Kategóriák
Futás

Vár a Hármas 2015

Futóversenyen ritkán indulok, és akkor is többnyire ugyanazokra a rendezvényekre megyek évről évre. Hogy miért szeretem például ezt a versenyt annyira? Kétféle futó létezik, az egyiknek ezt szükségtelen elmagyaráznom. A másik csoportba azok tartoznak, akik még nem indultak rajta. Nekik azt kívánom, hogy egyszer éljék át, milyen a városból fokozatosan kiemelkedve, egy 1760 m szintkülönbséggel „kiegészített” maratoni táv után befutni a Hármashatárhegy tetején felállított célba. Utána nekik sem lesz ez kérdés…

Az a bizonyos nyolcas
Eltekintve a 2007-es alkalomtól, amikor egy kezdő hegyi maratonista összes tapasztalatlanságával, első ízben vettem részt ezen a versenyen, mostani teljesítésem sikerült a leghaloványabbra. Vagyis, ha pozitív gondolkodásmóddal nézzük, idén sikerült legtovább élveznem a budai hegyvidék változatos és merész domborzatát. Játszhatnék kicsit a számokkal is, mert a 8. indulásom során 4:28-cal a 8. helyen végeztem, amivel az összesített listán szintén a 8. helyre kerültem, és a legjobb időm is 8-ra végződik (4:08). Van ebben valami ördögi egybeesés, szerencsére nem vagyok babonás… Szakítva viszont a logika által diktált lépésekkel, most nem a „miért sikerült ilyen rosszul”, hanem a „miért vagyok mégis elégedett” meséje következik. Bár e két megközelítés kívülről hasonló, de számomra mégis mást jelent.

Szöveg nélkül...
Szöveg nélkül…

Az előzmények
Sípcsonti fájdalmakról a Kinizsi Százas kapcsán már írtam. A gyulladás nem szűnt meg, ezért sokáig mellőztem a futást (közben nagyokat bicikliztem, de az másik történet). A kényszerszünet után derült égből villámcsapásként ért egy baleset, amiről szintén máskor írok, most csak a V3 szempontjából fontos tényezőt ragadom ki: vállficam és ínszalagszakadás miatt újabb három hét pihenő, most már teljes sportmentességgel, hiszen a cipőmet se tudtam bekötni. Az ilyen sérülések lassan gyógyulnak, így csak nyár végén indulhattam újra futni. Eleinte a korábbi sebességemnél kb. egy perccel lassabb km-ekre voltam csak képes, de hetekkel később sem sokat javult a helyzet. Szokásos távjaim felét is alig bírtam végigkínlódni, amit a tespedés időszaka alatt felszedett kilók se könnyítettek meg. Hónap végén átmenetileg újból felfüggesztésre került a futás némi hegyi túrák miatt, s hazaérve durván két hetem maradt a versenyig. Sípcsonti problémámhoz közben egy sarok/Achilles-ín duzzanat is hozzájött, és a térdeim is jelezték, ha a lejtőkön túl gyorsan próbáltam futni. De az a gyanúm, hogy mindezen kellemetlenségek nélkül sem éreztem volna most azt a korábbi magabiztosságot, hogy egy bármilyen nehéz maratont bárhol, bármikor lefutnék…
Egy igazán jó eredményhez pedig a sérülésmentességen kívül néhány intervallum, tempófutások és pár hosszabb edzés beiktatása is alapvető feltétel lenne, a nagyobb szinteket, hosszú emelkedőket tartalmazó futásokról nem beszélve. No meg a fogyás is kardinális kérdés, a baleset előtti súlyomból kb. annyit kellett volna ledobnom, amennyit hozzáhíztam. 🙂 A verseny előtti hetek lazára vételéhez és a három héttel előtte ajánlott utolsó hosszú futáshoz legalább +1 hónap hátralévő időre lett volna szükség, ami most az edzések újrakezdésétől számolva összesen sem állt rendelkezésemre. Mindezek híján, pihenés helyett, a versenyt megelőző héten két alkalommal is futottam 25 km-t (a leghosszabb távokat május óta). Ez leginkább arra volt jó, hogy felmérjem, mennyire esett vissza a kondícióm, és tudatosítsam a feladat komolyságát. Ezek után talán érthető, hogy voltak aggályaim még a szimpla teljesítés esélyével kapcsolatban is. Az 5 órán belüli célba érkezés lehetőségével pedig látatlanban is kiegyeztem volna, csak titokban húztam meg az álomhatárt 4:30-nál.

Fotó: V3 Team

A terv
A biztonsági játékra törekvés jegyében a következő tervet találtam ki: a táv első felét lazán teljesíteni, az emelkedőkön kínosan ügyelve arra, hogy a pulzusom az első 10-esig ne nagyon lépje túl a 150-et (konkrétan az első hosszú felmenet végéig), aztán a 153-at, lejtőkön pedig térd- és combkímélési szempontból a 140 bmp is elég. Féltávnál mért időm és közérzetem alapján a második felét engedem 155-ig, és maximum az utolsó 5 km-t feljebb, ha marad erőm. Ez az érték nálam az elején a 100 km-es versenytempónak felel meg, azután egy nehezebb 50-esnek, és csak a végén éri el a maratoni távok leggyorsabb teljesítéséhez optimális intenzitást. Ezzel a taktikával csúcsformában is aligha futnék egyéni rekordot, viszont megelőzöm a korai elsavasodást és lelassulást, kompenzálom a hosszú kihagyás és elmaradt hosszú edzések miatti állóképesség-visszaesést, minimumra csökkentem a komoly megborulás, esetleges feladás kockázatát. Így szerencsés esetben még élvezhetem is a táv nagy részét, ami ugyebár versenyek esetében nem túl gyakran fordul elő.
Mindezek tükrében talán érthető, hogy a szomorkodás legcsekélyebb nyoma helyett miért örülök az eredménynek. Elégedett vagyok azért is, mivel a biztonságos teljesítést előtérbe helyező taktikám miatt elmaradtak a szokásos holtpontok, nem kényszerítettem magam fölösleges küzdelmekbe. S tényleg tudtam élvezni, amennyiben egy hegyi maraton esetén lehet ilyet állítani – de ha ez pusztán annyit takar, hogy végig elkerült a komolyabb szenvedés, már megérte.

A futás
A táv első negyedét meghatározó eső sem tudta elvenni a kedvemet, noha a rajt előtt még komolyan aggódtam. A hajnali nyugalmat megtörő mennydörgés, villámcsapkodás és intenzív zuhé nem csak felébresztett, meg is ijesztett, miközben – további alvás helyett – a várható körülményeket próbáltam elképzelni. Eltántorítani persze nem tudott, de azért egy picire hajtható széldzsekit a kezemben fogva magammal vittem, mondván, két vizes réteg valamivel melegebb, mint egy. Fel is vettem az első hosszú lejtő előtt, de melegnek bizonyult, és az idő sem tűnt egyértelműen romlékonynak (a felhők kezdtek szétnyílni és egyre jobban erőlködött a nap), így aztán 19 km körül megszabadultam tőle.
Bár féltávnál még sűrű köd fogadott, de rohamosan javultak a légköri viszonyok. A talajviszonyokkal ellentétben, ami a már meglehetősen kopott talpú aszfaltos cipőmnek nem igazán tetszett, hiszen még az aszfalt burkolatú lejtőkön is óvatosan kellett lekocognom, nehogy elcsússzak. Mivel azonban a sáros terepszakaszok aránya összességében mégiscsak messze alulmaradt a szilárd utakhoz képest, nem éreztem szükségét a terepcipőnek, és ezt végül nem is bántam meg. A táv utolsó negyedére már szinte kellemetlenül meleg lett, és amellett, hogy elkezdett az útvonal felszáradni, fullasztóan párássá vált a klíma. Ennek kivételesen örültem – inkább az üvegház, mint a felhőszakadásszerű eső.

Fotó: V3 Team
Fotó: V3 Team

A célegyenes (célemelkedő) most nem hozott akkora megkönnyebbülést, mint a korábbi esetekben, amikor többnyire utolsó energiáimat bevetve érkeztem meg, de ezt nem feltétlenül nevezném rossz érzésnek. Az idei Mátrabérc Trail céljába éréséhez hasonlóan itt sem furdalt a lelkiismeret, hogy talán nem futottam ki magam teljesen. Ellenkezőleg! Ez az újfajta hozzáállás egyre jobban tetszik. Talán ez a jövő egyik útja: nem a végletekig kihajtani magam, hanem megmaradni egy-két lépéssel a határaimon belül, a menet közbeni kínlódást minimálisra redukálva, az élvezeti faktort ugyanakkor megnövelve. Megjegyzem, ez a módszer a látszat ellenére nem jelent számottevően nagyobb lazítást, az adott versenynek megmarad a teljesítmény-értéke (a Mátrabércen pl. mindössze bő 3 perccel futottam hosszabb időt korábbi legjobb eredményemnél, cserébe viszont a máskor könyörtelenül kikészítő, gyilkos Mátrakeresztes-Muzsla szakaszt is élveztem).

Mostanában egyre több tényező ösztönöz arra, hogy abbahagyjam a futást. Nagyon érik már erről a dilemmámról egy önálló bejegyzés, de addig is elárulom rohamosan fogyatkozó futó terveim egyikét: persze, hogy a V3 kilencedik teljesítése. Ezen belül piszkálja a fantáziámat a 4 óra alatti idő is, hiszen csak 8 és fél perccel (megint felbukkant a bűvös 8-as! 🙂 ) kellene hozzá gyorsabbnak lennem az eddigi rekordomtól, de ha „csak” végigmegyek, és jövőre hasonlókat írhatok, azzal is elégedett leszek.

 

Kategóriák
Futás Túra

Holnapelőtt

matraberc2006
A sokadik, de megunhatatlan

Általában nem könnyű egy célversenyként kijelölt rendezvényt elengedni. Természetes, hogy nehéz szívvel mondunk le róla, ha hónapok óta minden tőlünk telhetőt beleadtunk a felkészülésbe, rengeteg időt, energiát (és egyebet) belefektettünk. De hiába a profi edzésterv, a sok megtett kilométer és rengeteg leküzdött emelkedő, ha az élet felülírja a legeltökéltebb szándékot is, vagy egy apró, de makacs porszem kerül a gépezetbe, ami onnantól már újból szinkronizálásra szorul…
Szerencsére az esetek egy részében ilyenkor is marad választásunk, és kijöhetünk a történetből akár pozitívan is, magunk javára fordítva a látszólag ellenünk dolgozó körülményeket. Konkrétabban, a „célversenyt” tekinthetjük például egy hasonló kaliberű vagy nagyobb célhoz vezető úton fontos lépcsőfokot jelentő hosszú edzésnek is. Ez a megközelítési mód pedig rögtön új, vidámabb színben láttatja velünk ráfordításaink eredménytelenségét (ill. ebből a szempontból inkább eredményét). Persze ez a hozzáállás csak akkor működik, ha képesek vagyunk legyőzni hiúságunkat, tudjuk kezelni a magunkkal szemben támasztott elvárásainkat, és túl tudjuk tenni magunkat azon az aprócska tényen, hogy így az adott verseny eredménylistáján nyilván jóval hátrébb fogunk szerepelni, mintha apait-anyait beleadva álltunk volna rajthoz.
Így viszont biztosan célba érünk, és legalább a teljesítéseink száma gyarapszik – ez sovány vigasznak tűnik, de nem nehéz belátni, hogy az évek múlásával nagyobb jelentősége lesz majd, mint az egy-egy alkalommal futott időknek. Az újabb élményekről és tapasztalatokról nem is beszélve… S nem mellékesen, van ennek az „elengedésnek” még egy jó oldala: megszabadulunk attól a néha már tehernek tűnő nyomástól, amit egy jónak számító idő, reménybeli egyéni csúcs megfutása előtt éreznénk.
Holnap ismét Mátrabérc Trail, amikor a Mátra szokásos tavaszi köntösében, szokásos nehézségeivel várja, hogy tiszteletünket tegyük a megtett távval arányosan egyre meredekebb(nek tűnő) csúcsain. Lehet, hogy nem is annyira bánom, hogy ezúttal sem az idő lesz az ellenfél, a tapasztalatok viszont – mint mindig – ezúttal is jól jönnek majd. Mert terveim azért még vannak…

Kategóriák
Futás

Számok

Nem vezetek a futásaimról nyilvános edzésnaplót. Ennek okait ne firtassuk, majd egyszer talán elárulom (vagy nem). Most sem teszek igazán kivételt, csupán összegezve írom le az elmúlt hetet. Íme tehát a számok:

Összes futás: 120 km (+3500 m szint)

Összes idő: 11 óra 57 perc

Egyéb sport: 2×1 óra TRX

Avg HR (max HR) % edzésenként: 66 (78), 72 (85), 67 (74), 74 (80), 67 (75)

Polar sportzónákban töltött összidő (csak érdekességként, semmi köze a ténylegesen alkalmazott zónákhoz):

2-es 1 óra, 3-as 7,5 óra, 4-es 3,5 óra

Felhasznált kcal: 9700 (TRX-el együtt kb. 10500)

Elfogyasztott folyadék: 6 liter víz, 2 liter hipotóniás ital

Még egy lazább hét, aztán jöhet a bűvös 100 km…

Kategóriák
Futás Túra

Mátrabérc Trail 2013

Egy kis beszámolószerűség – számokkal, adatokkal, mivel a tájból most sajnos keveset láttam és még kevesebbet fogtam fel. De ilyen is kell. Az előzményeket megírtam már jóval korábban, de aztán arra gondoltam, hogy inkább együtt teszem fel azzal az irománnyal, amit a rendezvény után kanyarítok. S erre most került sor, íme.

Előzmények

Már csak másfél nap, és nekivágok egyik kedvenc hazai útvonalamnak – valószínűleg utoljára. Ha nem jön közbe semmi rendkívüli, nem fejelek le egy fát a Kékesről lefelé, nem nyalom fel az ágasvári sziklákat és hőgutát se kapok a Muzsla előtt, akkor ez lesz a 15. alkalom. Már így is túl sok…
Mindig szerettem a kemény túrákat, sőt csak azokat szerettem, amiken van némi húzósabb emelkedő is, nem csak úgy ténfereg az ember az apró hepéken és hupákon, és a végére megfájdul a talpa a sok egyhangú vízszintestől. 56 km-en több mint 2700 szint, ez hosszú éveken át pont kellemes volt ahhoz, hogy ez a túra legyen az év egyik bemelegítő programja a komolyabb kalandok előtt. Persze általában úgy alakult, hogy valamitől mindegyik más volt a többinél. Vagy hóvihar volt a Muzslán, vagy derékig érő sártenger, eső, vagy éppen egy 30 kilós hátizsák nehezítette a dolgot, illetve nehezítettem magamnak. Volt tisztán gyaloglásos is, ahol teszteltem, hogy belekocogás nélkül mit lehet belőle kihozni, bottal vagy bot nélkül, bakancsban, újabban futócipőben, hátizsákkal vagy övtáskával, hol így, hol úgy. Volt ami 12 óráig tartott, és utána órákig nem bírtam lábra állni, de volt 6:30-on belüli is, ami után másnap már simán futni mentem egy jó szinteset…
Tavaszi hangulat, sarjadó levelek, párába nyúló hullámos hegygerinc, végtelenül hosszú, színes emberkígyó Oroszlánvárra és a Cserepes-tetőre, letaglózó hőség Galya előtt, dermesztő szellő a siroki vasútállomás feletti első hegyhátra kiérve – ez mind a Mátrabérc. Jobbra vagy balra kiugrálás a száraz avarba, botladozás a kövek közt a sok száz előzés alatt, a meg-megindulásoktól és fékezésektől, a kiálló sziklákra és a visszacsapódó ágakra való állandó figyeléstől duplán fogyó energia, ez is. Hiába no, ez az útvonal (és a közlekedés a rajthoz) nem futásra lett kitalálva.
Noha pár éve megszületett a Trail változat, nincs többé 8-900 előzés, de szerintem ez sem igazán futásra való. Túl meredek hozzá, s mivel ugyebár ez verseny akar lenni, ha az ember fut, erős hátrányba kerül a gyaloglásra váltókkal szemben. Ha viszont gyalogol, akkor azokkal kerül hátrányba, akiknek ez a megszokott. Ha az ember évente csak két-három alkalommal gyalogol ilyen útvonalakon, nyilván nem fog olyan sebesen haladni. Lefelé pedig a térd a szűk keresztmetszet… A szintidő persze bőven elég kombinált haladáshoz is, felfelé séta, lefelé kocogás, de nekem így hiányzik belőle az igazi futás élménye… Sokat képes adni a Mátra, de ez a része pont nem az, amiért ennyi alkalommal nekivágtam és amit leginkább szeretek benne. Szóval szombaton még egyszer, utoljára. Aztán várnak más tervek, van belőlük bőven…

S most konkrétabban a terv: szigorú pulzuskontrollal végigmenni Mátrakeresztesig, onnan pedig – ha marad erőm –, rendesen megfutni a végét a célig. Ha nem bírom, akkor ahogy sikerül. A hosszú edzéseken szokásos értékhatárokkal, keménykedés nélkül, minél tovább élvezni a kényelmes tempót, hogy a következő hetek edzéseit ne csapjam agyon.

Két fő probléma látszik körvonalazódni:
1. A hirtelen jött hőség. Korábbi években párszor már pórul jártam miatta, most fokozottan figyelek a folyadékra, a tempóra és a pulzusra.
2. A térdeim. Vagy fájni fog, vagy nem. Vagy kibírja, vagy nem. Ezeket a meredek, köves lejtőket egyre kevésbé bírják, ami külön dilemmát okoz. Vagy célirányosan készülök a Bércre, de akkor esetleg még előtte szétcsapom a térdeimet, vagy térdkímélő üzemmódban, akkor viszont maga a rendezvény lesz dupla szenvedés. Most az utóbbi módszert választottam, kerültem a komolyabb meredeket, mivel fő terveim más jellegű felkészülést kívánnak (egész pontosan, a Mátrára külön nem készültem).

Időterv: nincs, elég, ha 7-essel kezdődik.

Felszerelés: a meleg miatt 2×7 dl-es palack, övtáskában. A kompressziós zokni használatát ezúttal mellőzöm, a térdeimre áttevődő plusz terhelést elkerülendő.

Az esemény

Szándékosan nem versenyt írok, mivel ezúttal eszem ágában sincs versenyezni. Biztonságos teljesítés, legyen meg egy számomra még elfogadható időn belül, ennyi. Így most elmarad az ilyenkor szokásos izgalom, bár az éjszakai alvások is eléggé elmaradoztak mostanában, így ha komolyabb tétje lenne, akkor is inkább lennék álmos, mint izgatott. A rajt előtt minimális bemelegítést ejtek meg, viszont már indulás előtt bedugom a fejem a csap alá, legalább az első negyedórában ne kapjak hőgutát.

I. Felvonás (Sirok-Nyikom-nyereg előtti szakasz, kb. 46 km, 2350 m szint)

Középre vagy kicsit hátrébb állok, nyugodtan kezdek, fokozatosan érem el az üzemi fordulatszámot. 10 perc után, kb. a vasútállomásnál jutok el a tervezett átlagpulzus értékéig (145), ami persze hamarosan feljebb megy majd egy hajszálnyit, hiszen Kékesig többnyire emelkedők jönnek. Nagyjából az első hosszabb emelkedő után eltűnnek az előttem haladók, hátra pedig amúgy sem szoktam nézegetni, inkább a lábam elé. Kényelmes tempó, madárcsicsergés, szinte totál egyedül, gyakorlatilag semmi verseny érzésem nincs. De ez most még jól is jön, mivel így zavartalanul tudok a légzésre, a lépéseimre és a pulzusmérőre figyelni. A terv az emelkedőkön maximum 150-ig engedni, Kékes környékétől 155-ig mehet, tehát az emelkedőkön pihentető tempóban séta, rohanásnak még a látszatát is kerülve. A lejtőkön viszont a két selejt térdem miatt még pihentetőbb tempójú séta, tehát normális futás csak vízszintes vagy ahhoz közeli szakaszokon…
Sas-kő előtt a hosszú emelkedőt máskor meg szoktam futni, most itt is bele-belesétálok, élvezem a bükköst, ez az egyik kedvenc részem. A Kékes előtti utolsó kaptatón sem erőlködök, inkább tartom a tervet. A ponton mire feleszmélek, már rég kikapták a kezemből a kulacsokat és minden teli, így kénytelen vagyok indulni tovább. Sombokornál viszont már annyira érzem a térdemet, hogy többször azon morfondírozok, kibírják-e a célig, vagy mehetek négykézláb. Az átkozott cipő… Az emelkedőkön kiválóan kapaszkodik, lefelé se csúszik meg sehol a lábam, viszont a csillapítása nulla. Vagy a térdeim miatt darabos a mozgásom, attól érzem ilyen keménynek a cipőt, vagy fordítva, a cipő keménysége miatt fájnak a térdeim. De ez tulajdonképp most mindegy, a lényeg, hogy ahol kicsit is meredekebben lejt, ott séta van. Sombokornál régebben fele vagy harmadrész idő alatt szoktam lerongyolni, most azt csodálom, hogy senki nem ér utol. A kirándulós gombaszedő bácsikák is csak azért nem előznek meg, mert pont nem erre jönnek…
Ahogy ismét laposodik, többször is majdnem bealszom (kávéééééééét!). Az utolsó lejtőn arra riadok fel, hogy valaki elrobog mellettem. Bár kizökkenek a szunyókálásból, de mintegy fél percig tart, mire a nagy álmodozás közepette tudatosul, hol is vagyok tulajdonképpen. És hogy azért alvás helyett egy kicsit kocogni is sem ártana…
Csór-hegyre kényelmes séta van, Galyára, majd onnan Ágasvárra szintén nagyrészt egyedül döcögök át, élvezem a feltámadó hűsítő szellőt és a kizöldellt erdőt, el-elmerengek a gondolataim tengerében. Időnként számolgatom az elfogyasztott folyadékot (szerencsére nem a bárányokat) és a szénhidrátot, pulzust, távot, szintet és részidőket, így szinte észrevétlenül találom magam Ágasvár tetején. Egy pillantás kelet felé a hasznosi tározóra, majd lefelé csorogva Boszit (Dévényi Ildit) érem utol, aztán begurulok Keresztesre. A pont előtt kb. 300 méterrel beszippantok egy gélt, gondolván ott majd jól leöblítem. Így is történik, sör, kóla, stb (talán a sört ittam a végén), aztán szépen elindulok, hogy most már végre fussak is. Boszi kb. egy perccel előttem tűnt el, míg én söröztem. Úgy gondolom, hamar utolérem, hiszen terv szerint innen már nyomhatom, ahogy bírom. Persze, a legközelebbi hosszabb egyenesen már nem is látom (majd csak a célban). Az első meredeken azért viszonylag elegánsan felkocogok, aztán ahol laposodni kezd, eleinte ott is, aztán…

II. felvonás. (Nyikom-nyereg előtti szakasz-Szurdokpüspöki, kb. 12 km, 400 m szint)

Roló le. Lila karikák táncolnak előttem, tompa fejfájás-tüneteket érzek…
Pulzus 145 fölé már sehogy se akar mászni, én viszont inkább mászok, mint futok, még a vízszintesen is. Mire felérek a gerincre, már a vesém környéke is fáj, és szinte a szememen át is csak a levegőt kapkodom. Közben 140-ért is szinte vért izzadok, a 150 körüli terv végképp esélytelen. „Belsőleg” elfáradtam, miközben a lábaimban semmit sem érzek, izomláznak, görcsnek, fáradtságnak még a szikrája se mutatkozik. Mintha a testem külön életet élne, és az irányító egység leblokkolt volna…
Fejben kibírni, végigmenni? Hülyeség… Ez most nem azon múlik. Ha fáradt lennék, talán nehéz lenne fenntartanom a futást, de erősen akarva, koncentrálva lehetne segíteni. Így viszont esélytelen, hiszen azt sem tudom, mi a probléma… Talán a hőség, talán a folyadékkal elszámoltam magam? Volt már ilyen történet, pl. tavaly nagyjából ilyenkor, a 2012-es évem első igazi szintes 50 km-es futásán 35 km körül hirtelen, pár km-en belül megborultam. Akkor a Hármas-határ-hegy tetején, az emlékkő árnyékában agonizáltam úgy 10 percig, majd valahogy végigvánszorogtam a maradék 15 km-en, de futás abban is alig volt. Néhány éve szintén egy ilyen hirtelen jött hőségben pedig pont itt a Mátrában, Szurdokpüspöki felett egy 30 km-es futásnak viszonylag az elején húzták le ugyanígy a rolót, hiába ittam, hűtöttem a fejemet, egy merő kínlódás volt az egész. Ergo, nem ismeretlen ez az érzés, tudom, hogy ebből nincs felállás 5 perc múlva. Innen már kínlódás lesz minden méter.
Becsúszik egy újabb gél, kortyolgatok is folyamatosan, próbálok mélyeket lélegezni és kicsit benn tartani a levegőt, de hiába. Két hete itt a teljesítménytúrán majdnem szóról szóra ugyanez játszódott le, most viszont arra számítottam, hogy szépen megfutom ezt az utolsó párszáz méter szintet. Hát nem futom, de még gyaloglásnak se nevezném. Vánszorgás, tántorgás, illetve ezek szinonimái…
Keresztestől majdnem egy óra kell a Muzsla tetejéig, aztán a célig még egy. De úgy látszik, teljesen más kívülről, mert Zoncsi a csúcson megjegyzi, hogy nem látszik rajtam. Utólag nézve az itt készült fotókat, tényleg nem látszott (azért ha választhatnék, inkább látszódjon, de kevésbé érezzem, mint fordítva). 🙂 Itt már a meleg is keményen üt, a vízszinteseken is egyre többet sétálok. A térdem minden lépésnél érzem, de mivel annyira lassan megyek (amúgy se bírok gyorsabban), ez elviselhető mértékű. Egy váltós srác ér utol, előzés közben megjegyzi, hogy váltóban fut, mire én, félig magamban: ha egyéni induló lennél, akkor se tudnék mit csinálni…
A Koncsúrokat gondolatban nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetem, amiket néha félhangosan ki is mondok… Kis megkönnyebbülés a fenyőfákhoz érni, lassan jön a forduló, majd végre a már nagyon várt letérés a patakhoz. Belegázolok a vízbe dagonyázni… Szinte szívom magamba a hideget, hogy kibírjam a faluszéli első kútig. Ott aztán ismét egy (majdnem) teljes jéghideg fürdő, ez segít annyit, hogy a célig már el bírok futni. A célkapu után első dolgom a fejem belelógatni a medencébe…

Összegzés

A klasszikus túratáv ideje 7:31, a Trail 7:50. Ez a sorban a 4. leggyorsabb Mátrabércem, több mint egy órával tartott tovább, mint a legjobb időm (helyezést tekintve a 2. legjobb, de ez most abszolút lényegtelen). Viszont másnap már úgy futottam a hegyre, mintha semmi se történt volna. Könnyedén, kecsesen, szinte szárnyalva. Ez is bizonyítja, hogy jó döntés volt kényelmesre venni a tempót, így már a következő napokban is teljes értékű edzést végezhetek, nincs napokig tartó kínlódás, szenvedés…

És most a számok:

HR tervezett: Avg 140-145 közt, emelkedőn Kékesig 150, Keresztesig 155, utána ahogy sikerül, de maximum 157-158, lejtőn pedig lehetőleg ne nagyon menjen 130 alá. Az órát a Polar mérési pontatlanságainak kiszűrésére 125-155 közé állítottam (így amennyi időt alatta vagy felette töltök, az nagyrészt mérési hibának tudható be).

HR tényleges: Avg 145 (HRR 73-74%), max 157 (85%) körül, 6800 kcal, célzóna (125-155) felett 18 perc, alatt 7 perc (valószínűleg a frissítőknél).

Fogyasztás: kb. 5,6 liter (7 dl/óra), ólommentes izo és kisebb részben citromos víz, 3 dl sör, 3 energiaszelet, 2 jó híg gél + a pontokon pár falat ez meg az, evési sűrűség bő óránként, ivás kb. 15-20 percenként 2-3 dl.

Cipő: Adidas Response Trail 18 (eddig kb. 300 km volt benne): tapadás 10/8 (jó), stabilitás 10/8 (jó), kényelem 10/6 (közepes), csillapítás 10/3 (gyenge)

Az idő miatt talán lehetnék elégedetlen, de nem vagyok. (Különben is a 15. hely a 15. teljesítéskor, van ebben valami sorsszerű. :-)) Azért jöttem, hogy biztonságosan teljesítsem a februárban kezdett alapozás utolsó hosszú edzését, és ez nagyjából sikerült is. Ráadásul némi extrával megfejelve, mert 6 óra után hirtelen olyan feneketlen mélységben találtam magam, amiről akár csak percekkel korábban is még álmodni se mertem volna, és amiből egy tét-versenyen valószínűleg igen nehezen (leginkább sehogy se) tudnék kijönni…
De ha ez kell ahhoz, hogy a célversenyeket összerakjam, ám legyen! Azért is szeretek 5-6 órát futni, mert 3, vagy inkább 4 óra után az egész egy kicsit más színezetet kezd ölteni. Olyasmiket tapasztalok, amiket rövidebb edzésekkel soha nem éreznék, ameddig soha nem jutnék el. De hiába van mögöttem egy sor 100 km-es futás, úgy tűnik, ezen belül – az 5-6 órán viszont túl – is vannak még számomra új határok, ismeretlen állapotok, amiket talán ijesztő átélni, de ha feltérképezem, megismerem őket, akkor talán megtanulom kezelni is, és ami még ennél is fontosabb: megelőzni, elkerülni! Nemsokára kiderül az is, hogy mit hasznosíthatok ebből 100 km-en.

Nos, ennyi. Ezen az útvonalon nem volt ez annyira rossz leköszönés, és a Mátrában van még annyi más feladat, ösvény…