Kategóriák
Futás

Vár a Hármas 2015

Futóversenyen ritkán indulok, és akkor is többnyire ugyanazokra a rendezvényekre megyek évről évre. Hogy miért szeretem például ezt a versenyt annyira? Kétféle futó létezik, az egyiknek ezt szükségtelen elmagyaráznom. A másik csoportba azok tartoznak, akik még nem indultak rajta. Nekik azt kívánom, hogy egyszer éljék át, milyen a városból fokozatosan kiemelkedve, egy 1760 m szintkülönbséggel „kiegészített” maratoni táv után befutni a Hármashatárhegy tetején felállított célba. Utána nekik sem lesz ez kérdés…

Az a bizonyos nyolcas
Eltekintve a 2007-es alkalomtól, amikor egy kezdő hegyi maratonista összes tapasztalatlanságával, első ízben vettem részt ezen a versenyen, mostani teljesítésem sikerült a leghaloványabbra. Vagyis, ha pozitív gondolkodásmóddal nézzük, idén sikerült legtovább élveznem a budai hegyvidék változatos és merész domborzatát. Játszhatnék kicsit a számokkal is, mert a 8. indulásom során 4:28-cal a 8. helyen végeztem, amivel az összesített listán szintén a 8. helyre kerültem, és a legjobb időm is 8-ra végződik (4:08). Van ebben valami ördögi egybeesés, szerencsére nem vagyok babonás… Szakítva viszont a logika által diktált lépésekkel, most nem a „miért sikerült ilyen rosszul”, hanem a „miért vagyok mégis elégedett” meséje következik. Bár e két megközelítés kívülről hasonló, de számomra mégis mást jelent.

Szöveg nélkül...
Szöveg nélkül…

Az előzmények
Sípcsonti fájdalmakról a Kinizsi Százas kapcsán már írtam. A gyulladás nem szűnt meg, ezért sokáig mellőztem a futást (közben nagyokat bicikliztem, de az másik történet). A kényszerszünet után derült égből villámcsapásként ért egy baleset, amiről szintén máskor írok, most csak a V3 szempontjából fontos tényezőt ragadom ki: vállficam és ínszalagszakadás miatt újabb három hét pihenő, most már teljes sportmentességgel, hiszen a cipőmet se tudtam bekötni. Az ilyen sérülések lassan gyógyulnak, így csak nyár végén indulhattam újra futni. Eleinte a korábbi sebességemnél kb. egy perccel lassabb km-ekre voltam csak képes, de hetekkel később sem sokat javult a helyzet. Szokásos távjaim felét is alig bírtam végigkínlódni, amit a tespedés időszaka alatt felszedett kilók se könnyítettek meg. Hónap végén átmenetileg újból felfüggesztésre került a futás némi hegyi túrák miatt, s hazaérve durván két hetem maradt a versenyig. Sípcsonti problémámhoz közben egy sarok/Achilles-ín duzzanat is hozzájött, és a térdeim is jelezték, ha a lejtőkön túl gyorsan próbáltam futni. De az a gyanúm, hogy mindezen kellemetlenségek nélkül sem éreztem volna most azt a korábbi magabiztosságot, hogy egy bármilyen nehéz maratont bárhol, bármikor lefutnék…
Egy igazán jó eredményhez pedig a sérülésmentességen kívül néhány intervallum, tempófutások és pár hosszabb edzés beiktatása is alapvető feltétel lenne, a nagyobb szinteket, hosszú emelkedőket tartalmazó futásokról nem beszélve. No meg a fogyás is kardinális kérdés, a baleset előtti súlyomból kb. annyit kellett volna ledobnom, amennyit hozzáhíztam. 🙂 A verseny előtti hetek lazára vételéhez és a három héttel előtte ajánlott utolsó hosszú futáshoz legalább +1 hónap hátralévő időre lett volna szükség, ami most az edzések újrakezdésétől számolva összesen sem állt rendelkezésemre. Mindezek híján, pihenés helyett, a versenyt megelőző héten két alkalommal is futottam 25 km-t (a leghosszabb távokat május óta). Ez leginkább arra volt jó, hogy felmérjem, mennyire esett vissza a kondícióm, és tudatosítsam a feladat komolyságát. Ezek után talán érthető, hogy voltak aggályaim még a szimpla teljesítés esélyével kapcsolatban is. Az 5 órán belüli célba érkezés lehetőségével pedig látatlanban is kiegyeztem volna, csak titokban húztam meg az álomhatárt 4:30-nál.

Fotó: V3 Team

A terv
A biztonsági játékra törekvés jegyében a következő tervet találtam ki: a táv első felét lazán teljesíteni, az emelkedőkön kínosan ügyelve arra, hogy a pulzusom az első 10-esig ne nagyon lépje túl a 150-et (konkrétan az első hosszú felmenet végéig), aztán a 153-at, lejtőkön pedig térd- és combkímélési szempontból a 140 bmp is elég. Féltávnál mért időm és közérzetem alapján a második felét engedem 155-ig, és maximum az utolsó 5 km-t feljebb, ha marad erőm. Ez az érték nálam az elején a 100 km-es versenytempónak felel meg, azután egy nehezebb 50-esnek, és csak a végén éri el a maratoni távok leggyorsabb teljesítéséhez optimális intenzitást. Ezzel a taktikával csúcsformában is aligha futnék egyéni rekordot, viszont megelőzöm a korai elsavasodást és lelassulást, kompenzálom a hosszú kihagyás és elmaradt hosszú edzések miatti állóképesség-visszaesést, minimumra csökkentem a komoly megborulás, esetleges feladás kockázatát. Így szerencsés esetben még élvezhetem is a táv nagy részét, ami ugyebár versenyek esetében nem túl gyakran fordul elő.
Mindezek tükrében talán érthető, hogy a szomorkodás legcsekélyebb nyoma helyett miért örülök az eredménynek. Elégedett vagyok azért is, mivel a biztonságos teljesítést előtérbe helyező taktikám miatt elmaradtak a szokásos holtpontok, nem kényszerítettem magam fölösleges küzdelmekbe. S tényleg tudtam élvezni, amennyiben egy hegyi maraton esetén lehet ilyet állítani – de ha ez pusztán annyit takar, hogy végig elkerült a komolyabb szenvedés, már megérte.

A futás
A táv első negyedét meghatározó eső sem tudta elvenni a kedvemet, noha a rajt előtt még komolyan aggódtam. A hajnali nyugalmat megtörő mennydörgés, villámcsapkodás és intenzív zuhé nem csak felébresztett, meg is ijesztett, miközben – további alvás helyett – a várható körülményeket próbáltam elképzelni. Eltántorítani persze nem tudott, de azért egy picire hajtható széldzsekit a kezemben fogva magammal vittem, mondván, két vizes réteg valamivel melegebb, mint egy. Fel is vettem az első hosszú lejtő előtt, de melegnek bizonyult, és az idő sem tűnt egyértelműen romlékonynak (a felhők kezdtek szétnyílni és egyre jobban erőlködött a nap), így aztán 19 km körül megszabadultam tőle.
Bár féltávnál még sűrű köd fogadott, de rohamosan javultak a légköri viszonyok. A talajviszonyokkal ellentétben, ami a már meglehetősen kopott talpú aszfaltos cipőmnek nem igazán tetszett, hiszen még az aszfalt burkolatú lejtőkön is óvatosan kellett lekocognom, nehogy elcsússzak. Mivel azonban a sáros terepszakaszok aránya összességében mégiscsak messze alulmaradt a szilárd utakhoz képest, nem éreztem szükségét a terepcipőnek, és ezt végül nem is bántam meg. A táv utolsó negyedére már szinte kellemetlenül meleg lett, és amellett, hogy elkezdett az útvonal felszáradni, fullasztóan párássá vált a klíma. Ennek kivételesen örültem – inkább az üvegház, mint a felhőszakadásszerű eső.

Fotó: V3 Team
Fotó: V3 Team

A célegyenes (célemelkedő) most nem hozott akkora megkönnyebbülést, mint a korábbi esetekben, amikor többnyire utolsó energiáimat bevetve érkeztem meg, de ezt nem feltétlenül nevezném rossz érzésnek. Az idei Mátrabérc Trail céljába éréséhez hasonlóan itt sem furdalt a lelkiismeret, hogy talán nem futottam ki magam teljesen. Ellenkezőleg! Ez az újfajta hozzáállás egyre jobban tetszik. Talán ez a jövő egyik útja: nem a végletekig kihajtani magam, hanem megmaradni egy-két lépéssel a határaimon belül, a menet közbeni kínlódást minimálisra redukálva, az élvezeti faktort ugyanakkor megnövelve. Megjegyzem, ez a módszer a látszat ellenére nem jelent számottevően nagyobb lazítást, az adott versenynek megmarad a teljesítmény-értéke (a Mátrabércen pl. mindössze bő 3 perccel futottam hosszabb időt korábbi legjobb eredményemnél, cserébe viszont a máskor könyörtelenül kikészítő, gyilkos Mátrakeresztes-Muzsla szakaszt is élveztem).

Mostanában egyre több tényező ösztönöz arra, hogy abbahagyjam a futást. Nagyon érik már erről a dilemmámról egy önálló bejegyzés, de addig is elárulom rohamosan fogyatkozó futó terveim egyikét: persze, hogy a V3 kilencedik teljesítése. Ezen belül piszkálja a fantáziámat a 4 óra alatti idő is, hiszen csak 8 és fél perccel (megint felbukkant a bűvös 8-as! 🙂 ) kellene hozzá gyorsabbnak lennem az eddigi rekordomtól, de ha „csak” végigmegyek, és jövőre hasonlókat írhatok, azzal is elégedett leszek.

 

Kategóriák
Futás Túra

Holnapelőtt

matraberc2006
A sokadik, de megunhatatlan

Általában nem könnyű egy célversenyként kijelölt rendezvényt elengedni. Természetes, hogy nehéz szívvel mondunk le róla, ha hónapok óta minden tőlünk telhetőt beleadtunk a felkészülésbe, rengeteg időt, energiát (és egyebet) belefektettünk. De hiába a profi edzésterv, a sok megtett kilométer és rengeteg leküzdött emelkedő, ha az élet felülírja a legeltökéltebb szándékot is, vagy egy apró, de makacs porszem kerül a gépezetbe, ami onnantól már újból szinkronizálásra szorul…
Szerencsére az esetek egy részében ilyenkor is marad választásunk, és kijöhetünk a történetből akár pozitívan is, magunk javára fordítva a látszólag ellenünk dolgozó körülményeket. Konkrétabban, a „célversenyt” tekinthetjük például egy hasonló kaliberű vagy nagyobb célhoz vezető úton fontos lépcsőfokot jelentő hosszú edzésnek is. Ez a megközelítési mód pedig rögtön új, vidámabb színben láttatja velünk ráfordításaink eredménytelenségét (ill. ebből a szempontból inkább eredményét). Persze ez a hozzáállás csak akkor működik, ha képesek vagyunk legyőzni hiúságunkat, tudjuk kezelni a magunkkal szemben támasztott elvárásainkat, és túl tudjuk tenni magunkat azon az aprócska tényen, hogy így az adott verseny eredménylistáján nyilván jóval hátrébb fogunk szerepelni, mintha apait-anyait beleadva álltunk volna rajthoz.
Így viszont biztosan célba érünk, és legalább a teljesítéseink száma gyarapszik – ez sovány vigasznak tűnik, de nem nehéz belátni, hogy az évek múlásával nagyobb jelentősége lesz majd, mint az egy-egy alkalommal futott időknek. Az újabb élményekről és tapasztalatokról nem is beszélve… S nem mellékesen, van ennek az „elengedésnek” még egy jó oldala: megszabadulunk attól a néha már tehernek tűnő nyomástól, amit egy jónak számító idő, reménybeli egyéni csúcs megfutása előtt éreznénk.
Holnap ismét Mátrabérc Trail, amikor a Mátra szokásos tavaszi köntösében, szokásos nehézségeivel várja, hogy tiszteletünket tegyük a megtett távval arányosan egyre meredekebb(nek tűnő) csúcsain. Lehet, hogy nem is annyira bánom, hogy ezúttal sem az idő lesz az ellenfél, a tapasztalatok viszont – mint mindig – ezúttal is jól jönnek majd. Mert terveim azért még vannak…

Kategóriák
Futás

Alapozás vége

Április utolsó vasárnapjának mérlege: 60 km, 1800 m szint, 6:20, Avg HR 141, max 156, 5 l víz, 5100 kcal. December vége óta, kerek 3 hónap alatt ez volt a 10. hosszú (50-60 km körüli) futás, és ezzel az alapozást befejezettnek is tekintem. Ha ennyiből nem futok egy normális 100-ast, akkor júniustól áttérek a gombfocira…
A teljesség kedvéért, az összes km semmivel nem volt több az előző évek ezen időszakában megtett km-énél. Minőségét tekintve viszont eléggé eltért a korábbiaktól. Több tempós futás, hegyi intervallum-edzésekkel tűzdelve, egymást sűrűbben követő hosszú futások, ugyanakkor több lassú, regeneráló jellegű és rövidebb edzés is volt, idén először egy-egy bringával történő „átmozgatással” kombinálva.
Szóval mostantól jöhetnek a versenyek. Eddig bemelegítésnek egy Pilis terep félmaraton 2. hely, valamint egy 6:31-es stabilan teljesített, végre a Múzslán sem meghalós Mátrabérc Trail is igazolni látszik a módszer működését, de az igazi kihívások csak ezután jönnek.

A Mátrabércről most nem is igazán tudok írni, szemben a tavalyi fejreállásommal, de talán majd a következő versenyek adnak némi ihletet…

Kategóriák
Futás

Újabb nagy titok

Meteorológiai állomás
Meteorológiai állomás

Futók, jól figyeljetek! Ismét egy óriási titkot fogok elárulni.

Gyakran felmerülő kérdés, miért nem sikerül egy versenyt a tervezett idő alatt teljesíteni. Miért tart negyedórával tovább a maraton, vagy miért kell öt perccel több a tíz kilométerhez? Nos kérem, csokorba gyűjtöttem az öt leggyakoribb okot:

  • Túl hideg van még versenyezni.
  • Túl korán jött a meleg.
  • Túl nagy a hőség.
  • Túl hirtelen jött a lehűlés.
  • Fúj a szél (ráadásul szembe!).

Majd’ elfelejtettem, van egy hatodik ok is, a túl nagy páratartalom.

Összegezve tehát, az időjárás tehet mindenről. Vigyázó szemetek ezentúl az előrejelzésre vessétek!