Nyáridéző mászás az Altaussersee felett
Szikrázóan napos szeptemberi vasárnap van. Túl egy combos reggeli kávén és pár mesés szépségű útszakaszon, a Dachstein északi oldala felé tartunk. Célunktól talán egy szűk órányi útra lehetünk, amikor valahol Bad Aussee környékén a meredek dombok között kibukkan a Trisselwand meredek letörése. Nézegetjük, amennyire autóból lehetséges, mígnem Móni megszólal: nem másszuk inkább ezt? Nem kell kétszer mondania, a fékre taposok, az első alkalmas helyen megfordulunk, s már tekergünk is a kanyarokban nem szűkölködő úton az új cél felé. Közelebb is van, a fel- és a lemenet számottevően (összesen legalább két órával) rövidebb, ráadásul ennek az útvonalnak a beszállását már ismerem, az alpesi falas toplistámon pedig úgyis régóta szerepel…
Tíz óra múlt, megközelítési utunk még árnyékban, a fal szintén, a levegő viszont kimondottan meleg. Nem az a fajta enyhe, langyos idő, amiben még érezni a nyárutó ízét, de már ott van benne a közelgő ősz hosszú ujjú felsőt kívánó első lehelete. Nem, most abszolút abban az igazi nyárban érezhetjük magunkat, amiben a reggeli árnyékok jelentik az utolsó felfrissülést a rohamosan forrósodó, fullasztó nap elején. A helyenként alig kétarasznyi ösvényt körbeölelő, néhol derékig nyúló aljnövényzet és a párás klíma ehhez hozzáad még egy kis dzsungel-érzést is. Két óra múlva pedig eléri a falat is a közvetlen napfény! Bevillan, hogy a korábbi látogatásaim alkalmával mennyire vártam, hogy ez megtörténjen. Egy átlagos őszi reggelen már csípős tud lenni errefelé a levegő, jólesik a meleg. Most meg valószínűleg utálni fogjuk. Próbálok készülni erre a kellemetlen tényezőre, s meggyőzni magam, hogy inkább örüljünk, hiszen a hasonló mászások előtt mindig ilyen időért fohászkodunk. Kevés sikerrel, mert már most, az egyelőre alig emelkedő gyaloglás közben csuromvíz a pólóm… Közeledve, a fal méretei is egyre jobban megmutatkoznak. Ugyan csak kb. 500 méter szintet kell másznunk rajta, de ez korántsem a teljes magassága, legmélyebb pontja ugyanis 2-300 méterre nyúlik beszállási helyünk alá. Ez azt jelenti, hogy már az első kötélhosszban ekkora mélység, sziklafal lesz a lábaink alatt. Tehát – a hőséggel ellentétben – a kitettségre biztos nem fogunk panaszkodni! Egy tágas, nyeregszerű térségnél ér véget a hullámzó, hosszú oldalmenet. Innen végre a fal felé fordul ösvényünk, mely eleinte még kényelmesen vezet tovább, de rövidesen meredekké válik. Innen törmeléken, majd könnyű, de törékeny sziklákon érjük el azt a markáns odút, ahonnan az útvonalak többsége indul. A beöltözésel nem kell kapkodnunk, mivel egy páros már itt van, félig harci díszben. Noha ők a jobbra lévő falrészen vezető utat („Seeblick”) fogják mászni, de annak eleje is a Hoferweg közelében halad.
Mivel a Trisselwand két másik klasszikus útját, a Reinlweget és a Stügerweget már másztam, utunk ezekkel közösen vezető alsó fele ismerős. A nehézséget itt leginkább a tájékozódás okozhatja, bár a fő irányadó a falba mélyedő tágas szakadék, melyet követni kell egészen a végéig. Ez mintegy 10 kötélhosszt jelent, kezdetben a jobb oldalon haladva, majd áttérve a balra húzódó vályúba. A kőzet eleinte repedezett, óvatos mozgást kíván, amihez hozzájön az a nem elhanyagolható tényező, hogy a hulló kövek is előszeretettel választják a mászóutak természetes lehetőségeket követő vonalát. A Reinlweg (IV) elágazása után viszont, a kéményszerűvé szűkülő vályúban fennakadt tömbökön átküzdve magunkat, hosszabb szakaszon szilárd, simára mosott sziklán kapunk kóstolót a fal szebbik arcából is. Mihelyst azonban a narancssárga nittekkel kiépített Stügerweg (III+) is elválik utunktól, újra elkőbányásodik a helyzet. Szerencsére ez a rész aránylag rövid (száz méter körüli) és nem is nehéz. No de minden, mi eddig történt, csak egy kiadós bemelegítés volt az igazi mászáshoz, hamarosan magas falak zárják el a továbbjutást! Tréfás kedvű sógoraink még egy padot is rögzítettek a kifelé dőlő sziklafal alá, hogy ha valaki nagyon elfáradt, kényelmesen tudjon erőt gyűjteni a komolyabb feladathoz. Egy sörcsap vagy kávéautomata sem ártott volna a magasabb komfortérzetért, ezt a piaci rést talán valaki majd kihasználja. Mi viszont nem ülünk le, így is csak perceink lehetnek hátra, mielőtt a nap eléri ezt a falszakaszt. Mászócipőt húzunk és száguldunk tovább. Még egy hossz az enyém, mielőtt átadom a stafétát és a rettegés lehetőségét Móninak. A száguldást azonban gyorsan abbahagyom, noha traffipaxot nem látok a közelben, de a meredek tábla kőzete nemsokára törékennyé válik. Nagyok ugyan a fogások, de a jó ég tudja, melyik kívánkozik le, és biztosítási lehetőségekkel sem vagyunk itt túlzottan elkényeztetve. Elérve a standpárkányt, megállapítom, hogy ennek a fele sem tréfa – az meg főleg nem, ami ezután jön!
Felettünk kb. 20 méterre jókora (tető)áthajlás, alatta jobbra kell tartani addig a pontig, ahol mérete annyira csökken, hogy leküzdhetővé válik. De nem az áthajlás az egyedüli akadály, az odajutás sem sétának tűnik. A kulcshelyek előremászásának élményéről nem esik nehezemre lemondani, mivel még abban se vagyok biztos, hogy a kötél hátsó végén egyszerű lesz. Ilyen irányú aggodalmam már az első pár méteren megerősítést nyer, az első V-ös hossz a meredek, sima és kitett táblán egyáltalán nincs túlértékelve. Pici alig-fogások, alig-lépések, felváltva nittekkel és normál(isnak látszó) szögekkel. A végén, az utolsó kunsztnál a Wild-Szaniszló féle kézikönyvből ismert szabállyal nyugtatom magam, miszerint „32 fűszál képes megtartani a mászó súlyát”. Noha itt kevesebbet számolok a kulcsfogás alatt/mellett, de hátha… (Móni vajon hogy érte el?) A második nehéz hossz rövid traverz után az áthajlással folytatódik ugyan, de itt legalább van mit megfogni. Utána átmenetileg haladósabb a terep, de ez csak a sajt az egérfogóban. A stand már szinte karnyújtásnyira van, amikor társam szól, hogy ne másszak feljebb. Bár felettem két méterre ott virít egy szög (menekülő) kötélgyűrűvel, de ez zsákutca, szintben maradva kell továbbmenni. Fogás viszont arra egyáltalán nincs, a szikla felületén lévő kis horpadásba kell átlépni, majd óvatosan áthelyezni a testsúlyomat arra a lábamra. Itt bizony nagy hasznát veszem a mászótermekben szerencsére sokszor előforduló hasonló egyensúlyi helyzetekben szerzett tapasztalatoknak, fogalmam sincs, másképp hogy boldogulnék…
Egy törékeny kémény következik, ahol a forróság is kezd elviselhetetlen mértéket ölteni. Kezdem átérezni az emberevő pápuák áldozatainak utolsó perceit a kondérban. Részben törős, részben kompakt táblákon folytatódik az út, átmenetileg könnyen (így visszaveszem a vezetést 😁), itt viszont az irány kevésbé egyértelmű. Szintúgy a következő hosszban is, ahol egy füves repedés tűnik megfelelőnek, de tőle jobbra megpillantok egy nittet, így végül arra megyek. A kőzet itt az előző szakasszal ellentétben teljesen rendben van, az erősen oldott formákon élvezetes a mászás. Egy hasadékbarlang alatt balra kell traverzálni az (árnyékban lévő!) útkönyvhöz, ahol a szokásos adminisztráció jó ürügy a hűsölésre. Az utolsó két V-ös hossz is az enyém, a rögtönzött kétfős haditanács egyhangúan megszavazza erre vonatkozó igényemet. Az első egy nagy terpeszlépéssel kezdődik egy rámpa kezdetéhez. Nem túl nehéz, de mivel a rámpát határoló meredek fal alsó peremét kell (alsó) fogásnak használni, így részemről igényel némi elszántságot. Utána viszont színtiszta élmény a további (vázlatunkban megadott 15 helyett) 40 méter: reibung, kis fogásokkal a lépcsős rámpa kompakt kövén. A standtól lebilincselő látvány a mélyen alattunk csillogó Altaussersee rája alakú tükre, eddig nem nagyon figyeltem, de most akarva-akaratlanul odasiklik a tekintetem. A következő hossz viszont a bámészkodásból visszaránt az utolsó nehezebb feladatra: egy kihajló piazrepedéssel indul, ez a fűszer a kicsit forrón fogyasztott főmenü tetején. A hátralévő szakasz szerencsére könnyű, még egy törpefenyővel benőtt rövid rámpa és a hegy tetején állunk. A szomszédos hegyvonulatok kéklő ráncai mögött a Dachstein gleccserei fehérlenek hívogatóan – azért a még előttünk álló lemenet és főleg az utána következő hosszú esti hazaút tudatában nem bánom, hogy az utolsó pillanatban tervet változtattunk…
Lefelé szinte kényelmesnek mondható turistaút vezet, egyetlen drótköteles szakasszal. Nem a terep nehézségétől, hanem a maximumra feltekert fűtéstől izzadunk. A törpefenyők közt talán még melegebb van, mint a falon. Eszembe jut, hogy vannak emberek, akik drága pénzeket fizetnek a szaunáért, mi meg mindezt tetszőleges ideig, felár nélkül élvezhetjük… A rálátás a falra viszont több pontról is adott, ilyenkor mindig jólesik visszatekinteni a meredek sziklákra, ahol felkapaszkodtunk. A környező karsztos dombok, illetve hegyek hullámos kiemelkedései szintén érdekesek, bár kevésbé kötik le a figyelmet – többnyire így van ez egy-egy nagyobb mászás után. Az elvégzett munka egyik jutalma az, ha újra rápillanthatunk a sziklafalra, melyet ilyenkor már mindig más szemmel – az elégedett mászó szemével – nézünk. Persze tartósan hátradőlni nyilván nem fogunk, hiszen újabb kihívások, útvonalak, újabb falak, gerincek és csúcsok garmadával várnak még ránk, csak győzzünk minden (ki)hívásnak eleget tenni.
Trisselwand, nyugati fal: szintkülönbség 500 m, 20 kh (700 m mászás), a Hoferweg maximum V/V+, több szakaszon IV-V körül, az útvonal más utakkal közös alsó fele III-III+ nehézségű.
(A mászás időpontja 2023. szeptember 10., a képek egy részét Besenyei Mónika fotózta, az első és az utolsó kép korábbi alkalommal készült.)
Nagyváthy János blogja 