Kategóriák
Hegymászás

Kalandos Kahlmäuer 3. Kahlmäuergrat

A Rax legnagyobb sziklaoldalán vezető útvonalak egy részéről itt és itt volt szó. Most egy korábbi írásaimban még nem említett nagyszerű irányt veszek nagyító alá, mégpedig a lehető legrészletesebben. Hátha valakinek kedve szottyan odamenni és végigmászni. Képekkel sajnos ebben az esetben nem szolgálhatok, a gépemben lévő elemek nem bírták a falban és környékén uralkodó árnyékos, hűvös őszi klímát, mászótársam pedig eleve nem hozott gépet, de itt jegyzem meg, hogy ha lett volna működőképes technika nálunk, akkor sem valószínű, hogy a látványosabb részek megörökítésére sor kerül – ennek okát bárki megtudhatja, aki megpróbálkozik az útvonal bejárásával. 🙂

A Kahlmäuergrat a Gamseck gerincétől balra lévő aránylag alacsony (balra növekvő méretű), de igen meredek falszakaszt balról határoló éle. Különösen szép szakasza a kiszállás, a rövid zárógerincre egy romantikus sziklaablakon áthaladva jutunk. Nem kevésbé érdekes azonban a kulcshely is: egy kihajló lépcsővel induló, gyönyörű kőzetű, meredek felszökés. De a legnagyobb hatást ezek a hallgatag, árnyékba rejtőző falak nem is annyira az egyes útszakaszok változatosságával, sokkal inkább a táj varázsa által nyújtják.
A stájer oldalról lényegesen rövidebb és kellemesebb a megközelítés (kivéve persze, ha visszatéréshez a Reisstalba érkező útvonalat tervezünk). Márpedig az időtényezőnek főleg nyáron van némi jelentősége, amikor mindennapos a délutáni zivatar. Ilyenkor azon az egy-két órán, amivel rövidebb az itt leírt út, sok múlhat… Ennek az iránynak az egyik hátránya a Reiss-völgyön át vezető lehetőséggel szemben, hogy felfelé bandukolva nélkülöznünk kell a Kahlmäuer egészének látványát, mászás közben azonban bőven nézegethetjük! A másik hátrány a lemeneti utak jóval kisebb választéka (egészen pontosan egyetlen lemeneti út ajánlott), viszont ennek az útnak szintén van némi érdekessége, ill. történelmi jelentősége. Az Altenbergwandon levezető Gamsecksteig ugyanis a Rax legelső biztosított sziklaösvénye volt (az Osztrák Turistaklub építette ki 1876-ban).

kahlmauergrat1
A Kahlmäuergrat és az Innthalerband

Beszállás

A fenyvesben felkanyargó úton hamar elérjük a Rax és a Schneealpe közti gerinchát, a Nasskamm nyergét (1210 m). Itt jobbra fordulunk, keveset a széles erdészeti úton megyünk, majd az erősebben emelkedő gerinctől jobbra, közel szintben haladunk a hatalmas fák között a Gamsecker Hütte két faépületéig (1330 m). Innen egy teknőben kapaszkodunk a következő nyeregbe (Gupfsattel, 1489 m).
A turistajelzés a túlsó oldalban harántol tovább, de itt elhagyjuk. A balra emelkedő gerincet követjük, jelzetlen, de kijárt ösvényen. Törpefenyők, sziklák között továbbra is kényelmesen haladunk. Hamarosan tisztás szakaszra érünk, előttünk a Wildes Gamseck magasodik. A gerinc beszállása előtt, a sziklák tövénél (nagy kőgúla) balra fordulunk.
A fal aljánál vezető keskeny csapást követjük, mely lefelé halad. Egy vízmosást keresztezünk, majd elhagyunk egy magányos fenyőt. Nemsokára egy megjelölt sziklához érünk. Az „IB” a jobbra, felettünk kezdődő Innthalerband (IV–) beszállását mutatja, a bal oldali „KG” pedig a Kahlmäuergrat felé vezető irányt jelzi. Innen kezdve mindkét útvonalon piros felfestéseket találunk. Keskeny, meg-megszakadó fűpárkányon, enyhén emelkedve megyünk – részben mászunk – a gerinc irányába. A második jelzés környékén nem teljesen egyértelmű az irány, itt semmiképp ne kanyarodjunk lefelé! Nagyjából 60 m megtétele után, egy alacsony törpefenyőbokornál érünk a gerinchez (kis vízszintes térség). Az említett elágazástól idáig vezető szakasz törékeny, meglehetősen kitett, nagy óvatosságot igényel!

kahlmauergrat2
A mászóút és a Gamseck környéke a Wildfährte felől

Mászóút

1. kh: A gerinc bal oldalában mászunk néhány m-t, majd balra átmegyünk egy vályúhoz. A vályúban – legjobb eleinte a jobb szélén, később a másik oldalán – fel, amíg a terep meredekké válik (eddig kb. 45 m). Itt eleinte még egyenesen, majd néhány m-t enyhén jobbra tartva, kis lépéseken fel a gerinchez (III+). A meredekebb rész előtt esetleg köztes standot építhetünk, vagy idáig mászhatunk kötélhasználat nélkül, a teljes szakasz hossza 60 m!
2. kh: A törős élen egy szöghöz, majd a felszökés bal oldalán meredeken fel (III). Egy laza kőzetű kéményen át könnyebb, füves lépcsőkre. Feljebb két tömbnél jó standlehetőség, a függőlegesen felszökő gerinc alatt.
3. kh: A meredek sziklákhoz, egy rövid bevágásban jobbról az áthajló lépcső alá (itt szög, III+), feljebb egyenesen, később balra szilárd kőzeten, szép mászással egy újabb szöghöz. Felette függőleges kéményszerű repedés, ennek mentén kitett mászással (ékhelyek, III+) a felette lévő nagy tömbökhöz. Itt már sokkal könnyebben, ferdén jobbra néhány m-t az útkönyvhöz (szög).
4. kh: A folytatódó füves, meredek háton tovább az élre (I–II), amelyen a következő toronyszerű felszökéshez (szög).
5. kh: Rézsút jobbra a bevágásban a sarokhoz (II). Innen a gerinc jobb oldalában harántolunk keskeny fűpárkányokon kb. 15 m-t, majd a meredek, lépcsős fűoldalban felmászunk a gerinc tetejére (I). Az élen keveset egy kis térségre, a következő impozáns felszökés oldalában lévő odú alá (szög).
6. kh: Balra fel egy kis sziklacsücsökhöz (rövid II). Innen a jobbra látható sziklakapuhoz, ezen a látványos nyíláson át a túloldalra, majd jobbra fel a gerinc élére. A szép kőzetű gerincen még kb. 20 m mászás (II) a fennsík széle.

Topo:

kahlmauergrat topo

Lemenet

Jobbra követjük a fennsík peremét, amíg a Gamseck kiemelkedésén át elérjük a közelben jövő jelzéseket. Előtte is rátérhetünk, de így még egy darabig élvezhető a kilátás. A turistaúton közel az elágazás (a Heukuppe alig kimagasló teteje innen könnyen elérhető, de csak szép időben javasolt, egyébként nem túl sok értelme van), itt jobbra térünk. A visszavezető ösvény hamarosan sziklás terepre ér, drótkötelek mentén kanyargunk lefelé. Később két rövid vaslétra is lesz, a sárgás letörések között oldalazó út áthalad egy-egy törmelékfolyáson, végül (egészen rövid emelkedővel) visszaérkezünk a Gupf-nyeregbe, ahonnan a felfelé használt utat követjük a parkolóig.

Tudnivalók

  • Jelleg: ritkán járt, igen kitett, alpin karakterű mászás.
  • Első megmászók: Plaichinger és Blattmann, 1900-ban.
  • Kiindulópont: Nasskamm (969 m), parkoló. Elérhető Kapellen vagy a Preiner Gscheid felől Altenbergbe, innen az északra vezető keskeny úton (Nassbauer után megszűnik az aszfaltozás) kb. 3 km-t a behajtási lehetőség végéig.
  • Menedékház: az út során érintett két kis ház általában zárva.
  • Víz: az út mellett kb. 1140 m-en, és az említett házak felett 1380 m-en forrás
  • Beszállás: 800 m szint / 2,5 óra.
  • Mászás: 280 m / 2 óra.
  • Nehézség: néhány helyen III+, általában II és I.
  • Kőzet: füves, és főleg az út alsó felén meglehetősen törékeny, a legnehezebb részen és a felső szakaszon viszont szilárd.
  • Biztosítás: kezdetben szinte lehetetlen vagy nagyon rossz, feljebb néhány fixen elhelyezett szög (2002-ben 6 db), kiálló tömbök. A kulcshelyeken jó természetes lehetőségek.
  • Felszerelés: 3 expressz, 3–4 heveder, néhány nagyobb ék (közepes méretű hex), sisak!
  • Tájékozódás: régi jelzések segítik, de a beszállás megközelítése így is figyelmet követel.
  • Lemenet: Gamsecksteig, könnyű biztosított szakaszok (A-B), 2–2,5 óra a parkolóig.
  • Veszélyek: a beszállás megközelítése elég kitett, törős. Az alsó szakasz alig biztosítható, a mászás nagy óvatosságot követel. Kőhullásveszély (a lemenetben is)! Az útból nehéz visszavonulni, csak stabil időben ajánlott.
  • Egyéb: a mászás kb. du 3-ig árnyékban. Kizárólag biztosan mozgó, magashegyi (nem mászóiskolai) gyakorlattal rendelkező mászóknak ajánlott, kezdőknek semmiképp! A megközelítés Hinternasswald felől 1 órával hosszabb (+ 270 m szint).
Kategóriák
Hegymászás

Kalandos Kahlmäuer 2. Zerbenriegelsteig

Először is egy kis extra történelemlecke, mint azt a korábbi, 1. sorszámot viselő vonatkozó bejegyzésben ígértem. Ejtsünk pár szót bizonyos urak bizonyos 19. század végén végrehajtott, bravúros, nem szokványos vállalkozásairól, akik a korábban sárkányok, szörnyek vagy istenek lakhelyének vélt félelmetes hegyoldalakba nem csupán vágyakoztak, hanem efféle vágyaikat megpróbálták megvalósítani is. Hogy a közvélemény ehhez mit szólt, azt most ne nagyon firtassuk, annál is inkább, mert ma ugyanúgy nem nézik normálisnak a hasonló kihívásokat kereső emberfiát. Annyit mindenesetre tudunk, hogy az 1878-as bécsi újságok nem az orvosi rovatban jegyezték meg az elmeháborodottak ténykedési között, hanem igazi szenzációként hozták le a hírt, amikor sikerült átmászni a Rax legnagyobb sziklaoldalát! Az ügyben legfőbb illetékes, Daniel Innthaler fából készült emléktáblája ma a völgy alsó, szurdokszerű szakaszánál látható, a világ több híres hegységében is mászó kortársa, Konrad Kain hegyivezető táblája szomszédságában, hogy ne szomorkodjon egyedül.

tablakahlmauer2
Innthaler táblája a völgy elején…
tablakahlmauer3
…és a Habsburghaus előtt

De térjünk vissza erre az egyébként kevesek által látogatott, a nap nagyobbik részében árnyékba burkolózó sziklafalra. Bár a bal szélén már előbb ismert volt két vadászösvény, de a fal valódi meghódítását Innthalernek tulajdonítják, aki 1878-ban felfedezte a középső részén, az ún. Zerbenriegelen át kínálkozó lehetőséget. Ezt az irány még ebben az évben a Zsigmondy fivérek és August v. Böhm társaságában hivatalosan is végigjárták*. Ennek időpontját (1878. október 6.) viszont már nem csupán a Kahlmäuer („Ékfal”) első turista-bejárásaként, hanem a bécsi extrém hegymászás születésnapjaként is jegyzik, ami azért nem annyira jelentéktelen dolog!

* Ezidáig nem sikerült kiderítenem, hogy Innthaler bejárása pontosan melyik napon történt, és az útvonal egészére vonatkozik-e, tehát tényleg ő volt-e összességében is az első, és a két Zsigmondy, valamint Böhm társaságában végrehajtott mászása tulajdonképpen az út második megmászását jelentette-e. Annyi bizonyos, hogy az utóbbi volt az első ún. turista-megmászás, tehát vitathatatlan mindkét túra elsősége a maga kategóriájában. Következő évben, 1879. szeptember 9.-én pedig Böhm, Zsigmondyék, Ella Böhm és Paula Kautz lemenetben is bejárták az utat, ami azon felül, hogy az első női megmászás lehetett, az irányra tekintettel sem kis vállalkozás! (A források felsorolásától most eltekintek, a későbbi pontosítás jogát pedig fenntartom.)

„Csak a sziklamászók elitjének” – írta Zsigmondy Emil akkoriban az 500 métert is elérő falakról. Ezek a bravúrosnak számító teljesítmények ma már természetesen más megítélés alá esnek, hiszen például a fentebb említett két vadászösvény, a Bärenloch és az általam 1. részként megjelölt korábbi blogbejegyzésben főszerepet játszó Wildfährte ma a jelzett, biztosított útvonalak kategóriájában is a legkönnyebbek közé tartozik (A-B fokozat). Igaz, történelmi szempontból így is kiemelt jelentőségűek, hiszen a legrégebben kiépített biztosított mászások sorában foglalnak helyet. Ma is kedveltek ugyan, de a tömeg általában a Höllental környékén marad, ide lényegesen kevesebben érkeznek.

A klasszikus sziklautakban pedig még ennyien sem járnak, arrafelé teljes csend honol. Ki emlékszik már a nagy kihívásokra? A nagyrészt felfestett jelzéseket megkoptatta az idő vasfoga, a nyomokat benőtte a törpefenyő. Mai mértékkel ezek az utak nem érik el még a mérce alsó határát sem. A számszerűleg az UIAA skála alsó fokozataiba tartozó, füves, omlékony, sőt gyakran veszélyesen törős ösvények nagyobb része örökre eltűnt a süllyesztőben…

kahlmauer utak másolata
A Kahlmäuer fontosabb útvonalai

A klasszikus utak közül mindössze egyet járnak napjainkban is szívesen. Ez a falrendszert jobbról lezáró Wildes Gamseck (Gamseckgrat, a tervezett 4. rész témája, ide jön majd a link, ha elkészül), mely sokak szerint „gyerekeknek és kezdőknek ajánlott sziklatúra”. E gerinc és a két klettersteig között azonban a szó valódi és átvitt értelmében is óriási a szakadék…

Ki érti, mi hajtotta ezeket a legendás neveket? Mintha féltek volna a stabil sziklától, talán külön élvezetet nyújtott a lábuk alól leomló lépés vagy a leváló fogás? Változnak az idők, megmaradt viszont a hely nyugalma és hangulata. Itt nincs karabinercsörgés, nincsenek kígyózó sorok a beszállásnál – csak a vad letörések, évezredek alatt lassan szétporladó sziklabordák, kövér fűcsomókkal borított meredek oldalak. Amint néhány pillanatra megállunk, hirtelen a száz évvel korábbi túrák magányába siklunk vissza. Ha valami nagyon autentikus helyszínt keresünk, magunkba fordulni szeretnénk vagy kicsit megérteni, mi volt elődeink mozgatórugója, itt a helyünk! Füves a szikla? Hát, ha egyszer ebben a magasságban még bőven van fű. Törik? Persze, a hegyek anyaga lassan felaprózódik, semmi sem tart örökké. Nincsenek nittek? A fejünket legalább nemcsak sisaktartónak fogjuk használni, hanem gondolkodásra is. De egy hangyányi modernizáció azért már itt is előfordul: az utak egy részében látható jelzések gondoskodnak arról, hogy még jobban tudjunk a fenséges tájra figyelni…

A falvonulat legnagyobb magasságot elérő középső részén több útvonal is van, de ezek közül alig maradt néhány használatban. A Zerbenriegelsteig és direkt beszállása, az ún. Proteststeig szintén nem rövid, ha ezt választjuk, csaknem 500 méter szintet kell ezen a monumentális sziklaoldalon felkapaszkodnunk. Nem kifejezetten nehéz útirány, csupán néhány helyen éri el a II. fokozatot, tekintettel azonban a kitett, törékeny, bonyolult terepre, egyáltalán nem kezdőknek való séta. Nem is kifejezetten sziklamászó gyakorlatot, sokkal inkább magashegyi jártasságot, jó tájékozódóképességet és legfőképpen a meredek, sziklás oldalakon magabiztos közlekedést kíván. Cserébe felsőfokú táji élménnyel és a sorban állás rémének biztos elkerülésével kényeztet. Erről az útvonalról néhány régebbi – húsz évvel ezelőtti – fotóm van ízelítőnek, lásd alább, a teljesség kedvéért kiegészítve pár friss képpel, amiken nagyjából látszik az útirány.

Kategóriák
Hegymászás

Croda da Lago – 130 éves történetek nyomában

130 éve – egészen pontosan 1884. július 19.-én – állt először ember a Croda da Lago villámoktól hasogatott csúcstornyán, báró Eötvös Lóránd és vezetője, Michael Innerkofler személyében. Őket követte 11 nap múlva Dr. Zsigmondy Emil és Köchlin, a mászótársa, de a hegy megmászásának magyar vonatkozású története ezzel még nem ért véget. 8 évvel később, egy újabb feltárásokban gazdag nyáron Jankovics Marcell is tiszteletét tette a hegyen, aki társával egy nehezebb irányból jutott fel, a Pott-Pompanin útvonal első egybefüggő bejárását hajtották végre.

Vajon mi vonzotta ezeket a nagyszerű alpinistákat ide? Miért pont a Croda kellett nekik, mikor sokkal nagyobb (és híresebb) csúcsok is garmadával meredeznek a tágas cortinai völgykatlan peremén? Persze nyilván megmásztak más hegyeket is, felsorolni is sokáig tartana mindet. Bármerre nézünk, csupa olyan hegybe ütközik a tekintetünk, melyek nagy úttörő mászásokról, kockázatos útvonalakról mesélnek. Vad dolomitfalak, csipkés szirtek, meredek hegytömbök, amelyek tetején az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején több ismert honfitársunk hagyta ott névjegyét (szó szerint is, mivel akkortájt a megmászók körében bevett szokás volt a csúcson emelt kőgúlában elhelyezni a névjegykártyájukat): Drei Zinnen, Monte Cristallo, Sorapiss, Antelao, Tofana… A Croda mégis kilóg egy kicsit a sorból. Távolról elég szerénynek tűnik, vonulatának hegyes sziklafogai ebben a nagyvonalú környezetben, a háromezresek gyűrűjében, alig nyúlnak a kiterjedt fenyvesek fölé. Közelebb merészkedve azonban már kezdjük érteni a 19. század végén Cortina d’Ampezzóba látogató „műkedvelő” turistákra és a dicsőségre talán náluk is jobban áhítozó vezetőkre gyakorolt mágikus hatását. Még közelebbről pedig belénk hasít a felismerés: többé magunk se szabadulhatunk a Croda bűvköréből. Igaz, hogy nyugat felől szemlélve elérhetetlennek tűnik, de a keleti oldalán csillogó tó, a névadó Lago di Lago felett is olyan büszkén tör a magasba, hogy a tények ismeretében is nehéz elhinni a megmászhatóságát. A Croda csupa kérdőjel és titok, csak abban lehetünk biztosak, hogy egy nem mindennapi kalandra hívogat.

croda00
A titokzatos Croda (a Cinque Torri felől)

Aki részletesebben is szeretne megismerkedni vele, annak érdemes elolvasni Dr. Jankovics Marcell vonatkozó sorait Az Alpesek című könyvében, melyből most mellőzve a hosszú művészi tájleírásokat, csupán egyetlen – ám a lényeget jól összefoglaló – mondatot ragadok ki: „A Croda da Lago minden oldalról nehezen közelíthető meg és ép azért, mert a csúcsára vezető legkönnyebb út is mindenkor impozáns feladat marad, hamar belekerült a „divatos” sporttúrák sorába.”
Zsigmondy Emil sorai által pedig egy kis betekintést kapunk az első megmászás körüli eseményekbe. Többek közt megtudhatjuk, miként vélekedtek a helyiek a hegyről, mielőtt nem érintette emberi láb: „Una brutta bestia queste Croda! Non possibile di far’ la salita! (Pocsék egy bestia az a Croda, lehetetlen följutni rá.)”

Legyen elég azonban ennyi előzetes, hiszen minden leírás és élmény többé-kevésbé szubjektív, mi magunk úgyis saját véleményt fogunk alkotni, ha odamegyünk. Ugyanaz a hegy mindenkire más-más hatást gyakorol, mindig is lesznek olyanok, akiket hidegen hagy, míg mások riasztónak találják, ismét mások kihívást látnak benne, és olyan is lesz, akit egyszerűen csak lenyűgöz, de nem feltétlenül akar rá feljutni. Nem vagyunk egyformák… Hosszú ideig engem sem tudott megfogni. Bár sokszor láttam, de olyankor egyszerűen nyugtáztam magamban, hogy igen, az ott a Croda, amit Eötvös báró mászott meg először. A szomszédos nagyobb hegyek árnyékában ennél több figyelmet nem tudott kicsikarni, egészen addig, amíg nem kerültek a kezembe Zsigmondy és Jankovics Marcell könyvei. Onnantól viszont elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, milyen lehet. Keresgélésem sajnos csak minimális friss információt eredményezett, és az a néhány leírás is erősen különbözött. A nehézséget illetően például halvány fogalmam sem volt, mi lehet a valóság, hiszen a második és az ötödik fokozat között többféle értékeléssel találkoztam, ami ugye elég széles skála (és egy plusz ok, hogy előbb-utóbb meg akarjak győződni róla a valóságban). 2014 nyarán ráadásul elég kerek évfordulót írtunk, elöljáróban már említettem, hogy 130 éve került sor az első megmászásra (és a második is akkor történt). Adott volt tehát még egy indok, hogy ne halasszam tovább.

A nagy elődök iránti tiszteletünket úgy róhatjuk le az egyik legjobb módon, ha magunk is végigmegyünk az általuk bejárt ösvényeken. Csak azt nem vettem számításba, hogy a 2014-es nyár egyetlen napig tart mindössze, és arra a napra másik hegy volt betervezve. Így a Croda megmászására már csak ősszel kerülhetett sor, egy kibővített hétvége keretében, melynek Bálint Rebekával kettesben vágtunk neki. Az utazás fáradalmairól és a kemping mosókonyhájáról, aztán a krónikus kávéhiányról (csak a sátrat és a főzőt sikerült otthon felejteni), valamint az olyan apróságokról, mint a notóriusan ki-kigyulladó fékvisszajelző lámpa, most nem mesélek, így sem lesz rövid a történet, ellenben jó hosszúra fog nyúlni. A terjedelemre tekintettel ezért három epizódban ismertetem (aminek következtében egyetlen betűvel sem lesz rövidebb). 🙂

1. Elindulunk

Elszomorító az idő, csak tőlünk nyugatra, a Sella és a Rosengarten felé mutatkozik aránylag derültnek az ég. Keletről viszont bármit hozhatnak a következő órák. A Tre Cime kőoszlopai néha kibukkannak ugyan, de aztán újra rájuk telepszik a szürke felhőtömeg. Az Ausztriát és hazánkat áztató légörvény peremén vagyunk, nagyjából a Dolomitok – és azon belül, relatíve kis magassága miatt a Croda környéke – szinte az egyetlen olyan terület jelenleg az egész Keleti-Alpokban, ahol nem esik. Pontosítok: most nem, és talán a következő órákban sem fog. Vagy ha mégis, akkor nem számottevő mértékben, legalábbis a térségre vonatkozó meteorológiai oldalak jóslatai alapján ebben bízunk. Bár a felhőket és mozgásukat látva nem érzem meggyőzve magam a prognózis helyességéről, de végül is az idén már hozzászoktam, hogy két időjárási alaphelyzet van: A) esik B) esni fog

Az A) esetben egyértelmű, hogy nekivágjunk-e, a B) azonban már nehezebbé teszi a döntést. Ilyenkor kicsit erősebb optimizmussal azért általában lehetséges „valamit csinálni”. Érdemes elindulni, aztán menet közben (újra)tervezni a szóba jöhető lehetőségeket. Például mászás helyett felmenni a csúcsra a könnyebb úton (feltéve, ha létezik ilyen a célul kitűzött hegyre), vagy a félúton lévő turistaházhoz, átkelni egy hágón, megkerülni a hegyet, esetleg felkutatni a tervezett mászóút kezdetét, hogy legközelebb egyszerűbb dolgunk legyen.
Most is kattognak idebenn a fogaskerekek, mi legyen, hogy a napot valahogy kihasználjuk, a csaknem zárt felhőtakaró ugyanis nem sok jóval kecsegtet. Mire elérjük azt a szakaszt, ahol le kellene térni a turistaútról, el is kezd petymeregni. Ebből csak egy kiadós gyalogtúra lesz… Ez azonban kivételesen nem annyira bosszant, ellenkezőleg: inkább megnyugszom. Megkönnyíti a döntést, hiszen úgyis túl hideg lenne a mászáshoz. Most is kesztyűben gyalogolok, ráadásul a csúcsrégiókban erős északi szél állt az előrejelzésben. Igaz, egyelőre inkább kelet vagy délkelet felől fúj, de ez az apróság majdnem mellékes. Majdnem – mert arra a legcsúnyább az ég, ott a legvastagabbak és legszürkébbek a felhők, s ha az egész erre tart, akkor…

Óriás és törpe: a Pelmo és a Becco di Mezzodi
Óriás és törpe: a Pelmo és a Becco di Mezzodi

A napokban biztos itt is hullott jócskán csapadék, a Sorapiss, az Antelao és a Pelmo szikláit egyaránt kb. 2600 méterig porcukor borítja. A környéken szinte csak a Croda csúcsai szárazak. No meg még pár hasonlóan alacsonyabb kiemelkedés, mint a Cinque Torri – ujjai sötéten meredeznek átellenben, a Falzarego-hágó útjának irányában, és a már említett „Három nővér” kőcsoportja is hómentesnek tűnik, annyi alapján, amit látni enged magából. A táj viszont még a szemetelő esőben is gyönyörű, az erdei tisztáson tehenek legelnek, idilli környezet, és egyelőre azért annyira nem esik, hogy legalább a beszálláshoz vezető ösvényt ne próbáljuk felderíteni. Ha már itt vagyunk… Tehát elkezdek nézelődni és lám, apró kőrakás árválkodik egy öreg fa tövében! Ez kell nekünk! S ahogy elindulunk a turistaútra merőlegesen felfelé az erdőben, felbukkan a következő kis kőemberke, majd egy újabb. Ösvényről persze egyelőre szó sincs, ezt az „utat” még Karl May vagy J. F. Cooper rézbőrű hősei is maximum nyomnak neveznék. Egy törpefenyőkkel benőtt, füves, sziklás teknőben haladunk felfelé, később nagy kőtömbökkel teleszórt, hullámos felszínű réten emelkedünk, annak felső pereméhez tartva. A Croda megközelítése bizony nem azoknak a műkedvelő amatőröknek való, akik még a Hohe Wand és a Rax kényelmesen megközelíthető, egyértelmű útjait is keresgélni szokták…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Előttünk a Croda sziklatömbje

Felettünk népes zergecsoport legelészik, a kövek közt több lomha mozgású alpesi szalamandrával is találkozunk. Az eső elállt, a fűoldal tetején megtaláljuk azt az innen már határozottabb ösvényt, ami a Croda tömbje alá vezet. Hosszan harántolunk a gerinc alatt, majd felkapaszkodunk két omladékvályúban, végül magas falak felett vezető párkányon kerülünk a főcsúcs alá. Felettünk már csak karnyújtásnyira a cél, a sziklatorony teteje innen légvonalban alig több mint kétszáz méter (de milyen kétszáz!). Dr. Zsigmondy Emil Alpesi kalandozások c. művében eképp ír a hegyről:

„A Croda gigászi falát bámultuk, mely szinte egyenesen a tóba zuhan le. Széles, részben füves törmeléksáv fut végig nem túl magasan az egész falon. A csúcs tömbje meglehetősen jellegzetes, de azért jó, ha az ember már lentről megjegyzi magának. Kissé meghúzódik a Lago felé lefutó gerinc tornyai mögött. A tornyok teteje többnyire jól járható, csak az őket elválasztó mély hasadékok nem látszanak innen lentről. Úgy tűnik tehát, mintha a gerincen át lehetne legjobban fölmászni. Csakhogy aki ismeri valamennyire a Dolomitok fölépítését, az nem hagyja magát ilyen könnyen rászedni. Tudvalévőleg az a legbiztosabb módszer, ha a csúcshoz legközelebb eső sziklafolyosóban mászunk, már ha egyáltalán van ilyen, és járható. Mi is úgy határoztunk hát, hogy az említett tornyocskáktól balra fekvő hasadékban fogunk mászni. Ha járható, akkor okvetlen a csúcshoz kell vezetnie.”

Csakugyan a folyosót kell követni, mi is erre készülünk.

 2. A mászás

Delet harangoznak, mire elkezdünk mászni. Egy jobbra tartó repedést próbálok követni, ami eleinte nem is okoz gondot. A probléma más természetű: a kezeim szinte teljesen érzéketlenné dermedtek. Amióta néhányszor elfagytak az ujjaim, nem igazán bírok a hideg sziklákkal elboldogulni, kesztyűben meg elég kilátástalan vállalkozás lenne megpróbálni. Dörzsölöm, lehelem szorgalmasan az ujjaimat és a kézfejemet, de a kifújt levegő is hideg, nem sokat érek el vele. Ekkor, szinte varázsszóra, kisüt ugyan a nap, de néhány méterrel arrébb kellene lennem ahhoz, hogy ne végig árnyékban legyek. Nagyszerű. Megyek tovább, azaz mennék, de hirtelen egy falazóblokk nagyságú lépés kitörik alólam és ledübörög a meredek sziklaoldalban. Szerencsére még nem helyeztem rá a teljes súlyomat, de így is megijedek, és az eddiginél is óvatosabban folytatom az előre araszolást. Kis kerülővel rátalálok az „útra”, ahol egy masszív kőtömb ideális pont a stand elkészítéséhez.
Társam is indul, innen nem látom ugyan, de érzésre jól halad. Aztán valahol arrafelé, ahol az imént elkezdtem lebontani a hegyet, hirtelen ropogást hallok, megfeszül a kötél… Mint kiderül, kiszakadt egy méretes fogás és pont ráesett a lábára… Egyelőre tartom a kötelet, de közben végig a lehetséges vészforgatókönyveken agyalok. Ahol feljöttünk, ott elég macerás lenne visszajutni, de jobbra aránylag könnyen átjuthatunk a párkányra, ahol bizonyára elérjük az ereszkedő útvonalat (és tényleg oda jutottunk volna). De aztán szerencsére kiderül, hogy a baj nem akkora, és folytatni tudjuk az utat.

Merre tovább? Toronyiránt biztos nem, de kissé jobbra – bár a kihajló szikláktól az elejét nem látom – egy szép és mászhatónak tűnő bevágás húzódik felfelé. Mondhatni úgy is: az egyetlen mászhatónak tűnő lehetőség. Felállok az eddig standként funkcionáló tömbre és jobbra lépegetve bekukkantok az áthajlás mögé. Itt felettem kb. másfél méterrel príma kötélgyűrűhelyet látok, de ahhoz, hogy elérjem, fel kéne állnom a sima falra, és ebben a kényelmetlennek tűnő pozícióban kétséges, hogy az egyik kezemmel be tudnám bújtatni a gyűrűt a keskeny lyukba, amit ráadásul utána meg is kellene kötni. Ezért inkább behelyezek egy éket, ami nem százszázalékos ugyan, de elegendő lelki támaszt nyújt ahhoz, hogy feljebb merjek lépni a befűzéshez. Aggodalmam nem alaptalan, mert a szűk és kanyargós járatba a nálam lévő legvékonyabb zsinórt sem egyszerű bejuttatni, percekig tuszkolom, mire a vége kibukkan a túloldalon. Más kérdés, hogy maga a felmászás egyszerűbb, mint amire számítottam (a nálam lévő vázlaton szereplő ötödik fokozatot meg se közelíti, no de ezt előre nem tudhattam). Ez a felismerés viszont arra ösztönöz, hogy továbbra is várjam, mikor érek ahhoz a bizonyos kulcshelyhez, aminek valahol még ebben a kötélhosszban kell lennie. Így mászás közben egyfolytában keresem, hová tudok további jó köztes biztosításokat elhelyezni. Keresem, csak nem találom… 🙂

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Dermedtkéz-huholás a bevágásban

Úgy tíz méterrel feljebb egy félig bevert régi szög árválkodik az eddig követett meredek bevágás közepén, az alul oly nehezen befűzött kötélgyűrű óta nagyjából ez az egyetlen lehetőség. Zsinórt hurkolok a szög tövére, majd abba egy karabinert akasztok, s mehet bele a mászókötél. Bizonyára nem tartana túl sokat, de a semminél ez is több. A remélt nehéz szakasz viszont továbbra sem akar jönni (ami azért nem akkora baj), a mászás végig élvezetes. Stabil kőzet, jobb lábbal a jobb, ballal a bal oldali falon lépegetek felfelé, fogás is akad bőven. A bevágás végén kicsit ügyeskedni kell ugyan, hogy balra ki tudjak kapaszkodni egy párkányra, de ott hál’istennek két stabilnak tűnő szög figyel egy zsinórral összekötve. Ideális standhely, kényelmes és panorámás, ahonnan a következő kötélhosszak iránya és a hátul jövő mászótárs egyaránt figyelemmel kísérhető.

Két könnyű kötélhossz után egy nyirkos, földes kőzetű barlangocskánál („el buso”) standolunk, innen jön a második nehezebb mászófeladat. A balra lévő sima, csaknem függőleges falon kell felmászni, minél közelebb maradva a barlang széléhez. Nem néz ki egyszerűnek, de az odú szélénél lévő tömbök hatalmas fogást és később, lábmagasságba kerülve, jó lépést is nyújtanak. Pár méter után szelídül a meredekség, most viszont az a nagy kérdés, hol kell majd balra áttraverzálni a sima falon. Mert valahol át kell, ez biztos! Az útvonal ugyanis a tőlem 5-6 méterrel balra, valamivel feljebb kezdődő bevágásban vezet tovább.
Egyelőre még felfelé mászok, de nemsokára járhatóbbnak tűnik a fal, vannak lépések. A fogások már nem hemzsegnek annyira, de látszik, hogy az átjutás sokkal inkább elszántság, mint mászótechnika kérdése. A traverz istenien szellős, körülöttem meredeken alázuhanó falak, alattam a Lago csillogó víztükre mellett a Palmieri menedékháztól fel-felhatoló zajok képviselik a civilizáció nyomait (milyen közel van, mégis mennyire távoli most, hogy egy fal közepén vagyunk!). Középen egy ereszkedőstand, beleakasztok egy köztest, de nem maradok itt, folytatom a harántolást. Úgy tíz méterrel feljebb, a már említett bevágás elején találok még két falszeget, itt állok csak meg standot építeni. Az egyik szög mozog, ezért a felette lévő repedést kihasználva, egy ékkel kiegészítem a rendszert, csak aztán kiáltok le, hogy „Indulhatsz!”

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Indulhat a traverzálás…

Társam is átjön, habár a traverzet megpillantva először kicsit megszeppen, ami érthető. 🙂 A standnál nincs túl sok hely, kényelmetlen ácsorogni, ezért a felszerelés elrendezése és a kötél átszedése után igyekszem fénysebességgel elrobogni. Közben kissé türelmetlenül veszem tudomásul, hogy ismét pettyeg az eső. Szerényen, alig észlelhetően, de időnként érzem, ahogy egy-egy csepp rám hullik. Már a felénél is kevesebb van hátra a mászásból, annak is a könnyebbik fele. Most már igazán kibírhatná, ilyenkor, ha már túl vagyunk a munka oroszlánrészén, sokkal nehezebb elfogadni, ha fel kell egy túrát adni (persze indokolt esetben ilyenkor is tudni kell visszafordulni).

Egy rövid és eseménytelen hossz után ismét egy közel függőleges, sima bevágás alatt állunk. Nem látszik sétaútnak, de némiképp nyugtatóan hat az a tény, hogy ez a szakasz minden leírás és vázlat szerint könnyebb az eddigieknél. Némi hezitálás után („Biztos, hogy itt kell felmászni?”) nekivágok. Kiderül, hogy csakugyan könnyű (azaz ne higgy a látszatnak!), feltéve persze, ha az ember ismeri a kémény- és repedésmászás egynémely módszerét.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Itt vezet tovább az út

Ismerem. Ergo, haladok felfelé. Mi több, jól haladok. Annyira jól, hogy rögtön az előttem jobbra felszökő Croda csúcstornyát és a felettem kissé balra magasodó, vele azonos magasságú Campanile Innerkofler sziklabástyáját elválasztó széles bemetszésben vagyok (ami egyébként az Eötvös báró iránti tisztelet jeléül ma a Forcella di Eötvös, azaz Eötvös-csorba nevet viseli). A nyeregbe egy jobbra tartó repedés mentén tudok felkapaszkodni, stand kiépítéséhez aztonban nem találok megfelelő fix pontot. Van itt kőtömb bőven, de egyik sem tűnik túl stabilnak. Szabad kötelem viszont bőven van még, ezért túl sokat nem teketóriázok, megcélozom a torony falában kb. húsz méterrel feljebb lévő standot. Innen nem látom ugyan, de mivel ereszkedni is arról szoktak, bízom benne, hogy tényleg ott lesz (és abban, hogy elég lesz a kötél is odáig). Jobbról, a csúcsfal akár nagyon kitettnek is mondható – viszont lépcsős kőzetű, könnyen mászható – élén kapaszkodok fel a remélt álláshelyig, ahol a repedezett falba verve tényleg találok két szöget. Közülük szerencsére csak az egyik mozog. A másik is mozog, de nem „annyira”. Az eső viszont már pont annyira esik, hogy a visszafordulástól csupán annak tudata választ el, hogy innen már tényleg csak egy egyszerű és rövid kötélhossznyira vagyunk a csúcstól. Ha csak egy kicsit több vagy nehezebb mászás lenne hátra, szorgalmaznám az ereszkedés azonnali megkezdését, így azonban már fejezzük be, amit elkezdtünk!
Természetesen, ha zivatar veszélye fenyegetne, akkor se haboznék hátat fordítani, de ez inkább csak elméleti kérdésként szerepelhet ebben a sakkjátszmában. Gyakorlatban, ha zivatargyanús idő lenne, már sokkal korábban visszakoztunk volna – de valószínűbb, hogy akkor el se kezdjük a mászást. Ezek a gondolatok is átfutnak rajtam, miközben balra tartva, csigavonalban kerülöm az utolsó függőleges falat. Aztán egy hasadékon keresztül elérem a Croda tetejét. Társam nemsokára szintén megérkezik. A kötelet felszedjük és átfűzzűk a standról lógó vasgyűrűn az ereszkedéshez, de mielőtt lefelé indulunk, még villámgyorsan bevéssük magunkat a csúcskönyvbe.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
A könyv fémdobozát igen nehezen sikerült kinyitni

Zsigmondy így írja le ezt az utolsó szakaszt (és milyen igaza volt!):

„Az északi csúcs viszont áthajló fallal fordult felénk (tehát dél felé), jobbra (kelet felé) pedig függőlegesen szakadt le vagy százméteres mélységbe. Hasonló, borzongatóan meredek falak zuhantak le a csorbától is, nyugat felé (…) A tulajdonképpeni csúcshoz egy darabig a gerincen haladtunk, míg csak ki nem emelkedett belőle az áthajló fal. Itt nem volt más választásunk, ki kellett másznunk egy párkányra, mely a bal oldalon húzódott. Ahhoz, hogy a párkányt elérjük, egy háromméteres lépcsőfokot kellett leküzdenünk. Most tehát a csúcstól nyugatra voltunk, s én azonnal meg is másztam volna, csakhogy függőlegesek voltak a falak. Továbbóvakodtunk hát egy egészen keskeny kis párkányon, s végül a csúcstól északra elhelyezkedő csorbában lyukadtunk ki. Itt egy párkány húzódik tovább északkelet felé, áthajló sziklák alatt, s kivezet egy szakadékhoz, mely az északkeleti oldalon fut le a csúcstól. A csúcsot tehát csigavonalban kell megmászni.”

3. Az ereszkedés

Körben már el-eltünedeznek a távolabbi hegyek az egyre sűrűbb esőfüggönyben, szürkésbarnán gomolyognak a felhők, nem túl sokat látunk az egyébként lenyűgöző tájból. Az első két ereszkedés után akad egy plusz izgalom, mivel a harmadik standhoz át kell sétálni az Eötvös-csorba túlsó végéhez és pár métert le kell mászni a meredek keleti oldal mindenütt vizes és itt-ott havas szikláin. Óvatosan mozogva sikerül elérnünk a standszögeket, egy kis gubancolást követően folytatódik az ereszkedés. Még nyolc ilyen mutatvány vár ránk, mely során egyrészt vigyázni kell arra, hogy se a lábunkkal, se a kötéllel ne sodorjunk le köveket (lehet akármilyen szilárd a kőzet, a párkányokon akkor is van némi laza törmelék), másrészt meg kell találni a következő fix ereszkedőpontot. S persze arra is ügyelni kell, hogy a kötelet magunk után akadálytalanul le tudjuk húzni, ne szoruljon például egy repedésbe.

Szűnik az eső, helyette óriási pelyhekben havazik. A karácsonyi hangulathoz szinte minden feltétel adott, jóformán csak néhány csillogó fenyődísz és egy kis mézeskalács-illat hiányzik. Fantasztikus! A naptár szerint szeptember első felében járunk, most kell(ene) jönnie az indián nyárnak… Ahogy felfelé tekintgetek, egy-egy hópihe a szememben landol, amitől a látvány-érzés-képzelet hármasának köszönhetően borzongás fut végig rajtam. Nagyon nem vagyok még a karácsonyra hangolódva…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Eső, köd, sziklatornyok és a Lago

Az ereszkedés rutinszerűen megy, biztosító kantár beakasztása, kötél standgyűrűbe fűzése, csomó ki- és rákötése, húzás, ereszkedő eszközbe fűzés, lehajítás, mászópartner lecsekkolása, kötél eligazítása, kigubancolása – milliószor végzett mozdulatok, de pont ezért kell nagyon vigyázni, nehogy valamelyik rutinműveletnél hibát kövessünk el. Ilyenkor a legapróbb figyelmetlenség is könnyen az utolsó lehet…

A nyolcadik ereszkedés táján megszűnik a havazás és az eső is elhalkul. Az út lefelé viszont kezd egy kicsit meghökkentővé válni: egy tetőszerű áthajláshoz érünk, ami alatt néhány métert a levegőben szabadon lógva ereszkedünk, míg újra kézközelbe kerül a szikla. Ezt két egyszerűbb kötélhossz követi, a második végén újabb áthajlás.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Meredek falak közt, esőben…

Az erősen kihajló fal tövében már a szitálás is megszűnt, és bőven maradt időnk arra, hogy világosban elérjük legalább a turistautat. Most már semmi nem sürget, kényelmesen pakolhatjuk a felszerelést, ehetünk-ihatunk. Kell is egy kis energiapótlás, mert innen még legalább két óra gyaloglás vár ránk az autóig. A törpefenyőkkel benőtt vályút ezúttal elkerüljük, egy rövidebb útvonalon, a Cason di Formin merész falait északról határoló omladékfolyosóban megyünk-csúszkálunk le. Újabb meredek fal, talán egy újabb kihívás – közben azért sötétedik, az útvonalat és a fal részleteit már hiába nézegetem, de így is érezhető a feladat nagysága…
Előttünk a Tofana masszív tömbjei már homogén árnyakként magasodnak a Falzarego-hágót övező birkalegelők fölé, körülöttük finom szerkezetű vattafoszlányként terülnek szét az esőfelhők szakadozó maradványai. Megvan a turistaösvény, egyelőre lámpa nélkül követjük. Aztán – a sokadik csobbanást követően – mégis előkotorjuk a világítást, mert az út kivehető ugyan, de az már nem annyira látszik, hogy pontosan hova, mibe lépünk. Végül is esett, nem lepődhetünk meg azon, ha keletkezett néhány pocsolya is délelőtt óta…

A történet képekben: