Kategóriák
Futás Túra

Hófehér mesevilág

Alapvetően gyűlölöm a telet. A decembert különösen. Sötét van, hideg van. Minden lefagy, csúszik, nyirkos, szürke vagy – jobbik esetben – fehér. Millió pulóver, kabát és negyven kesztyű is kevés az emberen, átfúj a szél, hiába minden próbálkozás, az öltözék legkisebb résén is behatol a hideg. A napkorongot hetekig nem látjuk, borult, ködös, álmos, fáradt idő van még délben is, amit csak a jó meleg szobában lehet elviselni. Még ott sem könnyű.

Álmodozásra persze kiváló ez az évszak, nyári terveket szőni, útikönyvet lapozgatni, világhálót böngészni. Közben azonban nátha, torokfájás, köhögés, influenza, mind csak arra vár, hogy egy óvatlan pillanatban leterítsen, harcképtelenné tegyen minimum néhány napra, néha hetekre is, netán még tovább mellénk szegődő, makacs mellékhatásokkal. Lehet persze csodálkozni, hogy egy edzett, sportos szervezet esetében miért merül fel egyáltalán bármiféle betegségnek még a látszata is (van rá magyarázat, de most hadd ne kezdjem levezetni), a tényeken azonban ez sem változtat. A tél nemkívánatos időszak és pont.

Van azonban ennek az elmúlni soha nem akaró évszaknak is szebbik oldala. Ha már annyi kellemetlenséget okoz, legalább egy picit ad is nekünk, viszonzásul, ha hajlandóak vagyunk elfogadni. Igen, rajtunk is múlik – hiszen ezért az ajándékért ki kell lépnünk a komfortzónánkból, el kell hagynunk a fűtött lakást, és vállalnunk kell pár kellemetlenséget. A minap a nagyvárosból hazafelé futva ezen a témán kezdtem morfondírozni, de még mielőtt elért volna a gondolatok túlburjánzásának veszélye (valahol a házak elhagyása után, az erdőben megtett első kilométer környékén), egyfajta kiüresedés lett úrrá rajtam, s csak egyetlen szó jutott eszembe. Hófehér mesevilág. Közben besötétedett, fejlámpát kapcsoltam, ettől még sejtelmesebbé, különösebbé vált a környezet, amiben haladtam. A lámpa fényében csillogó jégkristályokkal bevont ágak, a percenként változó mértékű ködben egészen meglepő formákat rajzoló fénysugár, és a körben mindent beborító decemberi este nem félelmetesnek vagy riasztónak, sokkal inkább meseszerűnek tűnt. Noha egy esetleg utamat keresztező bundás, röfögő mozdonyszerű jószág biztos egyetlen másodperc leforgása alatt megtörte volna ezt a varázst, de a disznók most elkerültek, ebben a burokszerű állapotban futhattam csaknem hazáig. Közben eldöntöttem, hogy szakítva az edzésre vonatkozó szigorú elveimmel, amint módom nyílik, fényképezőgép társaságában térek vissza.

Nem kellett sokáig várnom rá, az alábbiakban közlöm az eredményt:

Megjegyzés: az utolsó képen szereplő madarat nem tudtam egyértelműen azonosítani, de határozottan nagyobb és valamivel karcsúbb volt az egerészölyvnél, a pulykánál viszont kisebb. Ha valaki felismeri, írja meg és javítom, köszönöm!