Kategóriák
Futás

Tények és tippek hegyi (fel)futáshoz

Többször írtam már ilyen jellegű futásokról a saját élményeim szemszögéből (legutóbb pl. itt és itt), most összefoglalom a fontosabb gyakorlati tudnivalókat is, ami némi segítség lehet azok számára, akik először szándékoznak hasonló rendezvényen elindulni.
Először egy apró, ám igen fontos eltérésről kell szólnom a külföldi, magashegyeket megcélzó (német nyelvterületen „Berglauf” kategóriába sorolt, egyértelműen a hegyre felfutást jelentő) versenyek és a hazai, szintén csúcsfutásként vagy hegyi futásként meghirdetett rendezvények között. Utóbbiak esetén sokszor nem csak a feljutás a feladat, hanem a lemenet is a verseny része, míg az alpesi versenyeken a cél többnyire a hegy tetején van, ahonnan a helyszíni adottságoktól függően felvonóval, járművel visznek le, vagy ahol ez nem megoldható, ott részben vagy teljesen vissza kell gyalogolnunk a rajthoz, természetesen már versenyen kívül.

2300 méteren
2300 méteren

Most pedig következzen 13+1 hasznos tanács ezekhez a hegyi futásokhoz:

  • Felfelé haladva a hőmérséklet 100 méterenként kb. 0,5-0,7 fokkal csökken. Derült időben ezt az intenzívebb napsugárzás ellensúlyozza, ilyenkor nem is mindig érezzük. Borult ég, köd esetén viszont könnyen (rá)fázhatunk. Ilyenkor, ha pólóban vagy atlétában indulunk is el, vigyünk egy széldzsekit, amit a felső régióban felvehetünk.
  • A szél az erdőhatár feletti, nyílt terepen sokkal erősebben, akadálytalanabbul fúj, szeles időben ezért is érdemes plusz egy vékony réteget magunkkal vinni.
  • Még vékony felhőzetnél is jóval nagyobb az UV sugárzás a hazai terepen megszokottnál, egyetlen óra alatt is kellemetlenül leéghetünk. Használjunk szabadon lévő bőrfelületünkre nagyobb faktorszámú fényvédő krémet, viseljünk napszemüveget, de a gyárilag UV védelemmel ellátott pólók is hasznosak, bár ezeknek inkább a hosszabb alpesi futásokon, maratoni vagy ultra távokon van nagyobb szerepe.
  • Az oxigén parciális nyomása 2000 m körül a tengerszinten mért értéknek már csupán a 80%-a. Ha módunkban áll, verseny előtt egy-két napot túrázzunk legalább kétezres vagy nagyobb hegyekben (ez futást is jelenthet, a hangsúly az aktivitáson van, nem a mozgásformán!). A magasságra különbözően reagálunk, nem mindenkinek alkalmazkodik rögtön a szervezete, noha a 2000 méter még távolról sem kritikus, de versenytempónál sokkal feltűnőbb az eltérés az itthoni viszonyoktól, mintha szimplán csak kirándulnánk.
  • Ha a terep meredekebbé válik, lépjünk kisebbeket és inkább a lépéseink sűrűségét növeljük. Kevésbé fárasztó és folyamatosabb haladást tesz lehetővé, mintha végig tartani próbálnánk a kezdeti ritmust és lépéshosszt (amit nyilván úgysem fogunk bírni).
  • Keressük mindig a stabilabb felületet, ne az út laza kövekkel, görgeteggel borított oldalán akarjunk haladni, ha módunkban áll mellette is. Sokszor az ösvények szélén kedvezőbb a terep, a szélesebb, terepjárók által használt utaknak pedig gyakran a közepén (a keréknyomok közt) is találunk hosszabb füves, szilárd felületet.
  • Ne röstelljünk gyaloglásra váltani, ha erősebb az emelkedő, így jóval gazdaságosabban tudunk egy hasonló tempót tartani, mintha végig a futást erőltetnénk. Mivel többnyire nem vagyunk egyedül, így könnyen tudjuk a sebességünket viszonyítani az előttünk-mögöttünk haladókhoz.
  • Az esetleges vízszintes, netán lejtős részeken se fokozzuk maximálisra a tempót, hiszen utána ismét (hosszú) emelkedő jön. Amennyit nyernénk a rövid sík betéten, annak többszörösét veszíthetjük el, ha a következő emelkedőnek már kifulladva kezdünk neki.
  • Koncentráljunk az útra, a kiálló köves, sziklás, göröngyös, bokafordító szakaszokat, vízátfolyásoknál csúszós köveket tartogató ösvény nem a legalkalmasabb a befelé fordulásra, meditálásra, de könnyebb, sima talajra érve se engedjünk ki teljesen, gyakran ott történik baleset. Az ilyen rövid versenyek túl erős tempót követelnek ahhoz, hogy elmerengve, a terepet csak szemünk sarkából figyelve fussunk.
  • Figyeljünk az erőbeosztásra is, a felfutások többségénél a vége a legdurvább, legyen tartalékunk az utolsó kilométerekre. Egy alpesi területen átlagosnak számító, 10 km körüli szintes „Berglauf” idő- és energiaigénye jócskán meghaladja egy 10 km-es sík versenyét, ha hasonlítani próbáljuk, akkor inkább közelebb áll egy sík félmaratonéhoz. Ehhez mérten válasszuk meg a kezdő intenzitást/tempót (a végén úgyis úgy megyünk, ahogy bírunk), ha pedig pulzuskontrollal futunk, akkor a határokat.
  • Ha aránylag gyorsak vagyunk, enni szükségtelen menet közben, inni viszont ne felejtsünk el. Persze egy félút környékén elfogyasztott, gyors felszívódású szénhidrát-készítmény (gél) nem válik kárunkra a hajrában, de lényegesen gyorsabbak valószínűleg nem leszünk általa.
  • A célba küldött váltóruha összeállításánál ne csak arra gondoljunk, hogy fenn hidegebb van, hanem arra is, hogy kimerülten eleve jobban fázunk, és a lefelé gyalogláshoz (de ha kocogva tesszük meg a visszautat, ahhoz is) amúgy is jóval több ruha, melegebb öltözet szükséges. Ergo, ne csak egy pulóvert vagy kabátot juttassunk fel, hanem a komplett átizzadt futóruhát cseréljük szárazra.
  • Óvjuk a környező természetet, maradjunk a kijelölt útvonalon, és a legelésző állatokat se zavarjuk, ha utunkat keresztezik, kerüljük ki őket.
  • Lehetőségeinkhez mérten nyújtsunk – és ha szükséges, hívjunk – segítséget a rászoruló, bajba került, kimerült vagy megsérült résztvevőknek.
Kategóriák
Futás Túra

Holnapelőtt

matraberc2006
A sokadik, de megunhatatlan

Általában nem könnyű egy célversenyként kijelölt rendezvényt elengedni. Természetes, hogy nehéz szívvel mondunk le róla, ha hónapok óta minden tőlünk telhetőt beleadtunk a felkészülésbe, rengeteg időt, energiát (és egyebet) belefektettünk. De hiába a profi edzésterv, a sok megtett kilométer és rengeteg leküzdött emelkedő, ha az élet felülírja a legeltökéltebb szándékot is, vagy egy apró, de makacs porszem kerül a gépezetbe, ami onnantól már újból szinkronizálásra szorul…
Szerencsére az esetek egy részében ilyenkor is marad választásunk, és kijöhetünk a történetből akár pozitívan is, magunk javára fordítva a látszólag ellenünk dolgozó körülményeket. Konkrétabban, a „célversenyt” tekinthetjük például egy hasonló kaliberű vagy nagyobb célhoz vezető úton fontos lépcsőfokot jelentő hosszú edzésnek is. Ez a megközelítési mód pedig rögtön új, vidámabb színben láttatja velünk ráfordításaink eredménytelenségét (ill. ebből a szempontból inkább eredményét). Persze ez a hozzáállás csak akkor működik, ha képesek vagyunk legyőzni hiúságunkat, tudjuk kezelni a magunkkal szemben támasztott elvárásainkat, és túl tudjuk tenni magunkat azon az aprócska tényen, hogy így az adott verseny eredménylistáján nyilván jóval hátrébb fogunk szerepelni, mintha apait-anyait beleadva álltunk volna rajthoz.
Így viszont biztosan célba érünk, és legalább a teljesítéseink száma gyarapszik – ez sovány vigasznak tűnik, de nem nehéz belátni, hogy az évek múlásával nagyobb jelentősége lesz majd, mint az egy-egy alkalommal futott időknek. Az újabb élményekről és tapasztalatokról nem is beszélve… S nem mellékesen, van ennek az „elengedésnek” még egy jó oldala: megszabadulunk attól a néha már tehernek tűnő nyomástól, amit egy jónak számító idő, reménybeli egyéni csúcs megfutása előtt éreznénk.
Holnap ismét Mátrabérc Trail, amikor a Mátra szokásos tavaszi köntösében, szokásos nehézségeivel várja, hogy tiszteletünket tegyük a megtett távval arányosan egyre meredekebb(nek tűnő) csúcsain. Lehet, hogy nem is annyira bánom, hogy ezúttal sem az idő lesz az ellenfél, a tapasztalatok viszont – mint mindig – ezúttal is jól jönnek majd. Mert terveim azért még vannak…

Kategóriák
Futás

Ha nem akarom

Egy edzés tanulságai

Edzésekről ritkán írok. Se energiám, se időm, se kedvem, és nem látom sok értelmét. A sport is egy mindennapi rutintevékenység, ami nem tartozik a közönségre. Felhúzzuk a futócipőt, elindulunk és letudjuk az aktuális penzumot, közben átgondoljuk a napot, fejben problémát oldunk meg, vagy pont ellenkezőleg, eltávolodunk az aktuálisan foglalkoztató problémától, kikapcsolunk, másra – a város vagy az erdő hangjaira, a hallgatott zenére, a tájra vagy a lépéseinkre, szervezetünkre – fókuszálunk.
Ma is így indultam neki. Volt bőven inspiráció, kívül-belül egyaránt maximálisan feltöltekeztem, a belső késztetés is megfelelő volt, három laza hét után már égető szükségét éreztem egy keményebb edzésnek, a feladatot kitűztem, a cél – a következő verseny – egyre közelebb. A feltételek ideálisak, nem túl meleg, enyhe szellő, nyugodt napsütés, 2,7 km kényelmes bemelegítés után a terv 3×1600 m hegynek felfelé (szakaszonként +180 m szint) erős tempóban, fokozatosan emelve az intenzitást, a végére anaerob küszöb tájékáig vagy kicsit fölé. Az első menet felénél viszont érzem, hogy mindjárt elalszom. Kókadt vagyok, egy finom ebéd jár az eszemben egy hideg sörrel és egy frisítő zuhannyal, és nagyon nem esik jól tartani az eleinte 10, később kb. 15 ütéssel a szokásos hegymeneti edzések feletti intenzitást. És ez még messze nem a tervezett maximális tempó. Első konkrét lépésként kitépem a fülemből a zenét és begyűröm a kulacs mellé, de ez sem oldja meg a problémát. Elegem van, hiába buzgott bennem induláskor a tettvágy, legszívesebben azonnal abbahagynám, haza teleportálnám magam – vagy legalább sétára váltanék.
És el is jön az a pillanat, amikor megteszem. Nem érdekel az egész, rosszkedv kerít hatalmába, nem érzek annyi erőt magamban, hogy folytassam a kínlódást. Minden hegyre futás nehéz, ha a lassúnál egy picit is tempósabban futunk, de ez most egyáltalán nem olyan típusú nehézség. Nem az a fokozott izommunka, amit az indulás pillanatában tudatosítunk és kibírunk, néha még élvezzük is, hogy urai vagyunk a nehézségeknek, hiszen ezért jöttünk – a nehézségek leküzdéséért, határaink szélesítéséért vagy feltérképezéséért. Ez inkább olyasfajta érzés, amikor szeretnénk egy adott helyzetben kívülálló szemlélők maradni. Közönség, tévénéző, kibic, aki csak ül és nyugodtan kortyolgatja a sörét, míg a pályán mások izzadnak és erőlködnek. Amikor inkább valami egész más típusú tevékenységet végeznénk, nem fáj semmink, nincs behatárolható centruma a nemakarásunknak, de mégis az egész testünk és az agyunk is tiltakozik a fokozott (nehéz) mozgás ellen. Amikor mindenestől elegünk van az egészből, képtelenek vagyunk koncentrálni, azonosulni azzal, amit épp csinálunk.
Természetesen felsétálok, hiszen már csak pár perc a hegytető, de az edzést ill. annak lényegi részét elengedem: nem bírok, nem akarok gyorsan futni! Tényleg nem esik jól, és nincs elég lelkierőm ahhoz, hogy legyűrjem ezt az állapotot. Lehet, hogy képes lennék rá (biztosan), de nem akarok rá képes lenni. Nem akarom, hogy akarjam! A hazakocogással így is lesz belőle majdnem 10 km, hát ennyi volt…

lemur

A csúcson az órára pillantok: kerek egy perccel tartott tovább ez a szakasz, mint az eddigi legjobb időm. Ekkor beindulnak a fogaskerekek odabenn: ha ebben a szakasz második felét sétálós, kocogós tempóban csak egyetlen perc az eltérés, mi lett volna, ha végig bírom az eredeti terv szerint? Talán érdemes lenne megnézni. Visszakocogok a szakasz aljára, hogy újra nekiinduljak (végül is hazafelé is arra visz az egyik lehetséges út). Részidő indul, fokozatosan gyorsulva felveszem a tervezett sebességet. Ezúttal nincs álmosság, tunyaság, azonnali abbahagyásra ösztönző gondolatok. Tüdőszaggató a tempó, keményen dolgozni kell izomból is, de kibírom, ahogy azt már számtalanszor kibírtam korábban is. Odafenn hajszálpontosan annyi a részidő, mint az eddigi legjobb. És ez még nem a max tempó, mivel azt a harmadik menetre tartogatom.
Vissza ismét az aljához, kényelmesen, lazán (a köves részeken egyébként is óvatosan mennék), hogy a pulzusom visszaálljon 120 körülire. Aztán indulhat a harmadik menet. Most már nem kérdés, hogy kibírom-e, visszaállt a dolgok szokásos rendje. És még valami edzés-értéke is lesz, hiszen 2 résztávot mégiscsak megfutok. Odafönn a részidő -19 másodperc, új rekord. Végre vége, mégis megcsináltam, s most már jönnek a pozitív gondolatok is.
Lefelé még egy szakaszon sprint, itt ismét egy egyéni sebességi rekord, 3:30/km. Aztán még 2 km laza futás hazáig, majd a megérdemelt ebéd. És jöhetnek a tanulságok is (a sorrend nem lényeges).

– Ha megvan az inspiráció az edzéshez, nem biztos, hogy elég. Akarnod is kell.
– Ha megfelelően motivált vagy, és akarod is az edzést, az se mindig elég. Bírnod is kell.
– Ha a belső tényezők megvannak, fizikailag is képesnek kell lenned a tervet megvalósítani.
– Ha a fizikai és a belső feltételek is megvannak, akkor se biztos a végeredmény.
– Ha úgy érzed, elbuktál, de megvannak a feltételek hozzá, még útközben is felállhatsz.
– Egy rosszul kezdődő edzés (vagy verseny) is végződhet jól.
– Soha ne add fel. 🙂
– Ha mégis feladod, ne tégy később szemrehányást magadnak, tudd azt az alkalmat elengedni!

Ha pedig maximalista típus vagy, ne hagyd túl sokáig rendszertelenné válni az edzéseidet, mert az idő múlásával egyenes arányban csökkeni fog a kitartásod. Annyira, hogy bizonyos idő (mondjuk pár hét) elteltével a grafikonon az eredetileg jóval magasabban haladó kitartási görbéd metszeni fogja a normál hozzáállású sportoló kitartási görbéjét, és ettől a ponttól kezdve csak nehezebb lesz…

Ehhez mellékeltem is egy szemléltető ábrát:

motivacios gorbek

A magyarázatot ehhez majd máskor…

Kategóriák
Futás Túra

Mátrabérc Trail 2013

Egy kis beszámolószerűség – számokkal, adatokkal, mivel a tájból most sajnos keveset láttam és még kevesebbet fogtam fel. De ilyen is kell. Az előzményeket megírtam már jóval korábban, de aztán arra gondoltam, hogy inkább együtt teszem fel azzal az irománnyal, amit a rendezvény után kanyarítok. S erre most került sor, íme.

Előzmények

Már csak másfél nap, és nekivágok egyik kedvenc hazai útvonalamnak – valószínűleg utoljára. Ha nem jön közbe semmi rendkívüli, nem fejelek le egy fát a Kékesről lefelé, nem nyalom fel az ágasvári sziklákat és hőgutát se kapok a Muzsla előtt, akkor ez lesz a 15. alkalom. Már így is túl sok…
Mindig szerettem a kemény túrákat, sőt csak azokat szerettem, amiken van némi húzósabb emelkedő is, nem csak úgy ténfereg az ember az apró hepéken és hupákon, és a végére megfájdul a talpa a sok egyhangú vízszintestől. 56 km-en több mint 2700 szint, ez hosszú éveken át pont kellemes volt ahhoz, hogy ez a túra legyen az év egyik bemelegítő programja a komolyabb kalandok előtt. Persze általában úgy alakult, hogy valamitől mindegyik más volt a többinél. Vagy hóvihar volt a Muzslán, vagy derékig érő sártenger, eső, vagy éppen egy 30 kilós hátizsák nehezítette a dolgot, illetve nehezítettem magamnak. Volt tisztán gyaloglásos is, ahol teszteltem, hogy belekocogás nélkül mit lehet belőle kihozni, bottal vagy bot nélkül, bakancsban, újabban futócipőben, hátizsákkal vagy övtáskával, hol így, hol úgy. Volt ami 12 óráig tartott, és utána órákig nem bírtam lábra állni, de volt 6:30-on belüli is, ami után másnap már simán futni mentem egy jó szinteset…
Tavaszi hangulat, sarjadó levelek, párába nyúló hullámos hegygerinc, végtelenül hosszú, színes emberkígyó Oroszlánvárra és a Cserepes-tetőre, letaglózó hőség Galya előtt, dermesztő szellő a siroki vasútállomás feletti első hegyhátra kiérve – ez mind a Mátrabérc. Jobbra vagy balra kiugrálás a száraz avarba, botladozás a kövek közt a sok száz előzés alatt, a meg-megindulásoktól és fékezésektől, a kiálló sziklákra és a visszacsapódó ágakra való állandó figyeléstől duplán fogyó energia, ez is. Hiába no, ez az útvonal (és a közlekedés a rajthoz) nem futásra lett kitalálva.
Noha pár éve megszületett a Trail változat, nincs többé 8-900 előzés, de szerintem ez sem igazán futásra való. Túl meredek hozzá, s mivel ugyebár ez verseny akar lenni, ha az ember fut, erős hátrányba kerül a gyaloglásra váltókkal szemben. Ha viszont gyalogol, akkor azokkal kerül hátrányba, akiknek ez a megszokott. Ha az ember évente csak két-három alkalommal gyalogol ilyen útvonalakon, nyilván nem fog olyan sebesen haladni. Lefelé pedig a térd a szűk keresztmetszet… A szintidő persze bőven elég kombinált haladáshoz is, felfelé séta, lefelé kocogás, de nekem így hiányzik belőle az igazi futás élménye… Sokat képes adni a Mátra, de ez a része pont nem az, amiért ennyi alkalommal nekivágtam és amit leginkább szeretek benne. Szóval szombaton még egyszer, utoljára. Aztán várnak más tervek, van belőlük bőven…

S most konkrétabban a terv: szigorú pulzuskontrollal végigmenni Mátrakeresztesig, onnan pedig – ha marad erőm –, rendesen megfutni a végét a célig. Ha nem bírom, akkor ahogy sikerül. A hosszú edzéseken szokásos értékhatárokkal, keménykedés nélkül, minél tovább élvezni a kényelmes tempót, hogy a következő hetek edzéseit ne csapjam agyon.

Két fő probléma látszik körvonalazódni:
1. A hirtelen jött hőség. Korábbi években párszor már pórul jártam miatta, most fokozottan figyelek a folyadékra, a tempóra és a pulzusra.
2. A térdeim. Vagy fájni fog, vagy nem. Vagy kibírja, vagy nem. Ezeket a meredek, köves lejtőket egyre kevésbé bírják, ami külön dilemmát okoz. Vagy célirányosan készülök a Bércre, de akkor esetleg még előtte szétcsapom a térdeimet, vagy térdkímélő üzemmódban, akkor viszont maga a rendezvény lesz dupla szenvedés. Most az utóbbi módszert választottam, kerültem a komolyabb meredeket, mivel fő terveim más jellegű felkészülést kívánnak (egész pontosan, a Mátrára külön nem készültem).

Időterv: nincs, elég, ha 7-essel kezdődik.

Felszerelés: a meleg miatt 2×7 dl-es palack, övtáskában. A kompressziós zokni használatát ezúttal mellőzöm, a térdeimre áttevődő plusz terhelést elkerülendő.

Az esemény

Szándékosan nem versenyt írok, mivel ezúttal eszem ágában sincs versenyezni. Biztonságos teljesítés, legyen meg egy számomra még elfogadható időn belül, ennyi. Így most elmarad az ilyenkor szokásos izgalom, bár az éjszakai alvások is eléggé elmaradoztak mostanában, így ha komolyabb tétje lenne, akkor is inkább lennék álmos, mint izgatott. A rajt előtt minimális bemelegítést ejtek meg, viszont már indulás előtt bedugom a fejem a csap alá, legalább az első negyedórában ne kapjak hőgutát.

I. Felvonás (Sirok-Nyikom-nyereg előtti szakasz, kb. 46 km, 2350 m szint)

Középre vagy kicsit hátrébb állok, nyugodtan kezdek, fokozatosan érem el az üzemi fordulatszámot. 10 perc után, kb. a vasútállomásnál jutok el a tervezett átlagpulzus értékéig (145), ami persze hamarosan feljebb megy majd egy hajszálnyit, hiszen Kékesig többnyire emelkedők jönnek. Nagyjából az első hosszabb emelkedő után eltűnnek az előttem haladók, hátra pedig amúgy sem szoktam nézegetni, inkább a lábam elé. Kényelmes tempó, madárcsicsergés, szinte totál egyedül, gyakorlatilag semmi verseny érzésem nincs. De ez most még jól is jön, mivel így zavartalanul tudok a légzésre, a lépéseimre és a pulzusmérőre figyelni. A terv az emelkedőkön maximum 150-ig engedni, Kékes környékétől 155-ig mehet, tehát az emelkedőkön pihentető tempóban séta, rohanásnak még a látszatát is kerülve. A lejtőkön viszont a két selejt térdem miatt még pihentetőbb tempójú séta, tehát normális futás csak vízszintes vagy ahhoz közeli szakaszokon…
Sas-kő előtt a hosszú emelkedőt máskor meg szoktam futni, most itt is bele-belesétálok, élvezem a bükköst, ez az egyik kedvenc részem. A Kékes előtti utolsó kaptatón sem erőlködök, inkább tartom a tervet. A ponton mire feleszmélek, már rég kikapták a kezemből a kulacsokat és minden teli, így kénytelen vagyok indulni tovább. Sombokornál viszont már annyira érzem a térdemet, hogy többször azon morfondírozok, kibírják-e a célig, vagy mehetek négykézláb. Az átkozott cipő… Az emelkedőkön kiválóan kapaszkodik, lefelé se csúszik meg sehol a lábam, viszont a csillapítása nulla. Vagy a térdeim miatt darabos a mozgásom, attól érzem ilyen keménynek a cipőt, vagy fordítva, a cipő keménysége miatt fájnak a térdeim. De ez tulajdonképp most mindegy, a lényeg, hogy ahol kicsit is meredekebben lejt, ott séta van. Sombokornál régebben fele vagy harmadrész idő alatt szoktam lerongyolni, most azt csodálom, hogy senki nem ér utol. A kirándulós gombaszedő bácsikák is csak azért nem előznek meg, mert pont nem erre jönnek…
Ahogy ismét laposodik, többször is majdnem bealszom (kávéééééééét!). Az utolsó lejtőn arra riadok fel, hogy valaki elrobog mellettem. Bár kizökkenek a szunyókálásból, de mintegy fél percig tart, mire a nagy álmodozás közepette tudatosul, hol is vagyok tulajdonképpen. És hogy azért alvás helyett egy kicsit kocogni is sem ártana…
Csór-hegyre kényelmes séta van, Galyára, majd onnan Ágasvárra szintén nagyrészt egyedül döcögök át, élvezem a feltámadó hűsítő szellőt és a kizöldellt erdőt, el-elmerengek a gondolataim tengerében. Időnként számolgatom az elfogyasztott folyadékot (szerencsére nem a bárányokat) és a szénhidrátot, pulzust, távot, szintet és részidőket, így szinte észrevétlenül találom magam Ágasvár tetején. Egy pillantás kelet felé a hasznosi tározóra, majd lefelé csorogva Boszit (Dévényi Ildit) érem utol, aztán begurulok Keresztesre. A pont előtt kb. 300 méterrel beszippantok egy gélt, gondolván ott majd jól leöblítem. Így is történik, sör, kóla, stb (talán a sört ittam a végén), aztán szépen elindulok, hogy most már végre fussak is. Boszi kb. egy perccel előttem tűnt el, míg én söröztem. Úgy gondolom, hamar utolérem, hiszen terv szerint innen már nyomhatom, ahogy bírom. Persze, a legközelebbi hosszabb egyenesen már nem is látom (majd csak a célban). Az első meredeken azért viszonylag elegánsan felkocogok, aztán ahol laposodni kezd, eleinte ott is, aztán…

II. felvonás. (Nyikom-nyereg előtti szakasz-Szurdokpüspöki, kb. 12 km, 400 m szint)

Roló le. Lila karikák táncolnak előttem, tompa fejfájás-tüneteket érzek…
Pulzus 145 fölé már sehogy se akar mászni, én viszont inkább mászok, mint futok, még a vízszintesen is. Mire felérek a gerincre, már a vesém környéke is fáj, és szinte a szememen át is csak a levegőt kapkodom. Közben 140-ért is szinte vért izzadok, a 150 körüli terv végképp esélytelen. „Belsőleg” elfáradtam, miközben a lábaimban semmit sem érzek, izomláznak, görcsnek, fáradtságnak még a szikrája se mutatkozik. Mintha a testem külön életet élne, és az irányító egység leblokkolt volna…
Fejben kibírni, végigmenni? Hülyeség… Ez most nem azon múlik. Ha fáradt lennék, talán nehéz lenne fenntartanom a futást, de erősen akarva, koncentrálva lehetne segíteni. Így viszont esélytelen, hiszen azt sem tudom, mi a probléma… Talán a hőség, talán a folyadékkal elszámoltam magam? Volt már ilyen történet, pl. tavaly nagyjából ilyenkor, a 2012-es évem első igazi szintes 50 km-es futásán 35 km körül hirtelen, pár km-en belül megborultam. Akkor a Hármas-határ-hegy tetején, az emlékkő árnyékában agonizáltam úgy 10 percig, majd valahogy végigvánszorogtam a maradék 15 km-en, de futás abban is alig volt. Néhány éve szintén egy ilyen hirtelen jött hőségben pedig pont itt a Mátrában, Szurdokpüspöki felett egy 30 km-es futásnak viszonylag az elején húzták le ugyanígy a rolót, hiába ittam, hűtöttem a fejemet, egy merő kínlódás volt az egész. Ergo, nem ismeretlen ez az érzés, tudom, hogy ebből nincs felállás 5 perc múlva. Innen már kínlódás lesz minden méter.
Becsúszik egy újabb gél, kortyolgatok is folyamatosan, próbálok mélyeket lélegezni és kicsit benn tartani a levegőt, de hiába. Két hete itt a teljesítménytúrán majdnem szóról szóra ugyanez játszódott le, most viszont arra számítottam, hogy szépen megfutom ezt az utolsó párszáz méter szintet. Hát nem futom, de még gyaloglásnak se nevezném. Vánszorgás, tántorgás, illetve ezek szinonimái…
Keresztestől majdnem egy óra kell a Muzsla tetejéig, aztán a célig még egy. De úgy látszik, teljesen más kívülről, mert Zoncsi a csúcson megjegyzi, hogy nem látszik rajtam. Utólag nézve az itt készült fotókat, tényleg nem látszott (azért ha választhatnék, inkább látszódjon, de kevésbé érezzem, mint fordítva). 🙂 Itt már a meleg is keményen üt, a vízszinteseken is egyre többet sétálok. A térdem minden lépésnél érzem, de mivel annyira lassan megyek (amúgy se bírok gyorsabban), ez elviselhető mértékű. Egy váltós srác ér utol, előzés közben megjegyzi, hogy váltóban fut, mire én, félig magamban: ha egyéni induló lennél, akkor se tudnék mit csinálni…
A Koncsúrokat gondolatban nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetem, amiket néha félhangosan ki is mondok… Kis megkönnyebbülés a fenyőfákhoz érni, lassan jön a forduló, majd végre a már nagyon várt letérés a patakhoz. Belegázolok a vízbe dagonyázni… Szinte szívom magamba a hideget, hogy kibírjam a faluszéli első kútig. Ott aztán ismét egy (majdnem) teljes jéghideg fürdő, ez segít annyit, hogy a célig már el bírok futni. A célkapu után első dolgom a fejem belelógatni a medencébe…

Összegzés

A klasszikus túratáv ideje 7:31, a Trail 7:50. Ez a sorban a 4. leggyorsabb Mátrabércem, több mint egy órával tartott tovább, mint a legjobb időm (helyezést tekintve a 2. legjobb, de ez most abszolút lényegtelen). Viszont másnap már úgy futottam a hegyre, mintha semmi se történt volna. Könnyedén, kecsesen, szinte szárnyalva. Ez is bizonyítja, hogy jó döntés volt kényelmesre venni a tempót, így már a következő napokban is teljes értékű edzést végezhetek, nincs napokig tartó kínlódás, szenvedés…

És most a számok:

HR tervezett: Avg 140-145 közt, emelkedőn Kékesig 150, Keresztesig 155, utána ahogy sikerül, de maximum 157-158, lejtőn pedig lehetőleg ne nagyon menjen 130 alá. Az órát a Polar mérési pontatlanságainak kiszűrésére 125-155 közé állítottam (így amennyi időt alatta vagy felette töltök, az nagyrészt mérési hibának tudható be).

HR tényleges: Avg 145 (HRR 73-74%), max 157 (85%) körül, 6800 kcal, célzóna (125-155) felett 18 perc, alatt 7 perc (valószínűleg a frissítőknél).

Fogyasztás: kb. 5,6 liter (7 dl/óra), ólommentes izo és kisebb részben citromos víz, 3 dl sör, 3 energiaszelet, 2 jó híg gél + a pontokon pár falat ez meg az, evési sűrűség bő óránként, ivás kb. 15-20 percenként 2-3 dl.

Cipő: Adidas Response Trail 18 (eddig kb. 300 km volt benne): tapadás 10/8 (jó), stabilitás 10/8 (jó), kényelem 10/6 (közepes), csillapítás 10/3 (gyenge)

Az idő miatt talán lehetnék elégedetlen, de nem vagyok. (Különben is a 15. hely a 15. teljesítéskor, van ebben valami sorsszerű. :-)) Azért jöttem, hogy biztonságosan teljesítsem a februárban kezdett alapozás utolsó hosszú edzését, és ez nagyjából sikerült is. Ráadásul némi extrával megfejelve, mert 6 óra után hirtelen olyan feneketlen mélységben találtam magam, amiről akár csak percekkel korábban is még álmodni se mertem volna, és amiből egy tét-versenyen valószínűleg igen nehezen (leginkább sehogy se) tudnék kijönni…
De ha ez kell ahhoz, hogy a célversenyeket összerakjam, ám legyen! Azért is szeretek 5-6 órát futni, mert 3, vagy inkább 4 óra után az egész egy kicsit más színezetet kezd ölteni. Olyasmiket tapasztalok, amiket rövidebb edzésekkel soha nem éreznék, ameddig soha nem jutnék el. De hiába van mögöttem egy sor 100 km-es futás, úgy tűnik, ezen belül – az 5-6 órán viszont túl – is vannak még számomra új határok, ismeretlen állapotok, amiket talán ijesztő átélni, de ha feltérképezem, megismerem őket, akkor talán megtanulom kezelni is, és ami még ennél is fontosabb: megelőzni, elkerülni! Nemsokára kiderül az is, hogy mit hasznosíthatok ebből 100 km-en.

Nos, ennyi. Ezen az útvonalon nem volt ez annyira rossz leköszönés, és a Mátrában van még annyi más feladat, ösvény…