Vadul tajtékzó, akadályt nem ismerő patak, a környékét párafüggönnyel beterítő, fehéren sistergő vagy magasról alázúduló vízesés – az Alpok kristályos vonulatai közt mindennapos látványnak számítanak, mégis mindig megállásra késztetnek. A víz ereje ugyanúgy lenyűgöző, mint az alpesi virágok makacs kitartása, ahogy látszólagos törékenységük ellenére dacolnak az erdőhatár felett uralkodó zord körülményekkel. A havasi réteken pirosló rododendronok, tárnicsok, margaréták, boglárkák és a növényvilág többi színes képviselői máshol, más körülmények közt nem érdekelnek különösebben, a hegyeket járva viszont nem tudok átlépni felettük anélkül, hogy legalább néhány pillantásra méltatnám szépségüket. Elképzelhető, hogy a fölöttük terpeszkedő kopár, havas magashegyi táj kontrasztja teszi ezeket az apró színfoltokat ennyire vonzóvá, de az is lehet, hogy (milyen meglepő) egyszerűen csak szépek. A színes és a szép a mi túlcivilizált világunkban nem feltétlenül szinonimái egymásnak, de a természet tudja, mit miért tesz. A színeknek célja is van, s hogy ez még a mi érzékeinkre is hatással van, már csak a hab a tortán. Ami nekik a túlélésről és a faj fennmaradásáról szól, az nekünk csupán a hegymászás, túrázás élményének a fokozása – lefényképezésre csábító apróság, ami érdekesebbé teszi a mi önként vállalt küzdelmünket a meredek ösvényekkel. S még egy ok, amiért szívesen újra és újra visszatérünk…
Az az érzésem, hogy már jártam itt. Vagy egy pont ugyanilyen hegyen, ami persze lehetetlen, mert két egyforma hegy nincs (ebben ugyanis nem osztom az egykori híres cortinai vezető, Michel Innerkofler álláspontját, aki szerint „minden hegy egyforma”). Egyvalami azonban bizonyos: az út minden egyes szakasza erősen emlékeztet egy-egy korábbi túrám valamelyik részletére. A patakon átkelve olyan érzésem van, mintha a Zillertal olvadó gleccserei alatt járnék, a havas teknőben oldalazva a Monte Rosa lejtőin érzem magam. A gerinc meleg szikláin a Weissmies vöröses gránittömbjeit markolom, a csúcs alatt a Breithorn messzire kinyúló párkányait kerülöm. A csokrokban pirosló alpesi rózsák közt a Wetterstein zord mészkőfalai alatt sétálok, a vízesés a Val di Genova gránitfalairól zuhog alá…
Ez egy ilyen nap, az eddigi túrák képei visszaköszönnek…
Fenn a hó, lenn a virágok, közöttük a kövek…
És az út fel és le, képekben.
Nagyváthy János blogja 