Bivak a Sassolungón
(Ez sem mai történet, valaha olvasható volt egy másik oldalon, de a dátumnak valójában nincs jelentősége.)
A Langkofel azaz Sassolungo széles sziklatömege nem tartozik a klasszikus szépségű csúcsok közé. A lapos tetejű hegytömb függőleges falai ellenére nem sugározza azt a kihívást, amit egy magányos toronyra vagy meredek piramisra felpillantva érzünk. Igazi méretei csak közelebbről érvényesülnek, a Sella-hágóból azonban elég impozánsan tör felfelé, szinte az eget karcolja. Az arra néző oldala mintegy hétszáz méteres meredély, aminek átmászása izgalmas feladat. Jóllehet, a falon vezető Rámpa-út nem tartozik a számokkal kifejezve nehéz besorolású mászások közé, a kalandérték azonban nem hiányzik belőle. Főleg ha a lemeneti utat is hozzászámítjuk (márpedig ez elkerülhetetlen), amihez a túlsó oldal sziklalabirintusa bizonytalansági tényezők egész sorát adja.
A Rámpa útvonal kulcshelye a legutolsó szakasz, két rövid kötélhossz az ún. Harang-kéményben. Kémény és négyes fokozat, ergo úgy gondoltam: nem lehet probléma. Azonban a ránk váró teljes feladatról alapos keresgélés ellenére sem jutottam sok információhoz, aminek megvolt bizony az oka – bár ez csak később derült ki. Először egy balesettel kapcsolatban olvastam róla. Ekkor alig figyeltem arra a momentumra, hogy a leendő tragédia áldozatai a mászás után a csúcsrégióban bivakoltak. A másik történet szereplői pedig a fentebb említett kéményben éjszakáztak. Ezek az esetek pici töprengésre késztettek – noha a bivakzsákot csupán az általános alpesi „falszerelés” részeként, s nem kifejezetten erre a túrára kihangsúlyozva csomagoltuk a hátizsákba. A nagyobb falakba máskor is elvittük, remélve, hogy mindvégig a zsákunk alján marad.
Utunk névadója, a nagy rámpa csak távolról tűnik a sima falat átszelő vékony peremnek. Amikor az ember ott áll rajta, főleg alul egy csaknem kötélhossznyi széles lépcsőházzá változik, ami nagyjából a fal közepéig a természet által kínált legkézenfekvőbb lehetőséget nyújtja. A hosszak persze így is lassan fogynak, hisz keresni kell a megfelelő standhelyeket, s magát a legkedvezőbb irányt is. Az akasztgatósdi itt felejtős, csillogó nittek vagy szögek nem mutatják az útvonalat. A mászás hiába nem különösebben nehéz, kizárólag a biztosításra nem hagyatkozhatunk, így végig figyelmesen kell kapaszkodnunk. A standok többnyire egy szilárdnak tűnő sziklafejre vagy kiálló tömbre helyezett hevederből állnak. Egy függőleges falsáv némileg elbizonytalanít, de aztán a meredekségéhez képest aránylag könnyen sikerül áthatolni rajta. Sőt, még normális ékhelyek is kínálkoznak! Ennek örülhetünk, hiszen idáig csupán egyetlen ócska szöggel találkoztunk. A helyzet a későbbiek során sem változik, a következő tíz kötélhosszban talán két újabb rozsdaette szögmaradványt hagyunk el. Ezek állapota is olyan, hogy alig merek mellettük rendesen levegőt venni. Ha hozzájuk érnék, talán szét is porladnának a kezemben…
Már egy ideje ködös környezetben haladunk, egyre jobban kell a szemünket mereszteni. Egyszer az eső is cseperegni kezd, ami abszolút nem növeli optimizmusunkat. Még talán a visszafordulás is eszünkbe jutna, ha normál terepen lennénk. Innen azonban, mivel már túl vagyunk a fal felén, a megbízható fix pontok szűkölködése inkább az előremenetelre sarkall. Jól meg kell fontolni ilyenkor, mit tesz az ember, hiszen csak úgy hipp-hopp leereszkedni nem igazán kivitelezhető. Sokkal több kockázattal is idővel jár ilyen helyzetből a lemenet, mintsem hajlamossá váljunk rá pár esőcsepptől. Persze ha tudnánk, mi vár még ránk, talán másképp döntenénk…
A némileg könnyebbé alakuló sziklákon nem haladunk annyira rosszul, lassan elérjük a gerincet. Innen már száz méter mászás sincs hátra az utolsó akadályig. Beborítja a felhő a hegyet, ha nem volna a törmeléken itt-ott egy kőember, gondolkodni kellene az irányon. Így viszont megtaláljuk a nekünk kellő alacsony sziklafelszökést, melynek lépcsős oldalában átmenetileg biztosítás nélkül nyomulunk fölfelé. Aztán a gerinc fokozatosan elkeskenyedik, s a kötél ismét szerephez jut. Az éles taréj törékeny csipkéit kerülgetve eszembe jut a peilsteini „Kakastaréj” és mosolyogni támad kedvem: kitettség és kitettség közt mekkora űr van! Itt most a szó szoros értelmében, hiszen a felszakadó köd alatt félelmetes szakadék tátong mindkét oldalon. Az alázuhanó fal tetején akár lovagolhatnék is, de a morzsalékos tömböket inkább megkerülöm. Néhány kavicsot közben óhatatlanul útnak indítok – csaknem hangtalanul nyeli el őket a tengermély ködmassza. Feldereng a nap, de a következő másodpercek ismét morcos szürkévé olvasztják a távlatokat. Valahol előttünk kell lennie a híres Harang-kéménynek, de nem látom sehol. A gerincél folytatásának irányában csupán mászhatatlan, riasztóan meredek, sötét leszakadások derengenek. Majd kigúvad a szemem, annyira kutatja az ominózus kiszálló szakaszt, így nem is haladok túl gyorsan. A sziklafogakra bőven pakolok közteseket, mivel a másodmászó dolga itt nehezebb lesz: alulról kapja majd a biztonságot adó kötelet. A gerinc ugyanis lefelé ível. Pontosan a végénél egy felfelé keskenyedő, majd eltűnő mély fekete hasadék repeszti el az egymás fölött áthajló rétegekből álló falgyűrűt. Brrr, még a látványától is kiráz a hideg… S ekkor valami színes hevederfélét pillantok meg jobbra. Majd egy másikat. Felfelé keskenyedő mély hasadék…
Csak nem? Ahogy belém hasít a felismerés, muszáj megállnom: a Harang-kémény! Döbbenten nézem: de hol lehet kimászni? Mert ott, azon az irgalmatlanul kitett, áthajló és csuromvizes falon biztos nem. Kizárt, hogy feljutunk. A látottak szinte sokkolóan hatnak, de egyelőre megpróbálok lejutni a gerinc utolsó szakaszán. Hevederjeim elfogytak, így a mászókötélből építek standot, szerencsére találok egy nagy homokórát, ami kiváló erre a célra. Miközben társam mászik, a köd tovább vastagodik. A mélybe zuhanó falakat elnyeli a homály. Mintha esteledne – időérzetemet megzavarja a sűrű pára, a délben is sötétedést idéző titokzatos felhőburok. Az embernek fogalma sincs ilyenkor, hogy az éj közeleg, mindjárt elered az eső, vagy éppenséggel mindjárt felsejlik a melengető nap.
Túl korán persze már biztos nincs. Bivakról azonban szó sem lehet, nyugtatom meg társamat, aki legalább olyan kétkedve nézi a felettünk fokozatosan szűkülő, víztől csöpögő kéményt, akárcsak jómagam. Elindulok. Balra a függőleges bevágás járhatónak tűnik, először azzal próbálkozom. Azonban már az első lépésekről lecsúszkál a lábam, a kezem pedig eldermed, így pár méter után – amíg még megtehetem – visszamászok. Most a kémény alján lévő hasadéknak rugaszkodok neki. Először zsákkal a hátamon, de hamar rájövök, hogy nem fog sikerülni. Biztonságos helyre teszem a csomagunkat, s megkísérlem nélküle. Így valamivel egyszerűbb és csak aránylag kevés sódert túrok le, mire feltornázom magam egy beszorult kőtömb tetejére. A további út egyelőre nem nehéz. Legalább tíz métert teszek meg gond nélkül, mire ismét elakadok. A síkos falról szerencsére nem csúszok le, így perceken belül újabb méterekkel kerülök közelebb a megváltást jelentő csúcshoz. A kémény két fala is egyre közelebb van, szépen hajlik befelé. Szép fényes a víztől is – kivéve a belsejét, mert ott jég és hó csillog. Egy széles peremen előre-hátra sétálok, és azon morfondírozok, hogy lehet innen továbbjutni? A jobb oldal teljesen befelé dől és sima. A másikon pár méterrel magasabban egy párkány van, arra kellene felkapaszkodni. Az alatta lévő fal azonban kegyetlenül sikamlós, a szóba jöhető lépések pedig kifelé lejtenek. Mindkét falat felhasználva lenne célszerű, ez azonban kissé széles terpeszt igényelne. A nyakamba hulló víz ellenére képtelen vagyok véghezvinni, pedig többször és több irányból megpróbálkozom. Végül sokadjára – talán az átnedvesedett ruhámtól és az egyre közelgő este gondolatától megtáltosodva – mégiscsak felgebeszkedek az ominózus szakaszon. Ez a kötélhossz (és a következő) állítólag négyes nehézségű. Nos, ezt a helyet mindenkinek ki kellene próbálni, aki erről a fokozatról elbizakodottan vélekedik. S mindez már akkor bevillan, mikor a folyatás még előttem… Egyelőre azonban egy legalább látszatra normális standot próbálok szerkeszteni. Egyetlen szög árválkodik fejmagasságban a túlsó falon, egyelőre ez lesz a három pont. Remélem, hogy a rozsda legalább három helyen nem marta szét… Kicsit mozog is, de legalább van benne rugalmasság. Nézegetek azért mindenfelé, aztán megpróbálok inkább stabilan elhelyezkedni a párkányon. Az legalább fix. Jöhet a hátizsák. De nem jön. Ezért társam is elindul, s mászás közben igazgatja, hogy ne akadjon el. Feljebb szerencsére már szabad a pálya, fel tudom húzni. Ezután már csak biztosítanom kell, így a kémény első megpillantásától számolva kb. egy óra múlva már mindketten a párkányon vacogunk. A kémény közepén.
Már csak a fele van hátra. A nehezebb fele. Az, amitől már a gerincen mászva is elborzadtam. A keskeny hasadékban egyelőre nincs nagyobb nehézség, elindulok a párkányt követve kifelé. Ott lóg egy hosszú heveder, valószínűleg egy szögből (amit nem látok, túl magasan van). Megbízva a bizonytalanban, ami mellé van még egy mozgó szögből álló standunk, teszek még néhány lépést a szétnyíló kéményben. A párkány megszűnik ugyan, de jó biztosítás mellett valószínűleg tovább lehetne mászni a sarok mögé, ahonnan talán járható a terep. A zsákban lapuló vázlat is ezt mutatja. „Jó biztosítás mellett”, „valószínűleg” és „talán” – ez nem kifejezetten az a kombináció, ami a továbbmenetre ösztönöz. Tehát inkább visszamászom. Már csak egyetlen irány kerülhet szóba, éspedig felfelé. A szűk, sáros hasadékban végtagjaimat betámasztva, nekifogok az ötlet megvalósításának. Tudom, hogy felül a kémény fokozatosan összezáródik, de addig haladnom kell még pár métert. Találok két kiválónak látszó ékhelyet is, alakul. Feljebb pedig rá tudok térni a kémény jobb oldalfalára, ami bár jó meredek, de lépések és fogások vannak rajta. Innen jobbra lepillantok az először megkísérelt irányba: talán jobb is, hogy meggondoltam magam. Végül sikeresen kikapaszkodom a kutyaszorítóból. S mit találok egy kőtömbnél: az egész mászás során az első normális állapotú szöget.
Mázlink van, kezdek megnyugodni. Jóllehet a zsák és társam egyaránt a kémény sötét mélyében várakoznak, de feljutásuk már pusztán idő kérdése. Erős standot építek, s leszólok, hogy indulhat a móka. Társam felveszi a zsákot, itt a húzással nem sokra mennénk. Igaz, hogy így másznia sokkal nehezebb lesz, de a stand bírja és ha szükséges, segíteni is tudok. Lassan, de biztosan, lépésről lépésre közeledik a kiszállás felé. Végül mind teljes létszámban a kémény tetején állunk, előttünk a szétnyíló ködben a csúcs széles teteje. Cipőt váltunk, elpakoljuk a felesleges holnit, feltekerjük a kötelet és harapunk is gyorsan valamit. Csak azután ballagunk a kőrakáshoz, amiben megtaláljuk a csúcskönyvet. A beírások szerint mi vagyunk a kilencedik parti, akik a hegyen jártak. A mászott irányból értelemszerűen ennél is kevesebben. Hát ezért nincs róla szinte semmi infó…
Jól eljárt az idő felettünk, megszaporázzuk lépteinket. A kőembereket követve hamar lejutunk a csúcs alatti nyeregbe, majd azt a sziklabordát is megtaláljuk, melyen le kell másznunk. Közben azonban rohamosan esteledik. Észak felé a Langkofel főcsúcsának komor bástyái, sziklatömbjei magasodnak, előttünk átellenben a Grohmannspitze és a Plattkofel széles sziluettje. Jobbra a mélyben a gleccser fehérlik, rajta jól felismerhető nyom halad. Oda kell először eljutnunk. Egy meredek vályúban lemászva, kettős csorbába érünk. Mindkét bemetszésből lepillanunk a gleccser felé vezető folyosóba, ami igen meredeknek és omladékosnak tűnik. Valószínűleg nem itt kell lemenni, de akkor hol? Kőembert nem látunk semerre. Nyomokat szintén nem, pedig több helyen is lemászunk az ingatag tömbökön, keresve a folytatást. Bármerre próbálkozunk, letörések fölé, vagy omladékos, beláthatatlanul folytatódó terepre jutunk. Szemeinket is hasztalan düllesztjük, ereszkedő standot sem fedezünk fel. Lámpáinkat már a reményt feladva vesszük elő, hiszen általuk még behatároltabban látunk. Csaknem egy órát eltöltünk a keresgéléssel, miközben teljesen besötétedik. Az ég kitisztult ugyan, de a gondolataink még zavarosak. Legszívesebben már a gleccsernél lennénk, hiszen ott rátérünk a Langkofel normál útjára, ami a kalauzok szerint jelzett. Azon pedig alighanem lámpafény mellett tudjuk követni az utat, még ha mászni is kell néhol – legfeljebb lassabban haladunk, mint azt nappal tennénk. Ez az elmélet, amitől azonban még elválaszt némi szintkülönbség. Tudjuk, hová kell mennünk, de fogalmunk sincs, hogy merre. Egyetlen bölcs dolgot tehetünk: megvárjuk a reggelt.
Nehezen nyugszom bele, hogy itt rekedtünk. S ha már így jártunk, nem érdemes sietni semmivel. Komótosan körbenézünk, hol a legalkalmasabb a környék letelepedni. Minden rosszban van némi jó, most éppen az, hogy válogathatunk. Nem kényszerülünk beérni egy arasznyi párkánnyal vagy ferde törmelékterasszal, de egy vizes kéményben sem kell vacognunk. Vacoghatunk sokkal kényelmesebben, több szobányi hely áll rendelkezésünkre! Elővesszük a lassan másfél évtizede magunkkal hurcolászott bivakzsákot, itt az ideje, hogy valami hasznát is vegyük. Magunkra húzzuk egyetlen meleg pulóverünket, rá a dzsekit, a köteleket elosztjuk alulra, a zsákot a hátunk mögé, s belebújunk a bivakzsákba. Hosszú éjszaka lesz…
Időnként ki-kipillantok a zsák nyílásán, de minduntalan csalódottan nyugtázom, hogy szemben a nyári csillagképek alig mozdulnak el. A Tejút viszont vakítóan fényes, milliónyi apró pontjával a hideg téli éjszakákat juttatja eszembe. Az utolsó felhő is eltűnt, a völgy felett van mindössze némi páracsík. Szemben, velünk egy magasságban a Fünffingerspitze teteje, mellette a menedékházban bizonyára már álomra hajtották fejüket a mászók. Nekem nem megy az alvás, noha még nem túl hideg a klíma. Bámulom az eget és a csipkés hegyek kontúrjait, s számolom a mind fényesebben vibráló csillagok között hasító meteorokat. A csúcsunk alatti nyereg irányában nagy vörös pont emelkedik ki a rideg sziklák közül: a Mars. Két napja, még otthon, hiába próbáltuk megpillantani, a városi fényekkel átitatott fakó égbolton esélytelen volt. Ellenben most nézhetem akár egész éjjel, senki és semmi nem akadályozza meg. Inkább az órára pillantok – fél tizenkettő. Uramisten, még „csak” ennyi? Tudom, hogy nem szabad nézegetni, mert attól kezdve még lassabban fognak vánszorogni a percek.. Inkább keresek valami kényelmes pozíciót és próbálok pihenni.
Kimerítő ez mindenhogy. Huzamosabb ideig képtelenség mozdulatlanul ülni, mocorgás közben ugyanakkor csúszkál a kötél az ember alatt, nyomják a sziklák a nyakamat, a lábam pedig már érzéketlenre zsibbadt. Amint fordulok, be is görcsöl. Egy pillanatig kimászni volna kedvem, de az arcomat meglegyintő hűs levegő maradásra késztet. Mégiscsak jobb idebenn. Továbbra is a zsákból szemlélem az eget. A Mars nyomában tipeg a Fiastyúk csoportja. Bár az Orion még nem látszik, de az „égi vadász” már nem járhat messze. S ha felbukkan, közeleg a mi időnk is. Már csak azt a néhány órát kell kibírnunk itt a hideg dunsztban. Mert közben alaposan bepárásítottuk a bivakzsákot. Jó, hogy lélegző kabát van rajtunk, különben már mindenünk csuromvizes lenne. Az is jó, hogy nem fagy odakinn. Legalább három fok lehet – sok panaszra így nincs okunk. Ha a lábaimra is ráhúzom a polárpulcsit, egészen elviselhető a klíma. Főleg ha bizonyos időközönként – egyre sűrűbben – dörzsölgetem is. Izzadni persze nem szándékozom – azt majd ráérünk reggel, a lemeneti úton.
A holdsarló alig észrevehetően tompítja a csillagok ragyogását. Fokozatosan tűnnek el a gyengébben pislákoló fénypontok, csak a Mars világít változatlan, nyugodt erővel. A Fünffingerspitze és a Grohmann-csúcs teteje ezüstösbe bújik, szinte fürdik a holdfényben. Mintha valami kisváros rafináltan megvilágított tornyai lennének, úgy emelkednek ki az árnyék alvó barnaságából. Szinte mászni lehetne, lassan akár el is indulhatunk. De nem, ezt csak a hajnali hideg mondatja velem. Hiszen ez a fény pont kevés ahhoz, hogy megtaláljuk, amit az esti szürkületben sem sikerült. Türelem, már hamarosan felkel a nap! Közben elfogyasztjuk maradék élelmünket, iszunk is egy keveset. Vizünk bőven maradt, mivel tegnap nem túl sok napsütésben részesültünk, így nem szomjaztunk túlzottan… Az ég közben kelet felé már nem a fogyóban lévő holdtól szürke. Pirkad a hegyünk mögött. Napsütésben ugyan nem lesz részünk, mivel az utunk végig árnyékos oldalon halad, ezért arra hiába várnánk. Amint tehát a Grohmannsitze és az „Öt ujj” sziklái narancsszínt öltenek, elkezdünk készülődni. Ennél világosabb már nem lesz.
Egyelőre hátizsák nélkül nézünk szét, túl messzire nem megyünk, hiszen a közeli csorbában még egyértelműen jó úton jártunk. Sikerül is megpillantani valami nyomszerűséget a folyosóban, ami tegnap járhatatlannak tűnt. Lentebb, a jobbról határoló szikláin pedig egy ereszkedő stand is van. A csorbában, mindezek fokozásaként egy másik, maillonnal összekapcsolt ereszkedő kötélgyűrű-kötegbe botlok. Hurrá! Tegnap itt jártunk, mégse vettük észre. Elindulunk lefelé, a kötelet először még nem ereszkedésre, inkább csak segítségként vesszük igénybe. Viszont lehúzni nem lehet, így bár nincs nagyon ínyemre, vissza kell kapaszkodnom. Most sikerül megfelelően elhelyezni, s a húzása is eredményes. Jön – de nem egyedül, jó kis kövek társaságában…
Nem sikerül eltaláltatni magunkat, ezért jutalmul tovább próbálkozhatunk. S izgulhatunk, hogy a következő alacsony letörésen, majd a folytatásán hátha sikerül úgy lehúzni, hogy csak egyetlen talicskányi törmeléket indítson el. Sikerül. Sőt, a kövek sem a mi irányunkba jönnek, a folyosó közepében lévő acélos jégnyelven szánkóznak tova. A harmadik stand a legérdekesebb: egy összeroskadni készülő sziklafogat a ránehezedő kőtömb gátol meg a kiszakadásban, így megtartja a mögé fűzött kötélgyűrűt. Utóbbi szintén nem valami tartós darab, több helyütt kilóg már a bele. Bár annyit valószínűleg kibírna, mint maga a szikla, de inkább beáldozok egy hosszabb hevedert a saját készletünkből. Erről engedjük le magunkat a mállós meredek törmeléken. Közben a kuloár vastag jéggel borított közepét végig gondosan elkerüljük, meghagyjuk a kötél által lesodort kövek útjának. Noha már egy ideje erősen fontolgatom a nálunk lévő két titán jégcsavar hasznosításának kérdését, lévén a jég az egyedüli masszívnak látszó anyag elérhető közelségben. A harmadik – ötven méteres – ereszkedés végén aztán megszűnik a dilemma, elérjük a gleccser jobb oldalát beborító vastag törmeléket. Innen lényegesen egyszerűbbé válik a feladat, percek alatt lerohanunk a katlan aljára. Itt csatlakozunk végre a Langkofel szokásos mászóútjához. Mielőtt azonban folytatnánk az utat, visszatekintünk a terepre. Meredek és hasadozott gleccserjég tölti ki a katlan jobb oldalát, s most látjuk, hogy amit este fentről ösvénynek néztünk, az csupán egy jó hosszú jéghasadék. Mindent egybevetve, fogalmam sincs, hogy sötétben mi módon jutottunk volna ide. Pontosabban van némi – jó nagy őrültség lett volna továbbjönni!
És még nem vagyunk lent, mindössze egy valamivel gyakrabban járt sziklaösvényen. Ahol két perc után elveszítjük szem elől az állítólag innen már jelzett nyomot, mély szakadék állja utunkat. Megérzés alapján feljebb kapaszkodunk, noha lent, a törmelékkatlan alján látszik inkább valami csapásféleség. Az ingatag lépcsőkön felmászva mázlink van, megpilantjuk az ösvény folytatását. Örömteli érzés, de csak néhány pillanatig. Az elkeskenyedő párkány ugyanis kitett sziklaoldalra vezet. A séta helyett így egyelőre elővesszük ismét a kötelet. Társamat leengedem egy alacsony, de sima letörésen, majd átbiztosítom a túloldalán lévő keskeny párkányra. Bent hagyni azonban nem szándékozom egyetlen hevedert sem, jómagam ezért inkább lemászom – természetesen némi kerülővel. A kötél ezután is rajtunk marad, „egyelőre”. Szemben két, valószínűleg vezetős páros bukkan elő, valami lehetetlen helyen, egy szűk csorbában. Ők rajtunk még jobban meglepődnek, hogy ilyen korán már visszafelé jövünk. Átharántolnak felénk. Nézni is rossz, ezért inkább lefelé tartunk, a jelzések után – melyek természetesen egy jó kötélhossznyi szintveszteséget követően, egy meredek vályúban visszairányítanak minket az említett csorbába. Újabb szellős szakaszok, ereszkedéssel megszakítva, mígnem egy drótkötéllel biztosított traverzáláshoz érünk. Nocsak, via ferrata? Igen, legalább 20 méteren keresztül. Utána folytatódik az oldalazás a sziklalabirintusban, csak most már kötél nélkül.
Párkányunk, melyet követünk, egyszer csak elfogy. Egy hossznyi újabb ereszkedéssel jutunk az alatta lévő kis törmeléktérségre, ahonnan már egész kényelmesnek mondható omladékvályúkban mászunk le, hogy ismét felkapaszkodjunk egy-egy sziklavállra. Alattunk a turisták százainak apró színes pontjai vándorolnak lefelé a mély völgykatlanban. Szinte folyamatos a sor, nem úgy mint idefent. Ösvényünkön rajtunk kívül egy teremtett lélek sem ólálkodik, de még a madár se jár. Árnyékban gyalogolunk vagy mászunk, ami most kifejezetten jólesik – ellentétben az éjszakával. A nap megsüti az egyik szakaszt, de bármennyire vártam a melegre, inkább gyorsan tovahaladok, az újabb hűsítő árnyékba. Nemsokára vízeséshez érünk, a lezúduló patak előtti mini tavacskán alig sikerül száraz lábbal átkelni. A permet viszont enyhíti a hőséget, majdnem kedvem szottyan aláállni. Természetesen túl hideg a víz ilyesmihez, de jó eljátszani a gondolattal. Ahogy az éjjel is jobban fáztam, most is kevéssé érzem az izzadt meleget a hűs képzelgés révén.
De haladjunk tovább! Az utolsó emelkedő egy meredek hasadékba vezet, amit nagy kőtömb zár le. Az oldalsó sziklaháton két hegymászó jelenik meg, s érdeklődnek, hogyan juthatnának le az ösvényünkre. Kétkedve veszik tudomásul, hogy fogalmunk sincs – persze nem tudhatják, hogy mi itt csak visszafelé jövünk. Amíg próbálkoznak a lemászással, én nekilátok a hasadékban felkapaszkodni. Kicsit megdolgoztat, de ezek már az utolsó méterek a turistaút előtt. Ledobom a kötelet a társamnak, aki végül a vártnál könnyebben veszi az akadályt.
Most már csak a hágóból lefelé áramló kegyetlen tömegen kell átküzdenünk magunkat. A Toni-Demetz házhoz vezető emelkedőn képtelenség a jelzett úton menni, annyian jönnek szemben. A görgetegen és néha valószínűtlenül nagy kőtuskókon keresztül vezető gyaloglásunk viszont élénk figyelmet és néhányak szemében látható aggódást vált ki – hiába no, nem tudhatják, hogy nekünk ez most már csak olyan, mintha otthon a parkban sétálgatnánk. Sőt, midőn a menedékházhoz érünk, furán nézik a hátizsákból előkerülő jégkalapácsot és csavarokat. Noha itt a sziklamászó abszolút nem nevezhető ritka példánynak, hiszen a Fünffingerspitze gerincén fürtökben lógnak, s a ház körül is csaknem annyian sétálgatnak kötéllel a hátukon, mint túrabottal. A mi cuccunk azonban kicsit elüt a megszokottól, nem beszélve a kibocsátott illatokról, amit persze magunk is érzünk. De itt, egy szobányi kőtömb árnyékában leroskadva a közvélemény érdekel a legkevésbé. A parfümszagú divatbemutató és a hegymászás bármennyire hasonló környezetben zajlik, mégis egy egész világ választja el…
Fél kókuszrúd és egy alma jut fejenként, a csutkája pedig a csókáké. Szép ráérősen ballagunk tovább, immár végleg lefelé a kabinos felvonó alatt. Egyre több látszik ismét a falból, amire tegnap még nem néztem ennyire tiszteletteljesen. Megkérte az árát – noha adott is valamit: lehetővé tette, hogy végre átéljünk egy igazi alpesi bivakot. Mellé adott még pluszban egy, millió csillagjával (bennük még biztos sokáig) feledhetetlenül ragyogó éjszakát, egy vöröslő napkeltét, s egy élményben sem szűkölködő lemenetet. Az éj és a lemenet is hosszú volt, akárcsak a mászóút, de mindezek után számunkra a „Hosszú szikla” egy kicsit már többet fog jelenteni, mint amivel a nevét kiérdemelte…
Több kép:
Nagyváthy János blogja 