Kategóriák
Futás

A stájer Vihar-hegyen

Zirbitzkogel Berglauf 2014

Hidegfront közeleg, estig egész Ausztriára kiterjedő esőzést, heves zivatarokat prognosztizáltak, de a délelőtt még esélyesnek látszik arra, hogy szárazon megússzuk. Így csupán a viharos erejű széllel kell megküzdenünk, ami a vastag felhőbe burkolódzó hegyen már-már kötelező tartozéknak számít. Most készülök kilencedik alkalommal felfutni, de ebből talán csak kétszer fordult elő olyan eset, amikor nem fagytam kockára odafenn a szokásosnál „kicsit” erősebb légmozgástól (igaz, akkor viszont a hőguta kerülgetett). A Stájerország délnyugati csücskében emelkedő Zirbitzkogel – mert róla van szó – tőlem már rég kiérdemelte a Viharok hegye címet, már csak az a kérdés, mikor ítélik oda neki hivatalosan is…

A helyszínre szokás szerint előző este, egy kiadós túrát követően érkeztünk meg. A verseny napját ezért hosszú és fárasztó hajnali autózás helyett kora reggeli sátorbontással indítjuk. A csuromvizes ponyva szárítása erre alkalmas terület híján elmarad, csak az éj leple alatt illegálisan bevándorló hangyákat borítom ki belőle összehajtogatás előtt. Nagyon aktívak, ez a közismert népi megfigyelés szerint is esőt jelez. Enyhe a reggel, legalábbis itt, 700 méteren még kellemes a hőfok, de az egyelőre nagyrészt derült égbolton száguldó felhőpamacsok egyértelműen tudatják, hogy lesz ma még rosszabb is a helyzet. Ahogy közeledünk St. Anna/Lavantegg felé, minden kiderül – csak maga a Hegy nem, azt ugyanis kiterjedt, sötét és ragaszkodó felhő borítja. Márpedig amelyik hegyen felhő van és fúj a szél, ott általában hideg van. Biztató előjelek…
A rajtcsomag felvétele után bőven marad idő egy jó kávét elkortyolgatni, majd a megfelelő helyen leadjuk meleg váltóruháinkat. A csomagokat egy masszív, traktorszerű terepjáró viszi fel a közel 2400 méteren lévő célba. Ezután kezdhetünk ráhangolódni a feladatra. Egyetlen, kb. egy kilométer hosszú olyan mellékút van csupán a pár házból álló településen, ami nem tartalmaz meredek szakaszokat, így mindenki ezen a keskeny aszfaltcsíkon szaladgál. A bevállalósabbak sprintelgetnek, én inkább a lassú, fokozatos bemelegítésre helyezem a hangsúlyt, teljes erőbedobással futhatok ma még eleget.
Az utolsó pár kortyot követően összetekerem a vékony széldzsekit, amit a kezemben fogva magammal szándékozok vinni. Hosszas fontolgatás után ez a megoldás látszik a legcélszerűbbnek, mert az elején kibírom azt a pár dekát a kezemben, aztán meg úgyis felveszem. A kulacsot és az övtáskát – szakítva eddigi szokásommal – most mellőzöm, folyadékpótlás terén az útvonalon (5 és 8 km környékén) lévő frissítőállomások kínálatára hagyatkozom, enni pedig ilyen rövid és intenzív erőkifejtést kívánó távon úgysem szoktam, nem is lenne célszerű.

Hubert, a verseny egyik szervezője, lelke, irányítója, mindenese (aki szintén indul) visszaszámol, start, megindulunk az aszfalton. Kétszáz méter után kezdődik az erdő, keskeny ösvényen futunk több mint öt kilométert az összefüggő erdő határán álló Waldheimer Hüttéig. Az első három kilométeren kisebb-nagyobb kaptatók váltakoznak enyhén emelkedő szakaszokkal, azután a turistaházig a vízszintes kerül túlsúlyba. A talaj száraz, ideálisnak mondható, a futás a minimálisan elvárható figyelemmel haladva a sűrűn előforduló gyökerek ellenére sem haladja meg a kövesebb budai ösvények támasztotta technikai igényeket – azaz könnyű. A turistaháznál vár az első frissítő, majd egy kapun átbújva keskeny, de hosszan elnyúló és fokozatosan erősebben emelkedő rétre jutunk, ami télen az ilyen füves oldalakhoz hasonlóan bizonyára sípályaként funkcionál, de most szimpla tehénlegelő. A jószágok egykedvűen figyelik a színes mezőnyt, néha rácsodálkozva a futókra bőgnek ugyan egy-egy harsányat, de aztán kérődznek és legelnek tovább. A szintén nagy számban felfelé ballagó turisták nem legelnek, viszont igen lelkesen kurjongatnak és tapsolnak – egy kicsit tehát eltér a viselkedésük a hazai versenyek környékére tévedt kirándulókétól, akik többnyire inkább a legelésző osztrák négylábúakhoz hasonlóan, közömbösen szokták szemlélni az ilyen őrületeket. A szurkolás nálunk még nem vonult be a divatos tevékenységek közé, egyelőre főleg a nagyobb városi rendezvényekre korlátozódik…
A „Zirbenland” nevet viselő környékre jellemző, csodaszép cirbolyafenyők közt immár elég széles az út, előzni vagy ahhoz helyet biztosítani sem okoz gondot. Hullámzó emelkedéssel, de biztosan tartunk felfelé, a látóhatáron húzódó sűrű felhő irányába. A csúcs innen egyébként sem lenne látható, de aki nem tudja, mire számíthat, könnyen csapdába eshet. Úgy tűnik, mintha a sötét ködburok rejtené a hegy tetejét, ami alapjában véve igaz, de a cél nem ott van, ahol sejteti magát: fenn, ahol a hópettyes oldal zöldje egybeolvad a felhővel és az út fakó szalagja belevész a semmibe, csupán egy széles, füves gerinchát húzódik, ami rövid pihenőt nyújtva, az utolsó – egyben legkeményebb – feladatot jelentő tényleges csúcstömb alá vezet. Most nagy előny a helyismeret, ennek köszönhetően nem táplálok hamis reményeket és elkerülök egy csalódást okozó majdani felismerést. A csúcsra vivő goromba kapaszkodót persze így sem úszom meg, de rengeteget számít erőbeosztás szempontjából, ha tudjuk, hol tartunk és mi fog következni, a számításainkhoz képest távolabb és magasabban kibukkanó hegytető motivációnkat visszavető hatásáról nem is beszélve. Amikor a szervezetünkből kihozható maximumon akarunk teljesíteni, nagyon nem mindegy ám, hogy váratlanul lehangoló külső hatásokkal is szembe kell-e néznünk, vagy minden maradék energiánkat a pontosan ismert mértékű feladat leküzdésére fordíthatjuk.
Az utolsó fákat is magunk mögött hagyjuk, már semmi sem állja útját a mérgesen tomboló, dühöngő szélnek. A 8 km-es útjelző tábla előtt van a második frissítőpont. Villámgyorsan felhajtok két pohárka vizet, aztán az idáig kézben szorongatott vékony dzsekit menet közben magamra húzom. A körülöttem haladókon sivítva zenélnek a rajtszámok, ahogy a szél rezegteti a kemény, fényes papírt. A magamét a combomra rögzítettem 6 db biztostűvel, hogy a hurrikán ne tudjon alákapni. Ez a szellő azonban nem csak a rajtszámokra van fizikai hatással, az embert is képes több méternyivel odébb tolni. Ennek a fele sem tréfa! Szerencsére nincsenek kitett útszakaszok, sehol nem haladunk szakadék közelében, ilyen szempontból teljesen veszélytelen a terep, csak a mozgásunk nyomvonala válik érdekessé. Ugyanis jobbra-balra óriási kilengésekkel, mintegy szabálytalan hullámvonalat leírva jutunk előre. És ez még nem a célhoz vezető utolsó meredek púp! Ott vajon mi lesz?
Mi lenne, meg-megtaszít a szél, talpam próbál megkapaszkodni az instabil útfelszínen, karjaimmal egyensúlyozok, hogy ne bukjak fel, s ez az egész azt eredményezi, hogy tántorgok, akár egy oldalba lőtt madár. Előttem közvetlenül néhány hasonló görbe vonalban haladó versenyző. Érzek még egy kis tartalékot magamban, ezért feltámad bennem a versenyszellem, apró lépésekkel lassan, de biztosan közelítem meg az előzési feladatként kijelölt személyeket. Elhaladok előbb az egyikük, majd a másik mellett. Ezután, bár a szabályt – „soha ne nézz hátra” – nem szegem meg, de hála a kanyaroknak, rálátok az alattam lévő szakaszra és nyugalommal konstatálom, hogy hasztalan próbálnak gyorsítani, szándékuk nem jár eredménnyel. Ennyi küzdelem belefér ebbe a történetbe akkor is, ha alapvetően a saját korábbi időimmel harcolok. No meg az orkánnal…

A ködöt szeletelni lehetne, olyan sűrű, a csak az út legvégén előtűnő célkaput is majd’ feldönti a huzat. Levegőt alig kapok, mozdonyként zihálok, fuldoklok, miközben a stílusosan fából készült befutóérem a nyakamba kerül. Forró tea, száraz ruha, indulás vissza, oda, ahol ismét emberi időjárás uralkodik. Szerencsére a fényképezőt is előreküldtem, így lefelé módomban áll megörökíteni a mezőny lassabb részét. Noha a hidegben lemerülő akkumulátorok okoznak egy kis bosszúságot, állandóan cserélgetni kell őket és emiatt a szemben futók mintegy feléről nem tudok képet készíteni, de a másik feléről igen. Ha a szél épp olyankor alábbhagy egy kicsit. Mert amikor fúj, képtelenség helyben állva megmaradni, tologat előre-hátra. Most meg már a zsák is a hátamon van, így ugye még nagyobb felületen tud belém kapni… A felfelé tartó versenyzők is kitartóan küzdenek, talán durvult is a helyzet, amióta elindultam odafentről. Két kilométerrel lejjebb azonban fokozatosan visszaáll minden a normális kerékvágásba. A tehenek ugyanazzal a békés nyugalommal legelnek, mint egy órával ezelőtt. Lassan elteszem a kabátot és a sapkát – elvégre június van.
A Waldheimer Hütte előtt ismét Hubert intézkedik (vajon hogy ért ide ilyen gyorsan?). Néhányunkat az itt várakozó buszba terel, s tüstént száguldunk lefelé, innen már nem a futás útvonalán, hanem egy kis kerülővel aszfalton. Sietni kell, mert a rajthelyen mindjárt kezdődik a gyerekfutam, amit szintén ő fog levezényelni. Forró zuhany, a szokásos bőséges ebéd (ami benne van a 20 eurós nevezési díjban), majd miután társaim is megérkeztek, egy-egy tekintélyes méretű ajándékkosár és újabb kellemes élmények társaságában indulunk hazafelé.
Auf Wiedersehen Zirbenland!

És a lefelé készült képekből egy csokorra való: