Hoferweg

Nyáridéző mászás az Altaussersee felett

Szikrázóan napos szeptemberi vasárnap van. Túl egy combos reggeli kávén és pár mesés szépségű útszakaszon, a Dachstein északi oldala felé tartunk. Célunktól talán egy szűk órányi útra lehetünk, amikor valahol Bad Aussee környékén a meredek dombok között kibukkan a Trisselwand meredek letörése. Nézegetjük, amennyire autóból lehetséges, mígnem Móni megszólal: nem másszuk inkább ezt? Nem kell kétszer mondania, a fékre taposok, az első alkalmas helyen megfordulunk, s már tekergünk is a kanyarokban nem szűkölködő úton az új cél felé. Közelebb is van, a fel- és a lemenet számottevően (összesen legalább két órával) rövidebb, ráadásul ennek az útvonalnak a beszállását már ismerem, az alpesi falas toplistámon pedig úgyis régóta szerepel…

Útvonalunk és a megközelítési irány

Tíz óra múlt, megközelítési utunk még árnyékban, a fal szintén, a levegő viszont kimondottan meleg. Nem az a fajta enyhe, langyos idő, amiben még érezni a nyárutó ízét, de már ott van benne a közelgő ősz hosszú ujjú felsőt kívánó első lehelete. Nem, most abszolút abban az igazi nyárban érezhetjük magunkat, amiben a reggeli árnyékok jelentik az utolsó felfrissülést a rohamosan forrósodó, fullasztó nap elején. A helyenként alig kétarasznyi ösvényt körbeölelő, néhol derékig nyúló aljnövényzet és a párás klíma ehhez hozzáad még egy kis dzsungel-érzést is. Két óra múlva pedig eléri a falat is a közvetlen napfény! Bevillan, hogy a korábbi látogatásaim alkalmával mennyire vártam, hogy ez megtörténjen. Egy átlagos őszi reggelen már csípős tud lenni errefelé a levegő, jólesik a meleg. Most meg valószínűleg utálni fogjuk. Próbálok készülni erre a kellemetlen tényezőre, s meggyőzni magam, hogy inkább örüljünk, hiszen a hasonló mászások előtt mindig ilyen időért fohászkodunk. Kevés sikerrel, mert már most, az egyelőre alig emelkedő gyaloglás közben csuromvíz a pólóm… Közeledve, a fal méretei is egyre jobban megmutatkoznak. Ugyan csak kb. 500 méter szintet kell másznunk rajta, de ez korántsem a teljes magassága, legmélyebb pontja ugyanis 2-300 méterre nyúlik beszállási helyünk alá. Ez azt jelenti, hogy már az első kötélhosszban ekkora mélység, sziklafal lesz a lábaink alatt. Tehát – a hőséggel ellentétben – a kitettségre biztos nem fogunk panaszkodni! Egy tágas, nyeregszerű térségnél ér véget a hullámzó, hosszú oldalmenet. Innen végre a fal felé fordul ösvényünk, mely eleinte még kényelmesen vezet tovább, de rövidesen meredekké válik. Innen törmeléken, majd könnyű, de törékeny sziklákon érjük el azt a markáns odút, ahonnan az útvonalak többsége indul. A beöltözésel nem kell kapkodnunk, mivel egy páros már itt van, félig harci díszben. Noha ők a jobbra lévő falrészen vezető utat („Seeblick”) fogják mászni, de annak eleje is a Hoferweg közelében halad.

A fal még árnyékban, de nem sokáig

Törpefenyők közt, még árnyékban

Hátul a Dachstein, eredeti célunk

Sziklalépcsők az első stand előtt

A 3. kötélhossz eleje, a másik mászó a Seeblick útban kapaszkodik

Vízmosta kőzeten a Hoferweg elágazása után

Mivel a Trisselwand két másik klasszikus útját, a Reinlweget és a Stügerweget már másztam, utunk ezekkel közösen vezető alsó fele ismerős. A nehézséget itt leginkább a tájékozódás okozhatja, bár a fő irányadó a falba mélyedő tágas szakadék, melyet követni kell egészen a végéig. Ez mintegy 10 kötélhosszt jelent, kezdetben a jobb oldalon haladva, majd áttérve a balra húzódó vályúba. A kőzet eleinte repedezett, óvatos mozgást kíván, amihez hozzájön az a nem elhanyagolható tényező, hogy a hulló kövek is előszeretettel választják a mászóutak természetes lehetőségeket követő vonalát. A Reinlweg (IV) elágazása után viszont, a kéményszerűvé szűkülő vályúban fennakadt tömbökön átküzdve magunkat, hosszabb szakaszon szilárd, simára mosott sziklán kapunk kóstolót a fal szebbik arcából is. Mihelyst azonban a narancssárga nittekkel kiépített Stügerweg (III+) is elválik utunktól, újra elkőbányásodik a helyzet. Szerencsére ez a rész aránylag rövid (száz méter körüli) és nem is nehéz. No de minden, mi eddig történt, csak egy kiadós bemelegítés volt az igazi mászáshoz, hamarosan magas falak zárják el a továbbjutást! Tréfás kedvű sógoraink még egy padot is rögzítettek a kifelé dőlő sziklafal alá, hogy ha valaki nagyon elfáradt, kényelmesen tudjon erőt gyűjteni a komolyabb feladathoz. Egy sörcsap vagy kávéautomata sem ártott volna a magasabb komfortérzetért, ezt a piaci rést talán valaki majd kihasználja. Mi viszont nem ülünk le, így is csak perceink lehetnek hátra, mielőtt a nap eléri ezt a falszakaszt. Mászócipőt húzunk és száguldunk tovább. Még egy hossz az enyém, mielőtt átadom a stafétát és a rettegés lehetőségét Móninak. A száguldást azonban gyorsan abbahagyom, noha traffipaxot nem látok a közelben, de a meredek tábla kőzete nemsokára törékennyé válik. Nagyok ugyan a fogások, de a jó ég tudja, melyik kívánkozik le, és biztosítási lehetőségekkel sem vagyunk itt túlzottan elkényeztetve. Elérve a standpárkányt, megállapítom, hogy ennek a fele sem tréfa – az meg főleg nem, ami ezután jön!

Felettünk kb. 20 méterre jókora (tető)áthajlás, alatta jobbra kell tartani addig a pontig, ahol mérete  annyira csökken, hogy leküzdhetővé válik. De nem az áthajlás az egyedüli akadály, az odajutás sem sétának tűnik. A kulcshelyek előremászásának élményéről nem esik nehezemre lemondani, mivel még abban se vagyok biztos, hogy a kötél hátsó végén egyszerű lesz. Ilyen irányú aggodalmam már az első pár méteren megerősítést nyer, az első V-ös hossz a meredek, sima és kitett táblán egyáltalán nincs túlértékelve. Pici alig-fogások, alig-lépések, felváltva nittekkel és normál(isnak látszó) szögekkel. A végén, az utolsó kunsztnál a Wild-Szaniszló féle kézikönyvből ismert szabállyal nyugtatom magam, miszerint „32 fűszál képes megtartani a mászó súlyát”. Noha itt kevesebbet számolok a kulcsfogás alatt/mellett, de hátha… (Móni vajon hogy érte el?) A második nehéz hossz rövid traverz után az áthajlással folytatódik ugyan, de itt legalább van mit megfogni. Utána átmenetileg haladósabb a terep, de ez csak a sajt az egérfogóban. A stand már szinte karnyújtásnyira van, amikor társam szól, hogy ne másszak feljebb. Bár felettem két méterre ott virít egy szög (menekülő) kötélgyűrűvel, de ez zsákutca, szintben maradva kell továbbmenni. Fogás viszont arra egyáltalán nincs, a szikla felületén lévő kis horpadásba kell átlépni, majd óvatosan áthelyezni a testsúlyomat arra a lábamra. Itt bizony nagy hasznát veszem a mászótermekben szerencsére sokszor előforduló hasonló egyensúlyi helyzetekben szerzett tapasztalatoknak, fogalmam sincs, másképp hogy boldogulnék…

A 8. standnál

A szakadék alján sok a törmelék, de a szikla szép

Az első V-ös szakasz

Stand és az első napsugarak a tető alatt

Sima táblán, magasan a mélység felett

Móni az áthajlásban visszanéz

Egy törékeny kémény következik, ahol a forróság is kezd elviselhetetlen mértéket ölteni. Kezdem átérezni az emberevő pápuák áldozatainak utolsó perceit a kondérban. Részben törős, részben kompakt táblákon folytatódik az út, átmenetileg könnyen (így visszaveszem a vezetést 😁), itt viszont az irány kevésbé egyértelmű. Szintúgy a következő hosszban is, ahol egy füves repedés tűnik megfelelőnek, de tőle jobbra megpillantok egy nittet, így végül arra megyek. A kőzet itt az előző szakasszal ellentétben teljesen rendben van, az erősen oldott formákon élvezetes a mászás. Egy hasadékbarlang alatt balra kell traverzálni az (árnyékban lévő!) útkönyvhöz, ahol a szokásos adminisztráció jó ürügy a hűsölésre. Az utolsó két V-ös hossz is az enyém, a rögtönzött kétfős haditanács egyhangúan megszavazza erre vonatkozó igényemet. Az első egy nagy terpeszlépéssel kezdődik egy rámpa kezdetéhez. Nem túl nehéz, de mivel a rámpát határoló meredek fal alsó peremét kell (alsó) fogásnak használni, így részemről igényel némi elszántságot. Utána viszont színtiszta élmény a további (vázlatunkban megadott 15 helyett) 40 méter: reibung, kis fogásokkal a lépcsős rámpa kompakt kövén. A standtól lebilincselő látvány a mélyen alattunk csillogó Altaussersee rája alakú tükre, eddig nem nagyon figyeltem, de most akarva-akaratlanul odasiklik a tekintetem. A következő hossz viszont a bámészkodásból visszaránt az utolsó nehezebb feladatra: egy kihajló piazrepedéssel indul, ez a fűszer a kicsit forrón fogyasztott főmenü tetején. A hátralévő szakasz szerencsére könnyű, még egy törpefenyővel benőtt rövid rámpa és a hegy tetején állunk. A szomszédos hegyvonulatok kéklő ráncai mögött a Dachstein gleccserei fehérlenek hívogatóan – azért a még előttünk álló lemenet és főleg az utána következő hosszú esti hazaút tudatában nem bánom, hogy az utolsó pillanatban tervet változtattunk…

Könnyű szakasz kilátással a Dachsteinre

Traverz az útkönyvhöz

Írok a hűvösben

A reibung-rámpa

Kilátás a falból…

…és a csúcsról

Utunk a kereszttől kissé jobbra ér fel

Feketemunkások a parkolónál

Hegyünk az Altaussersee partjáról

Lefelé szinte kényelmesnek mondható turistaút vezet, egyetlen drótköteles szakasszal. Nem a terep nehézségétől, hanem a maximumra feltekert fűtéstől izzadunk. A törpefenyők közt talán még melegebb van, mint a falon. Eszembe jut, hogy vannak emberek, akik drága pénzeket fizetnek a szaunáért, mi meg mindezt tetszőleges ideig, felár nélkül élvezhetjük… A rálátás a falra viszont több pontról is adott, ilyenkor mindig jólesik visszatekinteni a meredek sziklákra, ahol felkapaszkodtunk. A környező karsztos dombok, illetve hegyek hullámos kiemelkedései szintén érdekesek, bár kevésbé kötik le a figyelmet – többnyire így van ez egy-egy nagyobb mászás után. Az elvégzett munka egyik jutalma az, ha újra rápillanthatunk a sziklafalra, melyet ilyenkor már mindig más szemmel – az elégedett mászó szemével – nézünk. Persze tartósan hátradőlni nyilván nem fogunk, hiszen újabb kihívások, útvonalak, újabb falak, gerincek és csúcsok garmadával várnak még ránk, csak győzzünk minden (ki)hívásnak eleget tenni.

Trisselwand, nyugati fal: szintkülönbség 500 m, 20 kh (700 m mászás), a Hoferweg maximum V/V+, több szakaszon IV-V körül, az útvonal más utakkal közös alsó fele III-III+ nehézségű.

(A mászás időpontja 2023. szeptember 10., a képek egy részét Besenyei Mónika fotózta, az első és az utolsó kép korábbi alkalommal készült.)

Hochkönig, Franzlweg

Egy mászóút számos okból válhat szimpatikussá. Vonzó lehet például, ha kényelmesen elérhető. A sziklafal magassága vagy az útvonal hossza miatt szintén felfigyelhetünk rá, s ha szép stabil kövön vezet, az már önmagában hívogató. Napos oldalon is szívesen mászik az, akinek a komfortzónáján belüli élmény legalább annyira fontos, mint a határai feszegetése. A kiépített standok, fix köztesek, egy használható falrajz vagy leírás ugyancsak a kedveltség javára billentheti a mérleg nyelvét. A csúcson elérhető frissen csapolt sör, a könnyű lemeneti lehetőség, és a környező havas hegyek, vad gerincek látványa ugyanilyen hatással bírhat. A felsorolt előnyök közül már néhány teljesülése is elég ahhoz, hogy egy utat kiválasszunk, a következő útvonal esetében viszont ezek mindegyike adott!

A mászott útvonal

Ha azonban a fenti paraméterekből bárki arra következtetne, hogy most egy kényelmes és túlbiztosított túráról írok, jelzem, hogy erről szó sincs. Jóllehet, a ránk váró harminc kötélhossz többsége egyszerű, sőt némi gyakorlattal kötél nélkül is mászható, utunk tartalmaz azért nehezebben leküzdhető métereket is. S mivel lefelé a séta helyett a sziklás, meredek Birgkar-ösvényt választjuk, alpesi jellegben sem szűkölködik. Csúcsunk pedig már közel háromezres magassága miatt is garancia arra, hogy tényleg hegyen érezzük magunkat. Ezek tehát a Hochkönig tetejét megcélzó Franzlweg (Jubiläumsweg) főbb jellemzői. Egy ilyen túra sikeres teljesítéséhez azonban több feltétel teljesülése szükséges. A megfelelő mentális és fizikai állapoton, valamint a mászótudáson felül a biztonságos és gyors haladás képessége egyaránt alap, ezt nyilván nem szükséges ecsetelnem. Egy hasonló kvalitású partner sem hátrány, hacsak nem egyedül akarunk mászni. Aztán az időjárás is sarkalatos kérdés. Ide kevés a kora délutánig prognosztizált napos idő. Egy anticiklon közepe a legjobb, vagy legalább egy frontot követő nyugodt, száraz nap, nullához közeli zivatarképződési valószínűséggel. Márpedig ilyet mászószezonban csak isteni szerencsével lehet kifogni. Előfordul ugyan optimális idő az Alpokban, de a jó munkásember olyankor Murphy törvénye szerint pont a bányában dolgozik. S ezek csak a főbb követelmények, vannak bosszantó apróbb tényezők is. Például komoly feladvány lehet a beszállás megtalálása, ha nincs elég információnk (saját példák: Montasio nyugati fal, de sok-sok éve a Grosse Zinne csúcsára is ezen okból tudtam csak második nekifutásra feljutni). Vagy ha megjön az áhított optimális időjárási ablak, arra keveredhetnek mások is, akik szintén napok vagy hetek óta malmoznak otthon vagy a szállásukon kedvező feltételekre várva. Ha pedig már beszállt előttünk egy korábban kelő vagy közelebbről érkező parti, nem mindig biztonságos nekünk is belevágni. Sorolhatnám még, mi mindenen bukhat el egy ekkora túra, de nem veszem sorra az összes lehetőséget. Mindössze oda akartam kilyukadni, hogy azzal, ha az adott fokozatot ki tudjuk mászni és képesek vagyunk a ránk váró szint megtételére, még ne gondoljuk automatikusan, hogy egy ekkora fal máris a zsebünkben van. Mert az bizony óriási hiba lenne. Többségünk alpesi életrajzában ezért sem szerepelnek számolatlanul efféle kalandok, nem pedig azért, mert ritkán tűzünk ki nagyobb célokat. Ez a műfaj nagyon más, mint pl. a futás. Aki évente húsz maratont akar futni, megteheti, ha elég időt és energiát szán edzésre. Ha viszont húsz nagy sziklafalat akar megmászni, bármilyen becsületesen készül, lehet, hogy egyet sem fog…

Szerencsére a fentebbi feltételek néha teljesülnek. Ez az augusztus végi csütörtök például ideális egy nagyobb vállalkozáshoz. Mászótárs is akad, akivel az elképzeléseink vonala is metszi egymást. Innentől tehát tényleg csak kettőnkön – és persze a hegymászáshoz kicsit mindig szükséges szerencsén – múlik, meddig jutunk. A reggel a prognózisnak megfelelően, tiszta égbolttal fogad minket. Az első fénysugarak már szelíden cirógatják a Hochkönig sziklás tetejét, finoman jelezve azt is, hogy ha nem igyekszünk, szét fogunk égni a napon. Jótékony árnyékot adó felhőkért imádkozni viszont mégse célszerű, ez nem a „katlan” a Kinizsi Százason, ahol örülnénk neki. Gyaloglás közben az elszórtan álló öreg fenyők közt kezdettől fogva látszik a cél, szinte vonzza a tekintetet: a völgyet lezáró, kilométeres magasságot elérő szürke, itt-ott rozsdás színezetű sziklaerőd, melynek felső, jól elkülöníthető része elképesztően meredek. Falunk ráadásul a tágas, törpefenyőfoltos rétekből szinte átmenet nélkül nő ki. Nincsenek hosszú kőfolyások, gigantikus omladéklejtők, mint a Karwendelben vagy a Júliai-Alpokban, kiváló mutatója ez a kőzet minőségének. Nem bánjuk, hogy a beszállásig nem egy csúszós görgetegen kell félórán át küzdeni (pont elég lesz belekóstolni visszafelé). Egy nagy kőtömbnél elhagyjuk a Birgkar felé vezető ösvényt, egyszerű fatábla mutatja az elágazást. Némi szintveszteség után átkelünk egy havas teknőn, pár perc múlva pedig már a déli fal karsztos szikláit tapogathatjuk.

Két osztrák fiú száll be előttünk, száz méterre lehetnek felettünk, mikor elindulunk. Egy stabil kőzetű vályú mutatja az irányt enyhén balra, majd kb. 150 méter után egy lépcsős rámpán jobbra folytatjuk, hasonló minőségű terepen. Itt-ott akadnak nittek is, amik megerősítenek, hogy a helyes úton vagyunk. A kötél egyelőre marad a zsákban, haladási irányunk pedig nagyrészt még árnyékban van. A nap általában nem kíméli a déli oldalon tartózkodó mászót, itt a legkisebb árnyékot is meg kell becsülni, de szerencsére időben elindultunk… Mintegy hat hossznyi mászás után egy kis vállra érünk, innen egy meredek lépcsőn át ismét könnyű terepre jutunk. Füves, de továbbra is meglepően szilárd kövű vályúkat követve egy rövid kéményhez tartunk. Pár támasz és terpesz után ismét egyszerűvé válik a haladás. Nemsokára utolérjük az osztrákokat, akik a kötéllel birkóznak, közben elengednek minket. Az útvonal feléhez kerek másfél óra kellett.

A fal a mászás reggelén

Úton, előttünk a cél

Itt kell letérni a jelzett ösvényről

Míg Móni a kötelet rendezi megilletődve, én szokás szerint eszek valamit

Az előttünk indulók is mutatják az irányt

Lépcsős terepen haladunk

A rámpa könnyű szikláin

Néhány meredekebb méter

A rövid kémény az út harmadánál

Vázlatunk alapján most száz meredekebb méter következik egy nagy bevágásban – az első két hossz, amit célszerű biztosítani (IV–). Nem tűnik sokkal rosszabbnak, mint az eddigiek, nem vacakolunk a kötéllel. Az első 50-60 méter nem is okoz gondot, mindössze pár mozdulat kíván fokozottabb koncentrálást, jobbról kerülve egy kihajló részt. A folytatás is könnyű, mígnem újabb függőleges kőzetsávhoz érünk. A tetején nagyok ugyan a fogások, de nem mind tűnik bizalomgerjesztőnek, még ha ismét csak pár méterről van is szó. Itt azért elővesszük a kötelet, közben a két fiú jobbról előz. Ők korábban elkezdtek biztosítani, viszont egyelőre szinkronban másznak. Kiérve a bevágásból, eltesszük a kötelet, felváltva haladunk törmelékes vagy sziklás terepen. Közeledünk a néhol vöröses árnyalatú, impozáns felső falsávhoz, melyen a hegység legnehezebb mászóútjai vezetnek. Ennek a riasztó kinézetű óriási letörésnek a bal oldali, legalacsonyabb részén lesz a Franzlweg kulcshelye is, de előbb még oda kell jutnunk. Gyönyörű karszttáblákon mászunk, vagy inkább gyalogolunk felfelé. Igen, gyalogolunk, annyira enyhe a meredekség – ez a zárófal alatti, lentről tetőszerűnek látszó rész valójában egy széles, lankás rámpa. A tapadós, barázdált felületen egy törmelékes vállra jutunk, melynek túloldalán keveset lemászva megint utolérjük a két srácot. A függőleges felső fal tövében állnak menetkészen, innen viszont egysávos az út, várnunk kell, míg mindketten felmásznak a következő standig. Az útvonal legnehezebb szakasza ugyanis itt, a csúcstömb alján vár minket.

Jobbra kerülünk, felettünk a főcsúcs látszik

Az első „kötelező” szakasz

A nagy bevágás és az egyik osztrák fiú

Jobbra a Bratschenkopf szintén ezer méteres falai

A csúcsfal alatti karszttáblákon

Móni a felhők felett érzi magát

A nehézségek ismét két kötélhosszt jelentenek egy meredek bevágásban, ami azonban alulról nézve is jóval komolyabbnak tűnik az előző „kötelezően biztosítandó” szakasznál. Az elején, a bevágásba vezető függőleges kéményben ízelítőként rövid fix kötél lóg. Eddig a hasonló nehézségűre értékelt helyek biztosítás nélkül sem jelentettek problémát, itt viszont a megadott fokozatot a rögzített kötél használatával érzem reálisnak. Feljebb a bevágás külső oldala csak mérsékelten meredek, ellenben tükörsima felületűvé válik. Nagy terpesszel kilépek erre a sima lapra, aztán hamarosan megállok, mivel kényelmesebb standhely a következő szakaszon aligha lesz. Móni gyorsan utolér, de innen nem csak a vezetést veszi át, hanem a mászócipőt is (eddig egyikünk sem abban volt). A kulcshely mégiscsak V+ (egyes források szerint VI) lesz, amit nyilván kényelmesebb leküzdeni a célnak megfelelő lábbeliben. Jómagam lusta vagyok cipőt váltani erre az egyetlen hosszra, ami persze megbosszulja magát. Társam gyorsan a standhoz ér, indulhatok utána. Hoppá, a felettem lévő lekerekített, sima lépcsőn a köztes segítségével is csak erőlködve tudom felküszködni magam. Állítólag „csak” IV+, de többnek tűnik – nem ártott volna a cipőcsere. Utána jön végre az V+, egy félkör alakú, sima teknőből a kimászás, ami nem sokkal egyszerűbb. Itt a nittbe akasztok egy expresszt fogásnak, ha már lépésem sincs, legalábbis a függőleges oldalfalon beszállócipőben képtelenség megfelelő méretűt találnom. Mónit viszont hiába kérdezném a két hely nehézségéről, nem tudja összehasonlítani őket azon egyszerű okból, mivel a másodikat balra kikerülte. Ráadásul köztes nélkül, hogy választhassak, követem vagy ragaszkodom a „hivatalos” irányhoz.

A kulcshely alatti kéményben terpesztek

Lenyűgözőek a méretek

A kulcshossz előtti táblán

Ilyen helyen mindig nagy élmény mászni

Ez a bevágás könnyebbnek tűnik, mint amilyen a valóságban…

…a csúcs sziklái viszont nehezebbnek látszanak a ténylegesnél

Kiérve a bevágásból, megszűnnek a nehézségek, a kötél visszakerül a zsákba. Azonban még párszáz métert másznunk kell, könnyű sziklalépcsőkön, a végén egy pompás „wasserrille”-táblával megkoronázva, mely után végre a Hochkönig nyugati csúcsán állunk. Karnyújtásnyira, közel szintben velünk, a hegytömb legmagasabb kiemelkedésén a Matrashaus – és a sör! Egy pillanatig sem kérdéses, hogy átmegyünk. Fejenként két korsóval úgy csúszik le, hogy szinte észre sem vesszük. Kell is a folyadékpótlás a lemenethez, ami természetesen nem a hosszú séta lesz a normál úton. Mint bevezetőben utaltam rá, a déli oldalon levezető Birgkarsteig rövidebb, ám sokkal érdekesebb. Gyakorlatilag ez adja hozzá a túrához az eddig kimérten adagolódott alpesi karakter nagyobbik részét. A felső, részben drótkötéllel biztosított szakaszt követő meredek omladéklejtőn nem a legkényelmesebb közlekedni, de legalább kőhullás nem fenyeget, mert felettünk egy teremtett lélek sincs.  Aztán drót nélküli sziklaoldal jön, vég nélküli lemászásokkal és oldalazásokkal. Az irány jelzett ugyan, de a „turistaút” fogalmától fényévekre van, és azt sem állítom, hogy kitettség egyáltalán nincs. Persze mászóutunkhoz képest ez majdnem séta, de nehezen akar elfogyni a sziklás terep. Végül is pontosan akkora szintet kell lefelé is leküzdeni, mint felfelé, ami nem kevés…

Karnyújtásnyira a Matrashaus és a sör

A nyugati csúcs keresztjénél

Csoportkép elégedett fejekkel

A lemeneti hegyoldal méreteit segít érzékeltetni a rajta haladó turista

Mászóutunk felső része a Birgkar jelzett szikláiról

Az utolsó kényelmetlen szakasz, a törmeléklejtő

Végre elérjük a sziklák alját. Innen viszont semmilyen jelzés vagy ösvény nem látszik. Az omladéklejtő a jobbra felettünk húzódó cakkos gerinc falának tövében tűnik a legmeredekebbnek, másfelé nagyobb hajlandóságunk lenne tartani, de kiderül, hogy mégiscsak arra visz az „út”. Szerencsére sokkal könnyebben járható, mint ahogy messzebbről nézve feltételeztük. Felettünk a Dolomitokat idéző, magas tornyokkal tűzdelt sziklagerincen vezet a híres Königsjodler-ferrata. Amikor először itt jártam, még terv formájában sem létezett. Akkoriban inkább tűnt mászhatatlannak ez a cakkos, éles gigantikus sziklataraj, mintsem olyan iránynak, ahol csapatostól vonulnak majd a túrázók. Az egyik elképesztő bizonyítéka annak, hogy pár évtized, vagy néha csupán pár év leforgása alatt mekkora változások történnek az Alpokban. A másik ilyen drasztikus fordulat a Dachstein tömbjének déli falvonulatán felvezető ferrata kiépítése volt, ami 2000 környékén talán még nagyobbat robbant. Akkoriban töltöttem is alatta néhány napot a mászásra alkalmas időjárásra várva, de mire végre kiderült az ég, győzött a bennem nem is olyan mélyen rejtőzködő konzervatív alpinista – inkább átmentünk Berchtesgaden környékére klasszikus utakat mászni. Ehhez utólag két mondatot szeretnék hozzátenni. Először is, soha ne legyen rosszabb döntésem! Aztán, azért ezen az akkoriban az Alpok egyik legnehezebb ferratájának tartott drótösvényen is felmásztam pár év múlva (és utána sem bántam meg azt a bizonyos döntésemet). De ennyi elkalandozás után térjünk vissza a Birgkar napsütötte szikláira!  Ha lassan is, de folyamatosan veszítjük a szintet, s egyszer csak ott állunk a nagy kőtömbnél, ahol reggel letértünk az ösvényről. Innen mindössze egy kiadós séta marad, aminek egyetlen kellemetlensége van csupán: ha a Hochkönig magas falaiban szeretnénk még egy kicsit gyönyörködni, minduntalan hátra kell fordulnunk, márpedig a látvány mágnesként vonzza a tekintetünket.

Franzlweg röviden: falmagasság 1000 m, nehézség maximum V+, többnyire II-III. körül. A mászás időpontja 2023. augusztus 24., a képek részben Besenyei Mónika felvételei.

Jalovec Triatlon

A Jalovec északi oldala, balra a keskeny Ozebnik-kuloár

A legtöbb hegységnek van egy saját Matterhornja, érdekes lenne őket csokorba szedni. A Júliai-Alpokban a Jalovec viseli ezt a címet (sőt, inkább a Matterhorn a Wallisi-Alpok Jalovece, de ezt csak zárójelben teszem hozzá, mert nem mindenki ismeri Karl Lukan örökzöld művét, a Hegyek csavargóit). Északról, a Tamar-ház felől tényleg erős a hasonlóság, a magas falak közé szorított völgyet lezáró csúcs szakasztott mása zermatti rokonának. Utóbbi csaknem két km-rel magasabbra nőtt ugyan, de ez az apróság formailag irreleváns. Jellegzetes különbség más téren van: a négyezres nagytestvér egyeduralomra tör, körülötte senki sincs, aki takarná. Szlovén-olasz kishúga viszont kőfátylakat visel, tekintélyes falakkal védekezik a nemkívánatos tekintetektől. Aki látni óhajtja, többet kell fáradoznia. Nem célom azonban vizsgálni az efféle párhuzamok szükségességét, morfondírozni azon, hogy egy ilyen, egyébként megtisztelő titulus mászási vágyunkat erősíti, vagy épp ellenérzést szül bennünk. Bár sokat lehetne elmélkedni rajta, de a lényeg annyi, hogy engem bizony látatlanul is megfogott. Valamikor időszámításunk előtt meg is kíséreltem az elérését, de korán kudarcot vallottam. Zéró információ és helyismeret birtokában, pusztán autós térképemre alapozva eljutottam ugyan a túrám kiindulópontjának kinézett Vrsc-hágóhoz, de a friss augusztusi hóban felvergődve odáig – hol volt még akkor téli gumi! –, inkább a biztonságos hazautat választottam, mielőtt leesik még fél méter.

A TERV

Idővel más célok kerültek előtérbe, a Jalovec pedig feledésbe merült. 30 év múlva viszont, a Mangartról végre megláttam, s eszembe jutottak a régi szép idők. Nem taglalom, hogy AKKOR mennyire tapasztalatlan voltam, hosszú lenne. MOST viszont, jó néhány kilométernyi megmászott fallal és csúccsal későbbi dátumot írunk. Elhatároztam tehát, hogy végre tényleg felkeresem Jalovec úrhölgyet, ha már három indokom is van rá. Noha a neve önmagában már nem ösztönözne eléggé, de útjaira is kíváncsi vagyok, és a következő túráimra sem árt bemelegíteni. Természetesen most alaposan megnéztem a turista térképen az útvonalat. Összeállt a terv: a Fusinei-tavaknál lévő vadkemping-bázistól áttekerek Szlovéniába, majd továbbra is két keréken feljuttatom magam a Tamar-házhoz, ezután felgyalogolok a hegy északi oldalához. Onnan az Ozebnik-kuloáron át igyekszem felmászni a csúcsra, melynek keresztezése után visszagurulok a tavakhoz. Tehát valójában egy hegyi triatlon körvonalazódott: bringa – gyaloglás – mászás. Mindez nyilván rajtszám, szintidő és frissítőasztalok nélkül, ellenben maximálisan magamra szabva. Szeretem az ilyen kihívásokat, sokkal többet adnak, mint egy verseny vagy más rendezvény, miközben többet is követelnek.

A MEGVALÓSÍTÁS

A történet legizzasztóbb szakasza kétségtelenül a feltekerés a Tamar-házig. Abnormálisan nehéz hozzá a zsákom, a lábamon lévő túrabakancs, de a már reggel is tűző nap (nyáron nem lehet elég korán indulni) sem könnyít a combizmaimra ható terhelésen. No meg persze a biciklim hajtásrendszere sincs még átvariálva (azóta megtörtént), a gyárilag a hazai emelkedőkre optimalizált 1:1-es maximális áttétel a 8,5%-os emelkedésű kékesi aszfalton elegendő ugyan, de itt nagyobb meredekség mellett egy murvás, köves sz*ron kell feltaposni. Ha bárhol leszállok, esélytelen visszaülni a nyeregbe, marad a tolás. Kisember és az Öreg jut eszembe, de akkortájt biztos nem voltak így elpuhulva a népek… 🙂 Viccet félretéve, így lehet igazán átérezni, miből kellett főzniük, milyen volt például kormányhoz kötött kézifékkel gurulni vagy áttétel nélkül kínlódni a végtelen emelkedőkön. Ha csak a fotelból képzeljük el, nem kapunk reális képet elődeink teljesítményeiről… Persze montival, pici zsákkal ez a szakasz biztos könnyedén megtehető, de az egy másik film lenne… Fogcsikorgatva, hörögve küzdök minden méterért, annyira az útra és a kipörögni próbáló hátsó kerékre kell összpontosítanom, hogy a ház előtti kápolnának majdnem nekihajtok, mire észreveszem. Annál nagyobb a megkönnyebbülés, már csak parkolót kell találnom. Nem tétovázok, a biciklit a terasz korlátjához kötöm, ott senkinek nincs útban. Jöhet a program lazábbik fele, a hegy keresztezése.

Az egykori első kísérletem végpontja

Távolban a Triglav, jobbra a Jalovec, a Mangartról

Kápolna a kerékpártúra végén

Bringa a terasznál, falak a ház felett

Még árnyékban a Tamar Dom

Itt válik el a felmeneti ösvény a lemenetitől

Eddig az orrom előtti murvát figyeltem, így csak most esik le az állam, amint az előttem magasodó csúcsokra pillantok. A komor mészkőfalak vonulatának végén teljes életnagyságban a Jalovec meghökkentő hegyikristály alakja alakja zárja le a völgyet, balra tőle a mélyre bevágódó, keskeny, függőleges(nek látszó) hócsík pedig a híres-hírhedt Ozebnik-kuloár. Ismert jelenség, hogy szemből minden folyosó függőleges, mint ahogy sötétben minden tehén fekete. Ennek az optikai csalódásnak nem dőlök be, ám itt nem is a meredekség jelent problémát. Sokkal inkább a felette húzódó napos törmelékkatlan és a minden mobil anyagot a garatszerű kuloárba terelő magas oldalfalak teszik ijesztővé, de legfőképpen veszélyessé ezt az útirányt. A hegybe mélyülő szűk csatornát kitöltő firn persze el is lehet jegesedve az állandó fagyás-olvadástól. Akadhat erősen alámosott, elvékonyodott része is, ami beszakadva életveszélyes csapdát jelent, bár ez nem az a környék, ahol jelentős olvadékvizek zubognak le a hómezők alatt, a karsztfelszín mindent elnyel. De a ház felől nézve a felsorolt problémák egyike sem tűnik valószínűnek, jó esélyt látok egy viszonylag kényelmes felmenetre. S végül is a hágóvasat és a csákányt ezért cipelem, nem a bringás szakasz nehezítése kedvéért. 🙂 Irány hát a hegy, aminek csúcsától már csak alig több mint 1500 méter szint választ el!

Szerencsére elég magasak a kulisszák ahhoz, hogy sokáig árnyékot nyújtsanak. Közben az északi fal sarkától balra két mozgó pontot pillantok meg, amint pont beszállnak a kuloárba. Innentől folyamatosan figyelem őket, más információ híján haladásukból próbálom megítélni a felszín állapotát. Viszonylag tempósan másznak, de közben jobbra tart az ösvényem, hamarosan takarásba kerülnek. Annyit azonban még látok, hogy nem kapaszkodtak ki balra, a ferratára, ami az Ozebnik megkerülésével vezet annak tetejéhez. Ez jó hír, a havon bizonyára jók a kondíciók. Egyben kicsit aggasztó is, hiszen nem látom, mikor érnek ki a jelzett ösvényre, és persze a folyosó tetejének állapotát sem (jeges, omladékos?). Marad tehát némi esélye annak is, hogy leküldjenek pár követ. Persze csak ha túl hamar szállok be, ezért visszafogom a tempót. A hágóvasakat fedezékbe húzódva kötöm fel, pár falat és korty sem árt, az idő addig is telik. Nekivágok, de csak részben követem az előttem látható nyomokat. Fontosabb a biztonságosabbnak tűnő oldalon maradni akkor is, ha ott én töröm az utat. A meredekség 40-45 fok, a hó felszíne ideális, sehol sem vészesen jeges, bár néhol olyan tömör, hogy a legkisebb lépéseket rugdosni is túl fárasztó lenne. A hágóvas fogai tehát nem maradnak kihasználatlanul, de a magammal cipelt két csákány is sokat segít. Haladni lehet, az a lényeg – kell is, mert minden csendes ugyan, de ilyen helyen az ördög sosem alszik. Nem egy sziklafalon vagyok, ahol egy védett párkányon elkezdhetek akár ebédet főzni vagy szundítani is. Egy szűk kuloárban folyamatosan a tűzvonalban tartózkodunk, ahol törekedni kell a lehető legkevesebb időt tölteni. A két legnagyobb veszély az ember és az állat. Az első többnyire kalkulálható, hiszen látom, ha vannak előttem (általában, de például felülről is beszállhatnak, amit sajnos a saját bőrömön, majdnem az életem árán kellett megtapasztalnom, de az egy másik hegy és másik történet). Az állat viszont nem mindig vehető észre. Egy alulról láthatatlan párkányon legelve gondol egyet és átszökken a másik párkányra, közben lerúg pár kavicsot, de van ezen felül is számtalan lehetőség. Felmerül persze logikailag, hogy ahol sok az ember, nincs-e kevesebb állat, de ilyen összefüggést ne keressünk! A kőszáli kecskék számos vidéken – köztük a Júliai-Alpokban – abszolút nem félősek, szóval aligha okoznak kevesebb kőhullást a populáris útvonalakon, mint a kevésbé kedvelteken. Az idehaza megszokott vadállat aktivitási időszakokat se vegyük mérvadóak, a zergék ugyanolyan szemérmetlenül legelnek déli hőségben, mint hajnalban vagy alkonyatkor. Tehát bár a mindent bekalkuláló alapos előre gondolkodás nem árt, de az óvatosság sem hanyagolható el soha. A statisztikák tanulmányozása és a valószínűségek latolgatása mellé pedig mindig be kell gyömöszöljük a szerencsefaktort is a hátizsákunkba. (Ajánlom olvasgatásra Dr. Zsigmondy Emil Az Alpok veszélyei c. remekművének vonatkozó részeit az objektív és szubjektív veszélyekről, valamint a kőhullásról. Másrészt alkalmasint az utánanézést, mely híres hegymászók pályafutása tört ketté és hol, hasonló okok következtében. Némi időráfordítással tanulságos történetekre lelhetünk.)

Kissé elkalandoztam, kanyarodjunk vissza a valóság talajára, azaz jelen esetben havára. Továbbra is csend van, csak a lépéseim alatt nyikorog-csikorog a kissé elkoszolódott csonthó. De egy ilyen szűk folyosóban mindig az a jó, ha nem történik semmi. Egyik lépés a másik után, egyik csákány a másik után, újabb lépés… Néha hátranézek, jó nyugtázni, hogy távolodom a kuloár aljától. Nekem egyáltalán nem megszokott élmény ekkora falak közt havon mászni/lépegetni. Habár túl sok technikai kihívást nem jelent, de adrenalinban nincs hiányom. Utóbbi érzékeltetéséhez, nem jut eszembe például olyan via ferrata, melyen hasonló állapotba kerülhetnék. Hiába, a lehetséges veszélyek tudata tudat alatt is ott dolgozik az emberben. Aztán a már-már gépiessé váló haladásom hirtelen megszakad. Vége ugyanis a hónak, legalábbis a folyosó általam követett oldalán. Jobbra még egybefüggő ugyan a takaró, de meredekebb és feljebb sem tűnik jobbnak a kiszállás ott, ahol elfogy. Ahhoz kevésbé fűlik a fogam, az előttem húzódó törmelékoldal szimpatikusabb. Kivéve persze egy rövid szakaszt a hó pereménél, ahol törmelékes, porhanyós terepen kell felóvatoskodnom. Itt segít a rutin, persze a kötelező óvatossággal alkalmazva. Pár perc és a napon állok, a kuloár árnyékos, ujjdermesztő mikroklímája innentől a múlté, mélyen alattam.

Gyönyörű, vad díszletek

Kőtörőfű, az erdőhatár feletti törmeléklejtők szerény ékessége

Az Ozebnik bejárata

Nem egy megszokott nyári túraterep

Útvonalam visszanézve

Hágóvasak nélkül nem jutnék messzire

Az előttem haladóknak természetesen már bottal üthetem a nyomát. Úgy egy órája járhattak itt, legalábbis ennyit saccolok, mikor megpillantom őket. Szembe jönnek, kicsit benézték a csúcsra vezető ösvényt. Némi tanakodás és egy nemzetközi (holland-magyar) kupaktanács után elindulnak a helyes irányba, de aztán újfent sikerül letérniük az útról, pedig akad a sziklákon pár felfestés. Nem állítom, hogy a jelzések mennyisége versenyre kelhetne a Budai-hegységben megszokott bőséggel, de ez itt nem is a Normafa. Ez a Jalovec, ahol kicsit kevesebb az ösvény, mint mondjuk az Anna-réten – konkrétan egyetlen nyom visz a csúcsra, amit azért a napsütötte, hómentes hegyoldalon nem ördöngösség követni. Utánuk kiabálok, hogy nálam a piros, de nem várom be őket teljesen. Hosszú út van még előttem, menni kell. A legmagasabb ponton egy túloldalról érkező párossal osztozom a páratlan panorámán, jut mindnyájunknak belőle bőven. Bár a hegység szlovén csúcsai közül egyedül a Triglavot azonosítom, a talján ormok látványa kárpótol. Arra ismerősebb vagyok…

A LEMENET

Az északnyugati gerincet követő jelzésen indulok le. Itt-ott biztosítások is vannak, mert a terep meglehetősen exponált, előfordulásuk azonban merőben eltér a modern osztrák vagy olasz ferratákon tapasztaltaktól. Ezeken a klasszikus ösvényeken nincs folyamatos trolizás, akasztgatás, netán szakaszonként „chekpoint” vagy más úri huncutság. Az útépítők merően más szemlélettel tették járhatóvá a hegység csúcsait – valószínűleg ötpercenként megálltak és feldobtak egy érmét, ha fej lett, mentek tovább, ha írás, akkor felszereltek pár méter drótot. Ahol ezer méterrel a lábunk alatt, keskeny párkányon vezet az út, oda nyilván nem tettek. Ha viszont stabil sziklán, alig kitett hasadékban akad egy kényelmes rövid le- vagy felmászás, ott esetleg dupla kábelt is találunk. Kivéve, ha nehezebb a kunszt, mert akkor semmit, szóval felesleges logikát keresnünk benne. 🙂 A falba rögzített fémkapcsok, rudak persze többnyire hasznosak a sima táblákon, meredek lépcsőkön, s a tájékozódást is könnyítik a labirintusszerű sziklaoldalakon. Összességében tehát van egy sajátos helyi stílusa, egyedi bája ezeknek az utaknak, amit lehet szeretni vagy bírálni is, de egyvalamit soha nem szabad: lebecsülni az ösvények nehézségét! Fogadjuk el, hogy itt ilyen az úthálózat és igyekezzünk felkészülni, felnőni hozzá akkor is, ha egyébként nem gondolkodnánk a jelzett terepek elhagyásán! Valaki egyszer úgy jellemezte a hegység túrázói nehézségét, hogy ahol a Magas-Tátra láncos útjai végződnek, a Júliai-Alpok ösvényei ott kezdődnek – s milyen igaza volt.

Szaladni a törmelékes, lépcsős, de végig jelentős mélység felett vezető „turistaúton” nyilván nincs kedvem, de azért szeretnék már leérni, mellőzöm a pihenőket. A Kis-Jalovec tetejének megkerülése után a Kotovo Sedlo következik, ahonnan már szelídebb terepen falom a hátralévő távot. Egy jókora vargabetű leírása után végre érezhető is a haladásom a Planica-völgy mélyén világító picike tisztás felé. Ott, a Tamar-ház teraszán várja hűséges kerékpárom, hogy visszaguruljak vele – még nem tudja, hogy először egy kávét iszom, s csak utána ülök nyeregbe, hogy a levezető mozgás se maradjon el. Azért a felső Fusinei-tóhoz az utolsó 100 m szint kitekerése még pár év távlatából visszagondolva is fáj egy kicsit…

A Jalovec falán a Golicica csúcsának ányéka

Kősivatag hollandokkal a folyosó tetején, felette a csúcstömb

A keletre lefutó Travnik-Mojstrovka gerinc

Ideális csúcsidő

Aki itt megcsúszik, éhen hal, mire leér…

Középen egy párkány kivételesen drótkötéllel

A hegy 700 m magas északi oldala

Gigászi kőbástyák uralják a völgyet

Középen a kis tisztáson áll a Tamar Dom

(A túra időpontja 2018. július 31.)

„Innthalerband”

Szellős időutazás a Gamseckwand párkányain

A Kahlmäuer jobb oldali, egybefüggő része az ún. Gamseckwand, azaz „Zergesarok-fal”. Ijesztő meredeksége ellenére számos irányban átmászták már, ezen útvonalak többsége azonban főleg a kőzet megbízhatatlansága és a biztosítási lehetőségek korlátozottsága miatt mára feledésbe merült. Csupán egyetlen ösvény maradt relatíve népszerű, az Innthaler és Starke által 1896-ban megnyitott Innthalerband, de ez a kedveltség is átlagosan mindössze évi egy-két megmászást jelent. A sorbaállás réme tehát – a Kahlmäuer többi útjához hasonlóan – itt sem fenyeget. A fal meglepő meredeksége viszont az esetleg a zergék által okozott kőhullástól a környékbeli utakhoz képest nagyobb védelmet nyújt, és az útvonal előnyei korántsem merülnek ki ennyivel. Bravúros vonalvezetése és nehézségi fokozatához képest szokatlanul nagy kitettsége ugyanis garantálja a nem mindennapi élményt, amit – adrenalinszintünk emelésével – a meglehetősen szellős biztosítás tovább fokoz. Végül pedig, nem túlzás kijelenteni, hogy ez az út maga a kőbe zárt helyi hegymászó történelem, legalábbis annak az egyik legérdekesebb mozaikkockája.

A beszállás és a mászóút

BESZÁLLÁS

A beszálláshoz a teljes utat itt nem részletezem, a Wildes Gamseckhez vezető utat követjük végig, a sziklák előtti utolsó kényelmes gerinchátig. Onnan viszont, eleinte ösvény nélkül, balra lemegyünk addig az egyébként jól kivehető zergecsapásig, mely a meredek falak alatti füves, sziklás terepen csaknem teljes szélességében átszeli a hegyoldalt. Rögtön az ösvény elején egy kis vízmosáson pár méterrel feljebb jobb átkelni, majd egy csenevész fenyő mellett elhaladva, az alattunk egyre növekvő mélység miatt is óvatos haladást kívánó oldalban egy sziklás szakaszhoz érünk. Itt átmenetileg eltűnik ugyan a nyom, de nagyjából szintben, ahol szükséges, kissé lefelé tartva, menjünk/másszunk tovább, míg egy törmelékrámpa aljához nem jutunk. Itt megkopott piros IB felfestés is jelzi jobbra a letérést. A rámpán felkapaszkodunk kb. 50 m szintet egy jellegzetes, világos, háromszög alakú sziklalap tövéhez. Egyszerű fémtábla jelzi a mászóút kezdetét, mellette 2 nehezen észrevehető standszöget találunk, melyektől balra halványpiros nyíl mutat felfelé.

Fényben fürdő fenyves

A Rax nyugati oldala

Napsütötte Schneealpe

Árnyékos Kahlmäuer

Az első stand

A 3. hosszban, a stand előtt

MÁSZÓÚT

1. kh: A gyönyörű mészkőtáblán (a fűvel benőtt lépéseket óvatosan terhelve) egyenesen fel, majd a felette lévő sekély vályúban jobbra tovább a vályú végénél lévő szöghöz. Innen balra egy meredek, füves-törékeny szakaszon a sziklafal tövéhez, ahol standszög (40 m, III–).

2. kh: Balra kerülve a fal sarkát, füves, könnyű, de stabil fogásokban nem bővelkedő terepen felfelé a következő standszöghöz (30 m, II–).

3. kh: Meredek, füves lépcsőkön egy rövid repedéshez, melyen fel, majd továbbra is jó fogásokat kínáló sziklán egy kis katlanszerű bemélyedéshez, ahol stand (30 m, II+, figyelem, ne másszunk tovább jobbra felfelé a vályúban!).

4. kh: A BALRA lévő rövid, meredek rámpán fel a tetején kezdődő párkányra („Innthalerband”), melyen kitetten, de különösebb nehézség nélkül kb. 30 m-t (sziklafogak, ékhelyek, szög) egy kényelmes, vízszintes részen lévő standszöghöz (40 m, a vályú II+).

5. kh: Tovább a párkányon egy vöröses sziklakitörés alá, itt fel, át a nagy tömb mögött, majd keveset le egy újabb kényelmes térségig, ahol 2 standszög felett, a fal tövében találjuk az útkönyv fémkazettáját (40 m, II–).

Indul a traverz

A párkány kezdetétől a stand, balra egy jó ékhely

Előttünk az Innthalerband

A traverz első fele

Visszatekintés a párkány közepén lévő standtól

Egy kis pihenő

Ez egy igazán kényelmes hely

A traverz túlsó vége felé

Az útkönyvnél

6. kh: Jobbra felettünk az amúgy végig sima, függőleges falon kínálkozó egyetlen átjutási lehetőség: az út kulcshelye, a „Spannagelriss” (Rudolf Spannagel, az ÖTK néhai elnöke, itt zuhant le 1904-ben). Balról indulva, majd átlépve jobbra, fel a repedésben (szög, IV–), majd egy sima táblát jobbról kerülünk. Átmenetileg könnyebb, de végig nagyon kitett, meredek sziklán (szög, III) rézsút jobbra tartva egy rövid függőleges repedéshez, melyen fel (2 szög, III+). Ismét könnyebb, de szédítően meredek terepen egy sima táblához, melynek a tetejét mohapárna borítja. Itt jobbra átlépegetve, óvatosan fel a tábla tetején lévő kis panorámás térségre, a 2 standszöghöz (45 m).

A bal sarokból indulva, a szögnél átlépés jobbra, majd fel

Túl a kulcshelyen, a legszellősebb rész előtt

A 6. hossz vége

Ez a szakasz nyomokban kitettséget tartalmaz

Arra fel semmiképp!

A felszerelés rendezése is fontos

7. kh: A jobbra felfelé húzódó keskeny, rámpaszerű párkányt követjük tovább egy rövid kéményhez, melynek tetejét jobbról kikerüljük. Tovább az ismét könnyebb, de törmelékes rámpán egy nagy sziklafoghoz, ahol szög, nitt (50 m, II).

8. kh: A túloldalon át a kiszélesedő rámpára, melynek a külső, jobb oldali füves, de stabil szikláin fel. Miután a terep még könnyebbé, de törmelékesebbé válik, balra tartunk, egy markáns sziklaablak felé. A kőkaputól jobbra valamelyik arra alkalmas tömb lesz az utolsó stand (50 m, II–).

A 7. hossz is enyhén kitett…

…de legalább a stand kényelmes

A 8. hossz füves rámpával indul

Kőkapu a kiszállásnál

A Heukuppe szelíd fűlejtője

Lefelé a terep újra elsziklásodik

Meredek kulisszák közt visz az ösvény

Változatos formakincsű, meseszép sziklavilág

LEMENET

A Gamseck füves, lapos kiemelkedésén lévő „csúcskereszt” pillanatok alatt elérhető, innen felmehetünk a Heukuppe tetejére is, de a leggyorsabb lemenetet a Gamsecksteig biztosítja.

A mászóút vázlata

TUDNIVALÓK

• Jelleg: ritkán járt, nagyon kitett, alpin jellegű mászás.
• Első megmászás: Innthaler és Starke 1894-ben.
• Kiindulópont: Nasskamm (969 m), parkoló. Elérhető Kapellen vagy a Preiner Gscheid felől Altenbergbe, innen az északra vezető keskeny úton (Nassbauer után megszűnik az aszfaltozás) kb. 3 km-t a behajtási lehetőség végéig.
• Beszállás: 800 m szint / 2-2,5 óra.
• Mászás: 300 m szint / 3 óra.
• Nehézség: általában II körül, a kulcshossz eleje IV–, majd III+.
• Kőzet: az út alsó és felső felén füves, részben törékeny, a középső, nehezebb szakaszon szilárd.
• Biztosítás: a standokon 1 vagy 2 szög, a kulcshosszban 4 szög és itt-ott ékhelyek, egyébként kevés lehetőség.
• Felszerelés: 5 expressz, néhány hosszabb heveder, éksor (nagyobb méretek is).
• Tájékozódás: régi piros felfestések segítik.
• Lemenet: Gamsecksteig, könnyű biztosított szakaszok (A-B), 2–2,5 óra a parkolóig.
• Veszélyek: a beszállás megközelítése kitett, törékeny. A mászás óvatosságot követel, az útból nehéz visszavonulni, csak stabil időben ajánlott.
• Egyéb: a mászóút kora délutánig árnyékban. Csak biztosan mozgó, magashegyi (nem mászóiskolai) gyakorlattal rendelkezőknek ajánlott! A megközelítés Hinternasswald felől 1 órával hosszabb (+270 m szint).

(A túra időpontja 2023. október 2., a képek egy részét Szűcs Dani készítette)

Hochgolling

A Schladminger Tauern legmagasabb hegye

Az Alpok központi kristályos vonulatának csúcsai – kelet felől haladva – Schladming környékén kezdenek igazán magasra törni. Jóllehet, a háromezer métert itt még nem érik el, de morfológiájuk már sokkal inkább hasonlít egy magashegységre, mint a füves, hullámzó hátakban bővelkedő szomszédos (keleti) vonulatokra. A mélyen bevágódó, helyenként szűk völgyeket keskeny és néhol határozottan sziklás gerincek választják el, a jelentősebb csúcsokra feljutás pedig már feltételez némi hegymászó jártasságot. Szédülésmentességre és a kezünk időnkénti használatára tehát biztosan szükség lesz, ha a Hochgolling, a Höchstein vagy a Hochwildstelle tetejéről szeretnénk körülnézni.

A Hochgolling esetében két ösvényt is választhatunk a feljutáshoz. Bár a leírások valamivel nehezebbnek tüntetik fel az északnyugati gerincen vezető irányt, kicsit félrevezető lehet, hogy az eltérés az UIAA skála szerint minimális (a normál út I, a gerinc II). Ebből arra lehetne következtetni, hogy szinte mindegy, melyiknek vágunk neki, pedig ha a különbséget zongorázni lehetne… A normál út lényegében egy kissé meredek oldalon vezető „majdnem” gyalogtúra, ahol időnként meg kell fogni a sziklát is. A gerincen viszont konkrétan mászni kell, miközben helyenként a lábunk alatt ezer méteres mélység tátong. Ide tehát nem árt a hegyi tapasztalat és az ilyen jellegű terepen szerzett gyakorlat, a kövekre festett piros jelzések ellenére ez semmiképp nem egy „turistaút”! Ha viszont mindez a birtokunkban van, felfelé vágjunk bele nyugodtan, nem fogunk csalódni. Visszatéréshez azonban akkor is használjuk a másik ösvényt, a gerincen lemászni némileg kényelmetlen és veszélyes.

A Hochgolling 1100 méteres északi oldala

FELMENET A GOLLINGHÜTTÉIG

Legcélszerűbb kiindulópont a Schladming feletti Untertalban, a behajtási lehetőség végén lévő Riesachfall Wilde Wasser parkoló (1080 m, nappal fizetős, éjszakázni pedig itt szigorúan tilos!). Innen kezdetben kényelmes, murvás úton, majd a teherlift alsó állomásától az utolsó párszáz méter szintet kellemes erdei ösvényen haladva kb. 2 óra alatt érünk fel a Gollinghüttéhez (1641 m). Sokan itt töltik az éjszakát, és csak másnap reggel indulnak tovább a csúcsra. Amennyiben nem rendelkezünk túl fényes kondícióval, érdemes ezt a módszert követni, mivel összesen 1800 m szintet kell leküzdenünk!

Ha egynaposra tervezzük a túrát, illik korán indulni

Nem reklám, de végre egy normális lámpa

Szemben a csúcs

Egyeseknek marha korán van még túrázgatni

Az első napsugarak a csúcsokon

Gollinghütte

GOLLINGHÜTTE – GOLLINGSCHARTE

A háztól kezdetben alig emelkedik a patakot követő ösvény. Aztán hirtelen kitárul a völgy, egy óriási futballpályára emlékeztető, szinte teljesen sík rétre érünk (Gollingwinkel). Előttünk pedig teljes szélességében és nyaktörő magasságában a Hochgolling több mint egy kilométer magas északi fala! Ezt a helyet Ausztria egyik legszebb – ha nem a legszebb – völgyzárlataként emlegetik, nem alaptalanul. Megijedni azonban nem kell, utunk jobbról megkerüli a félelmetes sziklafalat. Persze azért az idáig könnyed túrának elérkezett a vége, innen folyamatos kapaszkodásba kezdünk. A jobbra nyíló meredek, görgeteges teknőn át fárasztóan, számtalan kanyarral érjük el a hegyünktől balra lévő Gollingscharte nyílását (2325 m, a hüttétől 1,5-2 óra).

Az északi fal felső részét reggel süti a nap

A „futballpálya”

Az emelkedő közepén

Visszapillantás a völgybe

Gollingscharte

Az elágazás a gerinc felé

GOLLINGSCHARTE – HOCHGOLLING

A hágóból balra, a gerinc jobb oldalában vezet tovább az út. Először áthaladunk egy többnyire vizes párkányon, majd a gerinctől jobbra húzódó törmelékes oldalban kígyózó ösvényen hamarosan egy elágazáshoz érünk. Itt, ha nem vagyunk túl gyakorlottak, válasszuk a normál utat! Ha viszont több élményre vágyunk, és rendelkezünk hozzá az alapvető feltételekkel is, térjünk a felfelé induló, kevésbé kijárt nyomra („Nordwestgrat”). A jelzések erre kissé már kopottak, de jól követhetőek. Rövidesen elérjük magát a gerincet, itt kezdődik a túra igazán hegymászós része. A gerinc viszonylag keskeny és kitett, de többnyire nehézség nélkül haladhatunk rajta. Akad azonban néhány hely, melyeknél elő kell vennünk a tarsolyunkban lévő mászótudást, és a figyelmünket sem árt összpontosítani a feladatra – balra alattunk az északi falba látunk be, egészen az aljáig! Két kisebb felszökésre feljutni a legnehezebb (II), egy sziklafognál pedig részben balra, kicsit lefelé mászunk. A kulcshelyek leküzdése után azonban még nem lazíthatunk, meglepően hosszú az utolsó szakasz. Végül jobbról becsatlakozik a normál út, és feltűnik a csúcskereszt (a Gollingschartétól 1,5-2 óra), most már alattunk a Niedere Tauern összes kiemelkedése. Az igazán meglepő látványt viszont nem a barnás-szürkés árnyalatú hegyek tengere nyújtja, hanem a tőlünk délnyugatra mélyen bevágódó, meredek oldalú Göriachtal – noha ez elég szubjektív, míg az egyik embernek egy keskeny, szurdokszerű völgy, addig a másiknak a csúcsok tetszetősebbek.

Messze még a csúcs

Itt a repedés mentén, egyenesen fel

Erre a tömbre is fel kell mászni

Az Alacsony-Tauern tetején

A hosszú és mély Göriachtal

Az északi fal alatt a „futballpálya”

A jelzett helyen két túrázó, a képen látszik a hegyoldal meredeksége és jellege

Felfelé igyekvők a normál úton

A völgy felett a Schladminger Tauern csúcsai

Búcsúpillantás az árnyékos északi falra

Újra a Gollinghütténél

Ehhez nem kell képfelirat

Idilli környezet

Egy kis kőomlás

Déli napsütésben

A túra időpontja 2022. 08. 30.

A csúcsra vezető szakasz

„Südwandplatten”

Mászás a Pfaffenstein déli falán

Eisenerz felett, az ércbánya mesterséges lépcsőivel átellenben meredek falú sziklatömb emelkedik: a Pfaffenstein. Kelet-nyugati irányban elnyúlt tömege a két végén éri el a legnagyobb magasságot. Noha a kétezer métert egyik csúcsa sem közelíti meg, hegyünk mégis figyelemre méltó. A Hochschwab-csoport kiterjedt mészkő emelvényeinek egyik legnyugatibb tagjáról van szó, melyet a vidékre általánosan is jellemző szép kőzet alkot. Több tucat útvonal közül választhatunk, ha el szeretnénk érni a hegy tetejét. Közülük a nyugati csúcs esésvonalától jobbra, az itt 350 méteres magasságot elérő déli falon vezető „Südwandplatten” nem csupán a hegy, hanem az egész Hochschwab-csoport egyik legszebb élménymászása. Habár a tetőn még bőven találunk törpefenyőt, a magashegyi érzés csöppet sem fog hiányozni a falon kapaszkodás során. A kitettség és a meredekség ugyanúgy hozzátartozik az úthoz, mint az alpin jellegű biztosítás. Az áthajló, sima falzónák közötti szűk rámpákon kacskaringózva többször fogjuk az ékek elhelyezését gyakorolni, mint azt a nemrég történt kiépítés alapján vélnénk. Nittek és szögek ugyanis csupán a legkritikusabb helyeken vannak, a biztosítás azonban végig elkél…

A mászóút és megközelítése

BESZÁLLÁS

A parkolótól induló turistaúton annak elágazásáig. Innen a balra folytatódó 825. számú jelzést („Markussteig”) követjük, mely folyamatosan emelkedve a Pfaffenstein markáns tömbjének aljához vezet. Itt egy nagy sziklaüreg, emléktáblák (1515 m). Balra kerülünk kb. 20 métert egy lépcsős vályúhoz, melyben könnyű mászással felkapaszkodunk a tetejére. Egy alacsony fallépcsőn keresztül egy széles helikopter-leszállóhelyre jutunk (1565 m). Innen a fal lábánál dél felé haladó keskeny nyomot követjük, mely előbb leereszkedik egy keveset, majd ismét emelkedve eléri a délnyugati gerinc csorbáját. Itt átkerülünk a hegy déli oldalára, ahol füves lejtőn oldalazunk egy lenyúló sziklasarkantyú közeléig. Tovább is harántolhatunk a sziklákon, de jobb alulról megkerülni. Ekkor a túloldali szakadék mentén kezdünk fölfelé mászni (itt „Südwand” feliratú tábla). A szakadékot balról határoló széles, füves borda lépcsőin kb. egy kötélhossznyit (I-II) a feljebb látható feltűnő, sima tábla alján lévő első standgyűrűhöz.

A Pfaffenstein a viadukt előtti parkolótól

Indulás a hegyre

A fal lábánál vezető ösvény eleje

A nyom alatt van némi mélység

Az útvonal és a beszállás

A mászóút vázlata

MÁSZÓÚT

1. kh: A sima táblától jobbra induló füves vályú lépcsőin fel a tetején jobbra lévő áthajláshoz. A standgyűrű alulról nem látható, mivel egy ferde sziklalap tetején van (40 m, III-).

2. kh: A standtól induló repedésben 3 métert föl, majd a balra lévő nitt feletti peremet fogva nagy terpesszel át a szomszédos, mélyebb hasadékhoz. Ez áthajlóan kezdődik, majd könnyebb kéménnyé alakulva vezet egy füves-törmelékes térségre (20 m, IV-).

3. kh: A stand feletti meredek, de nem különösebben nehéz, lépcsős falon kezdetben egyenesen, majd jobbra tartva egy nagy sima tábla széléhez. Itt a nitt megakasztása után vízszintesen jobbra a következő közteshez. Bal kéznek fejmagasságban egy pici perem, kifejezett lépések nincsenek, de a szikla jól tapad. A jó fogásúvá váló terepen rézsút jobbra fel, majd egy horpadáshoz, amibe a felmászás újból lépéshiányos (40 m, IV). Figyelem: a stand és környéke kőhullásveszélyes!

4. kh: A kis katlanszerű horpadás jobb oldalán fel, majd vissza balra egy rosszul rétegzett, függőleges falhoz. Balra sziklafog, előttünk egy falhoz támaszkodó kőtömb. A nittek vonalában apró fogásokon egyenesen fel, lépés kezdetben jobbra, később ott sem. A második nitt felett balra mindkét kéznek elegendő fogás, mely segítségével fel tudunk állni a falsáv tetejére (IV+). A folytatódó repedés mentén (szög, IV) egyenesen tovább még néhány métert. Ezután egy balra induló keskeny, meredek rámpán mászunk annak felső végéig, ahol egy párkányon stand (45 m, a rámpa III).

5. kh: A nehéznek látszó, de jó fogású falon ferdén jobbra felfelé (ne vízszintesen!) mászunk a mögötte lévő kéményhez (2 szög, ékhelyek). A kéményt összeszűkülése alatt érjük el, melyben föl. Feljebb, ahol lehetővé válik, jobbra elhagyjuk. Stand kb. 10 méterre jobbra, a füves törmelékterasz előtt, a következő falsáv tövében (45 m, IV-).

6. kh: Könnyű terepen kezdetben jobbra fel (a felettünk egymás mellett látható nittek nem az úthoz tartoznak), később nagyjából egyenesen egy falmélyedéshez. Onnan meredek, de nem különösebben nehéz, jó fogású sziklán rézsút balra egy kis párkányra a standhoz (35 m, III-).

7. kh: A balra induló kitett, keskeny és meredek rámpaszerűségen annak csaknem a felső végéig. Kb. 20 méter után, ahol az eddig követett irány nehezebben mászhatóvá válik, balra (itt szög) kitraverzálunk a sarokhoz. Átlépve (a túloldalon nitt) könnyebb terepre jutunk. Füves sziklán nagyjából vízszintesen balra, majd föl a standhoz, az útkönyv alá (35 m, IV-).

8. kh: Áthajlások alatt jobbra fel egy függőleges lépcsővel kezdődő keskeny rámpa alá (nitt, IV). Kis lépéseken és kényelmetlen fogásokon, kifelé toló sziklán fel a rámpára (IV+, kulcshely). Az átmenetileg könnyebb párkányon (nitt) jobbra a folytatását alkotó széles, de meglehetősen sima, jobbra is lejtő táblára. A függőleges fal tövében, annak alsó szélét fogásként felhasználva (1 szög, IV), a tábla középső szakaszánál lévő standgyűrűhöz (40 m).

9. kh: A fal tövében tovább a tábla felső végéhez. A „wasserrillék” miatt itt már valamivel könnyebb a mászás. A szemben lévő függőleges lépcsőn a nitt mellett jobbra föl egy balra induló rámpára, majd azon pár métert a standhoz (15 m, IV).

10. kh: Tovább a meredek rámpán a tetejéhez, majd könnyebb lépcsőkön balra a standhoz (25 m, III-).

11. kh: Lépcsős terepen fölfelé egy enyhe lejtésű, de viszonylag sima táblához. Ferdén balra tartva, majd jobbra a tábla tetején lévő törékeny párkányra, és ezen balra a nagy törpefenyőcsoport mellett lévő standhoz (45 m, III-). A felső táblán át rézsút balra is felmászhatunk ugyanide, ez nehezebb (nitt a tábla közepén, IV-).

12. kh: Földes terepen a balra látható sötét kéményhasadék aljához. Itt egy kiszáradt fa és egy kis üregszerű bemélyedés. A hasadék mentén egy kötélgyűrűhelyig, itt jobbra átmászunk egy sekély vályúba, majd ebben a tetején lévő csorbába. Végül jobbra, egy sekély vályúban a fal tetején lévő standnittekhez (50 m, III+). Innen jobbra felkapaszkodva jutunk a turistaútra.

A tábla a harmadik kötélhosszban

A 8. hossz sem kevésbé kitett…

…de a fal helyenként kitűnő kapaszkodót kínál

A 9. hossz talán a legszebb

Visszapillantás a falba

A déli fal a lemeneti ösvényről

A távolban a Gesäuse

Az Erzberg felett a Reichenstein kúpja a hüttével

Hegyes csúcsok nyugat felé

LEMENET

A törpefenyőkkel benőtt északi oldalon haladó Markussteig mintegy félóra alatt visszavezet a beszálláshoz. Csupán rövid szakaszon találkozunk rajta biztosított, könnyű mászással. Tájilag ugyanakkor gyönyörű, többek között a Leopoldsteiner-tóra és az Enns-völgyi csúcsokra is nagyszerű rálátás nyílik. Szezon elején a valamivel nehezebb, de déli oldalon vezető, így korábban hómentes 826-os számú ösvény („Schrabachersteig”) alkalmasabb a lemenetre.

TUDNIVALÓK

• Jelleg: kitett, alpin jellegű, nagyon szép mászás.
• Első megmászás: B. Höller és H. Sedlmayer 1957-ben.
• Kiindulópont: Eisenerz (736 m). A városközpontból keletre, a rendőrség felé, majd onnan a hegy irányába kiágazó mellékúton a behajtási lehetőség végénél lévő parkolóig.
• Beszállás: 800 m szint / 2 óra.
• Mászás: 350 m szint / 4 óra.
• Nehézség: két helyen IV+, általában IV és III között.
• Kőzet: többnyire szilárd mészkő. Néhány szakaszon füves.
• Biztosítás: végig standgyűrűk, és a kritikusabb helyeken nittek. Hosszú szakaszok fix köztes nélkül, de ékekkel és hevederekkel többnyire jól biztosítható.
• Felszerelés: 6 expressz, komplett éksor, 3-4 hevedergyűrű.
• Tájékozódás: gyakorlatot, tájékozódóképességet igénylő út.
• Lemenet: a jelzett Markussteig-on (825. sz.) 2 óra.
• Egyéb: napos tájolású, gyakran már májustól száraz útvonal. Kőhullásveszély az előttünk haladóktól, különösen az alsó szakaszon.

Az írás a HTM magazinban anno megjelent cikkem néhány újabb képpel kiegészített változata, az útvonal jelölését tartalmazó falfotók is később készültek. A hegyről és a lemeneti útról egy másik mászótúra (nyugati gerinc) ismertetése során lesznek további képek is!

Évértékelés és újévi fogadkozás helyett

Valahol az Alpokban, ahol még a madár is ritkán jár

Velem mostanában nem történik semmi különös, izgalmas, említést érdemlő, csak megy minden a tervek szerint. Mivel korunk technikai lehetőségeinek köszönhetően aránylag pontos meteorológiai előrejelzés alapján indulok útnak, és néha még emellett is rápillantok a felhőkre, nincs váratlan vihar, hirtelen kitörő zivatar, jégeső, elemi csapás. Az útvonalakat is a képességeimhez, aktuális kondíciómhoz és mentális állapotomhoz igazodva választom, felszerelésemet szintén ehhez igazítom, így többnyire kimerülés, eltévedés, leesés, vagy akár csak egy szimpla túlzott megerőltetés sem szokott előfordulni a túráimon. Egyszóval elkerülnek az olyan események, amik egy-egy beszámoló sava-borsát adják, valószínűleg senki nem rágja tövig a körmét az izgalomtól (inkább elalszik az unalomtól), olvasás közben. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – szeretném továbbra is ezt az unalmas irányt tartani, s nem tervezem mostanában azt, hogy kalandosabb stílusra váltok. Tudom, hogy ezzel az érdeklődők számát tovább fogom redukálni, és persze köszönöm mindazok figyelmét, akik így is kitartanak.

Amit ígérhetek: noha részben nem rajtam múlik, de megpróbálok a lehetőségeimhez mérten rendszeresen újabb mászó- és túraútvonalakat ismertetni. Valamint apránként feltöltök egy-egy korábban valahol már megjelent írást is, bízva abban, hogy egy újszülöttnek minden vicc új. Amit viszont továbbra sem ígérek: az időrendi sorrend követése, de ez nyilván csak annak okozhat gondot, aki inkább a kronológiai sorrendben megírt, napló jellegű oldalakat szereti olvasgatni. Mivel a bejegyzéseim többségénél lényegtelen az abban ismertetett túra megtörténtének dátuma (ráadásul némelyiknél több megmászás/túra képanyagából válogattam össze a fotókat), így ez talán bocsánatos bűnnek minősül. A tényleges időpontnak egyetlen lényeges szerepe lehet: a leírt útvonalakon azóta esetleg történhettek számottevő változások is (pl. egy mászóutat kiépíthetnek), de ezzel kapcsolatosan igyekszem minden esetben informálódni és naprakész adatokat közölni. A további szószaporítás helyett viszont inkább mindjárt bele is kezdek a következő túratipp írásába…

Wildes Gamseck

A Heukuppe szelíd púpja a derekán sziklás övet visel, északnyugat ill. nyugat felé szakad le a legnagyobb falakkal. A legmagasabb pontot felül körbeölelő füves, lankás terep szélének e falak feletti enyhe kiemelkedése a Gamseck („Zergesarok”), ami bár önálló csúcsnak nagy jóindulattal sem nevezhető, de azért áll rajta egy szerény csúcskereszt. A fennsíkszerű tetőről könnyen elérhető, szép kilátópont azonban mindjárt más formát ölt, amint nyugatról próbáljuk megközelíteni. Innen bizony mászni kell hozzá. Az északnyugati és a délnyugati letörések egy élszerű, meredek gerincben találkoznak, ezt követi a most bemutatásra kerülő sziklaösvény, a Wildes Gamseck.

Balra a Wildes Gamseck, jobbra a lemenet (Gamsecksteig)

Noha hívják Gamseckgratnak (= Zerge-gerinc), ez az útvonal valójában mégsem teljesen „grat” jellegű. Jórészt ugyanis attól jobbra, a falban vezet, csak a felső harmadától követi magát a gerincet. Története igen korai időkre nyúlik vissza, már 1883-ban megmászták, és ez a Dr. Eugen Guido Lammer és Fritz Leeder által nyitott útvonal meglehetősen gyorsan népszerűvé is vált. Nem csoda, hiszen aránylag kényelmes megközelítése, tájilag és mászás szempontjából sem elhanyagolható szépsége az egyik legideálisabb célponttá teszi a hegység könnyű sziklatúrái közül. Ezt az élményt napjainkban tovább növeli az útvonal kiváló biztosíthatósága is. Jóllehet, a gyakorlottabbak többnyire kötél nélkül járják, de emiatt kezdők számára is pont ideális terep lehet, ahol biztonságosan tehetik meg az első lépéseket egy mászóiskolai méreteknél jóval hosszabb útvonalon. Hogy mindezek ellenére mégis relatíve kevesen járják, annak valószínűleg az lehet az oka, hogy a pusztán gyalogolni óhajtók számára túl nehéz és (a fokozatához képest) túl kitett, a mászó ambíciókkal rendelkezők ingerküszöbét viszont ritkán éri el. No de ennek mostanság, amikor a szebb utakban gyakran sorbaállással kell a túraidő felét tölteni, inkább örüljünk! 

BESZÁLLÁS

Kiindulópontként Hinternasswald is szóba jöhet, látnivalók tekintetében ez az irány mindenképpen felülmúlja a másik oldalról, Altenberg felől ajánlott rövidebb megközelítést. Ha azonban a legegyszerűbb lehetőséget szeretnénk választani, az utóbbi település feletti parkolót válasszuk. Innen is bőven lesz alkalmunk gyönyörködni a sziklás stájer hegyoldalak látványában, miután elértük utunk első köztes célját, a Schneealpe és Rax hegység közt húzódó Nasskamm erdős hátát (közben érintünk egy forrást is). A Nasskammnál ösvényünk egyesül a túloldalról érkező jelzéssel, innen már közös a további irány. Kezdetben az új, széles erdészeti utat követjük, majd egy nagy kanyar után közvetlenül betérünk az erdőbe (kőember, jelzés). Innen rövidesen az idilli rét sarkán álló takaros kis Gamseckhüttéhez érünk (privát, többnyire zárva), majd az eleinte vizenyős területen haladó ösvény hosszabb emelkedővel a Gupf-nyeregbe vezet (1478 m). A turistaút az innen balra emelkedő gerincháttól jobbra visz tovább, mi viszont az eleinte még erdővel benőtt hát felé induló jelzetlen ösvényen megyünk immár a Gamseck falainak irányába. Kb. 200 m szintet teszünk meg odáig, kezdetben többnyire a bal oldalban kerülve a sziklákat, feljebb viszont jobbra a gerinctől. Egy szép panorámás térségnél szusszanhatunk egyet, mielőtt megkezdjük a mászást. Átellenben a Schneealpe meredek sziklasávos oldala, felettünk a Gamseck gerince tör a magasba, de ha tekintetünkkel végigpásztázzuk a balra húzódó Kahlmäuer füves alsó szikláit, nagy eséllyel látunk rajtuk csapatostól legelő zergéket is.

Útváltozat bennfenteseknek: a Nasskamm elérése után csak rövid ideig követük az erdészeti utat, majd balra rátérünk a kezdetben még nem túl erősen emelkedő, feljebb azonban meglehetősen meredek gerincre. Ezt egészen addig követjük, míg a beszállás előtt közvetlenül egyesül a szokásos útvonallal. Többnyire toronyiránt, a gerinc élét követve haladunk, kivéve néhány sziklás, nehezen járható szakaszt, melyeket a jobb oldalban vezető, többé-kevésbé felismerhető nyomon kerülünk ki. Különösen a gerinc felső szakasza nyújt pazar rálátást a Kahlmäuer ötszáz métert is elérő letöréseire, de érdekesek a gerincet megszakító sötét vulkanikus képződmények is. Élményben tehát ez az irány felülmúlja a turistautat, ám csak gyakorlottaknak ajánlott!

Az útvonalak áttekintése

Táblák a múlt évezredből

Kibukkannak a Gupf sziklái

Széles út a Nasskamm elérése után

A Gamseckhütte

Liliom és vendégei

Lepkék és virágok

A nehezebb (és szebb) útváltozat

Szemben a Kahlmäuer

MÁSZÓÚT

A beszállástól kezdetben törmeléken követjük az egyébként innen végig látható piros felfestéseket, majd magasan a Gamseckturm délnyugati oldalában átharántolunk annak túlsó felére. Itt rövid lemászást követően egy omladékos vályú jobb oldalán kapaszkodunk fel a tornyot a főfaltól elválasztó csorba közelébe. Innen több kanyarral emelkedünk egyre magasabbra a lépcsős falban, míg egy párkány egy kicsit kellemetlen, lefelé rétegzett sziklákhoz vezet minket. Ezen át (II) jobbra, majd nemsokára átlépés balra egy sekély vályúba. Ezt a párkányszerű vályút követjük kitett felső végéig, ahol ismét balra kikapaszkodunk, és könnyű, de továbbra is elég kitett terepen mászunk kb. 30 m-t egy kényelmes standig. Itt átmászunk egy kiugró falacskán, túloldalt keveset le, majd egy párkányon egy kinyúló tömbhöz jutunk, mely segítségével felhúzódzkodva/tolódzkodva (II), ismét könnyebbé válik az út. Egy bordát balról kerülve egy kéményhez, melyben jobbra szép terpeszmászással fel a tetején lévő (stand)párkányra. Innen könnyű terepen jobbra megkerüljük a fal meredek élét, majd a mögötte induló vályúban érjük el az útkönyv fémdobozát. A további út a gerincen vezet. Egy hosszában végighasadt óriás tömb tetejéről a túlsó oldalán, balra húzódó hasadékban rövid lemászás következik egyszerűbb terepre, majd egy karcsú tornyocskát jobbról mellőzve, ismét a gerinc tetejére, végül egy vályúban az utolsó standhoz. A meredek, de nagy fogásokat nyújtó tornyocskát át is mászhatjuk, a tetején nitt (II, kitett).

A mászás útvonala

Oldalazás könnyű terepen

A távolban Hinternasswald völgye

Jelzések vannak a sziklán…

…de a biztosítást magunknak kell megoldani

Vadregényes terep

A jelzések a kéményhez vezetnek

Az előző hely derült időben

Kimászás a hasadékból

Visszapillantás a kémény tetejétől

“Messze még a teteje?”

Végre a gerincen, szemben a Schneealpe

Lemászás előtt, a hasadéknál

Az utolsó szakasz

Gamseck, zergék nélkül

LEMENET

Lefelé legegyszerűbb a Gamsecksteig jelzésein visszatérni (A-B, gyakorlottaknak klettersteig szett nem szükséges, ellenben sisak erősen ajánlott!), ez a felmeneti utunktól lefelé nézve balra lévő sziklás oldalban kanyarog le. Először drótköteleket követve, könnyű, de kissé kitett mászással jutunk egy törpefenyős teraszra, ahol átmeneti járóterep után újabb drótkötél, majd egy hasadékban rövid létra segítségével érjük el az alsó sziklákat. Még egy drótköteles szakasz vezet a falak alatti törmeléklejtőre, melyet keresztezve hamarosan beérünk az erdőbe. Innen a közel szintben haladó ösvényen nemsokára visszajutunk a Gupfsattel széles, füves bemélyedésébe, a továbbiakban pedig csak követnünk kell a felfelé már megismert turistautat. Megjegyzés: a Gupf körkilátást nyújtó kúpja a nyeregből rövid kitérővel elérhető, érdemes ezt az oda-vissza plusz alig félórát rászánnunk!

A lemeneti ösvény a sziklák fölé ér

Átmenetileg járóterepen

Újra sziklás terepen

Az utolsó drótköteleknél

A Gamseck falai alulról

Egy kis törmeléklejtő, az erdőbe érés előtt

Kilátás a Rax délnyugati oldalára

A Gupf csúcsa, lenn Altenberg

Az útvonalak és a Heukuppe

A fotókat több túra képeiből válogattam, különböző időpontban és napszakban készültek.

Donnersbachtal két keréken

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem néha jólesik „csak úgy” kerékpárra ülni és elindulni. Amikor sem egy hágóba, se valamelyik csúcsra nem tervezek feljutni, de még egy kört sem akarok leírni, pusztán csak menni előre „valameddig”, majd visszatérni akár ugyanazon az úton. Táv- és időterv mellőzésével, bárminemű teljesítmény kényszere nélkül, csak élvezni a mozgást, a menetszelet, a napsütést, gyönyörködni a tájban, pihenni ott, ahol kedvem szottyan, majd feltöltődve eltűnődni azon, hogy így is lehet – miért is ne?

A stájerországi Donnersbachtal pedig pont egy erre alkalmas helyszín. A völgy felső végén nincsenek normál túrakerékpárral elérhető hágók, nincs véget nem érő emelkedő, s bár párszáz méter szintet le kell gyűrnünk, ha az aszfaltozott út végéig el akarunk menni, de az emelkedő sehol sem halálos. Na jó, azért rövid 10% feletti szakasz itt is akad, mint bármelyik valamirevaló alpesi völgyben, de ez cseppet sem ront a túra élvezeti értékén, inkább picit még növeli. Kellemes legelők, lovak, tehenek, virágos tornácú házak, mögöttük pedig – a Kárpátok helyett az Alpok erre picit szelídebb – fenyvesekkel vadregényes tája. Itt még talán Petőfi is jól érezte volna magát…

A túrát lehet akár Trautenfels kastélyától indítani, így a legtávolabbi aszfalton elérhető pontig szűk 30 km vár ránk, mely során kb. 400 m a szintemelkedés. Kerékpárút csak kevés helyen van ugyan, de az autóút nem túl erős forgalmú és elég széles, nem okoz problémát rajta a tekerés. Közben pedig több hangulatos vendéglő is betérésre csábít, csak tudjunk ellenállni! A túra egzakt leírásától most eltekintek, kedvet csinálni viszont képek nélkül nehéz lenne, így jöjjön egy kis galéria!

Úton

Frissítő forrásvíz

Lovaknak is ideális hely

A kanyarokban csak óvatosan!

Csendes, nyugodt vidék

Szolíd házak…

Tavacska Donnersbachwald után

Patakparti hangulat

Faházak között

A házőrző brigád figyel

Kisforgalmú úton

Kastély a Grimming alatt

Az út

Birnhorn keresztezés

A csúcsra vezető lehetőségek

Egy terület, hegycsoport legmagasabb csúcsa mindig átlag feletti húzóerővel bír az odalátogatók számára. Nincs ez másképp a névadó Leogangtól északra emelkedő kis területű, de ehhez képest magasra nőtt „Kőhegyek” esetében sem. A különbség a népszerűbb célpontokhoz képest pusztán annyi, hogy itt az „átlag feletti” is meglehetősen gyér forgalmat jelent, mivel a terület átlagos kedveltsége jóval kisebb más, slágernek számító vidékeknél. A 2634 m-es Birnhorn csúcsán emiatt sem kell tumultustól tartanunk, de más oka is van annak, ha az ide látogató magányra lesz kárhozatva. A hegyre vezető ösvények ugyanis nem túl rövidek, és némi mászási hajlandóságot is feltételeznek.

A legegyszerűbb az északi gerincet követő, drótkötéllel biztosított útvonal, de erről közelebbi tapasztalat híján most nem is ejtek több szót. Nehezebb és szebb a déli fal felső részének párkányain kanyargó Hofersteig („Südwandsteig” néven is ismert), mely során rövid II– fokozatú szakaszok is akadnak, a helyenként nem csekély mértékű kitettség mellett viszont – a tájékozódást lényegesen megkönnyítő jelzéseken kívül – semmiféle kiépítést nem találunk. Aki erre az útra vállalkozik, igazi hegymászó élményt kap! De ha ez nem lenne elég, van egy harmadik lehetőség is: a délnyugati gerinc. Erre már jelzések sincsenek, csupán néhány kőember által kapunk időnként megerősítést arról, hogy helyes irányba tartunk – nem mintha sok lehetőség lenne eltévedni, az elkeskenyedő, sziklás gerinc könyörtelenül, kompromisszumokat nem kínálva vezet a csúcs felé, mindössze követni kell. A nehézség túlnyomórészt itt is megmarad a II. fokozatban, kivéve két függőleges felszökést, melyek közül főleg a második néhány méter minimum V. fokozatú mászást jelentene – ha nem lógna mindkét helyen egy-egy fixen rögzített kötél. Ezek használatával viszont a gerinc III+ A0 besorolású marad, lehetővé téve, hogy ne kelljen e pár méter miatt egy komplett hátizsáknyi kötelet és eszközt magunkkal cipelni (persze aki ragaszkodik az útvonal klasszikus megmászásához, viheti a kellékeket).

Útirányunk az óramutató járásával egyezik

A Sportstracker által rögzített nyomvonalunk a csúcstömbön

Ám az iménti vázlatos útvonal-ismertetés csak magára a csúcstömbre vonatkozott, amit meg is kell közelíteni. Ehhez a Passauer Hütte (DAV, 2051 m) kínálkozik támaszpontként, melyet az Ullachtal parkolótól (883 m) hosszú, de tájilag igen szép turistaúton érhetünk el 3-4 óra alatt. Ha azonban a délnyugati gerincet tűztük ki célul, annak beszállásához adódik egy még szebb – és sokkal vadabb környezetben vezető, mászósabb – alternatíva, a meredek Rietzenkaron át. Noha ennek a törmelékes, sziklás, mélyen bevágódó teknőnek a nehézségét egyes leírások kicsit túlértékelik (a III. fokozatot szerintem meg se közelíti), egy kis kéményszerű hasadéktól és pár táblás lépcsőtől eltekintve túlnyomórészt kényelmesen kanyarog az ösvény felfelé. Ami viszont kétségtelenül felejthetetlenné teszi ezt az irányt, az a környezet, az utunkat kísérő falak és tornyok látványa. Ez az út a gerinccel, lefelé pedig a Hofersteig választása, egy igazán pompás körtúra lehetőségét teremti meg, nem kevés szinttel és még több élménnyel!

Amire nincsenek szavak…

A Riedlalm mellett

A Riedlspitz tetején

Vatta a völgyben

Biztosított szakasz a Riedlspitz után

A Rietzenkar alsó részén

Alattunk, felettünk sziklák

Könnyű sziklán haladunk

Az irány jól jelzett

A Rietzenkarscharte környékén

Leogang a magasból

Felhők felett

A Leoganger Steinberge legszebb körtúrája

2022 július végét írunk. A prognózisok szerint csaknem ideális túraidő várható, jóllehet a zárt szürke felhőpaplanról nem ez jut először eszembe, de hát az alpesi hegymászáshoz kell némi optimizmus is, különben a nyári időszakban inkább el se induljunk… Hegyünkből gyakorlatilag semmi sem látszik, köd és felhő rejt mindent, ami a komor fenyőerdők felett húzódik, de sebaj, ráérünk még nézelődni. Egyelőre egy bő órás túrával és némi szintvesztéssel átmegyünk a Rietzenkar alatti rétekhez. Felgyaloglunk a Riedlalmhoz, majd a folyamatos rovarcsípésektől kissé fura idegállapotba került teheneket szemmel tartva rójuk tovább az emelkedőt a Riedlspitze felé. Közben a vattaszerűen szakadozott felhőkből kiemelkedő csipkés gerincek és a völgyre nyíló egyre tágasabb kilátás lenyűgöző. Mászásról még szó sincs, de már megérte nekivágni. A Riedlspitze után egy kitett törmelékpárkány vezet be a Rietzenscharte alatti kárteknőbe, ahol megkezdjük a nap leghosszabb egyben leküzdendő emelkedőjét. Még csaknem egy kilométer szintkülönbséget kell megtennünk a hágóig, változatos terepen. Eleinte törpefenyők közt vezet a keskeny, de jól járható ösvény, majd felváltva haladunk füvön, sziklán, törmeléken. Bár illik a lábunk elé figyelni, de azért néha felpillantunk többek közt a tőlünk jobbra lévő Jauzkopf falaira, méretük és meredekségük egyaránt jelentős. A néhány mászást igénylő szakaszon gyorsan és biztonságosan túljutunk, a kőzet stabil, s hála a piros felfestéseknek, az irányt sem vétjük el. Aztán egyszer csak ott állunk a hágóban 2400 méteren, ahonnan a csúcs már szinte karnyújtásnyira van.

A Jauzkopf innen nézve jelentéktelen púpja most kimarad, egyből a tárgyra térünk, irány a Birnhorn! A gerinc kezdetben csak séta, majd egyre keskenyebb és mászósabb lesz. Párkányokkal tagolt lépcsőit azonban gond nélkül küzdjük le, a titok csupán annyi, hogy mindig a legkisebb ellenállás irányát kell választani. Aztán hirtelen előttünk az első kulcshely: egy függőleges tömb, melyre egy hasadéktól balra kell felmászni. Itt rögzített mászókötél lóg, melyet némi hezitálás után nem restellünk használni. Így gyorsan feljutunk, átmenetileg könnyebb szikla jön, majd hamarosan az újabb akadály előtt állunk: a másik kötéllel ellátott lépcső jön, ami valamivel szigorúbb. A fal függőleges, lépés szinte semmi rajta, a sekély repedésben adódó fogás is kellemetlen, még a kötél segítségével sem egész könnyű elindulni. Ezen is feljutunk azonban, és ezzel elhárulnak az akadályok, könnyű mászással rövidesen elérjük a csúcskeresztet.

A gerinc elején

Pillantás az 1400 méteres déli falba

Az első fix kötél

Dani kimászta szabadon

Előttünk a gerinc egyre szebb

A második fallépcső

A0

Nehezebb, mint amilyennek látszik

Az akadály leküzdve!

Az utolsó méterek a becsatlakozó normál úton

Dani a ködben is elégedettnek tűnik 🙂

Igen, tényleg arra vezet a lemeneti út!

Úgy tűnik, ez sem csak séta lesz

Mintha a Dolomitokban lennénk…

Párkányok és lépcsők vég nélkül

Az idő szomorkás, borongós továbbra is, sőt a felhők átmeneti vékonyodás után ismét összeállnak. Az eső szerencsére megvárja, míg a déli oldal kitett párkányain keresztül biztonságosabb terepre jutunk. Ez azért nem megy túl gyorsan, hiszen a Melkerloch impozáns képződményéig csaknem 500 m szintet kell lemásznunk, többnyire tekintélyes mélységgel a lábaink alatt – amit szerencsére a ködnek köszönhetően nem látunk be teljes életnagyságban, csak annyira, hogy ne felejtsünk el végig a mászásra koncentrálni. A Melkerloch után még egy kis kitérőhöz is kedvünk szottyan, felkapaszkodunk a Hochzint 2246 m-es csúcsára megebédelni. Ezt a pimaszságot azonban megelégeli az idő, így a menedékházhoz már esőben kell lemennünk. A csapadék szerencsére egy nagy bögre „Häferlkoffee” után eláll, így a további utat stresszmentesen, a kilátást élvezve tehetjük meg a parkolóig. Közben újabb csúcsok és falak látványa kísér, először a Fahnenköpfl és a Mitterspitze többszáz méteres, áthajlásokkal szabdalt letörésein legeltethetjük szemünket, majd a Birnhorn is ki-kivillantja eddig felhőköntösbe bújt hatalmas déli falát.

Lemászás a semmibe

Jelzés legalább bőven van

Lassan, de biztosan haladunk

Melkerloch

Büszke hegymászók a Hochzint csúcsán

Az esőben feltűnik a hütte

Kóbor turisták tartanak a Passauer Hütte felé

Ekkora adag kávétól bárhova felmegyünk (vagy le)!

Hú, de messze van még a parkoló…

Dani mögött a Fahnenköpfl hegyes csúcsa

Az út innen meredek, de jól kiépített

Ez egy ilyen felhős nap…

A természet ereje itt is látszik

Kibukkan a Birnhorn

Lassan leérünk

(A túra időpontja 2022. július 27., a képek részben Szűcs Dani felvételei. )