. Bent hagyni azonban nem szándékozom egyetlen hevedert sem, jómagam ezért inkább lemászom – természetesen némi kerülővel. A kötél ezután is rajtunk marad, „egyelőre”. Szemben két, valószínűleg vezetős páros bukkan elő, valami lehetetlen helyen, egy szűk csorbában. Ők rajtunk még jobban meglepődnek, hogy ilyen korán már visszafelé jövünk. Átharántolnak felénk. Nézni is rossz, ezért inkább lefelé tartunk, a jelzések után – melyek természetesen egy jó kötélhossznyi szintveszteséget követően, egy meredek vályúban visszairányítanak minket az említett csorbába. Újabb szellős szakaszok, ereszkedéssel megszakítva, mígnem egy drótkötéllel biztosított traverzáláshoz érünk. Nocsak, via ferrata? Igen, legalább 20 méteren keresztül. Utána folytatódik az oldalazás a sziklalabirintusban, csak most már kötél nélkül.

Párkányunk, melyet követünk, egyszer csak elfogy. Egy hossznyi újabb ereszkedéssel jutunk az alatta lévő kis törmeléktérségre, ahonnan már egész kényelmesnek mondható omladékvályúkban mászunk le, hogy ismét felkapaszkodjunk egy-egy sziklavállra. Alattunk a turisták százainak apró színes pontjai vándorolnak lefelé a mély völgykatlanban. Szinte folyamatos a sor, nem úgy mint idefent. Ösvényünkön rajtunk kívül egy teremtett lélek sem ólálkodik, de még a madár se jár. Árnyékban gyalogolunk vagy mászunk, ami most kifejezetten jólesik – ellentétben az éjszakával. A nap megsüti az egyik szakaszt, de bármennyire vártam a melegre, inkább gyorsan tovahaladok, az újabb hűsítő árnyékba. Nemsokára vízeséshez érünk, a lezúduló patak előtti mini tavacskán alig sikerül száraz lábbal átkelni. A permet viszont enyhíti a hőséget, majdnem kedvem szottyan aláállni. Természetesen túl hideg a víz ilyesmihez, de jó eljátszani a gondolattal. Ahogy az éjjel is jobban fáztam, most is kevéssé érzem az izzadt meleget a hűs képzelgés révén.

De haladjunk tovább! Az utolsó emelkedő egy meredek hasadékba vezet, amit nagy kőtömb zár le. Az oldalsó sziklaháton két hegymászó jelenik meg, s érdeklődnek, hogyan juthatnának le az ösvényünkre. Kétkedve veszik tudomásul, hogy fogalmunk sincs – persze nem tudhatják, hogy mi itt csak visszafelé jövünk. Amíg próbálkoznak a lemászással, én nekilátok a hasadékban felkapaszkodni. Kicsit megdolgoztat, de ezek már az utolsó méterek a turistaút előtt. Ledobom a kötelet a társamnak, aki végül a vártnál könnyebben veszi az akadályt.

Most már csak a hágóból lefelé áramló kegyetlen tömegen kell átküzdenünk magunkat. A Toni-Demetz házhoz vezető emelkedőn képtelenség a jelzett úton menni, annyian jönnek szemben. A görgetegen és néha valószínűtlenül nagy kőtuskókon keresztül vezető gyaloglásunk viszont élénk figyelmet és néhányak szemében látható aggódást vált ki – hiába no, nem tudhatják, hogy nekünk ez most már csak olyan, mintha otthon a parkban sétálgatnánk. Sőt, midőn a menedékházhoz érünk, furán nézik a hátizsákból előkerülő jégkalapácsot és csavarokat. Noha itt a sziklamászó abszolút nem nevezhető ritka példánynak, hiszen a Fünffingerspitze gerincén fürtökben lógnak, s a ház körül is csaknem annyian sétálgatnak kötéllel a hátukon, mint túrabottal. A mi cuccunk azonban kicsit elüt a megszokottól, nem beszélve a kibocsátott illatokról, amit persze magunk is érzünk. De itt, egy szobányi kőtömb árnyékában leroskadva a közvélemény érdekel a legkevésbé. A parfümszagú divatbemutató és a hegymászás bármennyire hasonló környezetben zajlik, mégis egy egész világ választja el…

Fél kókuszrúd és egy alma jut fejenként, a csutkája pedig a csókáké. Szép ráérősen ballagunk tovább, immár végleg lefelé a kabinos felvonó alatt. Egyre több látszik ismét a falból, amire tegnap még nem néztem ennyire tiszteletteljesen. Megkérte az árát – noha adott is valamit: lehetővé tette, hogy végre átéljünk egy igazi alpesi bivakot. Mellé adott még pluszban egy, millió csillagjával (bennük még biztos sokáig) feledhetetlenül ragyogó éjszakát, egy vöröslő napkeltét, s egy élményben sem szűkölködő lemenetet. Az éj és a lemenet is hosszú volt, akárcsak a mászóút, de mindezek után számunkra a „Hosszú szikla” egy kicsit már többet fog jelenteni, mint amivel a nevét kiérdemelte…

Több kép: